Szergej lukjanyenko Vlagyimir Vasziljev

Szabadság. Ez az egyetlen, ami minket valóban érdekel. Szabadnak lenni - mindentől. Még a világuralomtól is, és mérhetetlenül nagy kár, hogy a Fénypártiak semmiképp sem képesek ezt megérteni és ebben hinni, és szövik, egyre csak szövögetik végtelen intrikáikat, és hogy továbbra is szabadok maradhassunk, egyszerűen kénytelenek vagyunk keresztezni az útjukat.

A lift lefelé siklott, elhagyva a homálybeli és hétköznapi emeleteket. Szabad vagyok...

Ha Kipelov Másféle, Setét. Senki nem tud ÍGY énekelni a szabadságról. És a Setéteken kívül senki nem hallja meg ennek a dalnak a valódi, mély értelmét.

Lent az őrt álló két hallgatag boszorkánymester szó nélkül kiengedett - nem hiába rendelte el Edgar, hogy vigyék be a munkabázisba regisztrációs jegyem képét. Kiléptem a Tverszkajára - a soron következő moszkvai este születő sötétségébe. Elindultam a Hívás nyomába, de szabadon tőle. Mindentől a világon.

Kinek van rám szüksége? A Fénypártiak között nincsenek vámpírok - a közönségesekre gondolok persze. Minden Másféle energetikai vámpír, mindannyian képesek energiát meríteni az emberekből. A szenvedélyeikből, az örömeikből, az érzelmeikből. Lényegében csak abban különbözünk a homálybéli mohától, hogy tudunk gondolkodni és helyet változtatni. És a felhalmozott energiát nem csak tápláléknak használjuk.

A Hívás a Tverszkaján vezetett végig, távolodva a Kremltől, a Belorusz pályaudvar felé. Az esti tömegben haladtam - elkülönülve, mint a megbélyegzett. így is volt - a Hívás volt az én bélyegem. Nem láttak, nem vettek észre. Senkinek nem volt rám szüksége, sem a kocsikban melegedő lányoknak, sem a striciknek, sem a járda mellett álló külföldi kocsikban gubbasztó zord fickóknak. Senkinek.

Jobbra, a Sztrasztnoj körútra.

A Hívás erősödött. Éreztem - tehát rövidesen találkozunk.

A nyálkásan szitáló hóesésben vonult az autók áradata. Az apró hópelyhek csodás táncot jártak a lámpák fényében.

Hideg és homály. A téli Moszkva.

A körút járdáit egyenletes hóréteg fedte be, akár az ebben az évszakban üres padokat és a bokrokat, az úttestet a járdától elválasztó, alacsony rácsos kerítéseket.

A Karetnij Rjad felé félúton próbáltak meg elkapni.

A nemtörődömség köre mintha az égből zuhant volna le - mindaz, aminek a körúton meg kellett történnie, a hétköznapi embereket többé nem érdekelte. Az autók száguldottak tovább dolguk után, a ritkán felbukkanó járókelők egy pillanatra megtorpantak, aztán közömbösen kitértek, még ha addig felém jöttek is.

A Fénvpártiak egymás után bukkantak elő a Homályból. Négyen. Két mágus és két alakváltó, már harci készültségben. Egy hatalmas hófehér medve és egy vöröses tigris.

Csaknem szétlapítottak - a mágusok egyszerre csaptak le rám kétfelől. De lebecsülték a zsákmányukat - a csapás erejét annak az énemnek szánták, amelyik engedelmeskedett a Hívásnak.

De nekem közben már sikerült mássá válnom.

Gondolatban kitártam a karom, és megállítottam az összeütközni és engem szétlapítani készülő falakat. Megállítottam, kiszívtam az erejüket, és ellöktem őket magamtól. Nem túl erősen.

Nem tudom, sosem láttam cunamit. De ez jutott elsőként az eszembe, a következmények láttán.

A Fénypárti mágusok falai, amelyek egy másodperccel korábban megingathatatlannak és monolitnak látszottak, összegyűrődtek, mintha rizspapírból készült paravánok lennének. Mindkét mágus ledőlt a lábáról, a hóba zuhantak, vagy tíz métert csúsztak a földön, és csak az út szélét övező rácsok akadályozták meg, hogy az autók alá kerüljenek. A levegőben kavargott a porhó.

A Fénypártiak valószínűleg rájöttek, hogy tiszta mágiával nem képesek velem elbánni. És ekkor lendültek támadásba az alakváltók. Módosulók vadállat alakjában.

Gyorsan magamba szívtam még Erőt, ahonnan tudtam - az úttest felől azonnal tompa csattanás hallatszott, törött üveg csörömpölése, még egy csattanás, majd hangos dudálás.

A medvét „hajlított pajzzsal'" fogadtam, és végighengergettem a járdán. A tigrislány elől először egyszerűen csak kitértem.

Kezdettől fogva nem tetszett nekem. Nem tudom, a módosuló-mágusok honnan veszik a tömeget az átalakuláshoz. Ez a lány emberi alakjában jó, ha negyvenöt-ötven kilót nyom. Most viszont vagy másfél mázsa izom, izület, fog és karom volt. Merő gyilkoló harci gépezet.

A Fénypártiak szeretik őt.

- Hé! - kiáltottam. - Álljatok meg! Nem beszélhetnénk?

A mágusoknak közben sikerült felállniuk, és ismét megpróbáltak körülfonni, de én különösebb erőfeszítés nélkül összemarkoltam a vadul rángatózó szálakat, és visszalöktem őket gazdáikhoz. Megint elestek mind a ketten, de most nem a hátukon szánkáztak - egyszerűen csak visszadobtam tulajdon energiájukat. A medve oldalt állt, fenyegetően topogott egy helyben. Meggörbült, mintha a hátsó lábaira készülne állni.

- Nem ajánlom - mondtam neki, és megütöttem a támadó tigrist.

Nem erősen. Nem akartam megölni.

- Az ördögbe is, mi ez az egész? - kiáltottam dühösen. -Vagy Moszkvában ez a szokás?

Az Éjszakai Őrséget hívni hülyeség lett volna, a támadók maguk is ott szolgáltak. Talán hívjam a Nappalit? Már csak azért is, mert a hivatal itt van a közelben. Egy pillanat alatt ideérnek. De vajon segít-e ez rajtam?

A mágusok nem készültek megadni magukat; az egyikük kezében csurig feltöltött bot lángolt, a másiknál valamilyen bénító amulett. Szintén nem a leggyengébb.

Az amulettre két másodpercem ment el - a rám dobott hálót a közönséges „hármas tőr"-rel sikerült elpárologtatnom, de ebbe a nagyon egyszerű igézetbe annyi Erőt zúdítottam bele, amennyivel porrá lehetett volna égetni Moszkva egész belvárosát. A másiknak sikerült közben megcéloznia betlehemi tűzzel, de a Fénypárti csapásától csak felbőszültem, és mintha még erősebb lettem volna.

A botját befagyasztottam. Egyszerűen hosszúkás jégdarabbá változtattam, és a megtagadás igézetét küldtem rá.

A Fénvpárti két tenyeréből jégdarabkák fröccsentek szerte furcsa hideg tűzijátékként, ugyanakkor a zenit felé tört a felszabadult energia.

Végre is nem zúdíthatom a környezetre. Éppen elég miattam az a néhány karambol a környező kereszteződésekben...

A medve nem mozdult helyéről. Valószínűleg megértette, hogy a számbeli fölény ellenére sem kiegyenlítettek az erőviszonyok. De a tigris nem tágított. A kölykeit veszélyben látó anyaállat eszeveszett dühével támadt rám. A templomi gyertyák lángjához hasonló sárga szemében leplezetlen gyűlölet égett.

A nőstény tigris bosszút állt. Bosszút állt rajtam, a Setéten, minden sérelméért és veszteségéért. Az általam megölt Andrejért. És még sok minden másért... És szándéka szerint semmi nem állíthatta meg...

Nem mondom, hogy nem volt miért bosszút állnia - az Őrségek mindig harcban álltak, és én a nevükön szoktam nevezni a dolgokat. De elpusztulni sem állt szándékomban.

Szabad vagyok. Szabadságomban áll megbüntetni azt, aki az utamba áll, és nem hajlandó békésen rendezni a dolgot. Vajon nem ezt akarta nekem sugallni a dal?

És odacsaptam. Az Erdélyi Köddel.

A nőstény tigris összegörnyedt, majd kinyúlt, és még a motorok zaján és a dudák átható bőgésén keresztül is hallani lehetett a csontok ropogását. Az igézet szétlapította az alakváltót, mint gyerek a gyurmaemberkét. Széttört bordái átszúrták a bőrét, véres fogakként fúródtak bele a hóba. A feje lepénnyé lapult - lapos, csíkos lepénnyé. A gyönyörű állat egyetlen szempillantás alatt véres hússá változott.

Utolsó kiszámított csapásommal alávetettem a nőstény tigris lelkét a Homályba.

Ha elkezdtem, nem volt jogom félbehagyni.

A Fénypártiak megdermedtek. Még a medve is abbahagyta a toporgást.

„És most hogyan tovább?" - gondoltam szomorúan.

Lehet, hogy a többieket is meg kellett volna ölnöm. De az égnek vagy a pokolnak hála erre már nem került sor.

- Nappali Őrség - harsant fel egy ismerős hang. - Megállapítom, hogy megtámadtak egy Setétet. Kilépni a Homályból!

Edgar beszélt, keményen és mindenféle akcentus nélkül.

Csak a Homályról mondottak voltak feleslegesek. Az élők nem a Homályban voltak, a tigrisnek pedig nem volt hova visszatérnie.

- A Nappali Őrség követeli a bíróság azonnali összehívását. Addig igyekezzetek előkeríteni az Éjszakai Őrség vezetőjét.

- Ő majd szétkerget benneteket, mint a kismacskákat -mondta dühösen az egyik Fénypárti mágus.

- Nem kerget szét - vágott vissza Edgar, és rám mutatott. - Ha ő itt van, nem kerget szét. Hát még mindig nem érted?

Alig volt időm érzékelni, hogy valaki mesteri módon szétoszlatta a térben az Erőt. Aztán megjelent mellettem egy éles arcvonású, napbarnított férfi. Tarka keleti köntös volt rajta, és a behavazott körúton elképesztő látványt nyújtott.

- Már itt vagyok - dörmögte, és leverten nézett szét a nemrégiben lezajlott csata színhelyén.

- Geszer! - élénkült föl Edgar. - Üdvözöllek. A főnök távollétében nekem kell magyarázatot adnod.

- Neked? - Geszer oldalról sandított az észtre. - Túl nagy megtiszteltetés.

- Akkor neki - vont vállat Edgar, és megborzongott, mintha átfagyott volna. - Vagy ez is túl nagy megtiszteltetés?

- Neki majd magyarázatot adok - mondta Geszer szárazon, és felém fordult. Szeme feneketlen volt, mint az örökkévalóság. - Tűnj el Moszkvából - mondta szinte érzelemmentesen. - Most rögtön. Ülj vonatra, seprűnyélre, amire akarsz, és tűnj el! Már kettőt megöltél.

- Szerintem - jegyeztem meg amennyire lehet, békülékeny hangon - épp most próbáltak engem megölni, én csak védekeztem.

Geszer hátat fordított nekem, nem óhajtott meghallgatni. Nem óhajtott beszélni azzal a Setéttel, aki örökre a Homályba küldte egyik legjobb harcosát. Pontosabban női harcosát.

- Menjünk innen - utasította övéit.

- Hohó! - ágaskodott Edgar. - Ezek bűnözők! A Megállapodás nevében nem mennek sehova!

Geszer megint az észt felé fordult.

- Elmennek. És te semmit nem csinálsz. A védelmem alatt állnak.

Komolyan számítottam arra, hogy felhághatok a következő lépcsőfokra. Mert még a jelenlegi képességeim is elégségesek voltak ahhoz, hogy megértsem, Geszerrel egyelőre nem húzhatok ujjat. Porrá zúz. Nem egykönnyen, mégiscsak sikerült elég magasra kapaszkodnom az Erő képzelt lépcsőjén. De porrá zúz.

De nem történt semmi. Valószínűleg még nem jött el az ideje összecsapásomnak Geszerrel.

Edgar panaszosan nézett rám - a jelek szerint komoly reményeket fűzött hozzám.

A Fénypártiak belesiklottak a Homályba, magukkal vitték társnőjük maradványait is, és mélyebbre süllyedtek, a második rétegbe. És vége volt.

- Valóban nem tudom megállítani - ismertem be bűntudatosan. - Bocsáss meg, Edgar.

- Nagy kár - mondta összeszorított fogakkal az észt.

Az elmaradhatatlan BMW-n vittek vissza a Nappali Őrség hivatalába. És még valami - először éreztem magam fáradtnak Moszkvában.

De változatlanul szabadnak is.

Az Erőért fizetni kell - nemigen emlékszem, hogyan vittek vissza, vezettek a lifthez, vittek be az irodába, ültettek le és nyomtak a kezembe egy csésze kávét. Ahogyan a túlterhelt izmok sajognak, úgy sajgott egész valóm, amely alig néhány perce még uralma alatt tartotta a Homály erőit. Mégiscsak ügyesen vágtam ki magam - a Fénypártiak sokáig emlékezni fognak a velem való összecsapásra. És nem óvodások támadtak rám, mindkét Fénypártit legalábbis az Erő első szintjén állónak becsültem.

- Hívd az elemzőket - utasította Edgar az egyik beosztottját. - Szeretnék végre kiigazodni, mi folyik itt.

Ránéztem, és Edgar megértette, hogy magamhoz tértem.

- Mesélj! - mondta.

- Hívás! - mondtam rekedten, és köhögtem. Próbáltam kortyolni a kávéból, de megégettem a nyelvem, és felszisszentem a fájdalomtól. - Hívás - mondtam, mikor megint képes voltam beszélni. - Álmomban bocsátották rám.

- Hívás? - csodálkozott Sagron, aki hozzám hasonlóan egy fotelban ült, a szomszéd asztalnál. - A Fénypártiak már vagy harminc éve nem alkalmazták.

- Hívást bocsátottak rád a Nappali Őrség épületében? - kérdezett vissza hitetlenkedve Edgar. - Ez már sok! És senki más nem vett észre semmit?

- Nem. Nagyon finom, virtuóz módon megoldott Hívás volt. Valószínűleg a lakóemeletek természetes hátterét használták álcázásnak.

- És engedelmeskedtél?

- Természetesen nem - megint megpróbáltam kortyolni a kávéból, ezúttal sikerült. - De úgy döntöttem, megnézem, mit forralnak a Fénypártiak.

- És nem szóltál senkinek? - Edgar az értetlenség és elégedetlenség határán egyensúlyozott. - Ez kalandorság...

- Ha segítséggel jelenek meg a Hívásra, egy másodperc alatt elintéznek - magyaráztam. - Nem, egyedül kellett mennem, és védőálcázás nélkül. így is mentem. A Sztrasztnojon akartak elkapni - védekeznem kellett. A nőstény tigrist vagy háromszor ellöktem, és győzködtem, hogy fejezzük be, csak azután csaptam oda komolyan.

Edgar pislogás nélkül meredt rám.

- Sötét figura vagy te, Vitalij - mondta.

- Setét - hagytam rá elégedetten. - Setétebb már nem is lehetnék.

- Kategórián kívüli mágus vagy? - kérdezte.

- Sajnos nem - tártam szét a karom, de óvatosan, ki ne lötyögtessem a kávét. - Különben nem engedtem volna el Geszert.

Edgar ujjaival dobolva az asztalon türelmetlenül az ajtóra sandított.

- Mi van már az elemzőkkel? - morogta.

Kinyílt az ajtó. A küszöbön fegyelmezett középkorú nő (boszorkány) jelent meg, és két férfi (mágusok).

- Jó napot, Anna Tyihonovna - sietett üdvözölni Sagron. Mintha erősebb lett volna a boszorkánynál, mégis igyekezett a kedvében járni. Természetesen jól tette. A boszorkányok ereje kissé más természetű, mint a mágusoké. És egy boszorkány még egy nagyon erős mágus orra alá is könnyen borsot törhet.

Edgar csak bólintott.

- Ő az? - kérdezte az egyik mágus rám nézve.

- Ő az, Jura.

Jura öreg és erős mágus volt, ezt egyből megértettem. És azt is, hogy nem Jura a neve. Az igazi neveket olyan mélységekben őrzik, hogy évszázadok alatt sem áshatóak ki.

És ez helyes. Ha valóban drága számodra a szabadság.

- Foglaljon helyet, Anna Tyihonovna - Sagron átengedte a karosszékét a boszorkánynak, és csatlakozott a mágusokhoz, akik a széles ablakpárkányt részesítették előnyben.

- Edgar - mondta a boszorkány -, a Fénypártiak va banque-ot játszottak. Negyvenkilenc óta nem műveltek ilyen példátlan dolgot. Rendkívül komoly okuknak kellett lennie, hogy megsértsék a Megállapodást.

Edgar vállat vont, és röviden megmagyarázta:

- Fafnir Karma.

- De nincs nálunk! - mondta nyomatékosan a boszorkány, és kifejező pillantással mért végig minden jelenlévőt. - Vagy nem így van? Sagron?

Sagron sietve megrázta a fejét. Alighanem valamikor összetűzésbe keveredhetett a boszorkánnyal, és ebből egyáltalán nem ő került ki győztesen. És a néne még a régi.

- Kolja?

- Nincs. És kérdés, kell-e nekünk egyáltalán...

- Tőletek nem kérdezem - dünnyögte a boszorkány Edgarnak és Jurának. És csak azután nézett rám.

- Anna Tyihonovna - mondtam meggyőzően-, a Karom létezéséről tegnap értesültem. És az azóta eltelt idő nagyobb részét alvással töltöttem.

- Miért vagy Moszkvában? - kérdezte keményen.

- Magam sem tudom. Valami arra indított, hogy elutazzak. És én idejöttem. Alig szálltam le a vonatról, belekeveredtem abba a históriába a vámpírcsajjal és az Éjszakai Őrséggel. A közepébe csöppentem, mondhatni...

- Ha bármiből bármit is értek - szólalt meg Jura mágus -, ez eleve elrendelés. Ez mindent megmagyaráz -a növekvő erejét, a történetet a Karom eltűnésével és a Fénypártiak viselkedését. Igyekeznek őt eltávolítani vagy legalábbis izolálni, míg a Karom a kezébe nem kerül. Különben már késő lenne.

- Miéért nem vetették be a varázslónőjüket? - kérdezte Edgar, alig észrevehetően megint megnyújtva a magánhangzókat. Akcentusa nyilván akkor jött elő, ha izgatott volt vagy beszédén kívül valami másra koncentrált.

- Igen, és Geszer is csak a kritikus pillanatban lépett közbe - vetette közbe Sagron. - És akkor is csak a visszavonulást fedezte.

- Ki tudja? - a boszorkány pillantása megint engem fürkészett. - Lehet, hogy egyszerűen képtelenek lépést tartani ezzel?

- Vitalijnak hívnak - segítettem ki. - Nagyon örülök. Ki szereti, ha úgy beszélnek róla, „ez" meg „ő". Megjegyzésemet a jelek szerint mindenki elengedte a

füle mellett.

Jura a szemembe nézett, és egy pillanat alatt letapogatott. Nem zárkóztam be - minek?

- Jó első szint - jelentette ki. - Igaz, hiányokkal. Még tegnap is csak örültem volna egy ilyen mágus megjelenésének köztünk.

- És ma mi van, ma talán búsulsz? - horkant fel a boszorkány.

- Ma tartózkodom az értékeléstől. A Fénypártiak elszakították a pórázt, mi pedig itt maradtunk Zavulon nélkül. Geszer meg az a varázslónő, plusz Olga, még ha nincs is teljes erejében, meg Igor, Hja, Garik Szemjon... Velük szemben nem maradunk talpon.

- Nekünk viszont itt van a Karom meg ez a... Vitalij - visz-szakozott a boszorkány. - Várj! Zavulonnak is megvan az a szokása, hogy a legszükségesebb pillanatban jelenik meg.

- A Karom még nincs nálunk - jegyezte meg Jura. - És mi a garancia, hogy nálunk lesz? Egyébként Koljának teljesen igaza van: mihez kezdünk majd a Karommal? Igen, ősi és hatalmas erő, tudom. De ha ostoba módon ébresztik fel... Csak nehogy pofára essünk.

- Ezen majd dolgozunk - mondta behízelgően a boszorkány. - Edgar, mi van az elemzőkkel?

Mintegy végszóra kopogtak az ajtón. A küszöbön a note-bookok korábban megismert felügyelője, név szerint Hellemar jelent meg.

- Megvan! - mondta diadalmasan. - Vnukovo³¹! A tizenöt-nulla-nullásjárat Odesszából! A rossz idő miatt kétszer is elhalasztották, csak nemrég szállt föl. Húsz perc múlva száll le. A Karom a fedélzetén van.

- Úgy - pattant fel Edgar. - Az operatív stáb a repülőtérre! Figyelni az időjárásra! A Fénypártiakat elvágni onnan! És egy francot, megfigyelő nem kell!

- Főnök - mondta Hellemar savanyú fintorral - Vnu-kovón már tizenöt perce ott a Fénypártiak stábja. Ezt vegye figyelembe!

- Figyelembe vesszük - ígérte a boszorkány. - Induljunk...

Mindenki felállt; volt, aki a telefon után kapott, egy másik előszedte a széfből a feltöltött amuletteket, egy harmadik hangos utasításokat osztogatott az állománynak...

Csak én tettem csüggedten az asztalra az üres kávéscsészét.

- Itt a stábnál enni is lehet kapni? - kérdeztem nem is tudom, kitől. - Én huszonnégy órája csak a nyálamat nyelem...

- Kibírod - intettek le. - Igyekezz lefelé. És eszedbe ne jusson megint a saját szakálladra tevékenykedni...

Furcsa, de ekkor semmi kedvem nem volt a saját szakállamra tevékenykedni.

31 Moszkva egyik repülőtere.

Hihetetlenül gyorsan kiértünk Vnukovóra. A takaros mikrobusz volánjánál egy talpraesett fiatal srác ült, akit a többiek Gyenyiszkának szólítottak. Mágus volt, és még Sagronnál is jobban vezetett. A rakpart, Ordinka, Lenyinszkij, azután délnyugat, majd a körgyűrű... Még körülnézni sem volt időm. Sagron és Edgar eltűnt valahová, Jura és Kol-ja sem volt látható; Anna Tyihonovnával és három fiatal boszorkány-lánnyal maradtam együtt, időnként magamon éreztem érdeklődő pillantásukat. Valószínűleg Anna Tyihonovna tiltotta meg, hogy zaklassanak, mert egyikük sem próbált meg szóba elegyedni velem. Hátul, a raktérben esetlenül fészkelődött egy kövér alakváltó, Gyenyiszka egyre újabb előzési manőverei közben nyöszörgött. Csikorogtak a gumik, a futómű zörgött, a motor egyenletesen zúgott, mint egy szorgalmas májusi dongó.

Elsőként értünk ki a reptérre; Gyenyiszka a szolgálati bejáróhoz kanyarodott. Szinte ugyanakkor érkezett oda még két kocsi, Sagron BMW-je és egy másik mikrobusz a technikusokkal. Az Őrség tagjai rendkívül összehangoltan tevékenykedtek - azonnal létrehozták az információs igézeteket, amelyek az egyszerű emberek szemében puszta hellyé tettek minket. Technikusok sora haladt notebook-kal a kezében a bejárat felé, valaki kiválasztott egy helyet a stáb részére, egy tágas helyiséget, ajtaján a Könyvelés felirattal. Az ott dolgozó embereket áthajtották egy szomszédos irodába vagy tanácskozóterembe, és áldott tompultságot bocsátottak rájuk. Én azt a termet választottam volna a stáb számára, de Hellemar azt mondta, a könyvelésen több a telefonvonal.

Valahonnan előkerült Jura; és én nagyon oda nem illően arra gondoltam, vajon a főnök távollétében miért Edgar tölti be a vezetői tisztet, mikor csak nagy erőfeszítés árán képes a második szint határán egyensúlyozni. Jura eresebbnek tűnt nekem. De nem dolgom beleütni az orromat a Nappali Őrség ügyeibe, ezért bevettem magam az egyik sarokba, és azt latolgattam, sikerül-e tíz percre átszaladnom az étterembe. A technikus srácok már javában járatták ujjaikat a klaviatúrán.

- A gép már ereszkedik, érkezési idő húsz plusz-mínusz öt perc.

- A Fénypártiakat már megtaláltuk? - kérdezte Anna Tyihonovna.

- Igen. A várótermek melletti pihenőszobákban vannak. A szomszéd épületben.

- Mit csinálnak?

- Talán az időjárást bűvölik - mondta valaki.

- Mi a cél? Hogy a gép ne tudjon leszállni?

- Nem fogják elpusztítani az utasokat - horkant fel Anna Tyihonovna.

Nekem az tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, hogy zuhanjon le a gép, és az ügy le van zárva. De a Fénypártiak azok Fénypártiak. Még ebben a helyzetben is az egyszerű emberek miatt aggodalmaskodnak. Na meg azt sem lehet tudni, árt-e a berni talizmánnak, ha lezuhan vele a repülőgép. Valószínűleg nem. Az Erő, az Erő.

- Nálunk ki foglalkozik az időjárással? - érdeklődött Anna Tyihonovna.

- Én - válaszolta egyszerre két boszorkány.

- Rajta, tapogassátok le, mi készül.

A boszorkányok nekiláttak letapogatni, vagyis feltérképezni a környéken az időjárást befolyásoló igézeteket. Érzékeltem a finom energiaáramlások tömör legyezőit, amelyeket sok Másféle sem képes érzékelni és megláthatni. Nem arról van szó, hogy a Másfélék számára ezek hozzáférhetetlenek lennének, de a többség egyszerűen alkalmatlan erre. A meteomágia mindig is a boszorkányok és csupán néhány varázslónő számára volt hozzáférhető, és mint mindennek, ennek is megvannak a maga finomságai.

- Szétkergetik a felhőzetet - közölte az egyik boszorkány. - Erőre van szükségem.

Az egyik tartalékban várakozó mágus azonnal megmarkolta az amulettjét, másik kezével végigsimította a boszorkány tenyerét. Egy ideig összpontosítottak, mindhárman lehunyták a szemüket, egymást kézen fogva álltak, és valamiféle nem túl mély transzba estek.

- Segítsen, aki tud - vezényelt Anna Tyihonovna.

Én egyelőre nem tudtam. Pontosabban azt az energiát, amelyet erre a dologra átadhattam volna, össze sem lehetett volna hasonlítani az amulett erejével. Rendesen kiadtam magamból mindent a Sztrasztnoj körúton.

Az Őrség tette a dolgát. A stáb látszólag nem nagyon nyüzsgött, senki nem rohangált, senki nem kapkodott, de a levegőben ott függött a feszültség. Kellemetlen érzés fogott el - az egész stábban egyedül én tétlenkedtem. És valami azt súgta, hogy a következő percekben aligha fogok tudni segíteni.

És megléptem. Kaptam magam, és átcsúsztam a Homályba. Azután még mélyebbre, a második rétegbe.

A leereszkedés az első emeletről vagy három percembe telt, pedig felgyorsítottam, amennyire tudtam. Furcsa volt, hogy bár azt gondoltam, a Homály végleg kifacsar, éppen ellenkezőleg történt, fölfrissültem, mintha lezuhanyoztam volna, és felhajtottam volna egy decit. Meglepő.

Mellesleg ezt az utóbbit nem is lenne rossz megvalósítani.

Kilépve a Homályból elindultam a szomszédos épület felé, ez hosszú, betonból és üvegből épült hasáb volt, egyáltalán nem hasonlított az adminisztrációs tömbre, amelyet timpanon koronázott meg - az építészeti szempontból pompakedvelőnek mondható ötvenes évek emlékeként.

Kabátomat a stábnál hagytam, ezért a bejáratig szednem kellett a lábamat. A szél apró szemű hódarát kavart, és én arra gondoltam, hogyan tud majd leszállni az odesszai járat. Esik a hó, sötét van, olyan az idő, hogy az ember még a kutyáját sem engedi ki. Na meg persze a Fénypártiak is megtesznek mindent, tovább rontják az időt, amennyire csak tudják. De ha nem száll le a gép, mi lesz vele? Átirányítják egy másik repülőtérre? Bikovóba vagy Domogyedovóra³²?

Hoppá, erre figyelmeztetni kell majd Edgart vagy Anna Tyihonovnát. Hogy mindenesetre oda is küldjenek ki valakit az Őrségből.

Egyébként elirányíthatják a gépet valahova Kalugába vagy Tulába is. Ha ott jobb az idő. Ami könnyen meglehet, hiszen itt, Vnukovón nyilvánvalóan a Fénypárti meteomágusok ügyködnek.

A kinti időjárás után a reptéri épültben kellemes meleg volt. Rögtön fölmentem az első emeletre, a bárhoz, ahol egyszer Borjanszkijjal a repülőre várva sört ittunk, mogyo

32 Moszkvai repülőterek.

rót rágcsáltunk, és hallgattuk a dalt, amely ezen az úton folyamatosan üldözött minket, és azt zengte, „a nyár elszállt, minden elmúlt"...

Nem is fogtam fel rögtön, hogy olyan emlék ez, amilyenből szinte semmi nem maradt meg. Honnan merült most fel, tudatom melyik mélységéből? Nem tudom.

Próbáltam visszaemlékezni, ki a csuda az a Borjanszkij, de még az arcát sem tudtam felidézni. És hogy hová és miért utaztunk... Valami miatt csak az az egyetlen makacs emlékkép merült fel, hogy a lakásában, még a hajdan volt szovjet időkben volt egy óriási bidé. Igaz, nem működött, de hát minek is egy szovjet embernek bidé?

De a bár ugyanolyan maradt, amilyenre emlékeztem. Pult, bárszékek, csillogó sörcsapok. És a sarokban egy tévé. Csak a rajta látható klip volt egészen más. Egy gyanúsan szép szemű fiú esőben egy piros ruhás lány kezét csókolta. A folytatás olyan volt, amilyennek egy jó thriller-ben lennie kell - farkaspofák stb. Nagyon tetszett az a pillanat, amikor kis idő után a fiú, valamiért a lány piros ruhájába öltözve belépett a bálterembe, és ott több farkasra esett szét. Na és az utolsó kép is tetszett - egy pici lány pirossá vált szemekkel meredt a vendégekre...

Hát igen. Valami miatt a srácok nem jól képzelik el maguknak a Másféle alakváltókat. Mint Pelevin, a divatos író is - az igazi mohó, falánk, mocskos farkasembereket. De a filmet szépen megcsinálták, nem szólhatunk semmit. Biztosan összeálltak a farkasemberek, lefizették a producert, befolyásolták a zenészeket - és kaptak egy gyönyörű romantikus filmet saját magukról. Ugyanezt csinálták nemrégiben az oroszországi vámpírok is.

Mindenesetre megjegyeztem az együttes nevét -Rammstein -, hogy majd megkeressem és figyelmesebben meghallgathassam.

Sört és néhány hamburgert rendeltem, és letelepedtem, a tévének oldalvást, a teremnek háttal. A gyomromat már régóta mardosta az éhség, és szilárdan eltökéltem, hogy ennek az állapotnak véget vetek, legalább részben.

A Fénypártiakra akkor figyeltem fel, amikor éppen hozzáláttam a második hamburgerhez. Szó szerint a hátammal érzékeltem őket. És gyorsan elfedtem magam - már képes voltam erre. És azt is egészen biztosan tudtam, hogy ők még nem fedeztek fel.

Mégiscsak erős Másféle vagyok, ha tapasztalatlan is. Azok ketten meg legfeljebb afféle mesterlegények lehettek. Egy gyengécske, húsz-huszonkét éves mágus és egy kezdő jós. Azt hiszem, és sokkal tisztábban láttam a jövőt, mint ez a legényke - a lehetséges változatok teljes tömegét, és pontosabban meg tudtam volna jelölni a legvalószínűbbeket közülük.

A Fénypártiak halkan beszélgettek, mindkettőjüket ügyesen elhelyezett figyelemelterelő igézet védte, méghozzá egy meglehetősen egzotikus változat. Aki elhelyezte, annak nagyon-nagyon erősnek kellett lennie.

Hallgatóztam.

- ...már itt van. A főnök azt mondja, lehet, hogy összecsapás lesz - közölte halkan a mágus.

- így is, úgy is bekerítenek minket - vetette ellene lehangoltan a jós. - Tigrincs és Andrej után különösen.

- Oleg, minden erőre szükségünk van, érted? Mindenre. Maradéktalanul. A Karom nem kerülhet a Setétek kezébe, mert akkor vége mindennek. Vége a Fénynek...

- Eh - tiltakozott szkeptikusan a jós -, ugyan már, hogyhogy vége...

A mágus helyesbített:

- Jó, a fölényünknek vége. És a közeljövőben nem leszünk képesek visszaszorítani a Setéteket.

- Lehetséges ez egyáltalán? - a jós szavaiban leplezetlen és nagyon egészséges szkepszis bujkált. - A Fénypártiak és a Setétek évezredek óta léteznek egymás mellett. Évezredek óta harcolnak. És az Őrségek is hány éve vetélkednek már. És ott van még az Inkvizíció is, és az nem engedi megbontani az egyensúlyt...

A Fénypártiak egy pillanatra elszakadtak a beszélgetéstől, odamentek a három ember alkotta sor elejére, és egy kissé mindenkinek elbolondították az agyát, a kiszolgálót is beleértve...

- Két tucat hamburger és egy karton üdítőtő - rendelt a mágus, és ismét beszélgetőtársához fordult.

Én is elbolondítottnak tettettem magam. A Másfélék lényegében nagyon óvatlanok. Különösen a fiatalok. A hétköznapi emberekkel szembeni fölény tudata alaposan megzavarja bárki fejét, és csak az évek múlásával érthetjük meg, hogy néha jóval egyszerűbb és könnyebb embernek lenni, mint Másfélének.

- így is, úgy is csata lesz. Anton mondta, hogy a Setéteknél megjelent valami jövevény varázsló. A Sztrasztnojon bal kézzel elintézte Faridot meg Danyilát. És megölte Tigrincset. A disznó...

„Nem kell rámászni egy békés Setétre - gondoltam dühösen. - Nem én hajkurásztam őt, hanem ő engem..."

Ami a „bal kezet" illeti, a Fénypártiak hazudtak. Sokban volt nekem az az összetűzés.

És ekkor megértettem, hogy valami elkezdődött. A Fénypártiak, mint vezényszóra, egyszerre a leszállópálya felé fordultak, és rögtön elmerültek a Homályban. Egy másodperccel utánuk én is.

A behavazott leszállópályán ott állt az egyik Setét, kinyújtott maga elé egy mágikus pálcát, és a hosszú lángnyelv végignyalta a hideg betont. Egyszer, kétszer. A mágus felszárította a leszállópályát az odesszai gép érkezése előtt. A reptéri épület felől a hóbuckákon botladozva Fénypártiak siettek felé.

Még néhány lángnyelvet kibocsátva a mágus mélyebbre merült a Homályba.

Azt hiszem, Kolja volt az.

Az én két fecsegőm sietve bedobálta az elemózsiát a zöldfehér reklámszatyrokba, és sietve eltűntek a kék moha hullámzó szőnyegét tapodva.

A moha jól érzi itt magát. Mennyi ember, mennyi érzelem... Elég egyetlen utas, aki lekéste a gépét, hogy egy álló napra elég táplálékhoz jusson ez az egész mindig éhes minidzsungel.

Én is leugrottam a bárszékről ott hagytam a pulton félig kiivott sörömet. A reptéri épület falán keresztül lényegében kivehetetlen volt, mi történik a leszállópályán - csak a Másfélék zavaros árnyait tudtam kivenni, fejük fölött aurájuk színes foltjával és a felszabadított Erő alvadt csomóival. Mindeközben láttam a terem belsejét és az embereket is, akik a műanyag székekben ültek türelmesen várva járatukra.

Basszushangú dörmögés szűrődött be a Homályba -a hangosbemondó közölte, hogy a „tizenöt-nulla-nullás odesszai járat megérkezett". Lefelé iramodtam a lépcsőn, az alig-alig mozduló emberek közt lavírozva.

Lefelé. Előre. Most jobbra.

A forgókereszten átugorva ott találtam magam a leszállópályára vezető kijárat előtt.

Ott pedig nem akármilyen csata zajlott - betű szerint a bőrömön éreztem az energia áradását. Amulettek erejét és mágusok tudását, mindazt, amit más célkora kellett volna használni, nem pedig egymás ellen. Mennyire megátalkodottan vívták a Fénypártiak szent háborújukat! Még csak eszükbe sem jutott, hogy egyszerűen megállapodjanak velünk, lendületből rohamra indultak.

Éreztem, hogy a Setétek nehéz helyzetben vannak. A jelek szerint a küzdelembe beavatkozott az Éjszakai Őrség vezetője, Geszer is. És még legalább két rendkívüli erejű mágus volt most a megállóhelyhez közeledő repülőgépnél.

Ekkor a reptéri épület falán keresztül berontottak négyen. Természetesen mindannyian Másfélék. Mintha összeválogatták volna őket, mind a négyen magasak, széles vállúak, szőkék és kék szeműek voltak. A huszadik és huszonegyedik század határának afféle klasszikus vikingfigurái. Egyforma pufidzsekiben, egyforma táskákkal. Fedetlen hajuk zilált volt, és valami azt súgta nekem, hogy ebben egyáltalán nem a szél volt a vétkes.

Nem is értettem meg rögtön, miért maradtak emberi alakban, és nem a homálybeliben. Csak amikor az emberi világban is megnéztem őket, és zavartan néztem szét, értettem meg, hogy a homálybeli alak, a Másfélék tudatalatti álma igen sokféle lehet...

A termen keresztül a kijárat felé mentek, mellettem haladtak el, szinte futva. Arra, ahol a reptér épülete előtt élénk színes foltként virított a taxiállomás.

Mellettem.

Alighogy egy vonalba értek velem, jobbról hirtelen akkora sötétkék virág lobbant fel, mint egy Ural teherautó. Mindenki, aki a Homályban volt, a földre zuhant.

A hátamon fekve felemeltem a fejem - a levegőben kék fátyol lebegett, lengett, akkora, mint egy gigászi méretű medúza. De éreztem, hogy az áttetsző lepel mögött most történik valami.

Kitaláltam - a kék ködben megnyílt egy portál. Mellettem, az áttetsző válaszfalon túl, a csomagkiadó térben. Vakító fehér villogás ütött szemen, a Homályban abnormálisan világos lett, bár változatlanul teljesen hiányoztak az árnyékok. Félelmetes, furcsa látvány volt - elviselhetetlenül vakító fény, és árnyéknak még csak nyoma sincs.

A Fénypártiak ketten voltak. Az Éjszakai Őrség vezetője és egy rokonszenves fiatal nő. Egészen lenyűgöző erejű varázslónő.

- A hatalmunkban vannak - mondta hangosan Geszer, takarékos mozdulatot téve. - Álljanak fel!

Ezt a vikingeknek mondta. Rám. aki a portálhoz legközelebb hevertem, a Fénypártiak nem figyeltek.

Az egyik viking dühösen mondott valamit angolul. Geszer válaszolt. Szomorúan sajnálkoztam, hogy egyetlen szót sem értek. Azután a vikingek felálltak. És engedelmesen elindultak a portál felé. Sikerült annyira magamhoz térnem, hogy feltápászkodjak, sikerült négykézlábra vergődnöm.

Amikor a harmadik viking egy vonalba ért velem, a negyedik hirtelen mélyebbre süllyedt a Homályban.

Geszer azonnal reagált - az itt maradottakra hálót vetett, és eltűnt. A varázslónő maradt.

Az itt maradt vikingek a földhöz voltak szögezve. Én is - négykézlábról ismét a földre zuhantam, ezúttal arccal lefelé. Mint béka az autópályán. Olyan érzés volt, mintha egy mellettem elhaladó teherautóról egy betonlap zuhant volna rám - sem levegőt venni, sem mozdulni nem tudtam. És az ördög vigye el, valami elviselhetetlenül nyomja a mellemet, valami hosszúkás, kissé ívelt dolog.

Orrommal a padlón heverni nem volt valami kellemes, megfeszítettem az erőmet, és elfordítottam a fejem.

És pillantásom találkozott a mellettem fekvő vikingével.

Olyan hideg futott rajtam végig, amilyet a moszkvai telek sem tudnak produkálni.

„Te!"

„Én..."

„A Setétet szolgálod..." , Alighanem..." „Őrizd ezt meg!" „Mit?"

De a viking már lecsukta a szemét. A hangtalan párbeszéd talán egy másodpercig tartott.

Mit kell megőriznem? Csak nem ezt a tormagyökeret, ami a bordámat töri?

A varázslónő, biztos, ami biztos, még egy betonlemezt ránk borított - a vikingek fojtottan felhördültek, az én mellemből valami nyögésféle szakadt ki.

Aztán arra gondoltam, mi történhet.

Lehunytam a szemem, összpontosítva Erőt kerestem... és közvetlenül mellettem meg is találtam a gyakorlatilag kimeríthetetlen forrást: a még mindig nyitva álló portált.

Na tessék, milyen egyszerű ez az egész! Mindössze néhány másodpercbe telt, hogy pótoljam a Sztrasztnojon elvesztett Erőt. Az, hogy a portál a Fénypártiaké, a legkevésbé sem zavart, az Erő természete mindenütt hasonló.

És kezdtem magamba szívni a portál erejét. Lassan, hogy a Fénypárti nő ne rögtön értse meg, mi is történik.

Először finoman levettem magamról a súlyt - sikerült, és nem mondhatnám, hogy túlságosan nehéz lett volna. Azután megfogtam azt a valamit, ami alattam volt, selyemtokban. Bedugtam az ingem alá, még mindig a földön fekve. A varázslónő mintha nyugtalan lett volna.

Már éppen felállni készültem, amikor visszatért Geszer, tetőtől talpig fehéren csillogott, mint az angyalok a falusiak képzeletében. Egyik kezével az akarattalan és engedelmes szökevény viking vállát fogta. Még egy lépés, egy második, és az elengedett viking rongybabaként zuhant társai mellé. De öröm helyett valami mást láttam Geszer arcán.

- Hol a Karom?

Futó pillantást vetett a varázslónőre, az nyugtalanul a válla közé húzta a fejét - és éreztem, hogy egyszerre mindannyiunk képét leveszi.

Nem, kislány. Az én burkomon nem hatolsz át!

Az még Geszernek sem sikerül. Ezt én mondom nektek, a következő lépcsőfok magasából.

De Geszer nem vesztegetve az időt, felém indult.

- Már megint te...

Hangjában nem érzékeltem gyűlöletet. Csak végtelen fáradtságot.

Felálltam, és valami maitt leporoltam a ruhámat. -Én.

- Elképesztesz - ismerte be Geszer, pillantásával személyemet fürkészve. - Képessz el még egyszer. Add vissza a Karmot.

- Karmot? - emeltem meg látványosan a szemöldökömet. - Miről beszélsz, kolléga?

Geszer összeszorította a fogát - tisztán láttam, hogy feszülnek meg az izmok az állkapcsán.

- Elég a komédiából, Setét. A Karom nálad van, máshol nem lehet. Már nem érzem, de ez a dolgon nem változtat. Most rögtön átadod a Karmot, és - másodszor mondom, eltakarodsz Moszkvából örökre. Ne feledd, te vagy az első, akinek másodszor ajánlom, hogy távozzon békével. Nagyon-nagyon hosszú idő óta az első. Érthetően beszéltem?

- Érthetőbb már nem is lehetne - mormoltam, felmértem az erőmet, és úgy döntöttem, a játék megér egy kis kockázatot.

Gondolatban kinyúltam a semmi rosszat sem sejtő varázslónő felé, és annyi Erőt szívtam el tőle, amennyit csak tudtam, míg fel nem ocsúdik, kiegészítettem a portálból, és mindezt olyan gyorsan, amennyire csak tudtam.

És megnyitottam a saját portálomat. Pontosan a lábam alatt. Egyidejűleg kiléptem a Homályból.

Ha egy csatornafedélen álltam volna, és a fedél hirtelen eltűnik, a hatás nagyon hasonló lett volna. Egyszerűen a föld elnyelt Geszer és a többiek számára. Elnyelt, és én eltűntem.

Geszerrel nem kockáztattam meg az összecsapást, valami azt súgta, egyelőre nem érdemes ujjat húznom vele. Képes vagy olyan védőburkot alkotni, amelybe felkészülés nélkül Geszer nem tud behatolni. Energiát tudsz elszívni a varázslónőtől, aki nagy valószínűséggel Hatalmas lesz - ez nyilvánvaló gyerekcsíny, ami csak egyszer sikerülhet. De nyílt összeütközésbe kerülni az Éjszakai Órség vezetőjével - ez egyelőre még korai a számodra, Vitalij Rogoza, Másféle, Setét.

Mondj köszönetet, hogy ép bőrrel megúsztad.

Köszönetet mondtam, és néhány méterről belezuhantam egy hókupacba. Körös-körül sötét volt.

Csaknem teljesen sötét. Csak a hold világított a fejem fölött. És körülöttem erdő terült szét.

Egy olyan egyenes nyiladékban voltam, mint Nyikolajev-ben a Lenin sugárút. Vagy tizenöt méter széles volt. Balról az erdő fala, jobbról az erdő fala, elöl pedig, az érintetlen hó ezüstös sávja fölött a hold. A csaknem teli hold.

Gyönyörű volt, eszméletlenül szép - a holdfényes nyiladék, az éjszaka, a hó... Szívesen gyönyörködtem volna benne kedvemre.

De kezdtem átfagyni.

Valahogy kikecmeregtem a hókupacból, és körülnéztem. A hó még mindig érintetlennek tűnt. De valahonnan a távolból meghallottam a helyiérdekű vasút kerekeinek jellegzetes zaját.

Hát igen. Szép kis mágus vagyok. A Setét portálok ura és parancsolója. Megnyitni még megnyitottam a portált, de hogy hol záruljon be, arról elfeledkeztem gondoskodni. És itt az eredmény: egyedül vagyok, egy szál pulóverben (már úgy értve, hogy kabát és sapka nélkül) a téli erdőben.

Önmagámra dühösen megtapogattam az ingem alatt azt a hosszúkás és kemény valamit, és úgy döntöttem, egyelőre nem szedem ki a tokjából, és elindultam a hold felé. A holdfényes nyiladék csodálatos havas szűzföldjén.

Nagyon hamar rájöttem, hogy a hókupacokon bukdácsolni kétes élvezetet kínál. Be kell mennem az erdőbe - józanul mérlegelve úgy gondoltam, a fák közt kevesebb hó lehet.

Magam is meglepődtem, hogy kétszáz százalékig igazam volt. Először is, az erdő szélén valóban nem voltak hótorlaszok, másodszor pedig volt egy ösvény. Viszonylag jól kitaposott. Az előbb az árnyékban egyszerűen nem vettem észre.

A régiek közül egyszer azt mondta valaki, hogy az utak mindig azokhoz vezetnek, akik építették őket. Más választásom amúgy sem volt. Hát elindultam az ösvényen. Mentem, azután futottam, hogy fölmelegedjek.

.Addig futok, míg el nem fáradok - gondoltam. - Aztán lemerülök a Homályba... felmelegedni."

Remélem lesz elég erőm futni is, a Homályra is.

Vagy tizenöt percig futottam, teljes szélcsend volt, ezért kissé még ki is melegedtem. A nyiladék csak nem akart véget érni, egyre nyúlt, a hó pedig ezüstösen csillogott. Nem nekem kellett volna itt futnom, hanem valami régi vitéznek prémes mentében és bűvös karddal az oldalán. És néhány lépessel előtte szelíd farkasának.

Alig gondoltam a farkasra, valahonnan bal felől ugatás hallatszott. Kutyaugatás. A farkasok másképpen vonyítanak. És nem télen.

Megálltam és körülnéztem. A fák közt meleg narancsszín fény szűrődött át, és az ugatáson kívül más hangok is hallatszottak. Emberi hangok.

Egy darabig gondolkodtam. Majd továbbmentem, míg elértem egy pontot, ahol az ösvény elágazott, és befordultam a tűz irányába.

Rövidesen egyszerre két kutya ugrott rám, az egyik fehér karéliai lajka, farka a hátára kunkorodott, a hóban alig lehetett kivenni, a másik loboncos újfundlandi, fekete, mint a szurok. A lajka harsányan ugatott, az újfundlandi tompán buffogott.

- Petro, te vagy az? - hangzott a tűz felől.

- Nem - válaszoltam sajnálkozva. - Nem Petro vagyok. Melegedhetnék egy kicsit?

Őszintén szólva elsősorban egyáltalán nem melegedni akartam. Azt szerettem volna tisztázni, hol vagyok. Hogy ne kelljen találomra kószálnom az erdőben, hanem egyenesen kijussak a helyiérdekűhöz.

- Gyere ide! Ne félj a kutyáktól, nem bántanak!

A kutyák valóban nem bántottak. A lajka óvatosan vagy négyméternyi távolságot tartva tőlem futott, az újfundlandi egyszerűen odajött hozzám, megszagolta a cipőmet, fújtatott, és elszaladt a tűzhöz.

A tűz körül tíznél is többen voltak. Egy közeli fenyő vastag, vízszintes ágán keresztülvetett hosszú láncon jókora bogrács lógott, benne valami ígéretes dolog rotyogott. Az emberek két gerendán ültek, többségük kezében fémbögre volt látható, és valaki éppen akkor nyitotta ki a következő üveg vodkát.

- Hűha! - mondta egy szakállas, geológusra emlékeztető legény, mikor kiléptem a sötétségből a fénybe. - Pulóverben?!

- Elnézést kérek - sóhajtottam. - Aprócska problémám akadt.

- Ülj le - húzódott odébb azonnal valaki. Csaknem erőszakkal leültettek, és nyomban a kezembe nyomtak egy bögrét vodkával.

- Hajtsd fel!

Nem tiltakoztam. Égette a torkomat, de már néhány másodperc múlva végleg elfelejtettem, hogy tél van.

- Sztyopa! Mintha lett volna egy tartalék dzsekid - intézkedett tovább a szakállas.

- Van - erősítették meg a szemközti gerendáról, és valaki fürgén elrohant arra, ahol a fák közt felvert sátrak sötétlettek.

- Nekem meg van egy sapkám - mondta egy pufók lány, akinek olyan hajfonatai voltak, mint egy iskolás lánynak. -Mindjárt hozom...

- Régóta fagyoskodsz? - kérdezte a szakállas.

- Nem vészes. Talán csak húsz perce. Csak azt ne kérdezzétek meg, hogy kerültem ide.

- Nem kérdezzük - ígérte a szakállas. - Mindjárt kész a plov³³. Holnapig maradunk itt. Éjszakára találunk neked helyet, és akad fölösleges hálózsák is. Holnap padig irány Moszkva. Jöhetsz velünk, de mehetsz egyedül is.

- Köszönöm - mondtam. - Szívesen maradok.

- Születésnapot ünnepelünk - magyarázta Sztyopa, világoszöld sídzsekivel a kezében közeledve hozzám. - Tessék, fogd!

- Köszönöm, srácok - hálálkodtam őszintén. Alapjában véve nem is kedvességüket, vendégszeretetüket köszöntem meg, hanem azt, hogy nem tettek fel fölösleges kérdéseket.

A dzseki meleg volt. Melegebb, mint amilyennek látszott.

- És kinek van születésnapja? - érdeklődtem.

A lányok egyike abbahagyta a csókolózást a soros szakállas udvarlóval.

- Nekem - közölte. - Tamarának hívnak.

- Gratulálok - mondtam, de kissé leverten hangzott. Komolyan sajnáltam, hogy egyszerűen semmi ajándékot nem tudok adni, egy százdollárost meg mégiscsak röstell

33 A rizses húshoz hasonló étel.

tem volna átadni. Úgy festett volna, mint bőkezű borravaló-osztogatásom a szállodában, csak éppen az illendőség kedvéért felcserélve a dolgok rendjét...

- És téged hogy hívnak? - kérdezte az egyes számú szakállas. - Az én nevem Matvej.

- Vitalij - szorítottam meg felém nyújtott kezét. - Születésnap a téli erdőben. Először van részem ilyesmiben.

- Egyszer minden először történik meg - jegyezte meg filozofikusan Matvej.

A kutyák megint ugatni kezdtek, és elrohantak a sötétbe. -Ez már talán Petro - jegyezte meg az ünnepelt reménykedve.

- Petro, te vagy az? - ordított fel Sztyopa váratlanul zengő baritonja, egészen máshogy szólt, mint a beszédhangja.

- Én vagyok - hallatszott az erdőből.

- Hozod a pezsgőt? - kiáltotta Tamara.

- Viszem! - közölte örömmel Petro.

- Hurrá! - zengték kórusban a jelen levő lányok. - Hurrá Petrónak, az életmentőnek!

Titkon megtapogattam az ingem alatt a tokot. Nyilván Fafnir titokzatos Karmát rejti magában. Arra gondoltam, reggelig elengedhetem magam, és elmerülhetek az idegen ünnep szabályos folyásában. A tűz körül ülők hangsúlyozottan nem törődtek velem, mint közéjük tartozónak, az én bögrémbe is töltöttek, majd megvendégeltek egy tányér gőzölgő plowal. Mintha tábortüzükhöz minden éjjel kibukkanna az erdőből egy félig öltözött utas.

Nagy kár, hogy egyetlen Másféle sem volt köztük, még hasonítatlan sem.