GRÓf vay sándor munkái hetedik kötet gróf vay sándor a palatinus-huszárok

TOMPA MIHÁLY ÉLETÉBŐL.

Tompa Mihályt, illustris szülöttét, ünnepelte Gömör. Rimaszombatban született és a megyé­ben élte le életét, híven ahhoz, ahogy ő maga írta - harmadik személyben szólva a Bónis Barnabásné, Pogány Karolinához intézett Költői levél-ben:

„- - Lant és biblia, e két szent barát
Karján ringatja boldogan magát.”

A szegény csizmadia fiát Szentimrey borsodmegyei földbirtokos juttatta a sárospataki kollégiumba, ahol bizony neki is csak az a sors jutott, ami annyi szegény kálvinista diáknak. Úri fiúk mellé osztották be szolgálattételre. Ebben a szolgálatban benne foglaltatik az urfi ruháinak tisztítása, meg a csizma-pucoválás is.

Egyik esztendőben a fiatal Vay Dániel mellé osztották be Tompát. Vay Dániel, a dúsgazdag oligárcha, Ábrahámnak fia - dísze volt a kollégiumnak. Ő róla mondta Kövy, hogy ex abrupto mindenről mond beszédet. Így, egy vizsga alkalmával egy híres professzor csak annyit mon­dott neki: citrom. Dániel urfi erre tartott olyan előadást néhai II. József császár gyarmatosító politikájáról, hogy szeme-szája elállt az auditoriumnak. Már diák korában mutogatta azonban a jövendő ellenzéki követ oroszlánkörmeit. Buzgott benne a Kazinczy-vér, amely 1795-ben - anno Martinovics - az „ember és polgár kátéjá”-nak terjesztése miatt Spielberg dohos tömlöcébe juttatta a nagy Ferencet.

Vay Dani fölösmerte Tompa eminens tehetségét és szörnyü módon röstellette a genialis fiuval pucoltatni a csizmáit, valamint azt is, hogy jóformán rendes fekvőhelye sincsen s a leg­rosszabb maradékból ád neki a coqua. Azzal az ürügygyel aztán, hogy majd őtet kikérdezi, esténként magához vitte a Vay-házba, ahol az excellenciás ur fiainak külön szakács főzött. Pompás vacsorát adatott neki, aztán finom ágyba fektette.

A csizma ellenben még mindig bántotta. De ennek is megtalálta a módját. Egy ízben, husvéti vakáció alkalmával, csak ráesett az édes anyjára: ő neki nagyon fáj a lába. Nem tudja tűrni a csizmát. Neki everlasting cipőt varrassanak. Úgy is az már a módi, meg a pantalló. Néhai való jó Kazinczy Zsófia nagyasszonynak olyan szíve volt, amely mindjárt segíteni akart minden szenvedőn. Hogyne hát a familia szemefényén, a Danikán. Az everlasting-cipő elkészült, diligentia beálltával pedig vígan kocsizott Patakra Danika, mert ime, megváltotta kedves Miská-ját a subickolás lealázó munkájától.

Víg, jókedvű diák hirében állt Patakon Tompa. Lévay József, jeles veteránköltőnk, írja visszaemlékezéseiben, hogy a megtermett, vaskos fiu a legvadabb mulatozás, diáki kedvte­lések minden próbáját kiállta.

Már diákkorában kezdett irogatni, s aránylag rövid idő alatt tett szert hírnévre, mert 1847 elején Aranynyal és Petőfivel ő alkotta a költők nagy háromságát. Ugyancsak ebben az esztendőben hívta meg Beje, gömörvármegyei község, ev. ref. gyülekezete lelkipásztornak, amely kedélyéhez megfelelő pályán aztán holtáig meg is maradt.

Az 1848-iki zajos események lantját nem hangolták föl. Ennek az epochának költője Petőfi volt. De azért teljesítette hazafiúi kötelességét. A gömöri önkéntesekkel még táborba is szállt, s ott volt a schwechati ütközetben. Sőt Pesten találjuk őt a márciust előkészítő napokban is.

Ekkor több író- és művész-barátját fölkereste. Igy február 26-án elment a Lendvai-párhoz, de nem találta őket otthon. A tréfára hajlandó Tompa kapta magát, a konyhaajtó kilincsére egy kis papirost dugott, melyre plajbásszal következőket írta: Itt volt egy fehérmegyei poéta. Kereste a tündéreket. Azok helyett azonban egy doromboló macskára talált a konyhaajtóban. Ha még egyszer eljövök, itthon legyetek ám. T. M.

A fehérmegyei poéta-élcet akkor nagyon szerette. Igy mutatta be magát március 8-án Petőfi fiatal feleségének is, aki a Duna-soron férjével a pozsonyi hajót várta. Petőfi csak azután fedezte föl Tompa igazi mivoltát, mire a fiatal asszony elragadtatással beszélt a pesti életről, csak azt jegyezve meg, hogy: Sanyit a politika foglalja el teljesen és többet van a Pilvax-ban, mint otthon.

Ugyancsak Lévay visszaemlékezéseiben olvassuk, hogy ő és Tompa, együtt keresték föl Petőfit dohány-utcai lakásán. „Petőfi, nejét átkarolva, olvasásba merülve ültek az asztal mellett. Shakespeare volt előttük. Petőfi mogorva arccal fogadott, olyasmit mormogva: az ördög hurcol benneteket ilyen időben. Néhány percig mulattunk s Tompa eljövet keserű érzéssel mondotta: Nincs abban a szívben baráti szeretet, aki rég nem látott barátját így bírja fogadni. Ez volt a két költő utolsó találkozása.” Tompa gyöngéd lelkületére vall azonban, hogy a fenti incidensről sem Aranynak, sem Hunger jószágigazgatónak majdnem ugyanez napon írott levelében nem tesz említést.

Ingerlékeny, hamar fellobbanó természete miatt Tompa gyakran összeszólalkozott barátaival, úgy Petőfivel is. Ezt az összezördülést élete végéig siratta. Petőfi apró emlékeit, leveleit elégette s ez annyira fájt neki, hogy Aranytól koldulta el néhány sorát. Petőfinek ezt a Toldi poétájához írt levelét aztán rövidesen halála előtt Szász Károlynak küldötte, jó helyét tudva így a kettős, ma már hármas ereklyének.

Bején szeretett lenni Tompa. Vadnay Károly még emlékezett kisfiú korából, milyen tiszte­lettel, szeretettel övezte ifjú papját, vagy inkább már a jeles költőt, ennek a kedves falunak úri népe. Még a szabadságharcz alatt - 1849 elején - a keleméri jövedelmezőbb egyházba hívták meg. Itt ért véget legényélete is. Alig virult ki a tavasz, május 1-én - nőül vette Zsoldos Emiliát, egy nemesi ház ritka szívjóságú leányát, véle haláláig a legpéldásabb szeretet- és egyetértésben élve.

A szabadságharc szomorú vége lelke mélyéig megrendítette Tompát. Ekkor írta remek alle­go­riáit, amelyekben képekben szól gyászoló nemzetéhez. Ekkor kezdte meg a nevét halhatat­lanító Virágregéket. Több humoros verse is maradt ebből az időből. Egyik legpompásabb az, amelyben a keleméri paplakot festi.

Itt látogatta meg - 1850 nyarán - Szász Károly, aki akkor Bején a Szentmiklóssy-család fiainak nevelését vezette. „Testben, lélekben erős, arányos testalkatu férfiú volt még akkor Tompa” - olvassuk Szász Károly följegyzéseiben, aki nejével igen boldogul élt a roppant viskóban. Úgy volt ott minden épen, mint a Tompa versében. A ház „félig a föld alá sülyedve, ablakán a magas utcáról benézett a lúd.” A szoba meggörbült gerendájába Tompa sokszor belevágta a homlokát, s a kanapé mögött, „a tapasztott sárfalon bedugta fejét a lyceum.” De remek kis kert terült el a ház mögött, tele virággal, zöldséggel. Virágregéi-ből egynéhányat már megírt akkor Tompa, s kedves vendégének egymásután olvasta föl a Vízi liliom-ot, a kék iringót, meg Az ibolya álmai-t. A gyeppamlagot, melyen ebédutánonként rendesen olvas­gatott, álmodozott a költő, neje ritkább fajú virágokkal is körülültette. A pamlag fölé, ernyőként, két öreg szilvafa hajolt. „Nejéhez, aki akkor is gyönge testalkatú, s rendkívül érzékeny kedélyű volt, olyan gyöngéd volt, mint egy madár a párjához” - írja Szász.

A vidámságot, különösen az adomázást nagyon szerette Tompa. Kifogyhatlan tárházával naphosszat el tudott mulattatni egész társaságot. Mint egyházi szónok, nemcsak úgynevezett parádés papként tündökölt. Remek beszédei Gömörmegye egy-egy jeles nagyasszonya: Draskóczyné, Ragályiné koporsója felett, vetekednek közönséges prédikációinak szépségével. Pedig ezekhez alig készült.

Szombaton érkezett hozzá a fiatal Szász Károly, s Tompának másnap valamelyik filiájában kellett papolni. Reggeli után egy dombon átsétáltak oda, s Tompa említette, hogy azt sem tudja, hogy miről beszéljen. Máskor reggel a kertben szokott erről gondolkozni egy kissé, de most vendégeivel töltve az időt, elmaradt a meditatio. Szász, aki épen akkor készült a papi examenre, egyre prédikációkon törte a fejét. Textusa volt is, ezt adta meg Tompának: „Ha a ti igazságotok sem jobb, mint a farizeusoké, és irástudóké, soha be nem mehettek a menyország­ba”. A költő-pap elfogadta. A tanítás felett gondolkozni azonban csak annyi ideje maradt, míg a rövid zsoltárt elénekelték. Megkezdte aztán beszédét, s bár szorosan a szent lecke mellett maradt, prédikációja nem sekélyesedett el s főérdeme volt, hogy soha hallgatói föl­fogásán felül nem emelkedett.

Tompa leginkább autodidaxis útján képezte magát. Tanult, olvasott, de költőink közül rajta látszik meg legkevésbbé az idegen befolyás. Nyelveket nem tudott, németül is alig, a latint pedig később meglehetősen elfelejtette. Társaságban pedig inkább élményeiről, tapaszta­latairól, semmint könyvekről és tudományról szeretett beszélni.

Az 50-es évek politikai állapotáról komolyan szólt mindig, de azért itt-ott humort vegyített bele. Különösen pompás gúnynyal illusztrálta a Bach-korszakot. Tömérdek bús magyar élt akkor Gömörben, tele volt históriákkal a vármegye, közelében élt a híres Czimbus, Szent­miklóssy József nemes úr, aki, mikor a német Bezirker nevét kérdezte, így felelt:

Becses neve ez idő szerint nincs a magyarnak. Németül heiliger Nicolaus-nak neveztetem, ős fám szerint pedig Szentmiklóssy Józsefnek hívatom.

József testvéröcscse Antal, a híres 1848-49-es vicispán, meg Ujvásárról kikergette a tót korcsmárost, magyart tett helyébe s azt íratta a korcsmára:

Magyar csárda, magyar bor:
Tu szlovenszki nye hovor...

A korcsmáros igazi magyar bort is hozott és szívesen tértek be hozzá a környékbeli uraságok. Máriássy Móric meg a sárgarépás tálat vágta a falhoz, mert nagyon feketére sütötték rá a pecsenyét, hogy neki: „nem kell schwarzgelb étel.” Ezért a pár szóért bajba is került aztán.

A poéta-pap nem kerülhette el az akkori idők zaklatását.

Mikor megjelent a Gólya, Tompának talán ez a legremekebb allegóriája - valaki névtelenül feladta.

Csakhamar házkutatást tartottak nála, irományait lefoglalták, őt magát pedig Kassára vitték, a hirhedt fekete sas-ra. Két ízben is zaklatták ott, mig végre - 1853 április elején - végkép elbocsátották. Bordoló tábornok bocsátotta szabadon, így búcsúzva tőle.

- Aztán maga, Tompa, hallja - többet nem írni góla és koltussepredek...

Az akkor kiállott rettegés azonban örökre nyomot hagyott kedélyén, noha mint addig, azután is kereste barátainak vidám körét.

Ekkor már Hanván lakott, ahol élete fogytáig maradt is. Lakása kies dombon állott. Hanva különben is magaslaton fekszik, gyönyörű kilátással a Sajó-völgyére, amely itt szakad a Rima-völgyébe. Mintha a természet költői melancholiára praedestinálta volna ezt a tájat, akár Rousseau híres Clarens-ját. Kertje is igen szép volt itt, melyet teleültetett virággal. Egy időben a mályvarózsát kedvelte nagyon, de később előnyt adott az akkor divatozó georginának. Magában a faluban nem igen társalkodott senkivel.

- Hanván csak egy emberem van, - mondogatta vidéki vendégeinek. A fiatal Hanvay Zoltánt értette s a minden szépért és nemesért hevülő ifjút választván ki, ez állt ott legközelebb szívéhez. Mentora emlékét ma is híven őrzi a már élemedett koru nemes úr.

A környéken legszívesebben időzött Lénártfalván, Fodor Gusztáv családjánál, Recsky Benedeknél a széki pusztán, valamint örömest tanyázott Molnár Viktor abafalai vendég­szerető kastélyában. Recsky Benedek sírjánál írta hasonló című, egyik legszebb lyrai versét s ugyancsak egy másik gömöri úrról, Tornallyay Luciánról szól „Árverésen” című megragadó poémája. Tornallyay Lucián annak a híres gavallér Tornallyay Mártonnak volt utóda, aki mindenért egy arany borravalót adott. Ennyit adott a pesti hétválasztó fejedelem pincérének, ennyit, ha valamely úri portán a lovász kengyelét tartotta. Mikor Kazinczy Ferenc - 1831 - Szemere Pállal Tornalján járt, özvegy Tornallyay Károlyné elmondta neki sógorának ezt a szokását, akit Kazinczy aztán naplójegyzeteiben „egy aranyos Tornallyay”-nak nevezett el.

Kazinczy körének késő vénséget ért utolsó Mohikánját, Szemere Pált, különben még személyesen is ösmerte Tompa. A borsodmegyei Bánfalán, Kazinczy Gábornál találkozott vele, valamint az egész bánfalai körrel. Toldy Ferenc, Mikó Imre, Szvorényi József, Balássy Ferenc, Szemere Miklós, Földváry Károly és Sándor, a szabadságharc két hőse, jeles írók, politikusok tartoztak ehez a társasághoz, melynek éltető lelke Kazinczyn kívül Lévay József is volt, akkor Kazinczy fiának, Arthurnak a mentora és vezetője.

Kazinczy Gábor nagyeszű, remek eloquenciájú ember volt, de arról híres volt, hogy mindég maga szeretett beszélni. Egy ízben - Tompa jelenlétében is így tett - s többek közt említette készülődését egyik szomszéd vármegyébe. Valamelyik jelenlevő ajánlkozott, hogy ő is el­megy.

- Igazán, kisérjék el önök is Gábort dekorációnak, - jegyzé meg a ház rendkívül szellemes úrasszonya. Az urak nevettek, de Tompa komolyan megaprehendált. Általában könnyen sértésnek vett mindent.

Gömörben, Borsodban mindenki csak Miská-nak nevezte a költő-papot. Szerette és tűrte is ezt Tompa, de, mint ezt többeknek mondotta, nem tűrte, mikor a gömöri urak dölyfből diskurál­tak vele ilyen miskás hangon.

Történt egy ízben, valamelyik kálvinista kurta nemes is elkezdett vele miskáz-ni, szent­atyusoz-ni. Tompa csak hallgatta, végre megsokallotta, félrevonta a spektabilist, ilyen szókra fakadva: Csak annyi mondani valóm van a tekintetes úrnak, hogy a tekintetes úr címre tekin­tetes úr, az enyém pedig se nem Miska, se nem szentatyus, hanem tiszteletes úr.

És nem is miskázta senki többé Gömör vármegyében, hanemha szeretettel.

Haláláig szíves barátságot tartott Szemere Miklóssal, a magyar Anakreonnal, akit lasztóci kúriáján többször meglátogatott. Jöttét előre jelezte, s Szemere ilyenkor eléje ment Újhelyig. Igy történt akkor is, mikor Miklós bátyánk meghagyta kocsisának, készüljön el, éjfélután mindjárt indulni fognak. Jó puha szénából ülést csinált a kocsis, s oda járatott az ambitus elé. Felült a pajkos versek vídám írója, s fejét hátrahajtva, menten el is szundított. Valami deren­gésféle ébresztette föl, mikor is hátba bökte a tót legényt:

- Anyi teraz zme nye vmszte?

Mert valahogy nagyon ösmerősnek tetszett minden Miklós úrnak. A köcsögfa az orgona­bokrok mellett, a fal mellett szundító vizsla. De még a derengés is, akárcsak a fegyverke ablakából szivárogna ki.

- Bozse, Bozse ved zme domá - óbégatott a kocsis, aki most vette észre, hogy ők biz azon mód elaludtak gazdástól és még egy tapodtat se mentek a kúria udvaráról.

Egy ízben meg azután látogatta meg Tompa Szemerét, mikor valami nagy irodalmi polémiába merülve Brassaival, megírta a választ ennek Ismerettyűjé-re. Szemere elmondta, hogy a választ nem otthon írta, de toronyai borházában. Egy egész hónapot - a májust - töltötte ott, csupán egy tehenet, meg egy vén tót asszonyt vivén magával, aki rá takarított, illetve tejjel-vajjal ellátta.

Verses leveleket gyakran küldözgettek egymásnak akkoriban az író-jóbarátok. Érdekes Aranynak, kőrösi professzor korából, egy ilyen csupa uba rímre végződő levele, amelyet: Barátom Szemere, de genere Huba bekezdéssel épen Szemere Miklóshoz intézett. Hívja benne Nagy-Kőrösre randevuba, ahol a kabátnál sokkal több a suba. Megemlékezik tanár­társairól, így Szilágyiról, aki „Kőrösi krónikát most teszi sotuba” és a távollevő jó pajtásokról is, így Tompáról. Elmondja, ezt hiába hívja, de hát ha nincs kedve, ne is jöjjön: „Hadd teljék öröme fiába”, Gézuba és annak télibél dajkája, Erzsuba”, említi, már lovakat is tart Miska s azon vígan kocog: - - Csizbe meg Lénártfaluba.

A vidám kedvteléseknek az említett kis Gézu, Tompa öt éves fiacskájának a halála, majd a poétának mindinkább sulyosabbá váló betegsége vetett véget.

Utolsó éveit, hónapjait kivált, rendkívül izgatottan töltötte. Egyes gondolatokon hetekig eltöp­renkedett. Igy egy jó arcképet szeretett volna barátjainak hagyni. Ezt Szász Károlyra bízta. Néha öt levelet is írt egy héten emiatt Szásznak, végre sikerült a dolog, a kép egészen kedve szerint készült el. Barátait is egyre hívta, de leginkább a közelben - Miskolcon - lakó Lévay látogatta.

Egyszer - Tompa halála előtt pár hónappal - elkísérte Szász Károly is. Vendégei érkezése előtt rendkívül izgatott lett, azt állítva környezetének, nem éri meg eljöttüket. Ottlétük fölvilla­nyozta. Velük ebédelt, régi iratait előszedte s a híres Fekete könyv-ből olvasott föl nekik, hajdani élénk modorában illustrálva egyes alakokat, adomákat. Ez azonban az utolsó föllobbanás volt. Ama bizonyos vég kezdete.

1868 június 15-én íratott Szásznak, s ez volt az utolsó levél, amelyet sajátkezűleg írt alá. De még előbb megírt egy csomó levelet: Aranynak, Csengeri Antalnak, báró Eötvös Józsefnek, Vadnay Károlynak, azzal a rendeléssel, hogy csak halála után küldjék el a cimzetteknek. Igy is történt s azért van ezeken a leveleken július 31-iki bélyeg, azaz a Tompa halálát követő nap kelete. Halálhírét először a Hon 1868 julius 31-iki - pénteki nap - esti kiadása hozta: „Tompa Mihály, Hanváról érkezett távírat szerint, az éjjel meghalt. Szívből óhajtanók e gyászhír megcáfolását, ha a forrás hitelességén kételkednünk lehetne.” Érdekes, hogy az expeditor erre a sürgönyre következőket jegyezte: Omnes moriamur, sed non moriturus est ille...

Nagy igazat írt akkor az a névtelen expeditor. Mert bár 1868 augusztus 2-ika óta nyugszik Tompa Mihály a hanvai temetőben, ahol Arany sírverse inti kedves virágait, üljenek ágya köré, mondani néha Regét, halhatatlan örökös szelleme él.