Szergej lukjanyenko Vlagyimir Vasziljev

OLYAN sietve öltöztem át, hogy magam is csodálkoztam. Hova sietek? És miért? Hogy megismerkedjek egy jóképű izompacsirtával? Néhány nap múlva bármelyik palit megszerzem, ha esik, ha fúj! Nem vagyok succubus¹⁷, csak egyszerű boszorkány, de a nekem tetsző férfit már gyerekkoromban meg tudtam hódítani, alighogy birtokomba került az Erő. Csak egy kicsit kell várni...

Még mit nem?! Felvettem a legjobb fehérneműmet, olyat, amilyet nem az úttörőtábori rajvezetők viselnek, hanem manökenek mutatják be a kifutókon. Vékony ezüst-láncocska a briliánsos medállal: ez kihívás, hiszen senki nem sejti, hogy ezek igazi brillek, nem pedig olcsó utánzat. Egy csepp parfüm a fülem mögé, egy csepp a csuklómra, egy csepp az ágyékomra... tényleg komolyan arra készülök, hogy ma este elcsábítsam?

Igen! Valóban!

És azt is értem, hogy miért.

Megszoktam, hogy éljek a Másféle lehetőségeivel. Ha kellett, ha nem, még olyankor is, amikor egy közönséges beszélgetéssel vagy kéréssel is célt érhettem volna. Az lett volna furcsa, ha nem szokom meg. De ha már úgy alakult, hogy egy időre megfosztattam természetfeletti erőmtől, miért ne próbálnám ki magamat?

Képes vagyok-e valamire mágia nélkül, vagy nem?

Legalább egy olyan elemi dologra, mint megszerezni a férfit, aki megtetszett?

Hiszen fiatal vagyok, szép, ügyes... és a tenger, a nyári este, a tábortűz... az unalmas gyerekek lefeküdtek már aludni... ne boldogulnék mindenféle mágia nélkül?

Akkor nem érek egy fityinget sem!

Megígértem, hogy a minit nem veszem fel, de a sort, amit előszedtem a táskámból, még kihívóbb. Forgolódtam a tükör előtt, megnéztem magam. Rendben van. Jó lenne a blúzt egy kicsit kacérabbra nyitni, de egyelőre

17 A középkori hit szerint a női alakot öltött sátán.

nem érdemes túlfeszíteni a húrt. Ez itt végül is gyerektábor, nem üdülőhely.

Úgy lefoglaltak az előkészületek, hogy nem hallottam meg, valaki kopog. Csak az ajtó nyikorgására fordultam meg - Olecska kukkantott be a szobámba. Izgatottan hadarta:

- Alisza, már mind összegyűltünk... juj!

Lelkesen meredt rám. Olyan igazi bámulattal, hogy nem is szidtam le, amiért engedély nélkül belépett.

- Alisza, hogy maga milyen gyönyörű!

Büszkén mosolyogtam. Nem nagy dolog egy ágrólszakadt kislány dicsérete, aki gondosan felékesíti vézna kezét gyöngyből fűzött díszekkel, sovány nyakát madzagra fűzött lyukas kaviccsal, mégis jólesik... Megint ezek a lyukas kövecskék, mennyire unom őket!

- Mit gondolsz - kérdeztem -, belém tudna valaki szeretni? Olecska kivirult, hozzám rohant, átölelt, az arcát hasamhoz szorította. Nagy hévvel mondta:

- Okvetlenül beleszeret magába! Meglátja, és beleszeret!

- Legyen ez a mi kis titkunk! - súgtam neki. - Rendben? Olecska sűrűn bólogatott.

- Fuss a lányokhoz, mindjárt megyek én is - mondtam. Olecska még egy lelkes pillantást vetett rám, és kirohant a szobából.

így. Most egy kevés smink. Ha siet az ember, minden összekuszálódik, de...

Gyorsan kirúzsoztam a szám - nagyon szolid, nyugalmas színnel. Szemöldökömet vízálló festékkel húztam ki, valami miatt biztos voltam benne, hogy feltétlenül vízállónak kell lennie. És kész. Ennyi elég.

Végül is nem hangversenyre megyek, hanem egy kis raj tábortüzéhez.

Minden nyári laknak volt tűzrakó helye. Biztosan ez is az artyeki hagyományok egyike. A benyomást kissé rontotta, hogy a tábortűzhöz odakészített tűzifa valahogy túlságosan is hivatalosan festett - akkurátusan felaprított hasábok voltak. Elképzeltem, amint a rajvezetők elmennek a gazdasági részleghez, és kiírják a megrendelést: „tűzifát a rajtábortűzhöz, kétórás időtartamra".

Egyébként nem is olyan nevetséges. Biztosan nekem is szerveznem kell majd valami hasonlót. Megírni a megrendelőt, elhozni a fát, vagy azt a munkások idehozzák? Jól van, majd kiderül.

Már minden kész volt, a fahasábok odakészítve, a fiúk a negyedik rajból és a kislányok a hetedikből körbeülték. Igaz, gondosan helyet szorítottak az én gyámoltjaimnak is.

A jóságosak...

Igor az előkészített tűz mellett ült, szorosan körülötte a fiai. Halkan pengette egy gitár húrjait, és én majdnem felnyögtem, ráébredve, hogy a bárdok¹⁸ dalai elengedhetetlen kellékei az ilyesféle összejöveteleknek. Micsoda egy szerencsétlen hangszer a gitár! A legnemesebb hangszer, a zene valóságos királya - és nyomorúságos fadarab lesz belőle hat húrral olyanok kezében, akiknek se hallásuk, se hangjuk.

Nincs mit tenni, tűrni kell.

Csak azt sajnálnám, ha erről a rokonszenves emberpéldányról kiderülne, hogy a hang és tehetség nélküli énekesek egyike.

Jaj, és ha ráadásul a saját dalait adja majd elő?!

Az csak az igazi gyötrelem, amikor rossz versek szerzője három akkordot elsajátítva úgy véli, hogy mínusszor mínusz feltétlenül pluszt ad ki, és „szerzői dalok" előadójává lépteti elő magát. Hány ilyet láttam! Ahogy elkezdik, szemük üvegessé válik, hangjukban oda nem illő férfiasság és romantika zeng, és képtelenség őket leállítani. Egyszóval olyanok, mint a dürgő siketfajdok. Az egyetlen alternatíva, ha ismert dalokat játszanak saját képességeikhez szabva. Valamit Cojtól vagy az Aliszától, vagy mi is kell a mai fiataloknak?

De legyen bármi is, nekem nem tetszik!

Ahogy meglátott minket, Igor felállt az üdvözlésünkre. És én rögtön elfelejtettem rossz előérzeteimet. Nahát, milyen szép férfi!

- Szervusz - tért át nagyon könnyedén a tegezésre. -Nem kezdtük el, titeket vártunk.

- Köszönjük. - Éreztem, hogy elvesztem a fejem. A kislányaim már letelepedtek odébb lökdösve a fiúkat - a na-

gyobb lányokat inkább kerülték -, én meg még mindig álltam, mint egy hülye, akaratlanul is magamra vonva a megértő pillantásokat.

- Jól úszol. - Igor mosolygott. Aha!

Mégiscsak szakított időt a strandon arra, hogy szétnézzen!

- Köszönöm - mondtam megint. Mi van velem, ledermedtem, mint egy naiv, tapasztalatlan kislány, még csak meg se kell játszanom!

A saját magammal szembeni düh egyből erőt adott. Leültem a fűre Olecska és Natasa közé. Az én aprócska testőrségem, a kém és a szövetséges... Mellesleg most fütyültek rám, a mindjárt kezdődő tábortűz foglalta le őket.

- Aljoska, kezdheted - mondta vidáman Igor. Odadobott egy doboz gyufát egy erős, hirtelenszőke legénykének. Az ügyesen elkapta röptében, négykézláb odamászott a farakáshoz, törökülésbe ereszkedett. Mintha valamiféle szertartás bemutatására készült volna.

A fiú nagy gonddal kiválasztott egy szál gyufát a dobozból, és tenyeréből ernyőt formázva, mint a megszállott dohányos, meggyújtotta. Odahajolt a farakáshoz. Papír nem volt az alágyújtáshoz, csak rőzse és apró ágacskák. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét.

Tiszta cirkusz.

Ennek ellenére engem is érdekelt, sikerül-e az ifjú pirománnak egyetlen szál gyufával meggyújtania a tábortüzet. Sikerült neki.

Az egyre sűrűsödő sötétben reszketve megjelent az első kis lángnyelv. Olyan lelkes kiáltozás és sivalkodás fogadta, mintha a rossz időben halálra fagyott ősemberek törzse gyűlt volna össze a tűz körül.

- Nagyon ügyes voltál! - Igor kezet nyújtott a fiúnak, erősen megszorította, és mosolyogva összeborzolta a haját. - Te leszel a tábortűzfelelős!

Aljoska arcáról mérhetetlen büszkeség sugárzott.

Öt perc múlva a tábortűz már javában égett, a gyerekek megnyugodtak egy kicsit. Fecsegtek, nevettek, sugdolóztak, elszaladtak és visszajöttek, apró gallyakat és tobozokat dobáltak a tűzbe, nyársra húzott kolbászdarabokat próbáltak megsütni. Egyszóval teljes erővel folyt a mulatság. Igor a gyerekek közt trónolt, egy-egy megjegyzést fűzött a beszélgetéshez, ilyenkor mindenki gurult a nevetéstől, megkóstolta a félig kész falatokat, visszahúzta azokat, akik túl közel merészkedtek a tűzhöz. A társaság lelke... Galinát is teljesen lefoglalták védencei. Csak én ültem mint a hülye a vigadozó tömegben, nem odaillő válaszokat adtam a kislányoknak, elkésve, a többiek után nevettem, és elkaptam a tekintetem Igorról, ha felém nézett.

Hülye! Micsoda hülye vagyok! Más már nem is hiányzott, mint valóban beleszeretni egy emberbe!

Amikor legközelebb megint nem sikerült időben elkapnom a tekintetem, Igor rám mosolygott. Kinyújtotta a kezét, fölemelte a fűből a gitárját. Azonnal elcsöndesült mindenki, a gyerekek egymást böködték, elhallgattak, és valahogyan kissé megjátszott figyelemmel készültek meghallgatni őt.

Hirtelen elkeseredetten azt kívántam, hogy valami ostoba, tehetségtelen dolgot énekeljen. Talán valami régi úttörődalt a tűzben sült krumpliról, a tengerről, az úttörőtáborról, az erős barátságról és arról, hogy készen állunk pihenni és tanulni. Csak legyen vége ennek az ostoba varázslatnak, csak ne gondoljak mindenféle nem tudom, mit, ne lássak a szép test köntösében nem létező értékeket!

Igor játszani kezdett, és én megértettem, hogy elvesztem. Jól csinálta. A dallam nem túl nehéz, de szép volt, és ő nem játszott hamisan.

Azután énekelni kezdett:

Az égi angyal, a két fiú látta,

leszállt a házuk padlására.

S ők ketten, hogy senki se lássa,

titkon felmásztak utána...

A két gyerek lesett az ablakon,

az üres sötétbe pislogtak vakon.

Csak az egyik sarok ragyogott, fénylett,

ott két levetett szárny fehérlett...

Igen, fiúk, igen!

Az angyal elsiet,

de lopni bűn,

és szárny nem jut mindenkinek.

Felszállnának az égbe

-csak fel kell ölteni a szárnyakat,

de nem merik.

Mert megtanulták, hogy van két szó:

Nem szabad!

Nem gyerekeknek való dal ez. Mégis bizonyos érdeklődéssel hallgatták, bár most alighanem egy megzenésített matektankönyvet is elénekelhettek volna nekik, azt is elfogadják. Este, tábortűz, gitár, a szeretett vezető - ilyen helyzetben bármi tetszik.

De én tudtam, hogy Igor nekem énekel. Bár csak a tűzbe bámul, bár a dal nem a szerelemről szól, és bár csak néhány szót váltottunk. Mintha megérezte volna, mire számítok, és rá akart volna cáfolni várakozásaimra. Talán így is volt - sok emberben működik erős intuíció, pedig nem tartoznak a Másfélékhez.

A már felnőtt két fiút

másfelé vitte az út.

Az egyikből banditát csinált,

a másikból zsarut.

És most mindkettő szomorú...

Igen, fiúk, igen!

Az angyal elsiet,

de lopni bűn,

és szárny nem jut mindenkinek.

Rám nézett és mosolygott. Ujjai még egyszer végigfutottak a húrokon, és megismételte: Szárny nem jut mindenkinek... A gyerekek nagy lármát csaptak.

A dal látszólag nekik is tetszett, bár hogy mit érthettek belőle, fel nem foghatom. Talán az tetszett nekik, hogy „nem szabad", talán a nagy kalandot képzelték el kis eszükkel, hogy felmászol a padlásra, ahová berepült egy angyal... Én arra gondoltam, hogy ez a dal illik a Másfélékhez. Egyébként a Setétekhez is, meg a Fénypártiakhoz is.

Jó dal. Csak egy kicsit sántít. Az a fiú, aki közénk jön, felvette volna a szárnyakat. Vagy legalábbis felpróbálja.

Számunkra ugyanis nem létezik a „nem szabad".

- Szép dal. Csak túlságosan komoly - mondta Galina. - Ki írta, te?

Igor elnevette magát, és megrázta a fejét.

- Nem, dehogy. Ez Julij Burkin dala. Sajnos nem túl ismert előadó.

- Igorek, lehetne valamit a mieink közül? - Galina teljes gőzzel kacérkodott vele. A liba...

- Lehet - egyezett bele könnyedén Igor.

Belecsapott a húrokba, élénk ritmust diktálva rázendített egyszerű szavakkal „a dalok és barátok világon legeslegjobb táborá"-ról.

Tessék, ez az, ami nekik kell! Már a második versszaktól együtt fújták, mert igazán nem volt nehéz kitalálni, hogyan folytatódik a szöveg. A refrént, amely a tengerről szólt, ahová kizárólag a vezetővel szabad bemenni, mert ő is „szereti a fröcskölést és a homokot", különösen nagy lelkesedéssel fújták. Mindenki nagyon elégedett volt, még Galina és kamasz lányai is. Igor egyszer a parton talált kavicsról énekelt „lyukkal a belsejében", mintha létezhetne kavics lyukkal a külsején. Észrevettem, hogy sokan a nyakukban függő kavicsokhoz nyúltak.

Ez már igen! A tyúkistenség buzgó hívői. Lehet, hogy van Artyekben egy külön munkakör - a lyukas kövek előállítója? Ül a műhelyben egy borotválatlan, részeg pacák, és reggeltől késő estig fúrja a lyukakat a kavicsokba, este pedig szétszórja őket a strandon a gyereknép örömére?

Ha nincs ilyen, az nyilvánvaló hiányosság.

Igor ugyanolyan vidámnak látszott, mint a gyerekhad. A dalt is lelkesen énekelte, csak éppen... Ez az egész lelkesedés a gyerekeknek szólt. Igor szórakoztatta őket. Mulattatta. De őt magát hidegen hagyta ez a dal.

Elgyengültem.

Legalábbis rokonszenves vagyok neki. És ő is nekem...

Igor elénekelt még néhány dalt. Azután Galina kaparintotta meg a gitárt. Erőszakkal kerítette hatalmába -a hangszer ellenállt neki, ahogyan tudott, egyetlen tiszta hangot sem volt hajlandó kiadni, Galina mégis elénekelte a „Fogjuk meg egymás kezét, barátaim" kezdetűt és a következő úttörődalt. Még a negyedik rajból való kisfiú is különbül játszott, pedig alig volt elég ereje megpengetni a fémhúrokat.

Azután Igor tapsolt egyet.

- Elég! Eloltjuk a tábortüzet, és irány vacsorázni! Valahonnan előcipeltek két vödör vizet, és ő ráöntötte a már kialvófélben lévő parázsra.

Megálltam, elnéztem takarékos, kifinomult mozdulatait. Mintha egész életében tábortüzek kioltásával foglalkozott volna. Valószínűleg mindent így csinál - gitározik, tábortüzet olt, dolgozik a számítógépen, becézi az asszonyokat. Pontosan, gondosan. Megbízhatóan. Teljes körű garanciával.

A parázsból forró, fehér gőz áradt. A gyerekek szétszaladtak. És Igor hirtelen, az oltást félbe sem szakítva, megkérdezte:

- Szeretsz éjszaka fürödni, Alisza? Összerezzentem.

-Igen.

Egy pillanatra elvesztettem a fejem. Micsoda elfeledett érzés! Nem én szedek föl egy férfit, hanem ő engem!

Igor a tűzre öntötte a maradék vizet, és rám nézett. Elmosolyodott.

- Nagyon örülnék, ha eljönnél. Csak... ne érts félre!

- Azt hiszem, nagyon jól értelek - válaszoltam.

- Eljössz?

Nagyon szerettem volna nemmel válaszolni. Egyszerűen csak azért, hogy felbosszantsam. De végül is ostobaság lenne elrontani a saját mulatságomat egy pillanatnyi elégtételért.

- Valószínűleg - feleltem.

- Várlak - válaszolta Igor nyugodtan. - Mehetünk? Egy pohár joghurt éjszakára nagyon jót tesz a fáradt raj vezetőknek. Biztosítja a nyugodt és mély álmot.

Csodálatos volt a mosolya.

Artyekben fél tizenegykor van takarodó.

A hangszórókban ünnepélyesen felzengtek a kürtök, lágy női hang kívánt mindenkinek jó éjszakát. A tükör előtt álltam, tulajdon képmásomat néztem, és igyekeztem megérteni, mi is történik velem.

Szerelmes lettem?

Nem, az lehetetlen. Én Zavulont szeretem. Én Moszkva leghatalmasabb Setét mágusát szeretem. Azon kevesek egyikét, akik valójában uralják a világ sorsát. Mit számít hozzá képest egy közönséges ember? Még ha rokonszenves is, még ha jó is az alakja, mégha mégis van benne az az ostoba megbízhatóság, amely csak úgy süt minden mozdulatából? Az emberi faj közönséges hímje. A hímek közönséges kis gondolataival. Egy üdülőhelyi kalandhoz nagyon megfelel, de semmi több!

Valóban nem tudnék beleszeretni?

A táskámban megcsörrent a telefon, és én összerezzentem. Anyám? Aligha, ő szörnyen takarékos, sosem hív a mobilomon.

Elővettem a telefont, és fogadtam a hívást.

- Szervusz, Alisza!

Zavulon hangja fáradt volt. Gyengéd és fáradt, mintha alig lett volna ereje telefonálni, de nem állta meg, hogy felhívjon.

- Szia - suttogtam.

- Érzem, hogy nyugtalan vagy. Mi történt veled, kicsim? Előle nem titkolhatsz el semmit. Zavulon mindent tud...

mindenesetre mindent, amit tudni akar.

- Arra készülök, hogy szeretőt kerítsek magamnak egy hónapra - leheltem bele a telefonba.

- Na és? - Zavulon gondterheltnek tűnt. - Alisza... nem vagyok féltékeny a kutyádra. És az emberre, aki elszórakoztat majd, szintén nem áll szándékomban féltékenykedni.

- Nincs is kutyám - mondtam mogorván.

Zavulon elnevette magát, és ettől az összes ostoba gondolatom elszállt.

- Nagyon jó. Nem érdekel, van-e kutyád. Nem érdekel, van-e szeretőd az emberek közül. Nyugodj meg, kicsim! Gyűjtsd az erőt! Szórakozz, ahogy a kedved tartja! Csábítsd el akár az egész Artyeket úttörőstől, egészségügyistől! Te ostoba...

- Úgy viselkedem, mint egy ember, igaz? - Elszégyelltem magam.

- Semmi baj. Ez nem tart soká, Alisza. Gyűjtsd az erőt, csak... - Zavulon egy pillanatra elhallgatott. - Jól van. Semmi.

- De csak mondd! - Ismét feszültté váltam.

- Bízom a józan eszedben. - Zavulon habozott. - Alisza, ne lőj túl a célon, rendben? A pihenésed az Őrségek közti régi Megállapodás keretében zajlik. Nincs jogod túl sok Erőt elszívni. Csak morzsákat. Ne válj közönséges energiavámpírrá, pihenőn vagy, nem vadászaton. Ha túllépsz a kereteken, örökre elveszítjük ezt az üdülőhelyet...

- Értem - mondtam.

Még sokáig ver visszhangot az a baklövésem az erőprizmával...

Nem kezdtem ígérgetni, esküdözni a Setétre és tulajdon Erőmre. Az ígéretek üresek, a Setét nem ereszkedik le az apró részletekhez, Erőm pedig most nincs. Egyszerűen megfogadtam magamnak, hogy semmiképpen sem lépem át a megszabott határokat, nem viszem jégre Zavulont és az egész Nappali Őrséget.

- Akkor csak pihenj, kicsikém! - Mintha könnyű szomorúságot éreztem volna Zavulon hangjában. - Pihenj!

- Nem tudnál idejönni? Ha csak rövid időre is? - kérdeztem bizonytalanul.

- Nem. Nagyon elfoglalt vagyok, Alisza. Félek, hogy a következő három-négy napban nem tudunk kapcsolatba lépni. De ne izgulj! Egy öreg, unalmas, világméretű gondoktól agyonterhelt gonosztevő talán megfelelő partner egy ifjú boszorkány pihenéséhez?

Elnevette magát.

Ilyen dolgokról általában igyekszünk telefonon nem beszélni, különösen nem mobilon, mert azokat mind egy szálig lehallgatják, és az elhangzottakat rögzítik. Az egész társalgás mintha tréfás hangnemben folyt volna, de azért... Mi van, ha valaki az emberek közül egyszer csak elkezdi felgombolyítani a fonalat? Erőt és időt kellene aztán fecsérelni a dologra.

- Szeretlek - suttogtam. - Köszönök mindent.

- Sok sikert, kicsikém - mondta gyengéden Zavulon. -Csókollak.

Kikapcsoltam a telefont. Mosolyogtam saját magamon.

Tessék, minden rendben. Honnan is jött ez az ostoba izgalom? És honnan támadt az a hülye ötletem, hogy beleszerethetek Igorba? A szerelem más, a szerelem tiszta gyönyörűség, érzelmek áradata, érzéki örömök és kellemes közös időtöltések. Az pedig, amit most átélek, különös félénksé-gem és izgalmam, csak betegségem következménye. Szokatlan helyzet úgy kommunikálni egy férfival, hogy el sem tudom képzelni, hogyan ellenőrizhetném... elvégre nem fenyegethetem pisztollyal, mint tehetségtelen banditáimat...

- Alisza? - jelent meg az ajtóban Olecska kíváncsi pofi-kaja. - Nem néz be hozzánk egy pillanatra?

A kislány mezítláb volt, egy szál bugyiban és pólóban. Már lefeküdt, de nem bírta ki.

- Mindjárt megyek - mondtam. - Meséljek nektek? Olecska felderült:

-Aha!

- Vidámat vagy félelmeteset?

- Félelmeteset!

Minden gyerek szereti a félelmetes történeteket.

- Fuss az ágyba - mondtam -, mindjárt megyek.

Tíz perc múlva ott ültem a hálóban Olecska ágyán, és félhangosan meséltem:

- És reggel felébredt a kislány, odament a tükörhöz, belenézett - és minden foga piros volt! Fogkrémmel megmosta, szappannal súrolta, hiába, a foga piros maradt. Nem tehetett mást, egyetlen szót sem szólt a szüleihez, nehogy észrevegyék. Még az volt a szerencse, hogy a kislány kisöccse beteg lett, és a szülők így egyáltalán nem foglalkoztak vele. így van ez mindig, mindenki csak a kisebbekre figyel, rád akkor se néznek, ha piros a fogad.

Remek dolgok a gyermekeknek szóló rémtörténetek! Különösen, ha éjszaka mesélik őket az ablakon beáradó titokzatos félhomályban, apró, ostobácska kislányok nyájának.

- Én már kitaláltam - mondta unatkozó hangon Natasa. Nagyon komoly kislány, őt nem lehet rémtörténetekkel megfogni. Izgatottan lehurrogták, és Natasa elhallgatott. Folytattam, érezve, milyen hevesen ver a hozzám bújó Olecska szíve. Itt aztán lesz termés...

- A harmadik éjjel a kislány a jobb copfját spárgával odakötözte az ágyhoz - folytattam titokzatos suttogással. - És tizenkét órakor felébredt, mert a spárga megfeszült, és fájdalmasan húzta a haját. És a kislány észrevette, hogy a kisöccse ágyánál áll, és a fogai csattognak! Csattognak!

Larisza halkan felsikoltott. Nem félelmében, inkább a rend kedvéért. Az egyik kislány természetesen nagy örömmel kezdte csattogtatni a fogát.

- Akkor a kislány kiment a konyhába, elővette a szekrényből a kalapácsot és a fogót, amit a papa ott tartott, és reggelig szép csöndben kihúzta az összes fogát. Nagyon fájt, de megtette, mert bátor kislány volt, és a keze erős. És másnap reggel a kisöccse meggyógyult. A kislány fogai pedig újra kinőttek, még szebbek, mint a régiek, mert az előzőek csak tejfogak voltak.

Suttogásig lehalkítottam a hangomat, és ünnepélyesen hozzátettem:

- Csak mindegyik rózsaszínű volt!

Az egyik kislány, aki már beleélte magát a szerencsés befejezésbe, rémülten feljajdult. Én pedig ünnepélyesen befejeztem:

- És a szülők a kisöccsét így is jobban szerették, mint a kislányt. Mert a kisfiú akkor nagyon súlyos beteg volt, és ők nagyon aggódtak miatta.

Kész. Jó lenne tudni, hány kislánynak van öccse. A születésszám alacsony az országban, de ha elsőnek kislány születik, általában megpróbálkoznak egy második gyerekkel is.

Anyám is szerette volna. Vénségére, már elmúlt harminc, micsoda hülye... Csakhogy én, bár még csupán tizenkét éves voltam akkor, de Másféle... És megbirkóztam a váratlan problémával. Valójában talán kár volt. Lett volna egy öcsém, na és, mi rossz van abban? Még ha féltestvér is... amiről csak én tudtam volna, hiszen anyám maga is kételkedett... Már azért is, mert talán Másféle lett volna, olyan, amilyen, de szövetséges... De ami elvégeztetett, nem csinálható vissza.

- És most aludni! - vezényeltem vidáman.

Persze kérlelni kezdtek, hogy meséljek még valamit. De nem mentem bele. Fél tizenkettő, és még le kell érnem a strandra. A kislányok hangja egyre álmosabb, egyre elmosódottabb volt. Amikor eljöttem tőlük, Gulnara próbált meg elmondani valami rémtörténetet, de a szünetekből és elakadásokból ítélve még a fele előtt elalszik.

Visszamentem a szobámba, végignyúltam az ágyon, és vártam.

Vajon mit csinál most Igor?

O is a gyerekeit szórakoztatja?

Vagy vodkázik a többi rajvezetővel?

Vagy valamelyik rajvezető lányt szédíti?

Vagy békésen alszik, elfeledkezve arról a szándékáról, hogy éjszakai fürdésre induljon.

Megráztam a fejem. Nem. Csak ezt a legutolsót ne!

Ő megbízható. Majdnem... majdnem annyira, mint Zavulon. Nevetséges összehasonlítás: még a Setét Másfélék közül is csak kevesen nevezhetnék Zavulont „megbízható"-nak. De én - én igen. Minden jogom megvan hozzá. A szerelem hatalmas erő, és olyan különös erő...

És ha Igor lehetséges Másfélének bizonyul?

Az egyszerre rám törő édes előérzettől és pániktól hunyorogtam. Akkor mit tegyek? Akkor ez már nem egy emberrel folytatott szórakozás lesz, amit Zavulon engedélyezett számomra. Az már a legigazibb háromszög lesz...

Mi van velem!?

Ugyan miféle háromszög? Még ha hasonítatlan Másfélének bizonyulna is, Igor fejvesztve menekülne el, és azt is elfelejtené, hogy románcba keveredett Zavulon barátnőjével!

És én is elfelejtem!

Az idő elviselhetetlenül lassan telt. Az óramutatók tűnődve, sietség nélkül kúsztak előre, mintha nem lennének biztosak az idő múlásában. Félórát akartam várni, de húsz perc múlva föladtam. Nem bírtam tovább.

Felkeltem, és halkan bementem a kislányok hálójába.

Csönd volt. Egy nagy gyerekhálószoba nyugodt, jó csendje, amelyet csak apró neszek törtek meg - szuszogás, szipogás, álmos cuppogás.

- Kislányok! - szólítottam őket halkan.

Válasz nem jött.

Megindultam az ágyak sora mellett, könnyedén megérintettem vállakat, kezeket, hajakat. Semmi... Semmi... Semmi... Itt van.

Olecska volt az.

Leültem az ágyára, tenyeremet verejtékes homlokára tettem. És meghallottam az álmát - amelyből áradt az Erő...

Összefüggéstelen, zavaros volt, nem kapcsolódott esti mesémhez. Olecska azt álmodta, hogy felfelé kapaszkodik egy régi, megroggyant torony tetejére, a kőkorlát félig beomlott, jókora rések tátonganak benne. Lent, a torony alatt talán középkori város, talán valami ősrégi kolostor terül el. És bár a torony félhomályba borult, alatta furcsamód ragyogott a nap. És a roskatag házak között emberek járkáltak, vidám, örvendező emberek nyári ruhában, fényképezőgépekkel, színes magazinokkal a kezükben. Jól érezték magukat, vidámak voltak, eszükbe sem jutott felnézni az ég felé - és meglátni az aprócska lányt, aki, mint a megbabonázott, egyre közelebb megy a tátongó réshez...

Egy kicsit még húznom kellett volna az időt. Megvárnom, míg Olecska lezuhan - mindenképpen le kellett zuhannia, az álom efelé haladt. Magam sem értettem, mi történik velem, de megfeszültem - és magamba szívtam az álmot. Teljes egészében.

A sötét tornyot is a vidám tömeg fölött, a korlát tátongó réseit is, a hideg közönyt is, a csábító mélységet is. Mindent, ami Erőt adhatott nekem.

Olecska lélegzete egy pillanatra elakadt. Megrémültem, hogy kómába esik - ez, bár nagyon ritkán, megtörténik azokkal az emberekkel, akikből túlságosan hirtelen szívják ki az Erőt.

De a kislány tovább lélegzett.

Felálltam térdeltemből. Engem is elöntött a verejték. Éreztem, hogy a megszokott Erő helyén keletkezett ürességben megjelenik egy energiacsomó. Nem, az üresség még korántsem szűnt meg... és én kapkodtam... valamiért...

De meggyógyulok.

Ismét puha érintések, lágy hajak, álomban kinyílt szájak, elernyedt ujjak. Semmi... semmi... itt van. Ez Natasa volt. Az ő álmát én inspiráltam.

Natasa a fürdőszobában állt. Meztelenül, szappanhabosan. És egy öt-hat éves kisfiú fejét verte a csempéhez, azt ismételgetve: „Fogsz még leselkedni? Fogsz?" A kisfiú úgy vergődött a kezében, mint egy rongybaba. A szemét rémülten nagyra nyitotta, de hallgatott. A szülei büntetésétől valószínűleg még jobban félt, mint a nővérétől.

Natasával viszont valami nem volt rendben. Lelkében összekeveredett a harag elviselhetetlen öccse ellen és a félelem, hogy túlságosan erősen odaveri a falhoz, és a szégyen, bár még nem is olyan nagyon régen együtt fürdették őket, és a bűntudat... mert szándékosan nem zárta be az ajtót... éppen arra számítva, hogy a tilalmak megszegésére ösztönző természetes gyermeki törekvéstől hajtva kisöccse majd benéz.

Ez már igen! Micsoda szenvedélyek, pedig még a tizenkettőt sem töltötte be!

Natasa mélyet sóhajtott - álmában túl erősen ütötte neki a falnak kisöccsét, és annak kiserkent a vére. Nem volt világos, honnan folyik, az egész fejét elöntötte.

Magamba szívtam a kislány álmát.

Teljes egészében. A dühöt, a félelmet, a szégyent, a bűntudatot és a zavaros, alig ébredező érzékiséget.

De az álomnak még nem volt vége!

Natasa, aki előbb már elengedte a kisfiút, most újra megragadta a vállát. És a hóhér hideg megfontoltságával a víz alá nyomta a fejét; a víz egy szempillantás alatt rózsaszínűvé vált. Még a felszínét borító habfoszlányok is pirosak lettek. A fiú tehetetlenül vergődött, próbálta kihúzni a fejét a vízből.

Kővé dermedtem. Az álomban elkövetett gyilkosság csaknem ugyanannyi Erőt szabadít fel, mint a valódi. Most egyetlen pillanat alatt feltölthetem a lelkemben tátongó ürességet!

Csak ki kell húzni Natasából az újra feléledő félelmet, és...

De nem csináltam semmit. Csak álltam mélyen az ágy fölé hajolva, és néztem az idegen álmot - mint egy horrorfilmet, amit váratlanul egy gyerekeknek szánt rajzfilm helyett adnak a tévében.

Natasa kirántotta a vízből az öccsét. Az mohón kapkodott levegő után. Már nem volt véres, csak a szeme alatt látszott egy karmolás. Az álmoknak is megvannak a maguk törvényei.

„Azt mondod, beleestél a kádba, és beverted a fejed, világos?" - sziszegte Natasa. A kisfiú rémülten bólintott. Natasa durván kilökte a fürdőszobából, bezárta az ajtót - és lassan belemerült a habos vízbe. A habos rózsaszín vízbe...

Vártam még néhány másodpercet, aztán felittam az álom maradványait. Diadal, izgalom, megnyugvás...

És lelkem sebe egyszeriből félig begyógyult.

Hagynom kellett volna, hogy Natasa megölje az öccsét. Csak a félelmét kellett volna elvennem, és vízbe fojtja a fiút, mint egy macskakölyköt.

Úsztam a verejtékben. A kezem reszketett. Nem, ki hitte volna erről a megfontolt, okos kislányról, hogy éjszakánként ilyen rémálmai vannak?

Jól van. Lassan járj, tovább érsz.

Folytattam körutamat.

Fél egyig még három álmot szívtam magamba. Ezek már nem voltak olyan bőségesek, de számottevő Erőt sugároztak. Jó lesz itt pihenni, ha a kislányok ilyen mennyiségű energiát akkumulálnak.

Csaknem teljesen helyreállítottam elveszett erőimet. Az oroszlánrész persze Natasától származott. Olyan érzésem támadt, hogy elég csupán még egy álmot magamba szívnom, és teljesen rendbejövök, normális Másféle leszek. De már senki nem látott számomra megfelelőt. Az egyik álom egyszerűen elképesztett: Gulnara azt álmodta, hogy öreg nagypapáját gondozza. A konyhában sürög-forog, teát tölt neki, folyton gondoskodva kérdezgeti... Ó, ez a keleti kultúra... egy bödön méz arzénnal keverve.

Ha nem lenne Igor...

Érdemes volna várni egy félórát, órát, és a tizennyolc donor közül valamelyik biztos álmodik valami rémeset. De...

Nem sokáig haboztam.

Holnap éjjel összeszedek mindent, ami akad, az utolsó csöppig. De ma lazíthatok. Kipróbálhatom magamat egy mindennapi nő szerepében.

Résnyire nyitva az ajtót kicsusszantam a nyári éjszakába. A tábor aludt. Az utacskák mentén itt-ott egy-egy lámpa világított, az égen ott ragyogott a csaknem teli hold.

Az ilyen éjszakák kedveznek az alakváltóknak. Erejük teljében vannak, könnyen és szabadon alakulnak át, vidám életkedv, vadászszenvedély vesz rajtuk erőt, a vágy, hogy darabokra szaggassák az eleven húst, becserkésszék és elejtsék áldozatukat. Persze az alakváltók és a vámpírok képviselik a legalsó kasztot a Setétek közt. És többségükben ostobák, primitívek. De az ilyen éjszakákon egy kicsit irigylem őket. Primitív, természetes, állati zsigereik legmélyéről fakadó erejüket. A képességüket, hogy állattá átalakulva egyszeriben leszámoljanak az ostoba emberi érzelmekkel.

Elnevettem magam, és karom széttárva, fejem az ég felé hátravetve futásnak eredtem az ösvényen. Bár még nem nyertem vissza a Másféle képességeit, de véremben pezsgett a friss Erő, és egyszer sem botlottam meg, egyetlen pillanatig sem haboztam, merre kell mennem. Olyan érzés volt, mint közvetlenül a hasonulásom előtt, amikor váratlanul meglátogatott minket „anyám régi barátnője", Irina Andrejevna. Szüleim valahogy furcsán viselkedtek, kényelmetlenül érezték magukat, ezt érzékeltem, Irina Andrejevna pedig időnként engem nézett... furcsán, mintegy mérlegre téve, könnyed, leereszkedő mosollyal. Szüleim egyszer csak hirtelen elszaladtak valahova, egész estére kettesben hagyva engem a „régi barátnővel". És leendő nevelőm elmondott nekem mindent. Azt is, hogy szüleimet most látta először, egyszerűen megbabonázta őket. Mesélt a Másfélékről, a Homályról, amely csodás képességekkel ruházza fel őket, és arról, hogy a Homályba való első belépésemtől függ, ki lesz belőlem, Fénypárti vagy Setét. Arról, hogy leendő Másféle vagyok. Hogy egy „nagyon-nagyon erős varázsló" figyelt fel rám... később gyakran tűnődtem, vajon nem maga Zavulon volt-e, de sosem szántam rá magam, hogy megkérdezzem.

Akkor sokáig haboztam... én kis hülye. Nem tetszett a Setét szó. A mesékben és a filmekben a Setétek mindig gonoszak voltak. Uralkodtak az egész világon, országokat és hadseregeket irányítottak, de közben mindenféle gusztustalanságot ettek, szörnyű ellenszenves hangon beszéltek, és jobbra-balra mindenkit elárultak. Na és persze végül mindig vesztettek.

Irina Andrejevna sokáig nevetett, amikor ezt elmeséltem neki. És beismerte, hogy a meséket a Fénypártiak találják ki. A Setéteknek rendszerint kisebb gondjuk is nagyobb az ilyen ostobaságoknál. És hogy valójában ők azok, akik szabadságot és függetlenséget akarnak, nem törekednek hatalomra, nem erőltetik rá ostoba óhajaikat a környezetükre. Bemutatta nekem képességei egy részét - és megtudtam, hogy anyám réges-régen csalja az apámat, és hogy az apám egyáltalán nem olyan bátor és erős, mint ahogy én gondoltam, és hogy legjobb barátnőm, Vika mindenféle disznóságot terjeszt rólam...

Anyámról már addig is tudtam. Már tízévesen. Csak igyekeztem nem gondolni rá és Vitya bácsira. A papa miatt nagyon elkeseredtem. Amikor pedig Vikáról értesültem -szörnyen dühös lettem, és elhatároztam, hogy megfizetek neki. Ma már nevetséges az egész - de tízévesen megtudni, hogy legféltettebb titkomat, azt, hogy másodikos koromig bepisiltem az ágyba, a barátnőm elmesélte az osztálytársunknak, Romkának... Az iszonyú volt! Én meg még azon gondolkodtam, miért nevetett olyan fölényesen, lenézően, amikor a Hadsereg Napjára képeslapot meg filctollakat ajándékoztam neki...

Irina segített először belépnem a Homályba. Azt mondta, ott én magam dönthetem el, kivé válok. A Homály átlát a lelkemen, és kiválasztja a legmegfelelőbbet.

Vika barátnőm azután lecsúszott, ketteseket kapott, szitkozódva szidta a tanárokat, sőt az oktatási igazgatóhelyettest is, kivették az iskolánkból, és azt beszélik, sokáig kezelték egy gyermekpszichiátriai intézetben egy ritka betegséggel, a Gilles de la Tourette-szindrómával. A szépfiú Romka pedig egy záródolgozat kellős közepén becsinált a nadrágjába, és még két évig együtt kellett élnie a „beszari" névvel, míg szüleivel át nem költöztek egy másik kerületbe.

Vitya bácsi meg belefulladt a nyaralójuk melletti tó sekély vízébe, igaz, csak három év múlva. Ez azért mégiscsak nehéz feladat egy gyereknek. Arra meg, hogyan sikerült megszereznem egy hajfürtjét, még gondolni sem szeretek...

És egy cseppet sem bántam meg a választásomat.

Némelyek gonosznak gondolnak bennünket, Setéteket. Azt már nem! Egyszerűen igazságosak vagyunk. Büszkék, függetlenek és igazságosak.

És magunk döntünk a sorsunkról.

Az éjszakai strand mélabús varázst áraszt. Mint egy őszi park, mint egy hangversenyterem premier után. Egy időre eltűnik az elfáradt tömeg, hogy erőt gyűjtsön a következő őrültségekhez, a tenger sebeit nyalogatja, kivetve a partra a dinnyehéjakat, az elázott csokipapírokat, lerágott kukoricacsutkákat és a többi emberi szemetet; a nedves, hűvös homokot sirály- és hollónyomok borítják.

A strandhoz közeledve meghallottam Igort. Előbb a gitárját, azután a hangját is.

Énekelt, és hirtelen világosan belém hasított: nem lesz semmi. Vidám kompánia ül ott együtt, a homokban egykét üveg és széttördelt zsömlék, amelyeket a vacsoráról hoztak el, hogy legyen harapnivaló. Én hülye meg legfeljebb arra számíthatok, hogy az éjszaka hátralévő részére meghív a szobájába...

Azért csak odamentem a hangot követve. Hogy meggyőződjek...