Tanulmányok az Újkori Európa jogfejlődéséről

A polgári eljárásjog a főbb európai országokban

a feudalizmus idején

1. 
   A felekre van bízva az eljárás megindítása, a bíró a per folyamán is inkább irányító és szemlélődő, mint beavatkozó és parancsoló magatartást tanúsít. Ettől az alapelvtől eltérés tapasztalható pl. az abszolutizmus idején.
   
2. 
   A bizonyítékok értéke és szerepe eltérő a két eljárásban. A polgári perben nincs tortúra által kikényszerített bizonyítás.
   
3. 
   Kérdéses, hogy milyen kényszerítő eszközzel vehető rá a perlapítás (litis contestatio) során abepanaszolt a perben való részvételre.
   

Elsősorban a feljegyzett népjogok, amelyekben már megjelenik a provinciális római jog. Az egyház ugyancsak elvégzi kánonjai összegyűjtését, a pápai dekretálisok is forrásai az eljárásjognak. A frank uralkodók pedig kapitulárékban rögzítik parancsaikat.

Az eljárás szóbeli, a bizonyítás eskütársakkal, illetve istenítéleti formák igénybevételével történik. Az eljárás rituális, szigorú formaságokhoz kötött. Lefolytatása többnyire nyílt helyen történik. A „nép” (szabadok) jelen vannak. A bíró: a rachimburg (= bölcs öreg). A frank birodalomban 774-ben a rachimburgok helyébe „scabini” kerül. A 804. évi kapituláré (Nagy Károly korában) bevezeti az inqusitiot, azaz a nyomozás az illető helyiség lakosságának kikérdezésére irányult. Jámbor Lajos 815. évi majd 818-819. évi kapituláréi bevezették a tanúk használatát a közönséges jogi eljárásba, megengedve a panaszosoknak és védekezőknek egyaránt, hogy ellentétesen tanúzó csoportot állítsanak. 819-ben előírják, hogy a két tanúzó csoport közötti ellentmondás esetén a jogi bajvívás döntsön. Jellemző továbbá az is, hogy a büntető és polgári per elkülönülése esetleges. Minden jogsértés „békeszegés”. A magánjogi elemek a büntető perben is jelen vannak. Így a per előtti megegyezést, a sértő és sérelmet szenvedő között sikeresen vagy sikertelenül megkísérlik. Alapelv, hogy a panaszt tévő kötelessége a bizonyítás, a bevádolt (panaszlott) személy kötelessége ill. joga, hogy ártatlanságát, jó erkölcsit igazolja. Az alapelv azonban már megjelenik: „actori incumbit probatio”.

Az eljárásjog a virágzó feudalizmus időszakában óriási fejlődést mutat.

1. 
   A római jog reneszánsza a középkori egyetemeken a Iustinianus nevéhez fűződő Corpus Iuris Civilisre alapítva, a hozzá szorosan csatolt kánonjoggal együtt nagy tiszteletnek örvendett.
   
2. 
   Az egyes országokban ugyanakkor a királyi udvarok jogszolgáltatása is ösztönzi a jogfejlődést. A központi bíróságok általában az egyházra tekintenek inspirációért, ily módon fogadva ne a középkori római és egyházjogot.
   
3. 
   A birodalmakon belül, mint a Német Római Szent Birodalomban, ill. az egységesülő Franciaországon belül az egyes fejedelemségek vagy városok önálló jogszolgáltatást alakítottak ki.
   

Az eljárásjog alakulására is ható általános feltételek között a 12. századtól kezdődően tapasztalható:

• 
  Az új, egyre nagyobb városok kialakulása,
  
• 
  A nemzetközi ipari és kereskedelmi kapcsolatok megjelenése,
  
• 
  A pénzügyi forgalom új intézményeinek (bankok) megjelenése,
  
• 
  A lakosságon belül a demográfiai növekedés és társadalmi differenciálódás.
  

A feleket többnyire ügyvédek képviselik, akiknek adatait és fellépését (előadásait) a periratok rögzítik. A bizonyítás racionalizálása a legfontosabb a peres eljárásban egész Európában. A sacrális-rituális elemek (természetfelettire hivatkozás) háttérbe szorulnak. A peres felek jogvitája a jury vagy bíró megnyerésére irányul. A vizsgálat (trial) kapocs a bíró és jury, valamint a felek között.

Az egyes országok peres eljárásának általános jellemzése körében kiemelt jelentőségű, hogy a 12. században nagyon jelentős változás következett be az alkalmazott jogi matériákban is. A bolognai egyetemen készülnek az első értekezések a római-kánonjogi eljárás köréből, amelyek a Corpus Iuris Civilies alapulnak.

Franciaországban egyre inkább kiképződik a coutume jog (szokásjog) egységesítése az írásba foglalás révén. Évszázadok alatt kialakul a párizsi coutume jog tisztelete, míg végül annak 1511-ben rögzített formája a vita esetén országszerte alkalmazott lesz mind anyagi mind eljárásjogi szempontból.

Németország. Míg Franciaországban a római jog nem az ország általános joga, Németországban viszont az. Ennek számos oka van, így: politikai széttagoltság; királyi jogalkotás és jogalkalmazás hiányosságai; a helyi szokások különbözősége. 1495-ben azonban létrehoznak egy új központi bíróságot, a Reichskammergericht-et, amely minden államban az ún. Gemeines Recht (általános jog) forrása lesz. Két fontos elv jelenik meg: az ún. Verhanglungsmaxime – azaz a felek kontrollálják az állításokat és a vizsgálatot. A neutralitás szabálya pedig a bíró és a felek viszonyát jellemzi.
A római-kánonjogi eljárás lefolytatása
Az egyes bíró, aki akadémiai képzettséggel rendelkezik, fogadja a panaszokat, meghallgatja a feleket és a tanúkat, megtekinti a dokumentumokat, dönt a tény- és jogkérdésekben. Kimondja az ítéletet meggyőződése szerint. A kezdeti egyszerű eljárás egyre bonyolultabbá válik.

A per beadvánnyal kezdődik. A védekező nem köteles válaszolni a beadványra, kivéve az írásbeli petíciót. Bernardus Dorna (1203) „Libellus et eorum compositione” című művében tanácsokat ad a „libel” (kérvény, vádirat) korrekt elkészítésére. A „libel”-nek tartalmaznia kell:

• 
  a felek nevét
  
• 
  a bíró nevét
  
• 
  a panaszos actioját (mit kíván)
  
• 
  kérelmének alapját (tények, bizonyítékok).
  

A tanúbizonyítás: két szavahihető tanú elegendő volt a teljes bizonyításhoz. A felek nevezték meg a tanúkat, de a bíró rendelte el a tanúzásukat. A tanúkat figyelmeztették és megeskették a felek jelenlétében. A tanúzás jegyzőkönyvezve lett és a jegyzőkönyveket elolvashatták a felek. Tipikusan skolasztikus osztályozással a bizonyítékokat különböző csoportokba rendezik. Megkülönböztették a teljes és közel teljes („probatio plenae” és „probatio semi-plenae”) bizonyítékot. A fél bizonyíték kiegészíthető volt esküvel, vagy a védekező részéről a purgatio canonicaval (tisztító eskü). A tanukat illetően a „notorium” (tanúk besorolása) szavahihetőségük szempontjából a büntető és a polgári ügyeket egyaránt érintette.

A fellebbezés. A fellebbezés egyike a kánonjog jellemzőinek. A fellebbezés megfontolja a alsóbb fokú ítéleteket, észleli annak hibáit és pótolja egy jobbal. A fellebbezés feltételezi a bíróságok hierarchiáját. Ismert a római jogban, de ismeretlen a germán népjogokban. A fellebbezés feltétele továbbá, hogy a jogi gondolkodás hajlékonyabb lett és a jogászok elfogadták, hogy a jogi szabályozás különböző módon értelmezhető. A fellebbezés nem egyedüli jogorvoslat. Egyebek között említhető a „supplicatio” (újabb folyamodvány), de ezt ugyanazon a bíróságon kellett benyújtani.

Sommás eljárás. A hosszadalmasabb eljárással szemben ezt a performát kisebb ügyekre alakítják ki. Nagyon népszerű lett mind az egyház, mind a világi perekben. E performa jellemzői, hogy a panaszt tevő szóban adja elő panaszát. Ám a bírónak autoritása nagyobb, hogy visszavessen kifogásokat, valamint a felek és tanúk kikérdezésében.

A bírák „Messieurs” – a király tanácsosai az ő Párizsi Parlamentjében. A „les vassaux laiques et ecclesiastiques” (egyházi és világi vazallusok) rövidebb-hosszabb ideig megőrizték régi kiváltságaikat és született tanácsosokként tekintik őket, megtartják bírói széküket a Parlamentben is. A messieurs hivatásos jogászok, akik egyetemen tanultak, jogi végzettségűek. A bírák megbízatása egy évre szól, de vég nélkül meghosszabbítható. Kezdetben az uralkodó nevezi ki őket, később az uralkodó megegyezik a parlamenttel megbízásukról. A 16. századtól „presidents” (elnökök) vezetik a tanácsokban a tárgyalást.

A helyi bíróság: „bailliges et senechausses”. A 13. században kialakult rendszer: az uralkodó nevezi ki, de vissza is hívhatja őket. A kisnemesség köréből kerülnek ki, a nírói feladat mellett katonai feladatuk is van. Jogvégzettek, megfelelő felkészültséggel rendelkeznek.
Bizonyítási eljárás a francia eljárásjogban
A 13. és a 14. században általánossá vált, hogy a Párizsi Parlament a helyi igazságszolgáltatás tagjait is megbízhatja a bizonyítási eljárás lefolytatásával. Rendszerint két személy jár el megbízottként, de a legfontosabb ügyekben több.

A bizonyítás lefolyása: miután a peres felek megszerezték a bírósági elnök és jegyző által aláírt és pecséttel ellátott megbízólevelet, azt elvitték a megbízottnak kérve a felek és tanúk megidézését. A megbízólevél utasította a bírót, hogy hallgassa ki az egyes tények bizonyítására a felek által benyújtott iratban (article) említett tanúkat, kutassa fel a tárgyi bizonyítékokat és okiratokat.

Miután a felek átnyújtották a megbízatást, egyben átadták a vizsgálóbírónak a bizonyítandó tények lajstromát. A vizsgálóbíró azokat az ellenérdekű felek elé tárta, majd jegyzőkönyvben rögzítette. A következő mozzanatként a felek esküt tesznek, hogy a bejelentett bizonyítékok (tények) valósak. Ugyanakkor módjukban van még azokat visszavonni. Az eskü, amit ilyenkor tesznek: „a hamis vád esküje” (serment de la calomnie). Megjegyzendő, hogy az írásbeliség elterjedtségét mutatja az, hogy a felek kötelezve vannak, hogy nyilatkozataikat írásban is benyújtsák.

A bizonyítékok megnevezését a „cikkek” (articles) tartalmazzák. Ezek lehetnek: tanúk, okiratok, egyéb tárgyi bizonyítási eszközök. Minden bizonyítandó tényt külön-külön kell megjelölni. A tiltakozások tárgyában a vizsgáló-bíró, ha bíró rangú, maga dönt, ha nem, felterjeszti az ügyet a Parlamenthez. Ha az alperes teljes egészében elismerte a felperes keresetét, befejezték a vizsgálatot és az ügyet a Parlament elé terjesztették. A tanúvallomás volt a legfontosabb bizonyítási eszköz. A tanúk meghallgatása során megjelölik azt a tényt, amelyre vonatkozóan őket meghallgatják. A kánonjogi szabályoknak megfelelően egy bizonyítandó tényre legalább két tanú egybehangzó vallomása volt szükséges. A Párizsi Parlament 1278-ban elrendelte a szószerinti jegyzőkönyvezést. Félreértés esetén a tanú a jegyzőkönyv kiigazítását kérhette, amelyet rögzítettek. Az egyéb bizonyítékok körébe különösen jelentős az okiratokkal való bizonyítás. Egy tanú (semi probatio) illetve egy további okirat kiegészíthették egymást. Az írásbeli bizonyítékokkal szemben is „kifogással”, „ellentmondással” lehetett élni. Az okiratoknak rangsora alakult ki. Legértékesebbek:

• 
  a bírósági pecséttel ellátott,
  
• 
  pallosjoggal bíró földesúr pecsétjével ellátott,
  
• 
  közjegyzői pecséttel ellátott,
  
• 
  a királyi udvar lovagja által kiállított okirat.
  

A 13. század során kialakul a Curia regisen (központi bíróság) belül: King’s Bench – a régi tradicionális királyi bíróság kevesek részére, a Common Pleas – az a királyibíróság, amelynek ítéletével szemben a King’s Bench-hez lehet fordulni. A Common Pleas-on Circuit elenyészik a 14. század közepére, illetve átalakul utazó bírósággá. A Court of Common Pleas a Westminsterben ülésezik és nyitva a szabad státusú perlekedők előtt. Itt formálódik a common law, mert már nem a bárók, hanem a tanult bírák bíráskodnak.

A common law bíróság sikerének oka: egységes eljárási rendszert alakított ki a helyi bíróságok kusza rendszerével szemben, amely a normann és angol szokásjog egymással ütköző normái szerint jár el. A write rendszer joggal tekinthető az angol középkori eljárásjog legjellemzőbb intézményének, amely a 19. századig fennmaradt. Az akcióformáknak bizonyos száma alakult a 12-13. századra. Ha a panaszos nem a megfelelő performát választja, pervesztes lesz.

Főbb write formák:

1. 
   a föld jogtalan elfoglalása (akár erőszakkal is) – nevel disseisin,
   
2. 
   vita arról, hogy a patrónus kit ajánl plébánosként a püspöknek bizonyos templomokba – darrein presentmen,
   
3. 
   annak a perlése, ha a lord visszautasítja, hogy elfogadja az előző vazallus fiánakhűségesküjét, és beiktatását az atyai hűbérbe – mort of ancestor,
   
4. 
   vita arról, hogy hol fekszik vagy egyházi természetű-e egy hűbérbirtok. Következmény: fizet-e szolgálatot vagy pénzt, - utrum,
   
5. 
   adós figyelmeztetése, hogy fizessen vissza bizonyos összeget – debt,
   
6. 
   az adós keresete, hogy kész fizetni zálogot a hitelezőknek – gage (zálog),
   
7. 
   serf elszökése az uradalomból – naifty,
   
8. 
   a bailif visszautasítja az elszámolást – account.
   

I. Edward korától a per jellegzetessége:

• 
  vádirat illetve panasz benyújtása, amellyel, illetve amelyben a panaszos megalapozza az ügyet,
  
• 
  kifogás, válasz, amely nagy választékban alakul ki: így hivatkozás valami formai hibára, tagadás vagy beismerés, azaz replikációk a panaszossal szemben. Bractontól kezdődően (13. sz.) a kifogásra római jogi szabályok érvényesülnek, így például a tanú függetlenségének tagadása, vagy az hogy egyre inkább az okleveles bizonyítás kerül előtérbe.
  

• 
  nincs original writ (nem kell ilyenre hivatkozni),
  
• 
  jury sincs, azaz az angol jog két speciális eljárásjogi intézménye hiányzik.
  

A „jogot megtaláló” bírói eljárás jellemzői:

• 
  az eljárás szóbelisége,
  
• 
  de megjelenik a jegyzőkönyv vezetése,
  
• 
  az eljárás még mindig inkább küzdelem a felek között ún. „vizsgálati eljárással” (proof-trial) megvíva. A tények háttérbe szorulnak.
  

A városokban az okleveles és tanúbizonyítás egyre gyakoribb, délről északra terjed. Így a kölni városi igazgatásban és bíráskodásban a 12. században már megjelenik a jegyzőkönyvek vezetése és a szerződések autentikus rögzítése. A tisztítóeskü – az eskütársakkal – fontos bizonyítékként fennmarad ugyan, de az istenítéletek a 13. századtól már háttérbe szorulnak, majd később elvetik őket. Az ún. Unschuldeid (ártatlansági eskü) azonban még a tanúbizonyítással szemben is elismerésben részesül.

Az írásbeliség akkor vált teljessé, amikor a Birodalmi Kamarai Bíróságon 1500-ban kialakított rendtartásban elrendelték, hogy a panaszok, replikák, tanúbizonyítás stb. írásban történjenek. A Birodalmi Kamarai Bíróság eljárásának hatása abban is megnyilvánult, hogy a területi fejedelmek szívesen alkalmaztak „gondos hivatalnokokat”, akik előbb a bíróság mellett folytattak joggyakorlatot.

Az 1667. évi „Code Louis” nem nagyszabású jogalkotás, de jogegységet teremt, érvényre juttatja továbbá az abszolutizmus jellemzőjeként a királyi jogalkotás elsődlegességét. A bizonyítási eljárásban az 1539. évi Ordonnance rendelkezését, hogy a felek által benyújtott bizonyítékokat a bíró szelektálhatja, az 1667. évi Ord. fenntartja. Az írásbeli bizonyítékok jelentőségének kihangsúlyozásával a jog biztonságát szolgálja. Előírja még, hogy 100 livre értéknél nagyobb értékű szerződéseket írásban kell kötni. Az írásbeli dokumentumokkal szemben nem ad helyt a tanúbizonyításnak, az a régi bizonyítási elv tehát, hogy a tanúbizonyítás elnyomhatja az írásbeli bizonyítékokat, eltűt. Jelentős továbbá a régi per felfogás változása, amely a pert a felek bíró előtt folytatott harcának tekintette. Az új felfogás a bíró szelektáló jogosítványával a bíró szerepét emeli ki.

XV. Lajos korában bevezetett újítások ugyancsak a per írásbeliségét hangsúlyozzák. Külön kiemelhető az, hogy a Cour de Cassation (Semmitőszék) eljárásában, valamint a Conseil d’État (államtanács) eljárásában kizárólagos jelentőségű az írásbeliség.
B) Németország
Németországban a Reichskammergericht tevékenysége révén kiképződött a polgári eljárásjog közös néet elmélete (Gemeiner deutscher Zvilprocess), amely a modern német eljárásjog legjelentősebb vonásait már tartalmazta. Így:

• 
  az eljárás minden eleme írásban legyen rögzítve, olyan szélsőséges formában, amely Franciaországban sohasem valósult meg. az az elv érvényesül „Ami nincs az aktában nincs a világon” (a római-kánonjogi elv túlhajtott formája);
  
• 
  a tradicionális, „a jogot fellelő” (többnyire laikus) bíró helyébe a hivatásos bíró lépett, az „Aktenprocess” és „Instanzprocess” eljárással, utóbbi a bíróságok hierarchiájára, s a fellebbezés rendszerére utalva.
  

A 18. században három markáns tendencia érvényesült:

• 
  az ügyvédek lehető kiszorítása, Nagy Frigyes kifejezetten gyűlölte őket, s lehetőleg állami hivatalnokokkal pótolta őket;
  
• 
  az aktáknak átküldése véleményformálás érdekében az egyetemekre megszűnt, a bíróságoknak egyedül kellett dönteniük. Ez a rendelkezés (1746) szakadékot támasztott az elmélet és a praxis között;
  
• 
  az ún. „Eventualmaxime” elutasítása. A bíró szerepe ezáltal megnő. A felek kihallgatása, a bizonyítékok beszerzése a bíró dolga;
  
• 
  a szóbeli tárgyalás elve az előzőekhez képest előtérbe került. Ebből folyik, hogy a feleknek a bíróságon személyesen kellett megjelenni;
  
• 
  az ún. „Güteverfahren”, amelyet tartalma szerint kiegyezésnek (felek megegyezése) jelölhetünk. E szerint a bíró törekedjék arra, hogy megfelelő eszközökkel, egymással szembeni jóakaratra utalással emlékeztesse a feleket arra, hogy a költséges és hosszadalmas bíró eljárástól óvakodjanak.