HatáRÁTLÉPÉsek a doktoriskolák III nemzetközi konferenciája, Kolozsvár, 2010. augusztus 26–27. Szerkesztették: Dobos István Bene Sándor

• 
  BÁN András, A vizuális antropológia felé, Budapest, Typotex, 2008,
  
• 
  BAZIN, André, A fénykép ontológiája =, A film és a többi művészet, szerk. Borisz EICHENBAUM, Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1977, 510-518.
  
• 
  BÉRES István, Egy családi fényképgyűjtemény vizuális antropológiai elemzése, Pécs, JPTE, 1992,
  
• 
  BÉRES István, Megjegyzések a családi fotográfiáról (úgy is, mint múzeumi tárgyról), = szerk. FEJŐS Zoltán, Fotó és néprajzi muzeológia. Tanulmányok, Budapest, Néprajzi Múzeum, 2004, 183-196. (Tabula könyvek 6.)
  
• 
  BOGDÁN Melinda, „Itt küldöm egész családunkat...” Egy budapesti polgárcsalád fényképei a századelőn, = szerk. BÁN András, Körülírt képek. Fényképezés és kultúrakutatás, Miskolc-Budapest, 1999, 89-94,
  
• 
  BOURDIEU, Pierre, A fénykép társadalmi definíciója, = szerk. HORÁNYI Özséb, A sokarcú kép. Válogatott tanulmányok. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1982, 226-244,
  
• 
  FLUSSER, Vilém, A fotográfia filozófiája, Budapest, Belvedere – Tartóshullám – ELTE BTK, 1990,
  
• 
  GRANASZTÓI Péter, A néprajzi fotográfia dokumentációs értéke, = szerk. FEJŐS Zoltán, Fotó és néprajzi muzeológia. Tanulmányok, Budapest, Néprajzi Múzeum, 2004, 63-71,
  
• 
  HOPPÁL Mihály, Amerikai magyar családi fényképek. Néprajzi Látóhatár I. 1992/3-4, 108-128,
  
• 
  KOTKIN, Amy J., Családi fényképezés, családi albumok, = szerk., BÁN András – FORGÁCS Péter, Vizuális antropológiai kutatás, Munkafüzetek 1984/II, Budapest, Művelődéskutató Intézet, 71-80,
  
• 
  KUNT Ernő, Az antropológia keresése, Budapest, L’Harmattan, 2003, (Documentatio Ethnographica 20.),
  
• 
  MUSELLO, Christopher, A családi fényképek és a vizuális kommunikáció vizsgálata, = szerk. Vizuális antropológiai kutatás. Munkafüzetek 1984/II, Budapest, 27-69,
  
• 
  Családi album. Vizuális antropológiai szöveggyűjtemény I., = szerk., R. NAGY József, Miskolc, Miskolci Egyetemi Kiadó, 2000
  
• 
  SONTAG, Susan, A fényképezésről, Európa Könyvkiadó, Debrecen, 1981.
  

1. H.E. (középen) édesanyjával (balra) és egy szomszéd leánnyal Mócson, vásárban, 1943 április 6, vásári fotográfus felvétele	2. H.E., Mezőkeszü, 1956, amatőr fényképész felvétele

3. H.E. mezőkeszüi viseletben, 1956 (?), Kallós Zoltán felvétele	4. H.E. édesanyja és gyermekei (H.B. és H.L.), Mezőkeszü, 1960-as évek eleje

5. H.E. kiállított vetett ágya Mócson, fesztiválon, balra H.E., 2006 körül, színes	6. H.E. otthona, Mezőkeszü, 2006, magyarországi látogatók felvétele, színes

7. Beöltöz(tet)ve: H.E. és férje,

BÓNA BERNADETT

„Fizikai határpontok – szimbolikus események”

Lakótérbejáratok, lakótérnyílások összetett néprajzi vizsgálata

Hipotézis

A múzeumi műtárgyak átfogó vizsgálatára elengedhetetlenül szükség van, ha mély analízis során a társadalom, a kultúra megismerésére törekszünk. Az átfogó vizsgálatok a bázistudományon belül szerteágaznak, a társtudományok felé vezetnek, illetve a mesterségek megismerésére késztetnek. A vizsgálatok teljességéhez sok esetben a néprajz – mint bázis­tudomány – határait meg kell közelíteni, túl kell lépni.

A múzeumok alapításától napjainkig a gazdasági-technikai fejlődés természetesen több szempontból is átalakulást eredményezett. A társadalmi elvárásoknak megfelelően a muzeális intézmények változni kényszerültek, és változtak is. Az elmúlt években nagy hangsúlyt kapott a közművelődés, hiszen az állam – tehát a társadalom – által eltartott intézményeknek köte­les­ségük az általuk őrzött értékeket, az abban rejlő kulturális szórakozási lehetőségekkel együtt „közkézre adni”, közvetíteni a társadalom felé. Ez a feladat természetesen elenged­hetetlen mind a társadalom irányába történő szociális felelősség, mind a múzeumok financiális szem­pontjából. E mellett nyilvánvalóan megkérdőjelezhetetlen a múzeumok eredendő feladata, az a tényleges kötelesség, amely a kulturális javakra irányul, hiszen csak ez nyújthat biztos fundamentumot, forrást a közművelődési munka számára. Többek között ezt a biztos forrást, fundamentumot kell megteremteni a szakmuzeológusoknak mind tudományos, mind ismeret­terjesztő szinten.

A múzeumok definiálását és a múzeumi feladatok megfogalmazását az 1997-től nap­jainkig is hatályos törvény szabályozza: 1997. évi CXL. törvény 42.§(1),(2). E törvény szerint: a „múzeum a kulturális javak tudományosan rendszerezett gyűjteményeiből álló muzeális intézmény”, amelynek „feladata a kulturális javak meghatározott anyagának folya­ma­tos gyűjtése, nyilvántartása, megőrzése és restaurálása, tudományos feldolgozása és publi­kálása, valamint kiállításokon és más módon történő bemutatása”. A törvény által meg­fogalmazott alapvetően sokértelmű evidenciák között számos olyan található, amely meg­való­sítására konkrét szabályok vonatkoznak, de a „tudományos feldolgozás” és a „publikálás”, illetve a „kiállítás” és a „más módon történő bemutatás” megvalósításának mikéntje – tapasz­talataim szerint – minden múzeumi dolgozónak szubjektív joga, amelynek a külső lehető­ségek, illetve önmagunk korlátai szabhatnak csak határt. A felsorolt múzeumi feladatok közül ez utóbbiakat – a szubjektív látásmódon alapuló feladatokat – tekintem munkám alapjainak, amely szempontokat egy komplex tárgycsoport segítségével realizálom. A kiválasztott tárgycsoport kutatási opcióinak felvázolásával tulajdonképpen a publikálható tudományos feldolgozás egy lehetőségét fogalmazom meg, illetve a kiállítások „más módon történő bemutatásának” alternatíváit szélesítem.

Jelen esetben a múzeumokban őrzött értékek publikálásának, tudományos feldolgozásának csak az egyik módjára: a tárgykatalógusok készítésére helyezem a hangsúlyt, amelyek alapja: a tárgyak fizikális létezése a múzeumokban. Ez által a katalógusokba a tárgy legalapvetőbb fizikális jellemzői mindenképpen megjelennek, e mellett a muzeológus lehetőségeitől és látás­módjától függ, hogy a katalógus tárgyon alapuló témáit milyen irányba és milyen mélységbe terjeszti ki.

Továbbá ebben a munkában a „más módon történő bemutatás”-nak is csak az egyik lehetőségére fordítom a figyelmet: az állandó kiállításokhoz kötött tárlatvezetésekre, amelyek során a tárgyi entitás szempontján felülemelkedve, a múzeumokban őrzött tárgyakat – a paraszti kultúra értékét és jelentőségét annak ismertetésével, érzékeltetésével – a minden korosztályt magába foglaló látogatóhoz kell emelni.⁶ A tárgyak összességéből álló kiállítások bemutatásakor beszélhetünk egy-egy tárgy megnevezéséről, funkciójáról, időbeli elhelyezé­séről, fejlődési fokozatának meghatározásáról, díszítettségéről, illetve a készítési módjáról. Ezen alapadatokat ki kell egészíteni a tárgy társadalmi jelentőségének, tehát a társadalomban, illetve a társadalmi folyamatokban elfoglalt helyének meghatározásával, használatának körülményeivel is. A múzeumokban megtalálható tárgyak – esetlegesen a szépségüktől eltekintve – csakis így nyerhetnek valós értelmet a látogató szemében. Ahhoz, hogy a tárlatvezetés során ezt az elképzelést a muzeológus, illetve a tárlatvezető meg tudja valósítani, a tárgyak többirányú kutatására és az eredmények publikálására van szükség, amelynek átfogó, mindent magába foglaló módon a tárgykatalógusokban kellene realizálódnia.

Átfogó műtárgyvizsgálat

A kulturális javak, jelen esetben a műtárgyak vizsgálatához teljes körű, több szempontú kutatások szükségesek. Ezeknek a kutatásoknak az átláthatóságához egy rendszer felállítására, egy átfogó vizsgálati struktúrára van szükség, amely a tárgy létezéséből indul ki és vezeti a kutatások menetét, illetve a megfelelő szempontok szerint csoportosítja azokat. A struktúra által felvázolt kutatási irányok segítségével alapcél lehet egy utópisztikus elképzelés, mi­szerint a tárgyról minden lehetséges témakörben mindent megtudunk.⁷

A műtárgy jellegétől, típusától függetlenül – annak vizsgálata során – az adatok rend­szerezésekor két nagyobb csoportot állapíthatunk meg: az egyik a tárgyi szempontú, a másik a társadalmi szempontú adatok illetve az adatokra épülő kutatások csoportja. E két főirányvonal számtalan kisebb ágra tagolódik. A tárgyi szempontú vizsgálatok a tárgy fizikai jellegű vizsgálataira irányulnak. Így tanulmányozhatjuk a tárgy jelen fizikai állapotát, méreteit, alapanyagait, készítési technikáját, vagy megtudhatjuk a pontos korát, a rajta tett változta­tá­sokat, besorolhatjuk szerkezeti fejlődése szerint egy rendszerbe, amelyek sokszor a néprajzos alapképzettségén már túlmutatnak. A társadalmi szempontú vizsgálatok minden olyan kutatást tartalmaznak, amelyek a tárgyat konkrétan a társadalomhoz kötik. Ilyen kutatás lehet a tárgy készítőjének felkutatása, a mester társadalmi helye, a tárgy készítésének, eladásának körülményei, a kor technikai fejlettségének, a divat befolyásoló hatásainak ismerete, a tulajdonos, tulajdonosok feltárása, a tárgy eredeti és másodlagos funkcióinak megállapítása, hasz­nálatának ideje, a tárgy és a tulajdonos pszichológiai kötődése, a tárgy társadalmi szerepe...⁸ E kétirányú rendszer szimbolikus ábrázolásának egy fa felel meg. A fa egésze a tárgyat, a fa törzse magát a tárgy létezését, gyökérzete a tárgyi szempontokat, lombozata a társa­dalmi szempontokat jelképezi. Ahogyan egy fa életképtelen gyökerei, vagy lombja nélkül, úgy a tárgy teljes megismeréséhez is szükséges mind a tárgyi, mind a társadalmi szem­pontú vizsgálatok összessége. Ebből a nézőpontból a fa gyökérzetének ágai, mint tárgyi szempontú kutatások, azon fizikális alapokat jelképezik, amelyek a tárgy létezését biztosítják; a lomb, mint a társadalmi szempontú kutatások szimbóluma, a föld felszíne felett látható, tapasztalható közegben található meg, amellyel párhuzamba állíthatjuk a társadalmi közeget, ahol a tárgy igazából „él”, ahol „élete” úgymond ki tud teljesedni a társadalmi összetettség viszonylataiban. (1. ábra)

A fa-szimbólum gondolatmenetet továbbvezetve megnézhetjük a lombját felülről, tehát a társadalmi szempontú kutatásokat, illetve a gyökérzetét alulról, tehát a tárgyi szempontú kutatásokat. Mindkét nézőpontból megszámlálhatatlan irányvonalat láthatunk, amelyek analí­zi­sekor az sem mindegy, hogy a fa törzsétől milyen távolságra vizsgálunk egy-egy kutatási irányvonalat, tehát ágat. Ha a törzstől egy adott távolságból a lombnál, vagy a gyökérzetnél víz­szintesen elvágott keresztmetszetet vizsgálnánk, akkor az ágak végződéseit két koncent­rikus gyűrűbe foglalhatnánk, így csoportosítva a kutatások távolságát a tárgy létezésétől. A gyűrűk középpontjaiban mindig változatlanul a tárgy létezése, tehát a törzs áll. A két gyűrű, csoport közül a középponthoz közelebb eső kutatásokat mikroszintű, míg a távolabbi gyűrűbe foglalt kutatásokat makroszintű vizsgálatoknak nevezem. A mikroszintű kutatások alatt értem a tárgy létezését közvetlenül érintő tényezők analíziséből eredő kutatási témákat. A makro­szintű kutatások során azonban azon tényezők analízise a meghatározó, amelyek nem közvetlenül, hanem nagyobb távlatokból vannak hatással az adott tárgyakra, ugyanakkor globálisan veszik közre azokat, és befolyásolják körülményeiket, létezésük minőségét.

Egy tárgy, tárgycsoport teljes körű vizsgálata során a néprajzi vizsgálatok elindulnak egy nézőpontból, majd a néprajzi nézőpont teljes kiaknázása után óhatatlanul a társtudományok felé veszik az irányt.

A fa-szimbólummal ábrázolt tárgy-vizsgálati struktúra különböző szakaszaihoz különböző társtudományok, vagy azonos társtudományok más-más szegmensei kapcsolhatóak. Szűkítve a néprajztudomány tág intervallumát, a Sóstói Múzeumfalu nyílászáróinak műtárgy­csoport­jára helyezem a hangsúlyt a további analízisben.

Az alap kiindulóponttal, a tárgy mint fizikai objektum tényével – a fa törzsével, vagy gyűrűk középpontjával – a néprajz nem foglalkozik, tudomásul veszi, hogy van. A tárgyak létezésének gondolatát a filozófia tanulmányozza, ezen elméletek azonban ritkán egészítik ki a néprajz tudományát. A nyílászárók tárgyi szempontú mikroszintű kutatásaihoz sorolhatjuk az alapanyag vizsgálatát, az azon történt változások feltárását; a méret felmérését, válto­zásainak feltárását; a kor megállapítását. Ezekhez a vizsgálatokhoz az alaposság mélységét tekintve szükséges lehet a restaurátorok, művészettörténészek, kémikusok, biológusok, fizikusok, illetve az épületasztalos, lakatos, hutás, üveges mesterek tudása is. A tárgyi szempontú kutatások makroszintjéhez sorolhatjuk például a készítési technikák felmérését, vizsgálatát; egy tárgycsoport szerkezetfejlődési intervallumának meghatározását, illetve egy adott tárgy elhelyezését ebben az intervallumban. Ezekhez a kutatásokhoz segítségül hív­hatjuk a már említett restaurátor, a művészettörténész, a kémikus, a fizikus, az épület­asztalos, a lakatos, a hutás, az üveges mesterség hozzáértését, tudományuk különböző szegmenseit. A társadalmi szempontú kutatások mikroszintjén vizsgálhatóak például a kapcsolódó személyek társadalmi hierarchiában betöltött státusza és szerepei; a funkció meghatározások, melynek egyik lehetősége az egyéni értelmezés, az esetleges funkcióváltások feltárása, illetve a tárgy funkciójának társadalmi definíciója, az az eredeti funkció, amely a szocializáció részeként köztudássá válik; mindezek mellett vizsgálható a nyílászárók közelében megfigyelhető – a társadalmi normák alapján szerveződő – szituációk, így létrehozva az akció-reakció változatos lehetőségeit. Ezeket elsősorban a szociológia és a pszichológia vizsgálja, kutatási eredmények segíthetik, kiegészíthetik a néprajzi kutatásokat. A társadalmi vizsgálatok mikroszintjén sem feledkezhetünk meg a tárgyi környezetről, amely befolyásolhatja a tárgy társadalmi helyzetét, azonban itt a szociológia mellett a művészettörténetet és az építészetet is meg kell említeni. A társadalmi kutatások makroszintű vizsgálatai között sorolhatjuk fel az idő, időszak, kor, meghatározó korstílus, divat, a hely tanulmányozását, illetve az idő és a hely viszonylatai által kialakult, szimbolikus jelentések, társadalmi normák, tehát a társadalmi közeg feltárását. Ezen vizsgálatokat a történelem, a művészettörténet, az építészet, a szociológia egészítheti ki.

A fentiekben röviden vázolt elmélet gyakorlati alkalmazására, mind a tárgyi, mind a társadalmi szempontú vizsgálatokra egy-egy sarkalatos példát mutatok be.

Tárgyi szempontú néprajzi vizsgálat

A Sóstói Múzeumfalu állandó kiállításában 18 lakóépület látható, amelyek építési ideje a 18. század végétől a 20. század első harmadáig terjedő időszakra tehető.⁹ A 18 lakó­épületnek számos nyílászárója van, amelyek közül az ablakok száma pontosan 109.¹⁰ Ennek a 109 ablaknak 252 db zára van, amelyek közül egyetlen egyet választottam ki vizs­gálatom tárgyának. Ahhoz, hogy ezt az egy zárat vizsgálni tudjuk viszonyítási alapokat kell létrehozni.

A viszonyítást kezdhetjük a lakóépület meghatározásánál: eszerint az épület a múzeum állandó kiállításában található jómódú, görög katolikus lakóház, amely valamikor Kálló­semjén utcáinak egyikére nézett. A látószöget tovább szűkítve az ablak meghatározása is elen­ged­hetetlen. A választott ablak a lakóház egyetlen konyhai ablaka, amely a szomszéd portájá­ra néz. A Múzeum ablakainak viszonylatában azt is elmondhatjuk róla, hogy a 40 típusba sorolható 109 ablak közül ez a darab egyedi példány: egy kétszárnyú, vízszintes állású, keresztfás, befelé nyíló szimpla ablak, amelynek kívül-belül fapárkánya és az ablak keretét követő ablakmélyedése van. (2. ábra)

A Múzeumfalu 252 db ablakzára 8 fajta csoportba sorolható: hajlított szög, egyszerű szimpla görbölő, pajzsos szimpla görbölő, kettősgörbölő, kampó, rábillenő, tolózár, T-kilincs. E 8 fajta csoport közül a kiválasztott ablak zára a kettősgörbölők csoportjába tartozik. Ezen csoporton belül az 1 típus 3) altípusába tartozik a kiválasztott kettősgörbölő. Tehát a fajtákon belül típusokat és altípusokat különböztetek meg annak megfelelően, hogy milyen a zár rögzítése, milyenek a záró, a fogó részei. (3. ábra)

Ezek a mélyfúrás jellegű tárgyi vizsgálatok, tehát a nyílászárók és azok elemeinek rész­letes vizsgálata elengedhetetlen ahhoz, hogy a tárgyakat megalapozott rendszerbe tudjuk elhelyezni. Ez által kapcsolhatjuk a társadalmi hierarchia különböző rétegeihez – természe­tesen a társadalmi kutatásokkal kiegészítve – a megfelelő kulturális tárgyi lenyomatokat.

A Sóstói Múzeumfalu állandó kiállításában lévő lakóházak ajtajainak társadalmi szem­pontú vizsgálatához a Jósa András Múzeum Néprajzi Adattárának anyaga szolgál alapul, mivel a Múzeumfalu és az adattár gyűjtőköre megegyezik.

A társadalmi szempontú kutatások egyik lehetséges irányvonala azoknak a szituációknak a vizsgálata, amelyek a leírások szerint a lakóházak ajtóinak környezetében történtek.

Meggyőződésem, hogy azoknál a szituációknál, amelyeknél az ajtóhoz nem társítanak természetfeletti szerepet, és amelynek során kívülálló érkezik a házhoz, megfigyelhető, hogy az események az otthont elhatároló ajtók környezetébe kerülő személyek társadalmi szerepét időlegesen, a szituáció idejére befolyásolják, ritkább esetekben véglegesen megváltoztatják. Ennek oka, hogy egy paraszti lakóház, otthon, magánterület határánál történő cselekedetekhez mindig íratlan, az adott társadalomban kialakított szabályrendszerek, társadalmi normák kap­csolódnak. Ezen szituációk szereplői befolyásolják a cselekedeteket: a társadalmi hierarchiá­ban betöltött szerepükkel, tulajdonságaikkal vagy akár hangulataikkal. (4. ábra)

A szituációk menetét vizsgálva négy szakaszt különíthetünk el, amelyek egymásból következnek.¹¹ A négy szakasz meghatározása:

1. 
   Elválasztó szakasz: Az érkező személy kizökken az eddigi társadalmi szerepéből.
   
2. 
   Határhelyzeti szakasz: A ház lakója – vagy a jelen lévő lakók közül a hierarchia leg­magasabb fokán álló személy – új szerepet teremt az érkező számára.
   
3. 
   Befogadó szakasz: A ház lakója új szereppel ruházza fel az érkezőt, amelyet verbális, vagy nem verbális módon közvetít.
   
4. 
   Visszaállító szakasz: Az eredeti társadalmi szerep helyreáll, változások mehetnek végbe az egyénben. (Nem mindig történik meg.)
   

„... Ráduly Jósefné meg kérdeztetett, ki is valja, hogy a kérdéses napon a panaszolkodó házába bé térvén első szava is a’ volt, hogy a gazda hol volna, és hogy a menyetske apjához való menetét adá elő, azonal a menyetskét nyakon kapván rokojáját fel felé emelgeti, azért mondta a menyetske azt, hogy ha el nem bocsátaná, úgy pofon vágná, hogy szeme is ki ugordana, ere toppant bé Ráduly és vágta bé Szilágyi fejét pörölyel. ...”¹²

A történetből arra következtethetünk, hogy az elválasztó szakaszban az érkező személy tudja, hogy egy adott szituációban a szándékai nem lesznek tisztességesek. A határhelyzeti szakaszban az érkező felméri a helyzetet, tehát tudomást szerez róla, hogy kik tartózkodnak otthon. Mivel a családfő távol van, az érkező személy többet enged meg magának az otthon maradt nőkkel szemben, mint amit az illem diktálna. Tehát Szilágyi önmaga által meghatá­rozott státusza nem egyezett a befogadók által neki tulajdonított státusszal, amely a befogadó szakaszban realizálódik, amikor az érkező személy – az elmondás szerint – a menyecske „rokojáját fel felé” emelgette. A női reakciók, szavak a cselekedetek iránti nemtetszést fejezik ki, és távozásra szólítják fel az érkezőt, amit Szilágyi nem fogad el. Azonban ekkor betoppan a családfő, aki hirtelen felindulásból igazságot szolgáltat a saját házában, így Szilágyi fejét „bé” vágja pöröllyel. A tragédiába torkolló eset miatt a visszaállító szakaszban a távozó testi elváltozásokkal – betört fejjel – időleges és részben végleges változásokkal távozik. A különböző módon értelmezett társadalmi szerepek következményeként a szituáció összes résztvevőjének megváltozik a társadalmi szerepe a látogatás után.¹³

A társadalmi szempontú példa rövid elemzésével a tárgyak – jelen esetben az ajtók – egy vizsgálati lehetőségével igazolom, hogy a tárgy társadalmi szempontú kutatása releváns alternatíva. Ebben az esetben a nyílászárók környékén történő események igazolják a nyílászárók – mint átjárható határok – társadalmi szerepét, illetve hozzájárulnak a társadalom műkö­désének tanulmányozásához.

A határok és azok megközelítése e munkában több helyen megragadható. A néprajz­tudományon belül fellelhető tárgyi és társadalmi szempontú nézetek közti határ – amely sokszor a néprajztudomány gyakorlóit is megosztja – véleményem szerint egy szempontból átjárhatóvá válik. A néprajzon mint bázistudományon belül sok esetben a határokhoz érünk, ahol elengedhetetlenül a társtudományok szaktudását hívjuk segítségül. Végül egy konkrét, fizikai határ, a külvilág és a lakótér határai is megjelennek a nyílászárók és azok elemzésének segítségével.

Úton-útfélen határokhoz érkezünk az életben is, a tudományban is. A határok jelzés-funkciója nem hanyagolható el, hiszen megmutatja, hogy mely területen belül mozoghatunk biztosabban, de ugyanakkor a megfelelő felkészültséggel lehetőséget ad az átjárhatóságra, amely minden esetben látókörünk szélesítését segíti.

SILLING LÉDA

A Vajdaságban található vásáros központok talán legdélebbike Ruma. Itt tartják a leg­nagyobb szerémségi vásárt. A település történetében kiemelkedő helyet foglal el ez a funkció. Korábban Jugoszlávián belül is megmutatkozott jelentősége. Ma vonzáskörzete több ország területére kiterjed. 1828-ban még ez a település is Újvidék vonzáskörzetébe tartozott.¹⁴

A Balkán és Közép-Európa fogalmát, mint földrajzi területeket jelölő kifejezéseket használom. Kizárólag arra terjed ki vizsgálatom, hogy a két terület között milyen keres­kedelmi forgalom alakult ki. Mit hoztak a vásárra a szerbiai hegyekből, mi került ide a Fruska goráról, mit hoztak az Alföldről? A Balkán határát a Száva jelenti, északra terül el tőle a Szerémség. Sík vidék, északi és keleti határa a Duna, a folyótól délre fekszik a Fruska gora hegylánc. A Száva alatt található Mácsva, s Északkelet-Szerbia területét nevezik így.

Szerémség már a 17. században több vásáros hellyel bírt. Összesen tizenhárom telepü­lésnek volt állandó vásártartási joga: Ó- és Új-Vukovár, Nuštar, Šarengrad, Sotin, Tovarnik, Újlak, Kamenica, Kukujevci, Šid, Ürög, Inđija és Ruma.¹⁵ Valódi vásáros helyek azonban csak Ruma, Ürög, Vukovar, Újlak és Šid voltak. A szerémségi vásárt tartó települések közül, a lakosságszámot tekintve, állandó fejlődés csak Rumában volt. Ruma azon a területen fekszik, amelyen keresztül folyt a kereskedelem a déli területekről a Száván és a Dunán keresztül az északabbi vidékekre.¹⁶

A mai Szerbia egész területén tartani szokott vásárok közül a leghíresebb a šabaci vásár. Aleksandra Rašević a šabaci múzeum évkönyvében mutatja be a város fejlődését, különös tekintettel a kereskedelem szerepére. A Száva és a rajta közlekedő komp, az itt elhaladó kereskedelmi útvonalak nagy hatással voltak a várossá alakulásra. A šabaci Kisboldogasszony napi vásárt részletesen elemzi. Bemutatja a vásárok gazdasági és társadalmi funkcióit. Ezek után a Pavković-féle tételeket¹⁷ fejti ki a šabaci vásár alapján. Miszerint:

• 
  A šabaci vásár napjának nincs köze a város védőszentjének napjához.
  
• 
  Šabaci a második világháború után elveszítette addigi kereskedelmi jelentőségét Szerbiá­ban, így a vásár korábbi gazdasági funkciója elhalványult.
  
• 
  A gazdasági funkció elveszítésével idővel a szórakoztató jelleg, valamint a családok és ismerősök közötti kapcsolatfenntartó és -ápoló szerep került előtérbe.¹⁸
  

Ruma Szerémség földrajzi központjában található. A Duna és a Száva között félúton, a Fruska gora-hegy lábánál fekszik. Belgrádtól 50, Újvidéktől 35, Šabactól 30, Száva­szentdemetertől (Sremska Mitrovica) 20 kilométer távolságra fekszik. A belgrád-zágrábi vasútvonalon és az Újvidék-Šabac M-21-es autóúton található. Az E-7-es autóúttól 6, a Szávától pedig mintegy 10 kilométerre van. Földrajzi elhelyezkedése tette lehetővé, hogy a terület egyik vásáros központjává alakuljon.

Az őstörténet előtti korból már vannak adatok arra, hogy a terület lakott volt. Erről tanúskodnak azok a leletek is, amelyeket itt találtak, és a Gomoglavai lelőhely is, amely Ruma község területéhez tartozik. A terület első lakói illírek és kelták lehettek. Két korszak határán jött Szerémségbe a római hódító hadsereg. Az idők során mind több katonai tábort alapítottak a területen, amelyek közül több településsé fejlődött. Az őshonos népesség fokozatosan elveszítette saját etnikai jegyeit és elfogadta a római kultúrát. Szerémség lett az egyik legjelentősebb római határ menti tartomány, Szirmimummal mint a Római Birodalom egyik legjelentősebb székhelyével. Magának Rumának a területén nem volt egyetlen nagyobb római kori település sem, de több mezőgazdasággal fogalakozó telepet is felderítettek. Ilyen volt például a villa rusticae.

A harmadik évszázadtól kezdődően, a nagy népvándorlások idején különböző germán népek, majd hunok, avarok és szlovénok elpusztították a római kultúrát ezen a térségen. Ezek után több évszázadon át a Szerémség összetűzések színtere lett. Frankok, bolgárok, Bizánc, magyarok, több-kevesebb ideig fennhatóságuk alá vonták a területet.

A Ruma név jelentése még ma sem tisztázott. Legvalószínűbb, hogy egy keleti eredetű szóból származik, amelyik a törökökkel érkezett. Nem zárható ki azonban a korábbi eredet sem. Ruma mint településnév először a szerémi defterben jelenik meg 1566-ban. Ruma akkor még közepes nagyságú falu volt, s az itt folyó Borkovacsa patak mentén szétszórt házakból állt. Lakói szerbek voltak, akik földműveléssel és állattartással foglalkoztak. Adót a törököknek fizettek. Ez az állapot a következő két évszázadon keresztül is fennállott.

Az 1718-as Pozsareváci béke után két évszázadig Szerémség, és így Ruma is a Habsburg monarchia fennhatóság alá került. Amikor 1745-ben katonai határőrvidéket létesítettek a Szerémségben, ami Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica) fennhatósága alá tartozott, báró Marko Pejačević elhatározta, hogy birtokán új székhelyet alapít.²³ Választása Ruma falu közvetlen közelére esett. Így 1746-ban a mai Ruma város területén egy új város kezdett el növekedni. Utcái szélesek és egyenesek voltak, melyek derékszögben keresztezték egymást. Az új település lakói szerbek voltak a Ruma falu körül lévő településekről. Első ide telepített lakói pedig németek, németországi kivándorlók lettek. A telepesek eltérő fogalakozásokat űztek. Voltak közöttük földművesek, iparosok, kereskedők. Mindannyian szabad emberek lehet­tek, ami ebben az időben igen jelenős kiváltságnak számított. Ruma város is szabad városi ranggal bírt, amivel együtt járt a kereskedői jog is. Így kapott néhány országos vásár- és hetipiac-tartási jogot is. Már 1747. október 10-én megtartották az első vásárt Rumában. Ezen nagyszámú kereskedő, kézműves jelent meg távoli vidékekről is.²⁴ A vásárt a Grobljanska (Temető) utcában tartották. A kézműveseknek külön meghatározott helyük volt, ahol termékeiket árusíthatták. A görög kereskedők apró dolgokat árultak: fűszereket és déligyümölcsöt. 1749. január elsején Marko Pejačević szabadságlevelet adott a helybéliek köz­gyűlésének, amellyel hivatalosan is privilégiummal bíró településsé vált saját címerrel és pecséttel. Ruma minden felnőtt lakója városi levelet kapott, amellyel rumai polgár lett, minden joggal és kötelezettséggel, ami ezzel jár.²⁵

Fejlődés

Fontos szerepet játszott a területen a jól szervezett egészségügyi ellátás a kolera idején. A betegséget, amely a közeli Ürög lakosságának több mint a felét elvitte, Ruma előtt állították meg. A hála jeléül a rumaiak a Ruma és Ürög közötti út mindkét oldalára egy nagyméretű barokk emlékművet emeltettek. A város lakossága számának növekedésében kulcsszerepet játszik, hogy Marko Pejačević Mária Teréziától kieszközli számára az évi négy országos vásár tartási jogát. Ennek hatására kezdődik meg a nagyszámú telepes idevándorlása. Ekkor töltik fel azokat a területek, melyek a járványok idején elnéptelenedtek.²⁶ Németek, magyarok, horvátok és szerbek jöttek ide, s ez utóbbiak két pópát is hoztak magukkal.

Ruma város arculatának sajátosságát az itt élő nagyszámú kézműves és iparos is meg­hatá­rozta. A kereskedők között jelentős számban voltak szerbek és cincárok. Az utóbb említettek a Balkán-félsziget délkeleti területeiről érkeztek a rumai vásárba. Kereskedni jöttek, leg­inkább a vásárokra, és nem ritkán örökre itt ragadtak, letelepedtek, és fokozatosan beolvadtak az őslakos közösségbe. Rumában az úgynevezett görög templom alapján emlékeznek rájuk. A templom építésének legfőbb mecénásai voltak. A fő utcán még két templom található az említett mellett: a Nikolaj (Szent Miklós, 1758) és a Feltámadás, pravoszláv templom (1761) és a Szent Kereszt felmagasztaltatása (1813) katolikus templom. Sokkal később épült a városban a zsinagóga.²⁷

A város első kereskedői a kézműves mesterek voltak, később megjelentek az állat- és gabonakereskedők, tekintettel a település földrajzi adottságaira. Ruma az egyik legjelentősebb gabonatermelő település ekkor.²⁸ Ruma a Zemun–Vukovár–Eszék főútvonalon fekszik, a Törökországból Sopron, majd Bécs felé vezető úton. A várossá fejlődést magával hozta a Rumában működő uradalom is, melynek alapítója a már említett Marko Pejačević volt. Az uradalom a 19. század első és a 20. század második felében élte fénykorát. Ekkor több fajta búza- és kukoricaszelekciót is végeztek itt. Hasonló volt a helyzet az állattartás terén is. Az uradalmat az első világháború után az agrárreform keretein belül számolták fel.

Ruma valódi városképe az első világháború előtti időszakban alakult ki, a felgyorsult gazdasági és társadalmi fejlődés hatására. A háború ideje alatt lelassult fejlődés a 20-as és 30-as években újjáéledt. Kereskedések nyílnak, kézműves és manufaktúraműhelyeket, bankokat alapítanak, mozit nyitnak. Néhány nyomdában könyveket nyomnak, újságokat adnak ki, amelyekben követik a város politikai, kereskedelemi, kulturális és sporteseményeit. Ruma gazdasági ereje miatt (a Jugoszláv Királyság legnagyobb gabonapiaca) és lakóinak kulturális élete miatt már rég a városok közé volt sorolható, hivatalosan a státusz elnyerésére mégis csak 1933-ban került sor.²⁹ A második világháború idejére Ruma volt a vajdasági német kisebbség egyik legjelentősebb központja. A háború végére a város lakossága igencsak megcsappant. A német kisebbségből már a háború idején sokuknak el kellett hagyniuk a várost.

A város tehát Marko Pejačević alapításával jött létre. Földrajzi fekvése alapján feltételez­hetjük, hogy már korábban is kereskedésre alkalmas hely volt, mivel a Szerémség közép­pontjában terül el. Félúton van Šabac és Újvidék között, valamint a belgrád–zágrábi út­vonalon. A folyókon való átkelés után erre vezetett az út. Itt kereszteződtek a főbb marhahajtó útvonalak.³⁰ A település várossá szervezésében igen kiemelkedő szerepet kaptak az ide telepített német kézművesek, iparosok, kereskedők. Mivel itt korábban nem volt nagyobb település, így várható volt, hogy vására kiemeli majd környezetéből. Az évi négy vására a mezőgazdasági év egyes szakaszinak kezdetével volt azonos időben. Nem csak szűkebb környezete, a Szerémség lakóinak vására volt, hanem korábban az egész Jugoszláviáé. Vajdaságból, Szerbiából, Boszniából, Horvátországból érkeztek ide árusok, kereskedők és vásárlók.

A rumai vásár mellett a Szerémségbe Horvátországból és Boszniából még a šidi vásárra érkeznek a vásárlók. Korábban ez természetes volt, hiszen nem volt országhatár a területek között. A vásárok ma is megtartották vonzáskörzetüket, a határok másik oldalán is. A pénz­váltással, a határon való várakozással és a vámellenőrzéssel többek kedvét elveszik a szerémségi vásároktól, de ennek ellenére a vásárok körüli parkolókban láthatunk jó néhány horvátországi, illetve boszniai rendszámtáblájú személyautót.

A rumai vásártér korábban a város központjában volt. A központi tér igen nagyméretű. Itt volt a kirakodóvásár, az állatvásár pedig a város szélén. Annak már a telepítéskor sem volt helye a város központjában. A két vásárteret a Piac utca kötötte össze. Az állatvásárterek helyét, azok épületeit az 1874-es egészségügyi törvényben szabályozták. Többek között ekkor költöztették ki a vajdasági városokból is az állatvásártereket. A kirakodóvásárok a városok utcáin, terein maradhattak, míg az állatoknak fajták szerint elkülönített, kúttal ellátott vásár­teret kellett biztosítani. A rumai vásárteret nem kellett áthelyezni. Már eleve a város szélén volt, a főút mentén. Csupán a kötelező építményekről és az állatorvosi jelenlétről kellett gondoskodnia a városnak.

A mai vásártér nem sokat változott. A kirakodóvásár került ki az állatvásár mellé. A város központjában csupán a piac maradt, a katolikus templom szomszédságában. Körülötte a kávézókkal, pékségekkel, kocsmákkal. A piactól a vásártérig kivezető Piac utca még megvan. Az utca neve ugyan más, de a vásárosok sora a város főterétől egészen a kirakodóvásárig húzódik. Leginkább olcsó bóvlit, műanyag dolgokat, apróbb árut árusítanak ezen a soron.

Az utca végén jobb oldalon mintegy 200 méterig bútorokat, szőnyegeket, függönyöket árusítanak méterre. Ennek nagyobb hely kell. Több száz széket, asztalt lehet itt látni, vásárolni egyszerre. Az utca végén az aszfaltút után az „ócskások” sora következik. Itt tényleg van minden. Az autóalkatrészektől a sebészkésig, a hangszerektől az ezüst gombokig mindent megtalálhat az, akinek erre van szüksége.

A kirakodó vásár része nem sokban tér el a más településeken találhatóaktól. Néhány érdekesség azonban itt is van. Szerbiából jönnek ide bocskorokat árusítani. Minden vásárban itt vannak a roma harmonikaárusok. Kis furgonjuk tele van használt, javított, vagy már nem is javítható antik harmonikával. Egymás hegyén-hátán hevernek a hangszerek. A szerb zene egyik alapvető eszköze ez a hangszer. Egyetlen harmonika már zenekar lehet, de harmonika nélkül szinte nincs szerb zenekar errefelé. Szinte egyetlen más vásárban sem találkoztam halászháló-árusokkal. Termékeiket maguk készítik, és a rumai vásárok többségében meg­találhatók.

A vásárok élelmiszer-ellátói a sátoros kocsmások, lacikonyhások, akik a leghangosabb, legillatosabb részét képezik ennek az eseménynek. Ruma különlegesen híres ezekről a sátrakról. Több sorban egymás mellett sorakoznak a pecsenyesütők. Egy-két helyen láthatunk sült malacot, pljeskavicasütőt³¹. Jelentős többségben vannak azonban a kecskegidát, bárányt nyárson sütögető szakácsok. A szerémségi Maradék magyarjai is azt mondják, hogy a nélkül nem mennek haza a rumai vásárból, hogy jól ne laktak volna „jagnyetinából”, báránysültből.

Az állatvásártér cédulaháza és sorompója talán még a múlt századból maradt itt. A sorompót még használják a vásár ideje alatt árusítás céljára: erre teregeti a köteles a termékeit. A vásártérre ezen keresztül, illetve mellette lehet ma is bejutni. A vásár napján, minden hónap harmadik napján, már nem engednek be árust. Az árusok közül sokan elsején, másodikán már megérkeznek. Ekkor még nem kötnek üzleteket, csak a jó helyeket foglalják el az állatvásár­téren. A vásárlók közül is sokan eljönnek már másodikán. Maradékon keresztül érkeznek ide az ország északi és keleti részeiről a teherautók. Többen mondták, hogy a vásár napját megelőző éjszaka nagy a forgalom a főutcán, miként a vásár utáni este is.

Az állatok egymástól elkülönítve, fajták szerint láthatóak. Külön sort alkotnak a borjakkal teli teherautók. Néhány állatot kikötnek az autó széléhez mutatóba. Többen azonban csak leeresztik az autó felhajtóját, kis vasráccsal rekesztik benn a borjakat, bikákat. A vasrács mellett állnak és ott várják a vevőket. A komolyabb szándékú vevőt beeresztik az állatok közé. Minden eladónak a kezében van valamilyen bot. Ezzel terelgeti az állatokat. A megvásárolt bikákat a vásárló megjelöli. Legjobb módszer erre a színes kréta. Ezt mindenki maga hozza. Így nincs mód az átszínezésre.

Az állatok között van néhány tehén is borjával, egy-két nagyobb bika. Itt asszonyok nem sétálhatnak egyedül. Meg is szólják érte őket. „Nema mesta ženama na stočnoj pijaci” vagyis nőknek nincs helye az állatvásárban. Egy-két asszonyt azért mégiscsak látni, bár leginkább háttérben, a férfiak mögött. A marhavásártér után van a lovak kifutója. A rumai vásár korábbi különlegessége, a lóvásár ma is igen jelentős. A Révai Nagy Lexikona jelzi már, hogy Ruma lóvására jelentős. A mostani lóvásárokon szerémségi és szerbiai lovakat egyaránt árusítanak. A szarvasmarhák, borjak, tehenek, szamarak mögött láthatjuk a lovakat. Nagy kiterjedésű lófuttató hellyel rendelkezik a vásártér. A kifutóra azért van szükségük, hogy a tulajdonosok megmutathassák lovaik járását, teherbírását, ügetését. A vásár leglátványosabb része (a pecsenyesütők után) ez a tér. Van itt fiákerbe vagy parasztkocsi elé fogott ló, meglovagolt telivér, kötőféken vezetett csikó. Aztán folyik az alku, a lovak vizsgálgatása közben.

A mai rumai vásár – recens gyűjtések alapján

„A vajdasági vásárok között az első a rumai vásár” – hallhatjuk többfelé is a Vajdaságban. Mégpedig azért, mert sok az eladó és a vásárló is, és színes a kínálat. Nagy területen fekszik. Elkülönítve rajta az állatvásártér, a kirakodóvásár-tér, a használt árucikkeket árusítók, vajdasági szóval élve: az ócskások sora, valamint a mezőgazdasági gépeket árusítók sora.

A rumai vásár kezdeteinek idején, amint már írtuk, gabonavásáráról volt híres. Ez mára megváltozott. A gabonát a szövetkezetek, a nagybani felvásárlók veszik át. Ők szárítás után adják el a hazai vagy a külföldi piacokon. Szerbiának Oroszországgal van vámmentes egyezménye. Onnan érkeznek ide óriási teherszállító járművekkel. Ezeken viszik el az almát, a hagymát, és a gabonát is.

A rumai újévi vásár nagyon kicsi. „Mintha nem is lenne.” – mondta Čugi (Jovan Djordjević fiatal, vásárt járó adatközlőm). Ilyenkor még azok sem mennek el, akik egyébként minden vásáron ott szoktak lenni. „A 2009-es januári vásáron például nem volt ott a temerini Hugyik kovács sem.” Pedig Mester (Čugi barátja) szerint: „sve što ne moze da se nadje po prodavnicama, može da se nadje na vašaru u Rumi”, azaz: minden, ami nincs az üzletekben, az ott van a rumai vásárban. Igaz ugyan, hogy a rumai vásár kicsit drágább, mint a többi, de sokan csak azért jönnek el ide, mert itt mindent megtalálnak. Amikor nincs idejük több vásárt kivárni, sok dolgot szeretnének vásárolni, akkor arra az egyetlen megoldás ez a vásár.

A februári rumai vásárokat egy szóval lehet jellemezni: sárosak. A vásárra busszal utazók már a belgrádi, vagy az ürögi autóbusz-állomáson felismerik egymást. Mindenkin gumi­csiz­ma van. Kiváltképp, ha még hó is esik februárban, akkor a vásártéren szinte el lehet süllyedni.

A mostani gyűjtések alapján a legjobb a márciusi vásár Rumában, már ami a mező­gazdasági gépeket, alkatrészeit illeti. Ilyenkor vásárolják a termelők a hiányzó dolgokat. Ezt az eladók is tudják, és felkészülnek rá. A legnagyobb a kínálat és a kereslet is ezeken a vásárokon.

Az állatvásár ilyenkor még nem a legjobb. Malacokat egyáltalán nem lehet kapni. A fiatal vásározó adatközlőmtől tudom (Čugi), hogy a 2008-as márciusi vásárban a borjak ára 250 euró volt. Ezen a vásáron nem árultak teheneket, sem tinókat, a bárányok és a kecskék ára pedig nagyon alacsony volt. A látogatók 85%-a csak sétált, nézelődött. A vásárokban nemcsak a mezőgazdasággal foglalkozók vásárolnak maguknak alkatrészeket. A városokban található boltok tulajdonosai is gyakran töltik fel innen árukészletüket. Ilyen például a dušanovoi BOBO üzlet, ahol minden a rumai vagy az adai vásárból származik. A vásárok kiváló alkalmat biztosítanak a szerszámgép-gyártóknak is. Ilyenkor bemutathatják új termé­keiket. Mintadarabokat visznek belőlük, azok alapján lehet rendelni az egyes termékekből. A vásárok plakátjai mellé helyezik el saját hirdetéseiket is, amelyek szerint bemutatókat tartanak a vásár ideje alatt. Vannak, akik csak ezek miatt látogatják a vásárokat.

A vásár mai vonzáskörzetét a vásártér környékén parkoló autók rendszámtáblája alapján határozhatjuk meg. Ennek alapján elmondható, hogy az egész ország, azaz Szerbia területére, és még azon túl is kiterjed az ide látogatók származási helye. Vásárosok (eladók és vásárlók) az ország következő régióiból érkeztek a 2010. július 3-ai rumai vásárba: Kikinda, Valjevo, Loznica, Belgrád, Novi Sad, Sremska Mitrovica, Ruma, Šabac, Užice, Vranje, Versec, Novi Pazar, Kragujevac, Požarevac, Zrenjanin, Szabadka, Zombor környékéről.

A kirakodóvásár felhozatala a használt áruk sora nélkül a következő volt: iparosok – keres­kedők és árujuk: papucsosok, cipészek, zászlósok, fazekasok, kádárok, üst- és üstház­készítő, bográcskészítők, bádogosok, szíjgyártók, bocskor- készítők; az építőipar képviselői: kovácsoltvas kerítést készítő, térkő-készítő, díszkutakat, gerendaházakat, kész górékat készítők. A mezőgazdasági munkálatokat segítők: ekekészítő, kősó árus, nyeregkészítő, köte­lesek, ostorosok, bognárok, lánckészítő, kaszakészítő kaszakövekkel. Állatok: aprójószágok: csirke, pulyka, valamint kutyakölykök, puli kutya birkák őrzésére. Lakberendezés: függöny­árusok, szőnyegárusok, bútorasztalosok, hímzők, varrók, kalaposok, kosárfonók, bútor­készí­tők. Élelmiszer-árusok: mézesbábos, paprikát, babot, mézet, paradicsomot, vöröshagymát, búzát, gyógyteát árusítók, és az elmaradhatatlan pecsenyések.

Befejezés

A recens (2008–2010) gyűjtések alapján elmondható, hogy a rumai vásár vásárló közön­sége állandó és vonzáskörzete kiterjed a szerbiai városokon kívül a szomszédos országok, azaz a hajdani Jugoszlávia volt tagköztársaságainak közeli, határ menti területeire. A vízummentesség lehetővé teszi a határok átjárhatóságát, bár Bosznia felé sosem kellett vízum, de még útlevél sem, s ennek bizonyára a kereskedelmi kapcsolattartást segítő oka is lehetett.

A rumai vásár időpontja azon ritka kivételek közé tartozik, melyek hosszú évekre visszanyúlóan megtartották a napjukat. Különleges szokást őriztek meg itt. A tavaszi, nyári és őszi hónapokban több településen is tartanak vásárt. Ruma egyike azoknak, ahol évi 12 vásárt tartanak. A vásár ma minden hónap harmadikán van, tekintet nélkül arra, hogy az a hét melyik napjára esik. A rumai vásártér más vásáros települések vásártereihez hasonlóan a külső és a belső vásárterek különválását, Piac utcával való összekötését kiválóan példázza.³² A belső vásártér, a vásár növekedésével, kikerült a város központjából. A piac a katolikus templom mellett maradt. A belső és külső vásárteret összekötő utca, a Piac utca, ma is megvan. A főútról is látható a város szélén álló nagy állatvásártér. Elkülönítve rajta a lovak, a tehenek, a borjúk, a bikák, a kecskék. Mellette található a meglehetősen nagy területen fekvő kirakodó­vásár. A Piac utca végén, feltehetően régi helyén, pedig az „ócskások völgye” van.

A korábbi kereskedelemi útvonalak megváltozásával, a közlekedés fejlődésével a rumai vásár kiemelkedett a többi szerémségi vásár közül. A Fruska gora lábánál futó kereskedelmi útvonal, vagyis a Szerémséget átszelő központi útvonal tartotta meg a vásárt régi fényében.

• 
  BÁCSKAI Vera–NAGY Lajos, Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Bp., 1984.
  
• 
  DANKÓ Imre, Interetnikus hagyományok vásáraink életében különös tekintettel a magyar-délszláv kapcsolatokra, 1984.
  
• 
  A hagyományos műveltség továbbélése: Az I. magyar-jugoszláv folklór- konferencia előadásai, szerk. KISS Mária, MTA Néprajzi Kutató Intézete, Bp., 1992.
  
• 
  Régi vásáraink világa, Folklór és etnográfia 71., Debrecen
  
• 
  M. Borivoje DROBNJAKOVIĆ, „Gospodinski” panađuri u kragujevačkoj Topoli 1847, Glasnik Etno­grafskog muzeja, Beograd, 1933, 118–119.
  
• 
  Radisav ĐORĐEVIĆ, Ruma u središtu Srema, Novi Sad, 1991.
  
• 
  Jovan ERDELJANOVIĆ – R. T. NIKOLIĆ, Trgovački centri i putevi po srpskoj zemlji, Beograd, 1899.
  
• 
  Slavko GAVRILOVIĆ, Sremska trgovišta u prvoj polovini XIX. veka, Jugoslovenski istorijski časopis, 1973, 3-4. br., 121–128.
  
• 
  Rajka GRUBIĆ, Zanatlije i trgovci u prošlosti Zrenjanina, Rad Muzeja Vojvodine 49, Novi Sad, 2007, 211–229.
  
• 
  Nedžad HADŽIDEDIĆ, Sedmični pazar u Zenici i okolini, Radovi XI. savetovanja etnologa Jugoslavije, Zenica, 1970.
  
• 
  KALAPIS Zoltán, Balladaénekesek, mesemondók, vásárosok, Forum, Újvidék, 1980.
  
• 
  Nikola F. PAVKOVIĆ, Društveni značaj tradicionalnih godišnjih vašara, Etnološki pregled, 10, Cetinje, 1972.
  
• 
  RAŠEVIĆ, Aleksandra, Šabački vašar, Godišnjak Narodnog muzeja u Šabacu, 2004, 121–138.
  

• 
  http://www.ruma.iz.rs/#nastanak (2010. július 26.)
  
• 
  http://www.ruma.rs/portal/index.php/2009-03-17-09-22-32.html (2010. augusztus 1.)
  

Jelen tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a 2008, 2009-es események tükrében bemutassa, hogy miként ünnepli a székelyföldi Sepsiszentgyörgyön kisebbségben élő román közösség nemzeti ünnepét, december elsejét. Az elemzésben kiemelt hangsúlyt kap a Noua Dreaptă (Új Jobboldal) nevű szervezet ünneplésben vállalt szerepe.

A szerző Fredrik Barth,³³ Thomas Hylland Eriksen,³⁴ Utz Jeggle,³⁵ Fosztó László,³⁶ Keményfi Róbert³⁷ és Ilyés Zoltán³⁸ tanulmányaira támaszkodva abból a hipotézisből indul ki, hogy, amennyiben az együtt élő nemzet tagjai a székelyföldi településeken tartott ünnepi események hallgatólagos határait átlépik, megsértik, belépnek a másik csoport kulturális tereibe, az a saját nemzet identitásának erősítését szolgálja. Az identitás erősítése a másik nemzet tükrében, annak függ­vényében fogalmazódik meg, tudatos, szándékos, provokatív határmegsértésről beszélhetünk.

A december elseje, mint ünnepi esemény szempontjainak vizsgálata Niedermüller Péter³⁹ szokáskódjainak figyelembevételével történik, melyeket Pozsony Ferenc⁴⁰ rendszerezett. Megvizsgálásra kerülnek tehát a kutatás során az ünnepi esemény tér- és időszerkezete, a szereplők, az ünnepi beszédek, a kinetikus, akusztikus és vizuális kódok, valamint ezen elemek mélyszerkezeti összefüggései. Jelen tanulmányban helyszűke miatt nem nyílik mód a fenti szempontok részletes kifejtésére. Itt csupán a fenti szempontok rövid ismertetését követően a Noua Dreaptă szervezet szerepének, motivációjának elemzésére koncentrálva, a román és magyar nyelvű médiában megjelent hírek, interjúk és újságcikkek segítségével történik identitásépítési vizsgálat.

Az Erdélyben élő etnikumok komplex múltbéli és jelenkori viszonyrendszerének teljes körű bemutatása, az interetnikus konfliktusokkal terhelt múlt felfedése nem lehet célja e tanulmánynak. Röviden említést kell tenni azonban a különböző etnikumok együttélésének hosszú évszázados hagyományairól, melynek során különösen az elmúlt évszázad történései a mai napig nagymértékben meghatározzák az egyes etnikumok viselkedését, egyes szituá­ciók­ra adott válaszát, identitásartikulációjának módját, etnikai reprezentációjának módszerét. A 12. századtól napjainkig ez az etnikai kép jelentős változásokon ment keresztül, legdrasz­tikusabb időszaka pedig a 20. század évtizedeire tehető. Ez a század tehát számos terhet, elfojtott indulatot és konfliktuspotenciált termelt ki, hordoz magában. A megtörtént események közelsége miatt ezeket a folyamatokat egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben dolgozták fel az egyes etnikumok tagjai. Ugyanakkor a történelmi folyamatok eltérő értelme­zése nagymértékben megnehezíti egymás megértését is. Mivel itt nem lezárt, hanem folyama­tosan, napjainkban is zajló eseményekről van szó, melyek nagymértékben meghatározzák az egyes etnikumok magatartását, egymáshoz való viszonyát, ezért egy adott etnikum területi, szimbolikus, politikai, gazdasági és kulturális törekvései, egyéni és kollektív szinten, az élet minden területén reprezentálódnak.

Különösen igaz ez a vizsgált esemény helyszínére, a történelmi Székelyföld⁴¹ perem­vidékén elhelyezkedő Sepsiszentgyörgyre. Sepsiszentgyörgy a székelyföldi Kovászna megye legkeletebbre fekvő nagyvárosa, mely közigazgatási szempontból a megyeközpont szerepét tölti be. A közeli Kárpátok földrajzilag is határterületté teszik e várost, szimbolikusan pedig egy nyelvi, kulturális, vallási valamint etnikai határról beszélhetünk.⁴² Ezen a határterületen, a határterület egyes településein belül az első világháború óta az etnikumok között egyfajta kulturális (emlékműállítási hullámok) és szakrális térelosztás, meg identitásépítés figyelhető meg. Jellemző az ünnepi események szakrális téren belüli hallgatólagos elfogadása és tiszteletben tartása.⁴³ Ez a terület egyidejűleg az érintkezési vagy kontaktzóna szerepét is betölti, „ahol a két egymással határos nyelvterület, népterület vagy kulturális terület nyelvi, népi, kulturális kölcsönhatásai különösen erősek.”⁴⁴

Varga E. Árpád népszámlálást feldolgozó adatai szerint 2002-ben Sepsiszentgyörgy összlakossága 60 389 fő volt. Ebből 14134 fő román, 45012 magyar, 118 német és 1125 egyéb nemzetiségűnek vallotta magát. Az 1920-as népszámlálási adatokkal összehasonlítva megállapítható, hogy drasztikus változások történtek Sepsiszentgyörgy román-magyar lakos­sá­gának népesedési viszonyaiban. Míg 1920-ban az összlakosság 11,9%-a román, 83,5%-a magyar nemzetiségűnek vallotta magát, addig 2002-ben ez az arány a románok esetében az összlakosság 23,4%-ra nőtt, míg a magyaroké 74,5%-ra csökkent.⁴⁵ Bár a román lakosok száma a székelyföldi Sepsiszentgyörgyön és általában a Székelyföldön az első világháborút követő nyolcvan év alatt megduplázódott, valójában ezen a területen a román nemzetiségű lakosok még mindig kisebbségben vannak a tömbmagyarsághoz viszonyítva.

1989 óta Kovászna megye román lakossága Sepsiszentgyörgyön ünnepli december elsejét, Románia hivatalos állami és nemzeti ünnepét, megemlékezve 1918. december elsejéről, amikor a Gyulafehérvári Román Nagygyűlés kikiáltotta Erdély egyesítését a Román Király­sággal.⁴⁶ Éves rendszerességgel megszervezett ünnepi eseményről van szó, a tanulmány azonban csupán a 2008. és 2009. év december elseje történéseinek vizsgálatára koncentrál.

A vizsgált esemény színhelye mindkét évben Sepsiszentgyörgy központi részében, a főtéren elhelyezkedő Mihai Viteazul szoborcsoport, melynek építése az 1980-as években valósult meg az egykori Gábor Áron téren, Gábor Áron szobra helyén.⁴⁷ Nyilvános térről van szó, ami a szoborcsoporton keresztül hétköznapok során jelzi ugyan, hogy a román nép szimbolikus térfoglalásának színtere, ebbéli minősége, szakralitása azonban fokozottan csak különböző román, kizárólag politikai jellegű emlékünnepek során mutatkozik meg egyér­tel­műen. Térhasználat szempontjából az eseménysorozat előbb felvonuló⁴⁸ vagy helyváltoztató jellegű (ortodox templomtól a térre vonulás), majd ezt követően kötött, helyben maradó ünnepség.⁴⁹ Az vizsgált esemény helyszínének kiindulópontja a sepsiszentgyörgyi románok szakrális központja, az ortodox templom. Az ünnepi eseménysorozat mindkét évben 10 óra 30 perckor kezdődött, majd a nemzeti ünnep alkalmából elmondott Te Deummal zárult az ünnep szakrális felvonásának első része. Az ortodox misét követően a tömeg 12 óra 30 perckor az egy­házi, politikai és katonai méltóságokkal együtt a város főtérére vonult, ahol a hivatalos, állami megemlékezés történt. A felvonulás idejére az utcát rendőrök zárták le az autóforgalom elől. A meg­emlékezés keretében sor került a katonai, egyházi szertartásra, ünnepi beszédekre, koszo­rúzásra, végül pedig kulturális műsorral zárult az esemény, amelyet 2008-ban Bodza­fordulóról (Intorsura Buzăului) és Szitabodzáról (Sita Buzăului), 2009-ben pedig Kovászna, Szeben, Dâmboviţa megyékből és Bukarestből érkező csoportok szolgáltattak. Az ünnepi eseményt követően a tér periférikus részein felállított bódék adtak helyszínt az ünnepi eszem-iszomnak.

Az ünnepség során a térhasználat, a résztvevők elhelyezkedése jól kifejezi a különböző csoportok közötti kapcsolatot: lent a szoborcsoporttal szembeni, forgalom elől erre az alkalomra lezárt utcán helyezkednek el a rendőrök és katonák díszosztagai, velük szemben, a szobor körüli magaslaton a szónokok, a kormány, a politikai pártok magasrangú képviselői, valamint az egyházi méltóságok. A rendezői jobb elvét követve a tér jobb oldalán a fellépni készülő kórus tagjai, zenészek, énekesek, táncosok együtt zárnak be egy belső kört, amit a résztvevő, ünneplő közösség gyűrűje vesz körül, kifejezve az együvé tartozást, valamint a nem oda tartozók kizárását. Az események előrehaladtával a térstruktúra egyre inkább szo­cio­petális, egymáshoz közeledő jelleget ölt. Ennek kezdeti stádiumát a tömött sorokban fel­vonuló tömeg, végstádiumát, kiteljesedését pedig a román nemzeti táncot, a hora româneascat egy nagy körben, szorosan összeölelkezve táncoló tömeg alkotja, amely az egyének közötti összetartozás megteremtésének, a kohéziónak meg a kollektív tudat erősítésének pozitív folyamatát szemlélteti. Ezt követik a téren és a tér melletti parkban zajlottak további kulturális események, étkezés, vigadalom.

A vizsgált esemény résztvevői aktív és passzív szereplőkre bonthatók.⁵⁰ A vizsgált ese­mény mindenkori főszervezője a Kovászna Megyei Prefektúra, együttműködve a Kovászna Megyei Tanáccsal, Sepsiszentgyörgy Önkormányzatával és román civil szervezetekkel, mint pl. Hargita és Kovászna megyei Román Civilek Fóruma (Forumului Civic al Romanilor din Harghita şi Covasna), Közép-Európai Tanulmányok (Centrului European de Studii, Ioan Lăcătuşu), Közösségfejlesztők Egyesülete (Asociaţia Pentru Comunitate, Daniel Şanta). A 2008-as eseményen, mely egyben kilencvenedik évforduló is volt, közel ezer, főként román nemzetiségű helyi, környékbeli és bodzafordulói (Intorsura Buzăului) valamint szitabodzai (Sita Buzăului) személy vett részt. Az ünnepségen minden korosztály képviseltetette magát (nők és férfiak, gyermekek, fiatalok és felnőttek) valamint a Kovászna megyei román elit számos kiemelkedő személyisége (magas rangú katonai és rendőri tisztséget viselő szemé­lyek, Kovászna megye prefektusa és alprefektusa, a különböző politikai pártok és civil szer­vezetek képviselői, egyházi méltóságok, tanárok, különböző értelmiségi csoportok, diákok és a város román anyanyelvű lakosságának számos tagja). Az előző évek tapasztalatával ellentétben azonban 2008-ban nem vett részt a december elsejei ünnepségen a város újonnan megválasztott magyar polgármestere, a szintén magyar nemzetiségű Kovászna Megyei Tanács elnöke és a magyar nemzetiségű parlamenti képviselők. 2009-ben a magyar elit tagjai szintén nem vettek részt, illetve nem kaptak meghívást a rendezvényre.

A cselekvő személyek köréhez elsősorban a város és a megye román nemzetiségű politikai, egyházi, katonai és civil szférához tartozó elitje sorolható. Ezek a személyek készítették elő, szervezték, hajtották végre az eseményt és végezték el az utómunkálatokat. A végrehajtó személyek: az ünnepi mise, a Te-Deum ceremóniáját elvégző valamint az ünnepi áldást szolgáltató papi méltóságok, a katonai parádét vezénylő magas rangú katonai tisztséget betöltő személyek, az ünnepi beszédeket tartó prefektus és prefektus helyettes, valamint a Hargita és Kovászna megyei Román Civilek Fórumának elnöke, a koszorúzást végző személyek – mind magas egyházi, katonai, civil vagy politikai tisztséget betöltő Kovászna megyei elithez tartoznak. Ők az ünnepi üzenet fő megfogalmazói.

A 2009. december elsejei ünnepség az előző évhez képest új résztvevőkkel egészült ki. Az ünnepséget megelőző este buszokkal és személygépkocsikkal Bukarestből és az ország más területeiről érkező román fiatalok, az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) szervezet tagjai kapcso­lódtak be az ünnepi esemény folyamatába, akik a következőképpen definiálják magukat: „Az Új Jobboldal egy mozgalom, nem egy párt. Megalakulásunk, vagyis 2000 óta folyamatosan har­colunk az öntudat ébresztése mellett és figyelmeztetünk azokra a veszélyekre, amelyek fenye­getik a román népet. Lépéseink, amint azt bizonyítottuk is, nem függnek össze a választások káprázatával, a szavazatok utáni vak hajszával. Nekünk, az Új Jobboldal nacionalistáinak teljesen mások a beavatkozási kritériumaink és a motivációnk, mint a „párt embereinek”: mi nem anyagi előnyökért, hanem egy eszméért küzdünk, nem egy pártért harcolunk, hanem a saját földünkért, hagyományainkért és családjainkért. Mindazzal, amit cselekszünk, a világon élő románok identitásbeli és lelki felébredéséhez kívánunk hozzájárulni.”⁵¹

A fenti, 150-200 fős csoport tagjai december elsején részt vettek az ortodox misén. Ezt követően a templom udvaráról, a Mihai Viteazul szoborcsoporthoz vezető útjukon, és oda megérkezve, harsány, magyar és Székelyföld ellenes frázisaikkal, az ünnepi alkalomhoz nem illő viselkedésükkel kiszorították a közel 2000 fős ünneplő közösséget a főtérről az ünnepi ceremónia kezdetén, zavart okozva a megszokott térszerkezeti felosztásban. Vezetőjük, Tudor Ionescu a vele készített interjúban elmondja, azért jött Székelyföldre, hogy Sepsiszent­györgyön, a hivatalos megemlékezés keretén belül demonstráljon az elmagyarosítás ellen, és a román nem­zeti egység mellett valamint, hogy a Kovászna megyei románokkal együtt ünne­peljék nem­ze­ti ünnepüket. A következő évek ünneplésének célpontjául pedig Csíkszeredát, Gyergyószent­mik­lóst, Marosvásárhelyt, Gyulafehérvárt, majd Galaţi-t, Botoşani-t nevezte meg.⁵² A csoport jelen­léte egy kb. 50 főt számláló magyar ellentüntető csoportot is mozgó­sított, akik a Hatvan­négy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjaiként vettek részt az ellen­tün­tetésben.⁵³ A város magyar polgármestere nem kapott meghívást az ünnepségre, minekutána jelezte a szervezőknek, hogy beszélni fog a románok 1918-ban tett és be nem tartott ígéreteiről a kisebbségek vonatko­zásában, valamint a tüntető csoport ellen is kíván szólni köszöntő beszéde során.⁵⁴

2008-ban az ünnepi beszédek során magyar prefektus és román alprefektus üzeneteikben a román-magyar együttélés hagyományaira, a toleranciára, egymás tiszteletben tartására, az Európai Unióban betöltött közös jövőre fektették a hangsúlyt, míg a Kovászna és Hargita Megyei Románok Civil Fórumának az elnöke a román nemzeti ünnep sérthetetlenségét és ellentmondást nem tűrő tiszteletben tartását fogalmazta meg. Megfigyelhető tehát a folyama­tos oda-vissza üzengetés, az ünnep egymás tükrében való megélése. A 2009-es évben az ünnepi beszédek tartalmára az egyoldalú, monologikus üzenés volt a jellemző. Beszédet mon­dott a román nemzetiségű prefektus, aki felidézte az 1918-as egyesülés eseményeit, és kitért a gyulafehérvári gyűlésen ígért nemzetiségi jogokra is. Kifejtette, hogy az akkori ígéreteket Románia kiválóan teljesítette, és ezzel az egyik legmagasabb mércét állította fel Európában, a hazai modell példaértékűnek számít. A Noua Dreaptă és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjainak oda-vissza üzenete durva, egymást sértő és provokatív skandálások formájában valósult meg. A Noua Dreaptă tagjai nemzeti egységet (Unitate Naţională) követeltek és Székelyföld Románföld (Ţinutul Secuiesc pământ românesc) frázist skandálták, magyar ellentáboruk pedig a Székelyföld Magyarföld bekiabálásával válaszolt. S bár a 2008-as ünnepi esemény során is bővelkedtek az akusztikus és vizuális kódok román nemzeti szimbólumokban (zászlók, népviselet, népzene, himnusz, néptánc), 2009-ben ezek szcenáriója egyrészt mennyiségében és méretében bővült, másrészt újabb elemekkel egészült ki a Noua Dreaptă csoportjának köszönhetően. Kelta keresztes zászlók, egy tíz méter hosszú nemzeti színű lobogó, erős nemzeti töltetű dalok, bekiabálások és katonai jellegű öltözék, meg testtartás dominált az ünnepség során.

Az Új Jobboldal tagjai mind a felvonulás során, mint pedig az ünnepi esemény Mihai Viteazul téri részén láthatóan és hallhatóan elkülöníthetőek voltak az ünneplő közösség helyi tagjaitól. Ez nem kimondottan a helyi többség elutasító magatartásának volt köszönhető, hanem öltözéküknek, frázisaiknak, hangoskodó magatartásuknak. A csoport miután részt vett a Mihai Viteazul szoborcsoport koszorúzási szertartásában, buszokba és autókba ülve elhagyta Sepsiszentgyörgyöt, tehát az ünnepség további menetében már nem vett részt.

A fent bemutatott ünnepi esemény a székelyföldi románság nyilvános, társadalmi vagy konstruált ünnepeinek, kitalált hagyományainak, egy tipikus példáját mutatta be, a december elsejei nemzeti ünnepi eseményt, különös tekintettel az ünnep néprajzi valamint politikai, reprezentatív, identitásépítő, ideológiai aspektusaira.

Az évi rendszerességgel megrendezett ünnepség néprajzi és szokáseseményt elemző szempontjainak, kódjainak viszonylagos állandósága mutatható ki, ezért az esemény bármikor rekonstruálható. A kódok közötti mélyrétegek feltárása azonban egyértelműen rávilágít arra is, hogy az ünnepségnek az elsődleges, vagyis emlékező funkcióján túl létezik egy nagyon erős identitásépítő, identitást erősítő, etnikai reprezentációt elősegítő szerepe, funkciója is. Ez a tény nem csak az ünnepi eseményelemzés kódjaiban mutatkozik meg külön-külön, hanem egy olyan egységes koncepciót képez, amely nem a véletlennek, hanem a tudatos előkészítő, lebonyolító és utómunkálatoknak, valamint az adott közösség igényeinek felel meg. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy az adott közösség igényeit saját elitje nagy­mér­tékben alakítja, az által is, hogy az esemény szervezésében, lebonyolításában oroszlánrészt vállal. Ennek következtében saját igényeinek megfelelően alakíthatja a meghívottak körét, az ünnepség mondanivalóját, üzenetét. A székelyföldi kontextus figyelembevételével, valamint a térség demográfiai mutatóinak tudatában az Új Jobboldal csoportosulás szerepe is ennek megfelelően kap értelmet. A csoport tagjai egy tudatos, szándékos etnikai határátlépési akció szerves részei voltak a 2009-es december elsejei események során, céljuk a helyi román közösséggel való közös ünneplésen túlmenően identitásuk építése és erősítése, a helyi magyar közösség megfélemlítése és provokációja volt.

• 
  BARTH Fredrik, Régi és új problémák az etnicitás elemzésében, Regio, 7 (1996), I, 3–25.
  
• 
  BODÓ Julianna, BÍRÓ A. Zoltán, Szimbolikus térfoglalási eljárások, szerk. BODÓ Julianna, Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2000, 9–42.
  
• 
  BRUBAKER Rogers, FEISCHMIDT Margit, FOX Jon, GRANCEA Liana, Nationalist Politics and Everyday Ethnicity in a Transylvanian Town, Princeton, Princeton University Press, 2006, 1–19.
  
• 
  ERIKSEN Thomas Hylland, The cultural context of ethnic differences, MAN, The Journal of the Royal Antropological Institute, 26 (1991), I, 127–144.
  
• 
  FOSZTÓ László, A formalizáció folyamata az interetnikus kapcsolatokban: esetelemzés egy cigány-magyar egymás mellett élés példáján, Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 1997 (Antropológia Műhely, 1), 65–82.
  
• 
  ILYÉS Zoltán, Mezsgyevilágok: Etnikus interferenciák és nemzeti affinitások térbeli mintázatai a Kárpát-medencében, Budapest, Lucidus Kiadó, 13–32.
  
• 
  JEGGLE Utz, Határ és identitás, Regio 5(1994), II, 3–18.
  
• 
  KEMÉNYFI Róbert, Az etnicitás fogalma és helye az etnikai térszerkezeti kutatásokban, Kisebbségkutatás, 11(2002), II., 376–384.
  
• 
  KÖPECZI Béla, Kurze Geschichte Siebenbürgens, Bp., Akadémia Kiadó, 647–648.
  
• 
  NIEDERMÜLLER Péter, A szokáskutatás szemiotikai aspektusai, Budapest, Előmunkálatok a Magyarság Nép­rajzához 9 (1981), 177–200.
  
• 
  POZSONY Ferenc, Erdélyi népszokások, Kolozsvár, KJNT-BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, 2006 (Néprajzi Egyetemi Jegyzetek, 1), 5–407.
  
• 
  POZSONY Ferenc, Magyarok, románok és cigányok a háromszéki Zabolán, szerk. BAKÓ Boglárka, Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 2003, 109–138.
  
• 
  RIZEA Monica, 2009 Antal Árpád a vegheat la liniştea oraşului, elektronikus forrás
  http://www.covasnamedia.ro/beta/?p=5278, 2009. dec. 2., letöltve: 2010. április 21.
  
• 
  SAMUEL, P. Huntington, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Budapest, Európa Kiadó, 1998, 5–646.
  
• 
  VARGA E. Árpád, Erdély etnikai és felekezeti statisztikája: Népszámlálási adatok 1850-2002 között, elektro­nikus forrás: http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002.htm, letöltve 2010. jún. 10.
  

• 
  A Noua Dreaptă önjellemzése: http://www.nouadreapta.org/obiective.php, letöltve 2010. jún. 01.
  
• 
  Interjú Tudor Ionescuval, a Noua Dreaptă vezetőjével (1):
  http://www.youtube.com/watch?v=-_YaPc2SIC0&feature=related, letöltve 2010. július 10.
  
• 
  Interjú Tudor Ionescuval, a Noua Dreaptă vezetőjével (2):
  http://www.youtube.com/watch?v=q8akhnp5HBw&feature=related, letöltve 2010. július 10.
  
• 
  A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom honlapja: http://www.hvim.hu, letöltve 2010. június 01.