HatáRÁTLÉPÉsek a doktoriskolák III nemzetközi konferenciája, Kolozsvár, 2010. augusztus 26–27. Szerkesztették: Dobos István Bene Sándor

Arra a kérdésre keresem a választ, hogy miben különbözik az angol és a magyar nyelv­újítás motivációja, és hogy miért nem járt sikerrel az előbbi, míg az utóbbi igen. A két mozgal­mat a lehető legtöbb szempontból igyekszem összevetni.

Angliában a bemutatandó nyelvújítási kísérlet egy véres dinasztiaháborút követő arany­kor­ban, az úgynevezett Tudor-korszakban kezdődött. Jelentős események történtek ebben a korban. A Spanyol Armada legyőzése, valamint Anglia és Wales egyesülése mind a hazafias érzelmeket növelte. Itt kell megemlíteni az anglikán egyházat is, melyet VIII. Henrik alapított, a pápától való elszakadása által, és amely ezáltal egy nemzeti egyház lett. A patriotizmus a nyelvújítási törekvéseknek is kiindulópontja lehetett. A hazafias érzelmek felébresztették az emberekben a vágyat, hogy nyelvükből megpróbálják kiirtani az idegen elemeket, azaz a jövevényszavakat.

A normann hódítás előtt nem érte jelentős idegen hatás az angol nyelvet. Skandinávok telepedtek le a Brit-szigeteken az angolszász korban, de ők nem őrizték meg identitásukat és a századok folyamán felvették az angol nyelvet. A normann hódítás viszont jelentős válto­zásokat eredményezett, mert Hódító Vilmos francia nemeseket vitt magával, és a franciát tette az uralkodó elit nyelvévé. Ők csak 5%-át alkották a társadalomnak, tehát a lakosság nagy része továbbra is angolul beszélt. Igen ám, de szükség volt arra, hogy az arisztokrácia és a nép között kapcsolat teremtődjön. Ez különösen a normann földbirtokosok és a földjeiken dolgozó parasztok között volt fontos. A liturgia nyelve a latin volt, de a franciául beszélő papoknak egy csak angolul értő néphez kellett szólniuk. Akik magas társadalmi pozícióra vágytak, meg kellett, hogy tanuljanak franciául. A XIV. században az angol beszélt nyelv volt, a francia és a latin pedig írott. A fontos dokumentumokat franciául írták. A XIII. századtól a francia fokozatosan átvette a latin helyét az adminisztráció világi és nem annyira hivatalos területein, de a XIV. századtól ismét fontos lett az angol, és 1349-ben az oktatás nyelveként is visszaállították. 1356-ban London polgármestere és elöljárói elrendelték, hogy a bírósági eljárások nyelve az angol legyen. 1362-ben először ült össze a Parlament úgy, hogy a tanácskozás nyelve az angol volt, 1386 után pedig már angolul is lejegyezték a vitákat, nem csak franciául. A Kancellária 1430 után fogadta el az angol használatát.

Voltak persze olyanok, akik rosszallták az angol ilyen mértékű előretörését. Közéjük tartoztak az ügyészek és a hivatalnokok, valamint az Oxfordi és a Cambridge-i Egyetem. Továbbra is fontos maradt a francia, mivel a levelezésben csak 1450 után vált normává az angol. A XV. században a városok okiratait is elkezdték angolul írni. IV. Henrik udvara angolul beszélt és előmozdította az angol nemzeti szintű használatát, aminek az lett a következménye, hogy a francia megszűnt beszélt nyelv lenni Angliában, és idegen nyelvként lehetett csak tanulni. A latinnak jelentős szerepe lett a humanizmus előretörésével. A humanisták vissza akarták állítani eredeti formáját, azt, amit Ciceró is beszélt. Beszélt változatát helytelenítették. Fokozatosan a tudomány világába szorult vissza a latin ismerete, tehát nem jelentett veszélyt az angolra nézve.

Habár a francia megszűnt beszélt nyelv lenni Angliában és írásban is jelentős mértékben átvette helyét az angol, volt egy másik változata, ami nagy hatással volt az angolra. Ez a standard (Île de France) változat volt, ami rengeteg jövevényszót adott az angolnak. Amikor a francia már senki anyanyelve sem volt Angliában, tanárokat szerződtettek, hogy megtanítsák az arisztokrata családok gyerekeit franciául. E tanárok Párizs környékéről (Île de France tartományból) jöttek, ami megmagyarázza azt, hogy miért kerültek át jövevényszavak az angolba a francia e változatából. E közép-francia dialektus a 13. században erős hatást kezdett gyakorolni Franciaország többi részére, melynek következtében a normann francia veszített presztízséből Angliában. A reneszánsszal latin eredetű szavak is bekerültek az angolba. Latin és francia szavak keveredtek, oly módon, hogy sok francia szó a latin eredetihez alkalmaz­kodott (pl. equal, amely Chaucernél egal), míg latin jövevényszavak francia végződéssel mentek át az angolba (pl. -tio(nem)-re végződő szavak, melyek -tion-ként anglicizálódtak). A XVI. század fordulóján új korszak kezdődött az angol szókészlet történetében. A nagy fel­fede­zések kora volt ez. Anglia mindenfelé küldte fiait, melynek eredményeképpen az angolba minden nemzet nyelvéből kerültek át töredékek. Ezt követte a Tudor-kor, amely a nyelvújítási törekvések kiindulópontja volt, mint azt már említettem.

Ezek után vizsgáljuk meg a magyar nyelvújítás történeti hátterét. Magyarországon a nyelvújítás kezdetei a középkor első írásos emlékeihez nyúlnak vissza. A közép-magyar kor második felében már megnövekedett azoknak az elsősorban tudományos munkáknak a száma, melyek szerzői egyre több új szót és kifejezést alkottak. Említsünk meg néhány szerzőt, akik nyelvi kérdésekkel foglalkoztak e korszakban: Geleji Katona István, Medgyesi Pál, Mikolai Hegedűs János, Kászoni János, Bihari Ferenc és Apáczai Csere János. A nyelvújítás szórványos és elszigetelt jelenség volt ebben az időben.

Fő korszakának megvizsgálása elején meg kell jegyeznünk, hogy a magyar nyelvújítás egy egész nemzetre ható mozgalom volt, és egész más motivációja volt, mint Angliában. Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, vizsgáljuk meg a nemzet fogalmát. Négy dolog szükséges ahhoz, hogy nemzetről beszélhessünk: nyelv, terület, gazdasági élet és kultúra. Ha ez a négy dolog nincs meg együtt, nem beszélhetünk nemzetről. A nemzet jellemzői között tehát fontos helyet foglal el a közös nyelv is. Magyarország nem volt független állam a nyelvújítás idején, mivel a Habsburgok uralma alatt állt. II. József 1784. május 11-i rendelete a németet tette Magyar­ország hivatalos nyelvévé a latin helyett. A megyéknek és az igazságszolgáltatásnak három év múlva kellett teljesen áttérni a német nyelvre. A német főtárgy lett az oktatásban és a pap­nevelésben. A felsőoktatás bizonyos területein a tanítás nyelve lett (pl. filozófia és orvos­tudomány). Azokat, akik nem beszéltek németül, nem alkalmazhatták hivatalos pozícióban vagy tanárként, és ha valaki nem tanult meg németül a határidőig, azt elbocsátották. A magyar nép függetleníteni akarta magát Ausztriától, ill. a német nyelv uralma alól. A magyar nyelv­újítás a németesítés ellen szólt. A politikai, nemzeti öntudatra ébredéssel együtt járt a nyelvi öntudatra ébredés. Vezéralakja Kazinczy Ferenc volt. Két tábor volt, az ortológusoké és a neológusoké. Az előbbiek a nyelvújítás ellen voltak, míg az utóbbiak mellette. Kazinczy szerint a hazaszeretet és az anyanyelv szeretete összefügg egymással. A magyar nyelvújítás­nak további alakjai voltak még többek között Révai Miklós, Verseghy Ferenc és Földi János.

Módszerek

Egy szót akkor lehet a nyelvújítás termékének tekinteni, ha egy szerző az általános szó­készlet részévé teszi, mint új szót. A nyelvújításnak több módszere volt. Nézzük először azokat, amelyeket az angol nyelvújítási kísérlet során alkalmaztak. Azok, akik a jövevény­szavak ellen voltak, azt mondták, hogy az angolnak a saját szókészletét kellene használnia, úgy, ahogy azt a német is teszi. Ezen álláspont kiemelkedő támogatója volt Sir John Cheke, aki angol morfémák használatát ajánlotta új szavak alkotásához. Lefordította Máté Evan­géliumát, oly módon, hogy az angol szókészletet használta fel új szavak képzéséhez. Ilyen szavakat találunk nála: gainrising (lit. ‘újra-felkelés’) a resurrection ‘feltámadás’ helyett, hunderer a centurion ‘százados’ helyett. E szavak némelyike archaizáló volt, de a legtöbb új formáció volt. Egy anglikán lelkész, Ralph Lever (c.1530–1585), aki a XVI. század leg­radikálisabb angol puristája volt, megpróbálta helyettesíteni a logika latin terminológiáját angol szavakkal, melyeket saját maga talált ki. Fő módszere a szóösszetétel volt: endsay ‘végmondás’ a latin eredetű conclusion ‘befejezés’ helyett, speechcrafte ‘beszédmesterség’ a latinos rhetoric ‘retorika’ helyett stb. Sem Cheke, sem Lever erőfeszítései nem arattak általános sikert.

A XVI. század végétől megfigyelhető volt egy erőteljes purista törekvés, amely külö­nösen a puritánokhoz kapcsolható. Ezek a kritikusok egyszerűbb stílust és szavakat akartak. Azért is voltak a latin ellen, mert az a Katolikus Egyházat juttatta eszükbe. Aztán ott voltak azok, akik szerették volna életre kelteni a korábbi költőknél található archaizáló szavakat. Ez Edmund Spenser (költő, 1552-1599) Shepheardes Calender (1579) című művében jutott leginkább kifejezésre, ahol sok Geoffrey Chaucer (író, költő, filozófus, c.1343-1400) és kortársai által használt szó található.

E korai nyelvújítási törekvés nem maradt utóélet nélkül, mivel a puristák a XVII-XVIII. század folyamán is folytatták tevékenységüket. Meg akarták védeni az angol nyelvet az idegen behatásoktól. Angolszásszá akarták tenni Angliát. A XIX. században nagy változások történtek Nagy-Britanniában a politikai, gazdasági és társadalmi élet területén. A legmeghatá­rozóbb változás, ami a nyelvben történt, a tudomány gyors fejlődésének és a különböző iparágaknak volt köszönhető. Új fogalmakat, tárgyakat és találmányokat kellett elnevezni. Az új terminusokat latin és görög morfémák segítségével képezték. Egy másik módszer a latinból vagy a görögből való szóátvétel volt: referendum; myth, stb.

William Barnes (1801-1886) író, költő, lelkész és filológus a XIX. század legkonzerva­tívabb angol puristája volt. Megpróbálta angolszásszá tenni a jövevényszavak egészét vagy azok összetevőit. Nagyon jól ismerte német kollegáinak munkáit és követte példájukat. Kitalált szavakat a hétköznapi és a tudományos nyelv latin és újlatin eredetű szavainak helyébe. A két költő, Gerard Manley Hopkins (jezsuita pap, 1844-1889) és William Morris (1834-1896) csak a költői nyelv megreformálásán fáradoztak. Barnes, Hopkins és Morris a szóképzés alábbi fajtáit alkalmazták:

• 
  óangol szavak felélesztése: gleecraft (glee ‘három vagy többszólamú dal’; craft ‘művé­szet’) a music helyett.
  
• 
  óangol képzők felélesztése: folkdom ‘népuralom’ a democracy ‘demokrácia’ helyett.
  
• 
  tájnyelvi szavak és elemek használata: doughty ‘vitéz, hős, bátor’ az active ‘tevékeny’ helyett.
  

1) Régi szavak felélesztése

    a) Azonos jelentéssel: aggastyán, ajánlat

    b) Módosított vagy megosztott jelentéssel: báb (játékszer > rovarbáb),

    börtön (hóhér > tömlöc)

2) Tulajdonnevek, különösen helynevek közszóvá tétele. Vannak régi szavak is, módosított

    fegyvernek < Fegyvernek Szolnok mellett; gyarmat < Balassagyarmat

3) Tájszavak általánosítása, köznyelvi és irodalmi szóvá tétele: Többje módosított
         jelen­téssel válik általánossá: bitó (cölöp > hóhér és akasztófa)

4) Idegen szavak honosítása, magyaros hangzásúvá tétele: bálna < balaena, estély < stílus

5) Idegen szavak fordítása, különösen összetételek keletkeztek nagy számban ily módon:

    előítélet: praejudicium; álláspont: Standpunkt;

6) Összetétel: A szóösszetétel a nyelvújítás egyik legtermékenyebb módja.

    a) Főnevek: álomjárás, bérkocsi

    b) Melléknevek határozós kifejezések helyett: törvényellenes, hithű

    c) Összerántása az összetételeknek az előtag, az utótag vagy mindkettő módosí­tásával:

    higany: híg + anyag; könnyelmű: könnyű + elméjű

7) Csonkítás: a nagyon hosszú szó megrövidítését eredményezi: diadal(om), árny(ék)

8) Az összetétel egyik tagjainak önállósítása: (nap-)kelet, (lim-)lom

9) Rövidítés: bizodalom > bizalom, növevény > növény.

Az elterjesztés módszerei

Az angol nyelvet romlottnak tartották. A modern nyelveket amúgy is kevesebbre becsül­ték, mint a klasszikusokat. Cicero nyelvét, a latint nem lehetett megkérdőjelezni. Fix volt, ami nem volt elmondható a modern nyelvekről. Ezek esetében nem volt standard, amit követni lehetett volna, és nagy változás zajlott le a nyelvtan, a stílus és a kifejezésmód terén. Ez vezetett az akadémiák létrejöttéhez. Az első akadémia az Accademia della Crusca volt, amely Itáliában létesült a tizenhatodik században. Angliában 1572-ben, I. Erzsébet uralkodása alatt, megalakult egy társaság, a Society of Antiquaries. Ez a társaság nem nyelvészeti céllal alakult meg, hanem azért, hogy a régi dokumentumokat, melyek a kolostorok feloszlatása után a megsemmisülés veszélyének voltak kitéve, megőrizze. Az is célja volt, hogy a régi angol szerzőkkel foglalkozzon. Főleg e második cél megvalósításában volt sikeres a társaság, de csak I. Jakab idejéig működött, mert ő feloszlatta azt 1604 körül.

Jonathan Swift a gyógyírt az angol nyelv tökéletesítésére egy akadémia létesítésében látta. Ő nem hívta így, csak meghatározta működését. Az emberek, akik az angol nyelv meg­reformálásán munkálkodtak volna, meghatározott időben és helyen találkoztak volna, politikai pártra és foglalkozásra való tekintet nélkül. Úgy gondolta, hogy ezeknek az embereknek ott lesz követendő modellként a franciák példája. A Francia Akadémia egy magántársaságból jött létre, melynek tagjai 1629 körül elkezdtek hetente összejönni, hogy mindenféle témáról beszélgessenek, kiváltképp az irodalomról. A „Francia Akadémia” nevet választották. Újabb tagokat választottak maguk közé, és elkezdtek feljegyzéseket készíteni munkájukról. Az akadémia célja volt, hogy megtisztítsa a francia nyelvet a népnyelvi, technikai és közönyös szóhasználattól, és hogy létrehozzon egy standardizált nyelvet. Az akadémikusok nagy hang­súlyt fektettek munkájuk gondos megvizsgálására, kielemezve minden szót, hogy helyes-e vagy sem. Úgy gondolták, hogy nem szabad olyan szavakat használniuk, amiket a többség leszavaz. Fontos feladatuknak tartották egy szótár megszerkesztését és egy grammatika írását.

Volt azonban egy bizonyos John Oldmixon, aki ellenezte Swift Proposal-ban közzétett elképzelését, jóllehet pusztán politikai okokból, és magával a tervvel nem voltak gondjai. Ennek ellenére Swift javaslatából nem lett semmi, amiben Anna királynő korai halála is közrejátszott, mivel ő támogatta volna anyagilag az akadémia létrejöttét. A XVIII. században növekvő ellenállás volt az akadémia gondolatával kapcsolatban. Habár korábban lelkesedtek a francia példáért, most kételkedtek a Francia Akadémia által elért eredmények értékében. Oldmixon nem értett egyet azzal, hogy egy nyelvet standardizálni lehet, mivel a klasszikus nyelveknek, a latinnak és a görögnek sem volt standard változata. Az akadémia létrejöttének egy másik ellenzője volt Samuel Johnson. Véleményét 1755-ben kiadott szótárában fejti ki, ahol azt mondja, hogy az akadémiák szerepe a nyelvi változás megállítása volt, holott szerinte nem lehet megállítani a nyelvben lezajló változásokat. Ha megnézzük az angol nyelv mai helyzetét, láthatjuk, hogy a jövevényszavakat nemhogy nem sikerült kiiktatni a nyelvből, újabb és újabb szavak kerülnek be a nyelvbe, mivel annyi különféle anyanyelvű ember él az egyes országokban, ahol az angol a hivatalos nyelv, és ezeknek az embereknek a nyelvéből is átmegy egy-egy szó az angolba.

A magyar nyelvújítás eredményei különféle módokon terjedtek. Az élő nyelv az írott nyelvből kapja a nyelvújítás termékeit. A nyelvújítás eredményeinek terjesztői között az újságok és folyóiratok a legfontosabbak. Új szavak találhatók bennük, tehát ha az emberek rendszeresen olvassák őket, e szavak szókészletük részévé válnak. Az első magyar újság a Magyar Hírmondó volt, mely 1780-ban jelent meg először. A levelezés is fontos terjesztője volt a nyelvújításnak, főleg a XVIII. század végén – a XIX. század elején. További terjesztők voltak általános és szakszótárak, az irodalom, valamint az élő nyelv. Különböző társadalmi osztályba tartozó emberek kommunikáltak egymással, és az alsóbb osztálybeliek utánozták a felsőbb osztálybeliek beszédét. Ezen felül a Magyar Tudományos akadémia is a nyelvújítás hathatós terjesztője.

A kudarc, illetve a siker okai

Angliában nem járt sikerrel a nyelvújítás. Spenser Shepheardes Calenderéhez (1579) egy bizonyos E. K. jegyzeteket írt, melyekben kifejti e kudarc okát. Szerinte e szavakat nehezen lehet megérteni, mert durvának és vidékiesnek tűnnek, mivel a régi, elavult szavakat több­nyire a vidéki emberek használják. Ezzel megadja a fő okait annak, hogy a legtöbb író miért nem használta az archaizáló szavakat. Nincs meg az a stílusbeli fennköltségük, amely lehetővé teszi irodalmi művekben való használatukat. Ezenfelül az archaizáló szavak száma csekély ahhoz, hogy kielégítse az új szavak iránti szükségletet. Az új szavakkal kapcsolatban azt gondolták, hogy általuk gazdagodhat a nyelv. A jövevényszavak már el voltak terjedve.

Magyarországon társadalmi nyomás volt, amint azt korábban már kifejtettem. E társadalmi nyomás ellen küzdöttek a magyar nyelvújítók. Ezt nem találjuk meg Angliában. A normann hódítók nem franciásították Angliát. Magyarország Kazinczy Ferenc (1759-1831) korában nem volt független állam, az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, míg Anglia nem volt része semmilyen monarchiának. A magyar nyelvújítás később volt, mint az angol, és akkor már élénkebb volt a polgári élet, tehát a nyelvújítás termékei, az új szavak, gyorsabban el tudtak terjedni.

Nálunk a nyelvújítás sikerének bizonyítéka az a számtalan új szó, mely abban az időben keletkezett. Lássunk néhány példát, jelentésük szerint kategóriákba téve:

1) Állami és hivatalos élet: alispán, alkotmány, fogadalom, független, földműves, főnök, gyakor­nok, hatály, határozat, költségvetés, kormányzat, köztársaság, törvénycikk.

2) Lelki élet: aggály, általános, céltudatos, elmélet, eredmény, jellem, kedély, következetes, lelkület, magány, rendszer, rögeszme, szellem.

3) Fizikai élet: adag, alkat, anyag, derékszög, fajsúly, fok, folyadék, hányados, henger, hőmérő, izom, járvány, képlet, részlet, rezgés, számjegy, visszhang, vonal.

4) Művészetek: billentyű, dallam, hangnem, ütem, zene, zongora; díszlet, függöny, jelenet, karzat, páholy, szerep; fénykép, festmény, képtár, keret, művészet, metszet, minta, rajz, szobor, szobrász, vázlat.

5) Irodalom, nyelv: betűrend, bohóc, bohózat, csattanó, cikk, címlap, dal, előfizet, füzet, irat, irodalom, költészet, költő, könyvtár, kötet, lap, monda, napló, nyomda, példány, regény, rím, újság, vezércikk; állítmány, bővítmény, hangsúly, főnév, helyesírás, magánhangzó, mással­hangzó, melléknév, rendhagyó, zönge.

6) Kereskedelem: állomás, általány, árfolyam, banker, bankjegy, bérlet, biztosít, cukrász, érték, forgalom, gyár, hiány, járadék, kamat, kereskedelem, kereslet, készlet, könyvel, kötvény, leltár, nyeremény, nyugta, óvadék, pénztár, raktár, számla, szövetkezet, tőke, tőzsde, utalvány.

7) Katonaság: csapat, főhadnagy, gyalogság, győzelem, hadjárat, helyőrség, honvéd, hős, irány, jelentkezik, jelszó, laktanya, lovasság, szerel, tábornok, tüzér, vérmező, zsandár.

8) Mindennapi élet, társasági élet: bók, botrány, család, divat, egylet, estély, fodrász, fogat, hölgy, járda, lelkész, mellény, nemzedék, öltöny, pincér, poggyász, testület.

9) Építészet: csillár, doboz, emelet, homlokzat, kövezet, középület, lépcsőzet.

10) Természet: agancs, agy, ásvány, bálna, csalogány, cseppkő, egyenlítő, emberiség, erjed, év, gáz, hullám, lomb, naptár, rovar, sivatag, szirom.

11) Nevek: Aranka, Bódog, Ede, Etelka, Frigyes, Győző, Hajnalka, Rezső, Szilárd.

Felhasznált irodalom

• 
  BENKŐ Lóránd, Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.
  
• 
  CSER, András, English Purist Tendencies in a Comparative Perspective = Selected Proceedings of the 2008 Symposium on New Approaches in English Historical Lexis, eds. R. W. MCCONCHIE, Alpo HONKAPOHJA, Jukka TYRKKÖ, Somerville, 2009, 36–40.
  
• 
  KISS Jenő – SZŰTS László, Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991.
  
• 
  LASS, Roger: The Cambridge History of the English Language, III, Cambridge University Press, Cambridge, 1999.
  
• 
  MOORE, J. L., Tudor-Stuart Views on he Growth and Structure of the English Language, Verlag von Max Niemeyer, Halle, 1910.
  
• 
  TOLNAI Vilmos, A nyelvújítás elmélete és története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1929.
  

A kutatási téma kiindulópontja a nyelvi relativizmus tétele. A Whorf-hipotézist¹ tovább­gondolva Lera Boroditsky elveti azt a feltételezést, hogy a gondolat és a cselekvés teljes mértékben determinált a nyelv által, azonban olyan kutatásokra hivatkozik, amelyek a tétel árnyaltabb változatát bizonyítják a tér, idő, szubsztancia és tárgyak különböző nyelvekben való reprezentációja révén², illetve a cselekvések és a színek más-más nyelvekben való konceptualizációja által.

Anna Wierzbicka kulturális alapú szemantikai kutatásai bizonyítják, hogy ha a közössé­geket egyediségükben akarjuk megérteni, olyan szavak elemzése révén valósíthatjuk ezt meg, amelyek az egész közösség tudásában aktivizálhatók, ugyanakkor univerzális jellegűek is. A kulturális forgatókönyv (cultural script) eljárását alkalmazza a közös tudás, a kulturális normák kikövetkeztetésére, mert szerinte így elkerülhető lesz a sztereotipizálás, a különböző kultúrák minősítése. Ezek a szavak kultúraspecifikus jellegűek, és nemcsak az illető társa­dalomnak a létezési jellemzőit tükrözik, hanem a gondolkodásmódjukat is.³

Karácsony Sándor már a 20. század első felében vizsgálta a magyar nyelv és a magyar gondolkodásmód (észjárás) kapcsolatát.⁴ Bár nyelvészeti megállapításait a szakirodalom vitathatónak ítéli, mivel nem annyira tudományos kutatásokra, mint inkább spekulatív módon kidolgozott elméletre alapoz. A magyar észjárás c. könyvében a magyar gondolkodásmód sajátosságairól és a magyar nyelv jellemzőiről ír.⁵ Úgy véli, hogy egy nép lelkülete (mai értelemben: kultúrája) legkönnyebben anyanyelvén keresztül érthető meg. Az, hogy milyen sajátosságai vannak a magyar nyelvnek és a magyar beszélőközösségnek, azt a másik nyelvvel és kultúrával való összehasonlítás alapján lehet profilírozni.

Karácsonynál a nyelv és gondolkodás között tételeződik a fogalom, ami a tapasztalaton alapszik, majd a fogalmi tartalomnak a keretét a szó adja meg. Ezek a lexémák teszik lehe­tővé, hogy a jelentéseik leírásával általános képet kapjunk a beszélők gondolkodásmódjáról. Az áll ige származékai és szóösszetételekben, kifejezésekben való előfordulása alapján olyan szemantikai vizsgálatot készít erről a lexémáról, amely előzménye a Wierzbicka- és Bańcze­rovszki-féle nyelvi világkép megalkotási módjának. Karácsony szemlélteti, hogy ennek az igének a használati köre milyen módon reflektál a magyar ember gondolatvilágára, milyen nyelvi képek segítségével lehet megteremteni a lexéma komplex jelentéskörét.

A kutatás folyamán kulcsszóként használtam az idő lexémát. Ez olyan szó amely mind a magyar, mind a román nyelvben viszonylag gyakori: szótári előfordulása alapján több szóösszetételben is használatos, gyakran szerepel hívószóként különböző kollokációkban, több közmondásnak is kulcsszava, illetve egyéb szövegekben, népköltészeti alkotásokban is gyakran találkozunk vele.

Bańczerovszki szerint a világmodellt a nyelvek különböző módon tükrözik⁶, a nyelvi egységek elemzésével rekonstruálható lesz a konceptualizáció, és ezáltal eljutunk a fogalmak nyelvspecifikus jelentéséhez. Ehhez szükséges, hogy felfedjük a nyelvi jelentés természetének szubjektív voltát, a kognitív folyamatok profilírozását és konvencionalizálását. Bańczerovszki konceptuális metaforáknak nevezi ezeket az elemezhető nyelvi kategóriákat, s úgy véli, hogy ezek hordozzák a mindennapi tudás modelljeit úgy, hogy közben bizonyos domének közti relációkat tükröznek. A domének meghatározása, és a fogalomnak (metaforának) a különböző doménekbe való besorolása, illetve a más doménekkel való kapcsolathálójának feltárása adja meg az elemzési modellt, amely a világ kultúrafüggő nyelvi képét tükrözi. Ennek az elemzési mintának három kulcsfogalma van: a kognitív domén, amely tapasztalatként tételeződik, egyszerű vagy összetett fogalomként. A nyelvi kifejezések egyszerre egy vagy több kognitív domént képesek előhívni; a profil fogalma, amely a profilírozás folyamatára utal, figyelem-összpontosítást jelent, és a bázis olyan halmazként, amely különböző doméneket sűrít magába.

A két nyelv összehasonlítását a magyar nyelv felől közelítem meg. És mivel a köznyelv­ben előforduló szerkezeteket vizsgálom, a legalkalmasabbnak az bizonyult, hogy az egy­nyel­vű, illetve kétnyelvű szótárak anyagát tekintsem át. Így a magyar és román nyelvű értelmező kéziszótárak, magyar–román szótárak, a magyar–román kifejezések szótárának és magyar, román közmondásgyűjtemények anyagát használtam forrásként, illetve (nem reprezentatív értékű) kérdőíves anyagot is feldolgoztam, a Kárpát-medencei Magyar Nyelvi Korpusz adatait, valamint internetes szövegeket is bevontam.

Az idő fogalmának meghatározásával több tudományág is foglalkozott, különböző korok­ban és közösségekben eltérő módon gondolkodtak és gondolkodnak az időről. Minden­nap­jaink­ban fontos tényezőként emlegetjük, és érzékeljük az idő létét, múlását. Érdekes, ahogyan ugyanazt a fogalmat a különböző tudományágak értelmezik és kezelik: a fizika teljesen más időfogalommal operál, mint a filozófia, esetleg az egyes művészetágak, és mindez teljesen másképp működik a hétköznapi ember szerint.

Az idő meghatározása azért (is) problematikus, mert olyan elvont fogalom, amely konkré­tan befolyásolja az emberi életet, de az is gondot okoz, hogyan ragadható meg a minden­napokban. Más szóval: hogyan beszélhetünk az absztraktumokról, milyen módon képes az emberi agy felfogni ezeket, és a nyelven keresztül megjeleníteni őket.

Boroditsky azt mondja, hogy az emberek a konkrétumokból kiindulva képesek csak megjeleníteni az elvont fogalmakat. A már ismert, jól érzékelhető dolgokból kiindulva lesznek képesek beszélni és – feltételezhetően – gondolkodni is az absztrakt fogalmakról. Erre metaforákat használnak, de ahhoz, hogy az egyének megérthessék egymást akkor is, hogyha elvont dolgokról beszélnek, szükséges a képek megegyezéses alapú elfogadása. Ezek a konvencionális metaforák.⁷

A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a magyar nyelvi korpusz alapján milyen konven­cionális (Bańczerovszki szerint konceptuális) metaforákat használnak a magyarul beszélők az idő fogalmának kifejezésére, az időfogalom használatára.

Az idő vezérjelentése a szótári definíciók alapján kettős: 1. folyamat, történés és 2. az idő szegmentálása, mérése, jelölése. Sok származéka és összetétele van, mint például: idejekorán, idejétmúlt, múlik az idő, vminek az ideje, időben, időre, eljött az ideje, benne van az időben, idő­beosztás, időegység, időérzék, időfecsérlés, időhátrány, időhiány, időhúzás, időjárás, idő­megtakarítás, időmilliomos, időrabló stb.

A kérdőíves felmérés alapján az idő: sosem elég, múlékony, telik, nem pazarolható el; az emberek találták ki, de hasznos; ugyanakkor stresszforrás; az idő pénz; benne élünk; értékes tényező az ember életében; időből kevés van, kár pazarolni; soha nem áll meg, nagyon fontos a szerepe.

Az idő az érték doménben lokalizálható, és a kincs profilját hívja elő. Ez lehet anyagi és szellemi kincs is. Az idő pénz metafora az egyik legismertebb képe az időnek. De az idő pénz­szerűségét hangsúlyozzák az olyan szóösszetételek is, mint időlopás, időrabló, időmeg­taka­rítás, időnyerés, időmilliomos, időpazarlás. Az ellopható, megtakarítható vagy elpazarolható idő a pénz analógiájára kapja ezen tulajdonságait, de a milliomosság is arra utal, hogy az idő olyan értékként kezelt, ami a gazdagságot jelenti birtoklója számára. A kérdőíves anyag alap­ján a sosem elég, nem pazarolható el, a kevés van belőle szintén a kincsszerű, pénzszerű, anya­giasult időre vonatkoznak. Az eltarisznyázza az időt szólás is az elfecsérelt, ki nem használt időre vonatkozik, bár ma már inkább nyelvjárási szövegekben, szólástárakban találkozunk vele.

Az idő élőlényként való konceptualizálása több doménben is lokalizálható. Az állat doménben a magyar nyelvi korpusz alapján gyakran madárként, de legalábbis valamilyen szárnyasként beszélnek az időről. Az elszállt, elröpült az idő, az idő szárnyán, de közvetve a röpke óra, röpke pillanat, elszállt a nyár olyan szószerkezetek, ahol madár képében jelenik meg az idő.

A Kárpát-medencei Magyar Nyelvi Korpusz, a kérdőíves anyag és a világhálón gyűjtött szövegek alapján megjelenik az idő mint szörnyeteg profilja. Az idő vas foga, a megette az idő, az idő állandó szorítása, az épületet is megcsapta az idő, pusztító idő olyan szókapcso­latok, amelyek félelmet keltenek az emberben, és az időt valami szörnyű fenevadként mutatják be. Nem tudjuk pontosan, mi ez a szörny, hogy néz ki, de fogaival képes megenni, megrágni nagy dolgokat, mancsával csapkodni és szorítani is tud, ereje pusztító jellegű.

A magyar közmondások alapján a vizsgált lexémát a személy doménjében is lokalizál­hatjuk. Az idő jó–rossz anyaként való konceptualizálása jelenik meg Az idő néha anya, néha mostoha közmondásban, de Az idő mindent meggyógyít mondásunk is tartozhat ebbe a profilba. A jótékony idő képzete gyakran jelenik meg a mindennapi nyelvhasználat területén is: az idővel másképp látod, aludj rá egyet, idővel minden megoldódik olyan szerkezetek, amelyek arra utalnak, hogy a beszélők tapasztalata és elképzelése alapján az időnek olyan mági­kus ereje van, amivel gyógyítani képes, a problémákat megoldani vagy legalábbis enyhí­teni. Ugyanakkor az anyaként felfogott időképpel párhuzamosan él a magyar közmondások­ban a gyógyítóként konceptualizált idő is: Legjobb orvos az idő, Az idő mindent meggyógyít.

Az idő térként való fölfogására utalnak az én időmben, időben megtenni valamit, benne van az időben, időben élünk, időbeli, idő előtt szerkezetek. A helyszerű időfelfogás a tér fel­osz­tásának analógiájára használatos, és univerzális jellegű. A magyar nyelvben a helyhatá­ro­zói ragokat használjuk általában a különböző időegységek kifejezésében, mondattá fűzésében (szerdán, januárban, délben, évben).

A szubsztanciaként konceptualizált idő is gyakran jelenik a magyar nyelvi anyag alapján: időt érez, kér egy kis időt, húzza az időt, az idő rövidsége miatt, elodázza az időt. A beszélő valami olyan anyagként képzeli el, ami tágítható, érezhető és nemcsak érzékelhető, míg Az idő folyton foly, míg meg nem eszi a moly közmondásban ehető valamiként jelenik meg.

Az idő leggyakrabban emlegetett jellemzője a mulandóság. Viszonylag sok közmondás foglalkozik evvel a jelenséggel: Telik az idő, múlik az esztendő. Az eltöltött idő soha vissza nem jő. Az idő jár, senki sem vár. A népi bölcsességek arra figyelmeztetnek, hogy a külön­böző közösségek gondolkodásmódja alapján mindennek megvan a maga ideje, jól meghatá­rozott egységekre osztható fel az élet, és ezeknek az egységeknek megvannak a teljesítendő feladatai.

A szótári anyag alapján több összetett szó és kollokáció is utal a mulandóság és feladat kapcsolatára: idejekorán, idejétmúlt, múlik az idő, valaminek az ideje, időben, eljött az ideje, időbeosztás. Az idő és a tetteink, döntéseink viszonya szorosan összefügg egymással. A fentiek azt példázzák, hogy a beszélők számára a vizsgált fogalom szegmentálható, hogy egy-egy időintervallumnak megfeleltethető elvárások léteznek. A felosztható idő így ellenőriz­hetővé válik vagy legalábbis ennek a képzetét kelti.

Az idő több metaforikus képet is előhív a magyarul beszélők mentális lexikonából. A korpusz alapján kiderül, hogy nem vagy csak nehezen lehet megragadni az idő jellegét, nehéz a köztudatban beszélni róla. Ezért is alkotunk olyan képeket, amelyek segítenek megérteni az idő jellegét, lényegét, eligazítanak a világ észlelésében, és irányítják az időről, környezetről, univerzumról való tudásunkat.

8. A timp (= idő) fogalma a román értelmező szótárak alapján két vezérjelentést kódol: méret, mérték (1) és kiterjedés (2). A román nyelvű kérdőívek alapján különböző tevékeny­ségek megvalósítására szánt időegységek sorozata, isteni ajándék, isteni csoda, amit jól kell tudni felhasználni, a születés és meghalás közti élet, emberi találmány, az objektív valóságban nem létezik, csak szubjektív jellegű, az élet mértékegysége, a fejlődés időszaka.

A köznapi ember nyelvhasználatában a timp (= idő) lexéma gyakran felcserélődik a vreme (= időjárás) lexémával, mely eredeti jelentésében az időjárásra vonatkozik. A román köz­mondásokban viszont a timp–vreme lexémák különböző alakjait találjuk idő jelentésben.

A román nyelvi korpusz alapján – bár kevés szövegben – a timp az állat doménben lokalizálható, és a madár, majd kicsi állat profilját hívja elő: a zboară timpul (= elszáll az idő), Vremea are aripi ascunse, de aceea nu o vedem când trece (= Az időnek rejtett szárnya van, ezért nem látjuk, amikor elszáll, elmúlik), Vremea scapă prin crăpătură când n-o strângi bine în mână (= Az idő megszökik a résen, ha nem szorítod eléggé a kezedben). A kézzel fogható idő képzete a román emberben is a kontroll igényének egyik kifejezője: az ellenőrizhető és kézben tartható idő biztonságot nyújt, és lehetővé teszi a világ dolgaiban való biztonságosabb, világosabb eligazodást.

A személy doménjében változatos képet kapunk. A román közmondásokban megjelenik a tanítóként értelmezett idő: Vremea al tuturor dascăl şi învăţător este (= Az idő mindenek tanítója). Timpul este ca un profesor care din păcate îşi ucide elevii (= Az idő olyan tanár, aki sajnos megöli tanítványait). De az internetes szövegek között is előfordulnak olyan kifeje­zések, amelyekben az idő megtanít valamit az embernek: timpul te v-a învăţa ce să faci (= az idő majd megtanít, mit tegyél), timpul ne învaţă să... (= az idő megtanít minket, hogy...).

A nőként megjelenített idő a folytonosságra utal: Vreme pe vreme a născut (= Az idő időt szül). A szülés révén megvalósuló körforgásra utalunk, ami a megújuló és ciklikus idő koncep­tualizálására vonatkozik. A gyógyító képzete a román nyelvi anyagban is megjelenik a Timpul vindecă orice rană (= Az idő mindenféle sebet begyógyít), Vremea îndreaptă toate (= Az idő mindent rendbe hoz) népi bölcsességekben.

Az is gyakori a közmondásokban, hogy olyan személyként aktualizálódik az idő, aki pozitív hatással van a dolgok alakulására. Ezek a képek szintén a gyógyító profiljához tartoz­nak, de nem a beteg–orvos analógiájára épülnek, hanem a problémákat felderítő, megfejtő ember tudására: Timpul descoperă toate (= Az idő mindent felfedez). Vremea descoperă toate şi pe hoţ pe faţă scoate (= Az idő mindent kiderít, és a tolvajt felfedi). A mindennapi nyelvhasználatban a cu timpul (= idővel) kifejezés szintén az időnek ezt a különleges képességét hangsúlyozza.

Az időember még olyan személy is, aki sohasem késik, mindig pontos: Tu poţi să întârzii, dar Timpul nu va întârzia (= Te késhetsz, de az Idő nem fog késni).

Az időnek van negatív aspektusa is, erre főleg a timpul ne sufocă (= megfojt az idő) kifejezés utal, viszont a népi szövegekben ez a kép még drasztikusabban jelenik meg: Timpul este ca un profesor care din păcate îşi ucide elevii (= Az idő olyan tanár, aki sajnos megöli tanítványait). Ebben a népi bölcsességben a tanító mint pozitív egység és a gyilkolás mint negatív egység egyszerre jelöli az idő kettősségét.

A román nyelvi korpuszban a szubsztanciaként konceptualizált idő is jelen van. A kérdőívek alapján a köztudatban az idő olyan anyag, ami ajándékként jelenik meg, fel kell és lehet használni. A kifejezésekben az a pierde timpul (= elveszíteni az időt), a fi timpul cuiva (= valakinek az ideje), trage de timp (= húzza az időt), timpul e scurt/lung (= az idő rövid/hosszú) szókapcsolatok utalnak arra, hogy a beszélők szerint az idő valami olyasmi, ami elveszíthető, birtokolható, alakítható és mérete van. Úgy viselkedik, mint egy konkrét tárgy. Az elveszíthető idő és a megváltoztathatatlan idő képzete a közmondásokban is jelen van: Timpul pierdut nu se mai întoarce (= Az elvesztett idő már nem tér vissza). Nu timpul ţi se potriveşte ţie, ci tu potriveşte-te timpului (= Nem az idő alkalmazkodik hozzád, hanem te az időhöz).

A szubsztanciaként és értékként egyszerre értelmezett idő profilja a pénz. A közhelyszerű mondás a kérdőíves felmérésben, a világhálón gyűjtött szövegekben és a közmondások között is megtalálható. A kontextusokból, ahol előfordul az idő–pénz metafora, arra lehet következ­tetni, hogy az idő nem valamilyen anyagi kincsként jelenik meg, hanem áruként. A másnak eladott idő egysége a munka, a tudás. A pénzzé degradálható idő ugyanakkor valami értékesebb idő(töltés)től vonja meg az embert.

A vizsgált korpusz alapján ez a kép az üzleti élettel, reklámokkal kapcsolatos szövegekben fordul elő, és nem a vallási, esetleg szabadidővel, családdal, barátokkal kapcsolatos szövegek­ben.

A román nyelvi anyagban is van utalás arra, hogy az időt valamilyen térként koncep­tualizálják. A kifejezésekben gyakran az időre történő utalást csak a helyhatározó gramma­tikai kategóriáival tudjuk megvalósítani a román nyelvben is: din timp (= időben), din timp în timp (= időről időre), între timp (= időközben), în aceleaşi timp (= ugyanabban az időben), în tot timpul (= minden/egész időben), la timpul lui (= idejében). Ugyancsak ezeket a hely­hatá­rozói prepozíciókat használják a román nyelvben az idő tagolására: în ianuarie (= januárban), din toamnă (= ősztől), la vară (= nyáron) is.

Következtetés. Az idő–timp fogalmának központi jelentései univerzális jelleggel nagyjá­ból ugyanazokat a doméneket és profilokat hívják elő az elemzés alapján. Közös a két nyelvi anyagban az érték doménben lokalizált pénz profilú időkép, az állat doménben a madár aspektusa, de ez a román nyelvi korpuszban gyengébben van jelen, mint a magyarban. Szintén egyezik a személy tartományának megléte, és ebben a gyógyító idő képe, a szubsztanciaként értelmezettség és a helyként elképzelt idő.

Különbözik a két korpusz alapján az állat tartományában megjelenő magyar időszörny, ennek hasonló párját a románban a személy doménben találjuk, ahol a gyilkos idő metaforája él. Ugyancsak az állat doménben jelenik meg a kis állat képe a román nyelvi anyag alapján, amelyik az ember kezéből képes megszökni.

A személy doménjében a nő profilja előhívható ugyan mindkét nyelvben, de a magyarban az anya képe dominál, a románban pedig a szülő nőé. A magyar korpuszból következ­tet­hetünk a munkás profilra is, valamint előtérbe kerül a mulandóság és feladat kapcsolata, ami arra utal, hogy a szegmentált időegységekhez különböző feladatosított cselekvéssorozatok társulnak.

Az elemzés azt mutatja, hogy mindkét közösség megpróbálja egyrészt magyarázni az időt, másrészt uralni azt, mert ezáltal jobban boldogul a világban. Ez a tendencia is univerzális jellegű, és főleg az európai ember gondolkodásmódjára jellemző, így alakul át az archaikus ember ciklikus időfelfogása a napjainkban élők lineáris időszemléletévé. Az elveszíthető idő képzete erősebben jelentkezett a Kárpát-medencei Magyar Nyelvi Korpusz, a kérdőíves anyag és az internetes szövegekben. A közmondásokban erőteljesebben érződik a régi felfogás, miszerint az idő mellettünk dolgozik és nem ellenünk.