Ana səhifə

Tanulmányok az Újkori Európa jogfejlődéséről


Yüklə 0.66 Mb.
səhifə1/7
tarix25.06.2016
ölçüsü0.66 Mb.
  1   2   3   4   5   6   7

Kelemen Miklós, Kisteleki Károly, Nagyné Szegvári Katalin, Rácz Lajos

Kormányzás és kodifikáció
Tanulmányok az Újkori Európa jogfejlődéséről


Jegyzet

Készítette:

Koloh Gábor Lajos

Budapest, 2007.


A bizánci államkormányzat vázlata


(Kelemen Miklós)

  1. A bizánci államkormányzat vázlata

    1. Az államkormányzat szervezeti elvei

Az államfejlődés korszakait alapvetően igazgatási reformok, szervezeti újítások határozzák meg.

A késő császárkori államszervezet továbbélésének korszaka (5-6. század)

Első időszaka a késő-római idők folytatásának tekinthetők. Szigorú centralizáció jellemezte, az államigazgatás vezető szerve a császár körül megszerveződő Szent Tanács (Sacrum Cnsisturium) lett, a területi igazgatás háromszintűvé (praefectura, diocesis, provincia) vált, az uralkodó pedig immár formálisan is az államigazgatás központi szereplője lett. Polgári és katonai hatalom szétválik és ennek következtében egy kettős hierarchia jött létre. A magister officiorum (uralkodó helyettesítése, írásbeli ügyintézés, államrendőrség, palotaőrség vezetője) a quaestor sacri palatii (igazságszolgáltatás), a comes rerum privatorum (császári magánvagyon) és a comes sacrarum largitionum (államkincstár). Mellettük a császári udvartartás vezetője a praepositus sacri cubiculi és a központi katonai tisztségviselők (magister equitum, magister peditum, comes domesticorum). Iustinianus uralkodás idején újjászervezések és módosítások, magas rangú hivatalnokok hatalmának csökkentése történt.



Az új hierarchia és thema-rendszer korszaka (7-11. század)

A 7. század az államigazgatás decentralizálódásának időszaka. A latin nyelvet felváltotta a görög. A császár új címe a rhomaisok basileusa. A központi kormányzás szervezetében lemondtak a nagy hivatalokról, melyek a 7. század végéről többségében eltűntek, pl. a magister officiorum, a praefectus praetorio, a magister militumok, helyet adva számos kisebb hivatalnak. Ezek közül legjelentősebbek az egykor pénzügyi feladatokat betöltő, később valóságos minisztériumokká átalakuló logothesionok rendszere. A hivatalok élén logothetések közül legfontosabb a postaügy felelőse (logothetés tu dromu), aki az állami adminisztráció egy részét és a diplomáciát is vezette. A korábbi hivatalnokok pénzügyi feladatait vette át a hadsereg, az államkincstár és a nyájak logothetése (logothetés tu stratioku, logothetés tu geniku, logothetés ton agelón). A központi igazgatás szervében ekkor váltak meghatározóvá a palota funkcionáriusai – elsősorban az eunuch-ok. Az államigazgatás menetére is döntő befolyást gyakoroltak. A császártól való függés pedig egyre nagyobb szerepet játszott. A tartományi igazgatás alapegységei a tehmák lettek, élükön a katonai és polgári hatalmat egy kézben tartó statégosszal.



Az utolsó átalakítások kora a 11-15. század

A manzikerti vereség (1071) után a Komnénoszok alatt kisszámú főhivatalnok kezében végbemenő hatalomkoncentráció figyelhető meg. Az állami adminisztráció feladatit az irodák logothetése (logothetés ton sekreton) vette át. A hadsereg irányítását a megas domestikos és a flotta új parancsnoka, a megas dux látta el. A közép-bizánci kor területi alapon szervezett, hazai thema egységeivel szemben a központban tartózkodó Nyugat-európai zsoldosok kerültek túlsúlyba a hadseregen belül. A tartományi igazgatás szintjén a korábbi – nagy kiterjedésű és összetett feladatokat ellátó – területi igazgatási egységek helyét kis pénzügyi körzetek foglalták el.



    1. Az uralkodó

2.1. Az uralkodó kiválasztása

A római császárkor államszervezeti szempontból jól elkülöníthető két korszakra. Ennek megfelelően megkülönböztetjük a burkolt monarchia, principátus és a nyílt monarchia, a dominátus időszakát. A principátus első embere a köztársasági tisztségek fölvételével biztosította a hatalmát, közjogilag az uralkodói státusz nem létezett. Diocletianus államrendje az uralkodói szerepfelfogás alakulásában újat hozott. Egységes, központosított intézményrendszert teremtett, melynek feltétele volt a hatalom felsőszinten való centralizálása és egy személy – az uralkodó – kezében való koncentrálása. Az új államrend az uralkodó személyét illetően több tekintetben is szakított a római hagyományokkal. A császári státusz csak egy tisztség, egy magisztratúra volt. A diocletianusi reformok a Római Birodalom első emberét egy autoriter, hatalmában korlátozottan személyiséggé tették, ezáltal a keleti uralkodótípus alapvető elemeit honosították meg. Az uralkodói hatalom megszerzésének két fő lehetősége annak megöröklése ill. megszerzése. Az előbbi esetben az uralkodó jelöli ki saját utódját, a másik megoldás szerint valamelyik hatalommal rendelkező politikai vagy társadalmi csoport juttatja érvényre akaratát. A még hivatalban lévő császár nemcsak családtagjai, hanem a hozzá közel álló hivatalnokok és hadvezérek közül is kijelölhette utódját.

A császárjelölt már életében hatalmi jogosítványokat kapott, uralkodótársként vett részt a kormányzásban. Mindketten az augustus címmel rendelkeztek. Mindkét császárnak volt egy caesar nevű társuralkodója, akinek a szabályok szerint húsz év elteltével váltaniuk kellett a két augustust. Diocletianus reformja a trónöröklés körüli bizonytalanságot kívánta csökkenteni, s egyben az uralkodó személyének kiválasztásában döntő szerepet játszó hadsereg és más politikai csoportok befolyását kiküszöbölni. Bizáncban ugyanis a hagyomány hatalmi tényezők mellett az uralkodói környezet a császári palota és annak eunuchai is jelentős szerepet játszottak az állam irányításában, így az új uralkodó kiválasztásában. A trónutód többnyire a caesar címet vette fel, mint társuralkodó. A caesar hatalmi jelvénye is a korona volt, de annak alakja nem zárt, hanem nyitott félgömbszerű volt. A késő-bizánci korban egy új cím, a despotes lett a trónörökös rendszeres megnevezése. A társuralkodó ugyanis nem rendelkezett tényleges hatalmi jogosítványokkal és nem lehetettek területi igényei. Az uralkodó törvényesítésének egy 10. században kialakított formája a bíborban születés elve. A bíborban született gyereknek (porphyrogennétos) az számított, aki apja uralkodásnak idején jött világra. Annak ellenér, hogy Bizáncban is voltak uralkodói dinasztiák, a császárság nem volt örökletes.

A praetorianus gárda 312-ban történt feloszlatása után a főváros közelében állomásozó két hadsereg jelentősége megnőtt. Élükön magister militumok álltak, akik a császári tanácsban is képviselték magukat. A Római Birodalom két részre szakadása után a hadseregen belül mind a keleti, mind a nyugati területeken a barbár hadvezérek befolyása érvényesült. II. Basileos hatalomra kerülésétől jelentős szerepet játszott az oroszokból és vikingekből toborozott varég gárda, amely elkülönült a többi központi alakulattól és a császár személyes testőrségét képezte. A birodalom hadereje a provinciákban állomásozott. A hadsereg általi választás a kikiáltás (acclamatio) a császárválasztás hivatalos formája lett. A dominatus szétválasztotta a katonai és a civil hierarchiát. Ez azt jelentette, hogy a hadsereget irányító duxok és comesek nem lehettek tartományi kormányzók vagyis a csapataik ellátáshoz szükséges forrásokat nem tudták előteremteni, rá voltak utalva a civil tartományi hierarchia intézményeire. Az új közigazgatási egységként működő exarchátusok és thémák élén álló tartományi kormányzók minden hatalmi jogosítványt gyakoroltak területükön, a mögöttük álló fegyveres erők révén jelentős hatalmi tényezővé váltak.

A Bizánci Birodalom államszervezeti elveiben döntő fontosságúak a keleti elemek. Ezek közül kiemelkedik az uralkodói környezet, a palotaszolgálat és tisztviselőinek túlzott szerepe az uralkodó kiválasztásában, feladatkörüket meghaladó beleszólásuk a kormányzásba. Az uralkodói környezet szerepe nemcsak a császár személyének kiválasztásában, hanem a kormányzásban is megnyilvánult. A férfi utódok hiánya esetén előfordult, hogy a megözvegyült császárné gyakorolta a hatalmat. Az uralkodó helyzetének gyakori bizonytalanságát jól mutatja, hogy a Bizánci Birodalom császárai közül mindössze 34 halt meg természetes halállal. A család nőtagjainak kellett biztosítaniuk a dinasztia folytonosságát úgy, hogy az özvegy császárné vagy a császárleány férje örökölhette a trónt. A római hagyományok alapján mindvégig fennmaradt a választott császárság elméje. Az uralkodó megválasztásának és kikiáltásának helyszíne a Mars-mező (Hebdomon), vagy a városi versenypálya, a Hippodrom épülete volt. A városi nép képviselői, a cirkuszi pártok, a dámos voltak.

2.2. Az uralkodói hatalom megnyilvánulásai

A Római Birodalom uralkodójának állandósult megnevezése Imperator Caesar Augustus princeps noster görögül Autokratór Kaisár Sebastos hegemón hemeteros. Ezt egészíthette ki az isteni eredetre utaló divus, vagy invictus jelző. A császári címek rendszerét Diocletianus alakította át azáltal, hogy magát és társcsászárát Augustusnak (Diocletianus volt azonban az augustus maior) nevezte a Iovius (Juppiterhez hasonló), illetve a Herculius (Herculeshez hasonló) melléknevekkel, míg a két alcsászárt caesarnak hívták. Mivel a két alcsászár egyben a főcsászárok trónörököse volt, a caesar cím a trónörökösök általános elnevezése lett. Az augustus cím Herakleiosz uralkodásakor (valószínűleg 629-ben) adja át helyét a köznyelvben más régóta használt basileus elnevezésnek. Miután a Nagy Károly által 800-ban felvett basileus címet Bizánc 812-ben elismerte, a basileus titulus kiegészült a tón rhomaion (rómaiaké) kifejezéssel, amely így teljes hosszúságában basileus kai aukratór tón rhomaion. A caesar cím elvesztette jelentőségét, mivel a trónörökösnek az uralkodók engedélyezték a használatát. Manuel Komnénosz 1163-ban megalkotta a despotes címet, amely a trónöröklés hivatalos elnevezése lett. A principátus caesarjai közül sokat haláluk után, szenátusi határozat alapján, a consecratio keretében istenivé – divus – avatták (nem istenné!).

A diocletianusi uralkodó már egy isteni magasságba emelt megközelíthetetlen fenség volt, akit isteni tisztelet (adoratio) illetett meg és aki előtt az alattvalóknak földre kellett borulniuk. A császári palota „szent palota” (sacrum palatium), a császári lakosztály „szent szoba” (sacrum cubiculum) a császári levelek elnevezése „szent levelek” (sacra litterae; theia epistolé), a leborulás (proszkünészisz) látványos aktusa, legjellegzetesebb eleme a perzsa típusú uralkodó-felfogásnak. A diocleianusi államrendnek csak egy része volt az új típusú uralkodó felfogás és mint kiderült, a legrövidebb utóéletű. A birodalom történetének egyik legnagyobb fordulataként ugyanis Nagy Konstantin hivatalos vallássá tette a kereszténységet, Krisztus országává téve az ősi Imperium Romanumot. A niceai zsinat (325) egyházzá alakította a keresztény vallási mozgalmat és hivatalos vallássá tette a kereszténységet. A Konstantinusnakkülső ügyek püspöke” (episcopos ton ektos) címet adományozta, elismerve a császár isteni elhivatottságát a világi ügyek intézésére.

A római uralkodó az állam urából, a keleti típusú despotából, az állam gondnoka (oikonomos) és Isten szolgája lett. Az istencsászárság eszméjében az uralkodó isteni férfi (theios anér) volt. A megszokott augustus jelző mellé a késő római uralkodók a szent, izapostolos (apostolokkal egyenlő), theosteptos (Deo coronatus = Istentől megkoronázott) melléknevet. Isten földi helytartói, a pátriárkák azonban, mint főpapok, alá voltak rendelve a császárnak, hisz formailag továbbra is ő állt az egyház élén. Az egyháztudósok által kialakított egy császár-egy Isten tétel szerint a császár az egyház fölött áll. Csak az uralkodó hívhatott össze zsinatot, annak határozatait nomokánonok formájában hirdette ki éppúgy, mint a dogmatikai vitákban való döntéseit. A különböző eretnekmozgalmakkal szembeni fellépéskor is nagy szükség volt a császár segítségére. Az állami és az egyházi közigazgatást is egymásnak megfelelően alakították ki. A cezaropapizmus elmélete szerint az állam és az egyház nem egymástól elkülönülve léteztek, hanem misztikus egységben álltak az uralkodó irányításával.

A principatus korában nem létezett közjogilag meghatározott uralkodói státusz. Az uralkodóvá válás módja a választás volt. A hadsereg akaratát (acclamatio) formájában jutatta kifejezésre. Győztes vezérré (imperator victus) kiáltották ki. A kikiáltás része volt a pajzsemelés. Az uralkodóvá választás a hadsereg általi kikiáltás. Ennek helyszíne a város határában fekvő Mars-mező. A Mars-mező eredetileg a római hadsereg gyülekező helye, felvonulási területe volt, később innen indult a városba tartó diadalmenet. A kikiáltást követően az uralkodó nyakába akasztották a hadvezéri nyakláncot (torques), majd pajzsra emelték. Az új uralkodó megerősítéséhez szükség volt a szenátus jóváhagyására is. Az uralkodás kezdete hivatalosan a szenátusi beiktatás időpontja. Hadrianustól azonban a császár uralkodásának ünnepnapja (dies imperii) már nem a szenátusi beiktatás, hanem a kikiáltás napja lett. Dominitianus hordott először császári díszruhát. Ettől az időtől állandósul az uralkodói fejdísz, a diadém, amelyet a trimphusi öltözet elemei a díszruha és a jogar (sceptrum) egészítettek ki. A császárválasztás helyszíne Anasztasziosz (491-518) uralkodásától a városi versenypálya épülete, a Hippodrom lett. A koronázás a Hippodrom császári páholyában, a kathismán zajlott lett. A hadsereg vagy a császári testőrség parancsnoka az új uralkodó fejére helyezte a diadémát. A császárnak arra kellett ígéretet tenni, hogy uralkodóként lelkiismeretesen fog kormányozni és nem változtat az ortodox hiten. II. Leó megkoronázását (474) végezte először a konstantinápolyi pátriárka. 602-ben a koronázást először templomban, 641-től Bizánc főtemplomában, a Hagia Sophia székesegyházban történt, amely innentől kezdve a ceremónia állandó színhelye lett.


    1. A bizánci hivatalnoki kar

A dominatus kora az igazgatási rendszer tagolásával párhuzamosan a tisztviselők számának ugrásszerű növekedését hozta. Ehhez járult a területi igazgatás háromszintűvé válása, továbbá a civil és a katonai hatalom szétválasztása. A militia officialis (hivatali sereg) létszáma így több tízezerre emelkedett. A késő-római korban a birodalom főtisztviselőit négy csoportba osztották, mindegyik egy díszítő jelzővel jelölve. A legmagasabb rangú hivatalnokok az illustris, az utánuk következők a spectabilis majd a clarissimus végül a perfectissimus címet kapták. A rangot hivatallal együtt lehetett megszerezni, a cím azonban a hivatal megszűnése után is megillette viselőjét. A címek és hivatalok listájának újabb nagy változása a 11. században kezdődött és különösen Alexiosz Komnénosz trónra lépése után vett nagy lendületet.

Az új császár számos tiszteletbeli címet hozott létre, elsősorban a császári család tagjai számára, hogy a trónhoz közelálló dinasztikus nemességet teremtsen. A hivatalok és címek állandóan mozgásban voltak, folyamatosan változott a hierarchiában elfoglalt helyük. Bár jelentőségük és tartalmuk egyre formálisabbá vált, Bizánc egykori hatalma és történelmi szerepe maradványaként és jelképeként, Konstantinápoly elestéig fennmaradtak. A késő-római államszervezeti reform megszüntette a hivatalnokok származás szerinti megkülönböztetését, kiválasztásuknál más szempontok kerültek előtérbe. A többnyire eunuch udvarszolgák elsősorban az uralkodó személyzetét alkották. Továbbra is döntő fontosságú volt a katonai hatalmat kézben tartó hadvezérek szerepe, akik a közép-bizánci korban a területi igazgatást irányító théma-kormányzók tisztségeit töltötték be. Az eunuch-ok államkormányzásban való alkalmazásának igazán nagy hagyományai csak Keleten voltak. Befolyásukat a birodalom bukásáig megőrizték.



A Bizánci Birodalomban – a korban egyedülálló módon – bizonyos szakmai felkészültséget is megkívántak a hivatalnokoskodáshoz, melynek következtében az értelmiség kiemelkedő szerepet töltött be az államszervezetben. A hivatalnok Bizáncban retorikai és jogi képzettséggel rendelkező világi személy. Az oktatási rendszer csúcsán az állami főiskolák álltak, melyeket központilag támogattak. A tanulás lehetősége nem volt annyira elérhetetlen, mint Nyugat-Európában. Az államigazgatás szempontjából legjelentősebb intézmények a jogi egyetemek voltak. Ezekből kettő a két fővárosban, Rómában és Konstantinápolyban működött, a harmadik Beritusban, de az utóbbi földrengés nyomán 551-ben elpusztult. IX. Konstantin jogásziskolát majd külön tisztviselői kart szervezett az egyetemen belül 1045-ben. Végzettség és a hozzáértés fontossága miatt elvileg bármelyik alattvaló számára hozzáférhetővé váltak a legmagasabb hivatalok is. Az egyes állások megszerzése igen komoly kapcsolatokat és anyagiakat igényelt. Az egyes tisztségek vételárának, az ún. szokásoknak (consuetudo, syneteia) törvényben való rögzítése a már meglévő állapotok, az állásvadászat, a suffraggium állami szinte emelését jelentette és lehetővé tett egy igen jelentős bevételt a császári kincstár számára. A tiszteletbeli címek tulajdonosainak nemcsak hivatalikért (taxa), hanem az azzal járó jelvényekért (consuetudo) is meghatározott összeget kellett fizetniük. A suffragium mellett a bizánci államgépezet másik jellemzője volt a korrupció, amelyet sokszor az előmenetel elősegítésére használtak fel. Más Iustinianus megkövetelte minden állami hivatalnoktól, hogy tegyenek ünnepélyes esküt az Evangéliumra, miszerint jogszerűen végzik munkájukat. Ezenfelül megtiltotta hivatalnokainak, hogy Konstantinápoly területén ingóságokat és ingatlanokat vásároljanak és ott a császár engedélye nélkül építkezzenek. Fontos eseményt jelentenek VI. Leó hivatalnokokra vonatkozó törvényei, melyben kötelezte a bírókat arra, hogy az eljárás kezdetén tegyenek esküt, miszerint az igazságot részesítik előnyben a hazugsággal szemben. A Bizánci Birodalomban – hasonlóan más keleti államokhoz – az uralkodó egy személyben volt az egyház elöljárója, a hadsereg parancsnoka és a hivatalnoki kar feje. Az uralkodó személyesen adta át a hivatali jelvényeket, a ruházatot és a kinevezést tanúsító oklevelet. A császár csupán a katonai hivatalok tisztségviselőit és a nagy állami hivatalvezetőket iktatta be személyesen a kevésbé jelentős hivatalnokok esetében a ceremónia leegyszerűsödött. Az uralkodó ilyenkor beérte annyival, hogy közölte a ceremóniamesterrel, a praepositus-szal a kiválasztott nevét és elrendelte beiktatását. Mind a hivatali kinevezések, mind pedig a hivatali címadományozások közvetlen uralkodói ellenőrzés alá tartoztak, hiszen a császár eszmeileg a birodalmi adminisztráció feje volt. A tisztviselő fizetése három részből állt: legfontosabb része a roga, avagy a tényleges pénzbeli fizetés, ezt egészítette ki a sixteresion, ami egyfajta természetbeni szolgáltatáshoz való jogot jelentett, emellett hivatali ruházatra is jogosultak voltak. A természetbeni ellátmányt a Szent Palota egyik főhivatalnoka, a parakoimómenosz utalványozta, időről-időre számukra. A fizetést egészítette ki a császártól bizonyos napokon (születési és koronázási évfordulókon) kapott ajándék. A hivatalnoki státushoz hozzátartozott a katonáskodás, ill. az adózás és más közterhek alól való mentesség privilégiuma. A fizetés nagysága éves összegben volt megállapítva. A hivatalnoki hierarchia méltóságai közül a tartományi kormányzóknak volt a legmagasabb fizetésük. A themák élén álló stratégoszok mellett a központi gárda-egységek parancsnokai és az udvari eunuch-ok legtekintélyesebbjei kaptak különösen magas javadalmazást. A legalsóbb szinten a szolgálati idő szerint felsőbb szinteken más a tisztségek rangja és a hierarchiában elfoglalt helye szerint alakult a fizetés. A hivatali ruházatot csak a ceremóniákon viselték. A hivatali ruházat nem volt elidegeníthető, hanem átszállt a méltóság utódjára. A ruházatokat egyébként a Szent Palotában őrizték, méghozzá külön hivatalban, a birodalom ruhatárában. A ruházatért és a jelvényekért meghatározott összeget kellett fizetni bizonyos tisztviselőknek. Elsősorban a palotai szolgálat vezetői részesültek a hivatali szimbólumokért járó díjakból, továbbá azok a tisztviselők, akiknek hivataluk alapján feladatuk volt az egyes okiratok elkészítése.


  1. A Bizánci Birodalom intézményei

    1. Központi igazgatás

1.1. Az uralkodó környezete, udvari szolgálat

A nagy birodalmak centralizált államszervezetében központi szerepet tölt be az uralkodó lakóhelyét és kormányzati központját jelentő palota, amely az egész birodalom adminisztratív csomópontja. A Bizánci Birodalom történetében különösen fontos szerepet játszott a főváros és annak kormányzati központja, a császári palota. A palota úgy volt megépítve, hogy egyszerre szolgáljon az uralkodó lakóhelyéül, kormányzati központjául és a legfontosabb állami szervek székhelyéül. A bizánci császár több palotával is rendelkezett a főváros területén. Az uralkodó lakhelyéül szolgáló Nagy Palota, tovább az attól kicsit távolabb álló, később azonban vele összekapcsolt Daphné Palota. A császári palotában a Sigma nevű épület szolgált az uralkodó és a császárné lakhelyéül. A Dalphné épületében működtek a legmagasabb tisztviselők hivatalai. Külön épületben kapott helyet a trónterem, a Chrysotriclinium és a fogadó csarnokok. A Nagy Palotától északra helyezkedett el a Mangana palota. Jelentős volt még a város határában álló Blachernai, mely később a császárok temetkezési helye lett. Mindegyik palota egy papias (kapuőr) ellenőrzése alatt állt. A korai császárkor időszakában a kancellária, a memória osztályának élén álló tisztviselő látta el a császári lakosztállyal kapcsolatos szállásmesteri feladatokat (a memoria et cubiculo Augusti). A praepositus sacri cubiculi is alá volt rendelve a központi igazgatás nagyhatalmú vezetőjének, a magister officiorumnak. A magister officiorum irányította a császári audenciákat (admissio) szervező officium admissionum hivatalát. A hivatal alkalmazottjait admissionalesnek, vezetőjüket magister admissionumnak nevezték. Az ő feladta volt az admissiokon szóban elhangzottak jegyzőkönyvbe (liber actorum) rögzítése. A bebocsátást nyertek csoportosan, annak rendjében járulhattak a császár elé üdvözlésre (salutatio), amilyen közel álltak annak személyéhez. A császár barátaira (amici Caesaris) természetesen ez az eljárás nem vonatkozott, ők más formában, auditus jutottak be az uralkodóhoz. A szigorú etikett által szabályozott admissio középpontjában az uralkodó előtti leborulás, (adoratio, proskynésis) állt. Az officium admissionum hivatalán túl a magister officiorum irányítása alá tartoztak az udvari személyzet tagjai: az ajtónállók alakulata (schola decanorum), az istállómesterek csapata (schola statorum), a fáklyahordozók (lampadarii), a küldöncök (cursores) és a kezdetben udvari igazgatáshoz tartozó gyorsírók (notarii).

A palota fontosságát jelzi, hogy az annak szolgaseregét irányító praepositus sacri cubiculi volt az első tisztviselő, aki 414-től önállósult a magister officiorum irányítása alól és hamarosan a birodalom első számú méltóságai közé emelkedett. A praepositus nemcsak a palotaszervezet irányítója volt, több kormányzati feladatot is átvett. A praepositus fő feladata mégis a ceremóniák szervezése, a palota épületeinek és pénzügyeinek igazgatása maradt. A ruhatár (vestiarion) vezetője comes sacrae vestis, a palota pénzügyeinek irányításban is fontos szerepet játszott. Beosztottjai a vestiariusok és a palota rendjéért felelő silentiariusok nem eunuch szolgák voltak. A császári hálószoba a cubiculum termeiben már eunuch-ok teljesítettek szolgálatot, cubicularius néven. Vezetőjük a comes castrensis kötelessége volt gondoskodni az udvar ellátásáról. Hatásköre kiterjedt a kézművesekre, iparosokra, munkásokra, napszámosokra. A Szent Palota papiasa minden ajtót felügyelt, birtokában tartotta a kulcsokat, gondoskodott a palota karbantartásáról, fűtéséről, világosításról. A közruhatárak a 9. században a birodalmi ruhatár nevet adták. Itt őrizték a hivatalnokok, főtisztviselők, palotai testőralakulatok ruháit. Ez a ruhatár az államkincstár ellenőrzése alá került, végül a palailogosok korára a birodalom legfőbb pénztárává alakult. A császári magánruhatár ezzel szemben az értékes tárgyak, ékszerek, pénz és császári korona őrzésére szolgált. Ennek vezetője a protovestiarius volt. A primicerius sacri cubiculi eredetileg a cubiculiariusok elöljárója volt, majd khoitonitések (a khoitonhoz, a császári hálószobához beosztott eunuchok) vezetője lett. Miután eredetileg a császár szobájánál aludt, ő felelt a császár személyes biztonságáért. Ekkor már görögösen parakoimómenos-nak nevezték (az elnevezés jelentése: aki mellette alszik).

10. században a parakoimomenosz (accubitor) a császári udvar és a birodalom legjelentősebb főtisztviselőjévé lépett elő. A császári gyűrű parakoimomenosa (Parakoimómenos tés sphendónés) látta el pecsétjével az uralkodó magánleveleit, a szoba parakoimomenosa (Parakoimómenos tu koitónos) pedig a császári lakosztály szolgaseregét irányította. A késő bizánci korban már a primikérios (első gyertyavivő, a kérion = gyertya szóból) állt az udvari igazgatás élén, aki az udvartartást és a szertartásokat vezette. A palotaszolgálat legtekintélyesebb szereplői által betöltött pozíció volt a VI. Leó által létrehozott basileopator. A császár kedvenc eunuchja, Stilianos számára alkotta meg ezt a címet és a hivatalnoki hierarchia élére helyezte. Viselője szinte uralkodóként irányíthatta az államot, a kormányzásban kevésbé aktív császár helyett. Hasonló szerepet játszott Bíborbanszületett Konstantin mellett Lekapénos, aki a basileopator cím mellett a tárcsászári rangot is elérte. Ugyancsak nagy tekintélye volt a hivatali hierarchia második helyén álló rektor méltóságának, melyet többnyire szintén eunuchok viseltek. A palota igazgatásához kapcsolódott a cura palatés tisztsége, melynek viselője eredetileg a Szent Palota épületeinek felügyelője volt, a comes castrensis-nek alárendelten. Iustinianus a curo palatést a caesart követő legfőbb birodalmi méltósággá tette, fenntartva azt az uralkodó rokonának, a trón lehetséges örökösének.



1.2. Testületi szervek

Az államszervezet egészét jellemző centralizáció az egyes kormányzati területek egyszemélyi vezetése formájában jutott kifejezésre. Ahogy a császár személyében megtestesítette az egész államkormányzatot, úgy az egyes igazgatási ágak, sem testületek, hanem azok élén álló testületek révén intézményesültek. Rendszerint itt említett konsistórium és szenátus is csak fenntartásokkal sorolható ebbe a kategóriába. Már a principátus idején is működött az uralkodó mellett egy tanácsadó szerv, consilium principis néven, tagjai a császár segítői voltak. Igazgatási hatáskör, érdemi döntési jogosítványok nélkül.

Egy konzultatív és kormányzati feladatokat ellátó központi szerv létrehozására Diocletianus koráig várni kellett. Ekkor szerveződött meg a Szent Tanács (Sacrum Consistorium), amely a legnagyobb hatalommal rendelkező tisztviselőket tömörítette. A Consistorion tagjai (comites consistoriani) az egyes kormányzati ágak élén álló vezető hivatalnokok, továbbá az udvarban tartózkodó legfontosabb katonai parancsnokok. Őket egészítették ki az ülésen tárgyalandó ügykörök szerint meghívott alkalmi tagok, ill. a császár legszűkebb bizalmasai (proximi), mely a császárt segítő szűk körű tanácsadó szerv volt, amelynek önálló feladata csak akkor lett, ha bíróságként funkcionált. A Consistorium tagjai közül legjelentősebb az állami adminisztráció vezetője, a magister officiorum volt. Mellette az igazságszolgáltatás, a quaetor saqri palatii és a pénzügyek két főtisztviselője (comes rerum privatorum, comes sacrarum largitionum) továbbá a császári udvart irányító praepositus sacri cubiculi alkották az államigazgatás vezérkarát jelentő szűk testületet. A katonai vezetők közül a magister militumok (magistri millitum et equitum) a testőrgárda parancsnokai a comes domesticorum vettek részt a tanácsülésen. A Consistorium zárt üléseken tanácskozott, a császári palota számára fenntartott külön teremben. A Consistoriumot munkájában a császári jegyzők, a notarii testülete segítette. A testület vezetője a Primicerius notariorum. A központi tisztviselők hatáskörének feldarabolásával egyre ritkábban ülésezett, neve is megváltozott, a Silention (silentium) lett az új elnevezése. Az egykori tanács nevét viselő consistorion a főtisztviselők ceremoniális összejövetele lett. Az Consistorium ülésein az uralkodó személyesen elnökölt, a végső döntés joga is az övé volt. A tárgyalásokról és a döntésekről jegyzőkönyv készült, a döntéseket a császár pecsétgyűrűjével és sajátkezű aláírásával szentesítette. A császár – vagy távolléte alatt a quaestor sacri palatii – elnöklete alatt ülésező Consistorium legfőbb bíróságként és fellebbezési fórumként funkcionált.

A központi igazgatás másik testületi szerve a Szenátus (Synklion gerusia) érdemi feladatköre a késő római időkre minimálisra csökkent. 331-ben Konstantinápoly alapításával egy időben a birodalom új fővárosában is létrehoztak egy Szenátust, bár ennek nem volt akkora rangja, mint a római társáé. A két testület közötti tekintélykülönbséget mutatja, hogy a római testület neve amplissimus, a konstantinápolyi splendidissimus ordo volt. Utóbbit mint senatus secundi ordini emlegették. A római testület a város 476-os eleste után még a 6. század végéig fennmaradt, a vele való rivalizálás is csak ekkor szűnt meg.

A Szenátus politikai szerepe a késő római időkre jelképes feladatokra korlátozódott. A testület elveszítette törvényhozó szerepét. Büntető ügyekben továbbra is eljárt, mint felső bíróság. A Szenátus nemcsak állami testület, hanem a városi tanács feladatait is ellátta. Elnökei a város mindenkori kormányzói, a praefectus urbik (eparchos) lettek.

1.3. Az írásbeli ügyintézés

A Bizánci Birodalom kancelláriája sosem volt egységes szerv. A késő-római központi igazgatás rendszerében három fő hivatal látta el az írásbeli ügyintézés legfontosabb feladatait. Az egyes ügyosztályokat Diocletianus idejétől Scriniumnak, vezetőjüket magistri scriniorumnak (antigrapheis) nevezték. Helyetteseiket comes et proximusnak hívták. A hivatalokat egy széles hatáskörű tisztviselő, a magister officiorum irányítása alá rendelték. A magister officiorum csak személyzeti főnök szerepét töltötte be a kancelláriai hivatalok fölött, melyben a kinevezések előléptetések foganatosítása, jóváhagyása tartozott. Saját személy (officium) fölött rendelkezett, beosztottjai fölött bíráskodási joga volt, amely ellen Valentianus (364-375) óta nem is lehetett fellebbezni. A magister officiorum a civil hierarchia első méltóságának számított. A hatáskörét Iustinianus alatt megőrizte, azt még a 7. század folyamán is gyakorolta. A Scrinium memoriae (memória „emlékezet” szóból) elnevezése vezetője feladatából ered. A hivatal élén álló tisztviselő alapvető faladata ugyanis az volt, hogy az uralkodót a hozzá intézett kérelmekre és az ezzel kapcsolatos ígéreteire emlékeztesse. Mivel a magister officiorum alá volt rendelve, ő csak segítőket, auditores, választhatott. A császár kérvényekre írt megjegyzéseinek (adnotatio) megfogalmazása, elküldése és a kérelmek megválaszolása volt. A kancellária ügyosztályai vezetői közül a legtekintélyesebbnek számított.

A scrinum libellorum néven a korai császári korban azt a hivatalt nevezték, amely a császárhoz írt kérelmeket, panaszokat megválaszolta. A kérvények elintézése rendszerint magára a beadványra írt rövid megjegyzés, subscriptio formájában, a császár személyes ellenjegyzésével történt. A kérvények (libellusok) benyújtói közül sokan valamilyen jogi kérdésben kérték a császár állásfoglalását, a kapott válaszok pedig a helyi hatóságok számára támpontot jelentettek, a Scrinium libellorum a jogalkotás egyre növekvő tekintélyű fórumává vált. A hivatal által kibocsátott rescriptumok konkrét ügyekben hozott elvi döntések voltak, amelyek a jogtudósok responsumainak mintájára alakultak ki. A rescriptum nem számított bírói döntésnek (hiszen a császár a hozzá, mint a legfőbb bíróhoz fellebbezett ügyekben decretum formájában döntött). A rescriptumoknak két fajtája volt: a subscriptio, a jogi állásfoglalás folyamodó kérvényre rávezetett és a császár által aláírt szövege, míg az epistula önálló válaszlevél volt. A késői császári korban ez a hivatal is a magister officiorum felügyelet alá került, éppúgy, mint a beosztottjai (libellenses). Szakmai szempontból a császári tanács és az igazságszolgáltatás vezető a questor sacri palatii volt a felettes szerve. A 4. század közepétől a cognitionibus hivatala is ebbe a szervbe olvadt. Innen kezdve a császár által folytatott nyomozások és bírósági eljárások előkészítése, jegyzőkönyvezése is hozzátartozott. Vezetőjének teljes titulusa magister libellorum et cognitionibus lett.

A scrinium epistularum a császár magánirodájának egyik reszortfelelőse volt. feladata a császár és a különböző funkciókban szolgálatot teljesítő tisztviselők közötti levelezés lebonyolítása. Rajta keresztül mentek ki a tartományok helytartóihoz intézett levélformában készített uralkodói utasítások (mandátumok). Feladatkörébe tartozott a kinevezési okmányok kiadása, a privilégiumokat adományozó császári oklevelek kiküldése. A növekvő feladatok szükségessé tették a 2. századtól a hivatal szétválasztását a birodalomban hivatalosan használt két nyelv, a latin és a görög szerint. A latin (epistularum latinis ill. epistularum Graecarum). A késő császárkorra a hivatal vezetője (magister episturalum) a magister officiorum alárendeltségébe került és elsősorban a diplomáciai feladatokat látta el.

Egyre nagyobb jelentőségre tett szert a császári tanács mellett működő írnokok (notarii) testülete. A nótáriusok külön testületet (schola) alkotta, amely két rang szerinti csoportból állt: tribuni et notarii ill. domestici et notarii. vezetőjük a primicerius notariorum, a központi igazgatás legtekintélyesebb tisztviselői közé számított. Ő állította össze a legfontosabb tisztviselők protokolláris jegyzékék (notitia Dignitatum, laterculum maius). Az alacsonyabb rangú hivatalnokok jegyzékét (laterculum minus) a magister memoriae vezette. Nagy Konstantin idején elkülönültek a császári magántitkárok (refendarii) a notarii csoportján belül. A kancelláriai ügyosztályok vezetőivel és a primicerius notariorummal álltak egy rangban. Ezen „bizalmas” titkárok (referendarii asecretis) vezetőjét a 8. századtól (756-ben először) prototo a secretisnek (protasekretis) nevezték.

1.4. Diplomácia, posta-futárszolgálat

A magister epistularum vezette a diplomáciai tárgyalásokról készült naplót. Feladatai közé tartozott a városok császárhoz érkező küldöttségeivel való tárgyalás és a számukra adandó írásbeli válasz elkészítése. A birodalmi ügynökök (agentes in rebus), tolmácsok (interpres), és az udvari szállásmesterek (mensore). Mellettük külön erre a célra egy nagy apparátussal bíró külön hivatal is szerveződött, a scrinium barbarorum. A császári audienciák szervezője az officium admissionum. Az állami posta- és futárszolgálat (cursus publicus) csak hivatalos híradások és levelek továbbítását, továbbá állami megbízatást teljesítő személyek szállítását és állami javak fuvarozását végezte, magánszemélyek nem vehették igénybe, készenléti állapotban volt. A frumentarii alakulatának megszervezését egy futárszolgálatba beépített hírszerző, titkosügynök hálózat is segítette. A késő császárkor időszakára a postaszolgálat két részre vált. A gyorsposta (cursus velox) végezte a személy- és nemesfémszállítást, minden mást a teherposta (cursus clabularis) végzett. A posta felügyelete a praefectus vehiculorum posztjának megszűntetése után az agentes in rebus szervezetébe tartozó praepositii cursus publici, ismertebb nevükön curiosi felügyelete alá tartozott. A közép-bizánci államszervezet logothetései közül magister officiorum utódjának leginkább a logothetés tu dromu (főpostamester) tisztségét tekinthetjük, aki az udvarban tartózkodó curiosus praesentalis új, görögös elnevezése. A külügyek végig közvetlen császári irányítás alá tartoztak.



1.5. A pénzügyi igazgatás

A pénzügyi igazgatás már a principátus idején sem tartozott egy hivatal alá. Az államkincstár egységes irányítás alá került a rationales summae rei vezetésével, a birodalmi birtokok egységes igazgatása pedig a magister (rationalis) rei privatae révén valósult meg. Constantinus a két pénzügyi főtisztviselő nevét megváltoztatta. Így lett a comes sacrarum largitionum az állampénzügyek, míg a comes rerum privaterum a császári földbirtokok igazgatója, mellettük roppant fontos szerepe volt az általános adók behajtását végző praefectus praetorioknak.

A praefectus praetorio eredetileg az Augustus által létrehozott császári testőrég, a praetorianus gárda parancsnoka volt. A praefectus praetoriok mint legfőbb fellebbezési fórum működtek, döntéseikkel szemben 331-től már a császárhoz sem lehetett jogorvoslattal fordulni. Emellett saját területükön ők feleltek a hivatalnokok és a hadsereg ellátásáért, fizetéséért. Ezek után logikus lépés volt, hogy az államigazgatás fenntartását szolgáló bevételek (annona) beszedését is a praefectus praetoriok végezzék. Anastasius (491-518) az állami adók beszedését is a praefectus praetorionak alárendelt vindicesre bízta.

A központi igazgatás síkján I. Constantinus óta két főhivatalnok látta el a pénzügyek legfelsőbb szintű irányítását. A comes sacrarum largitionum az állami pénzügyek felügyelete, de a császári adományok (largitio) kezelésénél szélesebb jogköre volt. Munkáját minden középszintű igazgatási egységben (diocesis) feladattípusonként egy különmegbízott (comes largitionum) felügyelte. A császári kincstárat felügyelő comes rerum privatarum hatáskörébe két nagy igazgatási terület tartozott. Felügyelte a császári földbirtokokat a magistri rei privatae, később a rationales (procuratores) rerum privatarum segítségével, akik egy-egy kisebb régión belül látták el a koronajavak felügyeletét. Az egyes birtoktestek vagy állami kezelésben álltak és procuratorok igazgatták őket, vagy bérbeadás (conductio) útján hasznosították őket. Külön kezelték a legelőket, nyájakat és istállókat, ezek a procuratores saltum illetve a praepositi gregum et stabulorum felügyelete alá tartoztak.

A hadsereg és a hivatalnokok ellátás a logothetés ton stratiótikon feladta lett, aki azonban csak a katonák zsoldjának folyósításával és a hadsereg ellátásával foglakozott. Az adók beszedését a logothetés tu geniku hivatala látta el. Az állampénztár (genike trapeza) egy pénzkezelőségre (sakellion) és egy természetbeni jövedelmek kezelőségére (vestiarion) oszlott. A sakellion az arany és ezüstpénz elszámolási hivatala volt, ennek megfelelően a bányák, pénzverdék irányítását végezte. A ruhatárból alakult vestiarion a nyersanyagok, késztermékek felügyeletét látta el, szükség esetén azok állami műhelyekben történő előállításával is foglalkozott. Az állampénztár legfontosabb feladta, az adó- és vámszedés a 7. században felállított logothesion tu geniku feladata lett, amelynek élén a logothetés tu geniku állt. Ez a tisztviselő elvileg a sakellarios alárendeltje volt, de idővel az állami pénzügyek legfontosabb személyévé vált. A 12. században a sakelliont és a vestiariont egyesítették a megas logariastés (főszámvevő) irányítása alatt, és valószínűleg az uralkodói magánkincstárat is beolvasztották ebbe a hivatalba.

Az uralkodói magánkincstár, újabb nevén idike trapeza nem tudta megtartani egységét. A konstantinápolyi paloták a megas kurator és a kurator ton menganón irányítása alá kerültek. A nyájak logothetése (logothetés ton agelon) a frígiai és kis-ázsiai méntelepek felügyelőjeként dolgozott és a hadsereg ló ellátásáról gondoskodott. Az állami pénzügyek területén az egykor egységes irányítást, az önálló pénzügyi hivatalok (sekretikonok) váltották fel, melyek élén egy-egy logothetés állt. A protovestiarios felelt a palota kincstáráért. A Palaiologoszok korára a birodalmi ruhatár a birodalom legfőbb pénztárává, kincstárává vált, ugyanakkor a 14. században eltűnt a sakellion és a sakellarios tisztsége.



1.6. Bírói szervek

A kora-bizánci kor centralizációs törekvései a bírói szervek terén mutatkoztak meg leginkább. Anasztasziosz (491-528) óta a Konstantinápolyban működő praefectus praetorio per Orientem kapott különös jelentőséget, aki már eddig is végső fellebbezési fórumként funkcionált. Ítéleteivel szemben 331-től nem volt lehetőség további fellebbezésre. A piramis-rendszer elvei tehát az igazságszolgáltatás terén sem érvényesültek maradéktalanul. A praefectus praetorio tisztségének eltűnésével a konstantinápolyi praefectus urbi (ho eparkhos tés poleós) bírósága vált fellebbezési fórummá. VI. Leó (886-912) reformja nyomán a császári bíróság (basilikon kritérion vagy béma) elnevezést kapta és ezután általános bírói fórumként funkcionált. A fellebbezéseket ezután a magister officiorum hatásköréből önállósodó beadványhivatal főnöke (ho epi tón deéseón) vette át.



1.7. A hadügyi igazgatás

Constantinus 312-ben új testőrséget szervezett protectores et domistici néven. Az új testőrség két schola-ból, egy lovas és egy gyalogos egységből állt. A 4. században két comes parancsnoksága alatt álltak, akik közt – az akkori szokásnak megfelelően – fegyvernemek szerint oszlott meg a parancsnokság (comes domesticorum equitum -peditum). Az 5. században I. Leó új palotai testőrgárdát állított fel az excubitorokból (őrökből). A három korábban felállított elit lovasezred (Schola, Excubita, Vigla) mellett V. Konstantin (741-775) megszervezte a Hikanatoi lovasezredet, majd a kizárólag idegenekből álló testőrséget, a Hetaeireát, amely azonban nem tartozott szervezetileg a központi hadsereghez, a tagmatához. 971-ben hozták létre a tagmata utolsó egységét, az Athanatoi ezredet. A császár személyes testőrségét a II. Baszileosz (976-1025) segítségére küldött varég segédcsapatokból szervezett gárda jelentette, amely elkülönült a hadsereg minden más részétől. Vezetőjük az akoluthos a hadsereg egyik legtekintélyesebb tisztje volt.

A császári hajóhad parancsnoka a flotta drungariosza. A makedón dinasztia után megfigyelhető hanyatlás a hadseregben volt leginkább szembetűnő. A 12. században már csupán a császárok személyes testőrsége – a kincstárat őrző vesztiariai és az idegenből álló hetairea – őrizte tovább a régi gárda folytonosságát. A hadsereg parancsnokságát a nagy domestikosra (megas domestikos) bízták és létrehozták a megas dux tisztségét a császári flotta főparancsnoka számára. Ezen két tisztség a birodalom bukásáig fennmaradt. Fontos tisztséget töltött be a protostratór, mintegy udvari tábornagyként és a nagy konnetablos (megas konostaulos), a frank zsoldosok parancsnoka.




    1. Területi igazgatás

2.1. A kora-bizánci kor területi igazgatása

A Diocletianus császár által megteremtett új területi beosztás célja az igazgatás egységesítése és a hatalom központosítása volt. a trónutódlást biztosító társcsászári rendszer ugyanis – a későbbi gyakorlattal ellentétben – territoriális hatalmat adott a két társcsászárnak, és azok követőinek, a caesaroknak. A birodalom ennek megfelelően négy nagy közigazgatási egységre bomlott, melyeket a császárok testőrparancsnokai, a praefectus praetóriók vezettek. A tartományi igazgatás háromszintű rendszerré alakult, átfogta a birodalom egész területét csupán a két főváros, Róma és Konstantinápoly rendelkezett önálló igazgatással.

A birodalom két részre osztásakor a keleti területek két praefectura, hat diocesis és 57 provincia keretében lettek megszervezve. A tartományi tisztviselők egymás közti rangsora nem minden esetben követte a területi igazgatás szintjeit. Africa és Asia proconsulja ugyanis rangban megelőzte a diocesisek kormányzóit. Különösen nagy tekintélye volt Asia proconsuljának, akinek három provincia is (Asia, hellespontus, Insulae) irányítása alá tartozott, továbbá közvetlenül a keleti császárnak volt alárendelve. A proconsulokat követte a két kiemelt jelentőségű, nevében is megkülönböztetett diocesis kormányzója: a comes Orientis és Egyiptom praefectus augustalisa. A további négy diocesis élén álló vicarius csak utánuk következett. Tartományi katonaság parancsnokai, a 2 comes és a 13 dux jelentették a következő fokozatot.

A diocletianusi tartományi igazgatás másik nagy újítása a civil igazgatás és a katonai parancsnokságok szétválasztása. A katonai igazgatást elválasztották a területi igazgatástól, és attól függetlenül szervezték meg. a rendszer élén a császár, ténylegesen a fővárosban tartózkodó katonai vezetők, a magister militumnok álltak. Eleinte a Rómában és a Konstantinápolyban tevékenykedő két-két katonai vezető közül az egyik a lovasság, a másik a gyalogság parancsnoka volt (magister equitum ill. magister peditum), bár e két címet többször is összevonták (magister utrisque militiae – mindkét hadsereg parancsnoka). A négy főparancsnok Gallia, Illyricum, Thracia területén és Asiában tevékenykedett. Hivatalaik létrehozása után nekik rendelték alá a tartományi hadseregeket.

A Római Birodalom 395-ös kettéosztása csak kisebb változtatásokat okozott a területi igazgatás rendszerében. A Kelet-Római Birodalom területére eső Oriens praefectúra kiterjedése változatlan maradt. Magában foglalt öt diocesist (Aegyptum, Oriens, Pontica, Asiana, Thracia) és 49 provinciát. Hozzá képest lényegesen kisebb volt Illyricum praefectúra, melytől elvették az eredetileg hozzá tartozó Moesiát, Pannóniát és Illyricumot, vagyis a tulajdonképpeni illír területeket. Így a praefectúra két korábbi diocesiséből egyet elveszített. A probléma áthidalására balkáni területekből megszervezték Dacia diocesist (nem Dacia területén feküdt), amely Macedoniával együtt alkotta a praefectúra igazgatási körzetét 11 provinciával. A nyugat-római birodalom bukása után a még megmaradt keleti területeken fennmaradt a késő-római közigazgatás. A katonai és polgári hatalom összefonódásának első igazi példája a quaestor Iustinianus exercitus tisztség létrehozása, és az ennek megfelelő terület a quaestura Iustinianus exercitus megszervezése volt. Bonus, az igen veszélyes helyzetben lévő Bulgária és Dobrudzsa helytartója kapta meg ezt a címet, amely formálisan is feljogosította őt polgári feladatkörök (bíráskodás, adóztatás) ellátására.

2.2. A közép-bizánci kor területi igazgatása: a thema-rendszer

Az első themák létrehozása a 7. század második felére tehető, melyek csak a 8. századtól kezdve működtek tényleges közigazgatási egységként. A thema szó, melyet eredetileg a központi igazgatás aktáiban lefektetett, katonalistákat tartalmazó aktacsomó (thesis) nevével hoztak kapcsolatba, jelentette továbbá magát a katonai egységet, másrészt a katonai egység szállásterületét, harmadrészt az e területen szervezett közigazgatási egységet.

Egyiptom elfoglalása (642) után a Iustinianus által meghódított Africa és Itali is elveszítette közvetlen összeköttetését a belső területekkel. A 7. században még egy súlyos csapás érte a bizánci államot. Ekkor özönlötték el a szlávok a Balkán-félszigetet a tengerpartokra korlátozva a bizánci érdekeltségek körét. A helyzet megoldására a még meglévő katonai erőket, a konstantinápolyi comitatensis hadsereg egységeit Kis-Ázsiában helyezték el, úgy, hogy a főváros felé vezető stratégiai fontosságú útvonalakat védjék. A három „ősi thema”: Armeniakon, Opsikion és Anatolikon. Hozzájuk csatlakozott a thraciai magister militium szintén Kis-Ázsiában letelepített csapataiból megszervezett Thracesian, továbbá a Karabisianoi nevű tengeri tartomány. A thema csak a 8. századra alakult át területigazgatási tartománnyá. A 10. századra megmaradt itáliai és fekete-tengeri területeket is themákba szervezték, vagyis körülbelül erre az időre vált thema a birodalom általános igazgatási egységévé.

A thema-rendszer folyamatos megszerveződése több szempontból is újszerű változásokat hozott. A területi igazgatás leegyszerűsödött, egy szintűvé vált, amely az adminisztráció költségeit lényegesen csökkentette. A thema-hadsereg fenntartásának költsége nagyjából fele volt annak, amelyet a korábbi idők semmivel sem hatékonyabb haderejére költöttek. II. Baszileosz (976-1025) uralkodásának végére a birodalom határai ismét az Al-Dunáig terjedtek, ekkor ért a közép-bizánci állam hatalmának csúcsára. A stratióta, mint kisbirtokos parasztkatona, a bizánci társadalom újszerű elemét jelentette. A thema-katonaság hadászati szempontból korszerűtlenné vált. A themák számának száz fölé emelkedésével a kormányzatok és az eltartásukhoz szükséges költségek is újra megemelkedtek. A 10. századtól a tisztség örökölhetővé vált és azt többnyire helyi nagybirtokosok töltötték be. Többször előfordult, hogy valamelyik stratégos támogatásával került trónra egy uralkodó, vagy maga a katonai kormányzó lett császár.



A stratégoszok hatalmát ezért több módon próbálták ellensúlyozni, ezért a 8. században több nagy themát – és a rajtuk állomásozó hadsereget – felosztottak, így csökkentve az egy hadvezér kezében összpontosuló katonai erőt. Már a 10. században fontos szerepet játszott a thema igazgatásában a korábbi főbíró, a praitor, aki több polgári igazgatási jogosítványt megszerzett magának. Elsősorban a pénzügyi hivatalok tartoztak irányítása alá, az igazságszolgáltatás feladataiban osztozott a stratégosszal. A dux a tartomány tényleges irányítója lett, mellette hozták létre a katepano (jelentése: aki vezérként a csúcson áll) címét. A themák területe elsősorban a praitor tevékenységének körzetét jelentette, vagyis a thema egyre inkább elveszítette katonai jellegét. A Palaiologosz-korban azonban a themák (újabb nevükön eparkhiák) kizárólag kincstári egységet jelöltek, feladatuk a pénzügyi területekre korlátozódott. A thema-rendszer sikerének legfőbb oka, hogy alkalmazkodni tudott a birodalmat érintő megváltozott politikai és gazdasági feltételekhez. Segítségével lényegesen kisebb pénzből lehetett ütőképes hadsereget felállítani, és a területi igazgatást is gazdaságosabban lehetett működtetni. A stratióta réteg gazdasági és harcászati meggyengülése a központi, zsoldos katonaság létszámának növelésére késztette az uralkodókat, amely ismét a katonai költségek emelkedéséhez vezetett. A thema-hadseregre a végső csapást az 1071-es manzikerti vereség jelentette, melyben a thema hadsereg nagy része elpusztult és annak rekrutációs bázisát jelentő Kis-Ázsia is elveszett. Ettől függetlenül a rendszer nem annak elégtelensége, szervezetlensége miatt bomlott fel, hanem Bizáncnál jóval erősebb ellenfelek katonai nyomása következtében. A thema-rendszer felmorzsolódása része annak a több évszázados folyamatnak, melynek során a Bizánci Birodalom a fennmaradásért folytatott küzdelemben fokozatosan elhasználta gazdasági és emberi tartalékait.
Fogalmak
Sacrum consistorium: Szent Tanács

Comes: a közigazgatási ügyek intézője

magister officiorum: uralkodó helyettesítése, írásbeli ügyintézés, államrendőrség, palotaőrség vezetője

quaetor sacri palatii: igazságszolgáltatás

comes rerum privatarum: császári magánvagyon

comes sacrarum largitionum: államkincstár

praepositus sacri cubiculi: császári udvartartás vezetője

magister equitum, magister peditum, comes domesticorum: központi katonai tisztségviselők

A rhómaiosok basileusa: a császár új címe

Logotesion: szerepük eleinte a pénzügyi feladatok betöltése, később valóságos minisztériumokká alakultak.

Logothetés tu dromu: a postaügy felelőse

Logothetés tu statiótiku: a hadsereg felelőse

Logothetés tu geniku: az államkincstár felelőse

Logothetés tón agelón: a nyájak logothetése

Théma: a tartományi igazgatás alapegységei

Sztratégosz: a thémák vezetői, akik a katonai és polgári hatalmat kezükben tartották.

Komnénoszok: bizánci nemesi család, császári dinasztia.

Logothetés tón sekretón: az irodák vezetője, az állami adminisztráció ellátója.

Megas domestikos: a hadsereg irányítója

Megas dux: a flotta parancsnoka

Principátus: burkolt monarchia

Dominátus: nyílt monarchia

Adoptio: örökbefogadás

Augustus: a császár megnevezése.

Caesar: a trónutód címe, mint társuralkodó. Hatalmi jelvénye a korona volt, de annak alakja nem zárt, hanem nyitott félgömbszerű volt.

Despotés: a késő-bizánci korban keletkező új cím a trónörökös rendszeres megnevezésére.

Porphyra: a Palota bíborszínű márvánnyal borított terme.

Porphyrogennétos: bíborban született gyermek

Magister militiumok: a főváros közelében állomásozó két hadsereg vezetői

Acclamatio: a hadsereg általi választást követő kikiáltás

Pistos basileus: hívő császár

Hebdomon: a Mars-mező. Eredetileg a római hadsereg gyülekező helye, felvonulási területe volt, később innen indult a városba tartó diadalmenet. A város határában feküdt.

Hippodrom: a városi versenypálya

Démosok: a városi nép képviselői, a cirkuszi pártok

Imperator Caesar Augustus princeps noister: a Római Birodalom uralkodójának állandósult megnevezése latinul

Autókratór Kaisár Sebastos hegemón hemeteros: a Római Birodalom uralkodójának állandósult megnevezése görögül

Iovius: Iuppiterhez hasonló

Herculius: Herculeshez hasonló

Basileus: az augustus cím Herakleiosz uralkodásakor (valószínűleg 629-ben) adja át helyét a köznyelvben már régóta használt basileus elnevezésnek.

Basileus kai autokratór tón rhómaion: a rómaiak császára

Consecratio: szenátusi határozat

Divus: „isteni”

Divi filius: isten fiai

Adoratio: isteni tisztelet, amely a diocletianusi uralkodót, mint isteni magasságba emelt, megközelíthetetlen fenséget illette meg.

Sacrum palatium: „szent palota”

Sacrum cubiculum: „szent szoba”

Sacrae litterae (theia epistolé): „szent levelek”

Proszkünészisz: leborulás

Episkopos tón ektós: a külső ügyek püspöke (a császár megnevezése a keresztény vallás államvallássá tétele után)

Oikonomos: az állam gondnoka

Theios anér: isteni férfi

Izapostolos: apostolokkal egyenlő

Theosteptos (Deo coronatus): istentől megkoronázott

Pátriárka: Isten földi helytartója

Nomokánon: az uralkodó által kiadott zsinati határozat, valamint döntés a dogmatikai vitákban

Cezaropapizmus: elmélete szerint az állam és az egyház nem egymástól elkülönítve léteznek, hanem misztikus egységben álltak az uralkodó irányításával

Acclamatio: kikiáltás

Imperator victus: győztes vezér

Torques: hadvezéri nyaklánc

Dies imperii: eredetileg az uralkodás kezdetének napja, majd Hadriánustól a császár uralkodásának ünnepnapja.

Diadém: uralkodói fejdísz

Sceptrum: jogar

Kathismán: a Hippodrom császári páholya, ahol a császári testőrség parancsnoka az új uralkodó fejére helyezte a diadémát.

Hagia Sophia: Bizánc főtemploma, 641-től a koronázási ceremónia állandó helyszíne

Militia officialis: a hivatali „sereg”

Illustris: a legmagasabb rangú hivatalnokok

Spectabilis: az illustris-t követő hivatalnoki kar

Clarissimus: a spectabilis-t követő hivatalnoki kar

Perfectissimus: a clarissimus-t követő hivatalnoki kar

Eunuch: kasztrált, akik az uralkodó személyzetét alkotta

Hivatalnok: retorikai és jogi képzettséggel rendelkező világi személy

Consuetudo (syneteia): szokás

Suffragium: „állásvadászat”

Taxa: hivatal

Praepositus: ceremóniamester

Parakoimómenos: a Szent Palota egyik főhivatalnoka, aki a természetbeni ellátmányt utalványozta

A legmagasabb fizetés: a tartományi kormányzóké

A Palota: az uralkodó lakóhelye, kormányzati központ és a legfontosabb állami szervek székhelye.

Nagy Palota: az uralkodó állandó lakóhelye

Daphné palota: a Nagy Palotával összeépített rész, itt működtek a legmagasabb tisztviselők hivatalai.

Sigma: az uralkodó és a császárné lakhelye

Chrysotriclinium: trónterem

Mangana: a Nagy Palotától északra helyezkedett el

Blachernai: a császárok temetkezési helye

Papias: kapuőr, a palota ellenőrzője, minden ajtót felügyelt, birtokában tartotta a kulcsokat, gondoskodott a palota karbantartásáról, fűtéséről, világításáról.

A memoria et cubiculo Augusti: a császári lakosztállyal kapcsolatos szállásmesteri feladatok

Praepositus sacri cubiculi: az udvari szolgálat felelőse

Magister officiorum: a központi igazgatás nagyhatalmú vezetője

Admissio: császári audiencia

Officium admissionum: a császári audiencia hivatala

Liber actorum: jegyzőkönyv

Salutatio: üdvözlés

Amici Caesaris: a császár barátai

Auditus: más forma

Adoratio, proskynésis: leborulás az uralkodó előtt

Schola decanorum: ajtónállók alakulata

Schola statorum: istállómesterek alakulata

Lampadarii: fáklyahordozók

Cursores: küldöncök

Notarii: kezdetben udvari igazgatáshoz tartozó gyorsírók

Praepositus sacri cubiculi: a palota szolgaseregét irányító tisztviselő

Vestiarion: ruhatár; vezetője a comes sacre vestis

Silentiariusok: a palota rendjéért feleltek, eunuch nem lehetett

Cubiculum: a császári hálószoba, eunuchok lehettek

Comes castrensis: az eunuchok vezetője

Primicerius sacri cubiculi, parakoimómenos: eredetileg a cubiculariusok elöljárója volt, majd a khoitonitésekek vezetője lett. Miután eredetileg a császár szobájánál aludt, ő felelt a császár személyes biztonságáért. Ekkor már görögösen parakoimómenosnak nevezték (az elnevezés jelentése: aki mellette alszik).

Khoitonitések: a khoitonhoz a császári hálószobához beosztott eunuchok

Accubitor: parakoimómenos másik megnevezése

Parakoimómenos tés sphendónés: a császári gyűrű parakoimómenosa

Parakoimómenos tu koitónos: a szoba parakoimómenosa, a császári lakosztály szolgaseregét irányította

Primikérios: első gyertyavivő

Basileopator: e méltóság viselője szinte uralkodóként irányíthatta az államot a kormányzásban kevésbé aktív császár helyett (pl. Stylianos, Lekapénos)

Rektor: nagy tekintélyű méltóság, aki a hivatali hierarchia második helyén állt

Curopalatés: viselője eredetileg a Szent Palota épületeinek felügyelője a comes castrensisnek alárendelten. Iustinianus a curopalatést a caesart követő legfőbb birodalmi méltósággá tette, fenntartva azt az uralkodó rokonának, a trón lehetséges örökösének.

Consilium principis: uralkodó melletti tanácsadó szerv a principátus idején, igazgatási hatáskörük, érdemi döntési jogosítványuk azonban nem volt.

Sacrum consistorium, consistorion: Szent Tanács, Diocletianus idején szerveződött

Comites consistariani: a consistorium tagjai

Proximi: a császár legszűkebb bizalmasai

Quaestor sacri palatii: az igazságszolgáltatás vezetője

Comes rerum privatarum és a comes sacrarum largitionum: a pénzügyek két főtisztviselője

Magister militium et equitum: katonai vezetők

Comites domesticorum: a testőrgárda parancsnokai

Notarii: császári jegyzők

Primicerius notariorum: a jegyzői testület vezetője

Silentium, silention: a consistorium új megnevezése

Consistorion: a főtisztviselők ceremoniális összejövetele

Synklion, gerúsia: szenátus, a központi igazgatás másik testületi szerve

Amplissimus: a római szenátus megnevezése

Splendidissimus ordo, senatus secundi ordinis: a konstantinápolyi szenátus megnevezése

Praefectus urbi, eparchos: a város mindenkori kormányzója

Scrinium: az ügyosztályok megnevezése Diocletianustól

Magistri scriniorum: a scrinium vezeti

Comes et proximus: a magistri scriniorum helyettesei

Officium: hivatali személyzet

Scrinium memoriae: feladata, hogy az uralkodót a hozzá intézett kérelmekre és az ezekkel kapcsolatos ígéretekre emlékeztesse

Auditores: segítők

Adnatatio: kérvényre írt megjegyzés

Scrinium libellorum: a császárhoz írt kérelmeket, panaszokat megválaszolta

Subscriptio: beadványra írt rövid megjegyzés

Libellusok: kérvények

Rescriptum: konkrét ügyekben hozott elvi döntés

Decretum: az a forma, amelyben a császár a hozzá fellebbezett ügyekben döntött

Epistula: önálló válaszlevél

A cognitionibus hivatala: a császár által folytatott nyomozások és bírósági eljárások előkészítése, jegyzőkönyvezése is hozzá tartozott.

Scrinium epistularum: feladata a császár ésa különböző funkciókban szolgálatot teljesítő tisztviselők közötti levelezés lebonyolítása volt. Rajta keresztül mentek ki a tartományok helytartóihoz intézett, levélformában készített uralkodói utasítások, melyeket a hivatalnoki kar fejeként bocsátott ki a császár.

Mandatum: tartományok helytartóihoz intézett, levélformában készített uralkodói utasítások

Magister epstularum: a hivatal vezetője

Notarii: írnokok

Schola: a notariusok testülete

Primicerius notariorum: az írnokok vezetője

Notitia Dignitatum, laterculum maius: a legfontosabb tisztviselők protokolláris jegyzéke

Laterculum minus: az alacsonyabb rangú hivatalnokok jegyzéke

Referendarii: császári magántitkárok

Referendarii asecretis: „bizalmas titkárok”

Prototo a secretis, protasekretis: a „bizalmas titkárok” vezetője

Ho epi tu kanikleu, praefectus caniclei: a császári tintásüveg őrzője

Curiosi cursus publici praesentali: postamesterek

Logothetés tu dromu: átvette a postarendszer irányítását, ezentúl az ő hatáskörébe tartoztak a diplomáciai ügyek, a levelezés és a külföldi követek fogadása

Ho epi ton déseon: beadványhivatal főnöke

Scrinium dispositionum: a császári utazásokat szervező vezető

Megas logothetés: nagylogothetész

Magister epistularum: a diplomáciai tárgyalásokról készült napló vezetője

Agentes in rebus: birodalmi ügynökök

Interpres: tolmácsok

Mensores: szállásmesterek

Officium admissionum: császári audienciák szervezése

Cursus publicus: állami posta- és futárszolgálat

Frumentarii: egy futárszolgálatba beépített hírszerző, titkosügynök-hálózat

Cursus velox: gyorsposta

Cursus clabularis: teherposta

Praefectus vehiculorum: a posta felügyelete

Praepositi cursus publici, curiosi: a praefectus vehiculorum megszűnése után a postafelügyelete

Logothetés tu dromu: főpostamester

Rationalis summae rei: az egységes államkincstár irányítója

Magister (rationalis) rei privatae: a birodalmi birtokok egységes irányítója

Comes sacrarum largitionum: az állampénzügyek irányítója

Comes rerum privatarum: a császári földbirtokok igazgatója

Praefectus praetorio: eredetileg az Augustus által létrehozott császári testőrség, a praetorianus gárda parancsnoka volt

Annona: államigazgatás fenntartását szolgáló bevételek

Comes sacrarum largitionum: állami pénzügyek kezelője

Largitio: császári adományok

Diocesis: középszintű igazgatási egység

Conductio: bérbeadás

Procuratores saltum: a legelők felügyelője

Praepositi gregum et stabulorum: nyájak és istállók felügyelője

Logothetés ton stratiótikon: a hadsereg és hivatalnokok ellátója

Logothetés tu geniku: az adók beszedője

Genike trapeza: állampénztár

Vestiarion: természetbeni jövedelmek kezelősége

Sakellion: az arany és ezüstpénz elszámolási hivatala

Megas logariastés: főszámvevő

Idike trapeza, idiokon: uralkodói magánkincstár

Logothetés ton agelon: a nyájak logothetése

Protovestiarios: a palota kincstárának felelőse.

Praefectus praetorio per Ordinem: végső fellebbezési fórumként funkcionáló praefectus. Ítéleteivel szemben 331-től nem volt lehetőség további fellebbezésre.

Ho eparkhos tés poleós: a praefectus praetorio eltűntével ő válik fellebbezési fórummá.

Basilikon kritérion vagy béma: császári bíróság

Ho epi tón deéseón: a beadványhivatal főnöke

Protectores et domestici: a Constantinus által szervezett új testőrség

Excubitor: őr

Schola, Excubiza, Vigla: a három elit lovasezred

Hikanatoi: V. Konstantin szervezte lovasezred (nem tartozott a központi hadsereghez)

Athanatoi: a lovasezredek utolsó egysége

Akoluthos: a császár személyes testőrségének vezetője

Drungariosz: a császári hajóhad parancsnoka

Drungosz: osztag

Vesztiaria: a császári kincstárat őrzők

Hetairea: idegenekből álló császári testőrség

Megas domestikos: a hadsereg parancsnokai

Mega dux: a császári flotta főparancsnoka

Protostratór: udvari tábornagy

Megas konostaulos: a frank zsoldosok parancsnoka

Magister militium: a fővárosban tartózkodó katonai vezetők

Magister equitum: a lovasság parancsnoka

Magister peditum: a gyalogság parancsnoka

Magister utriusque militiae: a fenti magistraturák összevonása

Comitateses: zsoldosok

Thesis: a központi igazgatás aktáiba lefektetett, katonalistákat tartalmazó aktacsomó

Stratióta: kisbirtokos parasztkatona, a bizánci társadalom újszerű elemét jelentette

Tagmata: központi csapatok

Praitor: főbíró

Dux: a tartomány tényleges irányítója

Katepano: vezér

Eparkhiák: a Palaiologosz-korban a themák új megnevezése

  1   2   3   4   5   6   7


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©atelim.com 2016
rəhbərliyinə müraciət