Szergej lukjanyenko Vlagyimir Vasziljev

SZEMJON belépett Geszer irodájába, egy pillanatra meredten megállt az ajtó előtt, és alig észrevehetően a fejét rázta.

- Nincs Moszkvában. Ez biztos.

- Ez valahogy értelmetlen - prüszkölt foteljából Ignat. -Hiszen Moszkvában kell valamit csinálnia a Karommal. Akkor mi értelme Moszkva határán kívül nyitni meg a portált?

Geszer oldalról sandított Ignatra. Volt valami talányos a pillantásában, valami olyasmi, amit kapásból „felsőbb tudásának lehetne nevezni.

- Ne mondd ezt! - tiltakozott halkan. - A Setéinek nem volt más választása. Vagy Moszkvában marad, és elveszti a Karmot, vagy a Karommal együtt elkotródik valahova messzebb, és később próbál meg újra visszajönni vele. Más a baj: a Fivéreknek mégis sikerült átadniuk a Karmot ennek az Ukrajnából jött Setétnek. Az meg rá tudott szedni minket.

Geszer sóhajtott, lehunyta a szemét, és helyesbített:

- Még hogy minket... Engem tudott rászedni. Engem. Szvetlána, aki az ablaknál álló dívány sarkába vette be

magát, megint felzokogott:

- Bocsásson meg, Borisz Ignatyjevics...

Anton, aki eddig mereven ült, mint aki karót nyelt, közelebb húzódott hozzá, és szótlanul átölelte a vállát.

- Ne sírj, Szvetlána. Te nem tehetsz semmiről. Ha én nem voltam képes előre látni a Setét cselekedeteit, tőled igazán nem várható el.

Geszer szárazon beszélt, de hangja közömbös volt. Az Éjszakai Őrség vezetője valóban nem tehetett szemrehányást Szvetlánának - ami történt, egyszerűen meghaladta a lány jelenlegi tudásának és gyakorlatának határait.

- Csak egyvalamit nem értek - mondta vontatottan Olga. Egy kis puffon ült Geszer íróasztala és az ablak között, és idegesen cigarettázott. - Ha a Setét tetteit egyáltalán nem lehetett előre látni, ez azt jelenti, hogy ösztönösen cselekedett? Semmit előre el nem tervezve és átgondolva?

- Úgy fest - értett vele egyet Geszer. - Szívesebben teremti meg maga a valószínűségeket, mint választ a meglevők közül. Általában véve merész hozzáállás, de nem veszélytelen. A szimat csalhat is. És ezzel fogjuk elkapni.

Rövid csend következett; Szemjon zajtalanul átment a szobán, és letelepedett a díványra, Antontól és Szvetlánától kissé távolabb.

- Valójában engem más nyugtalanít - mondta borús képpel Geszer, és elővett a zsebéből egy csomag Pali Mailt. Csodálkozva nézett rá, visszadugta a zsebébe, majd kihúzott ugyanonnan egy merev tokba csomagolt kubai szivart, egy szivarvágó ollót, és fogta a jókora asztali öngyújtót. De a szivart nem bontotta ki. - Egészen más.

- Az, hogy a Setét könnyedén felhasználta a portál energiáját és részben Szvetlánáét is? - találta ki egyből Szemjon. - De hát ez várható volt.

- Miért volt várható? - figyelt fel Geszer. Szemjon vállat vont:

- Szerintem erősebb, mint gondoltuk. Egyszerűen álcázza magát. Elvben én is, Hja is, sőt Garik is képes felhasználni a Setétek Erejét. Meghatározott feltételek között. És meghatározott következményekkel ránk nézve.

- Csak ne olyan pimaszul és ne olyan gyorsan - csóválta a fejét Geszer. - Emlékezz Spanyolországra. Amikor Av-vakum egy Setét portálból próbált feltöltődni. Emlékszel, mivel végződött a dolog?

- Emlékszem. - Szemjon egyáltalán nem jött zavarba. - De ez is csak azt bizonyítja, hogy ez a mi Setétünk sokkal erősebb Awakumnál. De semmi mást.

Geszer néhány pillanatig Szemjont nézte, kétkedve csóválta a fejét, majd Szvetlánához fordult.

- Szveta - kérte feltűnően lágyan -, próbálj meg még egyszer visszaemlékezni arra, mit éreztél akkor. Csak ne siess! És kérlek, ne izgulj! Mindent helyesen csináltál, a baj csak az, hogy ez kevésnek bizonyult.

Szemjon csodálkozva nézett Szvetlánára, mint aki éppen a legérdekesebbet szalasztotta el.

- Hogyhogy próbáld meg? Egyszerűen alkosd meg a képét, és kész - tanácsolta.

- A kép nem jön létre - mormolta Geszer. - Éppen ez a probléma. Hülyeség, de a kép nem áll össze.

- És más képet próbáltál létrehozni? - érdeklődött élénken Szemjon. - Absztraktot, ami nem függ össze a Setéttel?

- Próbálta - válaszolt Szvetlána helyett Geszer. - Más képek sikerülnek. De ez sehogy sem.

- Hát igen - mormolta Szemjon. - Talán túlságosan elevenek és nyomasztóak voltak a benyomások? Emlékszem, vagy húsz évvel ezelőtt megpróbáltam felidézni a Reichs-tag fölötti pokoli tölcsért, amely Hitler felszólalása alatt jelent meg. De képtelen voltam valósághűen megjeleníteni.

- Nem a valósághűségről van szó - mondta Geszer. -Egyáltalán nincs semmilyen kép. Zavaros szürkeség, mintha Szvetlána a Homályvilágot próbálná felidézni.

Anton még mindig egyetlen szó nélkül, reménykedve nézte Szvetát.

- Szóval - kezdte a lány - először egyáltalán semmit nem vettem észre. Amikor maga, Borisz Ignatyjevics, elment a szökevény Fivér után, ott maradtam a portál mellett. Aztán észrevettem, hogy a Setétek mozgolódni kezdenek a földön, ezért megerősítettem a maga hálóját. Az megint leszorította a földre a Setéteket, azután maga visz-szatért. És rögtön ezt követően mintha ájulás kerülgetett volna: minden elsötétült a szemem előtt, elgyengültem... Aztán a zuhanás... A földön tértem magamhoz, amikor Anton vizet spriccelt az arcomba. Erővel is csak ennyit tudok felidézni. De semmi értelmes nem jön ki belőle - a varázslónő az ajkát harapta, mintha kész lenne azonnal sírva fakadni. Anton úgy nézett rá, mintha azt remélné, a tekintetével képes megnyugtatni.

- Nincs ésszerű magyarázatom - szólalt meg Hja. -Egyszerűen nincs mire támaszkodni, kevés az adat.

- Adat van bőven - fújtatott Geszer. - De magyarázatot én sem tudok adni... Már úgy értem, száz százalékig helyes magyarázatot. Feltevések vannak, de azokat még ellenőrizni kell. Olga?

Olga vállat vont.

- Ha te nem tudsz mit mondani, én nem is próbálkozom. Vagy legmagasabb szintű mágus, akit soha senki nem regisztrált, vagy szédítenek minket. Én például még most sem értem, miért nem lépett közbe Zavulon. Azt hihetnénk, a Karom érkezése rendkívüli fontosságú művelet. Ő meg a kisujját sem mozdította, hogy segítsen a bandájának.

- Szóval így állunk - húzta a szót elgondolkodva Geszer, és mégiscsak kivette a szivart a tokjából, figyelmesen megnézte, élvezettel szívta be a dohány illatát, majd visszadugta a szivart a tokba. - Lehetséges, hogy a moszkvai Nappali Őrségnek semmi köze a Fafnir Karmának becsempészését célzó művelethez. A Régin Fivérei dolgozhattak akár a saját szakállunkra is. Ez esetben Zavulont nem érheti semmi vád. A bandája meg a jelek szerint önállóan cselekedett. Egyébként nem a legjobban, különben nem hagyták volna, hogy elkapjuk a Fivéreket.

- Mit számítanak a Fivérek, főnök! - Ignat elégedetlenül felállt. - Ha ez az Ukrajnából jött Setét valóban a Karom számára rendeltetett, a csatát a reptéren a Setétek nyerték meg.

- Ha az Ukrajnából jött Setét a Karom számára rendeltetett volna, már most mindannyian beletörődtünk volna, hogy örökre a Homályban maradunk. Még én sem tudtam volna megmenteni egyiketeket sem. Sen-kit. Világos, Ignat?

- Szóval így? - érdeklődött nyugodtan Szemjon. - Ennyire komoly a helyzet?

- Pontosan ennyire, Szemjon. Csak egy dologban reménykedem: egyelőre maga a Setét sincs tisztában a tulajdon szerepével. Hát kapkod. Az egyetlen esélyünk elébe vágni és megfosztani a Karomtól. Akkor az esélyek elvben kiegyenlítődnek.

- De hogyan vágjunk elébe? - makacskodott Ignat. -Talán próbáljak meg beszélni vele, meggyőzni? Jó a rábeszélő képességem. Csak meg kellene találni...

- Nem ülhet tétlenül, a Karom égeti a kezét. A Setét feltétlenül felbukkan Moszkvában. - Geszer felállt, végignézett beosztottjain, és fáradtan végigsimította az arcát. -Végeztünk. Pihenjetek. Mindenki pihenjen.

És Antonhoz fordult:

- Anton... maradj Szveta mellett! Egy lépésre se mozdulj el tőle! És nincs értelme hazamenni. Sem hozzá, sem hozzád. Maradjatok itt!

- Rendben van, Borisz Ignatyjevics - Anton Gorogyeckij most szólalt meg először. Még mindig átölelve tartotta Szvetlána vállát.

Tíz perc múlva az ügyeletesek kényelmes pihenőszobájában, ahol most nem volt senki, Anton odanyújtott a kétségbeesett varázslónőnek egy lejátszót és fejhallgatót.

- Tudod - mondta -, van valami játékfélém. Nagyon sok zene van a lemezen. Sokféle. Véletlen lejátszásra állítom. És valami miatt mindig a szükséges dalok szólalnak meg. Próbáld ki, jó?

Szvetlána haalványan elmosolyodott, és felvette a fejhallgatót.

- Itt nyomd meg!

A lány megnyomta a gombot. Felvillant a lejátszó zöld jelzőfénye, forogni kezdett a lemez; a lézer végigsiklott a barázdákon, és megállt egy helyen.

- A Nautilus - mondta Szvetlána megigazítva a fejhallgatót. - A Hulló angyal. Tényleg illik a hangulathoz...

- Tudod - mondta hangsúlyozott komolysággal Anton -, nézz nyugodtan babonásnak, de biztos voltam benne, hogy Nautilust fog választani. Nagyon szeretem ezt a dalt.

- Hallgassuk együtt! - kérte Szvetlána letelepedve a díványra.

- Hallgassuk! - egyezett bele Anton, és gondolatban köszönetet mondott annak az embernek, aki kitalálta a közvetlen csatlakozás nélküli fejhallgatót.

Nem emlékszem a zuhanásra,

csak süket becsapódásra a hideg köveken.

Valóban fel tudtam repülni oly magasra,

és lezuhanni, le, mint a hulló angyal?

Egyenesen le, ahonnan kimásztunk új életet remélve.

Egyenesen le, ahonnan mohón néztünk fel a kék magasba. Egyenesen le...

Sokáig ültek egymást átölelve, mindkettőjük fülében a Nautilus muzsikált. Szomorú is, jó is volt nekik így hármasban - Antonnak, Szvetának és a hulló angyalnak.

- És amikor bementem a reptér épületébe - mondta Sagron -, már senki nem volt ott. Majdnem a bejáratnál, kicsit jobbra, ott, ahol a csomagkiadó van, éppen akkor zárult be egy portál. A Fénypártiak már elvitték a stábjukat, alig éreztem őket, épp csak a periférián. Vagy akkor szálltak kocsikba, vagy már elhajtottak.

- És a Fivérek? - kérdezte Edgar.

- Ez aztán végképp érthetetlen. Szerintem valaki meghalt közülük. A többieket a Fénypártiak mozdulatlanná igézték és magukkal vitték.

- Miért? - csodálkozott Gyenyiszka, még a kávéjáról is megfeledkezve. - Miért nem puffantották le őket ott a helyszínen?

- Ugyan már, hiszen ezek Fénypártiak! - rökönyödött meg a kérdéstől Jura. - Ha a Fivérek egyszer megadták magukat, egyszerűen letartóztatták őket. Valószínűleg átadják őket az Inkvizíciónak... A szadisták. Jobb lett volna, ha rögtön megölik őket.

- Szerintem mégiscsak elment - mondta Nyikolaj a kiürült mágikus vesszővel játszadozva. A vesszőbe zárt Erő még nem is olyan régen néhány másodperc alatt megolvasztotta a havat a repülőtér leszállópályáján, és felszárította azt. - Te mit gondolsz, Jura?

- A Karmot nem érzem. Nincs Moszkvában.

- De hogy tudott elmenni? - Anna Tyihonovna beszéd közben folyton összeszorította az ajkát, és ettől úgy festett, mint egy szigorú tanárnő. - Geszer mancsából? Ezt valahogy nem hiszem el.

- Nem tudom - fojtotta bele a szót Jura. - De történt ott valami.

- Nem használhatta a portált? - kérdezte óvatosan Edgar.

- A portált? - fújt nagyot Jura. - Te tudod használni a portált?

- Nehezen - ismerte be Edgar. - Kevés hozzá az erőm.

- Ó! - közölte Jura jelentőségteljesen, és ujjával bizonytalanul a mennyezet felé bökött. - Ráadásul a körúti összecsapás után hősünk kifacsart citromra emlékeztetett.

- Csakhogy a reptéri összecsapás után viszont a Fénypártiak varázslónője emlékeztetett kifacsart citromra - jegyezte meg ártatlanul Nyikolaj. - És csak próbáljon meg valaki meggyőzni arról, hogy önként adta át az erejét.

- Tényleg - élénkült fel Sagron. - Ha belegondolunk, a vnukovói események energetikai képe nagyon is emlékeztet a közönséges vámpírizmusra. Minden olyan lilás volt...

Jura szkeptikusan ingatta a fejét:

- Bevallom nektek, rám nem tett valami nagy benyomást ez a hohol^M. Ahhoz, hogy elszívja egy Fénypárti erejét Geszer szeme láttára, legalábbis Zavulonnak kellene lennie. És rendelkeznie kellene a joggal első fokú beavatkozásra...

- Miféle joggal? - csattant föl Ana Tyihonovna. - Megállapítást nyert, hogy az elmúlt egy nap alatt a Fénypártiak háromszor sértették meg a legdurvább módon a Megállapodást, beleértve egy támadást is az Erő alkalmazásával! A Fénypártiak elfelejtették, mi a jog!

- Anna Tyihonovna - mondta Edgar nyomatékosan -, az Inkvizíció megadta a Fénypártiaknak a soros felmentést. Amíg cselekedeteik az ellopott talizmán visszaszerzését szolgálják, a Megállapodás fel van függesztve. Addig a pillanatig, amíg Fafnir Karmát vissza nem szolgáltatják az Inkvizíciónak, az Éjszakai Őrségnek jogában áll azt tenni, amit akar. Lényegében hadban állunk. Mint negyvenkilencben, emlékeznie kell rá.

A szobában olyan csönd lett, mint a világűrben.

- És te nem szóltál semmit? - kérdezte helytelenítő hangsúllyal Anna Tyihonovna.

- Minek idegesítettem volna a fiatalokat? Bocsáss meg, Gyenyiszka. Amúgy is vesztes helyzetben vagyunk. Először is - nincs itt a főnök. Másodszor, a mi rovásunkra írják a Karmot, ráadásul két nem túl sikeres év van mögöttünk... Hányszor voltunk kénytelenek engedni a Fénypártiaknak ez alatt a két év alatt? Ötször, tízszer?

34 Az ukránok csúfneve.

- Egy szóval, kerüljük a defetista hangulatot? - érdeklődött álnokul Jura. - Tartsuk a szánkat? Kíméljük meg az ifjúságot az ártó hatásoktól? Nana...

- Mit nana? - vicsorgott Edgar. - Inkább azt mondaná meg, hogyan tovább.

- Téged hagyott itt a főnök helyettesének - mondta Jura közönyösen. - Hát törd te a fejed!

- Maga meg Kolja nem vállalta, hát engem nevezett ki -Edgar mogorva és barátságtalan volt. - Szép kis harcosok...

- Hé, fiúk, hagyjátok abba - Anna Tyihonovna elvörösödött a méregtől. - Pont jókor jut eszetekbe! Még a boszorkányaim is jobban együtt dolgoznak!

- Jól van, menjünk tovább - legyintett Jura. - Azt kérditek, hogyan tovább? Sehogy. A hohol nem mehetett messze Moszkvától. A Karom, azt hiszem, nála van. Ha eddig még nem csinált semmit, az azt jelenti, még nincs itt az idő. Várjuk meg, míg visszajön. Nem teheti meg, hogy vissza ne jöjjön - a Karomnak a következő két nap során Moszkvába kell jutnia. Különben elmúlik a valószínűségi csúcs, és a Karom egyszerűen nem lesz több, mint egy erős talizmán.

Nyikolaj helyeslően bólogatott.

Edgar figyelmesen nézett egyik mágusról a másikra.

- Akkor várunk - sóhajtotta. És hozzátette:.- Igen. Ravasz fickó ez a mi hoholunk. Ravaszabb, mint Geszer.

- Ne kiabáld el! - tanácsolta Kolja.

- Anna Tyihonovna - kezdte Sagron kissé bizonytalanul nem kérné meg a lányokat, hogy főzzenek egy kávét? A történtek után mozdulni sincs kedvem...

- Lusta vagy, Sagron - ingatta a fejét Anna Tyihonovna. - De jól van, elismerem, kitettél magadért. Te leszel a többiek példaképe.

Sagron elégedetten elvigyorodott.

Legnagyobb meglepetésemre a sátorban egész éjjel meleg volt. Az alváshoz természetesen nem vetkőztünk le - én csak a dzsekit és a cipőmet húztam le, és belebújtam a felkínált hálózsákba. A sátor a szakállas Matvejé volt, és ha a helyzet úgy kívánta, hárman-négyen is elfértek benne. De mi csak ketten voltunk. A tőlünk vagy húszméternyire levő sátorban, miután mindenki szétszéledt a tűztől, egy ideig édesen nyögdécselt az ünnepelt valakinek az erős ölelő karjaiban, vagyis nem csak nálunk volt meleg. Furcsa, én, aki délről származom, mindig azt hittem, északon a téli erdőben hideg van, és fagy.

Tévedtem. Lehet, hogy az erdőben valóban hideg volt és fagyott. De az ember képes magával vinni a meleget és kényelmet. És el is viszi, bárhová megy. Igaz, emiatt a természetnek kissé összébb kell húznia magát, de ez már egy egészen másik kérdés. Más lapra tartozik.

Matvej ébredt elsőnek. Kimászott a hálózsákból, és a bejáratnál elszöszmötölt modern alpesi cipőjével (az én lábtyűm fel sem ért hozzá), kibontotta a sátrat, és kiment. Rögtön végigvágott rajtam a hideg. És abban a pillanatban megéreztem a mellemen azt az ívelt valamit, amit a vikingek adtak át nekem a reptéren. Eddig még meg sem néztem alaposabban, nem adódott rá lehetőség.

Azt képzeltem, hogy az éjszaka az energia-utánpótlás nélkül maradt védőtok lemerült. Ebből a micsodából érezhetően áradt az Erő. Sőt nem is az Erő - az ERŐ. Ha csak egyetlen Másféle is lett volna a közelben, feltétlenül megérezte volna a Karmot.

Kihúztam az ingem alól azt a hosszúkás és hajlított... tokot vagy mit. Mintha egy tőr hüvelye lenne, csak kétfelé nyílt, mint a tengeri kagyló. Már persze ha léteznek ilyen kagylók a tengerben - harminc-harmincöt centi hosszúak és keskenyek.

A tokot a Homályban zárták le, így közönséges ember semmiképp nem lett volna képes kinyitni. Hunyorogva közelebb húzódtam a bejárathoz, félrehúztam kissé a sátorlapot, hogy világosabb legyen.

Belül, a bélés meggyszínű bársonyán valóban valamilyen hatalmas állat kékesfekete karma rejtőzött. Éles volt, mint egy cserkesz tőr - a belső ívén. Az egészen hosszú vájat húzódott végig, vércsatornára emlékeztetett. Szélesebbik végének felülete töredezett volt, mintha minden körülményeskedés nélkül és durván tépték volna ki egy mancsból. Valószínűleg így is volt.

De miféle állat lehetett az, amelyiknek ilyen karma volt?! Biztosan valamelyik legendás sárkány. Más nem lehetett. Hát mégis léteztek sárkányok? Kutattam emlékezetemben, valamiféle választ remélve, de kétkedve csóváltam a fejem. Egy dolog, hogy vannak boszorkányok meg vámpírok... ők csak Másfélék. Na de sárkányok...

A patak felől a havat taposva közeledett Matvej. Sajnálkozva felsóhajtottam, egy pillanatra visszacsusszantam a Homályba, lezártam a tokot, és visszadugtam az ingem alá.

- Felébredtél? - kérdezte Matvej közelebb érve. -Aha.

- Nem fagytál meg?

- Nem. Elképesztő - azt hittem, az erdő meg a tél azt jelenti, hideg. De meleg volt...

- Fura emberek vagytok, ti déliek - hümmögött Matvej. - Hisz errefelé nincsenek is fagyok. Bezzeg Szibériában, ott igen. Tudod hogy mondják arrafelé? Nem az a szibériai, aki fél a hidegtől, hanem aki melegen öltözik.

Elnevettem magam. Ez jó mondás. Meg kellene jegyezni. Matvej is a szakállába mosolygott.

- Ott a patak. Megmosakodhatsz.

- Aha - kikászálódtam a sátorból, és rövid sétát téve leballagtam a befagyott patakhoz. Ott, ahol az ösvény elérte a partot, valaki akkurátus léket vágott; éjszaka megint vékony, átlátszó jégkéreg fedte be a vízfelületet, de Matvej ismét feltörte. A víz hideg volt, de nem annyira, hogy melegkedvelő lelkem visszariadt volna attól, hogy néhány maroknyi vízzel megmossam az arcomat. Ettől felélénkültem, azonnal csinálni szerettem volna valamit, elfutni valahova...

De az is lehet, hogy nem a mosakodás tette ezt. Tegnap a repülőtér előtt teljesen kiürítettem magamat. És ennek megfelelően is éreztem magam. Azután Erőt szívtam le a portálból, egy keveset a varázslónőtől is szereztem, de megint szinte az egészet elhasználtam. Az éjszaka folyamán pedig mintha feltöltődtem volna a Karomból.

Jó Erő volt, setét. A Fénypártiak energiája nem szolgált különösebb örömömre, engedetlen, idegen Erő volt. De a Karom - tisztára mint az anya érintése a csecsemőnek. Lélegzése valahogyan misztikusnak és a fájdalomig ismerősnek tűnt.

Olyan erősnek éreztem magam, mintha hegyeket tudnék megmozgatni.

- Mikor készültök indulni? - kérdeztem visszatérve a sátorhoz. Pontosabban nem is a sátorhoz, hanem a tábortűzhöz. Matvej fát vágott. Mellette sündörgött a két kutya, a húsevők mohóságával lesve a tűz fölött lógó bográcsot.

- Hát, ha felébredt a nép, megmelegítjük a plovot, bekapunk egy-két kortyot, hogy felmelegedjünk, azután indulunk. Miért? Sietsz?

- Hát nem lenne rossz igyekezni - mondtam kitérően.

- Hát ha sietned kell, menj. Tartsd magadon a dzsekit... Megadom Sztyopka címét, majd elviszed neki valahogy.

Ha tudnád, kinek segítesz, emberke...

- Matvej - mondtam halkan -, komolyan kétlem, hogy lesz lehetőségem megkeresni Sztyopát. Köszönöm, de nem fagyok meg.

- Ne hülyéskedj - Matvej felegyenesedett, kinyújtott kezében tartva a baltát. - Ha nem tudod visszaadni, hát nem adod vissza. A egészséged fontosabb.

Igyekeztem, hogy mosolyom bölcs legyen, és bánatos.

- Matvej... Jó, hogy nincs itt senki. Én tulajdonképpen nem ember vagyok.

A szakállas szeme elsötétült. Biztosan úgy gondolta, hogy valami halottlátó vagy más efféle csodabogár vagyok. Nos... Bizonyítunk.

Mind a két kutya egyszeriben elveszítette életkedvét, és szűkölve Matvej lábához rohantak. Felemeltem a hóból alig látható reggeli árnyékomat, és átmentem a Homályba.

Mulatságos volt látni a szemét meregető Matvejt. Zavarában elejtette a baltát, az az újfundlandi lábára esett, és a szegény kutya fülsiketítőén vonyított.

Matvej nem látott engem. Nem is láthatott.

Levettem a dzsekit, Matvej ezt sem láthatja mindaddig, míg ki nem dobom a Homályból. Az ingem zsebéből előkotorva a pénzt beledugtam a dzseki zsebébe két százdollárost. És odadobtam Matvejnek.

Matvej összerezzent, ügyetlenül elkapta a dzsekit, amely az ő értelmezése szerint váratlanul bukkant fel a levegőben, és körülnézett. Őszintén szólva némileg szánalmasan festett, de éreztem: ha nem tartok neki ilyen bemutatót, semmiről nem tudom meggyőzni.

De semmi idegen holmit nem akartam elvinni, még ezt a nyamvadt dzsekit sem. Attól, aki kérdés nélkül segít a félmeztelen idegennek, aki éjjel bukkant fel a tábortűznél, semmit nem szabad elvenni, ha e nélkül is boldogulhatsz. A dzseki rendes darab, nyilván nem olcsó. Nem kell. Én Setét vagyok. Nekem nem kell a másé.

A Homályból Matvej háta mögött léptem ki. Ő közben továbbra is szemét meregette a semmibe.

- Itt vagyok - szóltam, és Matvej hirtelen megfordult. A szeme most teljesen eszelős volt.

- Á-á-á - mondta vontatottan, aztán elhallgatott.

- Köszönöm. Valóban elboldogulok a dzseki nélkül. Matvej bólintott. Nyilvánvalóan elment minden kedve a tiltakozástól. Szerintem az foglalkoztatta nagyon erősen, hogy az éjszakát valamiféle szörnyeteggel töltötte együtt a sátorban, aki képes eltűnni szem elől. És nem tudni, még mi mindenre képes.

- Azt mondd meg, hogyan jutok ki innen!

- Ott - Matvej az ösvény felé intett, amelyen előző nap érkeztem. - Helyiérdekű. Már jár.

- Autóút nincs arrafelé? Szívesebben stoppolnék.

- De van. Rögtön a sínek után.

- Remek - örültem meg. - Hát, minden jót. Még egyszer köszönöm. Köszöntsd a nevemben az ünnepeltet... és ezt... add át neki.

Meglepő, hogy milyen könnyen sikerült megcsinálnom ezt az egyszerű, de számomra ismeretlen igézetet. Hátranyúltam, megérintettem egy jeges ágat, letörtem... és átnyújtottam Matvejnek egy eleven, a bokorról épp most levágott rózsát. A zöld levélkéken harmatcseppek reszkettek, a vörös szirmok szinte lángoltak. Nagyon szépen mutat egy szál friss rózsa a behavazott erdőben.

- A...á... - suttogta Matvej, gépiesen átvéve a virágot. Érdekes lenne tudni, átadja-e az ünnepeltnek, vagy elássa a hóba, félelmében minél messzebb, hogy ne kelljen hosszas magyarázkodásba bonyolódnia.

De nem álltam neki tisztázni ezt. Ismét lemerültem a Homályba. Nem volt kedvem a fagyban veszkődni. És ami tegnap jó volt, mikor arra gondoltam, hogy megszököm Geszer elől, mai kipihent és erővel teli énemnek már nem felelt meg.

Valamit elfelejtettem... Ó, igen! A sapka. Az sem az enyém, és még mindig rajtam van. Dobjuk csak a dzseki után... És indulás!

Száz-kétszáz méteres ugrásokkal haladtam. Gyengécske portálokat nyitottam, éppen csak a láthatóság határán, és úgy lépkedtem, mint valami óriás, falva a távolságot.

Nappal a nyiladék egészen hétköznapi látványt nyújtott, a bűvös varázslat visszavonhatatlanul elveszett. Nem véletlen, hogy az igazi romantikusok és a szabadságszeretők - a Setétek - az éjszakát választották a maguk idejének. Az éjszakát, és nem a nappalt, amikor minden mocsok és szemét tolakodóan szembe ötlik, amikor látszik, milyen szánalmasak és túlzsúfoltak a városaink, amikor az utcák tele vannak oktalan emberekkel, az utak pedig bűzölgő autókkal. A nappal a kötöttségek, a célok, a kötelességek és szabályok ideje, az éjszaka a szabadság ideje.

A szabadságé, amelyet egy igazi Másféle számára semmi sem pótolhat. Sem a megfoghatatlan Kötelesség, sem olyan olcsó szétfolyó eszmények szolgálata, amelyeket másvalaki gondolt ki már jóval előtted. Mindez mítosz, fikció, „ucho od sledzia"³⁵, ahogyan lengyel barátaink mondják. Csak a Szabadság létezik együtt és külön-külön mindenkinek, és csak egyetlen korlátozás van: senkinek nincs joga mások Szabadságát korlátozni. És csak keressenek ebben látszólagos paradoxont és ellentmondásokat a ravasz és álszent Fénypártiak, mindenki, aki szabad, remekül megfér a többi ugyanolyan szabaddal, és a legkevésbé sem zavarják egymást.

Kocsit csak Másféleként tudtam megállítani - egy felsőkabát nélküli embert valahogy senki nem akart felvenni. Könnyedén meg kellett érintenem a következő kocsi, egy ütött-kopott, „vizes aszfalt" színű Zsiguli vezetőjének tudatát.

Természetesen lefékezett.

A volánnál húsz-huszonöt év körüli, rövidre nyírt hajú srác ült, akinek egyáltalán nem volt nyaka. A feje valahogy nagyon egyszerűen és természetesen illeszkedett a törzséhez. A szeme teljesen üres volt. De a reflexei egyszerűen fantasztikusak voltak. Erős a gyanúm, hogy még eszméletlen állapotban is képes lenne elvezetni a kocsit.

- Na? - mondta, mikor beültem hátra, elképesztő méretű bőrdzsekije mellé.

- Csak hajts, hajts. Moszkvába. A Tverszkaján raksz majd ki.

És nagyon finoman megint megérintettem a Homályon át.

- Á - mondta a srác, és indított. A csúszós úttól és a rá bocsátott tompaságtól függetlenül száz fölött hajtott. A kocsi kifogástalanul működött, talán valami különleges gumi van rajta?

Valahol északnyugat felől értünk be Moszkvába, a volokalamszki országútra kanyarodva. Nagyon gyorsan átvágtunk a fél megapoliszon, és szinte végig egyenesen mentünk. Egészen a Nappali Őrség székházáig a Tverszkaján.

Jó, hogy ilyen nagyszerű sofőröm akadt, és az útvonal is megengedte, hogy tövig nyomja a gázt. Ráadásul nagyon ügyesen elkaptuk a zöld hullámot is. Amikor elmentünk a Szokol mellett, rájöttem, hogy felfedeztek.

Engem és a Karmot.

De a reggeli Moszkvában utolérni egy egyenesen és akadálytalanul száguldó Zsigulit, reménytelen vállalkozás. A Tverszkaján kiszálltam, és a nyakatlan markába nyomtam egy százast. Rubelt, nem dollárt.

- Mi? - nyögte, és körülnézett. Természetesen semmire sem emlékezett, és most soványka intellektusával igyekezett megoldani a csaknem megoldhatatlan problémát: hogy került a városon kívüli autópályáról Moszkva kellős közepére?

Nem zavartam, magára hagytam megoldhatatlan feladatával.

Reflexei ennek ellenére irigylésre méltóak voltak, a Zsiguli szinte azonnal indult. De a srác leesett állú arca az oldalsó ablak felé fordult. így is tűnt el a szemem elől. Átmentem a túloldalra, és a hivatal bejáratához indultam.

Az előtér alaposan tele volt füstölve. Egy Philips kazettás magnetofon halkan játszott valamilyen dalt. A dallam nyomasztó volt, és erőteljes, az énekes hangja pedig annyira rekedt és mély, hogy egyből ráismertem Butu-szovra: