HatáRÁTLÉPÉsek a doktoriskolák III nemzetközi konferenciája, Kolozsvár, 2010. augusztus 26–27. Szerkesztették: Dobos István Bene Sándor

5. Mozzanatos igék szintaktikai viselkedése a magyarban

1. A harang kondult egyet.

2. A harang megkondult.

3. Harang kondult.

4. Pattanik, kondulik, mozdulik, *bólintik, *köhintik.

5. ^?A bomba darabokra robbant. ^? A deszka szilánkokra reccsent.

6. A magyar mozzanatos igék jellemzése az unakkuzativitás szempontjából

• 
  alacsony agentivitás (inkább experiens, mint ágens): → Mediális
  
• 
  alacsony szándékoltság (volitionality): → Mediális
  
• 
  alacsony kontroll (control): → Mediális
  
• 
  belső okozás (internal causation): → Bennható
  
• 
  magas érintettség (affectedness) → Mediális
  
• 
  magas homogenitás → Mediális
  
• 
  a beszédhelyzet univerzumától független létezés → Mediális
  
• 
  dinamikusság → Bennható
  
• 
  atelikusság: → Bennható
  

• 
  mondattani viselkedés alapján bennható:
  

• 
  A fiú köhintett egyet.
  
• 
  *A fiú megköhintett.
  
• 
  *Fiú köhintett.
  
• 
  *Köhintik.
  
• 
  *A fiú rekedtre köhintett.
  

• 
  Szemantikájában is eltér a többi mozzanatos igétől
  

• 
  ágentív → Bennható
  
• 
  szándékolt → Bennható
  
• 
  kontrollált → Bennható
  
• 
  érintettség alacsony → Bennható
  
• 
  nincs a beszédhelyzet univerzumától független létezés → Bennható
  

7. Konklúzió

A mozzanatos igék unakkuzativitásával kapcsolatban számos érdekes kérdés nyitva áll, amelyek megválaszolása a jövőbeni kutatás feladata lehet. Így pl. tisztázandó, hogy a mondattan és a jelentéstan közötti leképezés pontosan hogyan ragadható meg: a lexikális szemantika eszközeivel vagy kompozicionális megközelítéssel? Fontos lehet annak vizsgálata is, hogy a szemelfaktív igék más nyelvekben hogyan viselkednek, hol helyezkednek el a bennható-mediális spektrumon.

• 
  ALEXIADOU, A. et al. (2004), The unaccusativity puzzle: explorations of the syntax-semantics interface, Oxford: Oxford University Press.
  
• 
  BENE, A. (2005), Az igék bennható-mediális-tranzitív felosztásának alkalmazhatósága magyar szintaktikai és morfológiai sajátosságok magyarázatában. PhD disszertáció.
  
• 
  KIEFER, F. (2006), Aspektus és akcióminőség különös tekintettel a magyar nyelvre, Budapest, Akadémiai Kiadó.
  
• 
  LEVIN, B. and Rappaport Hovav, M. (1995), Unaccusativity: at the syntax-lexical semantics interface, Cambridge, Mass.: MIT Press.
  
• 
  PERLMUTTER, D. (1978), Impersonal passives and the unaccusative hypothesis, Papers from the Annual Meeting of the Berkeley Linguistic Society, 4:157-89.
  
• 
  SMITH, C.S. (1991), The Parameter of Aspect. Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.
  
• 
  SORACE, A. (2000), Gradients in auxiliary selection with intransitive verbs, Language, 76:859-90.
  
• 
  VENDLER, Z. (1957), Verbs and times, The Philosophical Review 66 (2): 143–160.
  

A magyar szóképzés kérdéskörével foglalkozó eddig megjelent tanulmányok túlnyomó többsége e kérdést kizárólag diakrón szempontból tárgyalta. Ez a szemléletmód nem igazán meglepő, hiszen úgy tűnik, a derivációs folyamatok részletes leírása sokkal könnyebb a történeti nyelvtan, mint a leíró nyelvtan keretein belül. A diakrón értelmezést leginkább a képzők eredete, illetve formája befolyásolja. A szinkróniában pedig feltétlenül el kell hagy­nunk az eredetüket, azonban más tényezőkre kell összpontosítanunk, amelyek rendszerezésük alapjául szolgálhatnak. Nyilvánvaló, hogy ez a kutatási módszer bonyolultabb és tökéletlen, másfelől azonban más megvilágításban tüntetheti fel a magyar képzők klasszifikációját.

A szokásostól eltérő osztályozás közben különböző problémák akadhatnak. Elsősorban a képzőnek a szótőtől való elválasztásának kérdése merül fel – olyan kritériumokat kell ja­va­solni, amelyek alapján képesek leszünk megállapítani, hogy az adott morféma megkülön­böz­tethető-e az adott derivátumban, vagy sem. A diakrón kutatásban ez a kérdés egyszerűbbnek tűnik, hisz a morfémák eredetét vizsgálva könnyen megállapíthatjuk, hogy pl.:

– a futár szó a fut szótőből és az -ár/-ér képzőből,

– az újonc az új szótőből és az -onc/-enc/-önc képzőből,

– az üldögél szó pedig az ül szótőből és a -dogál/-degél/-dögél képzőből áll.

A fenti példákon könnyen látható a szótő és a képző közötti határ, hiszen a megadott szótövek a mai magyar nyelvben létező lexémák is. Ez az elhatárolás nem annyira egyszerű, ha figyelembe vesszük pl. a következő derivátumokat: harag, boldog, hideg, meleg, világ, virág. A szakirodalom szerint egyértelmű, hogy ezek a -g képző segítségével képzett szavak, hasonlóan mint pl.: tömeg, üteg, köteg. Azonban míg az utolsó példákban megkülön­böztethetők a szótövek (vö.: töm, üt, köt) és a toldalékok (azaz -eg), addig az előbbieken nem nagyon. Nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy a boldog szóban bold- vagy boldo- a szótő, figyelembe véve, hogy a morfémáknak különböző allomorfjai lehetnek. A világ és virág származékokban talán érezhető a villan és virrad szóval való azonossága, de megint nem állíthatjuk határozottan, hogy a szótövek allomorfjai vil-, vill-, vilá- stb. és vir-, virr-, virá- stb. Ez a nehézség abból fakad, hogy a harag, boldog, hideg, meleg, világ, virág az ómagyar korban keletkeztek, a tömeg, üteg, köteg pedig mesterséges szóalkotás révén jöttek létre. Ugyanez a probléma több származékszót is érint, vö.:

beszéd ~ beszél,

harsona ~ harsog,

öröm ~ örül,

állapot ~ állapodik,

vezér ~ vezet,

ömlik ~ önt.

Bár a történeti kutatások eredményeinek köszönhetően tudjuk, hogy ezek a szavak szár­mazék­szók, azt nem tudjuk megállapítani, hogy a mai nyelvben alapszónak számítanak, azzal érvelve, hogy a szótő és a képző nem különböztethetők meg egymástól, hiszen akkor a szinkrónia elvét követnénk. A szinkrón felfogás pedig lehetővé teszi, sőt, megköveteli a képzők megkülönböztetését a szótő termékenységének figyelembevételével. Szinkrón szem­pontból megkülönböztethető morfémának olyan morfémát tekinthetünk, amely legalább egy olyan szótőhöz kapcsolódik, amely lexéma, létező szó. Ilyen szempontból természe­tesen az:

nem lehetnek derivátumok, annak ellenére, hogy pl. a posvány szóban könnyen látható a

A jelentésről azonban később szólok néhány szót.

A szótőnek nem kell természetesen ugyanabban az alakban lennie, mint amikor külön lexémaként szerepel, hisz a lexikai morfémáknak is különböző allomorfjai lehetnek, vö.:

lő → lövész,

bokor → bokros,

úr → uraz stb.

Ezek a tőváltakozások szabályokba foglalhatók, ugyanis más derivátumokban analogikus változásokat észlelünk. Ezért azt szoktuk mondani, hogy:

a löv- v-s változatú,

a bokr- hangzóhiányos változatú,

az ur- tőbelseji időtartamot váltakoztató szótő.

Ezek a tőváltakozások nem akadályozzák sem a diakrón, sem a szinkrón szempontú meg­különböztetésüket. Bonyolultabb a kérdés az olyan származékok esetében, amelyek kelet­kezé­sének alapját régi, megrögzött szótövek képezik, pl.:

Mivel ezen szótövek váltakozásai nem foglalhatók szabályokba, meg lehet állapítani, hogy szinkrón szempontból ezek a szavak nem származékszók, hanem alapszók. Történeti értel­mezés szerint ezek nyilvánvalóan derivátumok (egyébként a bennük előforduló képzők más szavakban is szerepelnek), azonban a képzőknek a szótövektől való elválasztása és a szótőváltozatok besorolása nehézségekbe ütközik.

Ami még a szótöveket illeti, külön kérdéskört alkotnak az ún. passzív, ill. improduktív, fiktív vagy fantomtövek. Ezeket leginkább kötött töveknek nevezném, ugyanúgy, mint a toldalékokat, hiszen azok is bővítményt igényelnek, pl.: fejl- a fejlemény, fejleszt, fejletlen, fejlett, fejlődik stb. származékokban vagy seg- a segéd, segél, segély, segít stb. szárma­zé­kok­ban. Történeti felfogás szerint könnyen láthatók bennük a képzőmorfémák, azaz: -(o)mány/-(e)mény, -aszt/-eszt, -atlan/-etlen, -t/-ett/-ott/-ött, -ódik/-ődik, -éd, -ál/-él, -ály/-ély, -ít.

Bár a szótövek nem önálló lexémák, biztosan hordoznak valamilyen lexikai jelentést, mert a belőlük képzett származékoknak van egy közös lexikai mezejük. Ezenkívül a képzők formáit tekintve azonosságot látunk a kötött lexikai morfémákból képzett derivátumok és más, szabad lexikai morfémákból képzett szavak jelentései között, vö.:

Kérdés, hogy a leíró nyelvtanban milyen státuszúak a fent említett példák. A fejl- és seg- típusú morfémákat alapszónak tekinthetjük-e? Amennyiben a származékszót nem lehet szembeállítani a képzetlen alapszóval, az összehasonlítható a párhuzamos származékkal. Így pl. a moraj szónak van egy-két párhuzamos származéka, pl. morog, morran, vagy a szalad szónak pl. szalaszt, ill. szalajt, de pl. a serked, porlad, kushad, kókad, gebed stb. szónak nincsen, s bár diakrón szempontból az -ad/-ed intranzitív igeképzővel képzettek, szinkrón módszerrel nem elemezhetők sem az ún. vízszintes, sem a függőleges paradigmájuk, vagyis nem képzett szavak.

Történetileg magyarázható, hogy a fenti példákban az -ész, -lal, -os, -ed, -kol és -ely képzők találhatók, melyek után további képzők kapcsolhatók. Nyilvánvaló azonban, hogy a *termész, *fagylal, *folyos, *leped, *hánykol és *tévely ún. passzív, azaz kötött relatív szótövek (más néven potenciális szavak), tehát szinkrón szempontból viszonyunk ezekhez a tövekhez ugyanolyan lehet, mint a kötött abszolút tövekhez; nevezetesen azt a kérdést, hogy ezek a képzőmorfémák egyáltalán megkülönböztethetők-e vagy sem, ún. vízszintes paradigmájuk elemzésével dönthetjük el, vagyis keresnünk kell más, azonos relatív szótövű derivátumokat. Mivel a természet szón kívül nem találunk a termész- tőből képzett más derivátumokat (nem számítva a természet szóból továbbképzett szavakat, pl. természetes, természetesen stb.), a fentebb elfogadott szabályok szerint nem állíthatjuk, hogy a természet szó a terem hangzóhiányos szótőből, valamint az -ész és az -et képzőkből áll, valamint azt sem, hogy a termész- kötött lexikai morféma, amely az -et képzővel van ellátva. Sokkal inkább azt, hogy vagy a terem hangzóhiányos szótőből és az -észet képzőből (elvonatkoztatva az esetleges jelentésétől), vagy hogy csak lexikai morfémából áll.

Eddig azt tárgyaltuk, milyen szempontok alapján lehet elhatárolni a képzőket a szótövek­től, most pedig térjünk át a képzők egymástól való megkülönböztetésére. Itt nem a származék­szók morfemikus lineáris szerkezeteiről van szó, hanem a képzők és azok allomorfjainak osztályozásáról. Diakrón leírásban nem következetes a morfémák felosztása. Nehéz meg­álla­pítani, hogy a morféma formája (s ezzel kapcsolatban a származás) vagy inkább jelentése ját­szik-e döntő szerepet. Ha formája, akkor az -i képzőt egyszerre deminutívnak (vö.: öcsi, őzi, fagyi stb.) és melléknévinek (vö.: orvosi, kolozsvári, baráti stb.) kellene tartani. Amennyi­ben a származása, akkor az -a/-e (vö.: monda, hulla, penge) képzőt és az -ó/-ő (vö.: arató, eredő, döntő) melléknévi igenév képzőjét azonosnak kellene tekinteni, mivel ez az előbbi eredetére nézve az utóbbi változatának tekinthető. Ha jelentése, akkor nem állíthatnánk határozottan, hogy az -eg/-og/-ög tartós-huzamos képző (vö.: zizeg), mert visszaható is lehet (vö.: tekereg). Ezenkívül nem mondhatnánk, hogy a -dos/-des/-dös és a -kod/-ked/-köd nem ugyanaz a képző, hisz a csapdos, köpdös és csapkod, köpköd származékszóknak ugyanolyan jelentésük van (vö. csordogál és csorog, csepereg és csepeg, fázékony és fázós is).

Mivel a szinkróniában nem foglalkozunk a képzők eredetével és formájával, nem állíthat­juk kifejezetten, hogy pl. az -ás/-és, -at/-et, -(o)da/-(e/ö)de -ó/-ő nem azonos morfémába tartozik. Besorolásuk attól függ, milyen kritériumok szerint különböztetjük meg egymástól a képzőket. Úgy tűnik, hogy éppen a jelentés lehet az egyik mértékadó kritérium. Ha a derivátumnak a szótőhöz viszonyított jelentését választjuk  e g y e t l e n  kritériumnak, a fentebb felsorolt allomorfok ugyanannak a morfémának  s z u p l e t í v  allomorfjai lennének (azaz: ‘a cselekvés helye’, vö.: lakás, bejárat, uszoda, fürdő). Ilyen esetben pl. az -ás morfé­ma a futás, írás, napfogyatkozás szóban nem azonos a lakás szóban szereplő -ás képzővel, ugyanis mások a jelentései (vö.: ‘a cselekvés elnevezése, gerundium’, ‘a cselekvés eredmé­nye’, ‘a jelenség elnevezése’). Ugyanez a szabály a következőkre is vonatkozik:

valamint:

Másrészt a fentiekből az következik, hogy pl. a cselekvés elnevezésére szolgáló morfé­mának allomorfjai egyebek között a következők lehetnek: -ás, -at, -ó, a cselekvés eszközének elnevezését pedig olyan képzővel képeznénk, amelynek allomorfjai egyebek között az -et és az -ő.

Könnyen lehet tehát arra következtetni, hogy a szinkróniában, amennyiben a képzők szó­tövekhez viszonyított jelentését tekintjük döntőnek, a képzőmorfémáknak több allomorfjuk van, ami gyakran az allomorfok homonimiájához vezet (pl. a cselekvés helyének elnevezését képező morfémának -ás allomorfja homonimikus a gerundiumot képező morfémának -ás allomorfjával). Másrészt úgy tűnik, hogy az ilyen értelmezés kizárja a képzők poliszémiáját, amely viszont gyakori a diakróniában.

A poliszémia viszont szorosan kapcsolódik a jelentéssel, azon belül pedig jelentés­specializá­lódásról, azaz lexikalizálódásról beszélhetünk. A diakróniában könnyen megkülön­böztetjük a toldalékokat a következő példákban: lény|eg, új|ság, hall|gat, szem|telen, kop|asz, áll|omány, egész|ség. A szinkróniában viszont, mivel el kell hagynunk az ilyen típusú derivátumok formáit, és a derivátum valamint a szótő közötti jelentéskülönbségre össz­pontosítunk, ez a feladat jóval bonyolultabbnak tűnik. Jelentéseik specializálódása évtizedek és évszázadok folyamán zajlott, a történetiségre viszont csak a diakróniában hivatkozhatunk, tehát úgy tűnik, leíró szempontból egyáltalán nem lehet szó lexikalizálódásról. Mindazonáltal a diakróniában is gondot okoz a fent említett képzők jelentéseinek meghatározása, hisz nem mondhatjuk, hogy pl. az egészség szóban a -ség képző csak absztrakt fogalmat képez. Bizonyos, hogy egy másik jelentést is kap, amellyel az egész szó nem bír.

• 
  BENKŐ Loránd, A magyar fiktív (passzív) tövű igék, Bp., Akadémiai, 1984.
  
• 
  BERRÁR Jolán, Új szempontok és módszerek a szóképzés vizsgálatában = Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből, szerk. RÁCZ Endre, SZATHMÁRI István, Bp., Nemzeti, 1994, 99–124.
  
• 
  GERSTNER Károly, A magyar nyelv szókészlete = Magyar nyelv, szerk. KIEFER Ferenc, Bp., Akadémiai, 2006, 437–480.
  
• 
  HEGEDŰS Rita, Magyar nyelvtan. Formák, funkciók, összefüggések, Bp., Tinta, 2005.
  
• 
  KÁROLY Sándor, A szóképzés grammatikai jellegéről, a szuffixumfajták elkülönítéséről és a képző­produk­tivitás­ról, Nyelvtudományi Közlemények, 67 (1965), 273–289.
  
• 
  KENESEI István, Szavak, morfémák, toldalékok, MNyőr, 128/4 (2004), 441–445.
  
• 
  KENESEI István, Szavak, szófajok, toldalékok = Strukturális magyar nyelvtan, 3, Morfológia, szerk. KIEFER Ferenc, Bp., Akadémiai, 2000, 75–136.
  
• 
  KESZLER Borbála, A szinkrónia és a diakrónia a képzők vizsgálatában = Állapot és történet – szinkrónia és diakrónia – viszonya a nyelvben, szerk. HORVÁTH Katalin, LADÁNYI Mária, Bp., ELTE, Bölcsészet­tudományi Kar, 1993, 99–105.
  
• 
  KESZLER Borbála, A szóképzés, MNyőr, 124/1 (2000), 59–73.
  
• 
  KIEFER Ferenc, Alaktan = É. KISS Katalin, KIEFER Ferenc, SIPTÁR Péter, Új magyar nyelvtan, Bp., Osiris, 1999, 185–290.
  
• 
  KIEFER Ferenc, Alaktan = Magyar nyelv, szerk. KIEFER Ferenc, Bp., Akadémiai, 2006. 54–79.
  
• 
  KIEFER Ferenc, LADÁNYI Mária, A szóképzés = Strukturális magyar nyelvtan, 3, Morfológia, szerk. KIEFER Ferenc, Bp., Akadémiai, 2000, 137–164.
  
• 
  KIEFER Ferenc, LADÁNYI Mária, Morfoszintaktikailag semleges képzések = Strukturális magyar nyelvtan, 3, Morfológia, szerk. KIEFER Ferenc, Bp., Akadémiai, 2000, 165–214.
  
• 
  LACZKÓ Krisztina, Alaktan – Bevezetés, MNyőr, 123/2 (1999), 175–191.
  
• 
  LADÁNYI Mária, Produktivitás és analógia a szóképzésben: elvek és esetek, Bp., Tinta, 2007.
  
• 
  PETE István, A morféma újradefiniálásának szükségessége, MNyőr, 128/2 (2004), 188–195.
  
• 
  PETE István, A szó szerkezeti és derivációs elemzése, MNyőr, 123/4 (1999), 483–495.
  
• 
  PETE István, Ismét a morféma újradefiniálásának szükségességéről, MNyőr, 132/1 (2008), 74–85.
  
• 
  RUZSICZKY Éva, A szóképzés = A mai magyar nyelv rendszere. I, Leíró nyelvtan, szerk. TOMPA József, Bp., Akadémiai, 1970, 333–420.
  
• 
  T. SOMOGYI Magda, Toldalékrendszerezésünk vitás kérdései, Bp., Tinta, 2000.
  
• 
  VELCSOV Mártonné, Alaktan = BENCÉDY József, FÁBIÁN Pál, RÁCZ Endre, VELCSOV Mártonné, A mai magyar nyelv, Bp., Tankönyvkiadó, 1968, 83–204.