Szergej lukjanyenko Vlagyimir Vasziljev

A rendőr egyből összekapta magát, egészen máshogy nézett rám. Most éppen tanácstalanul. Úgy látszik, nem volt képes felismerni bennem a Másfélét. Ezért segítettem neki.

- Setét - mormogta kicsivel később, és úgy láttam, némi megkönnyebbüléssel, és ő is bemutatkozott: - Zahar Zelinszkij, Másféle. Az Éjszakai Őrség önkéntese. Jöjjön...

Hanghordozásában tisztán érezhető volt a sablonos nézet: „ezek a jöttmentek elárasztják a mi Moszkvánkat". A Másfélék akaratlanul is átvették kapcsolataikban az emberi modelleket és sztereotípiákat. Ez a Fénypárti is nyilván elégedetlen valami vidékről érkezett figura miatt és azért, mert kénytelen volt felemelni a hátsóját a székről, tekintetét az újságról, és át kell mennie a hivatali komputerhez, a regisztrációval bajlódnia...

A fal közepén volt még egy ajtó, de közönséges ember azt semmiképpen sem láthatta volna meg. Kinyitni nem volt szükséges - átmentünk a falon és a szürke Homályon, amely egyszeriben elborított körülöttünk mindent. Mozdulataink lágyak és lassúak lettek, még a mennyezet alatti lámpa fénye is érzékelhetően elhalványult.

A másik szoba jóval mutatósabb volt, mint a külső. Az őrmester odaült egy csinos asztalkához, a komputer elé, engem hellyel kínált egy puha díványon.

- Hosszú időre érkezett Moszkvába?

- Még nem tudom. Úgy gondolom, legalább egy hónapra.

- Mutassa, kérem, az állandó regisztrációját. Megnézhette volna e nélkül is, a Másfélék látásával, de

az előírások valószínűleg az egyszerűbb megoldás alkalmazására kötelezik.

A kabátom már amúgy is ki volt gombolva, csak felgyűrtem a pulóvert, inget és trikót. A mellemen felvillant az állandó ukrajnai regisztráció kékes jele. Az őrmester tenyere egyetlen mozdulatával leolvasta, és gyorsan kopácsolni kezdett a klaviatúrán. Egy darabig egyeztette az adatokat, majd megint kopácsolt, kinyitott egy széfet, amelyet egyébként nem csak zár védett, elővett valamit, elvégezte a szükséges procedúrákat, végül kékes fénycsomót lökött felém. Egy másodpercre egész felsőtestem lángba borult, és egy pillanattal később mellemen már két pecsét díszelgett. A második az ideiglenes moszkvai regisztráció.

- A regisztráció ideiglenes, de elvben nincs határideje

- magyarázta az őrmester különösebb lelkesedés nélkül.

- Mivel adatbázisunk mint feltétlenül törvénytisztelő Se-tétet tartja önt nyilván, készek vagyunk megadni a határidő-mentességet. Remélem, az Éjszakai Őrségnek nem kell majd megváltoztatnia véleményét önről. A pecsét önmagától megsemmisül, ha ön huszonnégy óránál többet tölt Moszkva határain kívül. Ha egy napnál hosszabb időre kell elutaznia, már ne vegye rossz néven, ismét regisztráltatnia kell magát.

- Értem - mondtam. - Köszönöm. Mehetek?

- Menjen... Setét.

Az őrmester néhány másodpercig hallgatott, azután bezárta a széfet (nem csak a zárakkal), a számítógépet hagyta, ahogy volt, és a kijárat felé intett.

Már a lepusztult szobácskában bizonytalanul megkérdezte:

- Bocsásson meg, kicsoda maga? Nem vámpír, nem alakváltó, nem incubus, nem boszorkánymester, ezt magam is látom. És szerintem nem is mágus. Valamit nem értek...

Maga az őrmester nagyjából negyedosztályú Fénypárti mágus volt. Ez nem túl sok, de nem is olyan kevés. És tényleg - ki vagyok ?

- Ez bonyolult kérdés - feleltem engedékenyen. - Talán mégiscsak mágus vagyok. Viszontlátásra.

Felkaptam a táskámat, és visszatértem a hallba.

Öt perc múlva már belaktam a szobámat.

Igazam volt, hogy nem hittem a portásnak - az első telefonhívás, amely pihenőprogram szervezését kínálta fel, borotválkozás közben ért. Dühösen, de udvariasan megkértem, hogy többet ne telefonáljanak. Másodszor már kevesebb udvariasság volt a hangomban, a harmadiknál annyi ragadós és nyúlós Erőt öntöttem a szegény, semmit sem vétett kagylóba, hogy a hívó félrenyelt, szó közben elhallgatott. De többször már nem hívtak.

„Tanulok - gondoltam. - Végül is mágus vagyok, vagy nem?"

Őszintén szólva egyáltalán nem leptek meg a Fénypárti őrmester szavai. Vámpírok, alakváltók, incubusok... Ezek léteznek. Valóban léteznek. De csakis a sajátjaik, a Másfélék számára. A közönséges emberek számára nem léteznek. Ezért a Másfélék számára az emberek - a létezés forrásai. Gyökerek és táplálék. A Fénypártiak számára is, meg a Setétek számára is, bármit prédikáljanak is a Fémpártiak lépten-nyomon. Energiájukat ők is az emberi életekből merítik. A célok pedig... A céljaink is ugyanazok. Egyszerűen mi is, a Fénypártiak is igyekszünk elkergetni a konkurenciát, és elsőként érni a célba.

A rám törő megvilágosodásról kopogás terelte el a figyelmemet - meghozták a vacsorát. A személyzetnek odanyomtam egy százrubelest (honnan ez a nagyúri hajlamom a mértéktelenül bőkezű borravalóra?), és megpróbáltam ismét összpontosítani, de úgy látszik, kiestem a hangulatból. Kár.

De a következő lépcsőfokra mégis följutottam. Legalábbis most már tudom, hogy különböző Másfélék léteznek. Fénypártiak és Setétek. Én Setét vagyok. Nem kedvelem a Fénypártiakat, de nem mondhatnám, hogy gyűlölöm őket. Elvégre ők is Másfélék, bár némileg más elvek vezérlik őket, mint minket.

És már az is könnyen megérthető volt, mi rejlett a parkbeli alakváltónak címzett fenyegetésem, az Éjszakai Őrség megfoghatatlan és fenyegető neve mögött. Nem más ez, mint a Setétek ellenőrzése éjszaka, mivel éppenséggel az éjszaka a Setétek ideje. Természetesen létezik Nappali Őrség is. Ezek a mieink, de velük is számolni kell, mert tégy csak rossz fát a tűzre, ők sem dicsérnek meg. És ez az egész rendszer ingatag egyensúlyban működik, mivel mindkét fél állandóan a konkurens megsemmisítésének útjait-módjait keresi, hogy végleg és egyedül uralkodhasson az emberi világon.

Szép kis mulatság. Erről a lépcsőfokról egyelőre semmi mást nem tudok kivenni a környező homályban...

A Hívást akkor hallottam meg, amikor befejeztem a vacsorát.

Nem halk és nem hangos, nem panaszos és nem parancsoló. Az, akinek szólt, szintén hallotta. És nem tudott ellenállni.

A Hívás nem nekem szól. Különös, hogy hallom... Tehát cselekedni kell.

A kérlelhetetlen valami a belsőmben már kiadta a parancsot. Öltözni! Táskát a szekrénybe! Ablakokat és az ajtót bezárni! De nem csak zárakkal és reteszekkel, hülye!

Mindenhonnan, ahova csak elértem, elszívtam az Erőt, és úgy intéztem, hogy az emberek ne érdeklődjenek a szobám iránt. Másfélének meg amúgy sincs itt keresnivalója...

A szomszédos szobában hirtelen teljesen kijózanodott egy részeg szír. Egy emelettel lejjebb végre kihányta magát a hasával kínlódó cseh, és a vécécsészét átölelve megkönnyebbülten elcsendesedett. A szemközti szobában az Uraiból érkezett idősebb üzletember életében először felpofozta a feleségét, régi és hosszú veszekedést lezárva - egy óra múlva a házaspár majd megünnepli a kibékülést az első emeleti étteremben. Ha akad majd a közelben egy Fénypárti - terített asztalt készítettem neki elő...

De mindez nemigen érdekelt. Követtem a Hívást. A Hívást, amely nem nekem szólt.

Az este simán siklott át éjszakába. A körút zúgott, kitartóan zengett a szél a trolivezetékeken. A természet hangjai valahogyan kiszorították a civilizáció lármáját - lehet, hogy azért, mert hallgatóztam?

Jobbra, a sugárúton. Pontosan.

Jobban fejembe húzva a sapkát megindultam a járdán.

Amikor már majdnem elértem azt a hosszú házat, amelynek földszintjét kirakatok foglalják el, bennük idétlen álszamovárokkal, a Hívás megszűnt. De már tudtam, hová kell mennem.

A következő ház, és ott, röviddel a kereszteződés előtt, szűk, sötét, alagútszerű kapualj. Most sűrű, hamisítatlan sötét borítja.

A szél, mintha bosszantani akarna, felerősödött, az arcomba vágott, lökdösött, mint valami kerge rögbijátékos, előre kellett dőlnöm, hogy egyáltalán haladni tudjak. Itt is van a kapualj. Úgy látszik, elkéstem. Egy alig-alig kivehető folt - a kapualj másik kijárata - előtt egy pillanatra megmerevedett egy elmosódó sziluett, csak egy sápadt, nyilvánvalóan nem emberi arcot és két szem tompa villanását láttam. És szerintem még fogakat.

Ennyi. Az, aki itt volt, eltűnt, az pedig, aki itt maradt, megszűnt létezni.

A mozdulatlan test fölé hajolva alaposan megnéztem. Egy lány volt, egészen fiatalka, talán tizenhat éves. Megüvegesedett szemében gyönyör és fájdalom keveréke. Mellette vastag kötött sál és ugyanolyan sapka hevert. Kabátja kigombolva, nyaka lecsupaszítva. És négy jellegzetes pont a nyakán.

Azon, hogy látok a gyakorlatilag teljes sötétségben, még csodálkozni sem volt érkezésem.

Leguggoltam a lány mellé. A vérével együtt - mondhatni, nem nagy mennyiséggel, nem több negyed liternél - kiitták az életét is. Kiszívták az energiáját, az egészet, az utolsó cseppig. Rohadt dolog.

És ekkor, egyszerre mindkét oldalról, emberek nyomultak be a kapualjba. Pontosabban nem emberek - Másfélék.

- Felállni! Éjszakai Őrség! Kilépni a Homályból! Felegyenesedtem, nem értve meg azonnal, mit akarnak tőlem, de azonnal érzékelhető ütést kaptam - nem ököllel, nem is lábbal. Valami fehérrel, olyan hófehérrel, mint egy sebészköpeny. Nem volt fájdalmas, inkább megalázó. Az egyik őr rövid botfélét irányított rám, a végén piros kővel, és a jelek szerint másodszor is meg akart ütni.

És ekkor egyszeriben a következő lépcsőfokon találtam magam. Sőt nem is a következőn, hanem kettővel-hárommal följebb.

Kiléptem a Homályból. Most már értettem, milyen az, amikor körülötted minden lelassul, és képessé válsz látni a vaksötétben. Ez a Másfélék világa. Nekem pedig megparancsolták - nem javasolták, hanem éppenséggel megparancsolták -, hogy térjek vissza az emberek világába.

És én visszatértem, engedelmesen és zúgolódás nélkül. Mert így kellett lennie.

- Nevezd meg magad! - követelték tőlem. Nem láttam, ki, mert zseblámpával az arcomba világítottak. Megnézhettem volna, de egyelőre semmi szükség nem volt rá.

- Vitalij Rogoza, Másféle.

- Andrej Tyunnyikov, Másféle, az Éjszakai Őrség munkatársa - mutatkozott be nyilvánvaló elégedettséggel az, aki harci botjával megütött.

Most éreztem, hogy nem teljes erővel ütött meg, csak megelőzés céljából. De szükség esetén erősebben is odacsaphatnak, a bot töltete lehetővé teszi.

- Nos, Setét, mit találtunk? Egy friss holttestet és mellette téged. Magyarázat van? Vagy talán rendelkezel licenccel? Nos?

- Andrjuha, ne kapkodj! - figyelmezették a sötétből. De Andrjuha nem engedett, csak undorral legyintett. -Várj!

Ismét hozzám fordult:

- Nos? Hallgatsz, Setét? Nincs mit mondanod? Valóban hallgattam.

Andrjuha Tyunnikov mágus volt, természetesen Fénypárti, és alig-alig lépte túl az ötödik fokozatot. Tegnap én is ilyen voltam.

Az amulettet nyilvánvalóan nem ő töltötte föl - nála fajsúlyosabb mágus munkája érződött rajta. És azok ketten is, akik mögötte álltak, erősebbnek tűntek.

A kapualj túlsó kijáratát egyedül egy lány zárta el, alacsony, fiatalka, de az egész csoportban ő volt a legtapasztaltabb és legveszélyesebb. Harci módosuló-mágus volt. Afféle Fénypárti alakváltó.

- Nos, mi van, Setét? - noszogatott Andrjuha. - Még mindig hallgatsz? Világos. Mutasd be a regisztrációdat! És tájékoztatni kell a Nappali Őrséget, hogy orvvadászaton értünk egy Setétet...

-Ostoba vagy te, Andrjuha - mondtam mulatva. -Megörültél annak, hogy orvvadászt fogtál. Legalább megnézted az áldozatot? Szerinted ki nyírta ki?

Andrjuhának elakadt a szava, és a halott lányra sandított. A jelek szerint kezdett neki derengeni valami.

- Vá... vámpír - motyogta.

- És én ki vagyok?

- Mágus... - Andrjuha zavarában dadogni kezdett.

A lányhoz fordultam, mert úgy döntöttem, vele érdemes szót váltanom.

- Mire ideértem, már mindennek vége volt. Láttam a vámpírt, de már a kapualjon kívül, berohant az udvarba. A lány már halott volt, nullára leszívta, de a vérbe csak belekóstolt. Én nem moszkvai vagyok, csak néhány órája szálltam le a vonatról, a Kozmoszban lakom.

Nem álltam meg, hozzátettem:

- Ugye nem először orvvadásznak vámpírok ebben a kapualjban?

Most már láttam a korábban történtek nyomait az aszfalton és a falakon. Most, hogy egyszerre több lépcsőfokot is átugrottam.

- Csak legutóbb több szerencsétek volt, Fénypártiak... Mellesleg a nyomokat gyalázatosan takarították el, máig látszanak.

- Ne hidd, hogy nagyon hálásak vagyunk neked - szűrte a szót fogi közt dühösen a lány. - És mégiscsak vetnék egy pillantást a regisztrációdra.

- Csak tessék - és engedelmesen bemutattam pecsétjeimet. - Remélem, nincs már rám szükség. Nem merészelném zavarni az utolérhetetlen detektíveket az orvvadász hajszolásában.

- Téged holnap is megtalálunk - közölte a lány szárazon. - Ha szükség lesz rá.

- Semmi kifogásom - hümmögtem. És félretolva az egyik őrt kiléptem a sugárútra.

A közönséges Másféle álarcát csak száz lépés után vetettem le.

2.FEJEZET

A KÖVETKEZŐ két nap és két éjszaka során a világon semmi érdekes nem történt. Kóboroltam Moszkvában, váratlan dolgokat vásároltam, úgy gyakoroltam új képességeimet, hogy ne nagyon legyen feltűnő. Bekapcsoltam a mobilomat, bár teljességgel érthetetlen volt, minek, nem volt hova és kinek telefonálnom. Vettem egy minidiszklejátszót, és jó két óra hosszat állítottam össze hozzá a lemezeket, régi és új dalokat válogatva össze a katalógusból, olyanokat, amelyek valamiféle visszhangot váltottak ki makacskodó emlékezetemben. Hozzászoktam a megváltozott Moszkvához, amely az ünnepélyes neonok csillogó leple alatt ugyanolyan koszos és kopott volt. A szállodában köszönt nekem a személyzet, és a jelek szerint már sorba álltak a jogért, hogy kiszolgálhassanak - továbbra is úgy éltem, mint aki százasnál kisebb címletet nem ismer. Furcsa, hogy az üzletekben viszont gondosan eltettem a visszajáró pénzt. Még a kis nikkelezett aprót is, ami pedig legfeljebb szuvenírnek jó a külföldieknek.

Másfélékkel ez alatt a két nap alatt csak háromszor találkoztam: egyszer a metróban teljesen véletlenül, egyszer éjszaka összeakadtam egy részeg boszorkánnyal, aki eredménytelenül próbált felrepülni egy második emeleti erkélyre, mert elvesztette a kapu- és lakáskulcsát, a Homályon átmenni pedig egyszerűen nem volt elég ereje. A boszorkánynak segítettem. És egyszer nappal hasonítatlannak nézett egy eléggé erős Fénypárti mágus, a nevét is megjegyeztem: Gorogyeckij. Egyébként ugyanazért ment be az üzletbe, mint én: összeállítani a következő lemezt a lejátszóhoz. Hivatalos pecsétjeimet meglátva a mágus csodálkozott, de békén hagyott. Még el is kart menni, talán hogy megvetését jelezze, de az én lemezem éppen elkészült, és én mentem el.

Egy darabig találgattam - miért gyűlöli ennyire a Setéteket?

Egyébként minden Fénypárti gyűlöl minket. Jó, majdnem minden Fénypárti. És sehogyan sem akarják elhinni, hogy mi alapjában véve közömbösek vagyunk velük szemben - hacsak a Fénypártiak nem állnak az utunkba. De ők az utunkba állnak, éspedig gyakran. Mellesleg mi is az övékbe.

Az Éjszakai Őrség nem zaklatott, sőt szerintem meg sem próbáltak megkeresni és kikérdezni. Mégiscsak felfogták, hogy egy Setét mágusnak nincs szüksége arra, hogy embervért igyon. Természetesen megtehetném a gyomrom hosszadalmas leépítésével, ha az undortól nem kapnék hányingert... Elmerültem a várakozásban a következő lépcsőfokra vezető következő lépést lesve, de az alighanem csak valamilyen kiélezett és nem egyértelmű helyzetben következhet be, amikor a belsőmben valami arra késztet, hogy mágiához folyamodjam. Nem apró beavatkozásokról van szó, olyasmiről, mint a borotvált pofájú ellenőrök elhajtása az autóbuszon vagy megnyugtató leplet borítani a metrójegyért sorban állók ideges tömegére, amikor nem volt kedvem kivárni a sorom - nem, ez a színvonal a szó szoros értelmében már a tegnapi napot jelentette számomra. Ahhoz, hogy valami újat tanuljak, és feltárjam elzárt emlékezetem még egy rétegét, hogy hatalmamba kerítsem egyelőre szunnyadó tudásomat, komolyabb megrázkódtatásra van szükség.

Ez váratott magára, de nagyon rövid ideig.

Mint sok Setét, én is megrögzött „bagoly" vagyok. A közönséges emberek közt élve nem tudtam teljesen kiiktatni a nappalt, de az éjszaka hívó szavának sem akaródzott ellenállnom. Későn keltem, dél körül vagy még később, a szállodába pedig csak hajnaltájt tértem vissza.

Negyedik moszkvai éjszakám kezdte mutatni a hajnal közeledésének első jeleit, a feketeség engedte beszűrődni az első sötétszürke árnyalatokat, amikor odaérkeztem a következő lépcsőfok aljába. A kihalt Izmajlovszkij sugárúton sétáltam, amikor hirtelen érzékeltem, hogy valahol a közelben, a házak közt nagy erejű mágikus kiáradás lobban fel.

Kiáradáson nem azt értem, hogy kontrollálatlan energia szabadult volna el. Nem. Az energia kiáradt, majd nyomban el is nyelődött, különben közönséges robbanás történt volna. A Másfélék átalakítják saját magukat is, a világot is, az energiát is. De a kibocsátás és az elnyelés mérlege végül mindig nulla, különben...

Különben a világ nem létezhetne. És mi sem benne.

Szinte lökött valami - menj oda! Menj! Mennem kellett.

Vagy húsz percig mentem, magabiztosan befordulva sarkokon, néha átvágva udvarokon, levágva kanyarokat. Már majdnem odaértem, amikor megéreztem a Másféléket - kétfelől közeledtek nagy sebességgel, ugyanakkor több autó zaját is meghallottam. Az arctalan sokemeletes épületek tömegéből szinte azonnal kiválasztottam a megfelelő házat és lakást, ahol nemrég történt valami, ami azt az énemet érdekli, amelyik ideje eljöveteléig valahol megszokott lényegem legmélyén rejtőzik.

Tipikus négyemeletes panelház a 13. Parkovaja utcában. A ház előtt szemeteskukák, és nyomuk sincs a számomra délen oly megszokott kis boltoknak.

A kapu előtt három autó. Egy Zsiguli, egy márkajelzés nélküli, jellegtelen kis furgon és egy ápolt BMW. Körös-körül rengeteg kocsi állt, de azokat nyilvánvalóan leparkolták éjszakára, de ezek éppen most érkeztek, és úgy hagyták ott őket, ahogy voltak. A motorok kelletlenül ontották melegüket a télbe.

Negyedik emelet. Már a lépcsőház bejáratánál (a vasajtó mellesleg tárva-nyitva állt) erős mágikus blokkokat éreztem. Éppen ezek késztettek arra, hogy felemelve a földről az árnyékomat belépjek a Homályba.

A Homály szerintem Erőt szív el a Másféléktől. Már persze, ha nem képesek neki ellenállni. Senki sem tanított erre, ösztönösen kezdtem csinálni, mintha mindig is tudtam volna. De az is lehet, hogy tényleg tudtam, és amikor szükség volt rá, eszembe jutott.

A falakon, a lépcsőn, sőt a korlátokon is szabadon és bőségesen tenyészett a kék moha, a Homály első rétegének lakója. Ebben a lépcsőházban nagyon szenvedélyes emberek élhetnek, ha ilyen bőséggel tenyészik.

Itt is van a keresett lakás. A blokkok még erősebbek, az ajtó még a Homályban is be van zárva.

És ekkor lendültem még néhány lépcsőfokkal feljebb. Leküzdve pillanatnyi gyengeségemet másodszor is felemeltem a földről az árnyékomat, és mélyebbre ereszkedtem.

Rögtön érzékelhető volt, hogy itt tartózkodni nem sokaknak adatik meg.

Nem volt ház. Szinte semmi sem volt a sűrű sötétszürke ködön és a rajta keresztül látható holdakon kívül. Három hold volt. Itt dühöngött volna a szél, de ebben a rétegben úgy lelassult az idő, hogy még a szél is alig volt érezhető, pedig az nem ismeri el a megszokott világ és a Homály közti különbséget.

Lassan hullani kezdtem, belesüllyedni ebbe a ködbe, de fenn tartottam magam. Kiderült, hogy erre is képes vagyok. Némi erőfeszítés, mint mindig, nehezen leírható és inkább ösztönös, mint tudatos - és megindultam előre. Még egy erőfeszítés, és benéztem innen a Homály előző rétegébe.

Minden nagyon lassan ment végbe, elnyújtottan, mintha a világ szürkés, ugyanakkor átlátszó kátrányba merült volna bele, a hangok kezdetben mennydörgés távoli, mély hömpölygésének tűntek, de sikerült hozzászoknom ehhez a lassúsághoz. Bizonnyal hozzáigazítottam érzékelésemet ugyanahhoz a tempóhoz, elmaradtam a realitástól, hasonultam, és ettől kezdve minden kezdett megint emlékeztetni a megszokott világra - az emberek világára.

De csak emlékezetni.

Mint az ilyen házakban mindenütt, szűk előszoba. Balra két ajtó a fürdőszobához és vécéhez, konyha, kicsit távolabb és balra az egyik szoba, jobbra a másik. A jobb oldali szoba most üres. A bal oldali szobában öt Másféle és egy holttest a feldúlt ágyon. A holttest harminc körüli férfié; lágyékán és hasán több tépett seb, kizárva még a gondolatát is annak, hogy még meg lehetne menteni. A sebeket gyűrött, véres lepedő takarja.

A Másfélék - három Fénypárti és két Setét. A Fénypártiak egyike szikár, kissé aszimmetrikus arcú srác volt, és két ismerős: a zenerajongó Gorogyeckij és a módosuló-mágus lány. A Setétek egyike egy pufók mágus, feszült és összeszedett volt, a másik komor figura egy gyík rosszul sikerült karikatúrájának tűnt - ruhában volt, de a kezét és az arcát zöld pikkelyek borították.

A Másfélék vitatkoztak.

- Egy hét alatt ez már a második eset, Sagron. És megint gyilkosság. Az a benyomásom hogy, már megbocsáss, tesztek a Megállapodásra.

A nekem ismeretlen Fénypárti beszélt.

A Setét mágus akaratlanul a halottra nézett.

- Nem tudunk mindenkit folyamatosan megfigyelni, és ezt ti is nagyon jól tudjátok - dörmögte, de sem bűntudatot, sem sajnálatot nem éreztem a hangjában.

- De vállaltátok, hogy minden Setétet figyelmeztettek a tiszta hétre! A főnökötök hivatalosan megígérte.

- Figyelmeztettük őket.

- Köszönöm! - A Fénypárti tüntetőleg tapsolt. - Az eredmény lenyűgöző. Megismétlem: mi, az Éjszakai Őrség munkatársai hivatalosan kérjük az együttműködést. Hívd a főnöködet!

- A főnök jelenleg nincs Moszkvában - felelte makacsul a mágus. - Ezt egyébként a ti főnökötök nagyon pontosan tudja, tehát nem kellett volna felhatalmaznia benneteket az együttműködés kérésére.

- Vagyis elzárkóztok az együttműködéstől? - kérdezte hangjában enyhe fenyegetéssel Gorogyeckij.

A Setét a kelleténél kissé gyorsabban megrázta fejét.

- Már miért zárkóznánk el? Nem. Nem zárkózunk el. De egyszerűen nem értem, mivel segíthetnénk.

A Fénypártiakat láthatóan elöntötte a jogos harag. Megint az ismeretlen mágus szólalt meg.

- Hogyhogy mivel segíthettek? Egy alakváltó kurva letépi a kliense, mellesleg hasonítatlan Másféle, tojásait, és sikeresen lelép! Ki ismeri jobban a ti megszámlálhatatlan söpredéketeket, ti vagy mi?

- Néha az az érzésem, hogy ti - vicsorgott a Setét, és a lányra nézett. - Ha még emlékszel a beszélgetésre a Hetedik Mennyországban, amikor az Inkvizítort és ezt - fejével Gorogyeckij felé intett - hajszoltuk...

A Setét elhallgatott, mintha gondolkodna.

- Az alakváltó valószínűleg nincs regisztrálva. És valószínűleg a kliens túl heves volt, és... e-e-e... Nos, fogalmazzunk így: olyasmit követelt, ami még egy kurva számára is elfogadhatatlan. És ez a következmény.

- Sagron, ezt az ügyet nem passzolhatod át az emberi zsaruknak, mert a nő homálybeli alakban gyilkolt. Kész, ebbe belekeveredtek az Őrségek. Beszélj egyenesen: lefolytatjátok a vizsgálatot, vagy kénytelenek leszünk mi megcsinálni? És jegyezd meg: ne is számíts arra, hogy elhúzhatod az időt. A szombati vámpírt és ezt macskát a bíróságon akarjuk látni, méghozzá a legközelebbi szabadnapok előtt. Világosak a feltételek? - A cingár mágus nyomást gyakorolt Sagronra, jogait fitogtatta, annak a Másfélének a nyilvánvaló elégedettségével, akinek ritkán adatik meg kiosztani valakit. És a jelek szerint nem alaptalanul tette.

- Torzszülött, buja macskák - mordult fel hirtelen a pikkelyes. - Agyatlan hülyék, szukák...

- Fogd be - ajánlotta hidegen a Fénypárti lány. - Te túlméretes gyík...

Hát igen, ő is csak macska, még ha Fénypárti is...

- Tigrincs, nyugalom - fordult felé Gorogyeckij. Majd megint a Setéthez:

- Világosak a követeléseink?

És ekkor visszatértem a Homály első szintjére. Ha a következő néhány másodpercet némajátéknak nevezzük, nem mondtunk semmit.

- Te?! - nyögte ki a lány. - Már megint te?!

- Buenos noches, uraim. Elnézést, csak beugrottam.

- Anton, Tolik - csengő, de az izgalomtól kissé remegő hangon szólalt meg Tigrincs, és gyerekes módon ujjával mutatott rám. - A vámpír áldozata fölött szombaton őt találta Andrjuha. Ezt az Ukrajnába való Setétet!

Meredten bámultak rám mind az öten.

- Remélem - mondtam gúnyosan -, egy alakváltó szajhá-ra sem hasonlítok jobban, mint egy megkergült vámpírra...

- Te meg ki a fene vagy? - kérdezte ellenségesen a Setét, az, akit Sagronnak szólítottak.

- Mágus vagyok, kolléga. Setét mágus. Nem idevalósi. Megpróbált letapogatni, és éreztem, hogy ha még nem

is jutottam egy fokkal feljebb, mindenesetre már nagyon közel vagyok hozzá. Nem jutott semmire. Mellesleg megjegyeztem, hogy Sagron védelme nem teljesen a saját műve - érezhető volt, hogy a váz extra klasszisú mágus munkája. Valószínűleg a nevezetes főnöké, aki nincs Moszkvában.

- A második gyilkosság, és te már megint itt vagy - mondta hitetlenkedve Tolik, közben ő is megkísérelt megszondázni. Teljesen sikertelenül, amit én némi elégedettséggel állapítottam meg. - Nem tetszik ez nekem. Nem szíveskednél megmagyarázni?

Tolik valóban nagyon elégedetlennek látszott, de most korrektül tartotta magát. Ez nekem nagyon megfelelt. De Gorogyeckij viselkedése óvatosságra intett. A hármasnak nyilvánvalóan ő volt a vezetője, és most buzgón átgondolta a viselkedés lehetséges változatait. Márpedig ilyen változat több is kínálkozott.

- Szíveskedem - egyeztem bele könnyedén. - A közelben sétáltam. Megéreztem, hogy valami rossz dolog történik. És hát idejöttem... hátha segíthetek valamiben.

- Otthon, Ukrajnában az Őrségben dolgozol? - kérdezte hirtelen a pikkelyes.

- Nem.

- Akármiben - vontam vállat.

A pikkelyes nyelve természetesen hosszú volt, és villás. Hát igen. Egyhangúan fantáziál a nép... Egy Setét homálybéli alakja, azt hihetnénk, igazán termékeny talaja lehetne a kreativitásnak - nem úgy, mint a Fénypártiak esetén. Náluk szabványos a választék: fény és fehér öltözék. A különösen szentimentálisak, túlnyomó többségükben nők még hozzáteszik: koszorú. De hát így mégse... Szinte minden Setét vonzódik a pikkelyes, villás nyelvű, szarvat viselő démon elcsépelt alakjához.

- Ezekhez a gyilkosságokhoz természetesen semmi közöd? - kérdezte rosszul leplezett szarkazmussal a lány.

- Természetesen.

- Nem hiszek neki - fordult el tőlem a lány. - Anton, le kell tapogatni.

- Letapogatjuk - ígérte gondolkodás nélkül Anton. -Ha visszaértünk, én magam kérem le az adatait...

Én ironikusan elnevettem magam.

- Rendben. Ha nem kell a segítség, hát nem kell. Tolakodni nem fogok. Akkor megyek...

És a kijárat felé indultam.

- Hé, Setét - szólt utánam Tolik. - Nem ajánlom, hogy elhagyd Moszkvát. Ez az Éjszakai Őrség hivatalos tilalma.

- Tiszteletben tartom - ígértem. - Egyébként sem készülök elutazni.

- Veletek megyek - mondta Tolik Antonnak és Tigrincs-nek. - Meg kell beszélnünk.

Anton komoran arra gondolt, hogy már megint nem takarította el alaposan a nyomokat - valami miatt mélyen érintették ennek a különös Setétnek a szavai. Tigrincs nagyon élethűen ismételte meg a mondatát, még a hanghordozását is utánozta, és őt figyelve Anton már sokadszor győződött meg arról, hogy a lányban igazi színész veszett el. Pontosabban színésznő. Ki tudja, mivé lehetett volna, ha nem Másféle...

Sagron és társa már régen eltűntek flancos BMW-jükön. Tolik követelőző mozdulattal nyújtotta a kezét, és Anton engedelmesen átnyújtotta neki a szolgálati Zsiguli kulcsát. Tigrincs szótlanul beült hátra. Anton Tolik mellé telepedett.

Tolik villámgyorsan kikanyarodott a Szirenyevoj körútra, és kelet felé tartott.

- Ki a csuda ez a Setét? - kérdezte Anton, hogy megtörje a csöndet. A hangulat gyászos volt. Megint egy holttest, és ráadásul egy hasonítatlan Fénypárti!

- Nagyon erős mágus - mondta akadozva Tolik. - Nálam erősebb. Megpróbáltam letapogatni. És nem tudtam, abban a pillanatban bezárkózott.

- Bezárkózott? - élénkült fel Tigrincs. - Hogyhogy, pajzs nélkül érkezett?

- Erről van szó - magyarázta borúsan Tolik. - Amikor belépett, úgy festett, mint egy közepes képességű, körülbelül harmadik-negyedik osztályú mágus. Mint én vagy Anton.

Anton hallgatott. Toliknak formálisan nem volt igaza, de a lényeget tekintve igen. Geszer másodosztályú mágusnak nevezte Antont, de Anton az Erőnek erre a szintjére csak néhány alkalommal tudott felemelkedni. Becsületesebb, ha beismeri, hogy egyelőre harmadosztályú.

- Alig fogtam hozzá, hogy letapogassam - folytatta Tolik -, és annyi. Falba ütköztem. Határozottan erősebb nálam. Anton, te letapogattad?

- Nem.

- Mintha első osztályú lenne - feltételezte sóhajtva Tolik. - Ha kisül, hogy így van, Ujának kell közbelépnie...

Tigrincs fészkelődött, kényelmesebben elhelyezkedve.

- Az lehetetlen, hogy ne legyen köze ezekhez a gyilkosságokhoz. Az elsőt még megértem - megérkezett, sétálni indult, és véletlenül belebotlott az orwadászba. De most? Mi a csuda hozta a Pervomajkára?

- Biztos, hogy szombaton érkezett? - kérdezte Tolik.

- Biztos - erősítette meg Tigrincs. - Sehogy sem tetszett nekem, érted? Átvizsgáltam a vonatot, a kocsikísérő emlékezetét megszondáztam. A fickó szinte ki se lépett a kupéjából, és azon a vonaton utazott, ez tény.

- És van róla valami? - Antonnak úgy tűnt, Tolik titkon reménykedik.

- Valami kompromittálóra gondolsz? Semmi. Egyetlen szabálysértés sem. Licencre nincs szüksége, nem vámpír és nem alakváltó. És nemrégiben hasonították, csak hét éve...Mint engem is.

Tolik elgondolkodva bólintott.

- Nyikolajevben kevés a Másféle. Ennek megfelelően az Őrségek is kicsik, két-három tucat munkatárs... Jól van, ha megérkeztünk, alaposabban utánanézek - ígérte Anton. -A furgonodat bezártad?

- Mi történhetne vele? - vont vállat Tolik. - Hát igen. Mégiscsak fel kéne hívni a főnököt. Vagy boldogulunk?

Nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát. Tolik a rendszerszervezők részlegét vezette már több mint egy éve, miután Anton átkerült a műveletisekhez. De az Éjszakai Őrség minden munkatársa köteles megőrizni a kvalifikációját, és Tolik számára is elkövetkezett az egy hónapos műveleti munka ideje. És már a legelső napon ilyen kellemetlen incidens...

- Alighanem közölnünk kell vele - döntött Anton.

- Akkor nincs értelme húzni az időt - sóhajtott Tolik. Tigrincs készségesen odanyújtotta neki a mobilt. De To-

liknak még arra sem volt ideje, hogy megfogja, amikor a telefon megszólalt, a Moszkva-parti esték²⁵ dallamát csicseregve.

25 A hatvanas évek népszerű slágere.

Anton a telefon után akart nyúlni, de visszafogta magát. Ki tudja... A hívó nyilván valaki az övéik közül, de nem érződött a hivatalos hívás feszült energiája. Talán egyszerűen Tigrincset hívja valaki az Őrségből? Mindenkinek vannak személyes dolgai, még az őröknek is.

Tigrincs fogadta a hívást. Többnyire hallgatott, csak egyszer mondta:„Nem tudom."

- Garik volt - mondta aztán halkan és izgatottan. -Andrjuska eltűnt.

- Tyunnyikov?

- Garik azt hitte, velünk van.

- Napközben láttam utoljára - közölte Tolik. - Haza készült, kialudni magát.

- A telefonja nem válaszol. És Garik nem is érzi őt. Pedig ő Andrjuska nevelője...

Anton Tigrincshez fordult:

- Szombat óta olyan volt, mint a megszállott. Mit mondott neki az a Setét a kapualjban?

Tigrincs vállat vont.

- Semmi különöset, már vagy százszor elismételtem. Detektívnek titulálta. De Andrjuska tényleg buggyant volt

- egyből lehetett látni, hogy a Setét nem vámpír. Én magam is ezt magyaráztam neki.

- Nem feltétlenül kell neki magának vámpírnak lennie - mondta az oktató unalmas hanghordozásával Tolik. -Könnyen meglehet, hogy ez a Setét szervezte ezt az egész zűrt. És meg kell mondanom, szervezői tehetsége jóval több, mint közepes.

- Zavulon gyalogja - találgatott Anton. - Igen, elképzelhető. Nagyon is.

- Emeld a tétet! Nem gyalog. Még csak nem is huszár vagy futó. Bástya. Súlyos figura. Csak ne vezér legyen...

- Tolik, ne ess túlzásokba. Zavulon nélkül simán elbánunk a Setétekkel. És Zavulon nincs Moszkvában.

- Ezt mondják a Setétek. De valójában ki tudja...

- Az utóbbi időben Zavulon általában nem mutatkozott

- vetette közbe Anton.

- Hát ez az. Gubbasztott, előkészítette a műveletet... Az a legrohadtabb, hogy el sem tudom képzelni, mi a célja. És mit tudunk egyelőre? Volt két gyanús gyilkosság, és egyáltalán nem tudni, hogyan függenek össze.

- Ha egyáltalán összefüggenek - Anton a jelek szerint maga sem hitte, amit mondott.

- Nem, akármit mondasz, összefüggenek - makacskodott Tolik. - Érzem. És az összekötő szál éppen ez a jövevény mágus.

- Mit kell ezen spekulálni? - mondta Tigrincs. - Azzal, hogy megjelent nálunk Szvetlána, egy kis előnyre tettünk szert. A Setétek egyik állásukat a másik után adták fel

- emlékezz csak, milyen nyomást gyakorolt a főnök a legutóbbi tárgyalásokon Zavulonra. És az engedett, mi mást tehetett volna? A Setétek alighanem akciót indítottak az egyensúly helyreállításáért. Ráadásul milyen rosszul jött ki

- éppen a tiszta héten...

- A Setétek számára ez a legmegfelelőbb időpont - dörmögte Anton. - Hiszen tudják, hogy komoly ok nélkül mi nem kezdjük tépni a szánkat. Ilyen ok pedig egyelőre mintha nem lenne.

- Ne kiabáld el - kérte fojtott hangon Tolik.

A Zsiguli lendületesen haladt a Lenyingradszkoje sugárúton, a közeledő hajnal nyomában.

A központig már nem szólaltak meg. Talán nem akartak semmit elkiabálni, talán jobbnak látták meg se szólalni.

A bejáratnál idegesen toporgott egyik lábáról a másikra Garik. Mellette a kialvatlan Hja pislogott a szemüvege alól.

- Hát így - mondta Tolik bánatosan. - Fenik a fogukat...

Hja és Garik gyorsan beült a kocsiba. Két oldalról közrevették Tigrincset - és Anton rögtön megértette, miért így ültek be, és mit mond most mindjárt a sápadt, dühös és ettől nagyon visszafogott Garik...

- Kozmosz szálló. Andrjuha halott, gyerekek...

Tolik tövig nyomta a gázpedált, de a halált a leggyorsabb autó sem képes utolérni. Tigrincs összerándult, de barátai tartották kétfelől, és a lány mereven ült.

- Hogy történt? - kérdezte tompán Anton.

- Az előbb telefonált egy Setét, Vitalij Rogoza, hogy a szállodai szobájában megtalálta egy Másféle holttestét.

- Személyesen harapom el a torkát - ígérte rekedten Tigrincs. - És csak próbáljatok megállítani!

- Mindenesetre felhívtam Mackót - mondta nagyon közömbös hangon Hja. - Azt hiszem, már a Kozmoszban van.

Anton úgy látta, kollégái már felfogták és beletörődtek: az összecsapás elkerülhetetlen. Csöndben megtapogatta a hóna alatti tokban lapuló pisztolyt. A fegyvert, amelyre eddig még soha nem volt komoly szüksége.

Makacsul úgy éreztem, hogy a mai éjszaka eseményei még egyáltalán nem értek véget. Úgy látszik, fokozatosan kezdtem előre látni a legközelebbi jövőt. Egyáltalán nem részletesen, inkább mint a valószínű szálak valamiféle gubancát. Kezdtem érezni, hová vezetnek a legvastagabb fonatok.

Izgalom, baj, nyugtalanság, veszély - ezeket tartogatta számomra a mai éjszaka. Először meg akartam várni a Setéteket a BMW-jük mellett, a bejáratnál. De azután megértettem, hogy erre nincs szükség. Semmi értelme beavatnom őket a... szóval teljes tudatlanságomba. Gondolják csak azt, hogy valóban én irányítom a játékot. A Nappali Őrség főnöke nincs Moszkvában, a többiek meg nem ellenfelek...

Bár biztos ez? Nem markolok túl sokat? Talán kevés Moszkvában az erős mágus? Akár olyanok is, akik nem dolgoznak az Őrségekben? Elvégre nem juthatok örökké egyre magasabbra a lépcsőn - nincsenek végtelen lépcsők. Akad majd, aki engem is megreguláz, annál is inkább, mert ezek a moszkvaiak tapasztalt mágusok, többen is évszázados tapasztalattal. Azt meg magam sem tudom pontosan, mire vagyok képes és mire nem. Még barbár vagyok. És ki mondta, hogy az erőm nem apad el ugyanolyan csodálatos módon, ahogyan megjelent?

Úgyhogy csak ne kapkodj, Vitalik, ne vess szelet. Inkább azon törd a fejed, mi rosszat hozhat neked ez a haldokló éjszaka. És ne cibáld az oroszlán bajuszát, inkább szaporázd a lépést...

Sietve elnyargaltam a Solkovszkoje sugárútig, bebújtam az aluljáróba, és a másik oldalon stoppolni kezdtem.

Nagyon tetszik nekem Moszkvában, hogy késő éjszaka vagy korán reggel is elég felemelni a kezed, és azonnal a járdaszélhez kanyarodik egy kocsi. Nyikolajevben félórakig ácsoroghatsz, eszébe sem jut senkinek megállni. Itt viszont mindent megold a pénz. Pénzre mindenkinek szüksége van.

VDNH, egy ötvenes. Ez a bevett tarifa.

Beültem egy fiatalos Volkswagenbe, és elindultam a szinte kézzelfogható kellemetlenségek elébe.

Már az utcán, a szálloda előtt megéreztem, hogy a szobám védelme nem érintetlen. Működött, a védelem működött, ahogyan kell, és éppen ez az én problémám. Rá se nézve senkire föllifteztem az ötödik emeletre, elmentem a szobámig, a kulcsot bedugtam a zárba, és egy pillanatig dermedten álltam az ajtó előtt. Rendben. Aminek meg kell lennie, nem kerülheted el.

A szalon közepén feküdt kitárt karral. Arca gyerekesen csodálkozó és sértett volt, mintha az áhított cukorka helyett a papírban egy dühödt lódarázs lett volna, amely azonnal bele is döfte fullánkját az óvatlanul odatartott ujjába.

A Shahab Gyűrűbe botlott bele. Egyszerű, de nagy erejű mágia ez. És természetesen nem tudta a megfelelő szót. A sikertelen ifjú detektív, Andrjuha Tyunnyikov, aki a lány meggyilkolását akarta a nyakamba varrni, Fénypárti az Éjszakai Őrségből.

Ha tapasztaltabb lett volna, sosem próbálkozik meg bejutni egy Gyűrűvel védett helyre. Az egész lakosztályt nem is vettem körül vele, csak a szekrényt a táskámmal.

És erre volt a legkevésbé szükségem - ha a közönséges emberek halálát a Fénypártiak csak orvvadászatnak tekintették is, egy Másféle meggyilkolása egészen más szint. Ennek bíróságszaga van.

De hát én csak a saját területemet zártam le a Másfélék számára felismerhető módon! A sajátomat! Ne mássz bele, az enyém! Tilos!

De nem, ő belemászott. És vége, megboldogult a Homályban... Taknyos mamlasz! Talán jó pontokat akartál szerezni magadnak?

Be kell vallani. Különben úgy faggatnak majd, hogy abból nem sok jó sül ki.

A telefon után nyúltam. Nem a mobil, hanem a rendes telefon után, amelyik ott állt az asztalon. A szám késlekedés nélkül, készségesen előbukkant emlékezetemből.

- Éjszakai Őrség? Itt Vitalij Rogoza, Másféle, Setét. Itt van nálam a munkatársuk. Andrej Tyunnyikov, ha nem tévedek. Halott. Jöjjenek... Kozmosz szálló, hatszáztizenkettes szoba.

Bármily furcsa, nem a Fénypártiak érkeztek meg elsőként. Alig értek az emeletre a Másfélék - ketten voltak -, engem szinte elborított valakinek az energiája. Azok ketten Setét mágusok voltak, és mindkettőjüket csordultig töltötte a sötét Erő, amely valamelyest a Homályra emlékeztetett, csak sűrűbb és sötétebb volt. Hosszú, egyre keskenyedő nyelve egyenesen lefelé csorgott a szálloda födémjein át valahova a föld felé. Sőt szerintem még mélyebbre. A föld alá.

Kopogtak az ajtón - hangsúlyozottan udvariasan.

- Szabad - feleltem fel sem állva a fotelből. - Nyitva van, jöjjenek be.

Beléptek. Ismerősöm a pervomajkai lakásból, Sagron. És még egy, szintén mágus, amennyire én értettem. Testes, akárcsak Sagron, fekete. És erős. Erősebb a másiknál. Várakozásom ellenére mégis Sagron kezdett beszélni. Úgy látszik, az a szokás az Őrségeknél, hogy a csapat vezetője nem beszél - Anton is inkább hallgatott.

- Jó éjszakát, kolléga. Felhorkantam:

- Jó? Maga tréfál, kolléga.

Ezt a „kollégá"-t szándékosan ugyanúgy mondtam, mint Sagron. De rá nem volt egyszerű hatni, és éppen ebben rejlett a fölénye velem szemben. A tapasztalatban. Hiszen én csak az olyan olcsó „lovasrohamokra" építhetek, mint ez, meg a váratlan megvilágosodásokra és az én misztikus lépcsőmre, amely szolgálatkészen kínálja nekem egyik fokot a másik után, és gondoskodik a megfelelő rúgásról is a megfelelő helyre.

- Én nem tréfálok, kolléga, én köszöntem. Hiba volt, hogy nem várt meg minket... tudja, hol. Mindenképpen beszélni akartam magával.

- Nem akartam zavarni - ismertem be, és ez több mint félig igaz is volt. Megszokott dolog ez egy Másfélénél, mindegy, hogy Setét vagy Fénypárti.

- Én számítottam a segítségére. A társ segítségére. De kegyeskedett eltűnni.

Ez az „én", ez aztán jellemző a Setétekre. Sagron helyében bármelyik Fénypárti feltétlenül azt mondta volna, „mi", méghozzá teljesen őszintén. És ugyanazt értette volna ezen, mint Sagron. Világos, hogy ugyanolyan őszintén.

- Rendben. Ismerkedjenek meg, ő Edgar. Kollégánk Észtországból, az utóbbi időben a moszkvai Őrségben dolgozik. Mi ez itt magánál?

- A soros hulla - ismertem be. - Másféle. Fénypárti. Az Őrség tagja. Mellesleg maguk már mindent tudnak, Edgar kolléga, ugye?

- Nincs idő, mindjárt itt lesznek a Fénypártiak. Ezt akartad mondani? - mondta halkan Edgar, lendületesen félrelökve a diplomatikus modort, és áttérve a tegezésre. Én rögtön megértettem, hogy ezzel a sötét észttel nem tanácsos szóváltásba keveredni.

- Múlt szombaton, a megérkezésem estéjén ez a Fénypárti vezette a műveletet az orvvadász vámpír ügyében...

- Vámpírnő - pontosított Edgar, és elfintorodott. -Tovább?

- Én véletlenül az áldozat mellé kerültem. A holttest mellett találtak rám, és azonosítottak mint Setétet. Nyilván tapasztalatlanságból, más okot nem látok erre, Tyunnyikov engem vádolt a vámpír... vámpírnő által elkövetett tettel. Helyre tettem, éspedig, elismerem, elég keményen. De ő maga adott rá okot. Lényegében ennyi... Ma elhagyva a lakosztályomat, védő igézetet hagytam hátra. Amikor hazajöttem, itt volt. Már nem tudtam rajta segíteni.

Ez az utolsó mondat magától bukott ki a számon, nem akartam semmi ilyesmit mondani. Úgy látszik, megint kezdődik az a valami.

- Ez a tejfölösszájú vezette a műveletet? - kérdezett vissza értetlenül Sagron. - Sokkal tapasztaltabb Fénypártiak is voltak ott. A Tigrisnő, mágusok...

- Tyunnyikov próbaidős volt, megszokott dolog ez -dörmögte Edgar a társának, aztán megint rám nézett. -Olyan erős Shahab Gyűrűt élesítettél be, hogy az helyben megölte a próbaidős Fénypártit?

A kérdés nyilvánvalóan szónoki volt. Tehát egy egyszerű igézetet alkalmaztam, de túl sok Erőt öntöttem bele. Lehetséges...

A Fénypártiak közeledését Edgarral egy időben éreztem meg, akkor érkeztek meg a szállodához. Néhány másodperccel később Sagron is érzékelte őket.

- Mit mondtál nekik? - kérdezte nyilvánvalóan sietve Edgar. - Csak röviden.

Úgy tűnt, elég erős, láthatatlan burát vont fölénk. És még mielőtt egyetlen szót is szóltam volna, hozzáadtam a burához a saját Erőmet, amelyet részben valahonnan saját magamból, a tudatomból, részben máshonnan vontam el. Mindezt teljesen önkéntelenül; Edgar szeméből néma csodálkozást olvastam ki.

- Felhívtam őket, elmondtam, hogy egy halott Fénypárti van a szobámban. És a nevét. Ez minden.

Edgar alig észrevehetően bólintott, jelentőségteljesen Sagronra nézett. Az alig láthatóan vállat vont.

Az ajtón felhangzó, lényegesen kevésbé udvarias kopogásig több szó nem esett.

A Fénypártiak nem várták meg az engedélyt, hogy beléphetnek. Egyszerűen csak bejöttek.

Öten voltak: Tolik, Anton és a módosuló-mágus lány valószínűleg épp hogy visszaért Pervomajkából a központjukba. Rajtuk kívül még ketten voltak, egy intelligens képű szemüveges fiú (szemüvegkerete vagy nyolcszáz dolcsiba kerülhetett) és egy másik olyan napbarnított arccal, mintha nem is tél lenne.

Ezek ketten meg a hozzájuk csatlakozott Tolik gondosan átnézték, letapogatták, rögzítették a lakosztály minden centiméterét. Az itteni falak aligha tapasztaltak eddig ilyen intenzív mágikus beavatkozást. Anton és a lány nem avatkozott közbe, de világosan éreztem a belőlük áradó ellenséges indulatot. Nem gyűlöletet - a Fénypártiak még gyűlölni sem tudnak rendesen. Minden bizonnyal az a kívánság munkált bennük, hogy engem rendesen megszorongassanak, kiharcolják, hogy elítéljenek, büntessenek meg. Vagy egyszerűen olyan alaposan eldöngessenek, hogy ezzel örökre a Homályba kergessenek.

No és - úgy tűnt, legalább még egy Fénypárti van a lakosztályon kívül. Valószínűleg itt az emeleten vagy a liftnél. Nyilván rejtőzködik, méghozzá igen alaposan elfedte magát, mondhatni véletlenül fedeztem fel. Sagron és Edgar szerintem egyáltalán nem vette észre a jelenlétét.

Összevontam a szemöldököm. A Fénypártiak kétszeres számbeli fölényben voltak. Ráadásul kettő, akiket először láttam, nagyon erős mágus, első osztályúak, ennél aligha vannak lejjebb. Ők ketten erősebbek lesznek Sagronnál és Edgarnál. No meg Antont sem lehet figyelmen kívül hagyni - képes elbánni Sagronnál is, Edgarral is. És ott a lány - ő harcos. És az ismeretlen valahol a közelben. Az erőmegoszlás igen kellemetlenül alakult. Porrá morzsolnak minket, vaníliás porcukorrá.

Ezalatt a Fénypártiak befejezték a rögzítést. A szemüveges közelebb lépett hozzám, és hangsúlyozott közönnyel megérdeklődte:

- Mondja, valóban feltétlenül szükséges volt ilyen erejű védelmi igézetet alkalmaznia?

- Különben miért pazaroltam volna rá ennyi Erőt, mit gondol?

A szemüveges meg a másik ismeretlen gyorsan összenézett.

- Át kell vizsgálnunk a holmiját.

- Állj, állj! - lépett közbe sietve Edgar. - Milyen alapon? A szemüveges ferdén elmosolyodott:

- Az Éjszakai Őrségnek az a gyanúja, hogy Moszkva területére behoztak egy rendkívüli erejű, tiltott talizmánt. Arról, hogy a hasonló cselekmények ellentmondanak a Megállapodásnak, önöknek is tudniuk kell.

A Setét kollégák kétkedve néztek rám. És a jelek szerint valamilyen teljesen egyértelmű reakciót vártak tőlem. De milyet? Belső varázspálcám ezúttal nem tartotta szükségesnek a beavatkozást. Másrészt viszont nagyon jól tudtam, hogy a táskámban nincs semmiféle tiltott talizmán. Ezért nagylelkűen legyintettem.

- Nézzék csak meg! Akár reggelig nézegethetik.

- Tiltakozom - mondta Edgar halkan és különösebb remény nélkül. - Önöknek nincs felhatalmazásuk a vezetéstől.

- A tiltakozás elutasítva - replikázott hajthatatlanul a pápaszemes. - Én magam vagyok a vezetés. Setét, mutassa a holmiját!

Nem kellett kétszer kérni. Egyetlen mozdulattal közömbösítettem a védelem maradványát, és kinyitottam a szekrényt, amelyben teljes magányban, csak két ruhakefe társaságában ott gubbasztott a táskám. A FUJI felirat töredéke mintha szemrehányóan sandított volna ránk: „Fuj". Valamiért elképzeltem, hogy egy közömbös, reszelős hang kimondja ezt a "Fuj"-t.

Fogtam a táskát, és tartalmát az ágyra borítottam. A Fénypártiakat nemigen érdekelték a holmijaim, de az utolsó csomagot megpillantva feszültté váltak, a második ismeretlen még a zsebében rejlő amulettet is megmarkolta.

Amikor kiráztam a szatyorból a pénzt, mindenki rám bámult. A sajátjaim is, a Fénypártiak is. Mint egy őrültre. Véglegesen és gyógyíthatatlanul őrültre.

- Itt van - mondtam. - Ez minden, amim van. Százezer. Egyébként már kevesebb.

A pápaszemes odalépett az ágyhoz, és megvetően kotorászott a holmik közt, belenézett a csomagokba. De én megértettem, hogy valójában a taktilis kapcsolat miatt teszi.

A távolból való rögzítés nem volt neki elég!

Úristen, mivel gyanúsítanak ezek engem? Valami kretén valószínűleg megpróbált behozni Moszkvába valami tilalmas dolgot, és mivel én kissé túlbuzgó módon védtem szerencsétlen dolcsijaimat, mindennel engem gyanúsítanak. Háromszoros ha-ha-ha. Minél tovább tart, annál mulatságosabb.

A pápaszemes egy perc alatt végzett a poggyászommal. Aztán megadta magát.

- Rendben. Itt nincs semmi. A lakosztályt zárt területté nyilvánítjuk, igyekezzen elköltözni.

A módosuló-mágus lány összerezzent, kérdve és értetlenül nézett a szemüvegesre. Az alig észrevehetően vállat vont, és én megértettem ennek a gesztusnak a jelentését. Nincs mibe belekötni. Nincs alap. Az alakváltó megfeszült, de a másik mágus a vállára tette a kézét, hogy visszatartsa a meggondolatlan cselekedettől.

- I-gen? - húzta el a szót behízelgően Edgar, és ebben a szóban végre megjelent az észt akcentusnak legalább az árnyéka. - Elköltözni-i? Ebben az esetben hivatalos engedélyt követelünk egy hetedik fokozatú beavatkozásra. Az adminisztráció felesleges kérdéseinek elkerülésére.

A Fénypártiak elégedetlenek lettek - egyébként amúgy is mindannyian elégedetlenek voltak.

- Miért? A személyzetre a pszichikum korrekciója nélkül is lehet hatni.

- Csakhogy önöknek szokásuk bármely beavatkozást törvényszegésnek nyilvánítani - magyarázta Edgar a legártatlanabb képpel.

- Enge... - húzta a szót Hja, majd elhallgatott. - Nem. Nem engedélyezem. Anton, menj le velük, és intézd el te. Igyekezz, hogy minél messzebb költöztessék innen, hogy ne... Szóval hajtsd végre.

Edgar csalódottan sóhajtott.

- Nos hát... Ha nem, hát nem. Mondja kérem, van még kérdésük a kollégánkhoz?

Edgar hangjában annyi kimértség, annyi fensőbbség volt. hogy megijedtem, nehogy a Fénypártiak azt higgyék, hogy gúnyolódik. De alighanem alaposan ismerték Edgart. De az is meglehet, hogy ez a savként maró udvariasság megszokott volt mindkét Őrség magatartásában.

- Nem. Nem merészeljük tovább is feltartani. De bátorkodunk emlékeztetni arra, hogy az immár három ügyben folytatott vizsgálat befejezéséig tilos elhagynia Moszkvát.

- Nem felejtem el - vetettem közbe a lehető legártatlanabbul.

- Ebben az esetben bátorkodunk elbúcsúzni. Vitalij kolléga, pakolja össze a holmiját!

Ahogy a kezem ügyébe estek, bedobáltam a dolgaimat a zacskókba, a zacskókat a táskába, felkaptam a székről odadobott kabátomat, és felálltam. Edgar invitáló mozdulattal mutatott az ajtóra.

Kiléptünk a folyosóra, és liften lementünk az előcsarnokba, ahol Edgar váratlanul a Fénypártihoz fordult:

- Anton! A kollégánk nem marad ebben a szállodában. Elvisszük magunkkal. Ha szükség lesz rá, a Nappali Őrség hivatalába küldjék a megkeresést.

A Fénypárti mintha elbizonytalanodott volna, határozatlanul a pultja mögött szundikáló adminisztrátorra nézett, és habozva bólintott. A kijárathoz mentünk.

A kabátomat fel sem vettem, mert észrevettem, hogy az ismerős BMW ott áll a szálloda bejáratánál. Mellesleg csak azért vettem észre, mert Másféle vagyok.

A kocsi belseje kényelmes és meleg volt. És tágas, a térdem nem nyomódott bele az első ülés támlájába. Kényelmesebben elhelyezkedtem, és megérdeklődtem:

- Most hol kell majd laknom?

- A Nappali Őrség hivatalában, kolléga. Pontosabban a hivatal szállodájában. Rögtön oda kellett volna jönnie.

- Ha tudtam volna, hova - dünnyögtem.

A BMW lendületesen kilőtt, merészen kikanyarodott a szálloda parkolójából, éppen átcsusszant a lassan emelkedő sorompó alatt, és egyből besorolt a Mir sugárút gyér forgalmába.

Meglehet, hogy Sagron nem a legerősebb mágus. De remekül vezetett. A Mir sugárút elvillant és mögöttünk maradt ugyanolyan gyorsan, mint a Szadovoje körút íve. A Tverszkajából csak a kirakatok fényvédő üvegeinek végtelen sorát érzékeltem. Egyébként nem, nem volt végtelen.

A Kreml közvetlen közelében szálltunk ki a kocsiból. A mágusok egyszerűen ott hagyták a BMW-t az út szélén, még a bezárásával sem bajlódtak. Elhatároztam, hogy megnézem a Homályon keresztül, egyszerűen kíváncsiságból, a védő igézeteket akartam felmérni.

Földbe gyökerezett a lábam. Nem a kocsi látványától. Hanem az épület látványától, amely a megszokott világban teljesen hétköznapi képet nyújtott.

A Homályban az épület teljes három szinttel megnőtt. Ráadásul ezek egyike a hétköznapi földszint és első emelet közé ékelődött be, a többi az amúgy sem alacsony házat magasította meg. A homálybeli szinteket csiszolt fekete gránit borította, szinte minden ablaka sötét, a függönyök behúzva, csak az első halvány napsugarak tükröződnek tompán a korszerű légkondicionáló fehér dobozain.

Abban a pillanatban megfeledkeztem a védő igézetekről.

Az aprócska bejárat egyenesen a Tverszkajára nyílt; az üvegajtó mögött inkább csak felsejlett, mint látható volt egy Másféle sziluettje.

- Ez már igen - mondtam. A hangom tompán szólt, mint minden hang a Homályban. Kollégáim mintha vezényszóra tennék, a hang felé fordultak.

- Mi van? Korábban nem láttad?

- Nem.

- Először mindenkit lenyűgöz. Menjünk, lesz még időd nézelődni.

- Üdv, Oleeg - köszöntötte Edgar hirtelen a semmiből előbukkant baltikumi akcentussal.

Úgy döntöttem, én is köszönök.

- Jó reggelt.

- Ez itt egy kollégánk Ukrajnából - mutatott be Edgar. - Bármi van, a vendégszektorba ellenőrzés nélkül beengedhető.

- Értem - vágta rá Oleg. - Bevigyem az adatbázisba?

- Vidd.

Oleg a szemembe nézet, barátságosan vicsorgott, bizonyos erőfeszítéssel leolvasta az iktatójegyemet, majd az asztalhoz ülve elővett a fiókból egy notebookot.

- Elugrott cigarettáért... Csak egy percre.

- Menjünk - sóhajtott Edgar, és kabátujjamnál fogva a liftek felé irányított. Sagron közben már megnyomta a hívógombot.

Sokáig mentünk fölfelé. Legalábbis tovább, mint képzeltem. Aztán eszembe jutottak a kiegészítő szintek, és minden a helyére került.

- A vendégszektor a nyolcadik emeleten van - magyarázta Edgar. - Lényegében ugyanolyan, mint egy szálloda, csak ingyenes. Azt hiszem, most is lakik ott valaki.

26 Viktor Pelevin nagyon népszerű mai orosz szerző. A Metamor Szent Könyve c. regényének szereplői alakváltók, farkasemberek stb.

A liftajtó hangtalanul kinyílt, és szögletes előtérben találtuk magunkat, amelynek berendezése a luxus és a gazdaságos funkcionalitás ésszerű keveréke volt. Bőrdíványok és -fotelok, egy kádban eleven pálma, a falakon metszetek, a parkettán szőnyeg. A szállodaihoz hasonló pult, de nyoma sincs a folyosóügyeletes²⁷ asztalának és székének. Csak egy bezárt irodahelyiség, de a zárban ott az elegáns fémkulcs.

Edgar kinyitotta az irodát; odabenn kis kampókra sorban felakasztva lógtak a kulcsok, a kampók mellett számok.

Elkeseredtem, mert két kampócskán nem volt kulcs, a másodikon és a negyediken.

- Válassz! Ha itt a kulcs, az azt jelenti, a lakás szabad. Lakást mondott, nem szobát, mintha a Másfélék

szemében éppenséggel az ingyenesség lenne az a határ, amely elválasztja a jellegtelen szállodai szobát attól a helytől, amelyet otthonnak lehet nevezni.

A nyolcas számú kulcsot emeltem le. A jobb szélsőt a második sorban.

- Körülnézni ráérsz később is- figyelmeztetett Edgar. -Tedd le a holmid, és rögtön gyere vissza.

Bólintottam. Vajon mire készülnek a Setét kollégák? Valószínűleg udvariasan, de igen alaposan kifaggatnak.

Rendben. Állok elébe. Mégiscsak a sajátjaim.

Valóban egész lakás volt. Konyha, külön fürdőszoba és vécé, három tágas szoba. És jókora előszoba - az egész tipikus sztálini időkből maradt elrendezés - európai módon felújítva. A mennyezet három és fél, ha nem négy méter magas.

Kabátomat felakasztottam a fogasra, a táskámat ledobtam az előszoba közepén. Kiléptem a folyosóra, és becsaptam az ajtót.

A négyes számú lakásból halk zene szűrődött ki. Amikor az előbb elmentem előtte, valami könnyű külföldi szám ment. De változott a dal, és inkább csak kitaláltam, mint halottam a szöveget, amelyet csaknem elnyomott a hard rock vad ritmusa és hangszerelése.

27 A szállodákban minden szinten, minden folyosón volt egy ügyeletes, aki éjjel-nappal szemmel tartotta a vendégek mozgását.