A béci avagy a Bécifa és a Béciház igaz története

A BÉCI - avagy a Bécifa és a Béciház igaz története*

- Na, akkor én most azt fogom énekelni, mert azért vagyok itt. És még azt is. Hogy arról már ne is beszéljünk. Hú, meg amit tegnapelőtt énekeltem! Na, de nem szaporítóm a szót, hanem de olyan kis fiatal pöszméték vannak itt körünkben, tudjátok-e, ki az a Viszockij?Összenéztünk, Forgács Társaság, meg Ábris a hangpultnál, hogy ezek a fiatal pöszméték ezek mi volnánk-e, és mivel rajtunk kívül mindenki elég roggyant volt, egyedül a Dúl Antal tartotta még magát valahogy, úgy döntöttünk, hogy igen.

- Igen, tudjuk.

Válaszoltunk bizonytalanul, mert már sok bort megittunk, és a nap is erősen sütött. Na, Lord Beatkorszak úgy érezte, eljött az ő ideje, végre megsemmisítő csapást mérhet egy fél raklap tizen-huszonéves művészkére, akik ilyen izéverseket írnak, és azt hiszik, ők szarták a jeruzsálemi bazilikát, és megkérdezte.

- És azt tudjátok-e, ki az a Marina Vladi?

Csabi, aki tudta, akitől én is tudtam, és akitől mindenki tudta, mert Csabi szlavofil, és tud ószlávul imádkozni például, Csabi az előző kérdés alatt elaludott. Én is tudtam, Csabitól ugye, csak én is nagyon álmos voltam, és nem jutott eszembe. A többiek dettó. És én mindig olyan hülye voltam, hogy ha valami nem jutott eszembe, azt mondtam.

- Nem.

Hú, Lord Beatkorszak vigyorgott, mint az úritök, büszkén hordta körül a bóbiskoló társaságon sasló tekintetét: nem tudják! Már épp eszembe jutott a Marina Vladi kicsoda, mikor dalnokunk megadta a kegyelemdöfést.

Csabi felébredt, és úgy megijedt, hogy azt mondta.

- Persze!

- Na hát, gyerekek, a Marina Vladi olyan volt akkor a keletközépeurópai szerencsétlen, nyomorult, dekoncentrált, szorongattatásban és izében élve jajgató, de becsületben, tisztességben, emberi tartásban izélőknek, mint most a Madonna. És akkor én most azt fogom elénekelni, hogy amit a Viszockijtól én magam fordítottam le oroszból, én, én, én, bele is csapok a húrokba, hogyaszongya plem-plem, dúrba vagyok, haj, énekelem: hol van a sok tévedésem? Rábíztam a szélre…Ezt a Marinavladit csak azért meséltem el, hogy micsoda fura dolgok megeshetnek egy jámbor, éppenhogy csak elültetett Bécifa alatt. A lényeg az, ami utána volt, hogy Dúl Antal, meg egy joviális szakállas filozófus kisebb előadást tartott Béciről. Én nagyon szeretem Dúl Antalt, gyönyörű férfinak is tartom, csodálatosan egyben van a feje, mintha egy hegytömbből faragták volna, orr-száj-homlokcsont-fülek, koponyabőrén mohaként sarjad a haj: nemes, szigorú szikla. És ennek a Kőhegy-embernek, ennek a sziklafej-szirtembernek mindehhez lágy, zengő hangja van, égbe nyúló szirtek között lassan, megletten járó, öreg, puha szél. Tőlem akár még hülyeségeket is beszélhet azon a szél-hangján, én tisztelettel fölülök arra a szélre, és boldog vagyok, hogy rajta ülhetek. És mindehhez még nem is beszél hülyeségeket. Beszél-beszél a Dúl Antal, látja, hogy a társaság nem a doktordoktor zenmester kategória, inkább az alapoknál kezdi: aranykor, megvilágosodott ember, meg nem világosodott ember, Maya fátyla mögött élő ember, teljességben élő ember.

Fel is áll egy kapatos asszonyság nemsokára, és olyanokat kérdez, hogy miért nézi le az embereket Béci, mi az, hogy az az ember lát, az meg nem lát, mit izéli le itt az embereket, hogy hályog van a szemén, meg homályban él, mikor az összes ember a földön kedves és aranyos és szerethető. Hát embergyűlölő volt ez a Béci? Dúl Antal szegény menti a menthetőt, hogy nem, Béci nem volt mizantróp, ő nem ítélkezik, amikor ezekről az élettényekről beszél, hanem létezésbeli állapotokat figyel meg, s amit lát, azt tolmácsolja. De az asszony csak köti az ebet a karóhoz, mert azt hiszi, Béci lenézte az egyszerű embereket, amikor szellemi hanyatlásról, a teljességtől való eltávolodásról, meg a létbe vetettségről írt. Mink meg páran, akik olvastuk ezeket Bécitől, összenézünk: igen, Béci pontosan erről a kapatos asszonyságról beszélt. Minden lenézés nélkül, tényszerűen. Egyébként pedig az asszonykában felhorgadó: egyszerű ember vagyok, de öntudatos típusú sértettség azt jelenti, hogy lelke mélyén már találva érzi magát Bécitől. Találva érzi magát, tudja, érzi, naná, hogy ő maximum ásvány-szinten van jelen a világ teljességében, érzi ezt, és ezért hőbörög, és meg van sértődve. És ez így van jól, senki se szereti, ha hülye. Én is mindig mérges voltam, ha kiderült: hülye vagyok. És mindig arra voltam mérges, aki kiderítette. Kivilágosította. Fényt hozott. Ma sincs ez másképp: hülye vagyok, mérges vagyok, és aztán mérgemben próbálok okosabb lenni. Gondolom én, de lehet, hogy igazából csak egyre hülyébb leszek. Pontban hajnali egyre.Ez történt tehát a Bécifánál.

Ha egy béciszűz ember egy hétig Szentendrén van, utcákon, kocsmákban, rendezvényeken kolbászol, sokszor hallhatja, hogy a népek egy bizonyos Hamvasbécit emlegetnek. Ilyenformán.

- A kőhegyi Hamvasbéla-telek, az igaz, hogy most a Beléndek Manó kezén van, és tőle bérli a Purnyó Özséb doktor?

- A pismányi Hamvasbéla-házat most a Magyar Mollettsegélyező Egylet pénzéből renoválják, de várnak önkénteseket is, megyünk?

- Meg kéne venni a Népszimatoló utcai Hamvasbéla-villát.

- El kék adni mán a Hamvasbéla-tanyát, tudod, a Kékcsobogó mellett.

- Kéne csinálni egy Hamvasbéla-múzeumot az öreg volt házában, nem amelyik a hegyen van, hanem a másikban, ahol élt.

- Tényleg az önkormányzat vette meg Hamvasbéla özvegyének a házát?

- Igaz, hogy Hamvasbéla Leányfalun bérelt telket s szőlészkedett?

És akkor az avatatlan hallgató azt hiszi, ez a Hamvas valami telekspekuláns volt, de minimum ő építette Szentendrét, meg még pár falut a környéken. Az igazság nyilván valahol nem tudom, hogy micsoda, de azért azt össze lehet rakni, hogy aki a rákosizmus, meg a kádárizmus alatt írt másfél méter könyvet a teljességről, a Jóistenről, meg arról, hogy bort inni imádság, annak ezeket a könyveit nem adták ki. És aki másfél méter könyvet ír, az valószínűleg egyfolytában ír. És aki egyfolytában ír, annak nincs ideje másra. És akinek nem adják ki, az nem kap érte pénzt, és ha nincs ideje másra, akkor másért se kap pénzt, ha csak el nem megy néha gyári munkásnak, vagy tényleg szőlészkedni, és valahogy összekapargálja a zsírosdeszkára valót. Mert aki fenti rezsimek alatt ilyenekről ír, az akkor se kap a rendszertől értelmiségi állást, ha harminchárom nyelven beszél. Szóval össze lehet rakni, hogy Bécinek nem lehetett ennyi háza, mert miből. De hát ezért mondtam ugye, hogy szupersztár, mert a Dzsordzsklúnival is az van, hogy a föld minden országában terhes tőle egy nő (minden ötödikben egy férfi is). És bizony ezt szegény Dzsordzsklúni még akkor se tudta volna megcsinálni, ha soha egy napot nem forgatott volna, csak toszott vón megállás nélkül.

Csak Hamvas nem fizikai szupersztár, mint a Klúni, hanem szellemi, és ezért neki furmányos logikával a házait szaporítja a népnyelv. Ami a néptől példás szociális érzékenységre vall, hiszen ha már életében anyagi nehézségei voltak, legalább holtában legyen tíz háza szegény Bécinek. Én magam egy ilyen Béciházban jártam, nem is egyszer, sőt, még költöztettem is e házból egy barátomat. Ez pedig így esett.

Kék Illi szobrász barátom bioboltban dolgozott Szentendrén, ezért minden ezóst ismert, mert ezek a kópék, ha épp nem meditálnak, meg bötűzik az Akasha-krónikát, hát bioboltba járnak teljes kiőrlésű farkastojást ropogtatni. Az egyik ilyen ezós, a Stressz Mágnes, a Hamvasbéla Alapítvány (nem a faültetős, hanem egy másik) elnöke, vagy zászlósa, vagy harsonása volt, egyben bérelte az alapítványtól a pismányi Hamvas-házat, és ott éldegélt. Illi régóta keresett már olcsó albérletet, Stresszmágnes megsajnálta, és azt mondta, hogy háromnegyed és egytized piculáért mehet oda a pincébe lakni. Nem így mondta, hogy pince, mert az egy garázs mellett álló nulladik földszinti összművesített, talajpanorámás lakrész, ezt minden ingatlanközvetítő tudja, csak az ilyen bunkók pincézik le, mint én.

Én akkoriban Budán laktam, ritkán láttam Illit, csak tudtam: beköltözött, örültem is neki. Telt-múlt az idő, találkoztunk Illivel, igen le volt robbanva, éppen nem találta az albérlet kulcsát. Kereste-kereste, majd előhúzott egy kis fekete izét piros ledlámpával, és örült. Minek örülsz, ez nem kulcs, ez ilyen autóhoz való távirányító izé, kiriasztó-beriasztó kütyü. De, ez kulcs, mosolyog, mint ki maga se hiszi, ez a Hamvasbéla-ház kulcsa. Ez a garázsajtó elektromos távirányítója. Több se kellett, hazakísértem Illit, hát muszály megnézni azt a házat, amit elektrosokkolóval kell kinyitni, meg garázs is, és ráadásul Béci. Volt is mit nézni. A ház akkora volt, mint egy népköztársaság, meg az ötven katasztrális holdnyi kert angol gyeppel, meg az elektromosan nyitható garázsajtó, meg egy telefon előtte Stresszmágnesnek, hogy ne kapcsolja be a nemzetközi rendőrségi műholdra bekötött riasztót (a ház minden négyzetméterén fel volt szerelve egy riasztó, volt pár a kertben, meg egy fél a kutyán), mert jövünk. Ha már ott voltam, segítettem bútort tologatni Illinek. Közben lejön az ikerpanorámás-amerikaikonyhás felső szintről, vagy szférából a Stresszmágnes, nézi: mit tolok. Hogy oda ne toljam, mert ott van a fővezetékkapcsoló, az elektromos, a gáz, a vízerőmű, meg az atommáglya, és ez egy tűzoltási felvonulási útvonal, ami egy tűzrendészeti, meg élet-, és vagyonvédelmi szempont. És ez a Hamvasbéla-ház, kérdezem. Bizony, ez a Hamvasbéla-ház, mondja Stresszmágnes, a Hamvasbéla Alapítvány izéje, aki bemutatkozáskor valahová a fülem és a szomszéd szoba közé nézett, elfelejtette mondani a nevét, a kézszorítása meg olyan volt, mint az egyhetes löncshús. Kimentünk Illivel a garázsba cigizni, hopp, a sarokban koporsó. Ez egy performansz kelléke, Stresszmágnes performer fiújáé, súgja Illi. Ohó, mondom Stressznek, én is szoktam performanszokat csinálni, csak én inkább olyan meztelenkedősöket. Nem szeretem a meztelen testet, így Stressz, mindig ezek a testek. Meg a testiség. Az emberi testnél nincs szebb, mondom. De, így ő, mennyivel szebb egy fa!

Hát ennél a szerzetnél lakott albérletben Illi. Néhány hónapig túlélt, aztán Bandi bácsi hozta a kisbuszt, és mentünk hórukkolni. Illi stramm lány, hát szobrász a lelkem, bírta, hogy az ablakon át a kertben serkenő angol gyepnek éppen látja a hegyit, bírta a riasztót is, meg hogy Stressz rányit a zuhanyzóban, és elkezd beszélgetni arról, hogy már másfél perce tartozik fél picula bérleti díjjal, mindezt hangsúlyozottan gyógyító szándokkal, hogy Illinek fejlődjék az éber tudata… Ám amikor Illi pár napra karácsonyozni ment, és otthagyta a hónapos macskáját a lakásban étellel-itallal-mindennel, és a Stressz felhívta, hogy ő most kiteszi a macskát abba a télbe, amiben a hőmérő is elszégyelli magát, mert még oda talál a macska kakkantani egy gramm kakát a Hamvasbéla teljes kiőrlésű herendi porcelánpadpadlójára, akkor már csak a költözés maradt. A kalandot mindenki megúszta különösebb sérülés nélkül – a macska is, és sajnos Stressz is. Egy darabig még járogatott be Illihez a bioboltba, a vevők színe előtt fennhangon követelve a fél picula bérleti díjat, miközben Illi épp az üres kiflinek, amit ebédre evett, tette el a felét vacsorára.Mondom, én ebben az egy Hamvasbéla-házban jártam, de abban már nem vagyok biztos, hogy Hamvasbéla is járt ott. És mit érezhet most, ha csakugyan ott élt? Talán olykor bosszankodva hallgatja az elektromos garázsajtó nyitódását-csukódását. Talán nevet, mikor az ő nevét viselő alapítvány Stresszmágnes elnöklésével összeül, s megvitatják, mennyivel nagyobb a fa szépségének a GDP-je, mint az emberé. Szakrális ámokfutók, mondta egy barátunk, és nevetett, mikor Illivel elmeséltük neki a Stresszmágnest. Igen, én azt hiszem, a Béci nevet. És nevetve teszi hozzá: szeretettel várok a házamban bárkit. Bár az én igazi házam csak másfél méter, és egy átlagos könyvespolcon elfér. De ebben a házban elfértek ti mindannyian.