Szergej lukjanyenko Vlagyimir Vasziljev

Bennem megrezdült valami hidegen és undokul. Rettenetes, szomorú, kilátástalan érzés...

A miénk ez a dal. Túlságosan a miénk... túlságosan a miénk... Másféle.

Érzékeltem a mellettem ülő kisfiúk érzelmeit, csaknem a megszokott Másféle voltam, úgy tűnt, még egy pillanat, és előhívhatom a Homályt. Olyan volt, mint az éjjel, amikor szeretkeztünk, gyötrelmes hintázás, egyensúlyozás a borotva élén, a robbanás előérzete, szakadék a lábunk alatt... Körülöttünk keringtek az Erő patakocskái - számomra még túl durvák, nem az éjszakai gyermeki rémálmok erőlevese, hanem egyszerűen a pufók képű fiúcska bánatos vágyakozása szülei után, valami baj van a szívével, keveset játszik a gyerekekkel, Igor sarkába szegődik, valahogy úgy, ahogy Olecska bújik hozzám.

Ez nem erőleves.

Mégis majdnem éppen az, ami kell... Nem tudok tovább várni!

És előrehajoltam, kinyújtottam a kezem, megfogtam a fiú vállát, beszívtam tompa bánatát, csaknem elsodort az áradó energia, de a világ hirtelen megtelt szürke hűvösséggel, árnyékom fekete hasadékként feküdt a veranda agyon-karistolt deszkáin, és én belezuhantam, bele a Homályba, épp a legjobbkor, hogy meglássam...

...hogyan szívja magába az Erőt Igor a hozzá simuló fiúcskából, Aljosából, az energia vékony orgonaszín patakocskáját: csínytevések és kalandok, izgalmak és felfedezések, örömök és ijedségek előérzetét - egy egészséges, vidám, önmagával és a világgal elégedett gyermek érzéseinek és várakozásainak egész csokrát.

Fénypárti csokor.

Fénypárti Erő.

Setéteknek - setét.

Fénypártiaknak - fényes.

És felálltam - félig még a reális világban, félig már a Homályban, a felálló Igor elébe, szeretőm és szerelmesem elébe, a moszkvai Éjszakai Őrség Fénypárti mágusa elébe.

Az ellenség elébe. És meghallottam kiáltását:

„Nem!!!"

És meghallottam a saját hangomat: „Nem lehet!!!"

A legelső gondolat, amely fejembe ötlött, nem volt igaz. Nem, Igor nem ellenem dolgozott, az Éjszakai Őrség ármányos tervei szerint. Ő is megfosztatott az Erőtől, akárcsak én. Regenerálódott, pihent Artyekben ugyanúgy, mint én. Nem látta az aurámat, nem is sejthette, hogy aki előtte áll - boszorkány.

Megszeretett. Behunyt szemmel. Akárcsak én.

A világ szürke és gyászos volt, a Homály hideg világa, amely olyanná tett minket, amilyenek vagyunk, amely elszívja az Erőt, de amely segít megtalálni azt. Sem hangok, sem színek. Megdermedt levelek a fákon, a gyerekek megdermedt alakja, a levegőben függő gitár - Igor elejtette a Homályba belépve. Ezernyi jeges tű fúródott a bőrömbe, kiszívta belőlem az éppen megszerzett energiát, amelyet örökre elnyel a Homály... de én ismét Másféle voltam, és már tudtam energiát meríteni a környező világból. Kinyúltam, és az utolsó cseppig kikotortam minden sötétet a kövér fiúcskából. Már nem okozott gondot az Erő elnyelése. Még csak oda sem figyeltem arra, mit és hogyan csinálok. Könnyedén, megszokottan.

És ugyanezt tette Igor Aljoskával. Talán kevésbé ügyesen, a Fénypártiak ritkán folyamodnak az Erő közvetlen gyűjtéséhez, kötik őket ostoba korlátozásaik, de Igor kiitta a fiúcska teljes örömét... és én természetellenes boldogságot éreztem, hogy szerelmesem, ellenségem, a Fénypárti Másféle Erőt merít...

- Alisza...

- Igor...

Nehéz volt neki. Sokkal nehezebb, mint nekem. A Fénypártiak egész életükben illúziókat kergetnek, tele vannak hamis reményekkel, és nem tudják fogadni a csapást... de ő állta... és én is állom... állom... állom...

- Milyen képtelenség... - suttogta. Megrázta a fejét, furcsa gesztus volt ebben a zavaros ködben, a Homályban. -Te... te boszorkány vagy...

Érzékeltem, hogy tudatom felé tapogatózik, nem a mélyére, csupán a felszínére, egyszerűen meg akar bizonyosodni... vagy azt reméli, hogy téved... és én nem álltam ellen. Csak én is kinyúltam felé.

És elnevettem magam az elviselhetetlen fájdalomtól.

Butovo déli része.

Edgar szemben a Fénypárti mágusokkal. Mi tápláljuk az Erővel Edgart, a Fénypártiakat az ő második vonalbeli mágusaik... Köztük - Igor.

Megismertem az auráját, emlékeztem az Erő profiljára. Az ilyesmit nem lehet elfelejteni. Ő is megismert...

Az arcát természetesen nem ismertem, a nevét sem hallottam. De miért is kellene egy közönséges őrszolgálati boszorkánynak ismernie a moszkvai Éjszakai Őrség kis híján ezer munkatársát? Az összes mágust, varázslót, csodatevőt, módosuló-mágust... Ha ismerni kellene, már konkrét tájékoztatást kaptunk volna. Mint Anton Gorogyeckij esetében, akit Zavulon titkos parancsára másfél évvel ezelőtt megfigyeltünk, és tetten is értük engedély nélküli beavatkozáson... Volt, akit önkéntelenül megjegyeztem... mint például Tigrincset. De Igort nem ismertem.

Harmadik szintű Fénypárti mágus. Valószínűleg erősebb lesz nálam, bár nehéz összehasonlítani egy természettől való mágus és egy boszorkány erejét.

Én kedvesem, szeretőm, ellenségem...

A sorsom...

- Miért? - kérdezte Igor. - Alisza... te miért... így?

Majdnem felkiáltottam: „Mit miért?" De elakadt a szavam, mert megértettem, hogy nem hisz nekem. Soha nem hiszi el, hogy ami történt, csak véletlen volt, ostoba és tragikus véletlen, hogy a történtek mögött nem rejlik semmi ártó hátsó gondolat, hogy a sors könyörtelen iróniája sodort minket egymás mellé - gyengeségünk pillanatában, amikor nem ismerhettük fel egymást, nem érezhettük meg a másikban az ellenséget... abban a pillanatban, amikor csak egyet akartunk és csak egyre voltunk képesek - szeretni.

Mi „miért" van ebben a világban? Miért vagyok én Setét? 0 miért Fénypárti? Hiszen kezdetben mindannyiunkban ott van összekeveredve ez is, az is.

És csak a véletlenek láncolata vezet el oda, hogy azzá leszünk, akik vagyunk...

Igor lehetett volna a barátom, kollégám, Setét.

És én... talán... lehettem volna Fénypárti. És nem egy bölcs boszorkány tanított volna, hanem egy bölcs varázslónő... és nem fizettem volna meg az ellenségeimnek, fogat fogért, hanem a nyálas „igaz útra" térek... odatartom a másik orcámat is... és gyönyörködöm minden fontoskodó ostobaságban...

Csak akkor vettem észre, hogy sírok, mikor a világ forogni kezdett velem. A Homályban nem szabad sírni, ezt mindenki tudja. Annál mohóbban issza az Erőt, minél több érzelmet engedünk meg magunknak.

És aki a Homályban elveszti az erejét, örökre ott is marad...

Megpróbáltam Erőt szívni donoromból, a kövér kisfiúból, de ő már kiürült, Aljoska felé nyúltam, de ő tökéletesen közömbös volt, Igor már kifacsarta, Igorból pedig nem tudtam, nem is akartam energiát nyerni, mindenki más meg túlságosan messze volt, és a világ forgott... micsoda hülyeség...

Térdem a földnek ütődött, és még az az ostoba gondolat is átvillant a fejemen, hogy sáros lesz a szoknyám, bár semmiféle homálybéli sár nem marad meg a reális világban.

A következő pillanatban Igor energiatöltetet lökött felém.

Nem, nem elpusztítani akart, hanem segíteni.

Idegen, Fénypárti Erő volt. Rajta átáramoltatott, nekem átadott Erő.

És az Erő mindig Erő.

Nehezen kapkodva a levegőt felálltam, kiüresedve ettől az éjszakától, értelmetlen, lehetetlen szerelmünk éjszakájától. Igor segített megmaradnom a Homályban, de a kezét nem nyújtotta felém.

Ő is sírt, mint én. Neki is ugyanolyan nehéz volt.

- Hogyan tehetted... - suttogta.

- Véletlen volt, Igor! - Felé léptem, a kezem nyújtottam, mintha még lehetett volna reménykedni valamiben. - Igor, véletlen volt!

Visszahőkölt előlem, mintha bélpoklos lennék. Annak a mágusnak könnyed, elegáns mozdulatával, aki hozzászokott a Homályban végzett munkához.

A Homályban vívott harchoz. A Homályban gyilkoláshoz.

- Ilyen véletlenek nincsenek - szinte köpte a szót. -Te... te mocskos szemét... boszorkány... te!

Megmerevedett, a maradék mágia nyomait magába szíva.

- A gyerekektől veszed el az Erőt! Ezt már nem álltam meg.

- És te, te mivel foglalkozol itt, Fénypárti? - A nyelvem nem akart engedelmeskedni, lehetetlenség, képtelenség volt őt így nevezni, de valóban Fénypárti volt, és a szitokszó egyszerű tényközléssé változott... - Mit csinálsz itt, he, nem az emberi gyerekeken legelészel?

- A Fényt nem lehet elvenni - csóválta a fejét. - Amit elszívsz, háromszorosan tér vissza. Te a Setétet szívod el, és ettől a Setét csak növekedik. Én Fényt veszek magamhoz... és az újból visszatér.

- Mondd el ezt Aljoskának, a kisfiúnak, aki egész este szomorú lesz! - kiáltottam. - Örvendeztesd meg, hogy az öröm majd visszatér!

- Más dolgom lesz, boszorkány. Meg kell mentenem a gyerekeket, akiket te a Setétbe löktél.

- Vigasztalj! - mondtam közönyösen. Mintha a világon mindent jeges kéreg borított volna be. - Ez a munkád... kedves.

Mit csinálok?

Ettől csak megszilárdul a meggyőződése, hogy mindent tudtam előre, hogy a Nappali Őrség talált ki egy ravasz műveletet, hogy durván csúfot űztek belőle, hogy mindaz, ami köztünk történt, csak alattomos játék.

- Boszorkány - mondta Igor megvetően. - Eltűnsz innen, megértetted?

Majdnem azt feleltem, hogy boldogan. Végül is miféle örömöm marad most ebből a nyárból, ebből a tengerből, az Erőnek ebből a bőségéből? Lassan helyrejöttem, a legfontosabb már megtörtént.

- Te tűnhetsz el innen - mondtam. - Nekem engedélyem van a pihenésre és az emberi erő felhasználására. Kérdezd meg a sajátjaidtól... És neked van engedélyed... kedves?

„Mit csinálsz, te hülye? Mit csinálsz, szerelmem? És én mit csinálok?"

És én mit csinálok? Én Setét vagyok. Én boszorkány vagyok. Kívül állok az emberi erkölcsön, és nincs szándékomban játszadozni az embernek nevezett primitív organizmusokkal. Pihenni jöttem, hát pihenni fogok. De te, te mit csinálsz? Ha tényleg szeretsz? Pedig szeretsz, tudom! Még most is látom, és te is láthatod... ha akarod.

Mert a szerelem fölötte áll a Setétnek és a Fénynek.

Mert a szerelem nem a szex, nem az azonos hit, nem „közös háztartás és a gyerekek közös nevelése".

Mert a szerelem is - Erő.

És nem számít sem a Fény, sem a Setét, sem az emberek, sem a Másfélék, erkölcs és törvény, tízparancsolat és Nagy Megállapodás.

És én mégis szeretlek, te disznó, féreg, Fénypárti barom, jólelkű bunkó, megbízható hülye! Mégis! Ha három napja szemben álltunk is egymással, és csak arról álmodtunk, hogy megsemmisítsük az ellenséget. Ha olyan szakadék tátong is köztünk, amelyet soha senki nem hidalhat át!

Értsd meg, szeretlek!

És minden szavam csak védekezés, ugyanazok a könnyek, csak te nem látod őket, nem akarod látni...

Lépj ide hozzám, mindegy, hogy hol - a Homályban, ahol senki sem láthat minket, vagy ezen a verandán az elképedt gyerekek szeme láttára, ölelj át, és sírjunk együtt, és nem kellenek majd szavak, és elutazom a fenébe, Zavulonhoz Moszkvába, az elégedett Lemeseva védszárnyai alá, de ha akarod, ott hagyom a Nappali Őrséget. Akarod? Nem szűnök meg Setét lenni, ez nem áll hatalmamban, és nem is akarom, de kiszállok a Setét és a Fény végeérhetetlen háborújából, és egyszerűen élni fogok, az emberkéktől sem veszek el semmit, és ha mégsem akarsz velem lenni, még csak ezt sem kérem, csupán annak az emlékét hagyd meg, hogy szerettük egymást!

Csak gyere ide!

Ne válaszolj a szavaimra!

Én Setét vagyok! Nem tudok más lenni!

Én csak saját magamat szeretem ezen a világon!

De te most az én részem vagy. Nagy részem. A legfőbb részem. És ha kell - megölöm a részemet, vagyis teljes magamat.

De ezt ne csináld!

Hiszen te Fénypárti vagy!

Ti oltárra helyezitek az életeteket, az embereket őrzitek és kiálltok egymásért... próbálj meg rám is így nézni, még ha boszorkány vagyok is, még ha az ellenséged is! Hiszen ti néha képesek vagytok a megértésre. Ahogyan Anton Gorogyeckij megértette... hihetetlen Erőt gyűjtött össze - csak azért, hogy ne használja fel. De Antonért csak lelkesedni tudok, mint igazi ellenségért, de téged szeretlek, szeretlek, szeretlek! Értsd már meg, és lépj hozzám, te imádott disznó, kedves szemetem, egyetlen ellenségem, te drága mocsok!

- Mocsok! - kiáltottam.

És Igor arcát olyan iszonyú fájdalom torzította el, hogy megértettem - vége. Fény és Setét. Jó és Rossz. Ezek csak szavak.

De más nyelven beszélünk, és sehogyan sem érthetjük meg egymást - még ha ugyanazt akarjuk is mondani.

- Menj el! Vagy megsemmisítiek.

Ahogy ezt kimondta, kilépett a Homályból. Teste elvesztette a körvonalait, elmosódott, hogy rögtön újjászülessen az emberi világban, az artyeki fiúcskák mellett. Utánaeredtem, kibontakozva saját árnyékomból - ha ugyanilyen könnyen ki lehetne bújni önmagunkból, a lényegünkből, a sorsunkból!

Még megláttam, hogyan kapja el Igor az emberi valóságban már-már a padlót érintő gitárját, hogyan borítja rá fájdalomtól eltorzult arcára a parandzsát - nem tudom, a Fénypártiak hogyan nevezik -, és hogyan hozza ki a transzból a fiúcskákat. Mielőtt alámerült a Homályba, nyilván tompaságot bocsátott rájuk. Hogy ne rémüljenek meg vezetőik hirtelen eltűnésétől...

Hogyan is mondtad, Nataska?

Megbízhatóság?

Igen. Megbízhatóság.

- Ideje menned, Alisza - szólalt meg Igor. - Gyerekek, mit kell mondani?

- Viszontlátásra - vágta rá a kövér fiúcska.

- Viszlát - mondta Aljoska.

A lábam mintha vattából lett volna. Elszakadtam a veranda korlátjától, amelyre könyököltem... tettem egy lépést.

- Isten veled - mondta Igor.

Sötét van.

Jó, hogy sötét van.

Nem kell Erőt pazarolnom a parandzsára. Nem kell vidámnak tettetnem magam. Csak a hangomra kell figyelnem. Az ablakon beáradó halvány fény nem számít.

- És akkor szétváltak Fénypártiakra és Setétekre -mondtam. - És a Fénypártiak úgy gondolták, az életük arra való, hogy szétosszák mások között. Hogy a legfontosabb: adni, még ha akik kapják, nem is méltók erre. A Setétek pedig úgy vélték, egyszerűen élni kell. Hogy mindenki azt érdemli, amit elért az életben, és nem többet.

Hallgattak az én buta lánykáim... embergyerekek, akik között egyetlen Másféle sem akadt. Sem Setét, sem Fénypárti. Sem varázslók, sem boszorkányok, még vámpírok sem...

- Jó éjszakát, kislányok - mondtam. - Szép álmokat, vagy még inkább semmilyen álmot...

- Jó éjszakát, Alisza...

Mennyi hang. Meglepő. Ez még csak nem is mese volt, hanem példabeszéd, amelyet minden Másféle ismer. A Setétek is, a Fénypártiak is. De nem aludtak... hallgatták.

Már az ajtóban voltam, amikor Nataska hangja megkérdezte:

- És amikor a napfogyatkozás lesz, az félelmetes?

- Nem - válaszoltam. - Egy csöppet sem félelmetes. Csak egy kicsit szomorú.

Szobácskámban már sokadszorra fogtam a mobilt, és Zavulont hívtam.

„Az előfizető pillanatnyilag nem kapcsolható."

Merre lehetsz, Zavulon? Ha híres-neves készüléked nem fogadja a hívásomat? Hol vagy, hol?

Nem szeretlek, Zavulon. És valószínűleg nem is szerettelek. Azt hiszem, csak most értettem meg, mi is az a szerelem. De te szeretsz engem! Hiszen együtt voltunk, jó volt nekünk, te ajándékoztál meg ezzel az egész világgal... és a ráadással... felelj hát! A főnököm vagy, a tanárom, a szeretőm, hát mondd meg, mit tegyek most? Most, hogy magamra maradtam az ellenségemmel... és szerelmemmel? Meneküljek? Mérkőzzek meg vele? Haljak meg? Mit tegyek, Zavulon?

Beléptem a Homályba.

Gyermekálmok árnyai ringtak körülöttem. Kész lakoma... áramlik az energia. Fényes is, sötét is. Félelmek és bánatok, szomorúság és sérelmek. Látom keresztül-kasul az egész Azúrkéket. Ott rágódik sérelmén Gyimka, akit a barátai nem hívtak el limonádét inni. A fáradhatatlan, apró Irocskának pedig, akit csak Energizernek hívnak, ellopták a felfújható úszógumiját, és ő most csöndesen telesírja a párnáját... Álma furcsa sötét sikátoraiban elvesztette kisöccsét az én hűséges energiadonorom, Nataska, és most futkosva keresi mindenfelé, és sír...

Nem akarok Erőt gyűjteni. Nem akarok felkészülni a küzdelemre. Semmit nem akarok.

- Zavulon! - kiáltottam bele a remegő szürke ködbe. -Téged szólítalak! Zavulon...

Nincs válasz.

Könnyebb volt Polly néninek előcsalogatnia kiáltásával Tom Sawyert²⁰, akinek keze a kamrában beszorult a befőttes üvegbe, mint nekem a főnökömet.

- Zavulon - ismételtem meg.

Nem ilyennek képzeltem ezt az éjszakát... nem ilyennek. Igor... Igor...

Mit csinálsz most: gyűjtőd az Erőt? A bölcsek bölcsével, Geszerrel tanácskozol? Vagy ülsz, tompán bámulva a tükörbe, mint én most?

Tükröm, tükröm... és ha jósolnék?

A jóslás nem erős oldalam, de néha sikerült belelátnom a jövőbe.

Nem.

Nem akarom.

Akkor jöttek le a strandra, amikor a napfogyatkozás már megkezdődött.

A kislányaim sivalkodtak, egymás kezéből kapkodták ki a sötét üvegeket. Nem értették, én miért nem kérem. Kislányok, kislányok... mit nekem a vakító napfény? Én szabad szemmel is belenézhetek a fogyó napba.

A negyedik raj fiúcskái körbeugrálták Igort, sürgették őt. Nem értették, miért nem siet imádott vezetőjük. Nem értették, miért ilyen hosszú kerülővel vezeti le őket a strandra.

Én értettem.

A Homályon át láttam az elszívott Erő halvány felvillanásait.

Mit csinálsz, Igor... én szerelmes ellenségem...

Egy lépés - és kialszik a mosoly a következő arcon is. Már nem örül annak, hogy kibékült a barátjával a nyughatatlan tízéves bajkeverő. Már megfeledkezett a parton talált fekete kagylóról a tizenegy éves örökmozgó. Már nem gondol az estére megbeszélt randevúra a tizenöt éves komoly férfi.

Igor úgy halad végig Artyeken, mint valaha Anton Gorogyeckij Moszkván.

20 Mark Twain Tom Sawyer kalandjai c. regényének szereplői.

És én, ősi ellensége, szeretnék neki odakiáltani: „mit művelsz?"

Anton nem azért kerekedett Zavulon fölébe, mert mindenkinél több Erőt gyűjtött össze. Zavulon akkor is erősebb volt. Anton képes volt arra, hogy helyesen használja... Te is képes vagy erre?

Nem akarom, hogy győzz. Én csak magamat szeretem. De mit tegyek, ha nagyobbik részemmé váltál? Ha villámcsapásként érted az életemet?

Igor mindent begyűjtött. A körülötte lévő fényes energia minden cseppecskéjét. Megszegett minden törvényt és megállapodást, mindent egy lapra tett fel - elsősorban a saját életét. És nem csak azért, mert eltökélt szándéka volt megvédeni az embergyerekeket egy gonosz boszorkánytól...

Ő sem akart élni. Csak tőlem eltérően ő kész volt élni másokért. Ha már így kell lennie...

Utolsóként Makartól merített Erőt.

Már hosszú ideje magamon éreztem a fiú pillantását. Egy felnőtt nőbe szerelmes kisfiú bánatos pillantását. Bánatos... tele a búcsú fájdalmával...

Ez nem az a fajta fájdalom, amelyet mi, Setétek fel tudunk használni. Ez a Fény fájdalma.

Igor kiitta az utolsó cseppig.

Túllépett minden határon. És én még csak nem is tudtam ugyanezzel válaszolni neki - kötött Zavulonnak tett ígéretem, visszatartott a régi hiba.

No és az esztelen reménység, hogy helyesen fog cselekedni. Hogy győz az ellenségem - és akkor én sem veszítek.

Az égen lassan haldoklott a napkorong. A gyerekek már megelégelték, hogy üvegen keresztül bámulják, a tengerben ricsajoztak a különös szürkületi fényben, amely a strandon lévő két Másfélét a Homályra emlékeztette.

Igor felé fordultam, és elkaptam a pillantását.

„Menj el! - suttogta ajkát mozgatva hangtalanul. - Menj el, vagy megöllek."

„Ölj meg!" - feleltem hangtalanul.

Setét vagyok.

Nem megyek el.

Mit készül tenni az ellenségem? Megtámad? Annak ellenére, hogy törvényes jogom van itt tartózkodni? Bevonja az ügybe az Éjszakai Őrség jaltai egységét? Biztosan konzultált velük... és tudja, hogy nem írhatnak semmit a rovásomra. Igor közelebb lépett.

- A Fény és a Homály nevében kihívlak... - suttogták ajkai. Kirázott a hideg.

Erre nem számítottam. Semmiképp.

- Kívül a Fényen és a Homályon, te és én, szemtől szemben, a végsőkig...

Párbajra hívott.

Régi, a Fénypártiak és a Setétek közti Nagy Megállapodással egy időben született szokás. Szinte sohasem alkalmazzák. Mert a győztesnek az Inkvizíció előtt kell felelnie. Mert párbaj akkor történik, ha nincs törvényes alap az összecsapásra, ha az Őrségeknek nincs joguk beavatkozni, ha az érzelmek beszélnek, és nem a józan ész.

- És a Fény lesz a tanúm.

Aligha vette észre bárki is a fehér tűz porszemnyi felvillanását, amely Igor kezében jelent meg egyetlen másodpercre. Ő maga is megremegett. A felsőbb erők ritkán válaszolnak az egyszerű őrségbeliek fohászaira...

- Igor, szeretlek.

Arca megrándult, mintha megütötték volna. Nem hitt nekem. Nem volt képes hinni.

- Elfogadod a kihívást, boszorkány?

Igaz, megtagadhatom. Visszatérhetek Moszkvába megalázottan, becsületemet vesztve, a párbaj előli kitérés szégyenbélyegével... minden tetves farkasember utánam köphet...

Még megpróbálhatom megölni Igort. Összeszedni annyi Erőt, hogy szembeszállhassak vele.

- A Homály lesz a tanúm - mondtam, és kinyújtottam a tenyerem. A sötétség egy foszlánya remegett benne.

- Válassz! - mondta Igor.

Megráztam a fejem. Én nem fogom megválasztani az időt, a helyet és a párbaj módját. Érts meg engem, érts meg!

- Akkor én választok. Most. A tengerben. Kiszorítás.

A szeme sötét volt. A napfogyatkozástól nem kell félni. Mindössze annyi, hogy valami eltakarja a fényt.

A tenger természetellenesen meleg volt. Talán azért, mert a levegő lehűlt, mintha este lenne? A napból már csak vékony sarló látszott a korong felső peremén, most még az emberek is belenézhettek szabad szemmel.

Úsztam, és nem is pillantottam a part felé, ahol senki sem vette észre, hogy a két vezető bement a vízbe, ügyet sem vetve a medúzákra, amelyek sietve kitértek az útjukból.

Eszembe jutott, hogyan kerültem először a tengerhez. Egészen kicsi voltam, még nem tudtam arról, hogy nem tartozom az emberi nemhez, hogy a sorsom az: Másféle legyek. Alustában laktunk a papával, ő tanított meg úszni... emlékszem a boldog izgalomra, amikor a víz először engedelmeskedett nekem.

És emlékszem a hullámokra a tengeren. Nagyon erősek voltak. Vagy akkor minden hullám hatalmas volt nekem? Papa a karján tartott, mulatságosan fel-felugrott a hullámokban, elborított minket a hab, és olyan jó volt, olyan vidám... És azt kiabálom, hogy át tudom úszni a tengert, és a papa azt feleli, hogy természetesen meg tudom csinálni...

Neked nagyon nehéz lesz, papa.

No meg mamának sem lesz könnyű.

Messze mögöttünk maradt az izgatott gyerekekkel és elégedett felnőttekkel teli part, az az örömteli és boldog part. Nem is éreztem meg azonnal, hogy megkezdődött a „kiszorítás". Egyszerűen nehezebb lett úszni. Egyszerűen nem tartott meg a víz. Egyszerűen valami ránehezedett a vállamra.

A legegyszerűbb igézet. Semmi komplikáció. Erő az Erő ellen.

Papa, én tényleg hittem, hogy át tudom úszni a tengert... Védőernyőt vontam magam fölé, levéve ezzel vállamról a láthatatlan terhet. És újból, már sokadszor elsuttogtam:

- Zavulon, szólítalak...

Az Erő, amit sikerült összegyűjtenem, rohamosan fogyott. Igor könyörtelenül csépelte, rombolta védelmemet. „Igen, Alisza?"

Mégiscsak válaszolt! Megszólalt! Épp idejében, mint mindig.

- Zavulon, bajban vagyok. „Tudtam. Nagyon sajnálom."

Nem fogtam fel rögtön, mit jelent ez a hideg „tudtam". És ez a személytelen hang, és nem érzékelem az Erő megjelenését... mindig megosztotta velem az Erőt, még akkor is, amikor nem volt rá ilyen égető szükségem...

- Zavulon, meghalok? „Sajnálom."

Védőernyőm olvadt, és én még mindig nem tudtam felfogni a történteket.

Hiszen ő beavatkozhatna! Még ekkora távolságból is! Erejének egy kis töredéke elég ahhoz, hogy kibírjam a nyomást, hogy döntetlenre vigyem a párbajt!

- Zavulon, azt mondtad, hogy a szerelem nagy erő! „Talán nem győződtél meg róla? Búcsúzom, kicsikém." Csak ekkor értettem meg mindent.

Akkor, amikor elfogyott az erőm, és a láthatatlan nyomás ismét rám zuhant, lefelé szorítva a meleg, zavaros mélybe.

- Igor! - kiáltottam, de egy fejemen átcsapó hullám elfojtotta a hangomat.

Vagy ötvenméternyire úszott tőlem. Felém sem nézett. Sírt, de a tengeren nincs helyük a könnyeknek. És engem húzott, húzott, húzott a sötét mélység. De hogyan... hogyan...

Igyekeztem Erőt gyűjteni a partról, ám ott szinte nem volt Setét, amelyet magamhoz vehettem volna. Boldog izgalom, örömteli kiáltások - nem nekem valók.

Csak vagy százméternyire tőlünk igyekezett a hullámokra fekve ellazítani görcsbe rándult lábát a szerencsétlen módon belém szerelmesedett kamasz, aki nem tudni, hogyan, észrevette, hogy bementünk a vízbe, és utánunk úszott. A büszke fiúcska az ő nevetséges Makar nevével, aki már felfogta, hogy nem lesz ereje visszaúszni a partra.

A szerelem hatalmas erő... milyen buták is vagytok, ti kisfiúk, amikor szerelembe estek...

A rátörő pánikban kapálózó Makar... felfoghatom a félelmét, és néhány perccel meghosszabbíthatom vele az agóniámat.

És az úszó Igor: nem lát, nem hall, nem érez körös-körül semmit, és csak arra gondol, hogy megöltem a szerelmét. Ostoba Fénypárti mágus, nem tudja, hogy a párbajoknak nincs győztesük - különösen ha a párbajt Zavulon készítette elő gondosan...

- Igor - suttogtam alámerülve, érezve, mint nyom, nyom a sötét égbolt egyenesen a sötét, sötét, sötét mélybe.

Papa, bocsáss meg... nem tudom átúszni ezt a tengert...