Le Jeune, Claude

Kiváló francia reneszánsz zeneszerző. A XVI. század második felének egyik legtermékenyebb és meghatározó zeneszerzője. A kifinomult francia „musique mesurée à l’antique” zenei iskola egyik vezéralakja.

Zenei tanulmányait valószínűleg Valenciennes-ban vagy annak közelében kezdte, ami akkoriban bizony Németalföld része, így a zenei világ egyik központja volt. Neve először 1552-ben tűnik fel egy Leuven-ben kiadott antológiában, melybe négy chanson-t komponált. Olyan idősebb honfitársai illusztris társaságában, mint Clemens non Papa, Crecquillon és Waelrant. Mivel protestáns volt, így 1560-től egy hugenotta nemesekből álló kör támogatását élvezte, melybe Orániai Vilmos, Agrippa d’Aubigné, Henri de Turenne, Bouillon hercege és Navarrai Henrik (a későbbi IV. Henrik) is tartozott. 1564 körül már Párizsban élt, mivel a „Dix pseaumes”-t ott adta ki, két másik hugenotta patrónusának (François de la Noue és Charles de Téligny) ajánlva. Részt vett az „Académie de Poésie et de Musique” munkájában, melyet 1570-ben alapított Baïf és Courville. 1581 őszén Le Jeune olyan művészekkel, mint Baïf, d’Aubigné és Ronsard dolgozott együtt a Joyeuse hercege és Marie de Lorraine (a királynő féltestvére), esküvőjére rendezett pompás ünnepi előadások színre vitelében. Ahogyan Nicolas de La Grotte, úgy ő is kapott a királytól megbízást arra, hogy szerezzen egy „Guerre”-t, mely egy szimbolikus párviadalt kísér. Az esküvői „Epithalame”, halála után 1608-ban jelent meg a „Guerre”-rel együtt. 1582 januárjában a lantjátékos Vaumesnil-t követte a „maistre des enfants de musique” poszton, François, Anjou hercegének udvarában, aki III. Henrik fivére volt. 1584-ben, François halála után, élt a III. Henriktől 1582. januárjában kapott zenei privilégiumokkal és kiadatta Plantin-nel Antwerpenban a „Livre de meslanges”-ot, ami 1586-ban Párizsban is megjelent.

Mersenne szerint egy gyűlölettől csepegő, úgynevezett „confession de foi”-t írt a katolikus liga ellen és elmenekült Párizsból az 1590-es ostrom alkalmával. A „Dodecacorde” és más kéziratai épp, hogy megmenekültek. A St Denis őreit, egy katolikus barátja, Jacques Mauduit győzte meg, hogy ne égessék el a remekműveket. Vélhetőleg La Rochelle-ben, egy protestáns erődben talált menedéket, ahol 1598 áprilisában adatta ki a „Dodecacorde”-t. Egy 1596. szeptemberében IV. Henriktől kapott privilégiumnak köszönhetően a „maistre compositeur ordinaire de la musique de nostre chambre” posztot nyerte el. Nem sokkal ezután azonban elhunyt és Párizsban a La Trinité, protestáns temetőben temették el. A már említett nyomtatott kiadásokon és az antológiákban megjelent darabjain kívül a többi munkája kéziratban maradt. Hihetetlen népszerűségét kihasználva Pierre Ballard nyolc gyűjteményes kötetét adta ki halála után, 1601 és 1612 között.

Munkáira egyaránt hatással volt a Josquin-t követő flamand iskola és a párizsi iskola. Utóbbi a harmonikus „air de cour”-t részesítette előnyben, egyfajta dús melizmákkal díszített transzparens kíséretű recitatif-ot.. Motettáiban és Magnificatjaban egyértelmű Willaert hatása. A három zenekari fantáziájában is megnyilvánul kontrapunktális tehetsége. Ezen művek stílusukban a velencei kortársak szonátáihoz, sinfoniáihoz és ricercarjaihoz hasonlítanak. Kettő négy részből, a harmadik pedig öt részből áll. Utóbbi Josquin „Benedicta es coelorum regina” című motettáján alapszik. Bár Willaert és Zarlino hatása érezhető műveiben, arra semmi bizonyítékunk nincs, hogy Le Jeune járt Itáliában. Ugyanis a kromatikus madrigalizmusok, mint ilyetén védjegyek, amik chansonjaiban és áriáiban megjelennek, más francia kortársainál, mint Bertrand-nál, Boni-nál és La Grotte-nál is fellelhetőek. Akárhogy is, a 43 olasz darabja, 4 és 5 szólamra, mesteri átdolgozása Nola, Moro, Mazzone és más anonim 1550-60 körül működő zeneszerzők háromszólamú villanellainak, inkább velencei, mint nápolyi hatást mutatva.

1560-ra már olyan jól csengett a „Claudin” név, ahogy közkeletűen ismert volt, hogy együtt említették Clemens non Papaval és Lassus-szal, mint „musici praecipii et excellentissimi”, Lassus „Bűnbánati zsoltárainak” bevezetőjében. Le Jeune 10 négyszólamú zsoltára (1564) Goudimel polifónikus motetta stílusában íródott Béze szövegére. A „Mais qui es tu?” című hétszólamú dialógus, ezen gyűjtemény végén, érzékelteti, hogy Le Jeune milyen mesterien bánt a nagy együttesekkel is. Ezt tükrözi azon hétszólamú kánonja is, amelyben Lupi Second dallamát zseniálisan felhasználva, zenésíti meg Guéroult „Susanne ung jour”-ját.

A németalföldi chansonnal összevetve, ahol a polifonikus mestermunka sokkal inkább előtérbe került, mint a tartalom kifejezésének finomsága az 1560-as évek párizsi chansonja világosabb és szabadabb, a szöveg és a zene belső egységét veszi célba, a vers lelkét kívánja tükrözni. A tartalom ilyetén megjelenítési szándéka kétségtelenül a költő Baïf, a „vers mesurés à l’antique” kidolgozója erőfeszítéseinek, szellemi irányításának eredménye. Le Jeune teljes mellszélességgel kiállt ezen koncepció mellett.

Az, hogy „musique mesurée” stílusú műveinek kiadásai késlekedtek, annak köszönhető, hogy ezen művek esetében az Académie jóváhagyását is el kellett nyerni a publikációhoz. Az Académie fő törekvése az volt, hogy felélessze a humanista eszményképet, mely a görög zenén alapult volna, így Le Jeune „vers mesurés” alapú, szinte kizárólagosan homofonikus szerkesztésű, művei pontosan az Académie által meghatározott és előírt metrikus elképzeléséknek feleltek meg. 1583-ban az Académie által kialakított irányelvek nyilvánosságot is kaptak, és az elitista művészi koncepció roppant népszerűséget nyert azáltal, hogy kiadták Le Jeune áriáit Baïf verseire. Ezen műveinek újszerű ritmikai élénksége és változatossága megtalálható a 43 olasz párdarabban is, melyek a „Meslanges” (1585 és 1612) két könyvében jelentek meg. Ezek ugyan formailag „canzonette alla napolitana” művek, de többnyire az észak olasz villanella mestereinek melódia formálását követik.

A „Dodecacorde” 12 zsoltára, csakúgy mint az 1606-ban kiadott „Octonaires” ciklust képvisel, a Zarlino által kidolgozott hangnemrendszert követi szisztematikusan. Le Jeune kétszer megzenésítette a hugenotta zsoltároskönyvet is. A négy és ötszólamú zsoltárainak rengeteg kiadása, melyek Párizsban, Genfben, Amsterdamban, Leidenben és Londonban jelentek meg a XVIII. század utolsó negyedével bezárólag, népszerűségének ékes bizonyítéka. Kortársa d’Aubigné elmondása szerint, Du Caurroy, miután 1605-ben Párizsban hallotta Le Jeune zsoltárait 100 tagú kórus előadásában, rögtön áttért a „musique mesurée” elvein alapuló komponálásra.