Szergej lukjanyenko Vlagyimir Vasziljev

A MIKROBUSZT Gyenyiszka vezette, egy fiatal Setét mágus, aki mérhetetlen lustasága miatt jobbnak találta a garázsban dolgozni, vámpírok és más gyülevész népség között. De lustaság ide vagy oda, vezetni tudott, és a munkához szükséges számtalan igézetet ismert tökéletesen. Valósággal repültünk az úton, olyan sebességgel száguldottunk kifele Moszkva központjából, amilyenről még az elnöki kocsisor sem álmodhat. Éreztem az Erő felvillanásait, amikor Gyenyiszka átnézte a valószínűségi vonalakat, elterelte a rendőrök figyelmét vagy arra késztette a sofőröket, álljanak félre az utunkból. Most ott ült mellette Edgar, az Észtországból való fekete hajú, kreol bőrű, testes Setét mágus, aki semmiben nem emlékeztetett baltikumira, viszont csaknem második fokozatú képességekkel rendelkezett.

Kilencen voltunk a kocsiban. Az ajtó melletti ülésen Anna Tyihonovna ült, aki emlékezetem szerint rendkívül ritkán hagyta el az Őrség épületét. Monoton hangon ismertette a feladatot:

- Romasova Darja Leonyidovna. Hatvanhárom éves, de sokkal fiatalabbnak látszik, feltehetőleg folyamatosan Erőt vesz magához. Valószínűleg boszorkány, de lehet, hogy Setét varázslónő. Mint hasonítatlan Másféle, az utóbbi négy évben megfigyelés alatt állt.

Lemeseva itt rövid és mocskos káromkodássorozatot engedett meg magának a felderítő részleg munkatársainak címezve.

- Nézzék, a kapcsolatfelvétel elől elzárkózik! A misztikus témájú beszélgetések elől kitér, istenfélelemre hivatkozva! De mi köze a hitnek egy Másféle képességeihez? Még az is kérdés, ki volt az az ő Krisztusuk...

-Anna Tyihonovna, ne káromolja Istent! - szólt közbe halkan, de nyomatékkal Lenka. - Én is hiszek.

- Bocsáss meg, Lena - bólintott Lemeseva. - Nem akartalak megbántani. Folytassuk... Romasova valószínűleg alacsony szintű mágiát űz. Bűvölések, megkötések, rontás, rontás levétele...

- A legközönségesebb sarlatánkodás - vetettem közbe.

- Nincs abban semmi meglepő, hogy nem vizsgálták meg alaposabban.

- És az eredményesség ellenőrzése, annak kiderítése, valóban segít-e? - érdeklődött Lemeseva. - Na nem, erről jelentést írok. És ha Zavulon ezt jó munkának találja, engem rúgjanak ki! Ideje nyugalomba vonulnom.

Olga figyelmeztetően köhintett.

- Ezt kész vagyok személyesen is megmondani neki!

- Lemeseva csak úgy forrt a dühtől. - Na nem, már engedelmet kérek, négy évig feltételezni egy nőről, hogy boszorkány, de nem ellenőrizni teljes körűen! A megszokott eljárás, ügynököt küldünk hozzá, ellenőrizzük az erőkibocsátást... Amit a Fénypártiak mellesleg meg is tettek...

Hát erről van szó. Mindent megértettem, és belsőleg ösz-szeszedtem magam. Nem egyszerű huzakodás vár ránk egy őrült boszorkánnyal, aki rossz fát tett a tűzre. Az Éjszakai Őrséggel csapunk össze.

A velem szemben ülő Vitalij halkan felmordult. Valószínűleg inkább bátorította magát, mint fellelkesült a csatától. Kilustálkodta magát az őrségben, az egérvadász. Kajánul rávigyorogtam, az alakváltó rám vicsorgott. Agyarai már kezdtek nőni, alsó állkapcsa előremeredni.

- Vitalij, kíméljen meg minket az alakváltása látványától a kocsiban! - szólt rá élesen Lemeseva. - Ebben a hőségben elviselhetetlen lesz a kutyabűz!

A vámpírok hármasfogata a hátsó ülésen egyszerre felröhögött. Jól ismertem ezeket a srácokat, már többször bizonyítottak, és nem is váltanak ki olyan ellenérzéseket, mint az élőhalottak többsége. Három fivér, egy-egy év van köztük, erős, jó felépítésű fiúk, egy átlagos emberi családból. Először a legidősebb lett vámpír, amikor a légideszantosoknál szolgált, méghozzá tudatosan, ideológiai megfontolásból - parancsnoka, egy vámpír tiszt javasolta a srácnak, hogy legyen ő is az. Egységüket akkoriban délen vetették be, nem volt rózsás a helyzetük, és a srác beleegyezett. Az alakulat ezután sosem tapasztalt harcképességre tett szert. Lemészárolni éjszaka tucatnyi ellenséget, behatolni a hátországába, észrevétlenül elmenni az őrszemeik mellett - egy vámpírnak, még ha tapasztalatlan is, mindez gyerekjáték. Később, visszatérve a civil életbe, a srác mindent elmesélt az öccseinek - és ők önként odatartották a nyakukat.

-Anna Tyihonovna, hányan vannak ott? - kérdezte Olga. - A Fénypártiak?

- Nem sokan. Négyen... talán öten. De - Lemeseva szigorúan végigmért mindannyiunkat - ne lazítsatok, lányok! Legalább egy második szintű Fénypárti mágus lesz ott.

A legidősebb testvér füttyentett. Egy mágussal, főleg ilyen erejűvel összecsapni meghaladja a vámpírok erejét. És ha ketten is vannak...

- És lesz ott egy alakváltó lány. - Lemeseva rám nézett.

Összeszorítottam a fogam. Világos. Tigrincs. Alakváltó harci mágus, vagy ahogy a Fénypártiak szeretik mondani, módosuló mágus. Régi ismerős... és közeli. Mintha megint sajogna a bal karom, amelyet egyszer kificamított. És az arcom sebei is eszembe jutottak - négy véres sáv, karmok nyoma.

De akkor maga Zavulon segített rajtam. Teljesen meggyógyított, sem a külsőm, sem az egészségem nem szenvedett csorbát. És vígan, merészen szálltam harcba, magamon érezve helyeslő pillantását és visszafogott, türelmes mosolyát.

Kész. Vége, Aliszka. Volt, volt, volt, elmúlt. Felejtsd el, és ne mérgezd a lelked! Ha beverik a pofádat, majd jársz parandzsában, míg rád nem kerül a mágikus gyógyítás sora, márpedig az vagy fél év, és jó, ha méltónak találnak a teljes gyógyulásra, a kozmetikai mágiát is beleértve...

- Mindenki ellenőrizze a felszerelést! - vezényelte Anna Tyihonovna. A lányok fészkelődni kezdtek, én is végigtapogattam a zsebeimet, ellenőrizve az aprócska csomagokat, fiolákat, amuletteket. A boszorkány ereje nem csak és nem elsősorban a Homályon át végzett, tisztán energetikai munka. Segédeszközöket is használunk, tulajdonképpen ez különböztet meg minket a varázslónőktől.

- Alisza?

Lemesevára néztem.

- Van valami javaslatod?

így már jobb. A jövőre gondolunk, nem a múltra.

- Tigrincset a műveletisek közömbösítsék! Mind a négyen.

- Nincs szükségünk segítségre, Aliszka - mondta jó szándékúan a legidősebb fivér. - Boldogulunk.

Lemeseva gondolkodott, majd bólintott.

- Rendben, hárman fogtok dolgozni. Vitalij, te az én közvetlen tartalékom leszel.

Az alakváltó örömében elmosolyodott. A hülye. Anna Tyihonovna úgy beleveti majd a tűzbe, mint valami kutyakölyköt. Méghozzá a legforróbb helyre.

- Mi négyen pedig...

- Öten - javított ki Lemeseva.

Aha. Szóval a vén banya maga is úgy döntött, beszáll a munkába?

- Mi öten pedig megalkotjuk az Erő Körét - javasoltam. - És az egész Erőt Edgarnak küldjük. Gyenyiszka tartja a kapcsolatot a vezérkarral.

A kocsit megdobta valami kátyú. Már bekanyarodtunk az udvarba.

- Igen, ez az egyetlen lehetséges megoszlás - egyezett bele Lemeseva. - Mindenki figyeljen! így fogunk eljárni!

Valami könnyű lelkesedés fogott el attól, hogy teljes egészében elfogadta a tervemet. Mégiscsak igazi harci boszorkány maradok. Minden személyes problémám ellenére. Ezért is kockáztattam meg, hogy a vezető boszorkány előjogát megsértve fölvessem a csoport kiegészítésének ötletét:

- Még azt is javasolnám, hogy hívjunk előre segítséget. Ha két másodosztályú mágus van ott...

- Már minden lehetséges segítséget megkértünk - intett le Lemeseva. - Azonkívül a ruhaujjunkban ott lapul az adu ász.

Vitalij csodálkozva nézett az öreg boszorkányra, és büszkén kivicsorította farkasagyarait. Kétszeresen is hülye. Nem róla van szó. Ő aztán nem ász, legfeljebb hatos... és még csak nem is adu.

- Kész, kezdünk, lányok!

Furgonunk megállt, Anna Tyihonovna felpattant, bal kezével intett. Egy pillanatig könnyű, sötét porfelhő gomolygott az ujjainál, és megéreztem, mint burkolja be az udvart a nemtörődömség igézete. Mostantól bármit teszünk is, az emberek ügyet sem vetnek ránk.

Fürgén kiugráltunk a furgonból.

Az udvar olyan, akár a többi. Butovo déli része. Micsoda lyuk... Jobb valahol Mityiscsiben vagy Litkarinóban⁵ lakni, mint formálisan moszkvainak számítani, és ezekben a nyomasztó zugokban élni. Látszólag minden a helyén van, a házak, a nyeszlett fák, amelyek az összedöngölt agyagon próbálnak megélni, a kapuk előtt álló kocsik sem a legszegényesebbek, de...

- Élénken!

Lemeseva akkorát rúgott rajtam, hogy vagy három méterre repültem a mikrobusztól. Majdnem beleszálltam a homokozóba, ahol egy öt év körüli kisfiú és kislány a homoksüti készítésének fogásairól vitatkozott.

Még ők sem vettek észre, pedig a gyerekek mindig érzékenyebbek a Másfélékre.

Három árnyékként suhantak a vámpír testvérek. Körülvették a mikrobuszt - már az átalakulás stádiumában, ajkuk közül előtűntek az agyarak, bőrük sápadt, beteges színt öltött. Az élőhalottak jellegzetes külseje...

- Kört! - ordította Lemeseva. Kilőtt puskagolyóként száguldottam a kocsihoz, megragadtam Ólja és Lena kezét. Hű, micsoda ereje van a vén boszorkánynak!

A bejáratnál, csak általunk, Másfélék által láthatóan alacsony, tömzsi emberke állt... emberke, máshogy nem is lehetne nevezni, rajta kopott török farmer, műszálas póló és valami ostoba sityak a fején.

Ez baj.

Megéreztem, hogy Szemjon pillantása végigfut rajtam -kutató, makacs, úgy belém lát, mint a sebész szondája. Aztán megfordult, és eltűnt a lépcsőházban.

Nagyon nagy a baj!

Ekkor Zsanna megragadta Olga kezét, Anna Tyihonovna zárta a kört - és eltűnt minden érzelem.

Eleven akkumulátorrá váltunk, rákapcsolva Edgarra, aki puhán, sietség nélkül a lépcső felé haladt, az emberi érzékelés és a Homály szintjén egyszerre.

5 Moszkva elővárosai.

Akár ellenfele, fölment a lépcsőn. Utol persze nem érte. És amikor odaért a harmadik emeleti lakás ajtajához, már várták. Mi, az Erő Körét alkotók, most rajta keresztül érzékeltük a világot.

Az ajtó nyitva volt - a világ emberi szintjén. A Homályban tömör fal zárta el.

A lépcsőházi előtérben két mágus állt. Szemjon és Garik. Semmilyen érzelmet nem tudtam átélni, de a gondolataim megmaradtak. Hideg, nyugodt, lassú gondolatok. Ez a vég. Két mágus, egyenlő erejűek, Edgarét felülmúlják.

- A bejárat zárva - mondta Szemjon. - Itt az Éjszakai Őrség hajt végre műveletet.

Edgar udvariasan bólintott:

- Értem. De a Nappali Őrség is műveletet hajt itt végre.

- Mit óhajt? - Szemjon könnyedén elmozdult. Háta mögött, a szűk előszobában ott állt a nőstény tigris. Hatalmas, a bundája csillog, elégedetten vicsorítja pofáját.

Mire számít Lemeseva? Ezekkel nem tudunk elbánni! Semmiképp!

- A sajátunkat akarjuk elvinni - tárta szét a karját Edgar. - Ennyi az egész.

- A boszorkányt letartóztattuk, a vádat ismertettük vele. Harmadik fokozatú mágikus beavatkozás, gyilkosság, fekete mágia űzése engedély nélkül, a Másféle képességeinek eltitkolása.

- Maguk provokálták őt ezekre a cselekményekre -mondta hidegen Edgar. - A Nappali Őrség elvégzi a maga vizsgálatát a történtekről.

- Nem. - Szemjon nekidőlt a falnak. A kék moha sietősen odébb kúszott, igyekezett minél távolabb kerülni a mágustól. - A kérdést kimerítettük.

Garik meg sem szólalt. Apró, csontkockára emlékeztető amulettet forgatott az ujjai közt, az energia felvillanásai átfúrták a levegőt. Valószínűleg egy közönséges mágikus akkumulátor.

- Bemegyek, és lefoglalom, ami minket illet - mondta Edgar.

Meghökkentően nyugodt. Lehet, hogy ő is tud valamit, amit én nem?

A Fénypárti mágusok hallgattak, de úgy látszott, gondolkodóba ejtette őket ez a váratlan ostobaság. A boszorkány sorsa most attól függ, ki folytatja le a vizsgálatot. Ha hozzánk kerül, meg tudjuk védeni és besorozni magunk közé. Ha a Fénypártiak kezébe kerül, vége az életének.

De neki még mindig jobb, mint nekünk valamennyiünknek.

Két másodosztályú mágus, egy alakváltó és bent a lakásban még két vagy három Másféle. Elsöpörnek minket!

- Megyek - mondta nyugodtan Edgar, és előrelépett. A Homály hirtelen megbolydult körülötte, megtelt Erővel -a mágus védőernyőt állított.

A továbbiakból már csak az összecsapásra emlékszem.

Ahogy Edgar egyet lépett, a Fénypártiak lecsaptak. Nem halálos igézetekkel, hanem közönséges „nyomással", leszorítva a mi mágusunkat a lépcsőn. Edgar előredőlt, mintha erős szél ellenében haladna, az őt védő viharos Erő tisztán látható körvonalakat nyert. Az összecsapás a tiszta energia szintjén ment végbe, primitíven és egyáltalán nem látványosan. Ó, ha Zavulon lenne Edgar helyén! Egyetlen szempillantás alatt elsöpörné ezeket a mitugrászokat, végleg kifektetné őket, félrelökné úgy, hogy semmi sem maradna a képességeikből.

Egyébként Edgar is derekasan tartotta magát. Vagy öt másodpercig a tulajdon erejét használta, sőt visszaszorította a „nyomást" a lakás ajtajáig. Akkor hideget éreztem az ujjaim hegyén.

A mágus elkezdte elszívni a mi erőinket.

Egyből megéreztem, milyen feszültté váltak a Fénypártiak, megérezve az energiaáramlást köztünk és Edgar közt. Meg sem próbálták lerombolni, mivel az csak oda vezetett volna, hogy Edgar az ő energiájukat is magába szívja. Fölényükre számítva egyszerűen növelték a nyomást. És úgy festett, a lakásban rejtőző mágusok őket is kezdték ellátni energiával.

Néhány másodpercig egyensúlyban ingadozott minden. A mi egyesített erőnk áradata egyből megnövelte Edgar lehetőségeit, de a Fénypártiaknak is megvoltak a maguk tartalékai. Hja kezében széthullott a kocka, finom, aranyos porral hintette be a földet, ellencsapásuk egyméternyire visszavetette Edgart. Mellettem felnyögött Olga - kimerítette alapvető energiakészletét, most már a saját erejét alkotó belső tartalékait áramoltatta át, azokat, amelyeket, jaj, nem egyszerű pótolni. Úgy látszik, nincs ma formában. Miben reménykedik Lemeseva?

A Fénypártiak háta mögül zaj hallatszik. Aha... a vámpír fivérek... biztosan az erkélyen keresztül...

De a mágusok mintha észre sem vennék, mi történik. A lármára csak a tigris mozdult, elsöpörve útján a siralmas bútorokat, karmával feltépve a linóleumot. Egy másodperc múlva felhangzott az egyik fivér panaszos üvöltése.

Nem, három vámpír kevés egy alakváltóval szemben...

- Vitalij! - vezényelt röviden Lemeseva. A Homályon át úszott a gondolatban kiadott parancs, és a mi alakváltónk már rohant is a bejárathoz, menet közben dobálva le magáról a ruhát és alakulva át farkassá. Továbbra is tápláltuk az Erőt Edgarba, aki ismét előrenyomult, sőt sikerült Uját beszorítania a lakásba. Aztán előrontott mögüle a hatalmas farkas, és a mágusokra ügyet sem vetve előrevetődött.

Jó ötlet. Csakhogy a lakás belsejéből tüzes töltetet lőttek ki rá. Valaki a Fénypártiak közül, aki eddig tartalékban volt, most beszállt a küzdelembe. És rögtön meg is mutatta, hogy nem babra megy a játék.

Az alakváltó sűrű barna szőre tűzbe borult, az állat lábaival kalimpálva a magasba ugrott, a földre vetve magát hempergett, hogy kioltsa a lángokat. Most kellett volna folytatnia a rohamot, még lett volna rá esély, hogy elkapja a mágust, mielőtt az előkészíthetné a második tűzgolyót...

De úgy látszik, az alakváltó valóban elkényelmesedett őrködés közben.

Vitalij még mindig a lángot próbálta kioltani, de a sötétből egyre újabb töltetek érték. Második, harmadik, negyedik... Spriccelt a vér, lángoló húscafatok röpködtek. A farkas felvonyított, majd elcsendesült - csak hátsó lábai rángatóztak, köztük mozdulatlanul feküdt bengáli tűzként lángoló farka... Szép látvány volt.

Mellemen megrepedt és szilánkokban szétrepült az amulett, agy apró kristálykancsó a belezárt cseppnyi vörös folyadékkal. Ez rosszat jelentett. Azt jelezte, hogy elfogyott az erőm, másrészt ez volt az utolsó tartalék. Egy olyan asszony egy csepp vére volt, aki belehalt a szülésbe, világra hozva egy Setét Másfélét. Nagyon erős energiaforrás, de ez sem tart ki sokáig.

- Lena! - vezényelt Lemeseva. És én megint megéreztem a némán kiadott parancsot. Lena lassan, mint az alvajáró, kilépett a körből. Jobb tenyerem szabadon maradt, a transz is szünetelt néhány másodpercig, míg Anna Tyihonovna a kezem után nem nyúlt. Ezalatt azonban megláttam, hogy a kör közepén egy fekete fából készült, összecsukható asztalka áll, és vékony, fekete acélpenge fekszik rajta. Lena pedig már a homokozónál áll, a játszó gyermekek felett megmerevedve, mintha válogatna köztük...

- A kislányt! - kiáltotta Lemeseva. - Egy lányból több a haszon, mint tizenkét fiúból!

Ekkor megértettem. Mindent, azt kivéve, honnan van joga Anna Tyihonovnának az áldozat bemutatására, és miért szánta rá magát ekkora erőpazarlásra holmi középszerű boszorkány megmentéséért.

Ám ekkor Lemeseva megragadta a kezemet, és én megint nem voltam más, csak az Erő Körének akarattalan része.

Edgar, akit már beszorítottak a lépcsőforduló sarkába, s most épp a falnak akartak nekipréselni, felemelte a kezét:

- Álljanak meg! Nagyon fáj...

A kör az energia utolsó cseppjeit szívta ki belőlem. Olga már egy szemernyit sem adott le, teljesen ki volt facsarva, úgy állt köztünk, hogy közben rángatózott, mint aki csupasz villanydrótot fogott meg, Zsanna halkan nyöszörgött, fejét mind mélyebben lehorgasztva a mellére.

- Jogunk van áldozat bemutatására - mondta hidegen Edgar. - Ha nem vonulnak vissza...

A Fénypártiak megdermedtek. Láttam, ahogy összenéznek, amint Garik kételkedve csóválja a fejét.

De Szemjon mintha rögtön elhitte volna.

Az áldozat bemutatása hatalmas Erőt szabadít fel. Különösen akkor, ha az áldozat gyermek, különösen, ha az Erő Körében történik, különösen ha tapasztalt boszorkány végzi a szertartást. És Lenka Kirejeva már benn állt a körben, a penge a kezében, a kislány pedig a fekete asztalon feküdt.

Ha átöntjük Edgarba azt az Erőt, amely most felszabadul, a Fénypártiak nem képesek ellenállni. Természetesen nekik is megvannak a maguk rendkívüli módszerei, de rendelkeznek-e felhatalmazással az alkalmazásukra?

Bömbölve kirontott a folyosóra az alakváltó-tigris. Nyilván az erkélyen hadakozott a vámpír fivérekkel, és meglátta, mire készülünk.

- Nem képesek ellenállni - mondta elszántan Edgar. -Mindenképpen megszerezzük, aki a miénk, de az embergyerek meghal. A maguk hibájából.

A Fénypártiak elképedtek. A helyzet tulajdonképpen egyszerű volt, minden konfliktusossága mellett sem tűnt különösen fontosnak. Az államok sem fenyegetik nukleáris csapással egymást, ha felderítőiket kémkedésen kapják, a Másfélék sem fenyegetőznek első szintű mágiával, ha a műveletisek közt jelentéktelen konfliktus támad.

Ám a Fénypártiak még mindig nyomás alatt tartották a mi mágusunkat, ha csak a tehetetlenség következtében is, de nekünk már nem volt több erőnk, amelyet megoszthattunk volna Edgarral. Olga megmerevedett, elvesztette az eszméletét, és most akarattalan fabábuként állt a körben. Zsanna kezdett térdre roskadni, de hősiesen tartotta a kézfogást, az utolsó morzsákat préselve ki magából. Lena arca fájdalmasan eltorzult, a vonagló kislány fölé emelte a pengét - a gyerek eszméleténél volt, különben csökkent volna az erőkibocsátás, de egy igézet megakadályozta, hogy hangot tudjon kiadni.

- Álljanak meg! - kiáltotta Szemjon. - Átadjuk a boszorkányt!

Tartani... tartani a kört. Megpróbáltam energiát szívni a környező térből, a halálra rémült kislányból, a távolabb mozgó járókelőkből, akik buzgón kerülték, hogy tudomást vegyenek arról, ami végbemegy.

Reménytelen, minden teljesen kiürült. Ez a Lemeseva... nem véletlen, hogy mindenkinél keményebben tartja magát... a disznó... mi itt elpusztulunk egy senkinek sem kellő vénasszony miatt, de ő megmarad... a dög...

A Fénypártiak már kilökték, egyenesen Edgar kezébe a koszos, kövér, mocskos köntöst és szakadt papucsot viselő nőt. Az semmit sem értett - nézett ide, nézett oda, próbált keresztet vetni.

- Ezért megfizetnek - közölte búcsúzóul Szemjon.

Edgar egy hirtelen mozdulattal a háta mögé csavarta a megmentett boszorkány karját - nem volt idő magyarázkodásra, és nem volt erő a mágiára. Levezette a nőt a lépcsőn.

Tartani a kört...

Az áldozatbemutatás olyan erejű cselekmény, hogy jobb máskorra tartogatni. A bemutatáshoz való jogot talán húsz vagy harminc évvel ezelőtt dolgozták ki ravasz intrikákkal és provokációkkal. Kirejeva ezért kővé dermedt arccal állt a kislány fölött, kezében villogott a kés, készen arra, hogy egyetlen lendülettel kivágja a szívét, Gyenyiszka pedig monoton hangon ismételgette az igézethez szükséges szavakat. Bármelyik pillanatban megkaphatjuk az energia áradatát - csak jobb lenne nélküle boldogulni.

Tartani a kört...

Csak a düh adott erőt. A düh emiatt a balszerencsés nap miatt, az elmúlt év balsikerei miatt, Lemeseva miatt, aki nyilván többet tud, mint amennyit elmond. Nem tudom, honnan vettem az Erő utolsó morzsáit, de megtaláltam őket! És Olga meg Zsanna tehetetlen testén keresztül átküldtem, hogy Lemeseva vékony patakként továbbíthassa Edgarnak.

Elsőként a vámpír testvérek ugrottak be a mikrobuszba... kutyaütő műveletisek... Azután Lenka elengedte a kislányt, aki sikoltozva rohant el. Gyenyiszka felhagyott az igézet mormolásával, felkapta a rituális asztalkát, és bedobta a kocsiba. Csak ezután bontotta a kört Lemeseva.

Minden összefolyt a szemem előtt. Valamitől köhögni kezdtem, és hiába próbáltam kirángatni a kezem Olga dermedt ujjai közül.

- A kocsiba! - kiáltotta Anna Tyihonovna. - Gyorsan!

Megjelent Edgar - ő aztán elég élénknek látszott. Belökte a kocsiba a boszorkányt, és beugrott a Gyenyiszka melletti ülésre. Anna Tyihonovna bevonszolta az autóba Olgát, én besegítettem Zsannát, aki nagyon rosszul volt, de öntudatánál maradt.

- Kik maguk? Kik maguk? - visítozta a megmentett. Anna Tyihonovna teljes erőből felpofozta, mire a boszorkány elnémult.

- Hajts, Gyenyiszka! - mondtam. Mintha szüksége lett volna erre a biztatásra...

Csikorgó kerekekkel vágtattunk ki az udvarról. Edgar fejét két karjával átfogva dolgozott: a realitás vonalait felügyelte, megtisztítván előttünk az utat.

- Rosszul vagy, Aliszka? - kérdezte mohó kíváncsisággal Lena. Fogaimat összeszorítva tagadóan ráztam a fejem. Lena panaszkodott: - Teljesen kikészültem. Szabit kell kivennem.

A megmentett boszorkány halkan nyöszörgött, míg el nem fogta gyűlölködő pillantásomat. Akkor egyből elhallgatott, igyekezett hátrébb húzódni, tőlem távolabb, de ott meg a vámpírok ültek. Dühösek voltak, megtépázottak, véresek - a jelek szerint volt annyi eszük, hogy ne kerüljenek az alakváltó közelébe, de mindegyiküknek jutott néhány csapás a mancsától.

- Vitalikot meg egyszerűen elégették - mondta bánatosan Lenka. - Hülye volt persze, de mégiscsak a mi hülyénk... Anna Tyihonovna, biztos benne, hogy ez a mocsok megért ennyi kínlódást?

- Zavulon rendelte el - felelte Lemeseva. - Ő nyilván jobban tudja.

- Akkor igazán segíthetett volna. - Nem álltam meg szó nélkül. - Ez az ő erejéhez mért feladat volt, semmiképp sem a miénkhez.

Anna Tyihonovna némi kíváncsisággal nézett rám.

- Ne mondd ezt! Nagyon jól dolgoztál, kislány. Egyszerűen remekül. Nem hittem volna, hogy ennyi Erőt adsz át.

Alig tudtam tartani magam, hogy ne kezdjek bőgni. Hogy elrejtsem a könnyeket, Olgára néztem - még mindig eszméletlen volt. Legalább ezzel vigasztalódhatok - ő sokkal rosszabbul járt.

Nagy nehezen feltápászkodva pofozgatni kezdtem Olgát. Semmi reakció. Belecsíptem. Nem mozdult.

Mindenki kíváncsian figyelt. Még a halkan szitkozódó vámpírok is abbahagyták sebeik nyalogatását, valamire vártak.

- Anna Tyihonovna, segíthetne rajta - mondtam. -Szolgálat közben sérült meg, és a szabályzat szerint...

- Alisza, kedvesem, hogyan segíthetnék én rajta? - kérdezte Lemeseva gyengéden. - Hiszen halott. Már legalább öt perce. Nem törődött semmivel, mindent kiadott magából.

Gyorsan elkaptam a kezem. Olga élettelen teste az ülésen zötykölődött, álla a mellén csúszkált.

- Mi van veled, te nem érzed? - suttogta Zsanna. -Aliszka, mi ez?

Hogy megkülönböztessük az élőt a holttól, ahhoz még csak igézet sem kell. Az Erő birtokában ez elemi feladat. Az a finom anyag, amelyet némelyek léleknek neveznek, azonnal érzékelhető... ha a helyén van.

- Túlságosan sok Erőt adtál át! - kapcsolt Lenka. -Jaj, Alisza, hiszen te most teljesen üres vagy! Vagy öt évig ilyen leszel. Mint Julja Brjanceva, ő két éve egy műveletben teljesen kiürült, és máig sem képes belépni a Homályba!

- Arra várhattok - csak ennyit voltam képes mondani, igyekeztem megőrizni arcomon a nyugalmat. - A szabályzatnak megfelelően segítenek regenerálódnom.

Ez siralmasan hangzott.

- Brjancevának segítettek? - kérdezte Lena. Anna Tyihonovna felsóhajtott.

- Alisza, egy évvel ezelőtt, amikor Zavulon kedvében jártál, minden a szabályzatnak megfelelően történt volna.

Még arra sem volt időm, hogy kitaláljam a választ, mert ekkor Romasova hisztérikusan felsikoltott:

- Hova visznek? Hova visznek?

Ekkor elszakadt a cérnám. Felugrottam, csépelni kezdtem a magányos boszorkány képét, igyekeztem minél alaposabban összekarmolni. A banya annyira megrémült, hogy még védekezni sem próbált. Vagy három percig kalapáltam a vámpír testvérek helyeslő kiáltásai, Lemeseva szemrehányó intelmei, Lenka és Zsanna biztatása közepette. Csak a halott Olga nem tudott semmit mondani, akinek a mikrobusz szűk terében állandóan nekiütköztem. De azt hiszem, ő is támogatott volna.

Azután leültem, visszafojtottam a lélegzetem. A vén boszorkány véres arcát tapogatva bömbölt.

Legalább üldöztek volna minket! Úgy elkapnám a Fénypártiak torkát, hogy egy vámpírnak is becsületére válna! Mindenféle mágia nélkül elbánnék velük!

De még csak nem is üldöztek minket.

Visszatérésünk nem volt győzedelmesnek nevezhető.

A vámpírok kiemelték Olga testét, és szótlanul, mintha még ők is átéreznék a helyzet tragikus voltát, bevitték a vezérkar épületébe. Egyébként miért is ne érezték volna át? Ők a nemlétre váltották az életet, de továbbra is gondolkodtak, éreztek, és elméletileg az öröklétig meg tudták hosszabbítani ezt a létezést. Olga pedig örökre elment.

Gyenyiszka bevitte a mikrobuszt a parkolóba. Edgar, szorosan markolva a megmentett boszorkány karját, az Őrség épületéhez vezette. A banya nem ellenkezett. Mi zártuk a menetet.

Egy holttestet átvinni a zsúfolt utcán Moszkva központjában, a Kreml falai mellett nem a legmegnyugtatóbb foglalatosság. Még akkor sem, ha Lemeseva újra elmondta a nemtörődömségi igézet szavait. Az emberek ránk se néztek, meggyorsították lépteiket, buzgón kikerülték a menetet. De a Homály nyugtalankodni kezdett.

Itt túlságosan vékony a létezés szövete. Túlságosan sok a vér, túlságosan sok az érzelem, túlságosan kivehetőek a múlt nyomai. Vannak helyek, ahol az emberi világ és a Homály közti határvonal alig kivehető, és Moszkva központja ilyen.

Ha formában lettem volna, láthattam volna az Erő felvillanásait, amint egy másik valóság mélyéből feltörnék. Alighanem még Zavulon sem lenne képes pontosan elmagyarázni, mi rejlik mögöttük. Nem tehetünk mást, mint hogy nem reagálunk, nem figyelünk a mágikus küzdelemben elesett boszorkányt érzékelő Homály mohó zihálására.

- Gyorsabban! - mondta Lemeseva, és a vámpírok szaporábban lépkedtek. A Homály valószínűleg komolyan felbolydult.

Mellesleg ez számomra már felfoghatatlan...

Beléptünk az embereknek láthatatlan ajtón - eközben engem és Zsannát Lénának kellett támogatnia. A munkatársak elénk futottak. A megint hangoskodni kezdő boszorkányt elcipelték valahova a kilencedik emeletre, a ki-hallgatószobába. A gyógyító részleg orvosai átvették Olgát. A segítség bármiféle reménye nélkül, már csak a halál tényét kellett megállapítaniuk. Az egyik ügyeletes gyógyító alaposan megvizsgált minket. Rosszallóan csóválta a fejét felmérve Zsanna állapotát, homlokát ráncolva nézte a megtépázott vámpírokat. Azután rám pillantott - és az arca kővé dermedt.

- Mi az, nagyon rossz bőrben vagyok? - kérdeztem.

- Az nem kifejezés - felelte teljesen érzelemmentesen. - Mi járt az eszedben, Alisza, mikor átadtad az erődet?

- A szabályzat szerint jártam el - feleltem, miközben éreztem, hogy megint kicsordulnak a könnyeim. - Edgarnak különben vége lett volna, két másodosztályú mágussal állt szemben.

A gyógyító bólintott:

- Dicséretes buzgalom, Alisza. De nem kis árat fizetsz érte.

Edgar, aki a lifthez igyekezett, megállt, és együtt érzően nézett rám. Odajött, remegve, gálánsán belecsókolt a tenyerembe. Ezek a baltiak mindig a viktoriánus gentlemant játsszák.

- Alisza, fogadd legmélyebb hálámat! Éreztem, hogy az utolsó erőtöket adjátok át. Attól féltem, te is Olga után mész.

A gyógyítóhoz fordult:

- Kari Lvovics, mit tehetünk ezért a bátor lányért?

- Attól félek, semmit - tárta szét karját a gyógyító. -Alisza a tulajdon lelkéből vonta ki az Erőt. Olyan ez, mint a disztrófia, érti? Ha a szervezet nem jut elegendő táplálékhoz, saját magát kezdi fölemészteni. Megsemmisíti a májat, az izmokat, a gyomrot - csak hogy az utolsó pillanatig megőrizze az agyat. Hasonló helyzetbe kerültek a lányaink. Zsanna alighanem időben elvesztette az eszméletét, és már nem adta át az utolsó tartalékait. Alisza és Olga kitartott a végsőkig. Olgának kevesebb belső tartaléka volt, és meghalt. Alisza kibírta, de mentálisan teljesen kiürült.

Edgar megértően bólintott, a többiek kíváncsian hallgattak, a gyógyító pedig tovább szónokolt:

- A Másfélék képességei bizonyos szempontból hasonlóak bármely energetikai reakcióhoz, például a nukleárishoz. Képességeinket úgy tartjuk fenn, hogy Erőt vonunk ki a környező világból, az emberekből és más, alacsonyabb szerveződésű objektumokból. De ahhoz, hogy elkezdhessük az Erőt kinyerni, előbb bele kell helyezni... ilyen kegyetlen a természet törvénye. És Aliszának gyakorlatilag ez a kezdeti, kiinduló ereje fogyott el. Itt nem segít a durva feltöltés, ahogy az éhségtől haldoklót sem menti meg egy darab túlsózott szalonna vagy ropogósra sült hús. A szervezet nem emészti meg az ilyen táplálékot, az nem megmenti, hanem megöli. így van ez Aliszávai is: önthetünk belé energiát, de megfulladna tőle.

- Muszáj harmadik személyben beszélni rólam? - kérdeztem. - És ilyen hangnemben!

- Bocsáss meg, kislány! - Kari Lvovics nagyot sóhajtott. - De igazat beszélek.

Edgar óvatosan elengedte a kezemet. Ezt mondta:

- Ne izgulj, Alisza! A vezetőség biztosan kitalál valamit. A sült húsról jut eszembe, éhes vagyok, mint a farkas.

Lemeseva bólintott:

- Menjünk el valami bisztróba!

- Megvárnátok? - kérdezte Zsanna. - Lezuhanyozom, tiszta lucsok vagyok...

Már szörnyülködni sem maradt erőm. Csak álltam, eltompulva hallgattam a beszélgetésüket, és igyekeztem legalább valamit érzékelni egy Másfajta szintjén. Meglátni az igazi árnyékomat, előhívni a Homályt, megérezni az érzelmi hátteret...

Üresség.

Rólam meg már szinte meg is feledkeztek...

Ha Zsanna vagy Lenka lenne a helyemben, én is így viselkednék. Végül is csak nem kötöm föl magam a más mamlaszsága miatt? Ki kérte, hogy mindent átadjak, az utolsó cseppig? Hát igen... kedvem támadt a hőst játszani!

Szemjon és Tigrincs miatt van ez az egész. Amikor felfogtam, kivel van dolgom, úgy döntöttem, revansot veszek. Bebizonyítok valamit... valakinek... valamiért...

És most mi van? Bebizonyítottam.

Rokkant lettem. Sokkal inkább, mint a Tigrinccsel vívott közelharc után.

- De igyekezz, Zsanka! - mondta Lemeseva. - Alisza, velünk tartasz?

Anna Tyihonovna felé fordultam, de nem volt érkezésem válaszolni.

- Senki nem megy sehova - hallatszott a hátam mögül. Lemeseva szeme kimeredt, én pedig, a hangot felismerve, összerezzentem.

A liftnél ott állt Zavulon.

Emberi alakjában jelent most meg: sovány volt, mélabús, pillantása mintha máshol járt volna. A mieink közül sokan csak így ismerik: nyugodt, sosem siet, sőt kissé unalmas.

De én ismerem a másik Zavulont is. Nem a Nappali Őrség visszafogott főnökét, a démoni külsőt magára öltő hatalmas harcost, nem az osztályon felüli Setét mágust, hanem a jókedvű, a mókák kiagyalásában fáradhatatlan Másfélét. Egyszerűen Másfélét a minket elválasztó szakadék mindenféle jele nélkül, mintha nem lenne köztünk különbség sem életkorban, sem tapasztalatban, sem erőben...

így volt ez valamikor. Volt.

- Mindenki a dolgozószobámba! - rendelkezett Zavulon. - Azonnal!

Eltűnt, valószínűleg alámerült a Homályba. De előtte egy pillanatra megállapodott rajtam a tekintete. Szeme nem fejezett ki semmit. Sem nevetést, sem sajnálatot, sem jóindulatot.

De rám nézett, és a szívem megdobbant. Az elmúlt évben Zavulon mintha egyáltalán észre sem vette volna Alisza Donnyikovát, a kétbalkezes boszorkányt.

- Jól is laktunk, le is zuhanyoztunk - mondta borúsan Lemeseva. - Menjünk, lányok!

Véletlenül alakult úgy, hogy oldalt ültem le. A lábam magától vitt a kandalló előtti fotelhoz - a kényelmes bőrfotelhoz, amelyben úgy megszoktam, hogy összegömbölyödve, félig ülve, félig fekve bámulom a munkába merült Zavulont, a füst nélküli tüzet a rostélyon, a falakat borító fényképeket...

És amikor rájöttem, hogy elkülönültem a többiektől, akik elfoglalták az őket megillető helyet a fal mentén álló díványokon, már késő volt, nem változtathattam. Ostobán nézett volna ki.

Lerúgtam a szandálom, magam alá húztam a lábam, és kényelmesebben elhelyezkedtem.

Lemeseva, mielőtt belekezdett volna beszámolójába, csodálkozva nézett, a többiek rám sem mertek pillantani, tekintetükkel a főnököt falták. Talpnyalók!

Zavulon a hatalmas íróasztala mögötti karosszékben hátradőlve szintén rám se hederített. Legalábbis látszólag.

Hát nem is kell...

Hallgattam Lemeseva egyenletes hangját - jelentése jó volt, rövid és pontos, nem mondott semmi fölöslegeset, és nem hagyott ki semmi fontosat. Én az íróasztal fölötti fényképet néztem. Nagyon-nagyon régi, száznegyven éves, még kolloidos módszerrel készült - a főnök egyszer részletesen elmagyarázta nekem a különbséget a „száraz" és a „nedves" eljárás között. A képen Zavulon látható az oxfordi diákok ódivatú viseletében, a Christ Church College tornya előtt. Ez Lewis Carroll felvételének eredetije, és a főnök egyszer megjegyezte, milyen nehéz volt „ezt a kimért, karót nyelt költőfélét" rávennie arra, hogy ne egy kislányra, hanem a saját diákjára fordítson egy kis időt. A fénykép nagyon jól sikerült, Carroll valószínűleg igazi mester lehetett. A képen Zavulon komoly, de a szemében csöndes irónia bujkál, és még sokkal fiatalabbnak látszik... bár neki ötven év...

- Donnyikova?

Lemesevára néztem, és bólintottam.

- Teljesen egyetértek. Amennyiben küldetésünk céljaként a letartóztatott azonnali kiszabadítását határozták meg, az Erő Körének kialakítása és az áldozat bemutatásával való fenyegetés volt a legmegfelelőbb döntés. - Kis hallgatás után hozzátettem: - Persze csak akkor, ha ez az ostoba nőszemély megér ennyi erőfeszítést.

- Alisza! - Lemeseva hangja fémesen csengett. - Hogy merészeled vitatni a vezetőség parancsát?! Főnök, elnézést kérek Alisza nevében, túlhajtotta magát, és kissé... némileg nincs magánál.

- Ez természetes - mondta Zavulon. - Lényegében Alisza biztosította a művelet sikerét. Teljes erejét feláldozta. Nem meglepő, hogy kérdéseket szeretne feltenni.

Lehajtottam a fejem.

Zavulon teljesen komoly volt. Nyoma sem látszott rajta gúnynak vagy iróniának.

- De... - kezdte volna Lemeseva.

- Ki beszélt itt az előbb az alá-fölérendeltségi viszonyokról? - vágott a szavába Zavulon. - Hallgasson!

Lemesevának torkán akadt a szó. Zavulon felállt az asztaltól. Lassan odajött hozzám - én le nem vettem róla a szemem, de nem álltam föl.

- Az az ostoba tyúk - mondta Zavulon - nem ért meg ekkora erőfeszítést. Természetesen. De az Éjszakai Őrség elleni művelet rendkívül fontos volt. És valamennyi, harcban szerzett sérülésetek teljes mértékben igazolást nyer.

Mintha belém döftek volna...

- Köszönöm, Zavulon - feleltem. - Könnyebben viselem majd el ezeket a hosszú éveket, tudván, hogy nem hiába ürítettem ki magam.

- Miféle éveket, Alisza? - kérdezte Zavulon.

Furcsa dolog... egy egész évig egyáltalán nem beszéltünk egymással... még a parancsait sem személyesen adta ki nekem... most pedig megszólalt - és a mellemben megint hideg, tüskés csomót érzek.

- A gyógyító azt mondta, hogy csak nagyon lassan jövök helyre.

Zavulon elnevette magát. És hirtelen kinyújtotta a kezét! Megveregette az arcomat. Kedveskedve... és olyan ismerős módon...

- Nagy dolog, mit mond a gyógyító - jelentette ki békésen. - Neki is megvan a maga véleménye, és nekem is a magamé.

Elvette a kezét, és nekem nagy erőfeszítésembe került, hogy arcommal ne hajoljak utána...

- Gondolom, senki nem vitatja, hogy Alisza Donnyikova jelentős mértékben biztosította a mai művelet sikerét -jelentette ki Zavulon.

Aha... szeretném én látni azt, aki vitatni merészeli! Csak Lemeseva tette hozzá óvatosan:

- Mindannyian jelentős erőfeszítéseket tettünk...

- Állapototokból ítélve könnyű megállapítani, ki mit tett.

Zavulon visszatért az asztalhoz. De nem ült le, csak rákönyökölt az asztallapra, és engem nézve mozdulatlanná dermedt. Úgy tűnt, a Homályon át alaposan végigvizsgál.

Én azonban ebből semmit nem tudtam érzékelni...

- Mindenki egyetért abban, hogy a Nappali Őrségnek segítenie kell Aliszán? - érdeklődött Zavulon.

Lemeseva szemében düh villant. A vén boszorkány valamikor maga is Zavulon barátnője volt. Ezért gyűlölt engem, amikor én voltam a kedvenc... és ezért váltotta a dühöt kedvességre, alighogy elfordult tőlem a főnök.

- Ha segítségről van szó - kezdte -, Kari Lvovics nagyon jó párhuzamot vont. Készek vagyunk megosztani Aliszávai az Erőt, de olyan lenne ez, mint szalonnát adni a haldoklónak erőleves helyett. Egyébként én kész vagyok megpróbálni...

Zavulon elfordította a fejét, és Lemesevának torkán akadt a szó.

- Ha erőleves kell, hát erőleves lesz - mondta a főnök nagyon békés hangon. - Mindenki elmehet.

Elsőnek a vámpír fivérek pattantak fel, utánuk feltápászkodtak a boszorkányok. Én is mozdultam, a lábammal keresve szandálomat.

- Alisza, maradj, ha nem esik nehezedre - kérte Zavulon. Lemeseva tekintete felvillant, majd kihunyt. Megértette

azt, amit én még nem mertem elhinni.

Néhány másodperc múlva kettesben maradtunk Zavulonnal. Szótlanul néztük egymást.

A torkom kiszáradt, a nyelvem nem engedelmeskedett. Nem, ez nem lehet... nehogy becsapjam saját magamat...

-Hogy vagy, Lisza? - kérdezte Zavulon.

Csak anyám hív Liszának.

És Zavulon hívott így - régen...

- Mint a kifacsart citrom - mondtam. - Mondd, tényleg ilyen hülye vagyok? Kiürítettem magamat egy fölösleges munkában?

- Okos vagy, Lisza - mondta Zavulon. És mosolygott.

Ugyanúgy, ahogy régen. Teljesen ugyanúgy.

- De én most...

Elhallgattam, mert Zavulon odalépett hozzám - és már nem volt szükség szavakra. Képtelen voltam felállni a fotelból: átöleltem a lábát, átkaroltam, hozzásimultam - és elbőgtem magam.

- Ma lefektetted egyik legjobb műveletünk alapjait - mondta Zavulon. Keze a hajamat simogatta, mégis úgy tetszett, mintha valahol nagyon messze járna. Egy akkora mágus, mint ő, természetesen sosem engedheti meg magának az elgyengülést: az ő vállát nyomja Moszkva és a megye teljes Nappali Őrsége, a békés, nyugodt életet élő egyszerű Setétek sorsa, neki kell megküzdenie a Fénypártiak intrikáival, figyelmet szentelnie az embereknek... - Alisza, az után az ostobaságod után a fényprizmával úgy véltem, nem vagy méltó a figyelmemre.

- Zavulon... elbizakodott hülye voltam... - suttogtam a könnyeimet nyelve. - Bocsáss meg, nehéz helyzetbe hoztalak...

- Ma teljes mértékben rehabilitáltad magad.

Zavulon egyetlen mozdulattal felállított a fotelból. Lábujjhegyre álltam, különben a karján lógtam volna, és valamiért eszembe jutott, mennyire meglepett az első alkalommal sovány testének hihetetlen ereje. Még akkor is, amikor emberi alakban jelenik meg.

- Alisza, elégedett vagyok veled. - Elmosolyodott. - És ne izgulj amiatt, hogy kiürültél. Vannak még ilyen-olyan tartalékaink.

- Mint az áldozat bemutatásának joga? - próbáltam mosolyogni.

- Igen - bólintott Zavulon. - Elutazol szabadságra. Még ma. És mikor visszajössz, különb leszel, mint voltál.

Ajkam áruló módra megremegett. Micsoda dolog ez, bőgök, mint valami hisztérika, a festékem biztosan elkenődött, erőm pedig egy csöpp sem maradt...

- Akarlak téged - suttogtam. - Zavulon, olyan magányos voltam...

Gyengéden eltolta a kezemet.

- Majd, Lisza. Ha visszajöttél. Különben... - Zavulon elmosolyodott - különben a szolgálati beosztás felhasználása lenne személyes célokra.

- Ki merészelne téged ilyesmivel vádolni? Zavulon hosszasan a szemembe nézett.

- Akadnak ilyenek, Lisza. A tavalyi év nagyon nehéz volt az Őrség számára, és sokan szívesen látnának engem megalázottnak.

- Akkor nem kell - mondtam gyorsan. - Nem szabad kockáztatni, majd helyrejövök magamtól, szép lassan.

- De kell. Ne aggódj, kislány!

Egész valóm megborzongott a hangjától. Nyugodt, magabiztos erejétől.

- De miért kockáztatsz miattam? - suttogtam. Nem vártam választ, Zavulon mégis felelt:

- Azért, mert a szerelem is erő. Nagy erő, nem szabad lebecsülni.