Szergej lukjanyenko Vlagyimir Vasziljev

Egy nappal ezelőtt kiléptem a lakásból, fiatal, egészséges, erővel teli - és közben boldogtalan boszorkányként.

Fél nappal ezelőtt pedig ott álltam az Őrség irodájában: megnyomorítva, megfosztva a reménytől és a jövőbe vetett hittől...

Hogy megváltozott minden!

- Kérsz még bort, Alisza? - Pavel, a kísérőm kutatva nézett rám.

- Egy kicsit - mondtam, le sem véve pillantásomat az ablakról. Gépünk már megkezdte a leszállást Szimferopol repülőterére. Az öregecske TU recsegett-ropogott, és lassan oldalra dőlt; az utasok arca aggodalmas-feszült volt. Csak Pavel és én ültünk teljesen nyugodtan - a repülőút biztonságáról maga Zavulon gondoskodott.

Kísérőm odanyújtott nekem egy kristálypoharat. Ez természetesen nem a stewardess készletéből került ki, mint ahogy a benne lévő dél-afrikai nedű sem. A már nem egészen fiatal alakváltó a jelek szerint nagyon is komolyan vette feladatát. Délre készült valamiféle ismerőseihez üdülni, de az utolsó pillanatban leszedték a herszoni járatról, és megbízták, hogy kísérjen el engem Szimferopolba. A hír, hogy kapcsolatom Zavulonnal helyreállt, nyilván már hozzá is eljutott.

- Igyunk a főnökre, Alisza? - kérdezte Pavel. Olyan nagyon törte magát, hogy az már kezdett kínossá válni.

- Igyunk - egyeztem bele. Koccintottunk. Elment mellettünk a stewardess, utoljára ellenőrizve, mindenki bekapcsolta-e a biztonsági övet, de ránk oda se nézett. A Pavel által felidézett nemtörődömségi igézet működött. Most még ez a szánalmas alakváltó is többre volt képes, mint én...

- Azt azért el kell ismerni - mondta, miután kiitta a borát -, hogy a vezetőség gondoskodása a munkatársakról maga a csúcs!

Bólintottam.

- Bezzeg a Fénypártiak - annyi megvetést sűrített ebbe a szóba, amennyit csak bírt - sokkal önzőbbek, mint mi.

- Ne ess túlzásokba! - mondtam. - Ez azért nem igaz.

- Ugyan már, Alisza! - A bor fecsegővé tette. - Emlékszel, amikor egy évvel ezelőtt együtt álltunk a kordonban? Az orkán előtt?

Valószínűleg csak e miatt a kordon miatt emlékszem rá. Az alakváltók végzik a piszkos munkát, így ritkán akadunk össze. Vagy az Erővel kapcsolatos akcióknál, vagy azokban a ritka esetekben, amikor az Őrség teljes személyzetét összehívják.

- Emlékszem.

- Hát ott az a... Gorogyeckij. Szenteskedő fráter, bameg!

- Ő nagyon nagy erejű mágus - vetettem ellene megint. - Nagyon.

- Hát igen! Telehabzsolta magát Erővel, a nyavalyás emberkékből az utolsót is kisajtolta, és aztán? Mire fordította?

- A saját remoralizálására.

Lehunytam a szemem, visszaemlékeztem, hogyan is festett az a dolog.

Az ég felé törő fényoszlop. Az Anton által az emberektől összegyűjtött energia áradása. Mindent egy lapra tett fel, vállalta a kölcsönzött Erő alkalmazásának kockázatát, és egy rövid pillanatra akkora hatalomra tett szert, hogy lehetőségei felértek Zavulonéval és Geszerével, sőt talán meg is haladták azokat.

És az egészet önmagára bocsátotta.

Remoralizáció.

Az erkölcsileg optimális megoldás keresése. A Fénypártiak legiszonyatosabb problémája - nem okozni kárt, nem követni el olyan tettet, amely az emberkékre káros következményekkel jár.

- Ő aztán csak a szuperegoista - jelentette ki elégedetten Pavel. - Megvédhette volna a barátnőjét? Igen. Megütközhetett volna velünk? De még mennyire! És mit tett? Magába öntött mindent, amit összeszedett. Még az orkánt sem akarta megállítani, pedig megtehette volna, meg!

- Ki tudja, mi történik, ha bármilyen más megoldást választ - mondtam.

- De hát úgy cselekedett, ahogy közülünk bárki tette volna! Mint a legvalóságosabb Setét!

- Akkor a Nappali Őrségben lenne.

- Ott is lesz - mondta mély meggyőződéssel Pavel. -Nincs mit tenni. Sajnálta átadni az Erőt, hát az egészet maga használta el. Azután magyarázkodott... csak azért, úgymond, hogy helyesen döntsön... És hogy döntött? Nem beleavatkozni. Mindössze ennyi: nem beleavatkozni. Ez a mi módszerünk, Setét módszer.

- Nem vitatkozom, Pavlusa - mondtam.

Az utasszállító rázkódott, kibocsátotta a kerekeket. Az utastérben valaki halkan feljajdult.

Első látásra igazat kellett adni az alakváltónak. De én emlékszem, milyen arcot vágott Zavulon az orkán utáni napokban. Pillantása sötét volt, én aztán megtanultam eligazodni rajta. Mintha megértette volna, hogy rászedték, de túl későn jött rá erre.

Pavel folytatta értekezését az Őrségek küzdelmének finom részleteiről, a módszereik közti különbségről, a műveletek hosszú távú tervezéséről. Kész stratéga, a vezérkarnál lenne a helye, nem az utcákon kéne kószálnia.

Hirtelen megéreztem, mennyire elgyötört a kétórás repülőút alatt. Pedig először kellemes benyomást keltett.

- Pavlusa, te mivé alakulsz át? - kérdeztem. Az alakváltó szuszogott. Kelletlenül válaszolta:

- Őshüllővé.

- Ohó! - Megint érdeklődve néztem rá. Az ilyen alakváltók nagyon ritkák, nem közönséges farkasemberek, mint a megboldogult Vitalik volt. - Ez már komoly dologl'És miért látni olyan ritkán a műveletekben?

- Én... - Pavel fintorgott. Előszedte zsebkendőjét, izzadt homlokát törölgette. - Az úgy van...

Habozott, ötölt-hatolt, akár a megesett iskolás lány a nőgyógyászati rendelésen.

- Növényevő őshüllővé változom - bökte ki végül. - És ez a harcképesség szempontjából nem a legjobb sajnos. Az állkapcsom erős, de a fogaim laposak, őrlőfogak. És túlságosan lassú vagyok. Kart vagy lábat eltörni... ujjat lerágni... erre vagyok képes.

Akaratlanul elnevettem magam. Együtt érzően mondtam:

- Sebaj! Ilyenekre is szükség van. Az a lényeg, hogy lenyűgöző a megjelenésed, félelmet, riadalmat kelt.

- Lenyűgöző megjelenés - válaszolta gyanakvó pillantást vetve rám. - Csak túl tarkák a pikkelyeim, akár a csiricsáréra mázolt gyerekjáték, nehéz álcázni magam.

Sikerült megőriznem arcom komolyságát.

- Semmi baj, sőt érdekes. Ha ijesztgetni kell az embereket, főleg a gyerekeket, a tarka pikkely még jól is jön.

- Igen, általában ez a dolgom - ismerte be Pavel. Zökkenés vetett véget a beszélgetésnek, gépünk elérte a

leszállópályát. Az utasok tapsolni kezdtek. Az ablakhoz tapadva néhány másodpercig mohón néztem a lombokat, a reptér épületét, egy éppen felszálló utasszállítót... El sem hiszem.

Kiszakadtam a fülledt Moszkvából, megkaptam rég várt szabadságomat... és különleges jogokat, amikor pedig visszatérek - Zavulon vár majd megint.

Pavel elkísért a trolimegállóig. Ez a legmulatságosabb trolijárat, amit csak ismerek - egyik városból a másikba, Szimferopolból Jaltába közlekedik. De bármily furcsa is, nagyon kényelmes.

Itt minden más volt, nagyon más. Hőség fogadott, de nem a moszkvai aszfalt- és betonhőség. És bár messze volt, a tengert is lehetett érezni. És a buja zöld, a hatalmas üdülőhely hangulata a szezon kellős közepén.

Jó volt... valóban jobb volt a közérzetem. Csak minél előbb lezuhanyozhatnék, kialhatnám és rendbe szedhetném magam...

- Ugye nem Jaltába mész? - kérdezte megértően Pavel.

- Nem egészen Jaltába - bólintottam. Borúsan néztem a tömött sort. Még a gyerekek is elszántak voltak, készek megharcolni a trolira feljutásért. Holmit szinte alig hoztam, egy szatyor meg egy sporttáska a vállamon, úgyhogy akár állhatok is - már ha feljutok jegy nélkül.

Nem akaródzott.

Végül is vaskos kötegem van kiküldetési, szabadságolási és „gyógyászati célú" pénzekből - Zavulon szerét ejtette, hogy csaknem kétezer dollárt adjon. Két hétre ez bőven elég. Különösen Ukrajnában.

- Rendben, Pavlusa. - Megcsókoltam az arcát. Az alakváltó elvörösödött. - Odatalálok, nem kell elkísérned.

- Biztos? - bizonytalankodott. - Azt a parancsot kaptam, hogy minden segítséget adjak meg neked.

Ó, a testőr... Növényevő őshüllő, pikkelyes tehén...

- Biztos. Neked is pihenned kell.

- Biciklitúrára készülünk a haverokkal - közölte velem, nem tudni, miért. - Nagyon rendes srácok, ukrán farkasemberek, sőt van egy fiatal mágus is köztük. Benézzünk hozzád?

- Nagyon fogok örülni.

Az alakváltó visszaindult a reptér épületéhez, nyilván egy másik járatra akar felülni. Én pedig kényelmesen végigsétáltam a maszek és hivatalos taxisok laza sora mellett. Már alkonyodott, nagyon kevesen voltak.

- Hová, hová, szépségem? - kiáltott rám egy testes, bajszos férfi, Zsigulija mellett bagózva. Megráztam a fejem, Zsigulin még sosem utaztam városok között. Figyelmen kívül hagytam egy Volgát is, a nem is tudom, miben reménykedő Okát meg végképp.

De már ez a vadonatúj Nissan Patrol tökéletesen megfelel.

Odahajoltam a letekert ablakhoz. Két feketére sült fiatal srác ült a kocsiban. Amelyik a volánnál terpeszkedett, dohányzott, a társa sört nyakalt üvegből.

- Szabad a kocsi, srácok?

Két pár szem mért végig mérlegelőén. Nem látszottam túlságosan hitelképesnek, ezért jött az alkudozás...

- Lehet - vetette oda a vezető. - Ha megegyezünk az árban.

- Megegyezünk - mondtam. - Artyekig⁶. Ötven.

- Úttörő vagy? - vetette oda fölényesen a vezető. - Egy ötvenesért körülviszünk a városban.

A mókamester. Életkora alapján ismernie sem kellene az „úttörő" szót. No meg az igényei is kissé túlzottak - ötven hrivnya⁷ az majdnem tíz dollár.

- A legfontosabbat nem tisztázta - jegyeztem meg. -Ötven micsoda...

- Ötven micsoda? - ismételte meg engedelmesen a sofőr társa.

- Dolcsi.

6 A szovjet korszak legendás, agyonreklámozott „gyerekparadicsoma", úttörőtábor.

7 Ukrán pénznem.

A srácok képe nyomban megváltozott.

- Ötven dolcsi, gyorsan megyünk, mindenféle kitérő nélkül, a zenét nem bömböltetjük - pontosítottam. - Megállapodtunk?

- Igen - határozott a vezető. Végigmért. - A cuccok?

- Minden itt van. - Beültem a hátsó ülésre, a táskát magam mellé dobva. - Mehetünk.

Úgy fest, hatott a stílusom. Egy perc múlva már kikanyarodtunk az útra. Elengedtem magam, kényelmesebben elfészkelődtem. Kész. Pihenés. Pihennem kell... őszibarackot ennem... erőt gyűjtenem...

Azután pedig vár Moszkva és Zavulon.

Ekkor felberregett a táskámban a mobilom. Szemem ki sem nyitva előhalásztam, és fogadtam a hívást.

- Alisza, hogy utaztál?

Forróság öntött el. Egyik meglepetés a másik után. Zavulon még legjobb napjainkban sem érezte szükségét, hogy ilyen apróságok felől érdeklődjön. Vagy ez most azért van, mert beteg vagyok, kiestem a formámból?

- Köszönöm, remekül. Mondják, hogy gond volt az időjárással, de...

- Tudom. A srácok a szimferopoli Nappali Őrségtől segítettek a meteorológiai viszonyokat eligazítani. Nem erről van szó, Alisza. Most kocsiban ülsz?

- Igen.

- Erre az útra rosszak az előrejelzéseid. Fülelni kezdtem.

- Nem. Inkább a sofőröd.

A két legény borotvált tarkója kőként meredezett előttem. Egy másodpercig néztem őket, forrt bennem a düh a tehetetlenségtől. Még az érzelmeiket sem érzékelem, nem hogy a gondolataikat olvasnám...

- Boldogulok.

- A kísérődet elküldted?

- Igen. Ne aggódj, kedves! Boldogulok.

- Biztos vagy benne, Alisza? - Zavulon hangjában őszinte aggodalom csengett. Ez úgy hatott rám, mint valami doppingszer.

- Hát persze. Nézd csak meg megint az előrejelzést!

Zavulon egy percig hallgatott. Azután elégedetten mondta:

- Igen, elsimul... De maradj kapcsolatban! Ha kell, megyek.

- Ha bántanak engem, egyszerűen nyúzd le a bőrüket, kedves - kértem. A vezető mellett ülő srác hátrafordult, és figyelmesen megnézett.

- Nem csak lenyúzom, meg is etetem velük - egyezett bele Zavulon. Ez persze nem fenyegetés volt, hanem teljesen komoly ígéret. - Nos, pihenj jól, kicsikém!

Kikapcsoltam a mobilt, és elszundítottam. A Nissan egyenletesen haladt, rövidesen már az országúton száguldottunk. A srácok időnként rágyújtottak, terjengett a dohányszag, de szerencsére nem a legrosszabb. Azután a motor erősebben kezdett zúgni, elértük az emelkedőt. Kinyitottam a szemem, kinéztem a leengedett ablakon a csillagos égre. Milyen nagyok a csillagok a Krímben! Milyen közeliek!

Azután mélyen elaludtam. Még álmodni is kezdtem -édesen kínzó álmomban az éjszakai tengerben fürödtem, valaki volt mellettem, a homályban időnként földerengett az arca, éreztem kezének könnyű érintését...

Amikor megértettem, hogy az érintés valódi, azonnal felébredtem, és kinyitottam a szemem. A motor hallgatott, a kocsi az út szélén állt. Talán a leállósávban, ahol azok a szerencsétlenek szoktak, akiknek a fékje felmondta a szolgálatot.

Sofőrömnek és barátjának valóban nem működött a fékje. A szemükön látszott.

Ahogy felébredtem, a sofőr haverja elkapta a kezét az arcomtól. Egy mosolyt is produkált.

- Megérkeztünk, barátnőm.

- Nem hasonlít Artyekre, barátom - válaszoltam hasonló hangnemben.

- Ez az angarai emelkedő... Túlhevült a motor. - A sofőr megnyalta az ajkát. - Várni kell. Ki lehet szállni, levegőzni.

Ő még keresett valamiféle összefüggéstelen ürügyeket, láthatóan sokkal jobban izgult, mint a társa. Az éppen ellenkezőleg, hergelte magát:

- Lehet pisilni...

- Kösz, nem kell. - Ültem tovább, és kíváncsian néztem a párocskát. Vajon mihez kezdenek? Megpróbálnak kirángatni a kocsiból? Vagy itt próbálnak megerőszakolni?

És azután?

Elengedni veszélyes lenne. Valószínűleg lehajítanának a meredélyen. Valahová a tengerbe... valamennyi kor és nép gyilkosainak legjobb barátjába. A föld sokáig megőrzi a nyomokat, a tengernek rövid az emlékezete.

- Kétségeink támadtak - jelentette ki a sofőr. - Van pénzed... kis úttörő?

- Ha felfogadtalak benneteket - a „felfogadtalak" szót hangsúlyosan ejtettem ki -, az azt jelenti, hogy van.

- Mutasd! - követelte a sofőr.

Ó, hogy milyen ostobák is vagytok, ti emberkék...

Szótlanul kivettem a táskámból a köteg dolcsit. Kiválasztottam egy ötvenest, és odanyújtottam, mintha észre se venném a pénzre meredő mohó pillantásokat. Most aztán nekem biztosan végem.

De még mindig szükségét érezték valamiféle indoknak. Legalábbis saját maguk számára.

- Ez hamis! - sipította a sofőr, óvatosan zsebre dugva az ötvenest. - Te szuka, át akartál verni minket...

Végighallgattam egy jó adag válogatott mocskolódást, még mindig zavartalanul figyelve őket. Bár a bensőmben valami megfeszült - nem volt meg bennem a Másfélék normális ereje, amellyel engedelmes bábot tudtam volna csinálni ebből a két satnya korcsból.

- A barátodban reménykedsz? - kérdezte a sofőr haverja. - Igen? Aki majd lenyúzza a bőrünket? Hát majd mi nyúzzuk le az övét, te kurva!

Hahotázni kezdtem, elképzelve azt a millió és egy mókát, amit Zavulon csinálna ezekkel a vakarcsokkal. Már csak ezekért a szavakért is.

A sofőr megragadta a kezemet. Egyébként szép fiatal arca -nem lett volna kifogásom egy kis fürdőhelyi románc ellen egy ilyen sráccal - eltorzult a düh, a félelem és a gerjedelem keverékétől.

- Természetben fogsz fizetni, te lotyó!

Aha. Természetben. Meg a holmimmal meg egy rövid zuhanással a csaknem függőleges sziklafalon...

Na nem, nem így akarom kezdeni az ismerkedést a Fekete-tenger vizével.

A másik srác is utánam nyúlt - méghozzá azzal a nyilvánvaló szándékkel, hogy letépje rólam a blúzt. Barom, ez kétszázötven dolcsiba került!

Már majdnem hozzám ért a keze, amikor a homlokához szorítottam a pisztoly csövét. Rövid szünet következett.

- Ti aztán szuperek vagytok, fiúk - doromboltam. - Na vedd el a mancsod, és kifelé a kocsiból!

A pisztoly elképesztette őket. Talán azért, mert a reptérről jöttem ki, így elképzelhetetlennek tűnt, hogy fegyver lehet nálam. Vagy talán az apró férgek ösztöneivel megsejtették, hogy örömmel loccsantanám szét az agyukat.

Kiugrottak a kocsiból, utánuk én is kiszálltam. Néhány másodpercnyi habozás után a srácok futásnak eredtek. De ez nem volt ínyemre.

Az első golyót a sofőr haverjának bokájába eresztettem. Az ő lába nem olyan fontos, nem kell a pedálokat nyomkodnia. A seb egészen jelentéktelen volt, inkább csak a bőr megpörkölődése, mint lőfegyvertől származó sérülés, de ez is éppen elég. A srác vonyítva elesett, társa megmerevedett, mintha gyökeret vert volna, a karját felemelte. Vajon kinek néznek ezek engem? A Szövetségi Biztonsági Szolgálat nyaraló munkatársának?

- A mohóságotok teljesen érthető - mondtam. - A gazdaság romokban, a fizetéseket nem adják ki... A gerjedelem szintén érthető. Bennetek végül is még mindig az ifjonti hiperszexualitás dühöng. Mellesleg bennem is-.

Még a sebesült is elhallgatott. Teljes csendben hallgatták a szavaimat. A sötétedéssel az út is elnéptelenedett, csak a távolban látszott egy közeledő fényszóró. Az éjszaka pedig elbűvölő volt - csöndes, csillagos, meleg krími éj, lent, a meredély alatt morajlott a tenger.

- Nagyon rokonszenves srácok vagytok - mondtam. -Csak az a baj, hogy most nincs kedvem a szexhez. Nagyon rosszul viseltétek magatokat. De!

Felemeltem az ujjamat, és ők úgy meredtek rá, mint a hipnotizáltak.

- Megtaláljuk a megoldást.

Az arcukból ítélve már semmi jóra nem számítottak. Kár. Elvégre nem vagyok gyilkos.

- Mivel ketten vagytok, és láthatóan jó barátok - magyaráztam -, nyilván nem okoz nektek gondot kielégíteni egymást. Aztán nyugodtan, mindenféle kaland nélkül elhajtunk a táborig.

- Hé, te! - A sofőr már lépett volna felém, de a pisztoly lágyékára irányított csöve megtette hatását.

- Van egy tartalékmegoldás is - engedtem. - Megszabadíthatlak benneteket felesleges testrészeitektől. És lefogadom háromba az egy ellenében, hogy képes vagyok erre az első lövéssel.

- Te... - sziszegte a sebesült. - Értünk majd...

- Értetek egy lyukas fityinget sem adnak - közöltem. -Le a nadrágokkal, és dologra!

Nyoma sem volt bennem annak az Erőnek, amellyel bármelyik Másféle képes megtörni az emberi akaratot. De talán megmaradt hangom meggyőző ereje.

Engedelmeskedtek. Megpróbáltak engedelmeskedni.

A részlegben néha megnézünk egy-egy melegpornót, nagyon mulatságos. A vámpírok meg a mágusok ugyanígy leszbipornót kukkolnak ügyeletben.

Csakhogy a filmen a színészek nagy odaadással, önfeledten, ügyesen csinálják. Ezt a két fajankót azonban nyilvánvalóan lelombozta az események váratlan fordulata, és a kellő tapasztalatuk is hiányzott. Úgyhogy inkább az éjszakai tengerben gyönyörködtem, csak annyira figyelve rájuk, hogy ne lazsáljanak.

- Sebaj - vigasztaltam őket, mikor úgy éreztem, elég volt a megaláztatásukból. - Ahogy mondani szokás, az első alkalom nem számít. Szabadidőtökben még gyakorolhatjátok. A kocsiba!

- Minek? - kérdezte a sofőr, abbahagyva a köpködést. Biztos azt hitte, agyon akarom lőni őket, és a verdával együtt belökni a tengerbe.

- De hát vállaltátok, hogy elvisztek - csodálkoztam. -Már a pénzt is megkaptátok.

Több kaland nem volt. Csak félúton a sofőr elkezdett vonyítani, hogy gyűlöli önmagát, hogy így már nincs miért élnie, és most rögtön félrerántja a kormányt, bele a szakadékba.

- Rajta, rajta! - biztattam. - Golyóval a tarkódban nem is fog fájni a zuhanás.

Elhallgatott.

A pisztolyt nem engedtem el egészen Artyek kapujáig. A nyitott ajtóból szóltam nekik vissza:

- Csak még annyit, srácok...

Gyűlölködve néztek rám. Lennék csak formában, menynyi Erőt meríthetnék belőlük!

- Jobb, ha nem is próbáltok megtalálni. Különben úgy érzitek majd, hogy ez az éjszaka maga volt a mennyország. Világos?

Válasz nem következett.

- A hallgatás beleegyezés - döntöttem, visszadugva az aprócska Astra Clubot a táskámba. Ideális fegyver egy törékeny nő számára... bár a vámon Pavelnak kellett áthoznia.

A kapuhoz mentem, a Nissan pedig bőgve elszáguldott. Remélem, lesz annyi eszük a balszerencsés rablóknak-erőszakoskodóknak, hogy nem próbálnak bosszút állni...

Néhány nap múlva egyébként már nem izgatnak majd a kisstílű helyi banditák.

Hát így érkeztem meg éjjel két órakor Artyekbe, ahol helyreáll majd az egészségem.

„Edd az erőlevest!" - mondta Kari Lvovics, a szükséges engedélyeket aláírva.

Minden példás magaviseletű szovjet úttörő köteles volt három dolgot megtenni életében: felkeresni Lenint a mauzóleumban, nyaralni Artyekben és felavatni egy kisdobost, felkötve nyakkendőjét. Ezek után léphetett fejlődése következő szakaszába, a Komszomolba.

Gyerekkorom rövid úttörőkorszakában csak az első pontot sikerült teljesítenem. Most esélyem nyílt az egyik hiány pótlására.

Nem tudom, milyen volt a szovjet korszakban, de a mintaszerű gyermektábor most komolyan festett. A területet körülvevő kerítést teljesen rendbe hozták, őrség is ügyelt a bejáratnál. Igaz, fegyvert nem lehetett látni náluk... első pillantásra... de a rendőregyenruhás, markos srácok így is elég komolyan néztek ki. Valahogy nagyon röhejesen festett mellettük egy tizennégy-tizenöt éves kölyök. Talán a korábbi idők utóhatása, amikor harsogtak a kürtök, peregtek a dobok, és az úttörők nyílegyenes sorokban vonultak le a strandra, hogy részt vegyenek a szabályzatban előírt vízi foglalkozáson?

Őszintén szólva bürokratikus huzavonára számítottam. Vagy fokozott kíváncsiságra. Az úttörővezetők ugyanis (beosztásomat egyébként most másképp nevezték - nevelő voltam) aligha éjjel két órakor érkeznek Artyekbe külföldi márkájú gépkocsin. Az egyik őr futólag megnézte az irataimat - valódiak voltak, megjártak minden szükséges fórumot, aláírások és pecsétek hitelesítették őket -, aztán odahívta a kisfiút.

- Makar, vezesd Aliszát az ügyeleteshez!

- Aha - dörmögte a legényke, és érdeklődve végigmért. Remek, komplexusoktól mentes kölyök. Egy szép lány láttán nem restelli kimutatni érdeklődését. Még sokra viszi...

Kiléptünk az őrség kunyhójából, végigmentünk a hirdetőtáblák hosszú sora mellett, rajtuk a napirend ismertetése, közlemények különböző rendezvényekről, gyerekek készítette faliújságok... milyen régen nem láttam faliújságot! Gyéren megvilágított fasoron haladtunk végig, és azon kaptam magam, hogy önkéntelenül is kürtösök, evezőlapátot szorongató kislányok gipszszobrait keresem kétoldalt⁸. Mellesleg nem voltak.

- Maga az új rajvezető?

- Igen.

- Makar - nyújtotta méltóságteljesen a kezét.

A korkülönbség közöttünk tíz, legfeljebb tizenkét év. De már a nevünk is jelzi, mennyire megváltozott minden. Hová tűntek a Carroll- és Bulicsov-féle Alice-ek, Aliszák? Elmentek a gipszkürtösök, az úttörőzászlók, az elveszett illúziók és valóra nem vált álmok után. Tömött sorokban, vidám, pattogó dallal vonultak el... A kislány, aki valaha Alice szerepét játszotta a tévéfilmben, és aki magába bolondította az ország összes kisfiúját, ma békésen dolgozik mint biológus, és mosolyogva emlékszik a romantikus figurára.

Jöttek mások. Makarok, Ivánok, Jegorok, Masak... Ez a természet megváltoztathatatlan törvénye - minél rosszabbul él az ország, minél nagyobb mocsokba tiporják bele, annál erősebb a vonzódás a gyökerekhez. A régi nevekhez,

8 Ilyenek „díszítették" az artyeki (és a többi) tábort.

a régi szokásokhoz, a régi rituálékhoz. Nem, semmivel sem rosszabbak ezek a Makarok és Ivánok. Valószínűleg épp ellenkezőleg. Komolyak, céltudatosak, nincs közük ideológiákhoz, látszategységhez. Sokkal közelebb állnak hozzánk, Setétekhez, mint azok az Aliszák, Szerjozsák, Szlavák...

Egy kicsit azért mégiscsak bántó. Talán azért, mert mi nem ilyenek voltunk, talán azért, mert ők ilyenek lettek.

- Csak rövid időre jött hozzánk? - érdeklődött még mindig komolyan a fiú.

- Igen. A barátnőm beteg lett, én helyettesítem. De jövőre megpróbálok megint eljönni.

Makar bólintott:

- Jöjjön, jó itt nálunk. Én is eljövök jövőre. Akkor már tizenöt leszek.

Talán csak képzeltem, talán valóban megvillant a szeme ennek az ördögfiókának.

- És tizenöt után?

Megcsóválta a fejét. Érezhető sajnálkozással mondta:

- Csak tizenhatig lehet. Egyébként tizenhat éves koromban Cambridge-be akarok menni tanulni.

Csaknem megfulladtam.

- Az elég sokba kerül, Makar.

- Tudom. Már öt éve minden el van tervezve, ne nyugtalankodjon.

Biztos valami újgazdag fia. Náluk aztán valóban minden meg van tervezve.

- Körültekintő hozzáállás. Ott is maradsz?

- Nem, minek? Megszerzem a megfelelő képesítést, és visszajövök Oroszországba.

Nagyon komoly gyerek. Mondhat akárki akármit, az emberek közt időnként akadnak szórakoztató példányok. Kár, hogy most nem tudom letesztelni, megvannak-e benne a Másfélék képességei. Kellenek nekünk az ilyen srácok.

Útikalauzomat követve letértem a szögletes kőlapokkal burkolt útról egy keskeny ösvényre.

- Erre rövidebb - magyarázta a fiú. - Ne izguljon, ismerek itt mindent...

Szótlanul követtem - sötét volt, csak az emberi képességekre hagyatkozhattam, de a fiú fehér inge megbízható tájékozódási pontként szolgált.

- Látja ott azt a fényt? - kérdezte Makar megfordulva. - Menjen egyenesen oda, én meg futok...

Úgy festett, hogy a fiú meg akar tréfálni... a fényig vagy háromszáz métert kellett volna megtenni a sűrűn benőtt parkon keresztül. Eldicsekedhet majd a haverjai előtt, hogy az új nevelőnőt bevitte a bokrok sűrűjébe, és ott hagyta.

De alig tett egyetlen lépést oldalra, Makar elbotlott valamiben, és csodálkozó kiáltással elesett. Még kárörvendeni sem tudtam, olyan nevetséges volt az egész.

- Azt mondtad, ismersz itt mindent. - Ayért nem álltam meg szó nélkül.

Még csak nem is válaszolt. Szipogva törölgette sebes térdét. Leültem mellé, a szemébe néztem:

- Engem akartál megtréfálni, ugye? - kérdeztem.

A srác rám nézett, és gyorsan elkapta tekintetét. Motyogott:

- Elnézést...

- Mindenkit megvicceltek? - kérdeztem.

- Nem...

- Mivel érdemeltem ki ekkora megtiszteltetést? Nem válaszolt azonnal.

- Olyan... olyan öntelt képet vágott.

- Még szép - hagytam rá könnyedén. - Kalandok után jutottam el ide. Az úton majdnem megöltek, becsszavamra! De kimásztam a csávából. Milyen képet vágtam volna?

- Bocsásson meg...

Végleg eltűnt komolysága is, magabiztossága is. Mellé telepedve megkértem:

- Mutasd a térded! Elvette a kezét.

Erő. Tudtam, hogy ott van. Szinte éreztem is a fiúból áradó, fájdalmából, sértődöttségéből, szégyenéből fakadó finom és tiszta Erőt... Majdnem be is tudtam szívni - mint minden Másféle, akinek ereje a mások gyengeségéből ered.

Majdnem sikerült.

De ez még mindig nem az volt, ami nekem kell. Makar összeszorított foggal ült, egyetlen hangot sem adott ki. Tartotta magát - és magában tartotta az Erőt. És ez számomra túlságosan sok volt. Táskámból elővettem egy kis ceruzalámpát, odavilágítottam.

- Semmiség. Leragasszam?

- Nem kell, majd elmúlik magától.

- Te tudod. - Felálltam, körbevilágítottam. Igen, nem lesz könnyű megtalálni az utat a távolban hívogató ablakig... - Akkor most mi lesz, Makar? Elszaladsz? Vagy mégiscsak odakísérsz?

Szótlanul felállt, és elindult, én követtem. Már közvetlenül az épületnél, amelyről kiderült, hogy nem is olyan kicsi, kőből épült, emeletes, oszlopos villa, Makar megkérdezte:

- Elmondja az ügyeletesnek?

- Mit? - nevettem el magam. - Végül is nem történt semmi, békésen végigsétáltunk a fasoron...

Szipákolt egy kicsit, majd még egyszer elmotyogta, most már sokkal őszintébben:

- Bocsásson meg. Hülye viccet találtam ki.

- Hozd rendbe a térded! - tanácsoltam. - Mosd meg és jódozd be!