Szergej lukjanyenko Vlagyimir Vasziljev

Nem bírom ezt a dalt. Általában nem kedvelem a Nautilust. A dalaik mintha a mieink lennének, de van bennük valami megfoghatatlanul más. Nem véletlen, hogy a Fénypártiak olyan nagyra becsülik.

Ezt a dalt pedig különösen ki nem állhatom.

Már csak néhány lépésnyire voltam Igortól, amikor rájöttem, hogy egyedül van a strandon. Ő is észrevett, felemelte a fejét, mosolygott és tovább énekelt:

Leültem mellé, a homokba terített nagy, bolyhos törölközőre, türelmesen kivártam, hogy véget érjen a dal. És csak mikor Igor félrerakta a gitárt, kérdeztem meg:

- Koncert a hullámoknak és a homoknak?

- A csillagoknak és a szélnek - javított ki. - Arra gondoltam, nehezen találnál meg a sötétben. Magnót hozni meg nem lett volna jó.

- Miért? Vállat vont.

- Te nem érzed? Ez az élő hang ideje.

Igornak igaza volt. Bár a dalválasztásával nem értettem egyet, az élő hang ellen szavam se lehetett.

Hallgattam és őt néztem, pontosabban próbáltam nézni a sötétben. Egy szál sortban volt, mezítláb. A haja nedvesen csillogott, valószínűleg már megmártózott. Most emlékeztetett valakire - talán a gyerekmesék vidám trubadúrjára, talán a trubadúrnak öltözött királyfira...

- Meleg a víz - mondta Igor. - Bemegyünk?

És ekkor jutott eszembe, hogy túlságosan is siettem a strandra.

- Igor... ki fogsz nevetni. Nem tudok bemenni. Elfeledkeztem a fürdőruháról.

Egy másodpercig gondolkodott, majd nyugodtan megkérdezte:

- Szégyenlős vagy? Vagy attól félsz, azt hiszem, direkt csináltad?

- Nem félek, de nem szeretném, ha azt gondolnád.

- Egyáltalán nem gondolom - mondta Igor. Felállt. -Bemegyek a vízbe, gyere utánam!

Közvetlenül a parton vetkőzött le, befutott, és rögtön belemerült a vízbe. Rövid ideig haboztam, eszem ágában sem volt ilyen primitív módszerrel elcsábítani Igort, valóban a szobámban felejtettem a fürdőruhát. De szégyenlősködni, főleg egy ember előtt, azt már nem!

A víz meleg volt, a hullámok becézőek, akár a kedves érintése. Igor után úsztam, a part távolodott, elveszítette körvonalait, már csak a lámpák emelték ki Artyeket az éjszakából. Messze kiúsztunk a bójákon túlra, vagy egy kilométernyire a parttól utolértem Igort, és ekkor egymás mellett úsztunk, hallgatva, egyetlen szó nélkül. Nem versenyeztünk, de azonos ütemben haladtunk.

Végül megállt, rám nézett, és azt mondta:

- Elég lesz.

- Elfáradtál? - kérdeztem kissé csodálkozva. Úgy tűnt nekem, a végtelenségig képes úszni... én meg, nos, át tudnám úszni a Fekete-tengert és Törökországban érni partot.

- Nem, nem fáradtam el. De az éjszaka csalóka, Alisza. És ez az a távolság, ahonnan még ki tudlak vinni a partra, ha történne valami.

Megint Natasa szavai jutottak eszembe a „megbízhatóság"-ról. Az arcába néztem, és megértettem, hogy nem bravúroskodik és nem tréfál. Valóban minden másodpercben ellenőrzése alatt tartja a helyzetet. És kész engem kimenteni.

Mulatságos emberke. Ma reggel vagy holnap éjjel szerzek még egy kis Erőt - és azt tehetek veled, amit csak akarok. És szükség esetén nem te fogsz engem megmenteni, hanem én téged - a nagyot, az erősét, a magabiztosat, a megbízhatót... De most bízol önmagádban, abban, hogy készen állsz védelmezni és menteni, akár a kisfiú, aki sötét utcán megy az anyjával, és azt mondja neki: „ne félj, mama, itt vagyok veled".

Bár ez a Fénypártiak stílusa, de jólesik...

Lassan odaúsztam Igorhoz. Szorosan mellé. Átöleltem, és a fülébe súgtam:

- Ments meg!

A víz meleg volt, de a teste forróbb a víznél. Meztelen volt, akárcsak én. Csókolóztunk, időnként a víz alá merültünk, kibukkanva mohón kapkodtunk levegő után és újból egymás száját kerestük.

- Ki akarok menni - suttogtam. És kiúsztunk, időnként meg-megérintve egymást, időnként meg-meg állva, hogy még egy hosszú csókot váltsunk. Az ajkaimon éreztem a sót és az ő ajkát, a testem szinte lángolt, a vér dobolt a halántékomban, így akár meg is lehet fulladni... az izgalomtól, a türelmetlenségtől, közelségének vágyától.

Vagy öt méterre a parttól, már a sekély vízben Igor a karjába kapott. Könnyedén, mint a tollpihét, kivitt a ruháinkhoz, és ott letett. Hátammal éreztem a törölközőt, fölöttem táncoltak a csillagok.

- Gyere... - suttogtam lábamat széttárva. Mint egy züllött nőszemély, mint egy megperzselődött szajha... én, a moszkvai Nappali Őrség boszorkánya, akit maga Zavulon szeret!

De abban a pillanatban ez egy csöppet sem érdekelt.

Csak az éjszaka, a csillagok, Igor...

Lefeküdt, jobb tenyerét a hátam alá dugta, a lapockáim közt megragadva, bal keze végigsimította a mellemet, egy pillanatig a szemembe nézett - mintha kételkedne, ingadozna, és nem érezné ugyanazt az égető vágyat, mint én. Önkéntelenül a teste felé mozdultam, csípőmmel éreztem izgalmát, megfeszültem, és csak ekkor hatolt belém.

Mennyire akartam őt...

Ez semmi máshoz nem hasonlított. Nem olyan volt, mint a szex Zavulonnal, aki ehhez mindig démon alakját öltötte. Vele vad, fájdalmas gyönyört éltem át, de mindig benne volt a megalázottság érzése is - édes, izgató, mégis megalázottság. A közönséges emberekkel űzött szexhez sem hasonlított, legyenek azok tapasztalatlan, de erőteljes ifjoncok, dörzsölt férfiak vagy tapasztalt, éltes szoknyapecérek. Már mindet kipróbáltam, mindezt ismerem, és bármelyik férfival képes vagyok egy érdekes estét eltölteni.

De ez itt valami más. Mintha valóban eggyé váltunk volna, mintha az én kívánságaimat azonnal érzékelte volna, én pedig az övéit. Éreztem testembe hatolt húsának remegését, tudtam, hogy bármely pillanatban befejezhetné, de halogatja, ahogyan én magam is a gyönyör és a fájdalmasan édes időtlenség határán egyensúlyoztam...

Mintha hosszú évek óta ismerne, és olvasna bennem, mint a nyitott könyvben. Keze reagált testem minden kívánságára, még mielőtt én magam képes lettem volna érzékelni, ujjai tudták, hol legyenek gyöngédek, hol erősek, ajka az arcomon kalandozott egyetlen pillanatra sem megpihenve, mozdulatai egyre erőteljesebbek lettek, és én követtem őt a sötét égboltra felrepítő hintán, a saját szavaimat sem értve suttogtam valamit... Azután megdermedt a világ, felnyögtem, és vállába kapaszkodva, karmolva követtem testének rezdüléseit, nem akarván elengedni. A gyönyör rövid volt, mint a villám felvillanása, és ugyanolyan vakítóan fényes is. De ő nem állt meg -és én kezdtem megint a magasba emelkedni az édes hullámmal, egyensúlyozni - és abban a pillanatban, amikor szeme kitágult, teste a végsőkig megfeszült, megint elélveztem. Ezúttal másképp, a kéj nem volt olyan erőteljes, de sokáig tartott, lüktetett ugyanolyan ütemben, ahogyan magja belém áradt.

Még nyögni sem voltam képes. Egymás mellett feküdtünk, én a törölközőn, Igor a homokon. Simogattuk, becéztük egymást, mintha a kezünk önálló életet élt volna, arcomat a mellére szorítottam, éreztem rajta a tenger sós és verejtéke csípős illatát, a teste remegett a kezem alatt. Magam sem vettem észre, mint kezdtem csókolni egyre lejjebb és lejjebb haladva, arcomat beletemetve erős szőrébe, ajkammal, nyelvemmel becézve, érezve ismét feltámadó vágyát. Igor mozdulatlanul feküdt, csak tenyere érte a vállamat, és ez így volt jó, most erre volt szükség, mert én akartam gyönyört kelteni benne. És amikor már nem bírta tovább, halkan felnyögve ismét elélvezett, olyan boldogságot éltem át, mintha engem becézgettek volna.

Minden úgy volt, ahogyan lennie kellett.

Úgy, ahogyan még soha nem történt meg.

Semmi, még a legviharosabb orgia sem okozott nekem ennyi gyönyört. Sem kettesben, sem két vagy három férfival nem éltem át ilyen boldogságot, ilyen felszabadultságot, ilyen... ilyen... elégedett teljességet? Igen, alighanem a teljesség volt ez. Egyszerűen többé senki másra nem volt szükség.

- Szeretlek - suttogtam. - Igor... szeretlek.

Azt felelhette volna erre, hogy ő is szeret, és ezzel elrontott volna mindent, vagy majdnem mindent. De ő csak ennyit mondott:

- Tudom.

Egy üveg és egy pohár. Egy kristálykehely. Egyetlen kehely.

- Varázsló vagy - csak ennyit mondtam.

Igor elmosolyodott, a dugó pukkanva repült a levegőbe, a habzó pezsgő a pohárba ömlött. Kortyoltam egyet. Brut, és még hideg is.

- Jó vagyok, vagy rossz? - kérdezte.

- Rossz! - nyújtottam felé a poharat. - Egy ilyen kincset eldugtál!

Igor elmosolyodott, és ő is ivott egy kortyot. Azután elgondolkodva mondta:

- Tudod, azt hiszem, megint...

Összerezzent, elhallgatott, hirtelen kiegyenesedett. Felugrottam - még épp idejében, hogy meglássam, amint a közelünkben az egyik napernyő mögül sietve belesiklik az éjszakába egy elmosódó árnyék.

- Ez baj - suttogta Igor.

- Ki volt ez? - kérdeztem. A tudat, hogy meglestek bennünket, szokásomtól eltérően nem fokozta az élvezetet. A megelégedettséget. A teljes megelégedettséget. Még a korty pezsgő, pedig nagyon jólesett most, még az sem volt a szex elengedhetetlen kiegészítője. És még kevésbé vágytam idegenekre.

- Nem tudom... talán valamelyik gyerek. - Igor láthatóan elkeseredett. - Ez baj... milyen ostoba helyzet...

- Nem olyan szörnyű - öleltem át a vállát. - A kicsik alszanak, a nagyobbaknak meg csak hasznukra válik... ez is nevelés.

Elmosolyodott, de még nem tért magához. Tessék, ilyenek az emberek... ekkora jelentőséget tulajdonítani egy semmiségnek...

- Menjünk hozzád? - javasoltam.

- Menjünk! - Igor megrázta a fejét. Rám nézett: - De akkor törődj bele, hogy ma nem alszunk.

- Ugyanerre akartalak én is figyelmeztetni - mondtam. És ez igaz volt.

6. FEJEZET

AMIKOR teljes értékű Másféle voltam, akár öt-hat napot is kibírtam alvás nélkül. Egyébként most sem kívántam az alvást. Ellenkezőleg - az energia egyszerűen pezsgett a véremben. Közönséges emberi energia.

Az ébresztő előtt félórával mentem vissza a villánkba. Benéztem a kislányokhoz - egyik-másik már mocorgott, ébredezett. Minden rendben. Senki nem szökött ki fürdeni és vízbe fúlni, senkit nem raboltak el gonosz terroristák, senkinek nem jutott eszébe az éjszaka közepén a rajvezetőt keresni.

Ostoba, de elégedett mosollyal mentem be szobácskámba. A tükör előtt állva lassan, lustán levetkőztem. Élvezettel végigsimítottam a csípőmet, begörbítettem a hátamat, mint a jóllakott macska.

Tébolyult éjszaka. Varázslatos éjszaka. És valószínűleg végigcsináltam minden őrültséget, amit csak egy szerelmes asszony tehet egy férfival. Még az is, ami korábban nem tetszett, ezen az éjszakán izgató örömmé vált.

Talán szerelmes lettem?

Az nem lehet...

Egy emberbe? Egy hétköznapi emberbe, még ha úgy megért is, mint a világon senki más? Az nem lehet!

- Setét, add, hogy Másféle legyen! - suttogtam. - Hozzád könyörgök, Hatalmas Setét...

Veszélyes játék ilyen semmiséget kérni az eredendő Erőtől. Bár nem hiszem, hogy a Setét meghallana egy egyszerű boszorkányt. Zavulon, ő igen, ő bizonyára képes fölemelni hozzá a hangját...

Zavulon.

Leültem az ágyra, arcomat tenyerembe temettem.

Néhány nappal ezelőtt még semmi sem szerezhetett volna nekem nagyobb örömet, mint az ő szerelme. És most?

Természetesen ő maga ajánlotta nekem, hogy szórakozzam. Ő persze fütyül a banális emberi normákra, hát még a Fénypártiak repertoárjába tartozókra. Mit jelent neki a megcsalás? Mi az, hogy féltékenység? Egyetlen szava se lesz ellene, még ha Igor meg én... Állj! Mibe mászom bele?

- Aliszka, elment az eszed - suttogtam.

Lehet, hogy nem is távolodtam el annyira az emberektől? Lehet, hogy képes lennék - még kimondani is rettenetes - férjhez menni? Egy emberhez? Levest főzni neki, zoknit mosni, gyerekeket szülni és dajkálni?

Ahogy mondani szokás: nappal az Őrségben, éjjel a szégyenben...

Pedig képes vagyok rá.

Megráztam a fejem, és elképzeltem a lányok reakcióit. Nem, magában a tényben nincs semmi szokatlan. A boszorkányok többsége férjnél van, és a férjük általában ember. De...

Egy dolog elszédíteni egy gazdag, befolyásos férfit, valami oligarchát vagy rosszabb esetben parlamenti képviselőt, a várost uraló banda főnökét. De egy egyszerű, fiatal srácot, pénz és kapcsolatok nélküli diákot? Hallgathatnék majd eleget... és nem is alaptalanul, és ez szörnyű!

De hát nem is a szex miatt ment el az eszem!

Mi történik velem?

Mintha egy incubus¹⁹ varázsolt volna el...

Összerándultam a rettenetes gondolattól: mi van, ha Igor közönséges incubus? Kolléga... ráadásul a primitív Setétek közül való?

Nem. Ez lehetetlen.

Egy incubus megérezte volna bennem a Másfélét. A Setét Másfélét, még ha ideiglenesen meg is fosztatott az Erőtől. És soha eszébe nem jutott volna boszorkánnyal kezdeni, mert tudja, mibe kerülhetne ez neki. Porrá morzsolom, ha visszatér az Erőm, és kiderül, hogy a szerelmet ő idézte elő...

Szerelmet? Tehát mégiscsak szerelem?

- Ó, Aliszka - suttogtam -, elment az eszed, elment az eszed... Na és ha elment?

Tiszta bugyit szedtem elő a táskámból, és elmentem zuhanyozni.

19 Férfialakot öltött ördög (amikor földi nőt akar elcsábítani).

Egészen estig hajtottam, mint a mérgezett egér. Semmi nem ment zökkenőmentesen, de ez engem egyáltalán nem izgatott. A táborvezetővel még össze is szólalkoztam egy kicsit, jobb helyet harcolva ki lányaimnak a filmfesztiválon. Ezzel, azt hiszem, saját tekintélyemet is növeltem a szemében. Azután szétosztották a valahonnan Nyikolajev városából érkezett sötétített üvegeket a másnapi napfogyatkozás megtekintéséhez. Minden raj öt darabot kapott, nekem valahogy sikerült hatot szereznem. Nem hittem volna, hogy akad valaki Ukrajnában, aki gondol erre, de ha már kitalálta...

Azután jött a strandolás, de persze úgy kellett történnie, hogy aznap a fiúcsapatok valami ostoba kirándulásra mentek! Még a tengernek sem tudtam örülni. De egyszer véletlenül Nataskára néztem, elkaptam bánatos pillantását, és átéreztem a helyzet komikumát. Nem én voltam az egyetlen hülye, ketten voltunk. A fiúja után epekedő kislány, aki képzeletében még a csókig is alig jutott el, és én, aki olyasmit műveltem az éjjel, amit a legvadabb pornóban sem igen láthatni... Egyszóval a szélsőségek összeérnek.

- Hiányzik? - kérdeztem halkan. Nataska egy pillanatra mintha dühös lett volna, zavartan nézett rám, aztán hirtelen felsóhajtott:

-Aha... Magának is hiányzik?

Szó nélkül bólintottam. A kislány egy darabig habozott, aztán megkérdezte:

- Reggelig vele volt?

Hazudni nem akartam, már csak azért sem, mert nem volt körülöttünk senki. Csak visszakérdeztem:

- Leskelődtél?

- Féltem az éjjel - mondta halkan a kislány. - Felébredtem, olyan szörnyűséget álmodtam... bementem magához, de nem volt a szobájában.

- Reggelig - ismertem be. - Nagyon tetszik nekem, Nataska.

- Szerelmeskedtek? - kérdezte tárgyilagos hangon a kislány. Megfenyegettem az ujjammal:

- Natasa!

Egy csöppet sem jött zavarba. Ellenkezőleg, hangját elmélyítve közölte, mint legbizalmasabb barátnőjével:

- Nekem az enyémmel semmi nem jön össze. Megmondtam neki, ha megpróbálkozik a csókolózással, kap a pofájára. Erre azt válaszolta: „Kell is a fenének!" Miért ilyen buták a fiúk?

- Megcsókol - ígértem meg neki. Magamban hozzátettem: „Majd igyekszem."

Tulajdonképpen mi lehet ennél egyszerűbb? Holnap visszanyerem a képességeimet, és a vörös, szeplős legényke Natasa nyomában jár majd, becsületes, szerelmes pillantással. Miért is ne szereznék örömet legjobb donoromnak?

- Mit álmodtál? - kérdeztem.

- Valami undorítót - felelte kurtán a kislány. - Igaz, már nem emlékszem rá. De valami szörnyen undorító volt.

- A kisöcsédről? - kérdeztem.

Nataska a homlokát ráncolta. Aztán válaszolt:

- Nem emlékszem... Honnan tudja, hogy van öcsém? Talányosan mosolyogtam, és elnyúltam a homokban.

Minden rendben. Teljesen magamba szívtam az álmot.

Este nem bírtam tovább.

Egyszerűen megértettem, hogy nem bírom. Megkerestem Galinát, és megkértem, néhány óra hosszat vigyázzon az én kislányaimra is.

Furcsa pillantást vetett rám. Nem, nem sértett volt, bár nyilván értett mindent, és Igorra ő is igényt tartott. De nem is dühös. Inkább szomorú, tekintete mint az igazságtalanul bántott kutyáé.

- Természetesen, Alisza - mondta.

Baj van ezekkel az úgynevezett, jó emberek"-kel. Köpj az arcukba, keresztezd az útjukat, rúgj beléjük - ők tűrnek.

Bár persze ez nagyon kényelmes.

A negyedik raj épületéhez indultam. Útközben a bokrok közt megzavartam két aprócska fiút, akik eldobható műanyag poharakból rakott tűzön üvegcserepet próbáltak bekormozni. Egyébként túlzás azt állítani, hogy megzavartam őket, a srácok elkomorodtak, kihúzták magukat, de a foglalatosságot nem hagyták félbe.

- Holnap mindenki kap speciális üveget - mondtam békésen. - Ezzel csak elvágjátok a kezeteket.

- Kevés a speciális - vitatkozott józanul az egyik. - Mi magunk bekormozzuk, ezek a poharak remekül füstölnek.

- A szélét meg körberagasztjuk ragtapasszal - tette hozzá a másik. - És már kész is.

Elmosolyodtam, biccentettem nekik, és továbbmentem. Remekül viselkednek a srácok. Függetlenül, magabiztosan. Remekül.

Már közeledtem a nyári lakhoz, és hallottam a gitár hangját, amikor megláttam Makart.

A srác egy fa mellett állt, mintha nem is rejtőzködne, de azért úgy, hogy a ház felől ne lehessen látni. Egyszerűen ott állt, és Igort nézte, aki gyerekei közt ült. Lépéseimet meghallva Makar hirtelen megfordult, összerezzent... és lesütötte a szemét. És én mindent megértettem.

- Leskelődni nem szép dolog, Makar.

A fiú állt, az ajkát harapta. Vajon mire készült? Igor ellen forral valami disznóságot? Ki akarja hívni párbajra? Vagy tehetetlen dühében egyszerűen csak ökölbe szorult a keze, nézve a felnőtt férfit, aki előző este szerelmeskedett azzal az asszonnyal, aki neki, Makarnak megtetszett? Buta, buta kisfiú... a veled egykorú lányokat kellene nézegetned, nem felnőtt, hosszú lábú, igéző boszorkányokat.

- Minden meglesz neked is, Makar - mondtam halkan. - Lányok is, tengerparti éjszakák is...

Felemelte a fejét. Rám nézett - gúnyosan, sőt leereszkedően. „Nem lesz - mondta a szeme. - Nem lesz tenger, nem lesz meztelen szépség a hullám verte parton. Minden máshogy lesz - olcsó lőre a koszos kollégiumi szobában, egy lány, akit a második pohár után bárki megkaphat, izzadt, korán elhasználódott test, dohányzástól rekedt hang suttogja: hova dugod, te zöldfülű?"

Én, a tapasztalt, cinikus boszorkány tudtam ezt. Tudta ő is, Artyek véletlen vendége, a „barátság és szeretet országának" futó látogatója. És nem volt értelme megjátszani magunkat egymás előtt.

- Bocsáss meg, Makar - mondtam. Gyengéden megveregettem az arcát. - Ő nagyon tetszik nekem. Te pedig nőj nagyra, legyél erős, okos és akkor minden...

Megfordult, és elrohant. Már majdnem felnőtt fiú, aki egyetlen percet sem akar elvesztegetni rövid boldog nyarából, aki nem alszik éjszakánként, és másik, boldog életet talál ki magának.

Mit tehetek? A Nappali Őrségnek nincsen szüksége ember-szolgákra. Van bőven alakváltó, vámpír és más ilyen alsóbbrendű lény. Természetesen ellenőrzöm majd Ma-kart. Remek Setét lehet belőle. De nagyon-nagyon kevés az esély, hogy a fiúban megvannak egy Másféle adottságai.

És a kislányaim is alighanem a leghétköznapibb emberek.

És arra is kevés az esély, hogy Igor rendelkezik egy Másféle adottságaival.

Talán ez a jó? Ha ember... együtt maradhatunk. Zavulon fütyül az olyan apróságokra, mint hogy a barátnőjének ember férje van. De már egy Másfélét mint férjet nem tűrne el...

Elgondolkozva néztem a lábam elé, míg a házhoz értem. Igor a teraszon ült, a gitárját hangolta. Csak két gyerek volt mellette, a „piromán" Aljoska és egy pufók, beteges kinézetű fiú, aki mintha ott se lett volna a tábortűznél.

Igor rám nézett, elmosolyodott. A gyerekek valamit motyogtak, köszöntek, de mi nem szóltunk semmit, egymás szeméből olvastunk ki mindent. Az elmúlt éjszaka emlékét és a következő, a következők ígéretét...

És volt a szemében valami könnyű, zavart bánat is. Mintha valami nagyon elszomorította volna. Kedvesem... ha tudnád, milyen nagy az én bánatom... milyen nehéz mosolyognom...

Jobb, ha nincsenek meg benned a Másféle adottságai, Igor. Csak nevessenek rajtam a kollégáim. Kibírom. Zavulonról pedig soha semmit nem tudsz meg. És az Őrségről sem. Magad is csodálkozol majd, milyen sikeres vagy, a rohamosan gyors karriereden, remek egészségeden - és mindezzel én ajándékozlak meg.