Szergej lukjanyenko Vlagyimir Vasziljev

A FAL túlsó oldaláról vízcsobogás hallatszott - a táborügyeletes elnézést kérve elment megmosakodni. Felébresztettem az embert, aki békésen aludt egy silány kínai magnó nyekergése közben. Csak azt nem értem, hogy lehet Viszockij⁹ mellett aludni. Egyébként egy ilyen ócska vacakon csakis ilyesmit lehet hallgatni.

- Kész vagyok, elnézést kérek... - Az ügyeletes előjött a tenyérnyi fürdőszobából, arcát törölgetve a kincstári darázstörölközővel. - Csak kimerültem.

Megértően bólintottam. A magnó tovább játszott, szolgálatkészen még rekedtebbé téve Viszockij hangját:

Talán fehérfoltok a nevelésben,

talán az oktatás hibás?

De hadjáratban sohasem győzhet

egyik vagy másik, nem vitás.

Átkozott gondja a lelkiismeretnek,

hogy maradhatsz saját szemedben bűntelen.

Itt is, ott is ólomkatonák.

Hogy döntsük el, a győztes ki legyen?

A táborügyeletes fintorogva a kivehetetlenségig letekerte a hangot. Kezet nyújtott.

9 Vlagyimir Viszockij (1938-80), színész, rendkívül népszerű dalszerző és előadó.

- Pjotr.

Kézfogásában, amely kemény volt, mintha férfival szorítana kezet, rögtön megéreztem a távolságtartást: „Csakis munkakapcsolat..."

Nagyon helyes. Nem keltett bennem különösebb lelkesedést ez az alacsony, sovány férfi, aki maga is inkább kamaszra emlékeztetett. Az üdülés idejére természetesen szándékomban állt szeretőt keríteni magamnak, de az legyen fiatalabb és rokonszenvesebb. Pjotr legalább harmincöt éves volt, és még egy Másféle adottságai nélkül is úgy lehetett olvasni benne, mint a nyitott könyvben. Példás családapa - olyan értelemben, hogy szinte alig csalja meg a feleségét, nem iszik, nem dohányzik, a gyerek, alighanem egyetlen gyerek nevelésére kellő időt fordít. Felelősségteljes ember, szereti a munkáját, kockázat nélkül rá lehet bízni egy sereg taknyos kölyköt vagy huligánkodásra hajlamos kamaszt: a taknyosok orrát megtörli, beszél a fejükkel, az üveg vodkát elkobozza, előadást tart a dohányzás ártalmairól, bőven ellátja őket munkával, pihenéssel és erkölccsel.

Vagyis a Fénypártiak megvalósult álma, de nem eleven ember.

- Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk - mondtam. - Olyan régóta álmodtam arról, hogy eljussak Artyekbe. Kár, hogy ilyen körülmények között...

Pjotr sóhajtott.

- Ne is mondja! Mind úgy izgulunk Nasztyenkáért... A barátnője?

- Nem - ingattam a fejem. - Én két évfolyammal alatta járok, és őszintén szólva az arcára sem emlékszem...

Pjotr bólintott, és nekilátott, hogy átnézze az irataimat. A találkozás Nasztyával nem izgatott, ő majd biztosan emlékszik az én arcomra - Zavulon mindig nagyon ügyel a részletekre. Ha Artyekben egyetlen Másféle sem akad, akkor jött valaki Jaltából vagy Szimferopolból, beugrott egy pillanatra Nasztyához... és ő már emlékszik rám.

- Dolgozott korábban rajvezetőként?

- Igen, de... de persze nem Artyekben.

- Na és? - vont vállat Pjotr. - Csak annyi a különbség, hogy itt kétezer-háromszáz fős a személyzet.

Valahogy nem illett hozzá az a hangnem, ahogyan ezeket a szavakat kiejtette. Büszke volt Artyekre, olyan büszke, mintha maga alapította volna, személyesen, géppisztollyal a kezében ő verte volna ki a fasisztákat, építette volna a háztömböket, ültette volna a fákat.

Mosolyogtam, egész külsőmmel azt sugallva: „nem hiszem el, de udvariasságból hallgatok".

- Nasztya az Azúrkékben dolgozik - mondta Pjotr. -Odakísérem, Nasztyának már úgyis fel kell kelnie. Reggel ötkor megy be egy kocsi Szimferopolba... Maga hogy jutott ki, Alisza?

- Simán - mondtam. - Autóval. Pjotr a homlokát ráncolta.

- Biztos jól megvágták...

- Nem, semmi különös - hazudtam.

- Ez mindenesetre némileg kockázatos - tette hozzá Pjotr. - Szép fiatal lány, éjszaka egyedül egy kocsiban egy ismeretlen férfival...

- Ketten voltak - mondtam. - És inkább egymással voltak elfoglalva.

Pjotr nem értette. Sóhajtva mondta:

- Nem az én dolgom kioktatni magát, Alisza, maga felnőtt, érett ember. De értse meg, bármi megtörténhet! Artyek a gyerekkor világa, a szeretet, a barátság, az igazságosság világa. Valami abból a kevésből, amit sikerült megóvnunk. De a tábor határain kívül... az emberek nem egyformák.

-Az emberek nem egyformák... - értettem vele egyet bűnbánóan. Elképesztő, milyen őszinte hittel mondta el ezeket a pátoszteli szavakat! Nyilván hisz is bennük.

- Jól van. - Pjotr felállt, könnyedén felkapta a táskámat. - Menjünk, Alisza!

- Odatalálok magam is, csak mutassa meg az utat!

- Alisza! - Szemrehányóan csóválta a fejét. - Eltévedhet! A területünk kétszázötvennyolc hektár! Jöjjön!

- Igen. Makar, még ő is eltévedt egy kicsit - értettem vele egyet.

Pjotr már az ajtóban állt, ekkor hirtelen visszafordult.

- Makar? Tizenöt éves forma fiú? Már megint a bejáratnál volt?

Zavartan bólintottam.

- Értem... - mondta szárazon Pjotr.

Kiléptünk a meleg nyári éjszakába. Már hajnalodott. Pjotr elemlámpát vett elő a zsebéből, de nem kapcsolta be. Lefelé indultunk egy ösvényen, a part felé.

- Baj van ezzel a Makarral - vettete oda nekem Pjotr menet közben.

- Micsoda?

- Tudja... nem sok idő kell neki alvásra. - Pjotr elnevette magát, de nem jókedvűen. - Hol a bejárathoz lóg ki, az őrséghez, hol a tengerhez, hol valahová a területre.

-Azt hittem, afféle őrségben van a bejáratnál... olyan úttörődolog... - feltételeztem.

- Alisza!

Az ilyen letorkolásokkal Pjotr remekül bánt. Egyetlen hangosan kimondott névvel érzelmek tengerét tudta kifejezni.

- A gyerekeknek éjszaka aludniuk kell! Nem őrségben állni... a tábor bejáratánál, az örök tűznél vagy akárhol... Minden normális gyerek alszik éjszaka, ökörködnek egy kicsit villanyoltás után, ahogyan dukál, aztán alszanak. Annyit rohangásznak itt naponta...

Lába alatt kavics csikordult, letértünk a kőlapokkal burkolt útról. Lerúgtam a szandálom, mezítláb mentem tovább. Kellemes volt a kemény, hűvös kavicsok érintése a talpam alatt.

- Persze meg lehet mosni az őrség fejét - tűnődött hangosan Pjotr. - El kellett volna zavarniuk a srácot. És akkor mi van? Kötözzük az ágyhoz éjszakára? Akkor már jobb, ha felnőttek közt üldögél, szem előtt, mint ha éjszaka egyedül fürdik a tengerben...

- De miért csinálja ezt?

- Azt mondja, elég neki napi háromórányi alvás. - Pjotr hangjában valami fájdalmas sajnálat bujkált. Nyilvánvalóan azok közé tartozott, akikkel érdekesebb telefonon beszélgetni, vagy sötétben - mimikája szegényes, arca unalmas, de az intonációja nagyon gazdag. - És abból ítélve, ahogy napközben sürög-forog, tényleg elég neki. De nem erről van szó...

- Hanem miről? - kérdeztem, érezve, hogy várja a kérdést.

- Egyetlen percet sem akar elszalasztani ebből a nyárból, Artyekből, a gyerekkorából. - Pjotr most inkább tűnődő volt. - Először és utoljára van Artyekben, és mi jó jutott még neki az életben?

- Hogyhogy először és utoljára? A fiú azt mondta...

- Intézeti gyerek - magyarázta Pjotr. - Meg már nagy is. Aligha sikerül még egyszer eljutnia hozzánk. Most már persze annyiszor jön egy gyerek Artyekbe, ahányszor akar, de csak pénzért, a jótékonysági turnusok meg...

Egy lépéssel még le is maradtam.

- Intézeti? De olyan meggyőzően...

- Mindannyian meggyőzően beszélnek - mondta nyugodtan Pjotr. - Gondolom, valami nagyon meredeket. Szülei üzletemberek, évente háromszor jön Artyekbe, őszszel pedig Hawaiira... Maguk is szeretnék hinni, hát fantáziálnak. A kisebbek mindig, a nagyobbacskák ritkábban. De maga biztosan megtetszett neki.

- Nem mondhatnám.

- Ebben az életkorban még nem képesek kifejezni a szimpátiájukat - közölte nagyon komolyan Pjotr. - A szeretetet és a gyűlöletet amúgy is könnyű összekeverni, hát még gyerekkorban. És tudja, Alisza... egy apró megjegyzés...

- Igen?

- Maga nagyon szép lány, és ez végül is egy gyerektábor, ahol sok a nagyobbacska fiú. Arra kérem, ne használjon kozmetikumokat meg ilyesmit. És ne hordja ezt a miniszoknyát! Túlságosan rövid.

Pjotr rám sandított. Szemrehányóan csóválta a fejét.

- Bocsásson meg, tréfáltam - mondtam gyorsan. - Természetesen nem hordom majd. Van farmerem, sortom meg hosszú szoknyám is. És a fürdőruhám is teljesen zárt.

Szótlanul mentünk tovább.

Nem tudom, Pjotr mire gondolt. Talán a pedagógiai munkára való alkalmasságomon tűnődött. Talán a gyámolítottját sajnálta. Talán a világ általános tökéletlenségén sopánkodott. Rá vallott volna.

Én meg mosolyogtam, visszaemlékezve, milyen ügyesen átvert a kölyök.

íme - jövendő harcostársunk.

Egy leendő Setét.

Még ha nem is Másféle, és unalmas emberi életre ítéltetett, akkor is, az olyanok, mint ő, a mi támaszaink.

Természetesen nem is az átverés a lényeg. A Fénypártiak is szívesen tréfálkoznak. De már az, ami ilyesféle tréfákra készteti a fiút - éjszaka elvezetni a parkba a környéket nem ismerő lányt, és ott hagyni, sovány mellét büszkén kidüllesztve módos család szerencsés gyermekének kiadni magát -, nos ez... ez a miénk.

A magányosság, a nyughatatlanság, a környezet megvetése vagy sajnálkozása nem kellemes. De éppen ezek az érzések szülik az igazi Setéteket. Embereket vagy Másféléket, tulajdon önérzetük jelével megbélyegzetteket, büszkeséggel, szabadságvággyal felruházottakat.

Mi lesz a jólszituált emberek gyerekéből, aki valóban a tengernél tölt minden nyarat, jó gimnáziumban tanul, komoly terveket kovácsol a jövőjére, illemtudó? A közvélekedéssel ellentétben aligha kerül közel hozzánk. Bár a Fénypártiakhoz sem feltétlenül. Végigevickél az életen, mint egyszeri lékhorgász szara a jég alatt - apróbb gazemberségek, apróbb jó cselekedetek, szeretett feleség és szeretett szerető, a főnök fúrása, a haverok támogatása... Szürkeség. Semmi. Még csak nem is ellenség, de nem is szövetséges. Hiszen egy igazi Fénypárti, ezt el kell ismerni, tiszteletet ébreszt. Még ha szemben áll is velünk, még ha céljai elérhetetlenek is, módszerei pedig képtelenek, ő maga méltó ellenfél. Mint például Szemjon vagy Anton az Éjszakai Őrségből...

Az úgynevezett rendes emberek egyformán távol állnak tőlünk is, meg a Fénypártiaktól is.

De az olyan magányos farkaskölykök, mint Makar, a mi támaszaink.

Úgy nő fel, hogy biztosan tudja, harcolnia kell majd. Egymaga áll szemben mindenki mással, és nem számíthat együttérzésre vagy segítségre, mint ahogy nem szabad szánalomra és könyörületre fecsérelnie erőit. Eszében sem lesz megváltani az egész világot, de nem is fog apró gonoszságokat elkövetni a környezete ellen, akaratát és jellemét erősíti. Nem elveszett ember. Ha megvannak benne a Másféle hajlamai, a Homályba való behatolás azon rendkívül ritka és megjósolhatatlan adottsága, amely egyedüliként megkülönböztet bennünket az emberektől, a kölyök feltétlenül hozzánk kerül. De embernek megmaradva is akaratlanul a Nappali Őrséget fogja segíteni. Mint sokan mások.

- Erre, Alisza!

Aprócska épülethez érkeztünk. Veranda, nyitott ablakok, az egyikben gyenge fény.

- Ez az egyik nyári lakunk - közölte Pjotr. - Az Azúrkékhez négy nagy üdülőépület és nyolc nyári lak tartozik. Tudja, úgy gondolom, nyáron sokkal kellemesebb itt.

Mintha mentegetőzött volna amiatt, hogy nekem és a gondjaimra bízottaknak ezen a nyári szálláshelyen kell laknunk. Nem álltam meg:

- És télen?

- Télen nem lakik itt senki - mondta szigorúan Pjotr. -Bár a telek errefelé enyhék, gyermekek elszállásolásához a körülmények nem adekvátak.

A hivatali nyelvre való áttérés is könnyedén ment neki. Mintha egy nyugtalankodó anyukának tartana előadást: „a hőmérséklet kellemes, a lakhatás körülményei komfortosak, az étkezés kiegyensúlyozott".

Felmentünk a teraszra. Könnyű izgalom fogott el.

Mintha... mintha már érezném... ez...

Nasztya kicsi volt, napbarnított, arcában valami tatár vonással. Rokonszenves lány, de most túlságosan zavart és feszült az arca.

- Szia, Lisza... - bólintott felém, mint régi ismerősnek. Bizonyos mértékig ez így is volt, nyilvánvaló, hogy hamis emlékképeket tápláltak bele. - Látod, mi történt...

Abbahagytam a szobácska szemrevételezését, amúgy sem volt benne semmi különös. Egy rajvezető megszokott kuckója: ágy, szekrény, asztal és szék. Az aprócska Morozko márkájú hűtőszekrény és az olcsó fekete-fehér tévékészülék szinte fényűzésnek tűnt.

Egyébként én igénytelen vagyok...

- Minden rendben lesz, Nasztya - ígértem hazug módon. A lány fáradtan bólintott, valószínűleg mindent így csinált az elmúlt huszonnégy órában.

- Jó, hogy ilyen gyorsan ide tudtál repülni. - Felkapta a padlóról már összepakolt csomagját, csakis azért, hogy Pjotr azonnal kivegye a kezéből. - Ugye dolgoztál már korábban Artyekben?

-Nem.

Nasztya homlokát ráncolta. Lehet, hogy a beavatkozást végző összekevert valamit, de a lánynak most kisebb gondja is nagyobb volt ennél.

- Egy óra múlva - bólintott Pjotr.

A volt rajvezető figyelme most megint felém fordult:

- A kislányoktól már elbúcsúztam - közölte. - Úgyhogy... nem fognak csodálkozni. Mondd meg nekik, hogy mindegyiküket nagyon szeretem, és mindenképpen... megpróbálok visszajönni.

Egy pillanatra könnyek csillantak meg a szemében - nyilván felfogta közeli visszatérésének egyik lehetséges okát.

- Nasztya... - fogtam át a vállát. - Minden rendben lesz, meggyógyul a mamád.

Nasztya arcocskája fájdalmas grimaszba torzult.

- Sosem betegeskedett! - tört ki belőle. - Soha!

Pjotr tapintatosan köhintett. Nasztya lesütötte'a szemét, elhallgatott.

Természetesen a legkülönfélébb módok kínálkoztak arra, hogy gyorsan Artyekbe kerülhessek dolgozni. Zavulon azonban mindig a legegyszerűbb megoldásokat részesíti előnyben. Nasztya anyja hirtelen súlyos infarktust kapott, a lánya hazarepül Moszkvába, helyébe az egyetem küld egy másik diáklányt a táborba. Minden pofonegyszerű.

Nasztya anyja alighanem így is, úgy is infarktust kapott volna, talán egy, talán öt év múlva. Zavulon mindig nagyon gondosan mérlegeli az erők egyensúlyát. Infarktust előidézni egy teljesen egészséges asszonynál negyedfokú beavatkozás, ami hasonló erejű mágiára hatalmazza fel a Fénypártiakat.

Nasztya anyja szinte biztosan felépül. Zavulon nem hajlamos az értelmetlen kegyetlenkedésre. Miért kellene megölni az asszonyt, ha a szükséges hatás egy súlyos betegséggel is elérhető?

Úgyhogy megnyugtathattam volna elődömet. Csak túlságosan sok mindent kellett volna elmesélnem.

- Itt ez a füzet, összeírtam egy-két dolgot... - Nasztya átnyújtott nekem egy vékony iskolai füzetet, amelynek vidám borítója egy, a színpadon bambán vigyorgó, népszerű énekest ábrázolt. - Apróságok... de talán hasznát veszed. Némelyik kislány különleges bánásmódot igényel.

Bólintottam. Nasztya pedig hirtelen legyintett:

- Mit magyarázok neked! Remekül boldogulsz majd.

Ennek ellenére még vagy tizenöt percig avatott be a napirend finomságaiba, arra kért, szenteljek különleges figyelmet néhány kislánynak, akik korukhoz képest túl korán flörtölnek a fiúkkal, azt tanácsolta, takarodó után ne követeljem meg a teljes csendet - „tizenöt perc elég, hogy kilocsogják magukat, legfeljebb harminc..."

Nasztya csak akkor hallgatott el, amikor Pjotr szótlanul az órájára mutatott. Megcsókolta az arcomat, felkapta a csomagját meg egy kartondobozt - talán gyümölcsöt visz beteg anyjának?

- Sok sikert, Alisza...

És végre egyedül maradtam.

Az ágyon tiszta ágynemű. Az egyszerű üvegernyő alatt halványan világított a lámpa. Pjotr és Nasztya léptei, csöndes beszélgetésük gyorsan elhalkult.

Egyedül maradtam.

Nem, nem egészen egyedül. Két vékony falon túl, csak öt lépést kell megtenni a folyosón, tizennyolc kislány aludt, tíz-tizenegy évesek.

Reszketés fogott el. Apró, ideges remegés, mintha megint kezdő lennék, aki először próbálja magába szívni másnak az erejét. A helyemben talán ugyanígy reszketne Nabokov Humbert Humbert-je¹⁰ is.

Egyébként azzal összevetve, amit én készültem elkövetni, a nimfomániás kislányok iránti szenvedélye legfeljebb gyerekcsíny.

Eloltottam a villanyt, és lábujjhegyen kiosontam a folyosóra. Mennyire hiányoznak a Másfélék képességei! Tehát erre kell hagyatkoznom, ami az embertől maradt.

A folyosó hosszú volt, a padló nyikorgott. A kopott futószőnyeg sem segített, lépteimet könnyen meghallhatták. Csak abban reménykedhettem, hogy ezen a hajnal előtti órán a kislányok még alszanak és álmodnak...

Egyszerű, őszinte, keresetlen gyermeki álmokat látnak.

Kinyitottam az ajtót, és beléptem a hálóba. Valamiért arra számítottam, hogy afféle kincstári, talán gyermekotthoni látvány fogad: vaságyak, halványan pislákoló éjszakai lámpa, lehangoló függönyök, az ágyakban sorban, katonás rendben alvó gyerekek.

De az egész nagyon kedves volt. Csak egy kinti lámpa fénye szűrődött be. Könnyű árnyak ringtak, a friss tengeri szél beáradt a nyitott ablakokon, mezei virágok illata érződött. A sarokban tompán fénylett a kikapcsolt tévékészülék ernyője, a falakon vízfestékkel és ceruzával készült gyerekrajzok, még a félhomályban is látszott, hogy színesek, vidámak.

A kislányok aludtak.

Végignyúlva az ágyon vagy összegömbölyödve, fejükre húzva a takarót. Holmijuk vagy gondosan összehajtogatva az éjjeliszekrényen, vagy szétszórva az ágy végén meg a székeken - még nedves fürdőruhák, szoknyák, farmerek, zoknik. Egy jó pszichológus, éjszaka végigsétálva a hálótermen, teljes képet tudott volna adni ezekről a kislányokról.

Nekem erre nincs szükségem.

Lassan végigmentem az ágyak között. Megigazítottam a lecsúszott takarókat, felraktam az ágyra a lelógó karokat, lábakat. A kislányok mélyen aludtak. Mélyen és álmok nélkül. Csak a hetediknél jártam szerencsével. Tizenegy éves volt, duci, szőke. Egyszerű kislány, aki halkan szipogott álmában.

Szörnyű álma volt. Letérdeltem az ágy előtt. Kezem kinyújtva megérintettem a homlokát. Könnyedén, csak az ujjaim hegyével.

Megéreztem az Erőt.

Most, hogy nem rendelkeztem a Másféle képességeivel, nem tudtam volna belelátni egy közönséges álomba. De más a helyzet, ha megérzed a feltöltődés lehetőségét. Minden az állati reakciók szintjén megy végbe, úgy működik, mint a csecsemő szopóreflexe.

És megláttam...

Rossz álom volt. Akislány azt álmodta, hogy hazautazik, pedig a turnus még nem ért véget, de őt elviszik, mert beteg lett az anyukája, és rosszkedvű, komor apja cibálja az autóbuszhoz, még a barátnőitől sem tudott elbúcsúzni, nem tudott utoljára megfürödni a tengerben, nem tudott magához venni valamilyen nagyon fontos kavicsokat... ő ellenkezik, kéri az apját, hogy várjon egy kicsit, de az csak egyre mérgesebb és mérgesebb... és halkan mond valamit a szégyenteljes viselkedésről, arról, hogy egy ilyen nagy lányt már nem szokás megverni, de ha így viselkedik, felejtse el azt az ígéretet, hogy többet nem kap ki a nadrágszíjjal...

Ez valóban rossz álom volt. Nasztya elutazása mélyen érintette a kislányokat...

És mindenki segíteni próbált volna a kicsin.

Egy ember megsimogatta volna a fejét, halkan mondott volna neki valami kedveset, talán altatódalt énekelt volna... Vagyis megpróbálta volna megszakítani az álmát.

Egy Fénypárti Másféle felhasználta volna az Erejét, hogy éppen az ellenkezőjére változtassa az álmot, hogy az apa elnevesse magát, mondván, a mama meggyógyult, és kislányával együtt fusson le a tengerhez... A kegyetlen, de reális álmot édeskés hazugsággá változtatta volna.

Én Setét vagyok.

És azt tettem, amit tudtam. Kiszívtam az Erejét. Magamba ittam a dühös apát, a beteg anyát és az örökre elvesztett barátnőket, az ott felejtett tengeri kavicsokat és a gyalázatos verést is...

A kislány halkan nyöszörgött, mint egy csapdába esett egérke. És egyenletesen, nyugodtan kezdett lélegezni.

A gyermekálomban nincs sok Erő. Hiszen az nem rituális gyilkosság, amivel a Fénypártiakat fenyegettük, és ami valóban félelmetes energiakiáramlást hoz létre. Ezek csak álmok, egyszerűen álmok.

Tápláló erőleves beteg boszorkányoknak.

Felálltam a térdelésből. Kissé szédültem. Nem, egyelőre nem nyertem vissza elveszett képességeimet. Tucatnyi ilyen álom kell még ahhoz, hogy eltűnjön a tátongó hiány.

De meglesznek azok is. Majd igyekszem.

A többi kislány nem álmodott. Illetve az egyik igen - de az övé számomra hasznavehetetlen, butácska kislányálom volt egy szeplős fiúról, aki megajándékozta a sokadik ostoba lyukas kaviccsal, a „tyúkistennel". Nos, tyúkocskák-nak tyúkistent.

Álldogáltam egy darabig ennek a kislánynak az ágya mellett - alighanem ő a legérettebb köztük, már a melle is kezdett fejlődni. Néhányszor megérintettem a homlokát, hátha találok legalább valamit. Semmi. Tenger, napfény, strand, vízcseppek meg az a bizonyos fiú. Semmi bánat, féltékenység vagy harag. Ebből csak egy Fénypárti mágus tudott volna Erőt meríteni és elégedetten távozni. Nekem itt semmi keresnivalóm nem volt.

Semmi baj. Holnap is lesz nap és egy új éjszaka. Duci donoromat újra megtalálja a rémálom - kiválasztottam a félelmét, de nem hárítottam el az okát. A rémálom visszatér, és én megint segítek neki. Az a legfontosabb, hogy ne hajtsam túl a dolgot, ne juttassam el a kislányt a valódi idegösszeomlásig, erre nincs jogom. Messziről bűzlene, hogy komoly mágikus beavatkozás történt, és ha van a táborban egyetlen Fénypárti megfigyelő vagy - a Homály furcsa viccekre képes - egy Másféle az Inkvizíciótól, komoly bajba kerülök.

Márpedig nem fogom még egyszer kínos helyzetbe hozni Zavulont!

Soha!

Reggel kilenckor a növendékeimmel lementem reggelizni.

Nasztyának igaza volt, remekül boldogultam.

Nem, eleinte, amikor reggel felébredtek a kislányok, volt egy kis bizalmatlanság. Hogy is ne lett volna, mikor a rajvezetőjük, akinek sikerült már megszerettetnie magát velük, az éjszaka közepén elutazik a beteg mamájához, és helyette egy másik lány lép be a hálóba, egy ismeretlen, idegen, aki egyáltalán nem hasonlít Nasztyára! Rögtön megéreztem, hogy tizennyolc szempár néz rám óvakodva, sőt ellenségesen, és hogy ők együtt vannak, én meg egyedül.

Az mentett meg, hogy a lányok még kicsik, én pedig szép vagyok.

Ha ugyanolyan korú fiúk lettek volna a helyükben, a külsőm nem játszik semmilyen szerepet. A tíz év körüli fiúkat sokkal jobban érdekli a legformátlanabb kölyökkutya is, mint a legszebb lány. Ha gyámoltjaim két évvel idősebbek, a külsőm épp ellenkezőleg, felbőszítette volna őket.

De a tízéves kislányok szemében egy szép nő a lelkesedés tárgya. Már ébredezik bennük a kokettálás és a tetszésvágy, de még nem tudják, hogy nem mindegyiküknek adatik meg, hogy felnővén szépek legyenek. Emlékszem, magam is ilyen voltam, és tátott szájjal bámultam patronáló boszorkányomat, Irina Alekszandrovnát.

A kislányokkal hamar megtaláltam a közös nyelvet.

Olecskával, a füzet bejegyzései szerint legcsöndesebb, legszelídebb kislánnyal leültem az ágyra. Nasztyáról beszéltem a gyerekeknek, arról, milyen rossz, ha beteg a mama, arról, hogy nem szabad haragudniuk elődömre... nagyon szeretett volna velük maradni, de az életben a legeslegfontosabb dolog a mama!

Mikor befejeztem, Olecska szipogva nekem dőlt. De a többiek szeme is nedvesen csillogott.

Akkor a saját apámról meséltem nekik, az infarktusáról, és hogy ma már jól gyógyítják a szívet, és hogy Nasztya anyukájával is minden rendben lesz. Segítettem a pirospozsgás kazah kislánynak, Gulnarának befonni a copfját. Gyönyörű haja van, de mint Nasztya megjegyezte, a kislány „piszmogós". Vitatkoztam a pétervári Tanyával, hogyan érdekesebb Artyekbe utazni, vonattal vagy repülővel, és természetesen elismertem, hogy neki van igaza, vonattal sokkal mulatságosabb. Megígértem a rosztovi Anyának, hogy estére már tudni fog úszni, nem kell a sekély vízben dagonyáznia. Megtárgyaltuk a napfogyatkozást, amely három nap múlva esedékes, és sajnálkoztunk, hogy itt a Krímben nem lesz egészen teljes.

Reggelizni már barátokként, felvidulva mentünk át. Csak Olga, aki „nem Olecska, hanem feltétlenül Olga", és a barátnője, Ljudmila duzzogott egy kicsit. Nem csoda, ők voltak Nasztya kedvencei.

Nem baj... három nap múlva mindannyian megszeretnek engem.

Egyébként körös-körül valóban minden nagyszerű volt!

Az augusztus a Krímben valami pompás. Lent csillogott a tenger, a levegőt megtöltötte a sós víz és a virágok illata. A kislányok csiviteltek, előre-hátra rohangáltak, lökdösődtek. Nyilván nem véletlenül találták ki az úttörőtáborokban a kötelező éneklést - aki dalol, nem tud fecsegni.

De én nem tudok ilyen dalokat, és másokkal együtt menetelni sem tudok.

Én Setét vagyok.

Az étteremben egyszerűen a gyámolítottaimra hagyatkoztam, ők tudták, hova kell ülnünk. Körülöttünk ötszáz különböző korú gyerek ricsajozott, és közben még az evésre is maradt idejük. Csöndesen üldögéltem kislányokból álló nyájam közepette, és igyekeztem felmérni a helyzetet. Akárhogyan is, egy egész hónapot kell itt eltöltenem.

A csapataikkal reggelizni vonult vezetők körülbelül huszonötén voltak. Könnyed büszkeségem, hogy milyen ügyesen bánok gyámolítottaimmal, hamarosan szertefoszlott. Ezek a fiúk és lányok olyanok voltak, mintha a rájuk bízott kisfiúk és kislányok idősebb testvérei lennének. Időnként szigorúak, időnként kedvesek, de mindenképpen van tekintélyük és szeretik őket.

Honnan szedik össze ezeket?

Romlani kezdett a hangulatom. Bágyadtan kotorásztam a hajdinakásával és kakaóval együtt reggelire felszolgált májas lepényben, és bánatosan tűnődtem az idegen területen tevékenykedő felderítőnő irigylésre egyáltalán nem méltó helyzetén. Túlságosan sok körülöttem a lelkesedés, a mosoly, az ártatlan csíny. Itt a Fénypártiaknak kellene terelgetni védenceiket, a szeretet és jóság szellemében nevelgetve az embergyerekeket, nem pedig nekem, a Setétnek feltöltődnie.

Merő hamisság. Merő porhintés és habverés.

Persze majd ha a Másféle szemével nézek körül, nyugtatgattam magam, sok minden megváltozhat. Akadnak ezek között a kedves emberek között csirkefogók, perverzek, gonoszak, közömbösek...

Csakhogy ez nem biztos. Könnyen meglehet, hogy nincsenek ilyenek. Hogy mindannyian őszinték - annyira, amennyire ez egyáltalán lehetséges. Hogy őszintén és tisztán szeretik a gyerekeket, a tábort, egymást. Hogy ez itt valóban az idiótáknak olyan védett területe, amilyenné a Fénypártiak szeretnék átalakítani az egész világot...

Vagyis a Fénypártiak cselekedeteinek mégiscsak van valamiféle alapja...

- Jó reggelt!

A mellettem elhaladó fiúra néztem. Aha, régi ismerős, pontosabban első artyeki ismerősöm.

- Jó reggelt, Makar! - Lenyúzott térdére pillantottam. - És a jód?

- Semmiség. Begyógyul magától - mormolta a kamasz. Némi izgalommal nézett rám, láthatóan azt szerette volna kideríteni, megtudtam-e már valamit róla, vagy még nem.

- Szaladj, különben lemaradsz a reggeliről - mosolyogtam. - Lehet, hogy alvásra elég neked három óra, de az evés más dolog. Az étel itt is kincstári, de finom.

Gyorsan továbbment az asztalok között. Megértette, hogy már tisztába jöttem mindennel - tudok éjszakai kalandozásairól, igazi társadalmi státusáról. Ha formában vagyok, sok Erőt meríthettem volna belőle.

- Alisza, honnan ismered? - suttogta hangosan Olecska. Titokzatos képet vágtam:

- Én mindent tudok mindenkiről...

- Miért? - folytatta a kíváncsiskodást Olecska.

- Azért, mert boszorkány vagyok - közöltem síri hangon suttogva.

A kislány boldogan felnevetett.

Igen, igen, nagyon mulatságos... különösen azért, mert ez a színtiszta igazság. Megcirógattam a fejét, és szememmel a teli tányérjára mutattam.

Még hátravolt a hivatalos rész elintézése, a megismerkedés az Azúrkék vezetőségével. Azután - a strand, a tenger... a kislányok már erről csacsogtak.

Őszintén szólva azon kaptam magam, hogy ezt nem kisebb izgalommal várom, mint a következő éjszakát. Bár Setét vagyok, a közvélekedéssel ellentétben még a vámpírok is szeretik a tengert és a napfényt.

Tavaly, a nyár vége felé Jürmalába" mentem. Nem tudom, miért éppen oda, talán valami kellemetlen helyre

vágytam. Ez bejött: az augusztus esős, hideg és lehangoló volt. A kimért lett pincérek rögtön megszólaltak oroszul¹², meglátva rendeléseim összegét; a kiszolgálás a szállodában szovjet módra egyszerű volt, minden négycsillagos törekvésük ellenére. Bekóboroltam egész Jürmalát, sokáig üldögéltem egy kis sörözőben Maioriban, sétáltam a néptelen strand nedves homokján, esténként bementem Rigába¹³. Kétszer próbáltak meg kirabolni, egyszer megerőszakolni. Úgy mulattam, ahogyan tudtam... rendelkeztem a Másféle képességeivel, és egyetlen ember sem lett volna képes kárt tenni bennem. A lelkemet bánat nyomta, üres volt, de az Erő túlcsordult bennem.

Aztán elegem lett az egészből. Egyszerre, egyetlen nap alatt. Talán az Éjszakai Őrség két műveletise miatt, akik megállítottak Dzintarasban, és hosszasan próbáltak rám bizonyítani valami harmadfokú titkos mágiabűntettet. Kifogástalanul udvariasak voltak, és tökéletesen hajlíthatatlanok. Talán ilyenek lehettek a vörös lett lövészek¹⁴ és kicsit később az „erdei testvérek"¹⁵... A lettek nagyon következetes népség, ha elkötelezik magukat egy ügy mellett, akkor éltre-halálra vállalják.

A vádak alól fölmentettek, teljesen alaptalanok voltak. De már a következő reggel visszarepültem Moszkvába. így egyszer sem fürödtem a tengerben.

Ezért most vár a kárpótlás.

Minden rendben ment a maga útján. Találkoztam az Azúrkék vezetőjével, nagyon kedves, a szó jó értelmében tevékeny, szófukar asszony. A jelek szerint kölcsönösen elégedetten köszöntünk el egymástól. Talán azért, mert ma vékony nyári farmert húztam, és nem a kihívó miniszoknyámat vettem fel?

Végre megfürödtem és napoztam. Remek volt az Artyek strandja, csak a gyerekzsivaj túl nagy. Bárhogy nézzük, ez a dolog elkerülhetetlen rossz velejárója. Kislányaim igazi profi módjára forgolódtak a napon, igyekezve egyenletesen lebarnulni. Majd a felüknek volt napozókrémje és napozás utáni balzsamja, ezeken nagyvonalúan megosztoztak, úgyhogy nem kellett számítanom a leégett vállak és hátak miatti esti hercehurcára.

Ha még vigyáznom se kellett volna rájuk... Elképzeltem, hogy beúszom vagy két-három kilométerre, széttárt karral lebegek a vízen... az átlátszó eget bámulom, nem gondolok semmire, nem hallok semmit...

De nem lehetett, vigyáznom kellett. Anyát úszni kellett tanítanom, Verocskát pedig, felnőtt első osztálybeli besorolásával, éppen ellenkezőleg, vissza kellett tartanom a túl mélyre beúszástól. Be kellett zavarnom a kislányokat az árnyékba, mert napozókrém ide vagy oda, rendnek kell lennie. Szóval az volt a helyzet, hogy a gyönyörű tenger mellé kaptam ráadásként tizennyolc szeszélyes, hangoskodó, nyughatatlan ajándékot. Csak az aznapi éjszaka gondolata tett képessé, hogy mosolyogjak. És amikor eljön majd az ideje, hogy leszámoljak a legkibírhatatlanabbakkal, elhatároztam, hogy Verocska, Olga és Ljudmila lesz az! Ma éjjel nem érem be az Erő véletlen maradványaival. Elvetem a magokat, amelyek álmaikban fognak szárba szökni.

És akkor megláttam Igort.

Nem, akkor még nem tudtam, hogy így hívják. Egyszerűen hevertem a meleg homokban, jobbra-balra nézelődtem, és felfigyeltem egy velem egykorú, erős srácra. A vízben hancúrozott a csöppségeivel, tíz-tizenegy éves fiúkkal. A vízbe hajigálta őket, a vállát kínálva ugródeszkának, egyszóval remekül mulatott. Egyáltalán nem volt napbarnított, de valami miatt neki ez is jól állt - a napbarnított gyerektestek közül ez a srác úgy kirítt... mint egy fejedelmi fehér elefánt, amely leereszkedően vonul végig a sötét bőrű hinduk közt... Szép a srác.

Kellemesen megbizsergett az altestem. Mégsem távolodtunk el olyan nagyon az emberektől. És tulajdonképpen tisztában vagyok azzal, milyen szörnyűséges a szakadék a Másfélék és az emberek között, és hogy ez a srác nem méltó hozzám, és hogy hosszú távon elképzelhetetlen köztünk bármiféle kapcsolat, de azért...

Tetszenek nekem az ilyenek: az izmos testűek, a szőke hajúak, okos arcúak... Nem tudok nekik ellenállni.

Egyébként van-e bármi értelme ellenállni?

Amúgy is szándékomban volt barátot szerezni magamnak erre a nyárra.

- Olenyka, nem tudod, hogy hívják azt a rajvezetőt? - kérdeztem a hozzám törleszkedő kislánytól. Olecskát nyilvánvalóan csordultig eltöltötte az irántam érzett rokonszenv, mert egy hajszálnyival kiemeltem őt a többiek közül, és nem maradt el mellőlem, meg akarta szilárdítani sikerét. Nevetségesek az emberek, különösen a gyerekek. Mindannyian törődést és figyelmet igényelnek.

Olecska megnézte, és megrázta á fejét.

- Ez a negyedik raj, de korábban más vezetőjük volt.

A kislány szemében nyugtalanság ült - mintha attól félne, hogy tájékozatlansága miatt csalódom benne. Valószínűleg tényleg félt.

- Megkérdezzem? - ajánlkozott. - Ismerek ott pár fiút.

- Jó - bólintottam.

A kislány szétfröcskölve a homokot felpattant, és a vízhez futott. Mosolyomat elrejtve elfordultam.

Hát tessék. Megjelent az első informátorom. Kétségbeesett, sovány, a pillantásomat mohón leső kislány.

- Igornak hívják - szólalt meg váratlanul a mellettem ülő Natasa. Az a kislány, aki éjjel egy fiúról álmodott. Napozni sem gyerek módjára napozott - lábát kinyújtva ült, fejét hátrahajtotta, könyökére támaszkodva maga mögött a homokban. A pózt alighanem valamilyen divatos folyóiratban vagy moziban látta. Vagy talán egyszerűen azt képzelte, hogy ebben a helyzetben apró mellecskéi rögtön szembetűnnek a fürdőruha alatt. Még sokra viszi...

- Köszönöm, Natasa - hálálkodtam. - Úgy rémlett, mintha ismerős lenne.

A kislány rám sandított, és elmosolyodott. Álmodozva mondta:

- Nagyon szép... Na szép kis ifjúság...

- Csak öreg, nem? - próbáltam bosszantani.

- A, nem vészes - jelentette ki a kislány. És végképp elképesztett, hozzátéve:

- Megbízható, igaz?

- Miből gondolod?

Natasa egy pillanatig tűnődött. Lustán válaszolta:

- Nem is tudom. Annak látszik. Mama mindig azt mondja, hogy a férfiakban a legfontosabb a megbízhatóság. Nem feltétlenül kell szépnek lenniük, de okosnak okvetlenül.

- Attól függ, mi a célod. - Nem akaródzott engednem egy tizenegy esztendős bölcselkedőnek.

- Igaz - hagyta rám könnyedén Natasa. - Szépeknek is kell lenniük. De én nem ilyen ostobaságokról beszélek.

Ez aztán remek! Arra gondoltam, ha véletlenül kiderülne, hogy ez a kislány Másféle, feltétlenül magam mellé veszem tanítványnak. Nincs túl nagy esély, de hátha...

A következő pillanatban megfeledkezve koravén bölcsességéről Natasa felpattant, és űzőbe vett valami legénykét, aki lefröcskölte vízzel. Érdekes lenne tudni, beletartozik-e a megbízhatóság fogalmába a naponkénti lefröcskölés a strandon.

Megint a srácra néztem. Már nem a vízben pancsolt, kiterelte a partra védenceit.

Milyen remek az alakja! És a koponyája is nagyon szabályos. Talán nevetséges, de a jó alak mellett két dolgot értékelek a férfiakban: a szép fejformát és az ápolt lábujjakat. Lehet, hogy ez valami fetisizmus?

A lábujjait persze nem tudtam megnézni. De minden más egyelőre tetszett.

Visszatért a jelentéssel az én kis kémem. Vizes volt, lelkes és örömteli. Mellém huppant a homokba, és hajtincsét idegesen tekergetve, suttogva jelentette:

- Igor Dmitrijevicsnek hívják. Jókedvű, és csak tegnap érkezett. Gitározik, énekel és érdekes történeteket mesél. A negyedik szakasznak elutazott a vezetője, mert a felesége kisfiút szült, azt hitte, csak egy hónap múlva lesz, de most történt!

- Na tessék, micsoda szerencse - mondtam, de főleg a magam dolgára gondolva. Tekintetbe véve, hogy most semmilyen képességekkel nem rendelkezem, és nem tudom a srácot magamba bolondítani, nagyon kapóra jön ez az egybeesés. Most érkezett, még nem volt ideje belebonyolódni holmi románcba. Talán csak nem készül az egész turnus ideje alatt kizárólag alkalmazott pedagógiával foglalatoskodni? Önként adja magát a kezemre...

Olecska boldogan vihogott, majd egészen halkan még hozzátette:

- És nőtlen.

Nos, mit tehetnénk?

- Köszönöm, Olecska - mosolyogtam. - Megyünk fürödni?

Felkaptam a boldogan sikoltozó kislányt, és beszaladtam a vízbe. Világos, hogy a növendékeim ma esti beszélgetésének legkedvesebb témája ez a raj vezető és az én hozzá fűződő viszonyom lesz.

Hát csak legyen.

Néhány nap múlva elfeledtethetek velük mindent, amit szükségesnek tartok.

A nap úgy elszaladt, mint a gyorsítva lejátszott film.

A párhuzam már csak azért is kézenfekvő, mert éppen a hatodik turnus idején ügyeskedtem ki, hogy Artyekbe kerüljek, amikor a hagyományos gyermekfilmfesztivál zajlik ott. Két nap múlva volt esedékes az ünnepélyes megnyitó, egyik-másik táborban már most is fellépnek rendezők és színészek. Semmi kedvet sem éreztem régi és új gyermekfilmeket nézni, de ez egy kis szünetet kínált a kislányok felügyeletében. A szünetet pedig már nagyon kívántam - olyan elgyötörtnek éreztem magam, mint egy feszült ügyelet után a moszkvai utcákon.

Az almaléből és a romantikus nevű Azúrkék süteményből álló tízórai után nem álltam meg, és felhívtam Zavulont. A világ bármely pontján működő műholdas telefonját nem vette fel, ami csak azt jelenthette, hogy a főnök nem a mi világunkban van, hanem valahol a Homályban.

Hát igen, sok a dolga.

Néha nem is a legkellemesebb. A Homály alsóbb rétegeibe hatolni, ahol már teljesen megszűnnek az analógiák az emberi világgal, nem kis megpróbáltatás. Én magam sosem hatoltam be oda, ahhoz már valóban rendkívüli képességek szükségesek. Csak egyszer, ostoba lépésem után, amikor rajtacsíptek, hogy törvényellenesen Erőt szívok el az emberektől...

Szinte semmire sem emlékszem azokból az eseményekből. Zavulon megfosztott az eszméletemtől, egyidejűleg büntetve ezzel tettemért és megvédve a Homály mélyebb rétegeitől. De néha földereng valami. Mintha a szürke eszméletlenségben lett volna a világos tudatnak egy rövid pillanata.

Olyan, mint az álom vagy a delírium. Lehet, hogy valóban delírium volt? Zavulon démon képében a vállán átdobva visz engem. Pikkellyel borított keze a lábamat szorítja, a fejem a föld fölött himbálózik, szivárványos homok fölött. Felnézek a ragyogó égre. Akárha vakító fényből állna. És ezen az égen hatalmas fekete csillagok vannak elszórva.

És volt még az ég és köztem két nagyon magas boltív. Tompa szürke ívek, mintha ködből lennének... nincs bennük semmi félelmetes, valami miatt mégis elfog a szorongás.

És zúgás, száraz, kellemetlen zúgás mindenfelől. Mintha a homokszemek dörzsölődnének egymáshoz vagy a látóteremen kívül rovarfelhő hömpölyögne.

Valószínűleg mégis inkább delírium lehetett.

Talán most, hogy minden elrendeződött köztünk, megkockáztatom, hogy megkérdezzem Zavulont, mi is van ott a Homály mélyén.

A nap gyorsan telt, lendületesen haladva az este felé. Kibékítettem az összeszólalkozott Olgát és Ljudmilát, újra lementünk a strandra, és Anya először úszott néhány métert önállóan. Szemét kimeresztve, tenyerével csépelve a vizet és éktelenül spriccelve, de úszott...

Ez kényszermunka, nem pihenés! Inkább a Fénypártiaknak való, ők szívesen foglalkoznak nevelő munkával. Csak az éjszaka közeledése vigasztalt. A nap lemenőben volt, még a legvirgoncabb gyerekek is kezdtek fáradni.

A vacsora hal, krumpli, palacsinta - hová fér beléjük ennyi -, utána én már tűkön ülök. Most még két óra hosszat kell szórakoztatnom a kislányokat, mielőtt a második vacsorát követően (azt hihetné az ember, csupa disztrófiás'⁶ gyűlt itt össze) eljön a lefekvés ideje.

Valószínűleg mindez meglátszott az arcomon.

16 Emésztési rendellenesség.

Odajött hozzám Galina, a hetedik raj vezetője. Napközben ismerkedtünk össze, inkább csak azért, hogy ki ne essek a szerepemből, a valódi érdeklődésből. Közönséges fiatal emberlány, a Fénypártiak moralizáló tevékenységének kész terméke - jóindulatú, nyugodt, megfontolt. Neki nehezebb dolga volt, mint nekem, az ő csapatába tizenkét-tizenhárom éves kislányokat osztottak, márpedig az állandó szerelmi bonyodalmak, hisztériák, telesírt párnák korszaka. Galiná-ban ennek ellenére égett a vágy, hogy segítsen nekem.

- Elfáradtál? - kérdezte halkan, miközben mosolyogva megsimogatta az én kislányaimat.

Csak bólintottam.

- Az első nap mindig ilyen - ismerte el Galina. - Tavaly, miután lehúztam itt egy hónapot, elhatároztam, hogy többet be nem teszem ide a lábamat. Aztán rájöttem, hogy nem tudok meglenni Artyek nélkül.

- Mint a narkó - sugalltam.

- Igen. - Galina még csak észre sem vette a szavaimban rejlő iróniát. - Itt minden csupa virág, érted? És a színek is tiszták, élénkek. Még nem vetted észre?

Elkínzottan mosolyogtam.

Galina megfogta a kezemet, és rejtélyesen nézve a kislányokra, odasúgta nekem:

- Tudod, mit? A négyes raj tábortüzet rendez ma este. Meghívtak minket, én meg meghívlak benneteket. Pihenhetsz két órát, a kislányok nélküled is remekül ellesznek majd.

- Nem kellemetlen? - kérdeztem gyorsan. Semmi kedvem se lett volna lemondani a dologról. És nemcsak azért, mert néhány órára megszabadulhatok a munkától, hanem a rokonszenves vezető, Igor miatt sem.

- Persze, hogy nem! - Galina csodálkozva nézett rám. - Igor minden évben itt van Artyekben, ő az egyik legjobb vezetőnk. Neked is meg kell vele ismerkedned. Helyes srác, igaz?

A hangja átmelegedett. Nem meglepő. Nem csak nekem tetszik az erős izmok és értelmes arc együttese.

- Okvetlenül elmegyünk - egyeztem bele. - Most mindjárt.