Richard dawkins az Ördög Káplánja Válogatott tanulmányok

LATHA MENON

VINCE KIADÓ
A mű eredeti címe:

A Devil's Chaplain. Selected Essays by Richard Dawkins.

Edited by Latha Menon
Copyright © 2003 by Richard Dawkins

All rights reserved

A fordítás a Weidenfeld & Nicolson (London)

2003. évi kiadása alapján készült

Minden jog fenntartva. Kritikákban és recenziókban felhasznált rövid idézet kivételével a mű egyetlen része sem publikálható semmilyen eljárással a jogtulajdonos előzetes engedélye nélkül.

Hungarian translation © Angster László, 2005

Kiadta 2005-ben aVince Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

(1027 Budapest, Margit körút 64/b)

A kiadásért a Vince Kiadó igazgatója felel

Felelős szerkesztő: dr. Pesthy Gábor

Nyomdai előkészítés: CAD Bt.

A borítót Ghost eredeti tervének felhasználásával

Kálmán Tünde készítette

A borítón lévő kép © REX/Sipa (Photo:Olympia)

A szerző fotója a hátsó borítón LallaWard felvétele

A szerző előszava

Az angol kiadás szerkesztőjének előszava
1.

TUDOMÁNY ÉS ÉRZÉK

1.1 Az Ördög Káplánja

1.2 Mi az igaz?

1.3 A szétdarabolt gondolat

1.4 Tudomány, genetika és etika.

1.5 Esküdtbíráskodás

1.6 Kristálygömb és a kristálytiszta igazság

1.7 A posztmodernizmus meztelen!

1.8 A veszélyes élet öröme: Sanderson, az oundle-i iskola igazgatója
2.

FÉNY DERÜL MAJD

2.1 Fény derül majd

2.2 A győzedelmes Darwin

2.3 Az információs kihívás

2.4 A génjeink nem mi vagyunk

2.5 A Moore-törvény gyermeke
3.

A MEGFERTŐZÖTT GONDOLAT

3.1 A kínai dzsunka és az orosz posta

3.2 Az elme vírusai

3.3 A nagy konvergencia

3.4 Dolly és a fafejűek

3.5 Ideje felébredni!
4.

MONDTÁK NEKEM, HERACLITUS

4.1 Douglas siratása

4.2 Douglas Adams magasztalása

4.3 W. D. Hamilton magasztalása

4.4 Kígyóolaj

MÉG TOSZKÁNA KÖZNÉPE SEM

5.1 Örvendezés a természet sokszínűségén

5.2 A fejleszthető művészete

5.3 Hallucigenia, Wiwaxia és barátaik

5.4 A humán sovinizmus és az evolúciós fejlődés

5.5 Befejezetlen levelezés egy nehézsúlyú darwinistával.
6.

MINDEN AFRIKÁRÓL ÉS

6.1 A gének ökológiája

6.2 Elhagyva Afrika lelkét

6.3 Afrikáról szólok és csodálatos örömeiről

6.4 Hősök és ősök
7.

IMA LÁNYOMNAK

7.1 Mit érdemes elhinni, és mit nem?
Jegyzetek
Név- és tárgymutató
Köszönetnyilvánítás

Julietnek, tizennyolcadik születésnapjára

E könyv anyagát Latha Menon szerkesztő válogatta össze az elmúlt 25 évben megjelent cikkeimből, előadásaimból, reflexióimból, vitairataimból, előszavaimból, temetési beszédeimből és magasztalásaimból, sőt néhány olyan írást is beválogatott, amelyek eddig még egyáltalán jelentek meg. Sokféle témát vonultatott fel: némelyik a darwinizmusban vagy a tágabb értelemben vett tudományban gyökerezik, míg mások az erkölcs, a vallás, a nevelés, az igazságszolgáltatás, a tudománytörténet kérdéseit feszegetik; és vannak köztük személyes jellegű írások is.

Bár beismerem, hogy olykor-olykor (teljesen érthető módon) elragadott az indulat, szeretném azt hinni, hogy írásaim nagyobb része jókedvű, sőt humoros. Ha szenvedélyesen szólalok meg, olyan dolgokról beszélek, amelyeknél indokolt a szenvedély. Ha írásomból dühöt éreznek ki, remélem, hogy ezt megfelelően kézben tudtam tartani. Ha a szomorúság hangján szólok, remélem, ez sohasem válik elkeseredettséggé, és mindig a jövőbe mutat. A tudomány az, ami engem éltet és örömet ad, és remélem, ez át is süt e könyv lapjaiból.

Az én szerepem most csak annyi volt, hogy mind a hét fejezethez előszót írtam, amelyben a Latha által kiválasztott esszéket értelmeztem, és rámutattam a köztük lévő kapcsolatra. A neheze őrá hárult: csodálattal adózom türelmének, amellyel végigolvasta sok-sok írásomat, és szerkesztői tudásának, amelynek nyomán olyan finom egyensúly jött létre munkáim közt, amiről nem is gondoltam volna, hogy a sajátjuk. Előszavában meg is indokolja választását, és azt is, hogy miért csoportosította ezeket, gondosan sorba rendezve, hét fejezetbe. De amiből választhatott, azért természetesen én viselem a felelősséget.

Lehetetlen volna név szerint felsorolni mindazokat, akik az elmúlt huszonöt évben segítettek írásaim elkészítésében. E könyv létrehozásában Yan Wong, Christine DeBlase-Ballstadt, Anthony Cheetham, Michael Dover, Laura van Dam és Catherine Bradley voltak segítségemre, örökké hálás leszek Charles Simonyinak és persze feleségemnek, Lalla Wardnak, aki bátorításával, tanácsaival, és kiváló stílusérzékével vette ki a munkából a részét.
Richard Dawkins
Az angol kiadás szerkesztőjének előszava

Sok időbe tellett, míg végre sort kerítettem Az önző gén elolvasására. Mindig is csodáltam a világnak a fizika által feltárt eleganciáját, filozófiai mélységét, utolérhetetlen egyszerűségét. A kémia már inkább csak összevisszaságnak tűnt számomra, és ami a biológiát illeti, halvány iskolai emlékeimre hagyatkozva úgy gondoltam, hogy ez a száraz ismerethalmaz nem más, mint bebiflázandó tények összessége, a szervezet működési alapelveivel fűszerezve. Mekkorát tévedtem! Mint oly sokan, én is úgy hittem, hogy értem az evolúciót, de éppen Richard Dawkins könyve volt az, ami feltárta előttem Darwin (és Wallace) elméletének bámulatos mélységét és nagyságát, elképesztő magyarázó erejét, és azokat az alapvető következtetéseket, amelyek megváltoztatják a világról alkotott képünket. A vékony válaszfalak, amelyeket a szokások, a hagyományok és az előítéletek emeltek agyamban a különböző tudományterületek közé, egyszeriben leomlottak.

Mikor a kiadó felkért, hogy állítsak össze egy könyvet Richard írásaiból, nagy örömömre szolgált, hogy valamit megfizethetek az adósságomból. Richard elméleti tudós, de ebben a kötetben nincsenek elméleti írások. Inkább a nagyközönségnek szánt rövid cikkeiből válogattam. Nem volt könnyű feladat. Nehéz döntéseket kellett meghoznom, és ennek szomorú következményeként sok írást ki kellett hagynom, melyek egy jövőbeni kötet alapját képezhetik. A most megjelent munkák kiválasztásánál azt tartottam szem előtt, hogy bemutassam a Richardot leginkább foglalkoztató kérdéseket, és az életéből is felvillantsak néhány részletet; így a kötetben szükségszerűen megjelennek önéletrajzi jellegű írások is.

A könyv hét fejezetre oszlik, amelyeknek témái a széles értelemben vett tudomány, a mémek és a vallások, valamint az emberek és a velük kapcsolatos emlékei. Az első hat fejezet különböző hosszúságú és hangnemű írásokat tartalmaz, különféle kontextusban.

Természetes, hogy ezek közül sok szól az evolúcióról, vagy tágabban, a tudomány természetéről; kivételes képességéről, amellyel felkutatja az igazságot, ellentétben a New Age zűrzavaros gondolkodásával, miszticizmusával és spiritualitásával, a posztmodernizmus hatásos, de felületes „metalocsogásával" és a kinyilatkoztatott vallások zárt, tekintélyelvű hitével. Richard vallásról szóló írásai nélkül nem lenne teljes e kötet. Jómagam személyes okokból is osztom e témát illető, sürgetően szenvedélyes szavait: Indiában születtem – abban az országban, amelyet a babonás hit szinte megbéklyóz, és amelyben a vallási különbségeknek oly mélyreható és rettenetes hatása van.

Ennyit a szükséges elvi álláspontról. Az, hogy valaki racionalista és tudós, nem jelenti azt, hogy az élete értelmetlen szenvedésből és lélekölő munkából áll; épp ellenkezőleg, végtelen gazdagságot és értéket birtokol. Ezért válogattam be néhány lelkes és érzelmektől átfűtött írást, melyek Afrikában töltött gyerekkoráról, lelkesítő mentorairól, rajongásig szeretett, eltávozott barátairól szólnak. A könyvek és a tanulás szeretete az egész kötetet átszövi, előszavak, recenziók és kritikák formájában (egy fejezet a néhai Stephen J. Gould munkáival foglalkozik).

Az utolsó fejezet, az Ima lányomnak, sok tekintetben összefoglalja a könyv legfontosabb témáit. Azt az őszinte vágyat fejezi ki, hogy a jövő nemzedékek tovább folytatják a küzdelmet a természet világának tényeken és bizonyítékokon alapuló megértéséért. Szenvedélyes perbeszéd ez a gondolkodást megbénító hitrendszerek ellen.

Feladatom jórészt abból állt, hogy kiválogassam és kötetbe rendezzem Richard írásait. A cikkek legtöbbször eredeti formájukban jelennek meg, csak néhány helyen húztam ki vagy változtattam meg egy-egy szót, vagy írtam magyarázó lábjegyzetet, a kötet egységének érdekében. Richard a türelem és nagylelkűség mintapéldája volt a kötet szerkesztése során, és személye mindig lelkesítőén hatott rám. Értékes megjegyzéseiért és javaslataiért köszönettel tartozom Lalla Wardnak, valamint Christine DeBlase-Ballstadtnak a szöveg gondozásában nyújtott segítségéért, Michael Dovernek és Laura van Damnak bátorításukért és támogatásukért.

Még egy szót. Nekem mint szerkesztőnek, különösen nagy élményt jelentett e köteten dolgozni, mivel nézeteim nagyon sok vonatkozásban megegyeznek a szerző nézeteivel. Hiszen ez a kötet arról a gazdagságról beszél, amit a világ mutat fel nekünk, ha a tudomány fényénél vizsgáljuk. A tudomány valósága a hagyományok minden képzelt csodáját túlszárnyalja. Nézzük meg újra ezt a kuszán benőtt partot.¹
1.

TUDOMÁNY
ÉS ÉRZÉK

E fejezet első esszéje, Az Ördög Káplánja (1.1), eddig még sosem jelent meg nyomtatásban. Az írás és a könyv címét magában az esszében magyaráztam meg. A második, Mi az igaz? (1.2) című esszét az ugyanilyen című szimpóziumhoz készítettem, és a Forbes ASAP magazinban jelent meg először. A tudósok sokszor határozott nézeteket vallanak az igazság mibenlétét illetően, és ennek fényében türelmetlenek a filozófiai kétértelműségek iránt. Akkor is épp elég nehéz rávennünk a természetet, hogy felfedje előttünk igazságait, ha nem vesznek körül kibicek, akik minden alap nélkül akadályokat gördítenek az utunkba. Esszémben azt állítom, hogy legalábbis következetesnek kell lennünk. A mindennapi élet igazságait éppannyira – vagy éppoly kevéssé – kérdőjelezheti meg a filozófia, mint a tudományos tényeket. Próbáljunk meg legalább nem kettős mércével mérni!

Néha attól félek, hogy a kettős mérce csapdájába esek. Kezdődött ez gyerekkoromban, mikor is első hősöm, Doktor Dolittle (aki mindig eszembe jut, ha felnőttkori hősöm, Charles Darwin: Egy természettudós utazásai című könyvét olvasom) felnyitotta a szemem, hogy a feminista zsargon egyik hasznos kifejezését az állatokkal való bánásmódra is érdemes alkalmazni. Vagy inkább nememberi állatokat kellene mondanom, mivel természetesen mi is állatok vagyunk. Peter Singer morálfilozófus – aki nemrég jött át Ausztráliából Princetonba – az, akinek legtöbb érdeme van e kérdés tudatosításában. Az általa indított Emberszabású Majom Projekt (GreatApe Project, GAP) célja, hogy lehetőség szerint a többi emberszabású majomnak is olyan jogokat adjunk, amilyeneket a humán emberszabású majom élvez. Ha komolyan megkérdezzük magunktól, hogy miért tűnik ez első hallásra olyan nevetségesnek, azt kell látnunk, hogy minél többet gondolkodunk ezen, annál kevésbé lesz nevetséges. Az effajta olcsó beszólások, mint hogy ,,a gorilláknak akkor fából készült szavazócédulákat kellene osztani", hamar elintézhetők: bár vannak jogaik, a gyerekek, a bolondok és a Lordok Házának tagjai sem szavazhatnak. A legkeményebb ellenérv a GAP ellen: „Hová vezet mindez? Jogokat adunk az osztrigáknak is?" (Bertrand Russell csípős megjegyzése, hasonló kontextusban.) Hol húzzuk meg a határt? A szétdarabolt gondolat (1.3) az én hozzájárulásom ehhez a GAP-vitához, amelyben evolúciós érvek segítségével mutatom meg, hogy nem az lenne a legfőbb dolgunk, hogy elválasztó vonalakat húzzunk magunk köré. Nincs olyan természeti törvény, amely pontosan definiálná az ilyen határokat.

2001 decemberében én is azok között voltam, akiket David Miliband parlamenti képviselő, majd a Miniszterelnöki Hivatal vezetője, legutóbb pedig oktatásügyi miniszter felkért arra, hogy írjunk egy feljegyzést egy kiválasztott témában Tony Blairnek, hogy a karácsonyi szünet alatt elolvashassa ezeket. Az én feladatom a Tudomány, genetika, kockázat és etika (1.4) volt, és ezt a mindeddig kiadatlan írásomat teszem itt közzé (amelyből a kockázat témáját és néhány további passzust kihagytam, hogy elkerüljem az átfedéseket).

Bármely javaslatot, amely a legcsekélyebb mértékben is megnyirbálja az esküdtbíróságok jogait, felháborodott jajveszékelés kísér. Eddig három alkalommal idéztek be esküdtnek, és ez elég volt ahhoz, hogy elveszítsem minden illúziómat, és ne támogassam e rendszert. Jóval később, két egyesült államokbeli, groteszk módon felfújt ügy arra késztetett, hogy megkeressem a központi okát annak, amiért nem bízom az esküdtrendszerben; ezt írtam le az Esküdtbíráskodásban (1.5).

A kristályok a médiumok, misztikusok és más sarlatánok legegyszerűbben előrángatható eszközei. A következő cikkel az volt a célom, hogy egy londoni újság, a Sunday Telegraph hasábjain bemutassam a kristályok valódi varázsát. Volt idő, amikor csak az olcsó, szenzációhajhász lapok erősítették a közkeletű babonákat, mint például a kristálygömbből való jóslást vagy az asztrológiát. Ma már egyes vezető lapok, köztük a Telegraph is, odáig merültek az ostobaságban, hogy rendszeres asztrológiai rovatuk van, és ezért fogadtam el a felkérést a Kristálygömb és a kristálytiszta igazság (1.6) megírására.

Hozzá kell tennem, hogy a Nature szerkesztői által kitalált címben felbukkanó „posztmodernizmus" szó nem jelenti azt, hogy akár ők, akár én tudnánk, hogy mit is jelent. Szerintem az égvilágon semmit, legfeljebb az építészetben van értelme, ahonnan ered. Arra az esetre, ha valaki más kontextusban használná e kifejezést, a következőket javaslom: állítsák meg az illetőt, és a barátságos kíváncsiság hangján kérdezzék meg, hogy mi is az. Én még egyszer sem hallottam semmi olyasmit, ami távolról is emlékeztetett volna egy használható, vagy legalább némileg koherens definícióra. „Igen, egyetértek, szörnyű ez a szó, de azért világos, hogy mit jelent, nem?" Hát, nem. Nekem nem világos.

Engem, aki egész életemben tanítottam, mindig is nagyon izgattak a nevelésben elkövetett hibák. Szinte naponta hallok ambiciózus szülőkről és ambiciózus iskolákról szóló elborzasztó történeteket, hogy hogyan teszik tönkre a gyerekkor örömét. És ez már gyalázatosan korán elkezdődik. Egy hatéves fiú azért jár „pszichológiai tanácsadásra", mert nagyon „aggódik" a rossz matematikajegyei miatt. Egy igazgatónő behívatja egy kislány szüleit, és azt javasolja nekik, hogy járassák a gyereket különórákra. A szülők tiltakoznak, és azt mondják, hogy szerintük az iskola dolga a tanítás. Miért maradt le mégis? Azért, magyarázza türelmesen az igazgatónő, mert az összes többi szülő fizet azért, hogy a gyerekeik különórákra járjanak.

Itt nemcsak a gyerekkor boldogsága forog veszélyben, hanem maga a tanulás öröme. Az, hogy egy könyvet azért olvassunk el, mert csodálatosan izgalmas, és ne a vizsgák miatt; vagy, hogy azért tanuljunk egy tantárgyat, mert megragadott minket, és ne azért, mert kötelező; hogy egy nagyszerű tanár szemében meglássuk tárgyának tiszta szeretetét. A veszélyes élet öröme: Sanderson, az oundle-i iskola igazgatója (1.8) arra tesz kísérletet, hogy visszahozza a múltból e nagyszerű tanár szellemét.

Darwin csöppet sem tréfált, mikor az „Ördög Káplánja" kifejezést találta használni 1856-ban barátjához, Hookerhez írt levelében:

Milyen könyvet írhat az Ördög Káplánja a természet esetlen, pazarló, hebehurgya törvényéről, és szörnyűségesen kegyetlen folyamatairól?

Egy minden előzetes tervezést nélkülöző, próba szerencse elven működő folyamat, pusztán a természetes szelekcióra hagyatkozva valóban esetlennek, pazarlónak és meggondolatlannak tűnhet. Ami a pazarlást illeti, ahhoz kétség sem férhet. Mint már korábban is írtam, a gepárdoknak és a gazelláknak egyaránt hatalmas árat kellett fizetniük futásuk eleganciájáért – vérben és mérhetetlenül sok szenvedésben. A folyamat kétségtelenül esetlen és hebehurgya tehát, de az eredménye korántsem az. Egy fecskében semmi esetlenséget sem fedezhetünk fel, és semmiképp sem nevezhetjük hebehurgyának a cápát. Ami az emberi gondolkodás számára mégis esetlen és pazarló, az a darwini algoritmus, amely ezek evolúcióját irányítja. A kegyetlenséget illetően idézzük ismét Darwin egy Asa Grayhez írt, 1860-as keltezésű levelét:

Sehogyan sem tudom meggyőzni magam arról, hogy a jóságos és mindenható Isten szántszándékkal teremtette úgy a fürkészdarazsakat, hogy a hernyók élő testében fejlődjenek.

Darwin francia kortársa, Jean Henri Fabre a hernyóölő darázs, az Ammophila hasonló viselkedését írja le:

Általános szabály, hogy a lárvák minden szelvényében található egy-egy idegközpont. Különösen jól megfigyelhető ez az Aporrectodea, a szőrös homoklakó prédája esetében. A darázs pontosan ismeri a hernyó anatómiáját: egyik végétől a másikig újra meg újra megdöfi a hernyót, szelvényről szelvényre, ganglionról ganglionra.²

Darwin fürkészdarazsai, csakúgy, mint Fabre hernyóölő darazsai, nem azért döfnek áldozataikba, hogy megöljék, hanem hogy megbénítsák őket, és lárváik ily módon mindig friss (eleven) húst fogyaszthassanak. Ahogy azt Darwin pontosan látta, a természetes szelekció velejárója a szenvedés iránti érzéketlenség; bár más esetekben igyekezett ezt a kegyetlenséget enyhíteni azzal, hogy a gyilkos marások viszont könyörületesen gyorsak. Ám az Ördög Káplánja arra is épp ily gyorsan rámutatna, hogy ha van is könyörületesség a természetben, az pusztán a véletlen műve. A természet nem kegyes, és nem kegyetlen, hanem közömbös, vagyis a jóság ugyanabból a szükségszerűségből ered, mint a kegyetlenség. George C. Williams,³ Darwin egyik legkövetkezetesebb követőjének szavaival élve:

Egy szemernyi morális érzékkel megáldott ember csakis elítélően nyilatkozhat egy olyan rendszerről, amelyben az élet végső célja az, hogy társainknál hatékonyabban adjuk át génjeinket a jövő generációknak, és amelyben e sikeres gének által hordozott, a jövő generációk fejlődését irányító üzenet lényege nem más, mint „használjuk ki a környezetünket – barátainkat és rokonainkat is beleértve – azért, hogy maximalizáljuk génjeink sikerét", és amelyben a legfontosabb szabály, hogy „ne csaljunk, hacsak ez nem jár számunkra haszonnal"!

Bernard Shaw-t az ösztökélte a zavaros lamarcki evolúciós elmélet elfogadására, hogy megrettent a darwinizmus morális következményeitől. A Vissza a Matuzsálemhez című könyvének előszavában írja:

Mire teljes egészében felfogjuk ennek jelentőségét, szívünk jéggé dermed. Förtelmes fatalizmus ez, a szépség és intelligencia, az erő és szándék, a becsület és vágyakozás szörnyű és gyalázatos redukciója.

Az általa megformált „ördög tanítványa" egészében véve sokkal vidámabb fickó, mint Darwin káplánja. Shaw nem tekintette magát vallásosnak, de gyerekes módon képtelen volt elválasztani az igazat attól, amit igaznak akart hinni. Hasonló dolgok vezérlik az evolúció mai populista ellenzékét is:⁴

Amit az evolúció adhat, az „az erősnek mindig igaza van" elve. Mikor Hitler kiirtott majd' tízmillió ártatlan férfit, nőt és gyereket, tette teljes mértékben megfelelt az evolúció teóriájának, és teljes mértékben idegen volt mindattól, amit az emberiség a jóról és rosszról tud... Ha arra tanítjuk gyerekeinket, hogy a majomtól származunk, akkor azok majomként is fognak viselkedni.

A természetes szelekció érzéketlenségére adott ellentétes irányú válasz az öröm és ujjongás, ahogy azt a szociáldarwinisták és – megdöbbentő módon – H. G. Wells is teszik. A The New Republic⁵ (Az Új Köztársaság) című művében, amelyben Wells egy darwini utópiát vázol fel, néhány vérfagyasztó sor is olvasható:

Hogy hogyan kezeli majd az Új Köztársaság az alsóbbrendű fajokat? Hogyan bánik majd a feketékkel? ... a sárgákkal?... a zsidókkal?... Azokkal a fekete, barna, piszkosfehér és sárga emberekkel, akik nem illeszkednek a hatékonyság új kívánalmaihoz? Nos, a világ az világ, és nem jótékonysági intézmény. Ezért azt hiszem, hogy el kell tűnniük ... Az Új Köztársaság fiainak erkölcsi rendszere, amely a világállamot áthatja majd, elsősorban annak az újrateremtését fogja szolgálni, ami egészséges, hatékony és gyönyörű az emberi fajban – a gyönyörű, egészséges testekét, tiszta és erőteljes elmékét ... Az eszköz, amelyet a természet mind ez idáig a világ formálásában alkalmazott, és aminek következtében a gyengeség nem tudta elszaporítani a gyengeséget ... a halál... Az Új Köztársaság népe ... olyan eszményképet hordoz majd, amely, ha jó ok van rá, megengedi az ölést.

Wells kollégája, Julian Huxley, lényegében félretolta az Ördög Káplánjának pesszimizmusát, amikor megpróbált egy erkölcsi rendszert építeni arra, amit az evolúció progresszív aspektusának látott. Biológiai és egyéb haladás című esszéjében, amely az Essays of a Biologists⁶ (Egy biológus tanulmányai) kötet első opusa, található egy bekezdés, amely majdhogynem fegyverbe szólít az evolúció zászlaja alá:

(az ember) arcát a fejlődő élet fő áramlatának irányába fordítja; régen felismert és vágyott célja az, hogy tudatosan gyorsítsa fel azt a folyamatot, amellyel a természet már évmilliók óta a mind kevesebb pazarlással járó módszereket keresi, és amelyet eddig csak vak és tudattalan erők irányítottak.

Jómagam inkább Julian frissítően ellenséges modorú nagyapjának, T. H. Huxleynak a véleményét osztom. Shaw-val ellentétben elismerem, hogy a természetes szelekció a biológiai evolúció domináns ereje, Juliannel ellentétben elismerem ennek ellenszenves mivoltát, és mint emberi lény, Wellsszel ellentétben harcolok ellene, íme T. H. szavai az Evolúció és etika című írásából, melyet Oxfordban, 1893-ban publikált a Romanes Lecture⁷ kötetben:

Értsük meg egyszer s mindenkorra, hogy a társadalom erkölcsi fejlődését nem a kozmikus folyamatok utánzása segíti, még inkább nem e folyamatoktól való elfordulás, hanem az ezek elleni harc.

Ezt ajánlja ma G. C. Williams is, és ezzel értek én is egyet. Hallom az Ördög Káplánjának sötét prédikációját, mellyel harcba szólít. Mint tudós, szenvedélyes darwinista vagyok, és hiszem, hogy a természetes szelekció, ha nem is az evolúció egyetlen hajtóereje, de az egyetlen olyan ismert erő, amely képes arra, hogy a cél illúzióját keltse, ami mindenkit megdöbbent, aki a természetet szemléli. De, miközben tudósként a darwinizmust támogatom, szenvedélyes antidarwinista vagyok, ha a politika kerül szóba vagy az, hogy miként kezeljük emberi dolgainkat. Előző könyveim, Az önző gén és A vak órásmester,⁸ szinte magasztalják az Ördög Káplánjának kétségtelen ténybeli korrektségét (ha Darwin úgy döntött volna, hogy további melankolikus jelzőket aggat a káplán vádindítványához, nagy valószínűséggel az „önző" és a „vak" szavakat választotta volna). Ugyanakkor mindig is igaznak tartottam első könyvem zárósorát: „Egyedül mi lázadhatunk a Földön az önző replikátorok zsarnoksága ellen."

Ha önök most ebben következetlenséget vagy netán ellentmondást szimatolnak, tévednek. Nincs abban semmi következetlenség, hogy tudósként a darwinizmus híve vagyok, az emberekkel kapcsolatban azonban elvetem; semmivel sem több, mint abban, ha kutatóként a rákról értekezem, miközben orvosként harcolok ellene. Jó darwinista okokból az evolúció adott nekünk agyat, amelynek mérete addig nőtt, amíg képes lett megérteni saját eredetét, szánakozni ennek morális következményein, és küzdeni ellene. Minden alkalommal, amikor fogamzásgátlót használunk, demonstráljuk, hogy az ész meghiúsíthatja a darwinista tervet. Ha úgy van, ahogy a feleségem mondja, hogy az önző gének mind Frankensteinek, és minden élet az ő teremtményük, csak mi magunk vagyunk azok, akik beteljesíthetjük a történetet azzal, hogy végül alkotóink ellen fordulunk. Bishop Heber sorainak szinte tökéletes tagadásához juthatunk, aki szerint „Minden látvány örömmel tölt el. Csak az ember aljas." Igen, az ember aljas is lehet, de mi vagyunk az egyetlen lehetséges mentsvár az Ördög Káplánjának következtetései, a kegyetlenség, az esetlenség és hebehurgya pazarlás elől.

Fajunk, amely egyedüli birtokosa az előrelátás képességének – amely az emberi képzeletnek nevezett szimulált virtuális realitás terméke –, a pazarlás ellentétét is megtervezheti, s ezzel, ha jól csináljuk, minimalizálhatjuk az esetlen melléfogásokat. És valódi vigasz rejlik a megértés áldott ajándékában, még akkor is, ha az, amit megértünk, az Ördög Káplánjának nemkívánatos üzenete. Olyan ez, mintha a káplán érettebbé válva elmondhatná prédikációjának második részét is. Igen, mondja a bölcsebb káplán, az a történelmi folyamat, amely létünket okozta, pazarló, kegyetlen és alantas. De örvendjünk létünkben, mert ez a folyamat akaratlanul is a saját tagadásába fordult. Csak egy apró, elszigetelt tagadás ez, egyetlen fajé, sőt e fajnak is csak egy kisebbségéé; de ebben van a remény.

Még inkább örvendjünk azon, hogy a természetes szelekció esetlen és kegyetlen algoritmusa egy olyan gépezetet hozott létre, amely bensővé tette ezt az algoritmust, és amely létrehozta saját modelljét – és még többet is – az emberi koponya mikrokozmoszában. Talán lekicsinylettem Julian Huxleyt ezeken az oldalakon, de 1926-ban közzétett egy verset,⁹ ami olyasmit mond, amit én is mondani akarok (meg néhány olyasmit is, amit nem):

A dolgok világa betört gyermeki agyunkba.

Hisz ott belül szellemre lelt a tárgyi világ.

Ott él a holt, felér a csillagokba,

Van, működik, majd tervet sző a Minden;

Julian Huxley később ezt írta az Essays of a Humanist¹¹-ban (Egy humanista esszéi) ezt írta:

Földünk a kozmosz azon ritka helyeinek egyike, ahol a gondolat virágozhat. Az ember személyében – aki az evolúció közel hárommilliárd éves folyamatának produktuma – az evolúciós folyamat végül saját tudatára és lehetőségeire ébredt. Akár tetszik neki, akár nem, felelős bolygónk evolúciójának egész további folyamatáért.

A neodarwinista szintézis Huxleyhoz hasonló csillaga, a nagy orosz-amerikai genetikus, Theodosius Dobzhansky is valami hasonlót mondott:¹²

Az ember létrehozásával az evolúciós folyamat a Kozmosz történetében először, a maga tudatára ébredt.

Az Ördög Káplánja tehát így fejezhetné be mondandóját: Húzd ki magad, Kétlábú Majom! Bár a cápák legyőznek téged úszásban, a gepárdok futásban, a sarlósfecskék repülésben, a csuklyásmajmok ügyesebben másznak, az elefántok erősebbek, a mamutfenyők jóval túlélnek téged, mégis nálad a legnagyobb kincs: az, hogy megérted azt a kegyetlen folyamatot, amelynek létedet köszönheted. Nálad e folyamat következményeivel való szembefordulás ajándéka, az előrelátás ajándéka – amely teljes mértékben hiányzik a természetes szelekció rövidlátó, baklövésektől hemzsegő módszerei közül –, és a kozmosz bensővé tételének képessége.

Gondolkodó aggyal vagyunk megáldva, amely, ha megfelelően képzik és szabadjára engedik, képes arra, hogy modellezze az univerzumot, fizikai törvényeivel együtt, amelybe a darwini algoritmus is beágyazódik. Darwin maga így beszélt erről A fajok eredete híres zárósoraiban:

Így a természet háborúságából, az éhínségből és halálból kiemelkedő gondolkodó ember, e fennkölt lény, a magasabb rendű állatok közvetlen leszármazottja. Van valami nagyszerű abban, ha így tekintünk az életre, annak önálló hajtóerőire, melyek eredetileg néhány vagy csupán egyetlen formát hatottak át,¹³ és mialatt e bolygó folytatta a gravitáció törvényei által meghatározott mozgását, az egyszerű kezdeti állapotból a leggyönyörűbb és legcsodálatosabb formák végtelensége fejlődött ki és fejlődik ma is.

Több is van e látásmódban, mint nagyszerűség: sivárság és hidegség – bár szemlélhetjük mindezt a tudatlanság biztonsági rácsai mögül is. Mélységes elégtételt jelent fölegyenesedve arcunkat a megértés metsző szelébe emelni – ahogy Yeats mondja: „A szélbe, amely végigsöpör a messze csillagok útján". Egy másik munkámban már idéztem egy nagy tehetségű tanár, E. W. Sanderson szavait, aki arra ösztönözte tanítványait, hogy „éljenek veszélyesen..."

...a lelkesedés anarchikus, forradalmi, energikus, démoni, dionüszoszi tüzével csordulásig telten, amely az alkotás csodálatos kényszerében nyilvánul meg – mint az az ember, aki kockáztatja biztonságát és boldogságát a fejlődés és a boldogság érdekében.

A biztonság és a boldogság itt azt jelenti, hogy megelégszünk a felületes válaszokkal, és elfogadjuk az olcsó biztonságérzetet, hogy langyos és kényelmes életünk lehessen. Az érettebb, bölcsebb Ördög Káplánja által szorgalmazott démonikus út már sokkal veszélyesebb. Elveszíthetjük kényelmes ábrándjainkat: nem csügghetünk többé a halhatatlanságba vetett hitünk emlőin. Hogy felvértezzük magunkat a veszélyek ellen, erőinket a „fejlődés és boldogság" irányába kell hogy fordítsuk; a felnőttség tudatának boldogsága irányába, hogy szembe tudunk nézni azzal, amit a létünk jelent: a ténnyel, hogy minden csak időleges, ezért annál inkább értékes számunkra.¹⁴

1.2

A hiányos tudás veszélyes dolog. E megjegyzés számomra sohasem tűnt túlságosan mélyreható vagy bölcs gondolatnak,¹⁶ ám különös értelmet nyer akkor, ha ez a hiányos tudás a filozófiában nyilvánul meg (mint ahogy ez oly gyakran történik). Ha egy tudós veszi magának a bátorságot, és kimondja az „igaz" szót, valószínűleg kellemetlenkedő megjegyzéseknek, filozófiai hecckampánynak teszi ki magát. Például:

Nincs abszolút igazság. Azzal, hogy valaki kijelenti, hogy a matematikára és logikára építő tudományos módszer az igazsághoz vezető kiváltságos út, csupán személyes meggyőződésének ad hangot. Más kultúrák máshol kereshetik az igazságot, például egy nyúl belső szerveiben vagy egy rúdon gubbasztó révült próféta szavaiban. Csupán a tudományba vetett személyes hitünk az, amely hajlamossá tesz minket a tudományos igazságok elfogadására.

E megfeneklett, sületlen filozófia kulturális relativizmusként aposztrofálja magát. Ez az egyik megjelenési formája az Alan Sokal és Jean Bricmont¹⁷ által kimutatott divatos nonszensznek (Fashionable Nonsense), vagy Paul Gross és Norman Levitt¹⁸ magasabb rendű babonájának (Higher Superstition).A feminista verziót hathatósan leplezte le Daphne Patai és Noretta Koertge, a Professing Feminism: Cautionary Tales from the Strange World of Women's Studies¹⁹ (A feminizmus gyakorlata: tanulságos történetek a nőtudományok furcsa világából) két szerzője:

A feminista tudományokat hallgató diákoknak ma azt tanítják, hogy a logika a férfiuralom egyik eszköze. ...a tudományos kutatások normái és módszerei szexisták, mivel összeegyeztethetetlenek a „női tudásformákkal" ... E „szubjektivista" nők a logika, az analízis és az absztrakció módszereit a „férfiak világához tartozó idegen területnek" tartják, és „az intuíciót mint az igazság megközelítésének biztonságosabb és gyümölcsözőbb módját értékelik".

Mit mondjon a tudós egy ilyen állításra, miszerint a logikába és a tudományos igazságba vetett „hite" nem több puszta hitnél, amely semmilyen előjogot nem élvez (vagyis nem ez a „kedvenc") az alternatív igazságokkal szemben? A legkevesebb, amit ilyenkor mondhat, az, hogy a tudomány eredményeket produkál. Ahogy azt a Folyam az Édenkertből²⁰ című munkámban írtam,

Mutassatok egy kulturális relativistát 30 000 láb magasságban, és én megmutatom, hogy csupán egy álszentről van szó ... Ha valaki egy nemzetközi antropológiai vagy irodalomkritikai kongresszusra repül, ezt annak köszönhetően teheti meg – vagyis azért nem fúródik nyílegyenesen a frissen szántott földbe –, mert rengeteg tudományosan képzett nyugati mérnök számításai helyesnek bizonyultak.

A tudomány azzal a látványos képességével is alátámasztja az igazságra bejelentett igényét, hogy képes egy gyűrűn átugratni az anyagot és az energiát, és előre meg tudja mondani, hogy mi fog történni és mikor.

De vajon az is a mi nyugati, tudomány iránt elfogult gondolkodásunk következménye, hogy ennyire elbűvöl bennünket a pontos előrejelzés, hogy ennyire lenyűgöz az erő, amellyel rakétákat tudunk a Jupiter köré csúzlizni, hogy aztán elérjék a Szaturnuszt, vagy hogy befogjuk és megjavítsuk a Hubble űrteleszkópot, illetve hogy ilyen mély benyomást tesz ránk a logika maga? Jelöljünk ki egy kiindulópontot, és gondolkozzunk társadalmi módon, mi több, demokratikusan. Tételezzük fel, hogy a tudományos igazság csak egy a sok közül, és vessük össze riválisaival: a trobriandi igazsággal, a kikuju igazsággal, a maori igazsággal, az inuit igazsággal, a navaho igazsággal, a janomamo igazsággal, a kung szan igazságával, a feminista igazsággal, az iszlám igazsággal, a hindu igazsággal. Mivel a lista végtelen, nem lehet értékelhető megfigyeléseket tenni.

Elméletben bárki átpártolhat az egyik „igazságtól" a másikhoz, ha egyszer úgy dönt, hogy számára az értékesebb. De milyen alapon tenné ezt? Miért váltana például valaki a kikuju igazságról a navaho igazságra? Az ilyen értékválasztásos átpártolás ritka. Egy alapvető kivétel azért van: a listán a tudományos igazság az egyetlen, amely rendszeresen meggyőzi az áttérőket magasabb rendű mivoltáról. A többi hitrendszerhez csak egy okból maradnak hűek az emberek: mert így nevelték őket, és nem ismertek annál jobbat. Mikor az emberek elég szerencsések ahhoz, hogy a tetteikkel szavazhassanak, inkább az orvosok javára döntenek, és elutasítják a varázslókat. Még azok is, akik nincsenek tudományos ismeretek birtokában, tehát nem tudják felhasználni azokat, a mások tudományos felkészültségéből származó technológia áldásaiból kívánnak részesülni. Tény, hogy a vallásos misszionáriusok nagy számban, sikeresen térítenek meg embereket a világ fejletlen tájain. Ám sikerük nem a vallásuk érdemeinek tudható be, hanem annak a tudományra alapozott technológiának, amelynek az emberek érthető, ám hibás módon, hitelt adnak.

A keresztény Isten bizonyára felsőbbrendű, mint a mi dzsudzsu istenünk, mert Krisztus követői puskákkal, távcsövekkel, láncfűrészekkel, rádiókkal és olyan könyvekkel jönnek hozzánk, amelyből percre pontosan meg lehet jósolni a napfogyatkozást, ráadásul az orvosaik valóban meg tudnak minket gyógyítani.

Ennyit tehát a kulturális relativizmusról. Az igazságbajnokok egy másik csoportja előszeretettel hivatkozik Karl Popperre vagy (ami most még divatosabb) Thomas Kuhnra:

Nincsenek abszolút igazságok. A tudományos igazságok pusztán olyan hipotézisek, melyeket eddig még nem sikerült megcáfolni, és amelyeket valamikor majd meg fognak haladni. A ma igazságai a következő tudományos forradalom után ósdinak és abszurdnak, vagy egyenesen hamisnak bizonyulnak majd. Egy tudós a legjobb esetben is a közelítések olyan sorozatában reménykedhet, amely egyre csökkenti a hibát, bár megszüntetni sohasem tudja azt.

E popperi piszkálódás részben egy véletlenszerű tényben gyökerezik, a tudománytörténet egy darabkájában, amelyre a tudományfilozófusok megszállottan hivatkoznak: ez a gravitáció newtoni és einsteini elméleteinek összevetése. Tény, hogy Newton törvénye – mely szerint a két test között fellépő tömegvonzás ereje fordítottan arányos a köztük lévő távolság négyzetével – csupán közelítés, Einstein általánosabb érvényű elméletének egy speciális esetre való leszűkítése. Ez a tudománytörténet egyetlen ismert esete, amelyből azt a következtetést lehet levonni, hogy minden igazság csak közelítés, amelynek sorsa, hogy meghaladják. Van egy elég furcsa felfogás is, mely szerint érzékleteink – a „valódi dolgok", melyeket a „saját szemünkkel látunk" – a világról szóló még meg nem döntött „hipotéziseknek" tekintendők, amelyeket elsöpörhet a változás szele. Így persze sokáig merenghetünk az illúziókról, például a Necker-kockáról.

A papíron lévő síkbeli vonalak a térben kétféle „hipotézisként" értelmezhetők. Először egy tömör kockát látunk, amely néhány másodperc után „átvált" egy másik kockába, majd vissza az elsőbe, és így tovább. Lehet, hogy az érzékelés csupán megerősíti vagy visszautasítja mentális „hipotéziseinket" azzal kapcsolatban, hogy mi is van odakint?²¹

Nos, ez érdekes teória; csakúgy, mint a filozófusok azon elképzelése, hogy a tudomány feltevések és cáfolatok mentén halad, és persze az is, hogy e kettő között analógia áll fenn. E gondolatsor – hogy érzékleteink hipotetikus modellként léteznek az agyunkban – odáig vezethet, hogy lassan félteni kezdjük leszármazottaink azon képességét, amellyel meg tudják különböztetni a valóságot az illúziótól, hiszen az ő világukban még nagyobb szerepet kapnak majd az életszerű modellek létrehozására képes számítógépek. Anélkül, hogy a virtuális valóság high-tech világában elmerülnénk, megállapíthatjuk, hogy érzékeink igen könnyen megcsalhatók. Ha nem állunk két lábbal a valóság talaján, a bűvészek és médiumok – a professzionális illuzionisták – képesek minket meggyőzni arról, hogy valami természetfölötti dologgal állnak kapcsolatban.Valóban, vannak olyan közismert illuzionisták, akik épp ebből élnek, mégpedig meglehetősen jól: sokkal jobban, mint ha bevallottan bűvészként tevékenykednének.²² A tudósok azonban, sajnos, nincsenek felkészülve arra, hogy leleplezzék a különféle telepatikusokat, médiumokat és kanálhajlítgató sarlatánokat. Olyan feladat ez, amelyet érdemes inkább szakmabeliekre bízni, ami ez esetben a valódi bűvészeket jelenti. A vállaltan szakmájukat gyakorló bűvészek és a szélhámosok arra tanítanak minket, hogy az érzékeinkbe vetett kritikátlan hit nem vezet el tévedhetetlenül az igazsághoz.

Mindez azonban nem ingatja meg az igazról alkotott hétköznapi elképzeléseinket. Ha a tanúk padján ülnék, és az ügyész ujjával fenyegetően rám mutatva azt kérdezné, hogy „igaz vagy sem, hogy a gyilkosság éjjelén Chicagóban volt?", nem úsznám meg szárazon egy ilyen válasszal:

Most mit ért azon, hogy igaz? A hipotézist, hogy én Chicagóban voltam, eddig még nem cáfolták meg, de csak idő kérdése az egész, és máris látni fogjuk, hogy mindez puszta közelítés.

Vagy, hogy visszatérjünk az első heccelődőre, nem nagyon hinném, hogy a bíróság – legyen az akár egy bongoléz bíróság – nagy együttérzéssel hallgatná vallomásomat, ha így szólnék:

A -ban végződés csak az önök nyugati tudományos gondolkodásának kontextusában értelmezhető úgy, hogy én Chicagóban voltam. A bongolézek erről teljesen másképpen gondolkodnak. Eszerint valaki csak akkor van valóban egy városban, ha olyan felkent elöljáró, akinek jogában áll a kecske szárított herezacskójából burnótot szippantani.

Az, hogy a Nap melegebb, mint a Föld, éppúgy igaz, mint az, hogy az asztal, amelyen írok, fából készült. Ezek nem hipotézisek, amelyek cáfolatra várnak; nem időleges közelítések, amelyekkel a mindig elillanó igazságot próbáljuk meg befogni; nem helyi igazságok, amelyek más kultúrákban nem érvényesek. És ugyanezt állíthatjuk sok tudományos igazságról is, még azokról is, amelyeket „nem láthatunk a saját szemünkkel". Az, hogy a DNS kettős spirál, mindörökre igaz. Az is igaz, hogy ha ön és egy csimpánz (vagy egy polip és egy kenguru) elég messzire vezetik vissza a családfáikat, végül közös ősre bukkannak. Hogy pontosak legyünk, ezek még mindig csak hipotézisek, amelyeket holnap akár meg is cáfolhatnak. De nem fogják. Szigorúan véve az a tény, hogy a jura időszakban még nem voltak emberek, csupán sejtés, amit bármikor meg lehetne cáfolni egy ősmaradvány segítségével, amelynek korát pontosan meghatározták radiometrikus eljárások segítségével. Megtörténhet. De fogadnának rá? Még akkor is, ha a fenti állítások névlegesen csak bizonyítandó hipotézisek, teljesen egybevágnak a mindennapi életben használt igazságfogalommal. Éppúgy igazak, mint hogy önnek feje van, és hogy az én asztalom fából készült. Ha a tudományos igazsággal szemben filozófiai kételyeket támasztunk, ugyanezeket a kételyeket kell a hétköznapi igazsággal szemben is megfogalmaznunk. Legalább ennyire legyünk igazságosak filozófiai piszkálódásaink során!

De van egy sokkal megalapozottabb nehézség is a tudományos igazságról alkotott elképzelésünket illetően: az, hogy a tudomány korántsem azonos a józan ésszel, a mindennapi gondolkodással. Még T. H. Huxley, a tudomány bevallottan harcos képviselője is azt mondta:

A tudomány nem más, mint iskolázott és rendszerezett józan meggondolás, amitől csak annyira különbözik, amennyire egy veterán az újonctól: módszerei annyiban térnek el a józan gondolkodás módszereitől, amennyire egy gárdista vágásai és döfései különböznek egy vadember bunkóval való hadakozásától.

Ám Huxley a tudomány módszereiről beszélt, és nem annak megállapításairól. Ahogy Lewis Wolpert a The Unnatural Nature of Science²³ (A tudomány természetellenes természete) című művében hangsúlyozza, e megállapítások zavarba ejtően ellenkezhetnek a józan ésszel. A kvantumelmélet olyannyira ellenkezik az intuíciónkkal, hogy a fizikusokat néha az őrület határára kergeti. Azt kellene például józanul belátnunk, hogy egy részecske módján viselkedő kvantum, amely egy adott lyukon halad keresztül, ugyanabban a pillanatban hullámként is viselkedik, és a saját, nem létező másolatával interferál – amennyiben egy másik lyuk is megnyílik, amelyen ez a másolat átmehetne (már ha létezne). Még rosszabb a helyzet, amikor egyes fizikusok arra vetemednek, hogy mérhetetlen számú, kölcsönösen elérhetetlen világot feltételezzenek, amelyek addig szaporodnak, míg minden egyes lehetséges kvantumeseményt magukba nem foglalnak. Más, hasonlóan elvetemült fizikusok viszont azt mondják, hogy a kvantumeseményeket időben visszafelé határozzuk meg azzal, hogy vizsgálat tárgyává tesszük azok következményeit. A kvantumelmélet olyan hátborzongatóan, olyan kihívóan száll szembe a józan ésszel, hogy még a nagy Richard Feynman is kénytelen volt megjegyezni: „Azt hiszem, teljes joggal állíthatom, hogy a kvantummechanikát senki sem érti." Mindazonáltal a kvantumelmélet jóslatai olyan elképesztően precíznek bizonyultak, mintha – Feynman összehasonlításával élve – egy hajszál pontosságával határoznánk meg a New York és Los Angeles közti távolságot. E szédítően pontos jóslatok alapján a kvantumelmélet, vagy annak legalábbis néhány verziója, éppoly igaz, mint bármi más, amit eddig tudunk.

A modern fizika arra tanít bennünket, hogy az igazság több, mint amit a szemünkkel látunk. Több, mint amit a véges emberi elme – amely a közepes nagyságú, közepes sebességgel közepes távolságra haladó tárgyak észlelésére fejlődött ki Afrikában – befogadni képes. E mélységes és fenséges titkok fényében az álfilozofikus pozőrök silány intellektuális nyavalygása nem érdemli meg egy felnőtt ember figyelmét.
1.3

A szétdarabolt gondolat²⁴

Uram!

E feltételezett levelet manapság szinte bármely jóakaratú egyén írhatná. E gondolkodásmód pellengérre állításával nem azt akarom mondani, hogy nincsenek olyan esetek, mikor az embereknek prioritást kell kapniuk. Azt hiszem, vannak ilyenek, de azt is hiszem, hogy a fordítottja is előfordul. Én csak az automatikus, átgondolatlan, faji alapú kettős mércére szeretnék rámutatni. Sok embernek teljesen magától értetődő, hogy az embereknek minden vita nélkül speciális elbánás jár. A fenti elképzelt levél másik változata megvilágítja, mire is gondolok:

Uram!

Ön a gorillák megmentésére kér tőlem pénzt. Szándéka kétségkívül dicséretes. De az még csak fel sem merült önben, hogy földimalacok ezrei is pontosan ugyanúgy szenvednek az afrikai kontinensen?! Bőven marad idő a gorillákra, ha már az utolsó földimalacról is gondoskodtunk. Határozzuk meg a helyesen a legfontosabb teendőket, kérem!

A fajelvüek²⁵ úgy tartják, hogy a válasz pofonegyszerű. Az emberek emberek, a gorillák pedig állatok. Van egy megkérdőjelezhetetlen, tátongó szakadék köztünk, és egyetlen embergyerek élete többet ér, mint a világ összes gorillájának az élete. Egy állat életének „értéke" annyi, amennyiért a tulajdonosa – vagy ritka fajok esetén az emberiség – új egyedet szerezhet be. De tegyük rá a Homo sapiens címkét akár egy darabka érzéketlen, magzati szövetre, és az életnek hirtelen végtelen, felmérhetetlen értéke lesz.

Ez a megközelítés jellemző – ahogy én hívom – a szétdarabolt (diszkontinuus) gondolkodásra. Mindnyájan egyetértünk abban, hogy egy kétméteres nő magas, míg egy százhatvan centis nem az. A „magas" és „alacsony" jelzők arra csábítanak, hogy kvalitatív osztályokba szorítsuk e szavakat, ám ez nem jelenti azt, hogy a világ valóban különálló szakaszokra lenne felosztva. Ha valaki most azt mondja nekem, hogy ez a nő itt százkilencvenöt centi magas, és megkérdi, hogy akkor őt most magasnak kell-e tekintenünk vagy sem, csak megvonnám a vállam, és azt mondanám: „Százkilencvenöt centi magas. Nem mond ez eleget arról, amit tudni szeretnénk?" De a szétdarabolt elme, illetve annak a karikatúrája, a bíróság elé citálna, hogy ott döntsék el (feltehetően hatalmas pénzekért), hogy a szóban forgó nő magas-e vagy alacsony. Bár az az igazság, hogy nem is kellett volna a karikatúra szót mondanom. Évekkel ezelőtt a dél-afrikai bíróságoknak arról kellett határozatokat hozniuk, hogy az ilyen vagy olyan százalékban kevert származású egyének fehérnek, feketének vagy színesnek számítanak-e.²⁶

A szétdarabolt gondolkodás mindenütt jelen van. Különösen nagy teret nyert a jogászok és a vallásos emberek körében (nemcsak a bírók jogászok; a politikusok nagy része is az, és minden politikus meg akarja nyerni a vallásos emberek szavazatát is). Nemrég egy nyilvános előadásom után a közönség soraiból keresztkérdéseknek vetett alá egy jogász. Teljes jogi fegyvertárának bevetésével próbálta az evolúció létét megkérdőjelezni. Ha az „A" faj az evolúció során „B" fajjá fejlődik – okoskodott –, kell lennie egy pontnak, mikor az anya még a régi, az „A" fajba tartozik, míg a gyermeke az új, a „B" fajba. Márpedig, a különböző fajok egyedei nem kereszteződnek egymással. Felteszem – magyarázott tovább –, hogy a gyermek aligha lehet annyira különböző a szüleitől, hogy ne legyen képes szaporodni a saját fajával. Vagyis – összegezte diadalmasan –, mi más ez, mint az evolúció elméletének teljes kudarca?

De mi vagyunk azok, akik úgy döntöttünk, hogy folytonosság nélküli fajokba osztjuk az állatokat. Az élet evolúciós szemlélete szerint kell lenniük közbenső állapotoknak, még akkor is, ha – névadó rituáléinknak megfelelően – ezek ma már általában kihaltak. De nem minden esetben. A jogász meglepődne, és remélem, meg is rökönyödne az úgynevezett „gyűrűfajok" hallatán. A legismertebb az ezüstsirály/heringsirály gyűrű. Nagy-Britanniában ezek teljesen elkülönült fajok és elég eltérő a színük is. Bárki megkülönbözteti őket. De ha követjük az ezüstsirály-populációt nyugati irányba, az Északi-sark körül Észak-Amerikáig, majd Alaszkán és Szibérián át egészen vissza, Európáig, különös tényre figyelhetünk fel. Az ezüstsirályok fokozatosan egyre kevésbé hasonlítanak az ezüstsirályokra, és egyre inkább a heringsirályokra, egészen addig, amíg kiderül, hogy az európai heringsirályok tulajdonképpen az ezüstsirályokként indult gyűrű másik felét jelentik. A madarak a gyűrű minden pontján eléggé hasonlítanak a szomszédjukhoz, hogy egymással kereszteződjenek, egészen addig, míg a kontinuum véget nem ér Európában. E pontnál az ezüstsirályok és a heringsirályok már nem kereszteződnek, noha folyamatos, a világot átérő, egymással kereszteződő társak sorozata kapcsolja össze őket. Az egyetlen dolog, ami az ilyen gyűrűfajokban különös, az az, hogy az átmeneti fajok még mindig megvannak. Minden két, kapcsolódó faj potenciális gyűrűfaj; a közbenső fajok feltétlenül éltek valaha. Csakhogy a legtöbb esetben ezek már kihaltak.

A jogász képzett, ám szétdarabolt gondolkodásával ragaszkodott ahhoz, hogy az adott egyedet az egyik vagy másik fajhoz sorolja. Nem engedte meg azt a lehetőséget, hogy egy egyed félúton legyen két faj között, vagy az „A" fajtól a „B" fajhoz vezető út egytizedénél. Az önjelölt „életigenlők" (pro-lifers), és azok, akik nagy élvezettel vetik bele magukat az olyan ostoba vitákba, mint hogy a fejlődésének mely pontján „válik" a magzat emberi lénnyé, ugyanezt a részekre szakadt gondolkodást példázzák. Semmi értelme azt mondani nekik, hogy az általuk fontosnak tartott emberi jellemvonásoktól függően a magzat „félig emberi lény", vagy „századrészben emberi lény". A szétdarabolt elme számára az „emberi" egy abszolút fogalom. Nincsenek átmenetek. És ebből ered a legtöbb baj.

Az „emberszabású majom" kifejezést általában csimpánzokra, gorillákra, orangutánokra, gibbonokra és sziamangokra alkalmazzuk. Azt elismerjük ugyan, hogy mi is hasonlítunk a majmokra, de azt már ritkán, hogy mi is majmok vagyunk. A csimpánzokkal és gorillákkal közös ősünk sokkal közelebb áll hozzánk időben, mint e majmok és az ázsiai majmok – a gibbonok és orangutánok – közös őse. Nincs olyan természeti kategória, amely magában foglalná a csimpánzokat, gorillákat és orangutánokat, de kizárná az embereket. Az embert kizáró „emberszabású majom" kategória mesterséges voltát a következő diagram ábrázolja. A családfából látszik, hogy az ember a majomcsoport sűrűjében található; a hagyományos „emberszabású majom" kategória mesterkélt mivoltát az árnyékolás emeli ki.


Valójában nem egyszerűen majmok, hanem afrikai emberszabású majmok vagyunk. Ha nem zárjuk ki belőle önkényesen az embert, az „afrikai emberszabású majom" kategória természetes kategória. Az alábbi ábrán az árnyékolt területből nem csippentettem ki önkényesen semmit:

Minden valaha élt afrikai emberszabású majom, magunkat is beleértve, a szülő-gyerek kötelék megszakítatlan láncával kapcsolódik egymáshoz. Ugyanez igaz minden valaha élt állatra és növényre, bár a távolságok itt már sokkal nagyobbak. Molekuláris bizonyítékok azt mutatják, hogy a csimpánzokkal közös ősünk 5-7 millió évvel ezelőtt élt Afrikában, körülbelül félmillió generációval előttünk. Ez nem is hosszú idő, ha az evolúció mértékegységeivel mérünk.

Néha szerveznek olyan happeningeket, melyekben emberek ezrei vesznek részt, például valamilyen karitatív cél érdekében egymás kezét fogva emberi láncot alkotnak, mondjuk az Egyesült Államok két partja között. Képzeljünk most el egy olyan emberi láncot, amely az egyenlítő mentén áll fel, Afrika teljes szélességében. Legyen ez egy különleges lánc, amelyben gyerekek és szülők vesznek részt, és az idővel is játszanunk kell majd, hogy el tudjuk képzelni az egészet. Ott állunk az Indiai-óceán homokos partján, Szomália déli részén, és észak felé tekintünk. Bal kezünkkel az anyánk jobb kezét fogjuk. Ő viszont az ő anyja kezét fogja, vagyis a mi nagyanyánkét. A nagyanyánk az ő anyja kezét fogja, és így tovább. A sor felnyúlik a partra, a száraz bozótos irányába, és tovább nyugatra, a kenyai határ felé.

Milyen messze kell elmennünk, hogy megtaláljuk a csimpánzokkal közös ősünket? Ez az út meglepően rövid. Ha minden emberre egy métert számítunk, 300 mérföldön (nagyjából 480 kilométeren) belül elérjük azt az ősünket, aki egyben a csimpánzok őse is. Éppen hogy csak kezdtük átszelni a kontinenst, és még a felénél sem vagyunk a Nagy-hasadékvölgy (Rift-Valley) felé vezető úton. Ez az ős jóval keletre áll a Kenya-hegységtől, miközben kezében tartja egyenes ágú leszármazottainak láncát, amely bennünk végződik, a szomáliai tengerparton.

A lánya, akit a jobb kezével fog, az az ős, akitől származunk. Most ez a ravasz ősanyánk kelet felé, a tenger felé fordul, és bal kezével a másik lánya kezét fogja meg, azét, akitől a csimpánzok származtak (vagy a fiáét, persze, de az egyszerűség kedvéért maradjunk a nőneműeknél). A két nővér egymással szemben áll, és mindketten az anyjuk kezét fogják. A második lány, a csimpánzok őse, megfogja az ő lánya kezét, és így egy új lánc formálódik, amely elér egészen a tengerpartig. Az első unokatestvérek egymással szemben állnak, a másod-unokatestvérek is, és így tovább. Mire ez a visszahajló lánc eléri a tengert, már mai csimpánzokból áll. Szemtől szemben állunk csimpánz rokonunkkal, és az egymás kezét fogó anyák és lányaik elszakíthatatlan láncolata köt bennünket össze. Ha elsétálnánk e lánc előtt, mint valami tábornok a seregszemlén – és elhaladnánk a Homo erectus, a Homo habilis, és talán az Australopithecus afarensis előtt, majd vissza, a másik oldalon (ahol a csimpánzok közbenső fajainak nincsenek neveik, mert nem találtak ilyen maradványokat) –, sehol sem találkoznánk szembeötlő töréssel. A lányok hasonlítanának az anyjukra, éppannyira, mint amennyire általában hasonlítanak. Az anyák éppúgy szeretnék a lányaikat, és éppúgy vonzódnának hozzájuk, mint ahogy ezt mindig is teszik. És ez a kéz-a-kézben kontinuum, amely választóvonal nélkül köt minket a csimpánzokhoz, olyan rövid, hogy alig nyúlna bele az afrikai hátországba, a szülőkontinensbe.

Ez az időben visszanyúló, megkettőzött lánc kicsit olyan, mint a sirályok gyűrűje a térben; a különbség csak annyi, hogy itt a közbenső fajok kipusztultak. Eszerint az erkölcs szempontjából teljesen közömbösnek kell lennie, hogy a közbensők kipusztultak-e, vagy sem. Mert mi van, ha nem? Mi történne, ha egy közbenső faj – amely nemcsak amolyan kéz-a-kézben, hanem valódi vérségi, kereszteződésre képes kapcsolatot teremtene köztünk és a csimpánzok között – túlélte volna ezt az időt? Van egy dal, amely így szól: „Táncoltam egy férfival, aki táncolt egyszer egy nővel, aki már táncolt a walesi herceggel". A mai csimpánzokkal nem tudunk kereszteződni (egészen), de csak néhány közbenső faj kérdése, hogy ezt énekelhessük: „Kereszteződtem egy férfival, aki kereszteződött egy nővel, aki kereszteződött egy csimpánzzal".

Csak szerencse kérdése, hogy ezek a közbenső fajok már nem léteznek. (Van, akinek ez jó szerencsét jelent; jómagam nagyon szeretnék találkozni velük.) De ha mégis léteznének, a jogrendszerünk és az erkölcsi érzékünk nagyon megváltozna. Csak annyi kellene, hogy felfedezzünk egyetlen túlélőt, mondjuk a Budongo őserdőben az Australopithecus egy hátramaradt példányát, és normáink, erkölcsi rendszerünk finoman kiegyensúlyozott rendszere egyszeriben összeomlana. A védőfalak, melyekkel világunkat elkülönítjük az állatok világától, darabokra hullanának. A rasszizmus gonosz és konok zavarodottsággal keveredne a fajelvűséggel. Az apartheid – azok számára, akik hisznek benne – új, és valószínűleg még sürgetőbb célokat tűzne ki maga elé.

De, kérdezhetné a morálfilozófus, miért érdekelne minket mindez? Hát nemcsak a hézagos elme az, amely határokat kíván állítani? Mit változtat a dolgokon az, ha az afrikai majmok teljes kontinuumában a túlélők kényelmes távolságot hagytak a Homo és a Pan között? Magától értetődő, hogy az állatokhoz való viszonyunkat nem az határozza meg, hogy képesek vagyunk-e velük kereszteződni, vagy sem. Ha igazolni akarjuk a kettős mércét – ha a társadalom úgy döntött, hogy az emberekkel jobban kell bánni, mint például a marhákkal (melyeket meg szabad főzni, és meg szabad enni, míg az embereket nem) –, akkor a közeli rokonságnál hatékonyabb érveket kell találnunk. Lehet, hogy az emberek a rendszertani besorolás szerint valóban messzebb állnak a szarvasmarháktól, ám nem az a lényeg, hogy mindnyájunknak agya van? Vagy (ami még jobb) Jeremy Bentham gondolatmenetét követve, az emberek nagyobb szenvedésre képesek. Vagy, hogy még ha a marhák ugyanúgy félnek is a fájdalomtól, mint az emberek (és az ég szerelmére, mi okunk volna az ellenkezőjét feltételezni?), ők legalább nem tudják, mi vár rájuk. Tegyük fel, hogy a polipok felmenői egykor a miénkkel vetekedő elmével és érzelmekkel rendelkeztek. Ezt teljes joggal feltételezhetjük. Már ez a puszta lehetőség rámutat a rokoni kapcsolatok másodlagosságára. Vagyis, kérdezi a morálfilozófus, miért hangsúlyozzuk annyira az ember és a csimpánz közti folytonosságot?

Igen, egy ideális világban a közeli rokonságnál valóban jobb érveket kellene találnunk annak igazolására, hogy például húst eszünk, de nem vagyunk kannibálok. Ám a kiábrándító tény az, hogy manapság a társadalom morális hozzáállása szinte kizárólag hézagos, fajelvű alapokon nyugszik.

Ha valakinek sikerülne egy csimpánz/ember hibridet létrehoznia, a hír megrengetné a világot. A püspökök összevissza hebegnének, a jogászok mohó várakozással készülnének az újfajta ügyekre, a konzervatív politikusok dörgedelmes beszédeket tartanának, a szocialistáknak pedig fogalmuk sem lenne, hogy milyen álláspontra helyezkedjenek. A fegyvertényt végrehajtó tudósokat kiűznék a nyilvános helyekről, a hitszónokok és a bulvársajtó lovagjai sorra lelepleznék őket, és talán még az ajatollah segédei is elítélően nyilatkoznának róluk. A politika már sohasem lenne a régi, sem a teológia, sem a szociológia, sem a pszichológia és a filozófia legtöbb ága. A Föld, melyet így megrázhat egy olyan mellékes esemény, mint egy hibrid létrehozása, valóban egy fajelvű világ, melyet részekre szakadt elmék uralnak.

Azt kívántam érvekkel alátámasztani, hogy mennyire sajnálatos a tudatunkban az emberek és a „majmok" közé mélyített áthághatatlan szakadék. Azt is állítottam, hogy e megszentelt szakadék jelenlegi helyzete teljesen önkényes – egy evolúciós véletlen eredménye. Ha a túlélés és kihalás esetlegessége másként alakult volna, a szakadék most máshol lenne. Egy véletlenre alapozott etikai elveket pedig nem szabad kőbe vésett kinyilatkoztatásként kezelnünk.
1.4

Tudomány, genetika és etika
Feljegyzés Tony Blair részére

Rangos miniszterek (és a nekik szolgáló Sir Humphreyk)²⁷ esetében megbocsátható, ha a tudósokat olykor a közpánikot gerjesztő, máskor csillapító személyeknek tekintik. Ha manapság egy tudós egy újság hasábjain megszólal, általában az ételadalékok, mobiltelefonok, a napozás vagy a villanyoszlopok veszélyességéről értekezik. Azt hiszem, ez elkerülhetetlen, hiszen a polgárok – megbocsátható módon – egyaránt ragaszkodnak a biztonságukhoz, és ahhoz, hogy ezt a kormányzat biztosítsa számukra. Ám mindez szomorúan negatív szerepet ró a tudósokra. Sőt, azt a szerencsétlen benyomást is erősíti, hogy hitelességük tárgyi tudásukon alapszik. Pedig ami a tudósokat valóban különlegessé teszi, az nem annyira a tudás, mint az a módszer, ahogyan megszerzik a tudást – egy módszer, amelyet mindenki a saját előnyére használhat.

És ami még rosszabb, e megközelítés elfeledkezik a tudomány kulturális és esztétikai értékeiről. Olyan ez, mintha valaki találkozna Picassóval, és az egész beszélgetés során arról próbálná meggyőzni őt, hogy milyen veszélyes, ha valaki lenyalja az ecsetet. Vagy ha mondjuk valaki Bradmannel²⁸ találkozna, és egész idő alatt a meccseken viselt védőeszközökről társalogna. A tudomány, csakúgy, mint a festészet (és többek szerint, mint a krikett), magasabb rendű esztétikával bír. A tudomány költészet lehet. A tudomány spirituális lehet, sőt még vallásos is, ha a szót nem a természetfölötti értelmében használjuk.

Egy ilyen rövid feljegyzésben nyilvánvalóan lehetetlen olyan átfogó elemzést adni, mint amilyeneket a közigazgatási tájékoztatókon Ön majd úgyis megkap. Ehelyett azt gondoltam, hogy kiemelek néhány különálló témát – vagy inkább címszavakat –, melyeket érdekesnek tartok, és remélem, hogy Ön is annak tartja majd ezeket. Ha több helyem lenne, más címszavakat is megemlítettem volna (például a nanotechnológiát, amelyről, azt gyanítom, sokat hallunk majd a huszonegyedik században).