Szergej lukjanyenko Vlagyimir Vasziljev

És hirtelen valami megfoghatatlanul megváltozott körülöttem. A hangosbemondó éppen figyelmeztette az ügyefogyott utasokat, hogy az ajtók záródnak. Megnyomtam a szünet gombot, felkaptam a fejem és körülnéztem.

És megláttam őt. Egy tizennégy-tizenöt éves kamaszt. Kétségkívül Másféle volt. Valószínűleg hasonított, mivel megbabonázva bámult rám a Homályon át, és eléggé ügyesen védekezett a Homály ellen. De az aurája szűzi tiszta volt. Olyan tiszta, mint a frissen hullott hó, egyformán távol állt a Fénytől is, a Setéttői is. Másféle volt, ugyanakkor sem Fénypárti, sem Setét.

Nagyon sokáig néztük egymást, egész úton a következő állomásig. Valószínűleg tovább is néztük volna egymást, de a kamaszt megrázta egy csinos asszony, nyilván az anyja.

- Jegor! Elaludtál? Leszállunk.

A kamasz összerándult, még egyszer rám nézett valami homályos bánattal, aztán kilépett a peronra. Én a kocsiban maradtam.

Még vagy egy percig nem tértem magamhoz, még mindig nem értve, miért lepett meg ennyire ez a Másféle. Valamire emlékeztetett. Valami nagyon fontosra, de megfoghatatlanra. És semmiképp nem tudtam rájönni, mire.

Csak Nyikolszkijhoz és „A világ tükré"-hez visszatérve nyugodtam meg valamennyire.

Különös. Ez a dal inkább a Fénypártiakhoz illik. Akkor miért szorul úgy össze a szívem, nekem, a Setéinek?

Ezzel a zavaros érzéssel tértem vissza a Nappali Őrség hivatalába. Egy idős, az évek során bölccsé vált vámpír apóka úgy visszahőkölt tőlem, mint ördög a tömjénfüsttől. Felriadtam, és hirtelen felfedeztem, hogy a tulajdon aurámban kékesfehéren villog néhány világos sáv.

- Elnézést - hoztam gyorsan rendbe -, álcázás volt.

A vámpír gyanakodva nézett, az ügyeleti szobából kinézett egy vámpírasszony, bármibe lefogadtam volna, hogy a felesége.

Bélyegzőimet igen alaposan átvizsgálták, és a jelek szerint arra készültek, hogy igen alaposan rám szállnak, de ekkor belépett Edgar egy fiatal boszorkánnyal. Az első pillanatban mindent megértett, és a mértéken felül éber őrségnek elég volt szemöldökének egyetlen mozdulata. Edgar bólintott nekem, majd a lifthez indult. A boszorkány majd felfalt a szemével.

A liftben megkockáztatott egy kérdést:

- Maga újonc?

Hangja érzelmek és szándékok egész skáláját fejezte ki, de ezek elemzésére sem kedvem, sem lehetőségem nem volt. Edgar és a többi erős Másféle jelenlétében valami miatt nem akaródzott demonstrálni az erőmet.

Edgart érdekelte, éreztem, hogy valóban érdekli, mit válaszolok.

- Nos, bizonyos értelemben újonc vagyok. A kis boszorkány elmosolyodott.

- És igaz, hogy egymaga szétkergetett négy Fénypárti harcost és megölte a tigrislányt?

Edgar ajka alig észrevehetően szarkasztikus mosolyra görbült, de megint érdeklődve hallgatott.

- Igaz.

- Alita - szólalt meg Edgar valamiért mély saljapini⁴¹ basszussal majd később gyötörd tovább a vendégünket. Előbb számolj be Anna Tyihonovnának.

Alita lelkesen bólogatott, majd újra hozzám fordult:

- Benézhetek magához egy kávéra? Egy órácska múlva?

- Persze - engedélyeztem. - Csak nincs kávém.

- Majd én viszek - ígérte a kis boszorkány, és elindult az iroda felé.

Nem kérdezte, hol lakom. Vagyis tudta.

Néhány másodpercig még a boszorkány után néztem. Divatos ezüstös dzsekijének (a síelők és turisták hordanak ilyet, rögtön eszembe jutottak erdei ismerőseim) hátát élénk ábra díszítette,

nagy szemű animációs lányfigura rúgásra emelt lábbal, és a felirat: „Battle Angel Alita". Az ábrát és a feliratot részben eltakarta a kis boszorkány kabátján kívül leengedett hosszú haja.

Edgar és Alita után nézett. Volt mit nézni, még a téli felszerelés ellenére is.

- Gratulálok - jegyezte meg sokatmondóan Edgar. -Már kérdezősködött rólad.

Vállat vontam.

- Holnap lesz a bírósági tárgyalás - váltottam témát. -Hogy menjek? Egyedül? Vagy a többiekkel?

- A többiekkel természetesen, hiszen tanú vagy. - Edgar körülnézett. -Menjünk be az irodába?

- Menjünk!

Valami miatt biztos voltam abban, hogy ezt a dolgozószobát a Nappali Őrség igazi vezetője, aki jelenleg nem tartózkodik Moszkvában, sosem használta igazgatói irodaként. Ez inkább Edgar irodája vagy valamelyik magasabb rangú Setété. Élvezettel vetettem el magam egy fotelban, gépiesen megállapítva, hogy jóval kényelmesebb a metrókocsik agyonstrapáit üléseinél. Edgar valahonnan az asztal alól előszedett egy megkezdett üveg konyakot.

- Bedobunk egyet? - kérdezte.

- Dobjunk be.

Miért kéne lemondani a jó öreg Koktyebelről⁴²?

- Jó, hogy megjöttél - mondta Edgar a konyakot kitöltve. - Különben meg kellett volna keresnünk.

- Hogy elmagyarázzátok a viselkedés taktikáját és stratégiáját a bíróság holnapi ülésén? - találgattam.

- Pontosan.

A konyak jó volt. Lágy és aromás. Bár nem a legismertebb és legtekintélyesebb márka (és az melyik?), nekem nagyon ízlett.

- Már nem is próbálom kideríteni, miért viselkedsz ilyen különösen. Őszintén szólva meg is tiltották mindenkinek. Onnan - és Edgar jelentőségteljesen a mennyezet felé sandított. - Továbbá azt sem próbálom kideríteni, ki is vagy valójában. Ugyanazon okból. Csak azt akarom kérdezni: velünk vagy? A Nappali Őrséggel? A Setétekkel? Számíthatunk rád holnap mint közénk valóra?

42 Konyakmárka.

- Természetesen - válaszoltam gondolkodás nélkül. És hozzátettem pontosításként: - Ez a válaszom valamennyi kérdésre.

-Ez jó - sóhajtott Edgar némileg bánatosan, és egyetlen lendülettel kiürítette a gömbölyű poharat. Szerintem nem hitt nekem.

Hallgatva ittuk meg a konyakot. A Bíróság másnapi ülésén tanúsítandó magatartásról Edgar nem tartotta szükségesnek tanácskozni. Nyilván úgy vélte, úgyis a saját fejem után megyek. És mélységesen igaza volt.

Az éjszakát Alitával töltöttem. Beszélgetve, kávézva; a kis boszorkának sikerült a ma már feledésbe merült Casa Grandé kávéból szereznie. A fotelokba telepedve fecsegtünk mindenről és semmiről. Már rég nem volt ilyen ünnepem: egyszerűen csak üldögélni és beszélgetni. Zenéről, amelyben, mint kiderült, elég jól eligazodom. Irodalomról, amelyben már gyengébb voltam. Filmekről, amelyekben egyáltalán nem voltam otthon. Alita időnként megpróbálta rám és a képességeimre terelni a szót, de olyan őszintén csinálta, hogy még ahhoz sem támadt kedvem, hogy meggyanúsítsam, az éber Anna Tyihonovna küldte hozzám.

Hajnal előtt egy órával kopogtak az ajtón.

- Nyitva! - kiáltottam.

Edgar és Anna Tyihonovna lépett be.

- Kész vagy? - kérdezte Edgar.

- Az úttörő mindig kész - biztosítottam. - Kötelékben vonulunk fel? És páncélozott járműveken vagy gyalogos üzemmódban?

- Ne bohóckodj - Anna Tyihonovna összeszorította ajkát, és szigorúan nézett Alitára. Az ártatlanul pislogott.

- Rendben, nem bohóckodom - ígértem meg. - Hová kell menni? Nem tudom.

Lényegében egy cseppet sem kételkedtem abban, hogy az irányt és a helyet megsúgja nekem a tudatom legmélyén hibátlanul működő planéta. De azért megkérdeztem.

- Az MGU⁴³ központi épülete - közölte Edgar. - A toronyban. Lenn áll Sagron a kocsijával, mehetsz vele.

- Jó. Vele megyek.

43 Moszkvai Állami Egyetem, központi épülete jellegzetes sztálinbarokk toronyház.

- Sok sikert - kívánta Alita az ajtó felé menve. - Holnap benézek, jó, Vitalij?

- Nem - mondtam borúsan. - Nem nézel be. Teljesen biztosan tudtam, hogy igazam van. De egyelőre nem értettem, miért.

Alita vállat vont, és kiment. Utána Anna Tyihonovna is eltűnt. Hm... Lehet, hogy mégis a vén banya küldte a lányt? Az meg ment a maga feje után, és semmit nem szedett ki belőlem. Ha így van, Alitát csak sajnálni lehet. Anna Tyihonovna a lelket is kitapossa, kiszorítja és kipréseli belőle. Az eget is nagybőgőnek nézi majd szegény lány.

A mobil után nyúltam, és beütöttem Sagron számát, már arra sem vettem fáradságot, hogy meglepődjek, honnan is tudom.

- Sagron? Irt a délről jött vendég. Elviszel? Aha, megyek.

- Jól van, én is indulok - mondta Edgar. - Ne kíméljétek a gumit. Az Inkvizíció nagyon nem szereti, ha valaki késik.

Felöltöztem, bezártam az ajtót, és lementem. Az őrségben lévő vámpírok most sokkal nyugodtabban néztek rám - vagy közvetlen főnökségük folytatott velük szívhez szóló beszélgetést, vagy maguk jöttek rá az igazságra. De miféle igazságra? Az igazság még nekem sem óhajtja feltárni magát. Néha hirtelen feltárul a mozaik egy darabkája, egy pillanatra fellibben a függöny, majd újra leereszkedik eltakarva a szemet, átláthatatlan füstfelhő.

Sagron BMW-je vagy húszméternyire, éppen a megállni tilos tábla alatt állt prüszkölő kipufogóval. Beültem Sagron mellé, a jobb oldali ülésre.

- Jó reggelt!

- Remélem, hogy jó lesz - morogta Sagron. - Mehetünk?

- Ha mást nem várunk, menjünk.

Sagron szótlanul besorolt a sűrű kocsiáradatba.

A behavazott Moszkvában autózni csúcsforgalom idején külön tudomány. Sagron a Homályon keresztül rendre ki is cselezte a nem túl szemfüles szomszédos sofőröket. Különben folyton elénk vágtak, átszorítottak volna a szomszéd sávba, elzárták volna előlünk a váratlanul kínálkozó réseket. Mindenesetre bekapcsoltam a biztonsági övet. Sagron fogcsikorgatva mormogott valamit. Alighanem szitkozódott.

Az álmatlan éjszaka után elviselhetetlenül vágyódtam egy kis jótékony szendergés után. Annál is inkább, mert a német gyártmányú kocsi kényelmes ülése teljesen megfelelt erre a célra. Ha zenét akartam volna hallgatni, az biztosan álomba ringat. De nem volt kedvem a zenehallgatáshoz, így maradtam ebben a világban, amelyet megtöltött több tucat motor bőgése, a bekapcsolt légkondicionáló halk zúgása, autódudák éles hangja és a piszkosszürke hó-kása surrogása a kerekek alatt.

Ha a metrót választjuk, sokkal hamarabb odaérünk. így viszont még fél óra múlva is csak a bedugult Osztozsenka Vernadszkij sugárút felőli végénél tartottunk. A dugó egyre nőtt, és az üstököséhez hasonló farka Moszkva központja felé mutatott.

- A fenébe is - sipította dühösen Sagron -, végül még itt ragadunk.

- Nyissunk egy portál - vontam meg a vállam. Sagron furcsán nézett rám.

- Vitalij! A Bíróságnak az Inkvizíció felügyelete alatt megtartandó ülésére igyekszünk. Az a te portálod a cél előtt jó két kilométerrel kifúj!

- Á - mondtam gyámoltalanul. - Igaz. Erről megfeledkeztem.

Mellesleg ezt magamtól is kitalálhattam volna. A Bíróság munkája idején tilos a mágikus beavatkozás és általában véve a mágia mindenféle alkalmazása. A bennem lakozó én szolgálatkészen megsúgta, korábban többször előfordult, hogy megsértették ezt a törvényt, de csak a vad átalakulások éveiben, és ezek az átalakulások közvetlenül összefüggtek ezekkel a törvénysértésekkel.

Mellesleg most is az átalakulások korát éljük. Az évezred végét. Ez fordulópont. Lám, a nyáron is milyen rettegve várta a nép a napfogyatkozást, hogy remegett a törökországi földrengés hírére... Na és semmi, túlélték.

Igaz, túlélve mindannyian kissé mások lettünk. A Másfélék is, de különösen az emberek.

- Anyád! - ordította Sagron, kiragadva gondolataim közül. Még arra sem volt időm, hogy kinézzek a szélvédőn. Fülsiketítő csattanással egy időben előreestem, mellkasom fájdalmasan összeszorult, a biztonsági öv gyötrelmesen belevágódott a mellembe. A kormánykerékből undok sziszegéssel kinőtt a légzsák, és Sagron arcával, mellével végigcsúszva rajta belevágódott a szélvédő és a tető találkozási pontjába. Kívül valami bántóan csörömpölt, és üvegcserép záporozott mindenfelé. A hóra hangtalanul hullott le, de a szomszédos kocsik karosszériáján dobszólót vert ki.

És mintha csak a bosszantásunkra történne, hátulról is belénk jöttek. Neki a csomagtartónak.

Néhány másodperc múlva, amelyek talán az űrhajó startjára emlékeztettek, elmúlt a fájdalom és a nyomás. Beállt a dinamikus nyugalom áldott pillanata.

Sagron visszacsúszott az ülésre, véres nyomot hagyva a légzsákon. Úgy láttam, a karja is eltört. Nem kötötte be a biztonsági övet a hülye... Jó időbe telik, míg regenerálódik.

Körös-körül bömböltek az autódudák.

Vegyes érzelmekkel kikapcsoltam a biztonsági övet, és kinyitottam az ajtót. Kiléptem az üvegcseréppel borított, letaposott hóval fedett útra.

Egy piros Niva vágódott belénk nem túl nagy szögben. Hátul pedig az összegyűrt csomagtartóba, amelybe mintha beleharaptak volna, egy ápolt japán dzsip ékelődött bele. De már nem látszott ápoltnak. A dzsip egyébként nem sérül meg komolyan, a lámpák törtek össze a díszrácson, és maga a díszrács kissé meggörbült. Nyilván volt ideje fékezni.

- Mit csináltál, te barom? - rontott nekem valaki a dzsipből, egy sötétített szemüveges, borotvált észlény hordószerű törzzsel, amely valami málnaszín-fekete göncbe volt burkolva, lábán jókora stílusos félcipő. Ennek a figurának olyan fehér volt a szeme, mint egy újszülött aurája -vagy a Jegor gyereké a metróban.

Mi van, nem látja a belénk szállt Nivát?

És ekkor a málnaszín öltözetet tompa kékes tűz borította el. A fickó felvisított, mint a disznó a kés alatt.

Felismertem a tengerentúli igézetet, amelyet a népnyelv spiderflame-nek nevez. Póklángnak. És miközben még magamhoz sem tértem a málnaszínű támadásától, valaki megragadta a galléromat, és megfordított.

Hát ha valakire nem számítottam, hogy itt megpillantom, az ő volt. Anton Gorogyeckij Fénypárti mágus.

- Ki vagy te? - suttogta dühödten. - Ki vagy, hogy vinne el a Homály... De ne hazudj!

A szeme még fehérebb volt, mint a valami dzsiggfélét járó dzsipbéli fickóé.

A fejemben valami kattant. És ajkaim maguktól mondtak ki három szót:

- A világ tükre...

- Tükör - ismételte visszhangként a Fénypárti. - Legyetek átkozottak! Legyen minden átkozott!

Nagy kedvem lett volna kajánul visszavágni, hogy az átok a Setétek hatásköre, de visszafogtam magam. Jól tettem, hogy visszafogtam magam. Anton aurája bíbor és lila színekben kavargott. Én vitathatatlanul erősebb voltam nála, de... úgy tűnt, hogy Gorogyeckijt most valami olyan érthetetlen erő támogatja, amelynek semmi köze sem a Fényhez, sem a Setéthez, de ettől nem kevésbé hatalmas. És számomra nem volt világos, mi lenne a végkifejlet, ha sor kerülne az összecsapásra.

Galléromat elengedve Anton vakon odébb botorkált az autók között átfurakodva, és ügyet sem vetett a dudálásra és a leengedett üvegű ablakokból hallatszó átkokra. Valahol a közelben felsüvítettek a közlekedési rendőrök szirénái. A dugó végleg eltorlaszolta Osztozsenkát, csak a szemközti sávban maradt egy keskeny rés, amelybe sűrű anyázás és dudálás közepette egyenként sietve becsusszantak a ritka szerencsések.

Az órámra néztem. Hogy eljussak az egyetemig, csak tizenöt... nem, már csupán tizennégy percem maradt. És teleportáló mágiához, mint ismeretes, nem folyamodhattam.

Először is nézzük, mi van Sagronnal.

A nyitott ajtajú Nivát megkerülve odamentem a sérült BMW vezetőülés felőli ajtajához. Sagron eszméletlen volt, de a veszély legelső pillanatában reflexszerűen leengedte a védőernyőt, és becsusszant a Homályba. És most regenerálódott, tehetetlenül, mint valami bábú, és a mohó Homály nem tudott vele mit kezdeni.

Túléli. Magához tér, méghozzá elég gyorsan. Valószínűleg már a mentőben, már ha az át tudja verekedni magát a dugón. Sagron elég erős mágus ahhoz, hogy egy olyan apróság, mint az autóbaleset, komoly kárt tehetne benne.

Hát akkor viszlát, Sagron. Azt hiszem, az Inkvizíció sem tehet neked szemrehányást. A vis maior az vis maior.

És ekkor megpillantottam megmentőmet. Az úttest legszélén nyomorúságos narancssárga robogóján ügyesen lavírozó srácot. Őt aztán nem zavarják a dugók...

Bár az is igaz, nem az évszakhoz illő közlekedési eszköz. De azért...

Belemerültem a Homályba.

A robogó itt a mesebeli táltos paripához hasonlított. A lámpája mintha a szeme lett volna. - Mássz le! - utasítottam a legénykét. Engedelmesen lábra állt.

Átnyúltam egy bézs színű Opelen, és megragadtam a kormányt. A robogó szorgalmasan pöfögött üresjáratban.

Rajta, előre. A legényke kirakati bábuként állt dermedten a járdán, vakon szorongatva a dollárokat, amiket a markába nyomtam. Magam felé húztam a gázkart, és csaknem leszakítva a legközelebbi kocsi polírozott oldalát, előreszáguldottam a dugó elejéhez. A Szadovoje körút felé.

Viszonylag egyszerű volt idomulnom a meleg japán ászfalthoz és nem a moszkvai jégpáncélhoz szokott aprócska Hondához. És a kocsik között lavíroznom is eléggé bravúrosan sikerült. De igazi sebességre nem volt képes a robogó, talán harminc kilométert bírt teljes erővel. És megértettem, hogy nem érek oda. Még ha elhagyom is a szorgos kis Hondát, és lerohanok a legközelebbi metróállomásra, az Egyetem megállótól eléggé messze van a csúcsos központi épület. Elbolondíthatnék persze még egy autóst, de hol a garancia, hogy elkerüljük a reggeli dugókat? Homályosan emlékeztem rá, hogy az egyetem körüli utak jó szélesek, de biztos nem voltam a dologban. Ha a Hondával folytatom az utat, gyakorlatilag a célig megőrzöm a mobilitásomat. Másrészt viszont csak homályos elképzelésem volt az útvonalról. Sajnos nem vagyok moszkvai. Hagyatkozzam eddig kifogástalanul működő belső segítőmre? Persze megtehetem. De mi van, ha éppen most hagy cserben? A legfelelősségteljesebb pillanatban? Általában ez mindig így is történik.

Befelé, önmagamba figyeltem. Hideg, gázokkal teli szél vágott az arcomba. Moszkva széngázt lehelt...

Hűséges segítőm a jelek szerint aludt.

Elhagytam a Szadovoje körutat és a Kultúrpark metróállomást, de amikor feltűnt előttem a Frunze állomás épülete, úgy döntöttem lemegyek a föld alá. Sürgetett az idő.

Még a metrólejáró lépcsőjéig sem értem el, mikor a robogót már megfújták. A motor beindulva röviden felköhögött, és valami fürge fickó már húzott is el a szorgalmas és kifogástalanul működő japán szerkezettel, igyekezve eltűnni vele valahol a mellékutcákban. Hej, emberek, emberek... A Fénypártiak gondoskodnak rólatok, védenek, óvnak, ti meg disznók voltatok, disznók is maradtok. Lelkiismeret és együttérzés nélküli vadállatok. Könyököltök, loptok, eladtok, a hasatokat tömitek, a többire meg fütyültök. Mennyire undorító...

A beléptetőt egyszerűen átugrottam - a Homályban, láthatatlan árnyékként. Nem volt időm arra, hogy jegyet vegyek és bedugjam a jegykezelő automatába. Sebaj, ettől a haza még nem megy tönkre.

A mozgólépcsőn is úgy siklottam le, hogy nem léptem ki a Homályból. Felpattantam a lassan haladó gumikorlátra, és lefele száguldva alig győztem a lábamat váltogatni a nyúlós szürke aludttejben. A peronról éppen indult kifelé a szerelvény, és amíg tisztáztam, a nekem megfelelő irányba megy-e, az ajtók bezárultak. Sebaj, ez nekem nem akadály. De nem lett volna jó ötlet a városközpont felé metrózni.

A kocsiba egyszerűen az ajtón keresztül ugrottam be, a Homályon át. Kicsit odébb toltam az elképedt utasokat, és mintegy a semmiből testet öltöttem.

- Jaj! - mondta valaki.

- Mondják, ez itt Moszkva? - böktem ki valamiért. Talán hetyke kötekedésből.

Senki nem válaszolt. így is jó. Viszont körülöttem rögtön több lett a szabad hely. Megkapaszkodtam, és lehunytam a szemem.

Szportyivnaja. Verébhegy⁴⁴ - a szerelvény alig mászik, a nem pontosan összeillesztett fémpajzsok közti résekben itt-ott lámpák villognak és beárad a közelgő reggel szürke félhomálya. Már virrad...

44 Korábban Lenin-hegy, itt van az egyetem épülete.

Végre, itt az Egyetem megálló. A mozgólépcső végtelen hosszú és túlzsúfolt. Már megint várni kell. Kész, most már biztos, hogy elkéstem.

Fent már csaknem világos volt. Végleg felfogva, hogy a tárgyalás kezdetéig már nem érhetek oda, hirtelen teljesen megnyugodtam, és már nem siettem. Egyáltalán nem. Előszedtem a zsebemből a fejhallgatót, életre keltettem a lejátszót Anton Gorogyeckij lemezével, és elindultam kocsit fogni.

- Kezdünk - mondta halkan az Inkvizítor. - Mindazokat, akik nem értek ide időben, később vonjuk felelősségre a Megállapodás teljes szigorával.

A jelenlevők felálltak. A Setétek is, a Fénypártiak is. Az Őrségek munkatársai is, és a bírák is. Geszer is, és Zavulon is, akiről azt hitték, nincs Moszkvában. Makszim, az Inkvizítor is, és a két megfigyelő Inkvizítor is, akik szürke köpenyt viseltek. Mindenki, aki összegyűlt a moszkvai egyetem központi épületének tornyában. Az ötszög formájú kis helyiség láthatatlan homálybeli szintként fedte be a földművelési múzeumot, és kizárólag az Inkvizíció bíróságának nem túl gyakori üléseihez szolgált helyszínül. A háború utáni években elég gyakran emeltek ilyen homálybeli építményekéhez olcsóbb volt, mint leküzdeni az állambiztonságiak és a rendőrség állandó akadékoskodását, amelyek folyton beleütötték az orrukat abba, ami nem az ő dolguk. Gyönyörűen látszott, amint keleten a horizont alól felkúszik a hajnal bíbor fénye, és pillanatról pillanatra halványulnak el a villódzó fények, amelyek még mindig ott táncoltak az egyetem épülete fölött Jean-Michel Jarre moszkvai jubileumi koncertje óta. A Másfélék még sokáig látni fogják a lézer-show nyomait még akkor is, ha nem lépnek be a Homályba, ahol a színek kifakulnak és eltűnnek. Túlságosan is sok ember gyönyörködött a látványos előadásban, és érzelmeik beáradtak a Homályba.

Makszim, aki hétköznapi öltönyt viselt, és nem köpenyt, mint a többi Inkvizítor, kézmozdulatával kinyitott a Homályban egy szürke táblát, rajta lángoló vörös betűkkel. Három tucat hang kezdte hangosan olvasni:

„Másfélék vagyunk. Különféle erőknek szolgálunk. Ám a Homályban nincs különbség a setét és fény hiánya közt..."

A hatalmas város és a hatalmas ország nem is sejtette, hogy szinte mindenki, aki meghatározza Oroszország sorsát, most itt gyűlt össze, és egyáltalán nem a Kremlben. A moszkvai egyetem főépületének tetején meredező tű alatti elhanyagolt, szűk kamrában, ahol a lerakódott porba állították a székeket, könnyű karosszékeket, sőt strandszékeket is, ki mit tudott hozni. Asztalról senki sem gondoskodott, asztal nem is volt.

A Másfélék nemigen kedvelik az olcsó rituálékat, a tárgyalás cselekvés, nem látványosság. Ezért nincs semmiféle palást, paróka és terítő. Csak a megfigyelők szürke köpenye, bár már senki nem emlékszik arra, miért viselik néha az Inkvizítorok ezeket a köpenyeket.

„Korlátozzuk önnön jogainkat s törvényeinket. Másfélék vagyaink..."

A Megállapodás vörös betűi lángoltak a félhomályban, megtestesítve az Igazságot és az Igazságszolgáltatást. És zengtek a hangok:

„ Másfélék vagyunk..."

Három tucat hang:

„Az idő majd határoz felőlünk."

Végigolvasták a Megállapodást, és megkezdődött a tulajdonképpeni bírósági eljárás. Hagyományosan a kevésbé fontos ügyekkel.

A bíró, az egyik köpenyt viselő Inkvizítor fel sem állva forgó zongoraszékéről, minden ünnepélyesség nélkül, teljesen hétköznapi hangon bejelentette:

- Első ügy. Orvvadászat a Setétek részéről. Vezessék be a bűnöst.

Még csak nem is a vádlottat, hanem a bűnöst. A bűn már bebizonyosodott. A tanúk csak a körülményeknek és a bűnösség fokának pontosításában segítenek. És a bíróság kimondja az ítéletet. A könyörtelen és igazságos ítéletet.

- Sajnos nem érkezett meg minden tanú. Hiányzik Vitalij Rogoza Nyikolajevben, Ukrajnában regisztrált Másféle, ideiglenesen regisztrálva Moszkvában, tisztázatlan okból maradt távol; továbbá Andrej Tyunnyikov és Jekatyerina Szorokina, akik elhaláloztak azon cselekmények következtében, amelyek tárgyalására később kerül sor...

Az ítélet rövid és kegyetlen volt:

- Viktorija Manguzova Másféle, Setét, Moszkvában regisztrálva, bűnös visszaesőként elkövetett licenc nélküli vadászatban. Az ítélet megsemmisítés. Van-e ellenvetés vagy kiegészítés az Őrségek részéről?

Ellenvetés nem volt sem a Setétek, sem - természetesen - a Fénypártiak részéről.

- Az ítélet azonnal végrehajtandó - mondta az Inkvizítor. A Fénypártiakra nézett - az ítéletet hagyományosan az Őrségek munkatársai hajtották végre.

Hja felállt, megigazította a szemüvegét. Figyelmesen megnézte a vámpírnőt, aki nyüszített, felfogva, hogy nincs menekvés. A mágus tekintetében nem volt sem gyűlölet, sem öröm. A koncentráláson kívül semmi más. Kinyújtotta a kezét, a Homályon át megérintette a regisztrációs pecsétet a vámpír mellén.

Egy pillanat múlva Viktorija lerogyott a padlóra. Nem porladt el, mint egy öreg vámpírral történt volna, mert Viktorija még nem élte le a neki kiszabott időt. De az, ami a vámpírok életerejét adja, amit az évek során az emberektől szív el, nyomtalanul feloldódott a Homályban. A szobában egy kicsit hűvösebb lett. Hja homlokát ráncolta, és még egy takarékos mozdulattal a Homályba küldte a testet.

Mindörökre.

így hajtják végre a Másfélék ítéletét.

- Második ügy. Egy hasonítatlan Másféle meggyilkolása egy alakváltó Setét Másféle által. Vezessék be a bűnöst...

Kérdések. Válaszok. Az Inkvizítorok rövid tanácskozása.

- Okszana Dacjuk Másféle, Setét, Moszkvában regisztrálva. A szándékos gyilkosság vádja alól felmentve, az ügy önvédelemnek minősül. Bűnösnek találtatott a szükséges védelem határainak túllépésében; ezért vadászlicencének tízévi határidejű megvonására ítéltetik. Visszaesés vagy bármilyen, az Erő ötödik szintjét meghaladó törvénysértő cselekmény esetén azonnali megsemmisítés következik. Van-e ellenvetés vagy kiegészítés az Őrségek részéről?

Hja Geszerre nézett, és megint felállt:

- Ellenvetésünk van. A Másféle nő életét nem fenyegette semmilyen veszély. Nem volt szükséges az ember megölése. Kérjük a licencmegvonás határidejét ötven évre emelni.

- Harmincra - felelte Makszim, mintha már várta volna ezt a követelést. Egyébként valóban várta...

- Negyvenre - szólt közbe hidegen Geszer, fel sem állva. - Adjuk elő a szükséges indoklást?

- Negyvenre - egyezett bele Makszim. A Setétekre nézett, de ők nem avatkoztak közbe, okkal úgy vélve, hogy az alakváltó sorsa miatt nem érdemes vitába szállniuk.

- Engedjék el az elítéltet az őrizetből.

A sápadt, rémült lány előtt kitárult az ajtó. Boldogan kirohant, még fel sem fogta, hogy lényegében mégis megbüntették. Negyven év nagyon hosszú idő egy alakváltó számára, aki csak az emberi életekből nyerhet Erőt. Ezalatt megöregszik, talán meg is hal, mert nem képes szembeszállni a közelgő öregséggel.

- Harmadik ügy. Az Éjszakai Őrség munkatársainak támadása egy Setét Másféle ellen. A sértett távollétében a bíróság szükségesnek látja keresztkérdéseknek alávetni az életben maradt bűnösöket és az Éjszakai Őrség vezetését, amely megengedte az Erő nem szankcionált alkalmazását a Setét Másféle ellen. A Fénypártiak valamennyi ellenvetését előre elutasítom.

Geszer a homlokát ráncolta; Zavulon megengedett magának egy visszafogott mosolyt.

Szvetlána Nazarova Fénypárti varázslónő nyugtalanul pillantott az órájára. Ideges volt Anton Gorogyeckij Fénypárti mágus késése miatt.

- Talán célszerűbb lenne megállapítani három beidézett hiányzásának okát - mondta óvatosan Geszer, akaratlanul is átvéve a bírák hivataloskodó beszédmódját. - Higgyék el, nem az időt akarom húzni. Nyugtalanít az Éjszakai Őrség munkatársának és annak a távolmaradása, aki az utolsó hetek nyugalmának egyik legfőbb felkavarója volt.

Az Inkvizítorok összenéztek, mintha hangtalanul meghoznák közös döntésüket.

- Az Inkvizíciónak nincs ellenvetése - közölte érzelemmentesen Makszim. - Engedélyezem a szükséges mágikus beavatkozást.

Az Inkvizíció megfigyelői megmozgatták köpenyüket, máshova téve a védő amuletteket. Lehet, hogy azért hordanak köpenyt, hogy senki se láthassa, hogyan működtetik az amulettjeiket és milyen amuletteket használnak? Az Inkvizíciónak megvannak a maga módszerei, a maga törvényei, a maga fegyverei.

A levegőben kibontakozott a megfigyelő gömb. Tekergő vonalakkal szabdalt szürke köd. A legtöbb vonal eltűnt, csak három maradt.

Három sorsvonal, amelyek nemrég egy pontban futottak össze. Az egyik vonal elhalványult, alig lüktet. Egy Másféle megsebesült...

- Ez Sagron - nyögte a Setétek vezetőjének helyettesi feladataitól megszabadult Setét mágus, Edgar. - Hiszen ez Sagron!

A két másik szál szétvált, de megint össze kellett futniuk - éppen az egyetem épülete előtt.

Csata. Már megint a Setétek és Fénypártiak csatája, és megint egy áldozat. Egyelőre még nem halálos.

- Az Éjszakai Őrség kéri az Inkvizíciót, hogy avatkozzon közbe! - üvöltötte Geszer. - Makszim, Oscar, Raul, hiszen ezek megölik egymást!

Az Éjszajkai Őrség vezetője mellett felállt egy asszony, Másféle, Olga, aki nemrégiben nyerte vissza varázslónői képességeit, méghozzá nagyon erőseket, ezért elvesztette jogát a családnév viselésére, de még nem nyerte el a jogot a homálybeli névhez. Megérintette Geszer könyökét, és kérdően nézett a bírákra.

Szvetlána elfehéredett, mintha viaszból lett volna az arca. A Setétek hallgattak. Zavulon elgondolkodva vakarta az orra hegyét.

- A Bíróság megtiltja a beavatkozást - jelentette ki szárazon az egyik bíró.

- Miért? - kérdezte erőtlenül Szvetlána. Megpróbált felállni a könnyű, fonott székről, de nem volt rá ereje. Fizikai ereje. Az igazi erő, a Másféle, a Fénypárti varázslónő mágikus ereje spontán módon, szoros, terjedelmes spirálban kezdett örvényleni Szvetlána körül.

Ha haragszanak vagy extrém helyzetbe kerülnek, az emberekhez hasonlóan gyakran a Másfélék is erősebbek nyugodt önmaguknál.

- Miért? - zengett Szvetlána hangja. - Mindenütt, ahol megjelent ez a Setét, Másfélék vagy emberek haltak meg. Ez egy gyilkos! Engedik tovább is gyilkolni?

A bírák rendíthetetlenek maradtak.

- Vitalij Rogoza Másféle, Setét moszkvai tartózkodása során egyszer sem sértette meg a Megállapodás egyetlen rendelkezését sem, egyetlenegyszer sem lépte át a megengedett védelem határait. Tiszta az Inkvizíció szemében. Nincs semmi jogalapunk a beavatkozásra.

- Ha meglesz a jogalap, már késő lesz! - mondta élesen Geszer.

Az Inkvizítor csak vállat vont.

- Bosszút áll Sagronért - mondta halkan az egyik Fénypárti, és köhintett.

Két mágus - egy Fénypárti és egy Setét - közeledett az egyetemi épület bejáratához, és ahogyan fogyott köztük a távolság, úgy erősödött valamennyi jelenlévőben a meggyőződés, hogy a toronyba már csak egyikük ér föl.

De melyikük?

Nem tudom, miért, de az egyetemi épülettömb bejáratától vagy jó háromszáz méterre szálltam ki a kocsiból. Az épület fölött színes foltokat, sugarakat és méretes figurákat láttam feltűnni; éreztem, hogy valami számomra felfoghatatlan erő visszafogja a megszokott magasabb szintű mágiát, nem engedi az alkalmazását. És azt is éreztem, hogy ott legfelül, ahonnan kezd kinőni a moszkvai felhőkarcoló hegyes tűje, világosszürke felhő dagadozik, amely egy fékezett hatású bombára emlékeztetett.

Körülnézve elindultam a járdán. Elvileg sietnem kellett volna, de közepes tempóban haladtam. Valószínűleg így kellett lennie.

Csak ezt ne kérdezzétek, kinek volt erre szüksége.

A lejátszó belekezdett a következő dalba, de az nem tetszett, és találomra megnyomtam a szenzort. Most mi következik?