Szergej lukjanyenko Vlagyimir Vasziljev

ELÖL már pislákoltak a pályaudvar fényei, de a Zárja gyár melletti elhanyagolt, lepusztult parkra sűrű, hideg sötétség borult. A lépések alatt ropogott a jégkéreg, amely délre valószínűleg megint megolvad. A mozdonyok távoli füttyét, a hangosbemondó kivehetetlen közleményeit és a jégkéreg ropogását hallhatta volna, aki véletlenül idetéved ezen az órán.

Csakhogy ide régen nem merészkedett be senki éjszaka, sőt már este sem. Még a megtermett és harapós kutyáikat sétáltató gazdák sem.

Mert még a kutyák sem mentették volna meg attól, akivel az éjszakai sötétben, a négy évtized alatt felnövekedett tölgyek közt összeakadhatott az ember.

A magányos járókelő, vállán jókora táskával nyilvánvalóan vonatához igyekezett, ezért úgy döntött, a rövidebb úton megy. Átvág a parkon. A ropogó jégkéreggel és helyenként kaviccsal borított ösvényen. A csillagok csodálkozva pislogtak a merész fickóra. A csupasz ágak közt a hold sárga korongja olyan volt, mint kiömlött likőr kis pocsolyája. A hold tengereinek különös körvonalai mintha az emberi félelmek árnyékai lettek volna.

A két szem felvillanását a járókelő akkor vette észre, amikor a szélső fákig már csak mintegy harminc méter volt hátra. Valaki lesett rá az út menti bokrok közül, amelyek ebben az évszakban csontvázakra hasonlítottak. Valami sötét dolog sejlett ott, sőt nem is dolog, mivel az a sűrű feketeség élt. Legalábbis mozgott.

Tompa morgás, nem üvöltés, csak halk, a test mélyéből fakadó vinnyogás kísérte a villámgyors támadást. A holdfényben fogak villantak. Sok fog.

A hold már felkészült az újabb vérre. Az újabb áldozatra. De a támadó hirtelen megmerevedett, mintha váratlan akadályba ütközött volna, lezuhant az útra, közben nevetségesen vinnyogott.

A járókelő egy másodpercre megállt.

- Mit művelsz, te barom? - sziszegte a támadónak. -Hívjam az Éjszakai Őrséget?

A fekete tömeg a lábánál rémülten felmordult.

- Az a szerencséd, hogy késésben vagyok. - Az utas megigazította vállán a táskáját. - Szép dolog, ezt is megértük, Másféle Másfélére támad... - Sietve tette meg a park széléig az utolsó métereket, hátra sem nézve az állomáshoz igyekezett.

A támadó az ösvényről a fák közé kúszott, és csak ott hajtotta végre az átalakulást, meztelen, teljesen meztelen húsz év körüli sráccá változva. Magas volt, széles vállú. A jégkéreg felháborodottan ropogott meztelen talpa alatt. A srác mintha nem is érezte volna a hideget.

- A francba! - szakadt ki belőle suttogva, és csak ezután rázkódott össze hideglelősen. - Ki a fene volt ez?

Éhes és dühös maradt, de elszalasztott különös áldozata elvette minden kedvét a vadászattól. Megrémült, holott néhány perce még biztos volt benne, hogy csak tőle kell félni, az alakváltótól, aki vadászatra indult. Részegítő és kábító embervadászatra. Licenc nélküli vadászatra - ettől a veszély és tulajdon vakmerőségének érzete csak fokozódott.

Két dolog hűtötte le vadászlázát. Először is az „Éjszakai Őrség" szavak - hiszen nem volt licence. Másodszor pedig az a tény, hogy nem volt képes felismerni elszalasztott áldozatában a Másfélét. Az ugyanolyat, mint ő maga.

Nem olyan rég az alakváltó és az ismerős Másfélék is kijelentették volna, hogy ez egyszerűen lehetetlen.

Ahogyan volt, csupasz ember alakjában az alakváltó a bozóton keresztül oda sietett, ahol a ruháit hagyta. Most hosszú-hosszú napokig rejtőzködnie kell majd ahelyett, hogy az éjszakai parkban kóborolna véletlen áldozatra lesve. Bezárkózva várhatja a megtorlást az Éjszakai Őrségtől. És talán a sajátjaitól is.

Egyetlen reménye az maradt, hogy a magányos járókelő, aki nem riadt vissza attól, hogy éjszaka átvágjon a parkon, ez a furcsa talán Másféle, talán csak a Másfélét megjátszó alak vonathoz sietett. És hogy el is érte, és elutazott a városból. És akkor nem maradt ideje értesíteni az Éjszakai Őrséget.

A Másfélék is tudnak reménykedni.

CSAK a kerekek monoton kattogása nyugtatott meg végképp. Bár nem, nem végképp. Lehet is itt megnyugodni! De legalább képes voltam összefüggően gondolkodni.

Amikor a parkban a bokrokat tördelve rám támadt az a lény, nem féltem. Egyáltalán. De fogalmam sincs, hogyan találtam meg a megfelelő szavakat. Azután, már az ott éjszakázó iránytaxikkal teli téren, az állomás előtt alighanem sokakat megleptem tántorgásommal. De próbálj meg szilárdan lépkedni rogyadozó térddel!

Zavaros egy ügy. Éjszakai Őrség... Mit akartam ezzel mondani? Az a fogvicsorgató meg egyből meghunyászkodott, és visszamászott a bokrokba.

Megint belekortyolva a sörbe sokadszor is megpróbáltam végiggondolni a történteket.

Szóval, kiléptem a házból...

Állj!

Zavartan letettem az üveget az asztalkára. Valószínűleg nagyon hülyén festettem, de nem volt, aki nézzen - egyedül utaztam a kupéban.

Hirtelen ráébredtem, hogy egyáltalán nem emlékszem a házunkra.

Egyáltalán semmire sem emlékszem előző életemből. Az emlékeim ott kezdődnek abban a nyirkos téli parkban, néhány másodperccel a támadás előtt. Mindazt, ami ez előtt volt, sötétség borítja. Pontosabban nem is sötétség, hanem furcsa szürke lepel, nyúlós, sűrű és szinte áthatolhatatlan. Szürke, nagyon szürke gomolygó félhomály.

Nem értek semmit.

Félig zavartan, félig félve szétnéztem a fülkében. Olyan, mint a többi. Asztalka, négy fekvőpolc, barna műanyag, bordó műbőr. Az ablakon túl ritkás éjszakai fények úsznak el. A szomszédos fekvőhelyen a táskám.

A táska!

Azután észbe kaptam, benyúltam a pulóverem alá, mert rájöttem, hogy a bal felső zsebemben ott a személyim. Kezdjük a névvel, és arról majd tényleg beugrik a többi is.

Vegyes érzelmekkel néztem a bonyolult kacskaringókkal árnyékolt sárgás lapra. A fényképre. Arra az arcra, amelyet megszokásból mindig is - lehet, hogy harminc éve, lehet, hogy ma először - az egyetlen és megismételhetetlen „én"-nel azonosítottam.

Az arc minden vonása ismerős volt. A sebhely a járomcsonton, a korai őszülés. Nos, rendben, ez az arc. De engem most nem ez érdekelt igazán.

A név.

„Rogoza Vitalij Szergejevics. Születés időpontja: 1965. szeptember 28. Születés helye: Nyikolajev város."

Tovább - valamennyi ex-szovjet állampolgár örök igája és átka: a lakcímbejegyzés²¹. Nyikolajev város, Csajkovszkij utca 28., 28. sz. lakás.

Na tessék, megint huszonnyolc, ráadásul kétszer is.

És ekkor valóban működni kezdtek az asszociációk -eszembe jutott, hogy a ház a Csajkovszkij és az Ifjúgárda utca sarkán áll, és mellette van a 28. számú iskola (már megint ez a szám!). Mindenre pontosan és világosan emlékeztem, még a megégett nyárfára is az ablakom alatt, az eggyel fölöttünk lakó kölyök kémiai kísérleteinek áldozatára. Mi minden vackot ki nem öntött az ablakon szegény sokat szenvedett fára! Eszembe jutott, hogyan buliztunk

öt éve a szomszéd házban, a docensnél, milyen könnyelműen zavarta el valaki az alsó szomszédasszonyt, aki a lármára panaszkodott; kiderült, hogy az asszony örmény, valamelyik helyi nagykutya felesége, hogyan szaladt aztán össze seregnyi örmény, akik adtak a pofánknak, hogyan sikerült meglépnem az egyik hátsó szoba szűk szellőzőablakán²² keresztül, mert az ablak nem nyílt ki, hogyan ereszkedtem le az ereszcsatornán. Felfedezve, hogy az ostromlott lakásból eltűnt az egyik kocapiás, az örmények visszafogták az öklüket, és végül sikerült valahogy kiegyezni velük. És még keserves elképedésemre is emlékszem, amikor segítségül akartam hívni az ismerősöket, haverokat, akikkel nemegyszer söröztünk együtt a környéken, de egyikük sem jött velem.

Elhessentettem a váratlanul éles emlékképeket.

Tehát mégiscsak volt múltam? Vagy ezek csak minden alapot nélkülöző emlékképek?

Majd kiderül.

Az útlevelemből még azt az adott pillanatban felesleges információt is megszereztem, hogy „a lakóterület díjmentes privatizációjához való joggal a 24,3 négyzetméteres normának megfelelően, mértékben (ez nem volt kitöltve) élt".

És ennyi.

Elgondolkodva dugtam vissza az igazolványt a zsebembe - ugyanoda, bal felső -, és merően bámultam a táskát. Segítesz nekem emlékezni, te fekete-zöld útitárs, dagadt oldaladon a tengerentúli FUJI felirattal?

Bizonyára segítesz majd felidézni legalább valamit...

Halkan zizzent az elhúzott cipzár. Félrehajtottam a táska tetejét, és belenéztem.

Legfelül nejlonzacskóban fogkefe, egy tubus blend-a-med, néhány olcsó, egyszer használatos borotva és egy kellemes illatú flakon, nyilván kölni.

Félre vele!

A következő csomagban meleg gyapjúpulóver, láthatóan kézi kötésű, nem gyári. Ez is mehet félre.

22 Az ablakok felső részébe beépített, külön nyitható apró ablak. A nagy hideg miatt magukat az ablakokat télire beragasztják, és csak a kis szellőzőket lehet kinyitni.

Néhány percig még kotorásztam a csomagok között -tiszta fehérnemű, pólók, zoknik, egy meleg, kockás ing...

Aha, ez valami más, nem ruhanemű.

Egy mobiltelefon. Aprócska készülék bőrtokban, kihúzható antennával. Emlékezetem azonnal reagált: „Moszkvába érve kártyát kell venni bele."

A töltőkészüléke is ott volt mellette.

Es végül legalul még egy csomag. Valamiféle téglákkal.

Belenézve elképedtem. Egy közönséges reklámszatyorban, amelynek felirata félig már lekopott, ezért teljesen felismerhetetlen volt, két rétegben pénzkötegek sorakoztak. Amerikai dollárok. Tíz köteg. Százasok. Ez százezer.

Kezem magától nyúlt oda az ajtóhoz, és fordította el a zárat.

A fenébe is, ez meg hogy került hozzám? És hogy viszek át a határon ennyi pénzt? Egyébként oda lehet dugni egy-egy százast a vámosoknak, akkor alighanem békén hagynak.

Ez a lelet gyakorlatilag semmilyen emléket nem ébresztett bennem, csak a moszkvai szállodák magas árai jutottak eszembe.

Még mindig elég bambán visszacsomagoltam a holmikat a táskába, becsuktam, és bedugtam a polc alá. És örültem, hogy a már kinyitott sörösüveg mellett áll egy még érintetlen is.

Ez az újság megérdemelte, hogy megnyugtatásul töltsek magamnak.

Nem tudom, miért, de megnyugtatás helyett a sör inkább altatóként hatott rám. Arra számítottam, hogy a kerekek kattogása közepette hosszasan hunyorgók majd az ablakból néhány másodpercre váratlanul a szemembe világító fénytől, és kínzó gondolatokba merülök.

Szó sem volt ilyesmiről. A második üveg sörnek a végére sem értem, végigdőltem a fekvőpolcon - ahogy voltam, ruhástól, a takaró tetején, és egyszerűen kikapcsoltam.

Talán azért, mert emlékeimben túlságosan is közel jutottam valami tilalmashoz?

Nem tudom.

Akkor ébredtem fel, amikor az ablakon betűzött a hideg téli nap. A vonat állt. A folyosóról unalmas hivatalos hangok hallatszottak: „Jó napot kívánok, orosz vámvizsgálat.

Fegyver, kábítószer, valuta van önöknél?" A válaszok kevésbé voltak unalmasak, a többségük alig érthető.

Aztán kopogtak az ajtómon. Odanyúltam, kinyitottam.

A vámos testes, vörös képű fickó volt, a zsír már kezdte benőni a szemét. Valamilyen oknál fogva mellőzte velem szemben a bejáratott szöveget, és minden ceremónia nélkül egyszerűen megkérdezte:

- Mit viszünk? Szedje elő a táskáját!...

Alaposan körülnéztem a fülkében. Felléptem a polcra, benéztem a mennyezet alatti csomagtartóba. És csak azután fókuszáltam pillantásomat az alsó fekvőpolc közepén árválkodó táskámra.

Leengedtem a felső polcot, és leültem. Változatlanul szó nélkül.

- Kérem, nyissa ki a táskát! - utasított a vámos. „Ilyen szimatuk van?" - gondoltam dühösen, és engedelmesen elhúztam a cipzárat.

A csomagok sorra átvándoroltak a polcra. Amikor a pénzes csomagra került sor, a vámos érzékelhetően fölélénkült, és reflexmozdulattal becsapta a fülke ajtaját.

- Szóval így...

Már felkészültem arra, hogy végighallgatom az álszent szónoklatot az engedélyekről, sőt a vonatkozó bekezdés felolvasását a könyvecskéből - mint minden írott törvényszöveg, ez is érthető szavakból áll, de egészében véve teljességgel értelmetlen. Meg kell hallgatnom, elolvasnom, és végül tehetetlenül megkérdeznem: „Mennyi?"

Ám ehelyett gondolatban a vámos fejéhez nyújtottam a kezem, megérintettem az elméjét, és azt suttogtam:

- Menj... Menj tovább! Itt minden rendben van.

A vámos tekintete egyszeriben tompa és értelem nélküli lett, akár a vámtörvények.

- Igen... Szerencsés utat...

Mereven megfordult, babrált a zárral, és szó nélkül ki-türemkedett a folyosóra. Nagyon emlékeztetett egy bábura. Engedelmes fabábra egy ügyes bábos madzagjának hatalmában.

De mikor volt nekem érkezésem ügyes bábossá válni? Vagy tíz perc múlva a vonat továbbindult, és én eközben egyre azon töprengtem, mi történik velem. Fogalmam sincs arról, mit teszek, de pont azt teszem, amit kell. Először az a lény a gyári parkban, most meg ez a hirtelen meghülyült vámos...

És miért, az ördögbe is, miért igyekszem Moszkvába? Mit csinálok, ha leszálltam a vonatról? Hová megyek?

Valamiért lassacskán meggyőződésemmé vált, hogy a szükséges pillanatban minden világos lesz. A szükséges pillanatban, előbb nem.

Kár, hogy ez a meggyőződésem nem volt hiánytalan.

A nap nagyobbik felét átaludtam. Lehet, hogy ez szervezetem reakciója volt - fizetnem kell a váratlanul adódó válaszokért és képességekért. Hogyan voltam képes lerázni a vámost? Kinyúltam felé, érzékeltem zavaros málnaszín auráját a zöldesen áttűnő $ jelekkel... És meg tudtam változtatni az akaratát.

Erre az emberek szerintem nem képesek. De ki vagyok én, ha nem ember?

Ja, igen. Másféle vagyok. A parkbeli alakváltónak ezt mondtam. Egyébként az, hogy a parkban éppen egy alakváltó támadott meg, szintén csak most tudatosult bennem. És emlékeztem az aurájára, a Vadászat és az Éhség sárgásvörös lángjára.

Úgy fest, lassan kikászálódom a feketeségből. A szakadékból. Az alakváltó az első lépcsőfok. A vámos a második. Vajon milyen hosszú a lépcső? És mi vár rám ott fenn, a tetején?

Kérdésből egyelőre jóval több volt, mint válaszból.

Végleg már jóval Tula után ébredtem fel. A fülke még mindig üres volt, de már tudtam, hogy én magam akartam így. És azt is megértettem, hogy kívánságaim ebben a világban általában teljesülnek.

Az ablak előtt lassan siklott tova a Kurszki pályaudvar peronja. Már felöltözve, összecsomagolva álltam a fülkében, és vártam, hogy megálljon a vonat. A hangosbeszélő kivehetetlen hangja bejelentette a hatvanhatos járat érkezését valamelyik vágányra.

Moszkvában vagyok. De még nem értem, mit kell tennem.

A folyosót, mint rendszerint, most is sikerült már elállniuk a legtürelmetlenebb utasoknak. Nos, én várhatok, nincs hová sietnem. Hiszen így is, úgy is meg kell várnom, míg feléledő emlékezetem nem súg valamit, nem noszogat, mint a hajtó a lusta öszvért.

A vonat még egy utolsót rándult, és megállt. Fémesen csörömpölt valami az előtérben, és az abban a pillanatban felélénkült utasok sora nekilódult, lassacskán kizúdult a kocsiból. Mint mindig - gondterhelt kiáltozás, üdvözlések, próbálkozás visszajutni a fülkébe a holmikért, amelyeket nem sikerült egy fordulóval kicipelni...

De ez a zűrzavar a vasúti kocsiban hamar elmúlik. Az utasok már leszálltak, már megkapták a nekik kijáró mennyiségű csókot és ölelést azoktól, akik fogadták őket. Vagy nem kapták meg, ha senki nem várta őket. Valaki a nyakát nyújtogatva nézelődött a peronon, de rögtön meg is borzongott a metsző moszkvai széltől. A vagonokban csak azok maradtak, akik az elmaradhatatlan küldeményeket²³ jöttek átvenni.

Felkaptam a táskámat, és a kocsi ajtajához indultam, még mindig nem is sejtve, mit fogok csinálni a legközelebbi jövőben.

Valószínűleg, tűnődtem, pénzt kell váltanom. Hiszen egyetlen orosz kopejkám sincs. Csak a mi könnyen elfolyó pénzünkből van nálam. De az itt, sajna, nincs forgalomban. Még a megérkezés előtt előrelátóan kiszedtem egy köteget a pénzes csomagból, és a bankók egy részét szétraktam a zsebeimbe.

Mindig utáltam a pénztárcákat...

Egyébként mi ez már megint? Mindig... Az én „mindig"-em az előző éjjel kezdődött.

Gépiesen összehúzva magam a tél ölelésében, az aluljáró lejárata felé indultam a peronon. Elképzelhetetlen, hogy egy pályaudvaron ne legyen pénzváltó.

Megbízhatatlan emlékezetemben kotorászva két dolgot tudtam megállapítani: először, hogy nem emlékszem, mikor jártam utoljára Moszkvában, másodszor, hogy nagy vonalak

23 Bevett szokás volt posta helyett az utazó ismerősökkel vagy a vonatkalauzzal küldeni a csomagokat nagyobb távolságokra. A címzett ilyenkor kiment a küldeményért az érkező vonathoz.

ban magam elé tudom idézni, hogy fest belülről a pályaudvar, hol keressem a pénzváltót, és hogyan jutok a metróba.

Aluljáró, föld alatti váróterem, rövid mozgólépcső, pénztárterem. Az én közbülső célom ott van ni, az első emeleten, egy másik mozgólépcsőnél.

De az a pénzváltó már régen és biztonságosan be volt zárva. Sem világosság, sem ablakocska, sem a kötelező tábla az árfolyamokkal.

Rendben. Akkor irány a kijárat, és balra, a lejtős rámpához, a Cskalovszkaja állomásra... Csakhogy nekem nem oda kell mennem, hanem ide.

Fehér kereskedelmi pavilon, lépcső az emeletre, fényben úszó üres boltocskák, forduló... Az őr futó pillantást vetett rám, és rögtön el is engedte magát, felismerve bennem a most érkezett utast.

- Fáradjon be, szabad - engedett be nagylelkűen.

Táskámmal együtt beléptem a tenyérnyi szobácskába, amelynek teljes berendezése egy szemétkosárból állt a sarokban és egy zsebkendőnyi ablakocskából elzárható nyílással, amely mindig egy állandóan éhes szájra emlékeztetett.

Hé - figyelmeztettem magamat -, ne feledkezz meg a „mindig" nagyon fiatal voltáról.

Mindegy, ha úgy gondolkodom, mint egy harmincöt évet valóban megélt ember, vajon annak oka lehet?

Hagyjuk, majd később.

A száj rögtön elnyelt öt százas bankót és az igazolványomat. Hogy ki rejtőzik odaát, a süket válaszfalon túl, nem láttam, de nem is nagyon igyekeztem kilesni. Csak a gyöngyházszín lakkal kikent körmöket érzékeltem. Szóval nő. A kelletlenül kinyílt száj kiköpött egy jókora kupac százrubelest és néhány kisebb címletet. Sőt még néhány fémpénzt is. A pénzt olvasatlanul begyűrtem a felső zsebembe, a pulóver alá, csak a kisebb címleteket raktam a nadrágzsebembe. Az apróval együtt. A szögletes zöld nyugtát a szemétkosárba dobtam.

A tél ismét jeges lehelettel fogadott. A szél ritkás, grízre emlékeztető hódarát sodort, afféle kölyökjégesőt.

A metró balra. De nekem nem oda kell mennem. Hanem a másik kijárathoz.

Ismét elvonultam az állomás épülete előtt, és lementem oda, ahova kellett: a metró körgyűrűjéhez.

Úgy tűnt, mintha kezdeném sejteni, hová kell mennem. Nos, örüljünk a haladásnak, ha már a határozatlanság nem szerez örömet. És bízzunk abban, hogy kizárólag jó ügyek hoztak Moszkvába. Mert ahhoz, hogy a Rosszat szolgáljam, nem éreztem magamban elég erőt.

A pályaudvarokról csak a bennszülött moszkvaiak mennek taxival a dolgukra. Persze ha pénzügyi helyzetük megengedi. Bármelyik vidéki, még ha legalább annyi pénze van is, mint nekem, metróval megy. Van valami hipnotikus ebben az alagútrendszerben, az átjárók labirintusában. A száguldó szerelvények zúgásában, a levegő hol elcsöndesülő, hol újra feltámadó áramlásában. Az örökös mozgásban. A terek árkádjai alatt pezseg a felhasználatlan ingyenenergia - viheti, aki akarja.

És még valami - itt van védelem. Ez talán összefügg valahogy a fölöttünk lévő földréteg vastagságával, mindazzal, amit az eltelt évek eltemettek ebbe a földbe. Nem is évek, hanem évszázadok.

Beléptem a szerelvény kinyílt ajtaján. Zavaróan zúgott a hangosbeszélő, majd egy kellemes férfihang bejelentette: „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak. A következő állomás a Komszomolszkaja."

A körgyűrűn utazom. Az óramutató járásával ellentétesen. És a Komszomolszkajánál biztosan nem szállok ki. De a következőnél... A következőnél valószínűleg igen. Az a Mir sugárút lesz. És mellesleg előrébb kell majd menni a peronon, a szerelvény elejéhez. Közelebb lesz az átjáró.

Tehát a piros vonalra kell átszállnom. És alighanem észak felé, mert különben ellenkező irányba mentem volna a gyűrűn, az Oktyabrszkajáig.

A kocsi rázkódott menet közben, én meg unalmamban végignéztem a reklámok bőséges kínálatát. Egy hosszú hajú férfi lábujjhegyen álltából leguggolva valamilyen oknál fogva női harisnyanadrágot reklámozott, és valaki nem hagyta ki az alkalmat, filctollal lenyűgöző méretű falloszt rajzolt ennek a hajas babának. A mellette lévő ragasztmány azt ajánlotta, hajszoljunk a városban különböző színű dzsipeket, de valahogy nem fogtam föl ennek a hajszának az értelmét. Talán valami díjat tűztek ki. Csodálatos hatású tabletták a létező bajok legtöbbje ellen, ráadásul mind egyetlen flakonban, ingatlankereskedelmi ügynökségek, a legjoghurtabb joghurtok leglegje, valódi Borzsomi ásványvíz báránnyal a címkéjén... Irt is a Komszomolszkaja.

Elegem lett a reklámokból, a kijáratnál ledobtam a táskám, és odaléptem a metró térképéhez. Nem tudom, miért, de pillantásom egyből az egyik piros köröcskére és a mellette lévő feliratra tapadt: VDNH²⁴.

Ide kell mennem. Biztos. Hatalmas, patkó alakban ívelt épület. A Kozmosz szálloda.

Bárki bármit mond, könnyebb az élet, ha a cél már ismeretes. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, visszamentem a táskámhoz, még rá is mosolyogtam az üvegajtóban látható elmosódó tükörképre. Az üveg is magán viselte a városi pythecantropusok rendkívüli aktivitásának nyomait: a Tolni feliratból az lett: Tojni.

Pedig aligha madár az illető. Állat, de nem madár, a madarak szerintem a szárnyalás és a szabadság megtestesítői. A felirat előttem ismeretlen szerzője viszont miden bizonnyal majom, mocskos és öntelt majom. Túlságosan is hasonlít az emberre, és éppen ezért mocskos és ostoba...

Jó, hogy én Másféle vagyok, nem pedig ember.

Itt is van a Mir sugárút, egy kanyar jobbra, mozgólépcső, éppen jön is a szerelvény. Rigai pályaudvar, Alekszejevszkaja és VDNH megálló. A kocsiból kilépve jobbra -ezt mindig is tudtam.

Hosszú-hosszú mozgólépcső, amelyen végig nem gondolok semmire. Ismét tolakodó reklámok. Aluljáró. És a szálloda. A francia építészet patkó alakú monstruma. A szálloda egyébként megváltozott, méghozzá szemmel láthatóan. Több a fényreklám, színesek, tarkák, és ráadásul - kaszinó, megnyerhető külföldi kocsi a posztamensen. Valamiféle leányzók a fagyra fittyet hányva oldalt állva dohányoznak. És belül - portás, egyetlen szempillantás alatt tünteti el tenyerében a százas bankót. És egyetlen szempillantás alatt kapja el a táskámat, kísér oda a pulthoz.

24 Népgazdasági eredmények kiállítása, mint nálunk a BNV, de ez állandó kiállítás.

Még nem volt túlságosan késő, a hallban még akadtak néhányan. Valaki mobilon beszélt, hangosan, az egész helyiséget teleordítva arab szövegével; egyszerre több felől is zene áradt.

- Luxust - vetettem oda hanyagul. - Egyszemélyeset. És kérem, ne telefonáljanak, és ne kínáljanak lányokat. Dolgozni jöttem.

Nagy dolog a pénz. Azonnal akadt szoba, azonnal felkínálták, hogy a szobában szervírozzák a vacsorát, és megígérték, hogy senki nem fog telefonálni, bár ez nem volt igazán hihető. És a regisztrációt is azonnal felajánlották, mivelhogy ukrán igazolványom van. Regisztráltattam magam. De ahelyett, hogy a lifthez indultam volna, ahova gondosan elirányítottak, egy alig észrevehető ajtó felé igyekeztem a hall legsötétebb és legelhagyatottabb sarkában.

Ezen az ajtón nem volt felirat. Semmilyen.

A portás őszinte tisztelettel nézett utánam. A többiek meg szerintem már észre sem vettek.

Az, ajtó mögött lepusztult iroda fogadott - alighanem ez volt a szálloda egyetlen helyisége, amely nem öltött európai külsőt, mintha egyenesen a sötét hetvenes évek szovjet vircsaftjából került volna ide.

Közönséges asztal - nem ütött-kopott, de azért már sok mindent látott, közönséges szék, és az asztal közepén egy ősöreg Aster márkájú lengyel telefonkészülék. A széken cingár figura üldögélt rendőrőrmesteri egyenruhában. Kérdő pillantást vetett rám.

Az őrmester Másféle volt. Egyébként Fénypárti, ezt rögtön fölfogtam.

Fénypárti... Hm... És én milyen vagyok? Azt hiszem, én nem Fénypárti vagyok. Biztos, hogy nem Fénypárti.

Nos, ez a kérdés lekerül a napirendről.

- Jó napot - köszöntöttem. - Regisztráltatni szeretném magam Moszkvában.

A rendőr hangjában értetlenség és meglepetés keveredett.

- Regisztráció a portánál... Bejelentkezéskor. Bejelentkezés nélkül nem lehet.

És megzörgette az újságot, amelyet belépésem előtt ceruzával a kezében tanulmányozott, úgy tűnt, az érdekes hirdetéseket jelölte meg egy teljességgel végeérhetetlen listából.

- A közönséges regisztrációt már elintéztem - magyaráztam. - Nekem