Szergej lukjanyenko Vlagyimir Vasziljev

Edgar átkozta magát a fecsegése miatt. Természetesen nem volt az komoly átok. Egyetlen Setét sem idézi a tulajdon fejére az infernó örvényét.

- Hülyeség, ugyan miféle akció... - kezdte. És rögtön rájött, hogy amint védeni kezdi a Nappali Őrséget, gyakorlatilag igazolja Anton feltételezését.

- Köszönöm, Másféle - mondta bensőségesen a Fénypárti. Gondolatban tovább ostorozva magát Edgar felállt. Jól

mondják, ha egy asztalhoz ülsz egy Fénypártival, vágd ki a nyelved és drótozd be a szád.

- Ideje mennem - mondta. - Nagyon kellemes volt... elbeszélgetni.

- Nekem is - értett egyet vele Anton. Sőt kezet is nyújtott.

Ostobaság lett volna elutasítani a kézfogást. Edgar megszorította a felé nyújtott kezet, egy ötszáz koronás bankót dobott az asztalra, és sietve távozott.

Anton mosolyogva nézett utána. Mégiscsak kellemes érzés ráijeszteni egy Setét mágusra, aki ráadásul a Nappali Őrség első tíz vezetője közé tartozik. Ez a dagadt őrségbeli nyilván azt hiszi, hogy valami szörnyű titkot árult el neki... bár semmit sem árult el, és bár Anton vaktában fogalmazta meg azt a változatot, és még ha az igaznak bizonyulna is, Anton semmi különöset nem tudott meg...

A pincérre sandított, és úgy tett, mintha ujjával tenyerére írna. Egy percen belül megkapta a számlát.

A megfelelő borravalóval együtt ezerhúsz korona lett a végösszeg.

Na ezek a Setétek...

Ha nem is sokat, de nyert az ügyön. És mindezt a szegény Éjszakai Őrségre tett gúnyos megjegyzések és fricskák után.

Anton fizetett, felállt (a sör mégiscsak megtette a magáét - teste kellemesen elgyengült, mégis feldobott hangulatban volt), és kilépett a Fekete Sasból. Alig sikerült időben elérnie a Staré Mésto térig, ahol az Inkvizíció európai irodájának képviselőjével kellett találkoznia.

Itt mindig sok volt a turista. Különösen minden óra elején, amikor ütni kezdett a régi csillagászati óra. Kinyíltak a páros ablakocskák, megjelentek és előrejöttek az apostolok figurái, mintha szemügyre vennék a teret, majd visszatértek a szerkezet belsejébe. A Staré Mésto fáradhatatlan őrsége.

Anton a turisták közt állt zsebre dugott kézzel - fáztak az ujjai, de kesztyűt valami miatt sosem szeretett hordani. Körülötte surrogtak a videokamerák, kattogtak a fényképezőgépek, a soknyelvű tömeg megosztotta benyomásait a soros kötelező látványosság megtekintéséről. Antonnak úgy tűnt, szinte hallja, amint gondolatban ezt is kipipálják Prága turistatérképen. „Megnézni az órát - megtörtént."

Miért megy önkéntelenül is ebben az arctalan tömegben, gondolatban ugyanúgy teljesítve a program pontjait?

A gondolkodás tehetetlensége? Lustaság? Vagy a leküzdhetetlen nyájösztön? A Setétek aligha haladnak együtt a tömeggel...

- Nem, nem értelek - hangzott fel néhány lépésnyire tőle. - Pihenni jöttünk, hallod? Nem vagy képes egyedül dönteni?

Anton honfitársára sandított. Nem sok öröme volt a látványban. A földi erős testalkatú, széles vállú alak volt, teli arannyal. Már megtanulta viselni a drága öltönyt, de már a Hermes nyakkendőt rendesen megkötni nem. Persze meg volt kötve, de olyan szégyenletes „kolhozcsomóra", hogy kínos volt még csak rá is nézni. A kigombolt bordó kasmír-kabát alatt gyűrött sál lógott.

Az újorosz⁵³ elkapta pillantását, mobilját elrakva elfintorodott, és megint az órára meredt. Anton elfordult.

A harmadik nemzedék, állítják az elemzők. Ki kell várni a harmadik nemzedéket. Ennek a meggazdagodott és mégis életben maradt banditának az unokája már nagyon rendes ember lesz. Csak ki kell várni. És az emberektől eltérően a Másfélék nemzedékeken keresztül képesek várni. Munkájuk évszázadokig eltart... legalábbis a Fénypártiaké.

A Setétek könnyen végrehajthatják a szükséges változtatásokat az emberek tudatában. A Homály útja mindig rövidebb, mint a Fényé. Rövidebb, könnyebb, kellemesebb.

- Anton Gorogyeckij - mondta valaki mögötte. A beszélőnek nem volt anyanyelve az orosz, de jól ismerte és tökéletesen bírta.

De már a hanghordozása összetéveszthetetlen volt. Az Inkvizítorok távolságtartó, kissé monoton intonációja.

Anton megfordult, bólintott és kezet nyújtott.

Az Inkvizítor valószínűleg cseh volt. Meghatározhatatlan korú, magas férfi, meleg szürke köpenyben, szőrmesapkáján jópofa kitűző, amely vadászkürtöt, puskát és szarvasfejet ábrázolt. Valami miatt nagyon könnyű volt őt elképzelni egy ködös őszi parkban: a lehullott levelek vastag szőnyegén lassan, elgondolkodva, szomorúan, gondolataiba merülten ballagó kémként.

- Vitézslav - mondta az Inkvizítor. - Vitézslav Grubin. Menjünk!

Könnyen kijutottak a tömegből - az emberek kitértek az Inkvizítor útjából, bár ő nem folyamodott a Másfélék képességeihez. Egy keskeny utcácskába tértek be, fokozatosan távolodva a semmittevő turistáktól.

- Hogyan utazott, Anton? - kérdezte Vitézslav . - Kipihente magát, megebédelt?

- Köszönöm, minden rendben.

Az Inkvizítor udvariassága, még ha az csak formális volt is, váratlanul és kellemesen érintette Antont.

- Szüksége van bármiféle segítségre az Iroda részéről? Anton megrázta a fejét, és biztos volt benne, hogy az

előtte haladó Vitézslav megérzi a mozdulatot.

- Ez jó - mondta ugyanolyan egykedvűen, de őszintén az Inkvizítor. - Olyan sok a munka... Az Európai Iroda Prágába költözése nagy esemény a számunkra. Nagyon büszkék vagyunk... büszkélkedünk. De a mi részlegünk nagyon kicsi. És sok a munka.

- Hajói értem, Prágában nem túl sűrűn kell beavatkoznia az Inkvizíciónak - jegyezte meg Anton.

- Ez igaz. Nálunk törvénytisztelőek az Őrségek. Nemigen sértik meg a Megállapodást.

„így helyes" - gondolta Anton. Az Inkvizícióra mindig is csak az Őrségek közti villongások tartoztak. Az egyes Másfélék bűntetteivel maguk az Őrségek foglalkoztak. Aligha hat csillapítólag a prágai Setétekre egy normális európai ország légköre. De a szervezet keretein belül megtanulták tiszteletben tartani a törvényeket.

Vagy legalábbis kevésbé feltűnően megsérteni azokat.

- A bíróság ülése, amely Igor Tyeplov, a moszkvai Éjszakai Őrség állományába tartozó másodosztályú mágus ügyét tárgyalja, holnap este kezdődik - mondta Vitézslav. Anton értékelte, hogy Igort teljes nevén, valamennyi címével, rangjával együtt nevezte meg, valamint azt, hogy az ülés „kezdődik", és nem „zajlik le". Vagyis az Inkvizíció még semmilyen következtetést nem vont le. És készen áll egy hosszadalmas vizsgálatra... - Szeretne találkozni vele?

- Igen, természetesen - bólintott Anton. - Hoztam neki néhány levelet a fiúktól, ajándékokat.

Elhallgatott - valahogy nagyon gyászosra sikeredett a mondat a levelekről meg ajándékokról. Mintha valóban börtönbe hozott volna küldeményt. Vagy egy súlyos beteg ágyához...

- Kocsival vagyok - mondta az Inkvizítor. - Elugorhatunk a szállodába a küldeményért, és elmehetünk az őrizeteshez.

- Igor... valahol az Inkvizíciónál van?

- Nem, miért lenne? - válaszolt kérdéssel Vitézslav. Egy útszélen parkoló Skoda Felicia mellett állt meg. - Egy őrizetbe vett Setétet talán valóban megfigyelés alatt tartanánk.

De a maguk munkatársa egy közönséges szállodában van. Aláírattunk vele egy nyilatkozatot, hogy nem hagyja el.

Anton bólintott, elismerve kérdése buta voltát. Valóban, miért is kellene cellába zárni egy Fénypárti mágust?

- Bocsásson meg, Vitézslav - mondta. - Megértem, hogy ennek semmi jelentősége mostani munkájában, de szeretném tudni... csak úgy egyszerűen, minden hátsó gondolat nélkül... valószínűleg le is tapogathatnám, de ez valahogy nem szokás...

- Hogy ki voltam korábban? - kérdezte Vitézslav.

- Igen.

- Vámpír vagyok. Pontosabban vámpír voltam.

- Felsőbb szintű? - pontosított Anton.

- Igen.

- Bocsásson meg, tényleg hülye kérdés volt - ismerte el Anton.

- Természetesen abszolút hülye kérdés volt - a fölösleges finomkodás nem jellemezte az Inkvizítort. - Amennyire én tudom, maga még rendkívül fiatal, Anton.

Óvatosan, simán kigördült az utcára. Természetesen nem kérdezte meg, melyik szállodában szállt meg Anton, erre nem volt szükség.

- Valószínűleg vannak bizonyos illúziói arra vonatkozóan, mi az Inkvizíció - mondta -, és kik azok a Másfélék, akik ott dolgoznak. Nos, megadom a szükséges felvilágosítást. Az Inkvizíció nem harmadik erő, amint azt az Őrségek sok beosztott munkatársa képzeli. Nem a Másfélék valami különös változata vagyunk, akik nem tartoznak sem a Homályhoz, sem a Fényhez... Egyszerűen Inkvizítorok vagyunk. Azok közül a Setétek és Fénypártiak közül választanak ki minket, akik megértették, különböző okok miatt égető szükség van a Megállapodásra és az Őrségek közötti fegyverszünetre. Igen, rendelkezünk bizonyos informáci ókkal, amelyekkel maguk, az Őrségek munkatársai nem... kivéve talán a legnagyobb mágusokat. És higgye el, Anton Gorogyeckij, hogy tudásunk nem szolgál örömünkre. Kénytelenek vagyunk őrködni a Megállapodás felett. Érti?

- Igyekszem megérteni - mondta Anton.

- Vámpír vagyok - ismételte meg halkan Vitézslav. -Teljesen valódi felsőbb szintű vámpír, nem egy fiatal lányt öltem meg... energetikailag ez a leg...

- Ne tartson előadást a vámpírok fiziológiájáról - mondta Anton. - Higgye el, nagyon kellemetlen ezt hallgatnom.

Vitézslav bólintott, figyelmesen nézve az utat. Anton hirtelen arra gondolt, hogy a kocsi még új, ápolt, és az Inkvizítor nyilván óvja és büszke rá.

- Ezért nem rendelkezem lélekkel vagy legalább élettel a szónak abban a jelentésében, ahogyan azt a Fénypártiak értelmezik - mondta Vitézslav. - A Fény ügyét naiv, veszélyes, időnként bűnös doktrínának tartom. A Setét ügye ellenkezőleg, nagyon rokonszenves számomra. De...

Egy pillanatra elhallgatott, mintha valamilyen bonyolult gondolati konstrukciót építene fel.

- De nagyon jól el tudom képzelni a jelenlegi helyzet alternatíváját. Ezért vagyok Inkvizítor. Ezért büntetek mindenkit, aki megsérti a Megállapodást. Jegyezze meg, Anton! Nem azt, akinek nincs igaza, hiszen igazság legalább kettő van. Nem azt, aki előretör... volt idő, amikor a Fény erősödött meg nagyon, és volt idő, amikor a Homály győzött. Az Inkvizíció csupán a Megállapodás fölött őrködik.

- Értem - mondta Anton. - Természetesen. De mindig érdekelt... Kialakulhat-e olyan helyzet, amikor az Inkvizíció egyik vagy másik oldalt támogatja? Nem a Megállapodás betűjére támaszkodva, hanem az igazságra...

- Igazság legalább kettő van - ismételte meg az Inkvizítor. - Helyzet...

Elgondolkodott.

- Nem találkoztam olyan Fénypárti Inkvizítorral, aki a saját Őrségét támogatta volna - pontosította kérdését Anton. - Gondolom, ugyanez a helyzet a Setét Inkvizítorokkal is. Akárhogy vesszük is, maguknak megvan a maguk ereje, maguk titkos tudása. Az elkobzott, maguknál őrzött talizmánokról már nem is beszélek.

- Minden lehetséges - mondta váratlanul a vámpír. -Igen... megengedem. Ha nyílt háború tör ki a Homály és a

Fény között, nem egyszerűen az Őrségek összecsapásai, hanem a Homály és a Fény háborúja. Ha minden Másféle felsorakozik a front megfelelő oldalán... mi szükség lesz akkor az Inkvizícióra? Akkor mi is egyszerűen Másfélékké válunk. Bólintott, és hozzátette:

- De addigra az Inkvizíció valószínűleg megsemmisül. Mert megkísérli megakadályozni ezt a helyzetet. Hiszen nem vagyunk túl sokan. És annak a néhány életben maradt Másfélének a tettei, akik korábban az Inkvizítorok köpenyét viselték, semmit sem változtatnak meg.

- Azt értem, mi készteti az Éjszakai Őrséget a Megállapodás betartására - mondta Anton. - Aggódunk az emberekért. Azt is tudom, mi mozgatja a Nappali Őrséget: önmagukért aggódnak. De mi készteti magukat, Inkvizítorokat, hogy tulajdon lényegük ellenére cselekedjenek?

Vitézslav feléje fordult, és halkan ezt mondta:

- Benneteket, Anton Gorogyeckij, az aggódás mozgat. Önmagatokért vagy az emberekért aggódtok, egyre megy. De minket a rettegés mozgat. És ezért őrizzük a Megállapodást. Nyugodt lehetsz a vizsgálat kimenetele felől. Ha a kollégád nem szegte meg a Megállapodást, épen és egészségesen hagyhatja el Prágát.

Estére kissé javult Edgar nyomott hangulata. Talán a drága étteremben elköltött jó vacsora segített ebben, és az üveg minőségi cseh bor (hát nem francia, nem is spanyol, de egész iható). De az is lehet, hogy magának a karácsonyi Prágának a hangulata hatott rá csillapítólag. Istenben Edgar természetesen nem hitt, a Másfélék, főleg a Setétek közül kevesen hódoltak az ilyen előítéleteknek. De a karácsonyi ünnepet nagyon kedvesnek és kellemesnek tartotta, és igyekezett méltó módon megünnepelni.

Lehet, hogy a gyerekkori emlékek hatására? Amikor még csak egyszerű falusi kisfiú volt, akit Edgarnak hívtak, apjának segített a tanyán, templomba járt, és kihagyó szívveréssel várt minden ünnepet. Vagy a húszas-harmincas évek kéretlen emlékei jutottak eszébe, amikor már Másféle volt, de még nem dolgozott aktívan az Őrségben, Tallinnban élt, jól menő ügyvédi praxisa volt, gyönyörű felesége és négy gyereke... Szülei már rég meghaltak, feleségét is eltemette, két megmaradt fiát pedig, akik közül az egyik Kanadában élt, a másik meg Párnuban, vagy negyven éve nem látta. Nehezen hinné el a két öreg, hogy az a fiatalos, életerős férfi - az apjuk, aki még a tizenkilencedik század végén született...

„Igen, biztosan az emlékek" - gondolta Edgar szivarját szíva. Azért nagyon sok jó is volt a hétköznapi emberi életben. Nem kéne megint embert játszania? Megnősülni, családot alapítani... az Őrségből meg szabadságra menni vagy harminc évre.

Halkan elnevette magát. Ostobaság az egész. Kétszer nem léphetsz bele ugyanabba a folyóba. Élt egyszerű emberként, élt beosztott Másféleként, most pedig a Nappali Őrségben a helye. Jó annak a zöldfülű Antonnak a még el nem fecsérelt lelkesedésével, eleven érzelmeivel, de Edgarhoz már nem illik a heveskedés...

Edgar elkapta a szomszédos asztalnál egymagában unatkozó lány pillantását, és elmosolyodott. Nagyon-nagyon finoman megérintette a tudatát.

Nem prostituált, egyszerűen fiatal lány, aki kalandot keres. Nagyon jó. Nem szerette a profikat, már semmi meglepetést nem tudtak neki szerezni.

Odahívta a pincért, és rendelt egy üveg pezsgőt.

4.FEJEZET

Az Inkvizíció nem volt szűkmarkú a fogva tartottakkal. A szálloda nagyon rendes volt, és az elhelyezés is - ha nem is luxus, de kellemes kétszobás lakosztály.

Anton egy pillanatig habozott, mielőtt Igor elé lépett volna.

Hogy megváltozott...

Igort mindig műveletisként dolgozott az Őrségnél. A háború utáni első években került oda, amikor nagyon sok volt a munka, egyrészt az örömteli érzelmek áradása, másrészt viszont a nehéz évek során elszaporodtak a mindenféle csirkefogók... Na meg az országban elterjedt általános ateista szemlélet miatt az emberek nehezen vették tudomásul, hogy ők Másfélék. De Igor könnyen, örömmel fogadta el lényegét. Úgy tűnt, mindegy neki, mit csinál: ejtőernyővel leugrik a fasiszták hátországába és hidakat robbant, vagy a moszkvai utcákon vadászik vámpírokra meg alakváltókra. Az Erő becsületes harmadik szintjét érte el, nem sok eséllyel a további fejlődésre, de a harmadik szint sem csekélység, főleg, ha tapasztalat, merészség, jó reakciókészség társul hozzá.

Igor mindezzel bőségesen rendelkezett. Talán csak a tapasztalata volt kevés, de az Őrségnél végzett munkájának volt néhány olyan éve, hogy akár háromszorosan is beszámíthatták volna. Talán nem volt annyira olvasott és művelt, mint Hja vagy Garik, nem vett részt olyan látványos akciókban, mint Szemjon, de a „harctéren" nem sok konkurense akadt. És még valami tetszett mindig Antonnak - Igor fiatal maradt. Nemcsak fizikailag, ami az ő szintjén álló mágusnak nem okozhat problémát, hanem lelkileg is. Ő volt az, aki örömmel csatlakozott az elemző részlegben dolgozó tizenöt éves Juljához, hogy elkísérje valahova Tusinóba a Tequlia Jazz nevű fiatal együttes Százötvenmilliárd lépés című albumának bemutatójára. Ő volt az, aki nagy odaadással foglalkozott a komplexusokkal küszködő kamasszal, aki rádöbbent, hogy Másféle. Az is ő volt, aki öt hosszú évig foglalkozott extrém ejtőernyőzéssel csak azért, hogy kimerítően ellenőrizze azt a teóriát, mely szerint az extrém sportot űzök közt az átlagosnál több a Másféle. Ő jelentkezett elsőként, hogy átvállalja valamelyik társától az ügyeletet vagy a legunalmasabb feladatot (a veszélyes feladatokra mindig akad elég önként jelentkező). Talán nem volt igaza, de Anton egy ideje úgy vélte, sokkal hasznosabb, ha megbízható és életkedvvel teli társ fedezi a hátát, nem pedig erős és a tapasztalatoktól bölccsé vált partner. Az erős és bölcs figyelmét mindig elvonhatja valami fontosabb, mint valaki hátának a fedezése...

Az a Másféle, aki most Antonnal szemben állt, nem volt sem erős, sem életvidám. Igor nagyon lefogyott, szemében valami vigasztalan, tompa fájdalom ült. És mintha nem tudott volna mit kezdeni a két kezével... hol a háta mögé rakta, hol összekulcsolta őket.

- Anton... - mondta végül. Mosolytalanul, csak az öröm halvány árnyékával hangjában. - Szervusz, Anton.

Hirtelen felindulásának engedve Anton odalépett hozzá, és átölelte.

- Hát szervusz... - suttogta. - Mi van veled, egészen elfogysz...

Vitézslav, aki az ajtóban állt, halkan megszólalt.

- Nem hívom fel hivatalosan a figyelmet a gyanúsítottal való érintkezés szabályaira... mivel maguk Fénypártiak. Megvárjam, Gorogyeckij?

- Nem, köszönöm - Anton ellépett Igortól, de karját a vállán hagyta. - Hazatalálok egyedül is.

- Igor Tyeplov, a bírósági tárgyalás az ön ügyében holnap este lesz, helyi idő szerint hét órakor. Fél hétre kocsi jön magáért, legyen kész.

- Már régen kész vagyok - felelte halkan Igor. - Ne nyugtalankodj on.

- Minden jót - mondta udvariasan a vámpír, és távozott. A két Fénypárti magára maradt.

- Rohadtul nézek ki? - kérdezte Igor. Anton nem hazudott.

- Az nem kifejezés. Különbeket is temettek már. Azt hihetné az ember, hogy kenyéren és vízen tartanak

Igor komolyan megrázta a fejét.

- Nem, dehogy. Normálisak a tartási körülmények. Szavaiban felvillant az irónia szikrája. Mintha egy állatról beszélne, amely az állatkerti rács mögött gubbaszt.

- Hoztam neked ezt-azt - válaszolt ugyanolyan hangnemben Anton, igyekezve megragadni ezt a soványka jelét az életnek. - Ennivalót szabad hozni?

- Szabad - bólintott Igor. - Egyszerűen csak... egy falat nem megy le a torkomon, érted? Nem tudok olvasni, inni sincs kedvem, beszélni valakivel... ahhoz sincs. Bekapcsolom a tévét, és nézem éjjel háromig. Reggel felkelek, megint bekapcsolom. Ha hiszed, ha nem, már tökéletesen megtanultam csehül. Könnyen érthető nyelv.

- Kábítószer - bólintott Anton. - Na jó. Biztosan megérted, azt a titkos utasítást és útravalót kaptam, hogy adjam vissza az életkedvedet.

Igor erre mégiscsak elmosolyodott.

- Értem. Nos, mit tegyünk... pakolj ki.

Anton kirakott az asztalra egy nagy kupac levelet. Minden borítékon csak egy név volt, a levél küldőjéé.

- Ez itt mind a mieinktől van. Olga azt mondta, feltétlenül az ő levelét olvasd el elsőnek. De ugyanezt mondta Julenyka és Lena is. Úgyhogy neked kell döntened.

Igor elgondolkodva nézte a leveleket. Bólintott.

- Majd sorsot húzok. Na pakolj. Nem a levelekre gondolok. Anton mosolyogva előhúzott egy papírba csomagolt üveget.

- Szmirnov vodka, huszonegyes - mondta Igor. - Igaz?

- Igaz.

- Tudtam. Gyerünk tovább.

- A nyavalyások - Igor a fejét ingatta. - Minden, amit szeretek. Szemjon súgta meg, igaz?

- Igaz.

- A vámosok alighanem futóbolondnak néztek.

- Értem. Jó, mindjárt elkészítek mindent, te addig mesélj, mi történt nálatok? Tájékoztattak... de jobb így. Andrejről, Tigrincsről... erről az egész őrületről.

Mialatt Igor előkészítette a harapnivalót, kiöblítette és gondosan eltörölte a poharakat, felbontotta az üveget, Anton röviden elmesélte neki a közelmúlt moszkvai eseményeit.

Igor szótlanul kitöltötte a vodkát - négy pohárba. Kettőt letakart egy-egy szelet kenyérrel, egyet Anton elé tolt, az utolsót maga fogta meg.

- A srácokra - mondta. - Legyen hozzájuk könyörületes a Fény. Tigrincsre... Andrjuskára...

Koccintás nélkül ürítették ki poharaikat. Anton kíváncsian meredt Igorra. Az köhögött.

- Anton... várj... ez kisüsti vodka!

- Az bizony! - erősítette meg örömmel Anton. - A legtermészetesebb kisüsti vodka, csapvízzel dúsítva. Direkt ezt kerestem, de el sem hiszed - az üzletekben alig lehet hamisított vodkát kapni.

- Miért? - kiáltott fel Igor.

- Hogyhogy miért? Miért borogyinói kenyeret hoztam neked? Bármelyik prágai boltban vehettem volna fekete kenyeret, frisset, finomat! Meg kolbászt és szalonnát is. Talán csak a hagymával kellett volna vesződnöm...

- Akkor mi ez, a haza üdvözlete? - kérdezte még mindig homlokát ráncolva Igor.

- Pontosan.

- Na nem... utolsó reggelemet fejfájás nélkül szeretném köszönteni - mondta Igor komolyan. Szemöldökét ráncolva áthúzta kezét az üveg és a két teli pohár fölött. A folyadék egy pillanatra citromsárga fénnyel felszikrázott. Hangjában könnyű bűntudattal Igor közölte: - Az alsóbbrendű mágiát engedélyezték.

- Akkor tölts még.

- Sietsz valahova? - kérdezte Igor Antonra sandítva, és töltött az újjászületett italból.

- Nem, hová sietnék? - felelte Anton. - Inkább elüldögélek, pletykálgatok veled. Tudod, miért cseréltem még el az üveget?

- Hát te találtad ki?

- Én, én. Szemjon rendeset hozott. Emlékeztetni akartalak... hogy a szép edény nem mindig rejt jó tartalmat.

Igor felsóhajtott, arca elkomorult.

- Gorogyeckij... nincs szükségem erkölcsi prédikációra. Én már akkor az Őrségnél voltam, amikor te még meg sem születtél. Értek én mindent! De bűnös vagyok, és én szabom ki magamra a büntetést.

- Nem, nem értesz te semmit - kiáltotta Anton dühösen. - Pózba vágtad magad! „Bűnös vagyok, én szabom ki"... - utánozta Igort. - És mi mit csináljunk? Különösen most, Tigrincs éa Andrej nélkül? Tudod, hogy Geszer úgy határozott, hogy a programozólányokat vonja be?

- Hagyd ezt, Anton. Nincsenek pótolhatatlan Másfélék. A moszkvai Őrség tartalékában több száz mágus és varázslónő van.

- Igen, persze. Csak füttyentenünk kell, és jönnek. Elhagyják a családjukat, eldobják a munkájukat, megszokott dolgaikat. Fegyvert fognak, mit is tehetnének mást? Ha már az Őrség tényleges állománya szégyent vallott, leengedte a kezét, megadta magát...

Igor sóhajtott. Élesen, energikusan, a régi műveletisre emlékeztető hangon kezdett beszélni.

- Anton, értek én mindent. Okos srác vagy, és most ügyesen próbálsz feldühíteni. Az életkedvemet akarod feltámasztani... hogy harcolni akaijak... de érts meg egyvalamit: én tényleg nem akarok harcolni! Én tényleg bűnösnek tartom magamat! Én tényleg... úgy döntöttem, hogy elmegyek. A semmibe, a Homályba.

- Miért, Igor? Megértem - egy ember halála mindig tragédia, még inkább az, ha a te hibádból következik be, de hát nem láthattad előre...

Igor rá emelte súlyos pillantását. Megrázta a fejét.

- Nem, Antoska. Nem értesz te a világon semmit. Azt hiszed, azért büntetem magam, mert az a kissrác a vízbe fulladt? Nem.

Anton felkapta a poharat, és egy hajtásra kiitta.

- Sajnálom a fiút - folytatta Igor. - Nagyon sajnálom. De annyi mindent kellett már látnom... olyan is volt, hogy emberek haltak meg. Az én hibámból. Gyerekek is, asszonyok is, öregek is. Például választanod kellett: kihez rohanj, kit ments meg, a hasonítatlan Másfélét vagy az egyszerű embert? Nekem volt ilyenben részem. Megesett már veled, hogy egy tömegből kellett kiszívnod az Erőt, az utolsó cseppig? Tudva, hogy két ember kilencvenszázalékos valószínűséggel nem fogja kibírni, és végez magával? Velem megesett.

- Már nekem is sok mindent meg kellett tennem, Igor.

- Igen, értem. Az az orkán... Akkor meg mit rágod a fülem? Nem tudod elhinni, hogy nem arról a szerencsétlen fiúról van szó? Hogy beleszerettem egy Setétbe?

- Nem tudom elhinni - mondta Anton. - Sehogyan sem! Geszer is ezt mondta, de...

- Hát akkor higgy Geszernek! - Igor keserűen elmosolyodott. - Szeretem őt, Anton. Még most is szeretem. És szeretni is fogom, és ez a baj.

Megfogta a poharát.

- Még szerencse, hogy nem tettél az asztalra neki is poharat... - Anton érezte, hogy növekszik benne a düh. -Még sze...

Elakadt a szava, akaratlanul is követve Igor pillantását. A szekrényben, üveg mögött, a poharak között félig töltött kis pohár állt, rajta egy darab száraz kenyér.

- Te megőrültél - morogta Anton. - A legteljesebb mértékben megőrültél. Igor, fogd már fel: Alisza boszorkány!

- Boszorkány volt - hagyta rá halvány, szomorú mosollyal Igor.

- Provokált téged... jó, nem megigézett, értem, de magába bolondított!

- Nem. Ó is szerelmes lett. És nem is sejtette, ki vagyok.

- Jó. Tegyük fel, ezt te jobban tudod. De ez az egész akkor is provokáció volt. Zavulon részéről, aki mindent nagyon jól tudott...

Igor bólintott.

- Igen, nagyon valószínű. Sokat gondolkodtam erről, Anton. Nyilván azt az összecsapást is Butovóban teljes egészében a Setétek készítették elő. A legfelső vezetés. Zavulon és még két-három Setét. Lemeseva valószínűleg tudta. Edgar és a boszorkányok nem.

A vámpírokat meg az alakváltót még említésre sem tartotta méltónak.

- De ha egyetértesz... - kezdte Anton.

- Várj. Igen, az a Setétek tudatos manővere volt. Zavulon intrikája. Méghozzá sikeres intrikája... - Igor lehajtotta a fejét. - De mit változtat ez az én kapcsolatomon Aliszávai?

Anton legszívesebben káromkodott volna. Meg is tette, majd így folytatta:

- Igor, hiszen átnézted Ahsza Donnyikova dossziéját. Biztosan átnézted.

- Igen.

- Elfelejtetted hozzátenni, hogy Zavulon macája volt -mondta élettelen hangon Igor. - Hogy a moszkvai Setétek főnöke szívesen szexeit vele homálybeli alakjában, hogy boszorkányszombatokon vett részt, ahol áldozatot mutattak be, és orgiákra járt gruppenszexelni. Mért hallgatsz? Mondd csak, hiszen úgyis tudok mindent. Geszer ideadta a teljes dossziét... igazán mindent megtett. Tudok én mindent.

- És mégis szereted? - kérdezte Anton ostobán.

Igor felemelte a fejét, és egymás szemébe néztek. Aztán Igor kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette Anton karját:

- Ne haragudj rám, Fénypárti testvérem! Ne vess meg! De ha képtelen vagy megérteni, inkább menj el! Sétálj Prágában...

- Igyekszem megérteni - suttogta Anton. - Becsület szavamra igyekszem. Alisza Donnyikova a legközönségesebb boszorkány volt. Nem jobb és nem rosszabb a többinél. Okos, szép és kegyetlen boszorkány. Rossz és fájdalom járt a nyomában. Hogyan szeretheted?

- Az én számomra másmilyen volt - felelte Igor. -Nyugtalan és szerencsétlen fiatal lány, aki nagyon szeretne szeretni valakit. Aki életében először maga is szerelmes lett. Egy kislány, akit a mi pechünkre először a Setétek vettek észre. És azt a pillanatot választották ki a hasonítására, amikor több Homály volt a lelkében, mint Fény. Kamasz lányokkal ez könnyen megesik, te is tudod. Azután már minden egyszerű volt. A Homály kiszívott belőle minden jóságot. A Homály azzá változtatta, amivé lett.

- Te nem magát Aliszát szereted - mondta Anton, észre sem véve, hogy jelen időben beszél Donnyikováról -, te az ő idealizált... nem, alternatív képét szereted. Azt az Aliszát, aki nem létezett és nincs!

- Most már valóban nincs. És még sincs egészen igazad, Anton. Én olyannak szeretem őt, amilyenné lett, elveszítve a Másféle képességeit. Ha csak egy pillanatra is, de megszabadulva ettől a szürke pókhálótól. Mondd, még sosem kellett megbocsátanod?

- De kellett - mondta rövid hallgatás után Anton. -Igen. De nem ilyesmit.

- Szerencséd volt, Antoska. Igor megint töltött a vodkából.

- Akkor azt mondd meg - Anton nem akarta kímélni Igort, mégis nehezen jöttek szájára a szavak -, miért ölted meg?

- Mert boszorkány volt - válaszolt Igor nagyon nyugodtan. - Mert bajt és fájdalmat okozott. Azért, mert „az Éjszakai Őrség munkatársa védelmezi az embereket a Setétektől mindig és mindenhol, bármely területen, tekintet nélkül a helyzethez fűződő személyes kapcsolatára". Még sosem gondolkodtál azon, miért szerepel a Szabályzatban ez a pontosítás? A helyzethez fűződő személyes kapcsolatról? Inkább a „Setétekhez fűződő személyes kapcsolatról" kellett volna szólni, de az valahogy szánalmasan hangzik. Ezért folyamodtak efem... emfem...

- Eufemizmushoz - mondta Anton megbabonázva.

- Eufemizmushoz. - Igor elnevette magát. - Pontosan. Emlékszel, amikor elfogtuk a vámpírcsajt a háztetőn, és te rálőttél, de akkor megjelent a vámpír szomszédod, és te leengedted a pisztolyt?

- Nem volt igazam - vont vállat Anton. - A csajt bíróság elé kellett volna állítani. Ezért is hagytam...

- Nem, Anton. Lelőtted volna. És bármelyik másik vámpírt is, aki megpróbálja megvédeni a bűnös csajt. De nem egyszerűen egy vámpír állt előtted, hanem a barátod... jó, nem barátod, csak haverod. És képzeld el, hogy aközött kellett volna választanod, leengeded a pisztolyt, vagy szabadon engeded azt a bűnöző csajt.

- Lelőttem volna - mondta szárazon Anton. - És Kosz-tyát is. Nem volt választásom. Nagyon rossz lett volna, elismerem, de én...

- És ha nem jó ismerősöd lett volna, hanem a szerelmed? Egyszerű asszony az emberek közül, vagy bármelyik oldalhoz tartozó Másféle varázslónő?

- Lőttem volna - suttogta Anton. - Mindenképpen lőttem volna.

- És azután?

- Én nem kerülhettem volna ilyen helyzetbe. Egyszerűen nem engedtem volna meg.

- Természetesen. A szerelem gondolata meg sem fordulhat a fejünkben, meglátva a Homály auráját. Ahogyan a Setétekében sem, meglátva a Fény auráját. Csakhogy mi ki voltunk zsigerelve, Anton. Minden erőnktől megfosztva. És nem volt választásunk...

- Mondd, Igor! - Anton visszafojtotta a lélegzetét. A vodka nem hatott, es a beszélgetés, bár a bizalom legszélső határáig mentek el, nem hozott megkönnyebbülést. -Mondd, miért nem zavartad el egyszerűen Aliszát a tábor területéről? Miért nem kértél segítséget vagy tanácsot Geszertől? Megvédted volna az embereket, és mégsem...

- Nem ment volna el - mondta keményen Igor. - Törvényesen tartózkodott Artyekben. Tudod, mi a legszörnyűbb, Anton? Alisza regenerálásának jogát Zavulon Geszertől alkudta ki egy harmadik kategóriájú mágus erejének helyreállításához való jogért cserébe. Vagyis az enyémért. Érted, mennyire összekuszálódott minden?

- Biztos vagy benne, hogy nem ment volna el? - kérdezte Anton.

Igor szótlanul megemelte poharát, és az este folyamán először koccintottak, bár semmiféle pohárköszöntő nem hangzott el.

- Nem vagyok biztos, Anton. Éppen az a baj, hogy nem vagyok biztos. Mondtam neki... utasítottam, hogy tűnjön el. De ez a legelső pillanatban volt, amikor ráébredtünk, hogy ki kicsoda. Amikor nem működött az agyunk, csak az adrenalin...

- Ha szeretett téged - mondta Anton -, elment volna. Csak a megfelelő szavakat kellett volna megtalálni...

- Biztosan. De ki mondhatja ezt meg most már?

- Igor, nagyon sajnálom - suttogta Anton. - Nem Aliszát, a boszorkányt, nem... ezt ne is kérd tőlem. Nem tudok könnyeket ontani miatta. De téged nagyon sajnállak. És nagyon szeretném, ha velünk maradnál. Hogy bírd ki, ne add fel.

- Többé nincs miért élnem, Anton. - Igor bűntudatosan széttárta karját. - Értsd meg, nincs miért! Tudod, azt hiszem, én is életemben először lettem szerelmes. Volt feleségem... valaha. Negyvenötben lettem Másféle. A frontról jöttem haza, fiatal kapitányként, a mellem tele kitüntetéssel, egyetlen karcolás nélkül... egészében véve szerencsém volt, és csak később fogtam fel, hogy a Másféle látens képességei mentettek meg. És akkor tudtam meg az igazságot az Őrségekről... Egy új háború, érted? Ráadásul teljesen igazságos, jobb már nem is lehetne! Máshoz nem is értettem, csak a harchoz, és megértettem, hogy megtaláltam az egész életemre szóló munkát. Az egész nagyon hosszú életre szólót. És még azt is, hogy megszabadulok az emberi nyavalyáktól, az undorító betegségektől, a sorba állástól az élelmiszerekért... neked fogalmad sincs arról, milyen a legközönségesebb éhezés, Anton, milyen az igazán