Tanulmányok az Újkori Európa jogfejlődéséről
|
|  Yüklə 0.66 Mb.
|
Bíróságok a polgári államokban(Rácz Lajos) I. A feudális korszak államfejlődése, különösen ott, ahol az abszolutizmus kifejlett válfaja található, egy erősen koncentrált igazságszolgáltatási szervezetet hozott létre. Addig, míg az utazó királyi udvar divatja élt Európában a király vidéken csak mindig egy-egy rövidebb időszakra tudta központi bíráskodása megjelenésével, azaz a praesentia (az angoloknál még a praeaudientia formulát is használják, míg a franciáknál a Curia in Concilio az elnevezés) formájával érvényesíteni a központi bíráskodási politikát. Ennek a szisztémának a korrigálására állították fel mér a korai feudalizmusban a legtöbb országban az utazó, vagy kiküldött bírák intézményét. Így találkozhatunk Angliában az itinerary justice vagy a Magyar Királyságban a királybírák intézményével. Ugyanakkor a kiküldött bírák a központi jogszolgáltatás egységesítő szándékán túl mégis inkább a helyi szokásjogok továbbéltetői is lettek. Mégpedig azzal, hogy a közismert probi viri vagy boni homines intézményével, azaz a helyi szokásjog ismerőinek a bíráskodásba valamilyen módon való bevonásával (például jury vagy scabini) inkább erősítették a territoriális helyi jogot, mintsem a központi akaratot. Különösen élesen látható ez majd a német birodalom tartományaiban. A 15-16. század Európa szerte a királyi udvar állandó letelepedését, magának a fővárosnak, mint jogi fogalomnak ismételt megjelenését, illetve ezzel párhuzamosan új központi állami adminisztráció állandósulását eredményezte. A kialakulóban lévő bürokrácia jogász tagjaival, éppen azok jogi műveltsége révén alkalmassá váltak arra, hogy kettős feladatot lásson el , azaz az igazgatási tevékenység mellett ugyanazon igazgatási poszt birtokosaként egyúttal jurisdikciót is gyakorolt, bíráskodott. Döntéseit pedig, az igazságszolgáltatási tisztéből fakadóan mellé rendelt személyzettel hajtatta végre. Az igazgatás és az igazságszolgáltatás szoros összefonódásának ilyen módon való fennmaradása a korábbi feudális korszakkal szemben most már szakmailag is indokolható volt. A királyi tanács egyúttal a legfőbb döntéshozó szerv, így az uralkodóhoz személyesen fellebbezett ügyek is végső soron itt dőlnek el, mégpedig gyakorta az uralkodó személyes elnökletével lefolytatott tanácskozásban. Vannak a központosítás szempontjából negatív példák is. Ilyenként is értékelhető a német Reichskammergericht 1495-ös felállítása. A mintegy száz éves birodalmi reform eredményeként felállított birodalmi hatalommal szemben legalább a jogszolgáltatás területén valamiféle birodalmi egységet akart megteremteni. A gondosan kimunkált szervezet, a mellé applikált Reichskammergerichts ordnung-al valóban a korszak példamutató szervezettségű legfelsőbb bírósága lehetett volna. Hatásai közül kettőt emelnénk ki: egyrészt a tarományurak a Reichskammergericht létrehozását követően sorra szerzik meg tartományuk számára a jus de non evocando és a jus de non appellando kiváltságát. Igazi jogi súlyát nem tudta elérni, az egyes tartományok jogszolgáltatása, különösen ügyesebb abszolutista kormányzatok esetében (pl. Poroszország) függetlenedni tudott a központi kamarai bíróságtól. Másrészt viszont a Reichskammergerichts ordnung részletes szabályaival, így azzal, hogy előírja a bíróság összetételét, miszerint nyolc jogász és nyolc köznemes vegyen részt mindenkor a bíráskodásban – messzemenően megerősítette a német juristen foglakozást, illetve a német jogtudományt. Milyen hátrányokkal járt a közigazgatás és a jurisdikció, azaz a bíráskodás szoros összefonódása? Számos újkori közigazgatás szerv működését nagyban gátolta, idővel pedig, korábbi jelentőségüket el is sorvasztotta, hogy a központi igazgatásnak óhatatlanul el kellett látnia igazságszolgáltatási ügyeket is. Sajátos ellentmondás feszült az újkori államkormányzatokban, amennyiben az alacsonyabb társadalmi réteg tehetségesebb tagjainak is, litteratus, illetve jogi műveltségük révén lehetővé tette akár a központi legfontosabb kormányzati szervekbe való bejutást (sőt a hivatalvásárlások elterjedésével a kör még tovább bővült), illetve a központi kormányzat már teljesen új módszereket alkalmazott az ügyintézésben. Számos visszásság marad fenn folyamatosan a feudális kori igazságszolgáltatás terén. A király bírói parancsaival , amit gyakran kegyelemből ad, átterelheti az ügyesen perlekededő fél számára kedvezőbb bírói fórum elé az ügyet. Ugyanígy találkozhatunk gyakorta az ún. delegatum juridicium-okkal, azaz az uralkodó által kiküldött ad hoc bírói fórumokkal, amelyek némelykor eljárásukkal a későbbi statáriális bíráskodásra is emlékeztethetnek. Ugyanakkor sajátos pozitívumként értékelhető, hogy egyfajta egységesítő funkciót is betölthet a késő feudális bírósági rendszer, különösen annak legfelsőbb bírói fóruma. Éppen az abszolutista államkormányzatokban figyelhető meg, hogy egyfajta unifikációs szerepet is betölthetnek az államszervezetben. Figyelemre méltó, hogy adott esetben egy abszolutista kormányzat kezében az igazságszolgáltatási jog még bizonyos kormányzati szuverenitás megvédésére is lehetőséget adott. II. A polgári állam bírósági szervezete két nagy követelményre, mégpedig: a hatalmi ágak megosztásának elvére, illetve a Francia Deklaráció „jogegyenlőség”-ének elvére épül. Montesquieu híres munkájában a „De l’espirit des lois”, azaz a Törvények szellemről című munkájában az angol alkotmány kapcsán tette a közismert megállapítását a hatalmi ágak szétválasztásáról. A Francia Forradalom idejére ezek az először 1748-ban publikált eszmék már eléggé közismeretek lehettek és egyértelműen meghatározták a francia Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjainak gondolkodását és ily módon jogalkotó tevékenységét. Elsőként az 1790. augusztusi, a bíróságkról szóló dekrétum mondja ki Franciaországban a bíróságok igazságszolgáltatási monopóliumát. Hasonlóképpen a jogegyenlőség vagy a törvény előtti egyenlőség szintén fontos eleme lesz az önálló hatalmi ágként kikiáltott bírósági rendszernek. Spinoza a pártatlan igazságszolgáltatás érdekében messzemenően helyesli a bíróválasztás elvét. Fontos észrevétele, hogy a bíró ne legyen részlehajló, sőt, már egy bírói szervezettől független ún. Semmitőszék felállítását is tervezi arisztokratikus berendezkedésű államában, akiknek feladatuk lenne egyúttal a tisztviselők hivatali feladatai feletti ellenőrzés és bíráskodás. A bíráskodási joggal kapcsolatos esetleges visszaélések miatti aggodalmát Jean Bodin később is kifejezi az „arányos, egyenlő és harmonikus” igazságszolgáltatásról, miszerint társadalmi állástól, kortól, nemtől függetlenül mindenkire egyformán ugyanazt a büntetést szabják ki. Bodin bevezeti a „harmonikus arány” fogalmát, amely a körülményekre tekintettel szabja ki a büntetést. Rousseau a Társadalmi szerződésről írott híres munkájában hitet tesz – az államszervezeti elvek kapcsán – a választás elvének, mint legitimációs eszköznek az elsődlegessége mellett. A Deklaráció igazságszolgáltatással kapcsolatos rendelkezése: „Az emberek szabadnakés jogilag egyenlőnek születnek és azok is maradnak… A törvénynek azonosnak kell lennie mindenki számára, akár védelmez, akár büntet. Minden állampolgár egyenlő a törvény előtt… Mindenkit csak a törvény által előírt és az általa meghatározott formák szerint lehet vád alá helyezni… Az olyan társadalmaknak, ahol a jogok garanciáját nem bizotsították, a hatalmak szétválasztását pedig nem határozták meg, nincsen alkotmányuk”. Mindehhez még hozzákapcsolódnak a processzuális garanciák, így a törvénytelen előzetes letartóztatás tilalma; az ártatlanság vélelme; a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvek, azaz mondhatnánk, hogy a visszaható hatály tilalmának garantálása. A polgári állam bírósági rendszerének elvei (az 1791-es francia Alkotmány alapján)
Fontos követelmény, hogy mindkét rendszernél a tagokat választják, de a választhatóság széles körét megfelelő cenzusokkal (főként vagyoni és műveltségi) megfelelően korlátozzák. Az is általános szabálynak mondható, hogy az esküdt bíróság ítélete ellen általában csak kivételes esetben engednek fellebbezést. Míg az ülnökök közreműködésével hozott ítéleteknél a perorvoslat, ha nem is ténykérdésben, hanem csak jogkérdésben, de megengedhető.
III. A rendes bíróságok „A” Általános elvként a bírósági szervezetet a közigazgatási területi beosztáshoz igazítják. Így a közigazgatás három vagy négy fokozatától függ a bírósági hierarchia is. Ugyanakkor a négyes hierarchikus tagolás, amely elvileg három fellebbezést biztosított, ellene mond a jogbiztonságnak. Elkerülésére két módszer alakult ki; a pereket csak egy meghatározott fórumon lehet elkezdeni, így rövidül az apelláció további lehetősége, vagy, mint a franciák: bizonyos közigazgatási szinten nem állítanak fel bíróságot. A fellebbezés rendje szoros összefüggést mutat a bírósági fokozatokkal; illetve azzal a jogi megoldással, hogy a legfelsőbb bíróság csak cassatios, azaz semmítő jogkörrel bír-e, agy reformatorius, tehát az alsó fokú bírósá ítéletét megváltoztató joga is van. Külön sajátossága, hogy a Semmitőszéknek évente nyolctagú küldöttséggel kellett beszámolnia a törvényhozó gyűlés előtt a Semmitőszék ítélkezési tevékenységéről. A középkori egyházi és világi bíráskodásnak a fellebbezés tekintetében nem alakult ki egységes rendszere, azaz a fellebbezés felsőbb szintjei sohasem voltak elzárva. A polgári kor bírósági rendszerében a fellebbezésekkel kapcsolatban kétféle felfogás érvényesült. Az egyik hagyományosan a bírói szervezet hierarchiájához igazodóan lehetővé tette, akár a legfelsőbb bírói fórumig való eljutását a pernek. Ez természetesen nem kedvezett az ítélkezés kívánatos gyorsításának, illetve messzemenően elősegítette a jogbizonytalanság konzerválását. A másik vélemény, amelynek konkrét szervezeti lecsapódásai is tetten érthetőek azt mondta, hogy a bírói ítéletek elleni fellebbezések teljes megnyitása tulajdonképpen degradálja az elsőfokon eljáró bíróság tekintélyét. Így, ha szükségből meg is kell egyes esetekben engedni a fellebbezést, akkor az legfeljebb az adott eljáró bíróság szintjén szervezett, tehát nem a hierarchiában felettes külön fellebbezési bírói tanácsban lehetséges. Általánosnak mondható, hogy a gyarmattartó államok nagy része a helyi autonómia körébe sorolta az igazságszolgáltatás jogát. Ugyanakkor a legsúlyosabb bűncselekményekben előfordult, hogy az anyaország hatóságai járhattak csak el. Másrészt szinte kötelező szabály lett a legnagyobb perértékű vagy a súlyos büntető ügyekben a fellebbezés az anyaországhoz. „B” A választott bíráskodás, mint rendes bíráskodási forma általános elismerést nyert, mint az igazságszolgáltatás egyik régi demokratikus formája. A választott bíráskodás a középkori keretekben is elsősorban „magánjogi” igényjogosultságú perek eldöntésére volt alkalmazható. Mivel a választott bíráskodás eseti jellegű, így a polgári korban az azt elismerő országok bírósági törvényei szólnak róla, de külön rendszeréről már nem rendelkeznek. A 20. század kontinenseket átívelő gazdasági és kereskedelmi tevékenysége ismét divatba hozta a választott bíráskodást. De ez kezd eltérni régi formájától, amennyiben gyakran már állandó tagokkal is rendelkezik ad hoc volta ellenére. Az 1960-as évektől egyre gyakrabban teszik lehetővé fontosabb ügyekben az apelláció lehetőségét, leginkább az adott ország legfelsőbb bírói fórumaihoz. IV. Anglia bíráskodási rendszere Az angol bírósági rendszer történetileg eléggé meghatározott és a kontinenstől jelentősen eltérő struktúrát alkot, bizonyos vonatkozásokban napjainkig.
a) a rendkívüli bíráskodás – irregular tribunals - fórumai Már a Tudorok korában megfigyelhető, hogy éppen az új központosított kormányzás igényeinek megfelelően a hagyományos központi (főként common law és equity) bíróságok mellett újak felállítására is sor került, illetve már régen működők nyertek különleges hatáskört. Ezeket az angol alkotmánytörténet rendkívüli bírói fórumoknak, azaz irregular tribunals-nak nevezi, mint amelyek jogellenesen ragadták magukhoz a bíráskodási jogot („unlawful usurpation of jurisdiction”). Közülük később az egyik leghírhedtebb a Star Chamber, a Csillagkamara bírósága lett. Ezzel a kamarával intéztette VII. Henrik király mindazokat a birtok elkobzásokat, amiket a vele szemben többször fellépő különböző trónkövetelők leverése után, a vesztes trónpretedens és azok híveink vagyonával szemben rendelt el. Úgy tűnik már Erzsébet kormányzása alatt végső soron ide kerültek az adózással, főként az adómegtagadással kapcsolatos, illetve bizonyos az uralkodó által régi hűbéri jogon szedett jövedelmek fizetési vitája miatti perek. Hasonló jelleggel működött a szintén Tudor korban felállított Egyházi Főbizottság, a Court if High Comission is, amelyik nemcsak a saecularisatios ügyek egy részében lett bírói fórum, de az új protestáns vallással, illetve magával az Ecclesia Anglicana-val összefüggő perekben is ítélkezett, nemegyszer a reformáció által felettébb igényelt lelkiismereti szabadság sérelmére. Közutálatnak örvendtek továbbá az ún. területi tanácsok. Így a skótokkal kapcsolatos határviták miatt a Council of the North (amelyet Yorkban állított fel még 1537-ben VIII. Henrik, bár egyes halvány utalások szerint a kezdetek egészen III. Richardig visszanyúlhatnak; területileg pedig Yorkshire és még négy további county tartozott alá), vagy a Council of Wales. Ezek a bírósági jogkörrel is felruházott közigazgatási szervek, mint vidéki királyi főhatóságok az adott terület szinte minden ügyére hatáskörrel bírtak, ezért bíráskodhattak is. Különösen érdekes a Wales-i tanács, amely IV. Edward uralkodásától kezdve létezett, s bár Wales területét már az 1284-es Statutum Wallie teljesen incorporálta, Anglia területébe és jogába mégis a tartománynak egyfajta jogi különállása létezett. Hiszen territoriális jogáról, a Wels laws-ról folyamatosan hallunk. Hasonlóan irregularis bíráskodás alakult ki az első Stuartok, különösen I. Károly katona politikája miatt. A civil területek a katonai beszállásolás okán a hadijog – martial law – alatti területnek minősültek, s az oda kinevezett katonai parancsnokok – comissioner – a civilekre is kiterjedő egyfajta, mondhatni statáriális bíráskodást (martial law) is folytattattak. Itt említendő a Stuartoknak a parlamenti szólásszabadság sérelmére elkövetett – szinte rendszeres – törvényellenes gyakorlata is. A királyi visszaélések miatt a parlamenti ülésszakon hevesen ágáló képviselők nagy részét a parlamenti ülésszak befejezése után, amikor a parlament már eloszlott, akkor az uralkodó – törvénytelenül a Towerben – fogságra vettette. b) a rendkívüli bíráskodás eltörlése és az új törvénykezési elvek megfogalmazása Mindezen rendkívüli bíráskodási fórumok – irregular tribunals – elleni tiltakozásul születik meg 1628-ban a Petition of Rights, ami azután legalább a hadijogot eltiltja, míg a többi irreguláris bíróság csak 1641-ben lett eltörölve. Az 1689-es Bill of Rights-ban tilalmazzák mindenféle rendkívüli bírósági fórum felállítását, legyen az akár tanács vagy bizottság, vagy más elnevezésű is a Bill szövege szerint. Az 1628-as Petition of Rights hangsúlyozza, hogy a bíráskodás során csak rendes bírák – lawful judgement – járhatnak el a szabad emberekkel szemben, mégpedig az ország joga szerint – by the law of the land – és rendes eljárás során – by due process of law –, ami alatt a jury útján történő ítélkezés értendő. A személyes szabadság végső garanciája csak 1679-ben a Stuart restauráció idején kerül törvénybe iktatásra, mégpedig a Habeas Corpus Act-el. Lényegében a törvénytelen letartóztatás tilalmát és az ártatlanság vélelmét fogalmazza meg, mégpedig az angol case law, esetjogi gondolkodás módjának megfelelően processzuális szempontból. A Habeas Corpus Act meghatározza: a) kit lehet alapos gyanú alapján törvényesen fogva tartani és bíróság elé állítani, b) illetve megengedi, hogy az eljárás kezdetéig megfelelő biztosíték, azaz óvadék letétele mellett szabad lábon védekezhessen. A bíráskodásra vonatkozó következő garancia csoport szintén tartalmaz bizonyos processzuális szempontokat. Elsősorban azt célozza, hogy az ügyben eljáró bíró legyen pártatlan, azaz későbbi kifejezéssel: független. A common law bírák jurisdictios joghatósága nem a királyi kegytől függ, hanem magának a common lawnak az authoritásából és erkölcsi tekintélyéből ered, azon alapszik. A bírói függetlenség további garanciáit majd az 1701-es Act of Settlement fogalmazza meg. Ennek a legfontosabb szabályai, hgy bár a bírák központi kinevezése fennmarad, de:
Fentiek nyomán az angol uralkodók bíráskodási joga teljese visszaszorul, az igazságszolgáltatással kapcsolatban csak két jogosítvány csoportja marad meg. Egyrészt változatlanul gyakorolja a bírói kinevezéseket, másrészt viszont az említett impeachement vád esetét leszámítva jogi korlát nélkül gyakorolhatja a kegyelmezés jogát. Az angol forradalom során rögzül az uralkodó mellett a parlament szuverenitása, s a parlamentáris monarchia szabályainak megfelelően az uralkodó fent említett jogosítványainak a korlátozása következik be a parlamenti határozatok nyomán. Angliában a jog mindenek feletti szupremáciával bír, amit a bíróságok döntései és a parlament együttesen alakítottak és alakítanak. Ebből vezetik azután le a törvény előtti egyenlőség elvét. A bírói joghatóság elsősorban magának a jognak az authoritásából és erkölcsi tekintélyéből következik. Ezért is nevezi az angol jogtudomány az angol rendes bíróságokat „courts of Law”-nak (vagy ordinary courtsnak). A jogszupremáciája alól egyetlen kivétel bizonyos vonatkozásokban a parlament, amely törvényeivel és bíráskodási tevékenységével maga is jogalakító tényező. c) Az angol polgári kori rendes bírósági rendszer kiépülése Központi bíróságok Az 1800-as évek Angliájában megkülönböztetik a rendes bíróságokat (ordinary courts vagy courts of Law) és a külön bíráskodás fórumait (spacial tribunals). A főbíróságok esetében átlátható rendszert teremtett az egykori udvari common law illetve az equity bíróságokból, továbbá megkísérelték tisztázni és rögzíteni a fellebbezés végső fórumait is. Az új bírósági struktúra is különbséget tesz a polgári, illetve a büntető ügyekben.
A Lordok Háza mind polgári, mind büntető ügyekben egyaránt a legvégső fellebbezési fórum mindenki számára, ám egészen 1948-ig a peer rangúak esetében külön kiváltságos fórum is volt. A Lordok Házához általában már nem lehet fellebbezni a Court of Appeal-t megjárt polgári jogi ügyet (civil law cases) 1934 óta, egy-két esetet kivéve. Ilyenkor a végső fellebbezés akkor lehetséges, ha ehhez a Court of Appeal vagy a House of Lords hozzájárult. Büntető ügyekben eleinte a legfőbb ügyész, az Attorney General ha adott egy igazolást (certificate), hogy az adott ügynek a felülvizsgálata bizonyos okokból szükséges lehet a Lordok Háza által, úgy a végső apelláció lehetősége megnyílt. Csak azért nem lehet a Lordok Házának konkurens bírósága, mivel hagyományosan a korábbi angol gyarmatok fellebbezési fóruma volt a Privy Council. Valószínűleg a cabinet felállítása a Privy Council-on belül eredményezheti a bíráskodási jog korlátozott mértékű megújítását. Helyi bíróságok
|