Tanulmányok az Újkori Európa jogfejlődéséről

Az állampolgárság jogintézményének két európai alapformája: a német és a francia modell

A történeti fejlődést alapul véve azt láthatjuk, hogy Nyugat-Európa nemzetiségi szerkezete akként kezdett kialakulni, hogy a kora középkori (6-9. század) barbár etnikai népcsoportok (pl. frankok, gótok, longobárdok stb.) – amelyeket a korban „gentes”-nek vagy „nationes”-nek neveztek – fokozatosan felbomlottak, és a romanizált őslakossággal összeolvadva immáron territoriális alapon szerveződtek újjá („nationalités provinciales” – pl. bajorok, flandriaiak, aquitánok stb.). A középkori „tartományi nemzetiségeket” a századok során az államhatalom alakítja át „államnemzetiséggé” s e folyamat végpontján, a 18. század végi francia forradalommal megszületik a polgári politikai nemzet.

A „nemzet” modern fogalmát alkotó ismérvek közül három tűnik kiemelkedőnek. Elsőként az a követelmény, hogy minden egyes ember egy bizonyos nemzethez tartozzék és a nemzetnek az azt alkotó egyének elvileg egyenlő tagjai. A második ismérv a modern nemzeti szuverenitás koncepciójának megszületése, mely szerint kizárólag a nemzeti legitimitást megtestesítő állam lehet legitim, s ha nem ilyen az állam, akkor át kell ilyenné alakítani. A harmadik „terminus technicus” talán a leglényegesebb, amely szerint a nemzet par excellence politikai lojalitás tárgya. A nemzet a modern nacionalizmus gondolatrendszerében válik kollektív személyiséggé, önmagában megálló politikai kategóriává, s ezáltal lesz a csoportlojalitás legfőbb kategóriája.

A 18. század előtt valamely nemzetiséghez tartozás önmagában csupán a csoportlojalitások egyik fajtája volt, amely alárendelődött az egyént kötő sokféle minőségű „hűség” (fidelitas) formáinak. Ennek megnyilvánuló „terepei”: hűség a király személyéhez, elvontabb formájában a koronához, aztán hűség a hűbérúrhoz, a földesúrhoz és – természetesen mindezek mellett és túl – a keresztény egyházhoz. A 19. századi csoportlojalitásoknál a sor elején a nemzeti hovatartozás áll (francia, német stb.), azt követi a vallás (katolikus, protestáns stb.), majd a lakóhely (bretagne-i, magdeburgi stb.), végül a különféle kisebb társadalmi egyesülésekhez tartozás formái (pl. párttagság, szakszervezeti tagság, egyesületi tagság, klubtagság stb.) következnek.

1300 táján a jogállás lesz a központi rendező elv, ami a rendiség viszonyainak egy ország keretén belüli kifejlődésével alkotja a maga „nemzeti ideológiáját”, ahol a nemzetbe csak azok a személyek tartoznak bele, akik tagjai a rendi communitasnak – vagyis az egyháziak, a nemesek és a polgárok. A „nemzetiség” tehát egy mesterséges történeti képződmény, amelynek létrejöttében a politikum szférája meghatározó. Nem lehet összemosni az „etnikummal”, a nemzetiség nem egyszerűen etnikai csoport. Anthony Smith meghatározza az etnikai közösségek hat fő sajátosságát: a) közös név, b) közös eredetmítosz, c) közös történelmi emlékezet, d) közös kultúra, e) egy meghatározott „hazával” való azonosulás, f) a lakosság nagy részével vállalt szolidaritás. Eltérő vélemények vannak az etnikai közösségek és a nemzetek egymáshoz való viszonya kapcsán is. Egyesek az etnikai közösségeket a nemzetté válási folyamat egyik kiemelkedő lépcsőfokának tartják, míg mások szerint a nemzetté válás során nem feltétlenül szükséges az etnikai közösség léte.
A német modell
A német állampolgárság koncepciójának „szíve” a német etnikum, amelynek meglétéhez köti a törvényalkotó az állampolgárság megadását. A Német-Római Birodalom (Das Heilige Römische Reich) születése időpontjától fogva magában hordozta a központi hatalom elenyészését. I. Ottót a pápa 962-ben Rómában császárrá koronázta, s e két szuverén kibontakozó párharca az elsőbbségért egyre inkább elvonta a császár figyelmét a német belpolitikai feladatokról, aminek következtében lehetővé vált a partikuláris fejedelmi hatalom fokozatos megerősödése. II. Frigyes, hogy itáliai politikájához szabad kezet kapjon, 1220-ban az egyházi fejedelmeket jogilag is önálló fejedelmeknek ismerte el (Confoederatio com principibus ecclesiasticis), míg 1231-ben (Statutum in favorem principium) lemondott a királyi felségjogok gyakorlásáról a világi és egyházi tartományurak (domini terrae) birtokain. Ugyanez a statútum még azt is elrendelte, hogy törvényeket vagy új jogokat a fejedelmek csak a tartomány előkelőinek egyetértésével vezethetnek be. Ennek következtében a rendi egyezkedés a birodalom és a császár szintjéről a tartományok és a fejedelmek szintjére szállt le.

Az interregnum (1257-1273) idején a fejedelmek magukhoz ragadták a királyi birtokok zömét és sikerült az örökletes monarchia helyett a királyválasztás jogát érvényesíteniük, majd az 1356-os Német Aranybullával jogilag megerősítve is sikerült az uralkodó fölé kerekedniük. Az Aranybulla állandósította az egyes tartományok közjogi különállását. A kiváltságaik folyamatos bővülése oda vezetett, hogy a Német-Római Birodalom nem rendelkezett egységes központi hatalommal és igazgatási rendszerrel, leszámítva az 1495-től működő Birodalmi Kamarai Bíróság (Reichskammergericht) jogegységét megteremteni igyekvő fórumát. Az egységes államiságot kifejezni hivatott intézmények formálissá jelentéktelenedtek, a tartalom a tartományi szintre került. A német széttagoltságot az 1648-as vesztfáliai béke törvényesítette s tette végképp szimbolikussá a birodalom létezését. A rengeteg fejedelemség mellett a birodalmi városok, egyes egyházi uradalmak, kisbirtokosok és lovagok tudták megőrizni közvetlen kapcsolatukat a császárral és a birodalommal. Ún. „immediat” státusúnak számítottak, azaz közvetlenül birodalmi státuszban voltak, s a régi német jog szerint Reichstand állással, azaz birodalmi képviseleti joggal bírtak. Az ország közösségét (communitas regni) a kiváltságos rendek alkották, s csak őket tartották a korszakban nyilvántartható országlakosnak.

A helyzetet alapvetően a francia forradalom változtatta meg. Egyrészt megteremtette az állampolgárság modern felfogásának és szabályozásának alapjait, másrészt a német területek országhatáraiban és államformációiban indított el maradandó változásokat. A forradalmi Franciaországból születő napóleoni császárság erőteljes nyomására 1806-ban formálisan is megszűnt a Német-Római Birodalom. A Rajna jobb partján fekvő államokat Napóleon belekényszerítette egy francia védnökség alatt álló nemzetközi jogi államközösség megalapításába, amely a Rajnai Szövetség (Rheinbund) elnevezést kapta. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus 1815-ben szentesítette a Birodalom megszűnését, elismerte a mediatizációk nagy részének jogérvényét, valamint az 1804-ben alapított osztrák császári címet is. Emellett megszüntette a Rajnai Szövetséget és létrehozta 39 német állam – köztük Ausztria és Poroszország részvételével – a Német Szövetséget (Deutscher Bund).
A „német közösség” a Deutscher Bund időszakában
A Német Szövetség közjogi alapjait az 1815-ös bécsi kongresszuson elfogadott Szövetségi Szerződés (Bundesakte) és a bécsi kongresszus 1820-ban elfogadott záróaktusa adták. Utóbbi dokumentumot aztán külön határozattal a Deutscher Bund alaptörvényévé nyilvánították, de ennek ellenére nem alkotmánylevélnek, csak nemzetközi szerződésnek minősíthető mindkét jogi aktus. Mindezek alapján a Deutscher Bund államszövetségként, s nem szövetségi államként határozható meg.

A Szövetség alapító okmánya, a Bundesakte az államközösség szintjénél szorosabb köteléket hozott létre a tagállamok között. A szabályozás alapján az egyes tagállamokban polgárjoggal rendelkező személyek egy másik tagállamba átkerülvén ugyanazon jogállást kapják meg, mint az adott tagállam polgárai. Egyfajta „quasi közös német állampolgárságról” beszélhetünk, amely fontos lépcsőfok volt a később megvalósuló német egység útján.

A következő állomás a romantikus mozgalom és a porosz reformmozgalom. A polgári és a haladó nemesi értelmiség a nemzet fogalmát kiterjesztette a közrendűekre is és az együvé tartozás ismérvét a közös nyelvben, kultúrában, szokásokban, egy – ahogy Herder írta – sajátos népszellemben vagy néplélekben (Volksgeist), illetve a közös történelmi múltban határozta meg. A nyelvi és kulturális különállás „felfedezését” és hangsúlyozását nemsokára a területi különállás követelése váltotta fel. Az alapjában véve defenzív és kulturális tartalmú nemzeti romantika helyét a század ’40-es éveire felváltotta az offenzív, területi követelésekkel fellépő nacionalizmus. A nemzeti mozgalom kulturális síkról politikai síkra helyeződött: a törekvések központjába immáron az önálló nemzetállam létrehozása került. A 19. század elején induló német függetlenségi mozgalom két célt tűzött ki: meggyőződésük szerint a németek a politikai szabadságot egy alkotmányos német államban csak úgy érhetik el, ha egyesítik a németeket egyetlen nemzetállamban. A másik feltevés, ami szerint a németek elérhetik a politikai szabadságot nemzeti egyesítés nélkül, illetve a nemzeti egységet politikai egység nélkül még inkább megalapozatlanabbnak bizonyult.

Ilyen körülmények között kezdett a középosztálybeli értelmiségiek identitása, német tudata kialakulni. Német tudatuk révén egy kulturális közösséget alkottak, így a német nemzetfejlődés útja nem az „államnemzeti” irányba fejlődött, hanem a „kultúrnemzet” koncepciója alakult ki, melynek első neves teoretikusa Herder volt. azonban a „kultúrnemzet” nem volt több mint egy „képzelt közösség”. Poroszország és Ausztria partikularizmusa megóvta a német konföderációt a konföderális nemzet (Bundesangehörigkeit) státusz, más szóval a konföderáció államai között az azonnali alkotmányos státusz kialakításától. Ausztria és néhány délnémet tagállam ellenezték az általános német nemzetiségi státusz (allgemeines deutsches Bürgerrecht) ötletét.

Poroszország kiemelt helye a Szövetség állami közt a 19. század első felében lezajlott társadalmi, politikai és alkotmányos reformok gyümölcse, melyek aztán gyorsan tovaterjedtek a német államokban. A porosz állam nagyjelentőségű reformot léptetett életbe a korporációk autonómiájának (Stande) eltörlésével, amelyek fő akadályát képezték egy egységes, homogén és központilag irányított uralom létrejöttének. Megszüntetésükkel egyidőben megalkották a Bürgerstand kategóriát, mely fogalomba tartozott mindenki, aki nem volt nemes vagy paraszt. Ugyancsak nagy lépést jelentett ebbe az irányba a jobbágyfelszabadítás. A földesúri joghatóság alól kikerült paraszt immár szabadon kerülhetett kapcsolatba az állammal és válhatott polgárává.

A 18. század végén és a 19. század folyamán, a német területeken soha nem látott mértékben nőtt az elszegényedés és nagy tömegek vándorlása indult meg, amely a határok közötti mozgást kiterjesztette. A 19. század első felében a túlnépesedett német területek szegényei így indultak Poroszország felé. Hogy megfékezzék ezt a váratlan népességbeáramlást, Poroszország szigorításokat hozott a költözködés- és a foglakozás szabadságával kapcsolatban és a porosz állam meghatározta, hogy ki volt az állampolgára (pontosabban ki tartozott az államhoz) és ki volt az idegen státuszú. Az 1842-es porosz törvény, a „a porosz alanyiság megszerzése és elvesztése” szerint az állampolgári státusz porosz szülők gyermekeinek járt és megszerezhető még törvényesítés, házasság vagy honosítás által. Ezen felül kategorikusan kizárta a „domicilium facit subditum” (azaz az állandó lakhely alapítja az alattvalói minőséget) ősi elvét azzal a szabállyal hogy az állandó lakóhely tekintetében a „jövőben sem fog erre alapozódni a porosz állampolgári illetőség”. Kinyilvánította, hogy a külföldieket ellenőrzés alatt tartja államában.

A porosz állampolgársági törvény a státuszszerzés főszabályává a leszármazási vagy „vérségi” elvet, a ius sanguinist tette és egyúttal egyértelműen elutasította – a jövőre vonatkozóan is! – a ius soli, azaz az államterületen való születéssel történő állampolgárság-szerzés elvét, amely az állandó lakhely meglétéhez kapcsolódik. A német állampolgársági koncepció kiteljesedésének folyamatában a következő lépcsőfok az 1848-as Frankfurti vagy Paulskircheni alkotmányozás, amelyben kísérletet tesznek egy egységes német nemzetállam megalkotására. A Frankfurti alkotmány meghatározza a német nép fogalmát: a „német nép azoknak az államoknak a polgáraiból áll, akik a Német Birodalmat alkotják”. Ezen felül, minden németnek engedélyezi a Birodalom bármely területén a lakhatást, az ingatlanszerzést és az iparűzés jogát, valamint szabaddá teszi a kivándorlást, emellett megtiltja a tagállamok polgárai közti megkülönböztetést. A Frankfurti alkotmányozás csak írott papír maradt. Az alkotmány hajóját főként a Porosz Királyság „lékelte meg” s így megteremtette a maga számára a lehetőséget a saját vezetése alatti, dinasztikus legitimitáson nyugvó német egység véghezvitelére.
A német egység létrejötte és az állampolgárság
Az egységes (kis)német állam 1871. április 16-án léptette életbe az alkotmányát, mely egy föderális állam alkotmánya. Az új állam a Német Birodalom (Deutsches Reich) elnevezést kapta. Az állam élére az egykori porosz király, I. Vilmos került császári minőségben, de nem mint „Németország Császára”, hanem a „németek császára”.

A Német Császárság sem etnikailag, sem kulturálisan nem alkotott homogén nemzetet. Ennek alátámasztásául elég csak a Birodalmon belüli nem német etnikumú népesség változatosságára és jelentékeny számára utalnunk (pl. franciák Elzász-Lotharingiában, dánok Schleswigben és lengyelek Poroszországban), valamint a határokon kívül lévő németek nagy számát említenünk (pl. az Osztrák-Magyar Monarchia kb. 10 millió német lakosa, akikkel együtt a „nagynémet-egység” politikai koncepciója beteljesedhetett volna).

Az alkotmány rendelkezik állampolgársági kérdésekről is. Egész Németország területén közös állampolgárságot (birodalmi állampolgárság) állapít meg oly módon, hogy minden szövetségi állam polgára minden más szövetségi államban belföldi lakosként kezelendő. Ennek alapján megilleti a birodalmi polgárt (Reichsangehörigkeit) az állandó lakhelyhez, iparűzéshez, közhivatalokhoz, földbirtokszerzéshez, a tagállami állampolgárság elnyeréséhez való jog az ottani lakosokkal megegyező feltételek mellett.

Az alkotmány szerint tehát kétféle állampolgári minőség létezik: birodalmi és tagállami polgári státusz. Birodalmi polgár csak az lehet, aki rendelkezik tagállami állampolgársággal is, anélkül a birodalmi polgárság nem áll meg. A tagállami polgárság megszerzését és elvesztését az 1870-es Nemzetiségi Törvény (Staatsangehrigkeitsgesetz) szabályozza. Eszerint az állampolgárság megszerezhető leszármazás, törvényesítés, házasság, honosítás útján, és elveszíthető törvényesítés, házasság, elbocsátás, hatósági határozat, valamint 10 évi megszakítatlan távollét alapján.

Az alkotmány szabályozása új szintet vezetett be a német állampolgársági jogba: a birodalmi polgár kategóriáját. A jogintézmény újabb átfogó szabályozására az 1913-as állampolgársági törvény két elv alapján született: tisztán ius sanguinis és a „Deutschtum” (etnokulturális kategória, ami magában foglalja a német etnikumot és kirekeszti a többi etnikumot). Egy etnokulturálisan homogén német nemzetállam megteremtése érdekében a német etnikumúak bevándorlását szorgalmazták, míg más etnikumét szigorították. A szakirodalom egyes képviselői két megközelítést különböztetnek meg, amely véleményünk szerint mintegy megpecsételte a német sorsot: az első az univerzalista nézet, amelyet a francia forradalom elvei megvalósításának tartanak, a másik a partikuláris, amely előre jelezte a 20. századi totalitárius mozgalmak fő elemeit.

Az első nézet magában foglalja a szociáldemokrata és bal-liberális politikai erők álláspontját, akik a demokratikus köztársaság hívei. Számukra a német nemzetállam létrejötte egyenlő volt a lokálpatriotizmus túlszárnyalásával – amely a német fejedelemségekre volt a jellemző – és a politikai szabadság és polgárok közötti egyenlőség elérésével. Az utóbbi felfogás képviselőz, a konzervatív nemzeti erők, egy etnikailag homogén német állam létrejöttét célozták. Számukra a német nemzetállamnak a „Deuschtum” politikai szervezetének kellett lennie.

A versailles-i „megrázkódtatások” következtében jelentős válságba került a németek kollektív identitása, ami többek között azzal járt, hogy az addigi államkultusz helyébe a nép újrafelfedezése és fokozódó dicsőítése lépett. A német nép tudati „beazonosítása” fokozatosan megváltozott és immáron nemcsak a birodalom megmaradt és elcsatolt területei, valamint Ausztria németjeit számították a német nép tagjai közé, hanem azokat a „szórványnémeteket” is egyre inkább idesorolták, akik történetileg nem német államokban éltek.

Ezek a német népcsoportok a középkori telepesmozgalom, az ún. kolonizáció következtében népesítették be a célterületek lakatlan, műveletlen vidékeit. A Német-Római Birodalom határain túlra, főként Kelet- és Közép-Európába irányuló külső kolonizációnak három fő típusa volt: az első típusba tartoznak azok a telepesek, aki egy meglévő állam keretei között telepedtek le nagyobb tömbben, s így évszázadokon át megőrizték etnikai különállásukat. A második típusba azok a térségek tartoznak, ahol a kolonizációt katonai hódítás előzte meg, amely a keresztény térítés jelszavát tűzte zászlajára. A meghódoltatott lakosság a középkor folyamán fokozatosan elveszítette nyelvét s elgermánosodott. A harmadik típusba azok a betelepülők tartoztak, akik a katonai hódítást követően városokba költöztek, hogy ott iparos- és kereskedő-tevékenységet folytassanak. A legtávolabbi lett és észt térségekben a paraszti népességet a helyi lakosság alkotta, így etnikailag duális társadalom jött létre: a földbirtokos és városi népességet a németek, a parasztságot a lettek és az észtek alkották, akik nem asszimilálódtak.

A Németország történelmi hatásain kívül így letelepedett és évszázadok óta ott élő németeket a Weimari köztársaság idején együttesen egy újonnan létrehozott elméleti kategóriába, az ún. „népközösségbe” (Volksgemeinschaft) sorolták, akiket „lelki kötelékek fűznek össze, azaz a közös sors és a közös politikai hitvallás”. A német kisebbségek egyre inkább a német államtól várták helyzetük javítását, így fokozatosan felértékelődött a nemzeti és népi szolidaritás pótolhatatlanságába vetett hit.

Az 1933-ban létrejövő nemzetiszocialista állam első éveiben hivatalosan csak az elcsatolt német lakosságú területek visszaszerzését hangoztatta, mint elérendő célt. A beteljesülés stádiumába először 1935-ben a Saar-vidék, majd 1936-ban a Rajna-vidék visszacsatolásával léptek, s a folyamatra a „koronát” 1938-ban a régi álom, az „Anschluss” megvalósításával tették fel. Emellett autonómiajogokkal ellátott „népcsoportokként” ismertették el a német kisebbségeket. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a hitleri népiség-politika arra törekedett, hogy a népi németeket nemzetiszocialista szervezetekbe szervezve a Birodalom külpolitikai céljainak, a keleti élettér meghódításának szolgálatába állítsa.

A II. világháború kezdetén bontakozott ki a népi németek Birodalomba való visszatelepítésének ideája. Felállítottak egy nemzeti katasztert, ami a külhoni németeket volt hivatott számba venni, így előkészítvén a „nem tartható szilánkterületeken” lévő németség hazatelepítését. Ezt a célt propagálta a „Haza a birodalomba!” (Heim ins Reich!) jelszó. Ezzel egyidőben, Himmler irányításával megkezdték a germanizációs politikát megteremtő ún. Generalplan Ost megvalósítását, amelynek alapján a megszállt Lengyelország területéről tervszerűen kiűzték és elpusztították a helyi lakosságot, s helyükre népi németeket telepítettek. A náci állam gondot fordított az állampolgárság jogintézményének nemzetiszocialista alapú megváltoztatására is, mely rendező elvének a leszármazás mellett a fajelméleti alapú megkülönböztetést tette meg. Az ún. nürnbergi faji törvények esetében az addigi szabályozással szemben nem egy, hanem kétfajta állampolgársági minőséggel operál a náci törvényalkotó.

A törvény különbséget tett állampolgár és birodalmi polgár (Reichsbürger) között. Állampolgárnak azt tekinti, aki „a német birodalom Védőszövetségéhez (Schutzverband) tartozik és ennek fejében a német birodalommal szemben különösen el van kötelezve.” A birodalmi polgár viszont „csakis az a német vagy fajrokonú állampolgár, aki magatartásával bebizonyítja, hogy hajlandó és alkalmas arra, hogy a német népet és a birodalmat hűen szolgálja”. Csak birodalmi polgár részesülhetett politikai jogok gyakorlásában. Ezt a szabályozást két hónap múlva kiegészítették az ún. „kevert vérűekről” szóló törvénnyel, melyben egyrészt meghatározták a zsidó és a „kevert fajú” személyek fogalmát, másrészt kimondták, hogy zsidó nem lehet a birodalom polgára, őket a törvényalkotó kizárja a politikai jogok gyakorlásából, valamint megtiltja számukra a közhivatal-viselést.
A II. világháború utáni szabályozás
A II. világháborút követően egyrészt az országot katonailag megszállták, másrészt Németország újabb területi veszteségeket volt kénytelen elszenvedni, harmadrészt az egykori birodalom határain kívül élő németek kollektív bűnösnek kikiáltva exodusra kényszerültek. 1949-re két német állam jött létre a megszállási zónák területén: a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) a nyugati zónában, míg a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) a keleti, szovjet zónában. A menekülés, az elüldözés és a postdami egyezményekben kimondott kényszer-áttelepítések következtében kb. 14-15 millió német kényszerült elhagyni – néha több évszázados! – lakóhelyét, akik közül mintegy 2 millió sohasem érte el a célállomást, mivel ők útközben elpusztultak. A nyugati megszállási övezetben hozzávetőlegesen 8 millióan, míg a szovjet zónában mintegy 4,5 millióan telepedtek le.

A Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) 1949. május 23-án kihirdetett alaptörvénye preambulumában hangsúlyozta a német nép egységét és a német állam állandóságát. Az alaptörvény 116.§-a kimondja, hogy „német az, aki német állampolgárságú, áttelepített, vagy mint menekült illetve kiutasított a német néphez tartozik, úgyszintén akinek házastársa vagy leszármazója az 1937. december 31-i állapotnak megfelelő német birodalmi területen ilyenként elismerést nyernek”. Ezen felül kérelmükre visszaállítja azon volt német állampolgárok és leszármazóik állampolgárságát, „akiknek állampolgárságát 1933. január 30-a és 1945. május 8-a között politikai, faji vagy vallási okokból megvonták.”

A német egyesítésről az NSZK sohasem mondott le, az NDK területét belföldnek tekintette. Az NDK 1949-es alaptörvénye is még egyetlen német állampolgárságról beszél, de az 1967-es állampolgársági törvény szerint már csak az volt jogosult NDK állampolgárságra, aki az NDK létrehozásakor a német nemzethez tartozott vagy leszármazás útján, vagy az NDK határain belül született, vagy honosították. Az 1968-as NDK alkotmány nemzetfelfogásában az NDK „a német nemzet szocialista állama”. Az 1974-es új alkotmány már nem német népről, hanem az NDK népéről ír, a dokumentum definíciója szerint az NDK „a munkások és parasztok szocialista állama”, így innentől hivatalos különbség lett az NSZK etnikai elvű, határokon átívelő német nemzetfogalma és az NDK által újrafogalmazott politikai és osztályalapon meghatározott nemzetfogalom közt. Az NDK 1950-ben elismerte a lengyel-német államhatárt. Az NSZK 1970-ben kijelentette, hogy az Odera-Neisse vonal a Lengyel Népköztársaság nyugati határa, s a felek megerősítették „fennálló határaik sérthetetlenségét most és a jövőben”. Kijelentették, hogy „egymással szemben nincs semmiféle területi követelésük és a jövőben sem fognak semmilyen területi követelést támasztani”.

A német egyesítés alkalmával a négy megszálló hatalom és a két német állam között kötött 1990-es ún. „négy plusz kettő” szerződésben, illetve az ugyanezen évi lengyel-(össz)német határszerződésben Németország végérvényesen lemondott a vitatott területekről. Az 1991-es lengyel-német jószomszédsági és barátsági szerződésben a felek megfogalmazták, hogy eltekintenek az állampolgársági kérdések rendezésétől. A német Alkotmánybíróság a jövőre nézve kijelentette, hogy a német alkotmány a 16.§ (1) bekezdésében egyértelműen fogalmaz: „A német állampolgárságot nem lehet elvonni.”

A következő vizsgálandó kérdés a háborúban megszállt területek német lakosságának állampolgársága. Ha a megszállt területek államai az ottani állampolgárságtól megfosztják és területükről elüldözik a németeket, a kérdéses rendeletek hatályban tartása nem ellentétes ezen országoknak a nemzetközi jog által védett érdekeivel. Így a háborúban megszállt területek német lakosságának német állampolgársága továbbra is fennállónak tekinthető.

Speciális kategóriát képeztek a menekülés, az elüldözés és a postdami egyezményekben kimondott kényszer-áttelepítések következtében az NSZK-ba betelepült németek, mely személyek sorsát két jogi lépésben igyekeztek rendezni. A mintegy 8 milliós tömeg megjelenése a nyugatnémet területeken számtalan problémát okozott, melynek kezelésére szövetségi minisztériumot (Bundesministerium für Vertriebene) hoztak létra 1949-ben, amelyet 1969-ben szüntettek csak meg. a kormányszerv mellett a menekült szervezetek is koncentrálták erőiket: 1949-ben alakult meg az Elüldözött Németek Központi Szövetsége (Zentralverband vertriebener Deutscher), majd 1950-ben létrejött a Hazájukból Elüldözöttek és Jogfosztottak Blokkja (Block der Heimatvertriebenen und Entrechten). 1952-ben megszületett az ún. teherkiegyenlítési törvény. A jogszabály egyéni, 50 százalékos adót rótt ki minden 5000 márka feletti vagyonra, amelyet 20 évi részletben kellett megfizetni. Az így összegyűlt összeget az igényjogosultaknak kártalanítás, nyugdíj, kölcsön vagy képzési hozzájárulás formájában folyósították, de ez a támogatás csak csökkenteni tudta tényleges kárukat, értéke elmaradt vagyoni káruk valós értékétől.

1953-ban született meg a jogszabály az áttelepített, menekült illetve kiutasított és az NSZK területén letelepedett személyekre, valamint a tényleges kitelepítések után érkező kelet-európaiakra terjedt ki. Utóbbiakat a törvény kitelepülőknek (Aussiedler) nevezi. A két személyi jogkör (menekültek/elüldözöttek, ill. kitelepülők) vonatkozásában megszületett a „német jogállásúak” csoportja, amely az állampolgár és az idegen mellett egy harmadik kategóriát alkotott: külföldinek minősültek, de ezt leszámítva valamennyi állampolgári jog megilleti őket. Automatikusan, német jogállásuk és az országban való letelepedésük okán tehát nem szerezték meg az NSZK állampolgárságát. Erre csak egy állambiztonsági klauzulával kibővített külön eljárás végén kerülhetett sor. Az 1999-es, legújabb állampolgársági törvénymódosítás azonban más kiküszöböli ezt a sokszor hosszadalmas és megalázó procedúrát: a kitelepülés állampolgárságot keletkeztető jogi ténnyé vált. Egy 1980-as rendelet szerint a németséghez tartozás nem egyenlő a német származással, nem etnológiai, hanem jogi tény, amely nem lehet mérlegelés tárgya és kizárólag a fenti törvényben idézett megvalláshoz és az azt megerősítő ismérvekhez fűzött jogkövetkezmény.

Németországban a honosítás kivételes megoldás maradt; nem biztosították valamennyi kérelmezőnek. A honosítás jogintézményének általánosabb alkalmazásával – a kettős állampolgárságot tiltó elv további fenntartása mellett –, valamint a ius soli elv megjelenésével megteremtődtek a nem németnek született személyek német állampolgárság-szerzésének jogi lehetőségei. A honosítás általános követelményei szerint az a külföldi jelentkezhet honosításra, aki legálisan és tartósan tartózkodik Németországban, cselekvőképes, nincs ok kiutasítására és elegendő jövedelemmel rendelkezik saját és családja eltartására. További feltétel, hogy a honosítást kérelmező önként jöjjön Németországba, ott bizonyítsa előző állampolgársága feladása árán a német állam iránti hűségét és jól beszélje a német nyelvet. A német állampolgárok házastársainak honosítása esetén rövidebb tartózkodást ír elő a jogszabály. A házastársnak 3 vagy 5 évet kellett Németországban tartózkodnia, minimum 2 éve házasnak kellett lennie és asszimilálódnia kellett a német társadalomba.

A ius soli elv csak mostanában jelent meg. a legutóbbi törvénymódosítás, 2000. január 1. óta német állampolgárságot szerezhet az a Németországban külföldi szülőktől született gyermek, akinek legalább egyik szülője folyamatosan és legálisan 8 éve Németországban él. A gyermek 18 és 23 éves kora között választhat a német és a külföldi állampolgárság között. Elveszti a német állampolgárságát, ha választási kötelezettségét elmulasztja a német hatóságoknál bejelenteni írásban.

A 86. szakasz kimondja, hogy a 15 éve legálisan Németországban tartózkodó külföldit honosítani kell, ha lemond előző állampolgárságáról, nem ítélték el súlyos bűncselekményért és képes magát és családját eltartani munkanélküli segély és szociális segély nélkül.

A tartományi nemzetiség tudat csak az 1300-as években kezdett kitágulni, ezt megelőzően nem használták a nation kifejezést a királyság területén lakók összességére. A 14. század elején jelenik meg először a forrásokban a natione Gallicus kifejezés, majd a különféle írásos anyagokban fokozatosan kiformálódik a nation de France fogalma. A tartományi nemzetiségi tudat meglétének objektív alapja a tartományi széttagoltság elve. A területi széttagoltsághoz az vezetett, hogy a francia uralkodók nem rendelkeztek a hűbéri hierarchia valamennyi szintjével. A széttagolt francia hűbéri állam területén három különböző territoriális egység létezett. A hercegségek olyan territoriális államok voltak, ahol a hercegek uralmukat a királytól nyerték, de trónjukat már dinasztikusan örökíthették át, s saját hűbéreseikre, valamint a Karoling-kori igazgatási intézményekre támaszkodva gyakorolták területükön hatalmukat. A 9-10. században jöttek létre a Karoling uralkodók birtokaiból kiszakadó önálló grófságok, amelyek számát a hercegségekből kivált grófságok száma is szaporította. A legkisebb területi egységet alkották a várkerületek, amelyek a kővárak köré szerveződtek. A várak élére kinevezett várnagyok idővel a vidék tényleges uraivá váltak, amit elősegített annak az elvnek az érvényesülése, amely szerint a joghatóság a várhoz kötődik. Az életképes várkerületek mellett mindig akadtak gyengék is, amelyeket a nagyobb egységek (hercegségek, grófságok) bekebeleztek, így a széttagoltság mellett párhuzamosan jelen volt az integráció is.

Az erős királyi hatalom ideológiáját a 12. század első felében dolgozta Suger Saint-Danis-i apát, VI. Lajos tanácsadója. Eszerint a király vazallusainak vazallusai elsősorban az uralkodónak tartoznak hűséggel, mivel ő áll a feudális hierarchia csúcsán. Ennek érdekében a dinasztia köré vallásos mítoszt építettek (rex Christianissimus), illetve megalkották az uralkodóház eredetmítoszát. Ennek nagyhatású következménye lett a közösségi tudatra: egyrészt igazolódott a franciák „nemes eredete”, a kiválasztottság képzetét elindítva, másrészt „bizonyítást nyert” Gallia birtoklásának „történeti joga”, harmadrészt történeti tanúsítványt kapott a franciák eredetközösségének elképzelése. A 12. század végétől bomló hűbéri államból a 14. század elejére megszületett az egységes „királyi állam”, amelynek megteremtéséből oroszlánrészt vállalt IX. (Szent) Lajos (1226-1270), illetve IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) király. A jogtudó legisták a római jogból vették át az uralkodói hatalom teljességének (plenitudo potestas) a gondolatát, amelynek alapján megfogalmazták az új doktrínát: rex est imperator in regno suo, azaz a király császár a saját országában.

A társadalmi rétegződés területén a hűbéri jog által szabályozottan jön létre a kiváltságosok kategóriája. A hűbéresi viszony egy szerződéses kapcsolatot hozott létre a hűbéres és vazallusa között, amelyből mindkettejükre egyaránt származtak jogok és kötelességek. A hűbért és a környező földeket a jogosítottak hamarosan örökletesnek kezdték tekinti. A 12. század közepétől a 13. század elejéig tartott ez a folyamat, melynek a végén létrejött egy örökletes, előjogokkal felruházott nemesi rend, mely a francia társadalom meglehetősen zárt kasztját alkotta egészen 1789. augusztus 4-ig, a feudális kiváltságok és előjogok megszüntetéséig. A 12. század elejére kialakult a jobbágyság rétege, amelyet a nemességhez személyi függés fűzte, s amely szintén 1789. augusztus 4-ig állt fenn. A társadalom kiváltságos rendjéhez tartozó egyháziak hozták létre azt az egészen a forradalomig ható ideológiát, amely szerint Isten három csoportra osztotta az emberiséget: azokra, akik imádkoznak (papok, oratores), azokra, akik harcolnak (katonák, bellatores vagy pugnatores) és azokra, akik dolgoznak (jobbágyparasztok, laboratores). Kötelezettségteljesítésük jutalma pedig nem volt más, mint a túlvilági üdvözülés.

A személyi alávetettség mellett a jobbágy feletti bíráskodási jogot magában foglaló földesúri joghatóság vezet ahhoz, hogy a jobbágyok csupán korlátozott jogképességgel rendelkeztek. Ez viszont azt is eredményezte, hogy a Francia Királyság lakosságának több mint 90%-át kitevő jobbágyok közvetlenül nem, csak urukon keresztül kapcsolódtak az államhoz. A királyságot közösségként, méghozzá az országlakosok közösségeként (communitas regni) kezdték meghatározni a rendiség kialakulása idején, tehát csak a kiváltságos rendet számították az „országlakosok” közé. A communitas regni-be sorolták be ugyanakkor a dolgozók tömegéből kivált városlakókat, akik az ún. kommunajog elnyerésével nem egyenként, hanem közösségként emelkedtek ki a földesúri hatalom alól.

Franciaországban az első általános rendi gyűlést (États généraux) IV. (Szép) Fülöp hívta össze 1302-ben, hogy mindhárom rend (papság-nemesség-városok) támogatását megszerezze a pápával szemben folytatott vitájában. A király azért hívta össze a rendeket, hogy az ő politikáját támogassák, nem pedig a rendek kényszerítik ki az összehívást. 1439-ben, az általános rendi gyűlésen állandó hadiadót szavaznak meg, így a királlyal szembeni legfontosabb fegyverükről mondanak le a rendek. A királyi hatalom teljességét hirdető felfogás alapján a király nem engedi át a gyűlésnek a törvényalkotás jogát, az mindvégig kizárólagos uralkodói jogosítvány maradt. A rendek alacsony szintű szerveződéseit is kézben tartja az uralkodó. A tartományi rendi gyűléseket is a király hívta össze a vidéki közigazgatás királyi tisztviselőjén a bailli-nek adott utasítással, vagyis az uralkodó kezdeményezheti csak a gyűlés létrejöttét.

Az angolokkal vívott százéves háború (1338-1453) alatt még többször összehívták az általános rendi gyűlést. Ekkor válik szokássá, hogy a követek választásakor ún. panaszfüzeteket szerkesztenek. A francia uralkodók – a hadsereg mellett – az állami adminisztrációra támaszkodva szilárdítják meg abszolút hatalmukat és teszik ezáltal feleslegessé a rendi gyűlések szerepét, amit 1614-et követően a forradalomig terjedő 175 évig nem is hívnak össze. IV. Henrik (1589-1610) alkotta meg az ún. „paulette”-t, amikor egy rendeletben jogilag szabályozta az akkor már egy évszázada de facto létező hivatalok adásvételét. Bizonyos illetékek lerovása ellenében a paulette révén örökölhetővé váltak a közhivatalok. A hivatali rangok megszerzőjének társadalmi státusa és előjogai növekedtek, a magasabb pozíciót birtoklók pedig bekerülhettek a nemesi rend tagjai közé, őket hívták „taláros” nemeseknek. A paulette-rendszer lehetővé tette sikeres polgári famíliák nemesi rangra emelését, elősegítve ezzel a társadalmi mobilizációt. Az így kialakult társadalmi helyzet azonban meglehetősen bonyolult képet mutatott. A forradalom küszöbére érkezett országban a válság társadalmi határvonalai nem rajzolhatók meg egyértelműen a nemesség és a burzsoázia között.

A francia nemzettudat kezdetei
A francia nemzettudat gyökerei, első nyomai elsőként a százéves háború időszakát követően tűntek fel. A folyamatos háborúk egyrészről jelentősen megnövelték az uralkodóház iránti lojalitást, másrészt az angolok elleni harcokra bíztató királyi felhívásra kialakult egyfajta francia identitás.

A másik nyom a zsoldosseregek létrejöttének időszakában keresendő. A kialakuló francia abszolutista államkormányzat egyik legfontosabb újítása a hűbéri haderő felváltása zsoldos hadsereggel. A zsoldos seregek fontos ismérve, hogy mivel toborozzák, így leggyakrabban nem anyaországbeliekből áll. I. Ferenc (1515-1547) király azonban még tovább megy: a franciákból álló zsoldoscsapatait felszámolta.

A nemzeti identitás tudati összetevői közt kiemelt helyet foglal el a közös nyelv megléte. Ennek akkor növekszik meg a súlya az identitáson belül, amennyiben az a köznyelv szintjéről felemelkedik a hivatalosan használt nyelv pozíciójába. Franciaországban az 1539. évi Villers-Cotterets-i rendelet kötelezővé tette a hivatalos dokumentumokban a francia nyelvhasználatot.

Az „Anciem Regime” idején az államhoz tartozás szempontjából jogi különbséget tettek a királyságon belüli (franciák) és az ezen kívüli (idegenek, aubain) személyek között. A franciák és idegenek közötti megkülönböztetés jogot adott a királynak arra, hogy haláluk esetén megörökölje az idegenek Franciaországban keletkezett tulajdonát és vagyonát a közvetlen francia leszármazó nélkül meghaltak esetében. Ezt szabályozza a „droit d’aubaine” („d’d”), ami nem volt túlságosan szigorú, mivel az idegenek könnyen mentesülhettek kategóriája alól. A király a bevándorlókat gyakran mentesítette a „d’d” alól, s adományozott számukra egy honosítási levelet (lettre de naturalité). A 18. században egy személy a következő két feltétel megléte esetén minősült franciának: Franciaországban éljen és/vagy itt szülessen, vagy a szülők legyenek azok. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a forradalom előtti időszakban a ius solin alapult a francia államhoz tartozás.

Az állampolgárság felfogásában a döntő változást a forradalom hozta meg. Sieyes abbé 1789. januári pamfletjében (Mi a harmadik rend?) a Harmadik Rendet a francia nemzetként definiálta, létrehozva a francia nemzet politikai koncepcióját. A polgár a politikai közeg kulcsszereplőjévé lett. Az állampolgár szó ettől kezdve a nemzet tagjára vonatkozott; a tagok alkotják a nemzetet. A tagság két kritériumét lehet megkülönböztetni – a vagyoni szempontút és a nemzetiségit. Az 1789. decemberi törvény megkülönböztette a francia állampolgárságot (citoyens francais) és az aktív állampolgárságot (citoyens actifs). Az első kategóriabéliek francia nemzetiségűnek számítottak ugyan, de nem kaptak választójogot, a második csoportba beletartozott minden legalább 25 éves, egyhelyben lakó, közvetlen adófizető francia férfi és csak ők kaptak választójogot.

A nemzetiség kritériuma egy olyan szabállyá fejlődött, amely szerint meghatározták a politikai közösség létrehozása tekintetében a tagságra való jogosultságot. A modern államközösségi logika szerint külföldiek nem lehetnek a nemzetállam állampolgárai. Az állampolgárság meghatározásánál születési helyet, a felnevelkedést és a lakhelyet vették figyelembe.

Napóleon kísérlete ellenére, amely a feltétlen ius soli mellett szólt, az 1804-es Code Civil a ius sanginis elvét is erősítette azáltal, hogy lehetőséget adott a francia állampolgárság visszaszerzéséhez annak elvesztése után, ill. azzal, hogy egy francia férfi külföldön született gyermekei francia állampolgárok lettek. Az 1889-es állampolgársági szabályozás automatikusan, kérelem nélkül állampolgárságot biztosított a második generációs bevándorlóknak. Az 1889-es törvény – kis módosításokkal – ma is él.

Az állampolgársági törvények későbbi revíziói nem igazán változtattak az alapvető szabályozáson. Az 1927-es francia revízió csökkentette a honosításhoz szükséges ország területén élési időt három évre és lehetővé tette a francia nőknek külföldi férfival való házassága után fenntartani francia állampolgárságát és átörökíteni azt Franciaországban születendő gyermekére. A ’45-ös reform minden francia férfitől ill. nőtől származó gyereknek megadta az állampolgárságot a szülőhelytől függetlenül, és ugyanígy a francia férfival házasságot kötő nőknek is. Az 1973-as szabályozás hatálytalanította a házasság állampolgárságra gyakorolt hatását és egyenlőséget biztosított férfi és nő, valamint a francia állampolgárság szempontjából jogszerűen illetve jogszerűtlenül született gyerekek között.

Állampolgárság a II. világháború után
A gazdasági válság, valamint a munkanélküliség növekedése a 70-es évek elején ahhoz vezetett, hogy Franciaország 1974-ben bevándorlási tilalmat vezetett be. A bevándorlási tilalom nem sokat változtatott a bevándorlás mértékében. A bevándorlók házastársai és gyerekei továbbra is érkeztek a család újraegyesítése célzatával. A bevándorlók státuszát vizsgálva azt láthatjuk, hogy Franciaország 1851 óta automatikusan biztosítja a francia állampolgárságot a területén született külföldi szülők gyerekének, ha legalább egyik szülő franciaországi születésű. Ez a dupla ius soli elv kötődést és hűséget feltételez a francia társadalomba asszimilálódóktól.

Az állampolgárság legutóbbi, 1998. március 16-i reformja továbbra is megerősíti azt az elvet, mely szerint a francia állampolgárság ma automatikusan megszerezhető másod- és harmadgenerációs bevándorlók által. Ennek az a módja, hogy a gyermek egy szülője megszerezze a francia állampolgárságot és a gyermek a szülőkkel együtt éljen, ill. a gyermek Franciaországban szülessen külföldi szülőktől, s 11 éves koráig, 5 éven keresztül folyamatosan az országban tartózkodjon.

A honosítás a másik mód francia állampolgárság-szerzésre, amely a hatóság diszkrecionális jogkörébe tartozik. Feltételei: 5 év állandó lakhely Franciaországban, nyelvi ismeretek, a francia társadalomba való beilleszkedési képesség, büntetlen előélet, orvosi vizsgálat és egy adott díj befizetése. A honosítási kérelmek közül általában elutasítják azokat, ahol a kérelmező családja külföldön él.

A francia állampolgárság története azt mutatja meg, hogy az államhoz való tartozás francia modellje nem az etnikai-elven alapszik, hanem a „politikai nemzet” feltételezésből indul ki. Ennek alapján a ius sanguinis elve ugyan alkalmazott szabályozási mód, de a ius soli használata segítségével lehetővé vált a másod- és harmadgenerációs bevándorlók és leszármazottaik számára „franciává válni”.