GRÓf vay sándor munkái hetedik kötet gróf vay sándor a palatinus-huszárok

A ZÖLDSZEMÜ SZÖRNY.

Irigység, rágalom, pletyka, hányszor okozói nagy, nagy boldogtalanságnak.

A féltékenység alapjában véve már nemesebb, nagyobb szabású indulat. Egyike az emberiség, a lélek legelementárisabb indulatainak. A féltékenységet már az ó-korban ösmerték. Hány lovag tört lándzsát, mennyi vitézi torna, verekedés, sőt világraszóló háboru esett meg asszo­nyokért. A trójai háborúról a gimnazista fiú is tud. Hatalmas urai a világnak, a francia Lajosok, akárhányszor indítottak háborút, mert erre egyik-másik szépszemü koronázatlan királyné biztatta őket. A Napoleonidákat megdöntő francia-porosz háború tisztán Eugénia császárné műve volt. A modern kor temérdek vitriol-, méreg-, gyilok-drámája akárhányszor féltékenységi motívumokból ered. Az olasz alattomos orgyilkával les rá vetélytársára, a magyar legény szembe áll vele. Véres verekedések esnek a pusztai bálok, búcsúi mulatságok alkalmával. Akárhányszor a menyecske vagy a leány ront ilyenkor a dulakodók közé s néha sikerül megjuhászítani a dühöngőt.

Nemrégiben nagyon érdekes munkát olvastam a keleti asszonyok életéről. Férfi szempontból nagyszerűbb intézményt nem is képzelhetünk, mint a hárem. Azt hiszem, itt még Othello is megnyugodott volna. Igaz, európai ember alig érné be az ilyen teljesen lélek nélkül való nőkkel, - de a keleti férfi nem is keres lelket az asszonyban. Míg mi akárhányszor a nő gondo­latára is féltékenyek vagyunk, - addig a jámbor muzulmán belényugszik abba, övé a hófehér test, a ragyogó szem és minden egyebek. Nem is kívánja, nem érzi a lelket, mint nem az ultra-violett színt, vagy a fantasztikus, sejtelmes vonalakat szecessziós festők képein. A mohame­dánok közt lelket talán csak a beduin kíván a nőtől. Szerelmes kaszidák szerzőinek utódai. Azok az álmodó szemű, barna férfiak, akik Arábia sivatagjain órákig ellovagolnak egy csókért és zokogva, térdre hullva szavalnak édes, szerelmes strófákat szívük hölgyének.

Legrégibb krónikákban rémes históriákat olvasunk szerelemféltő férjekről. A középkor ököl­jogának idejében zárdába küldte, befalaztatta a várúr hűtelen feleségét. Németországi múzeu­mokban ma is látni olyan lakatokat, a melyeknek használati módját csak felnőtt uraknak, esetleg fehérhajú matrónáknak magyarázza meg a custos. Szabolcs vármegyében őrzik még a pallost, amelylyel a hatalmas alispán, Krutsay, lefejeztette „hívtelenségben találtatódott” feleségét.

A rococo-korszakban találunk legkevesebbet a féltékenység elementáris kitöréseiből. Külön­ben is ez a legcédább, legromlottabb kor legtöbbet adott talán a látszatra. Az alcove-ok bár­sonykárpitos fülkéiben minden gyalázatosságot el lehetett követni - csak a külszín mentőd­jék meg. Legkevesebb igazi érzés is dominált azonban akkor. A hajporos paróka, a vertugadni, a puffándli idejében minden olyan csinált volt, akár az asszonyok arcán a pír, - amelyet a patikából kölcsönöztek. Az urak szeretőket tartottak, - feleségeik hasonlóképen s talán azzal kezdődött a máig is burjánzó fertelmes mariage en trois. Köpönyeg volt a férj, aki néha szinte tisztességnek is tartotta, ha felesége valami királyi herceggel kötött viszonyt. Ennél csak egy vérkeverőbb dolog van, amikor a feleség legjobb, legbensőbb barátnője a férjnek a szeretője. Vannak nők, akik passzióval kötnek viszonyt nős emberrel, mert abban bizakodnak, hogy az ilyen úr diszkrétebb, mint amaz, aki szabad s nincs részéről mitől tartania. A Dandin György typusát Moliére halhatatlanná tette; Mária Terézia egy mondása pedig főúri körökben köz­szájon maradt.

Lotharingi Ferenc köztudomásúlag nagyon gáláns úr volt. Kedves, geniális, afféle allürökkel, mint a nemrégiben elhúnyt szegény Ottó főherceg. Mikor aztán a császárnő és királynő férje Innsbruckban, váratlanul elhalt, s testét Bécsbe hozván, elkezdődtek az udvari temetés irtó­zatosan hosszú ceremóniái, egy napon az arisztokrata hölgyek condoleálása következett. A mélyen elfátyolozott, gyászruhás asszonyokon végig siklott Mária Terézia tekintete, aztán egy L... hercegnéhez lépett s melegen megszorította a pirosító alatt sápadt, kisírt szemű hölgy kezét.

- Valóban, kedves hercegné, mi ketten legtöbbet vesztettünk...

A gyászoló gyülekezet, minden spanyol etiquette és szomorú milieu mellett is, nem tudott egy halvány mosolyt elrejteni. A szellemes asszonykirály mondásának élét ugyanis mindenki megértette abban a körben, ahol közismert volt Lotharingi Ferencnek s a fent említett herceg­nének évek hosszú során át tartott viszonya.

II. József idejében egészségesebb áramlat járta át azokat a nagyon exclusív köröket is. A liberális gondolkozású, nagy uralkodó utált minden tettetést, álkodást s amint első dolga volt tűzzel-vassal hadat üzenni ósdi intézményeknek, úgy az emberi morált is teljesen elválasztotta az istenitől. Amint reformálta a temetési szokásokat, úgy akarta átalakítani a házasság túl­zottan ceremóniás ócska formáit is. De még az ő korában ez oly heves ellenkezésre talált, hogy az elsőre való rendeletet is visszavonta, a házassági szabályok darázsfészkébe pedig belé sem nyúlt. A belső, külső életében boldogtalan fejedelem, mikor legjobb intencióit félre­magyaráztatni látta, egyik kedves embere előtt keserű, gúnyos mosolylyal mondotta:

- Kár is itt valamit ujítani. A barmoknak tényleg legjobb a vasiga.

A copf, a kicsinyesség minden nem-chablon embernek átka, megölője. A legforróbb érzések meghűltek, elhamvadtak ilyen egyéneknél, ha érzelmeik összeütközésbe kerültek kicsinyes, hülye szokásokkal és formákkal. Szenved holtig, aki nem tucatnak és lélekkel született.

Áldozatát illetve nem válogatós a „zöldszemű szörnyeteg.” Tanyát üt a palotában és kunyhó­ban, királyi palást és daróc alatt egyaránt. Logikát nem igen ismer. Édes szó, forró csók, pillanatokra kábítják csak el, hogy azután még fékezhetetlenebb lánggal törjön elő. S emészt, pusztít a tűz. Elhamvaszt ambiciót, tehetséget, derékban töri ketté az ifjú életet. Egyedüli ura lenni a nőnek, egyetlen asszonya a férfinak, testének, lelkének, minden gondolatának, minden porcikájának. Mint a féltékenység typikussá vált alakja, Othello mondja:

Jobb: béka lenni pince gőziben,

És csudálatos, némely ember, bár maga féltékeny, életetársa féltékenykedésére szintúgy rászolgál. Példa reá a mi nagy Mátyás királyunk, kit gyakran emésztett a kín a Beatrix királynét környező síma arcú, lágy szavú taliánok láttára, bár ő maga szívesen szedett virágot-csókot úton-útfélen, mint ezt a krónikák megőrizték, költők megénekelték.

A féltékeny ember nem tekint a szépségre sem. Hiszen megvesztegetett szemmel nézi ő imádottját. Teljesen individuális ez. Vannak férfiak, kik madonnaszépségű asszonyaik szórakozásait, tréfálkozásait más férfival nyugodtan nézik, míg a féltékeny írigykedik a napra is, mely hevíti hölgye tagjait s dűhbe jön, ha más férfival egy közönyös szót vált is.

XIV. Lajos, aki úgy váltogatta kegyencnőit, akár a báli keztyűt, végezetül teljesen meghódolt Maintenon asszonynak. A geniális nő szellemi fölénye imponált a roi soleilnak, oldalán soha többé nem futkározott kalandok után. Sőt ő, udvarának első gavallérja, az elösmert szép ember, féltette a Vénusnak teljességgel nem mondható Madame Maintenont és nem csupán díszőrségül állíttatta az alabárdosokat a saint-cyr-i iskola kapuja elé.

Színpadi királynők, a festett világ divái, sokat beszélhetnének a „zöld szemű” szörnyről. Ők, akiket az egész világ bámul, gyakran jogosan okai is a féltékenységnek. Már Lecouvreur Adrienne, Szász Móric híres kedvese is, féltékenységnek lett az áldozata. Rachelről olvassuk, hogy egyik imádója egy ízben nyolc óra hosszáig járkált a nagy tragika ablaka alatt, mert valami vetélytársat sejtett nála. A hideg éjszakában áthült a szegény kis francia vicomte, tüdőgyulladást kapott s egy hét múlva elvitték ősei sírboltjába.

Az utolsó császárság egyik legdivatosabb asszonya, M... hercegné, közmondásosan csúnya volt. Csak a belle laide-nek hívták a modern Bábelben. Sziporkázó ötletességével azonban hódolásra késztette Párizs első chevalier-jait. Volt akkoriban a spanyol követségnél egy ábrándos szemű, sötét, lágy hajú don, herceg C..., aki mindenkinél jobban belé bolondult a her­cegnébe. A geniális asszony viszonozta is talán a kis herceg érzelmeit, de sokszor bosszantotta annak túlságos érzékeny természete, gyöngéd, szinte asszonyos lénye, örökös féltékenykedése, amely szerinte csak önérzet-hiányból származhatott. Ki akarta gyógyítani C.-t e bajból s ezért néha ugratta is, szándékosan foglalkozott másokkal.

Igy tett egyik intim estélyen is, aminő gyakran adódott III. Napoleon udvarában s egész idő alatt valami orosz diplomatával foglalkozott.

- Le kell szoktatnom a kis hercegemet az othelloskodásról, - mondta a császárnénak, aki figyelmeztette, mennyire izgatott, nyugtalan már C...

És valósággal halálosan sápadt volt a szegény spanyol, szinte reszketett a gyötrelemtől, míg battiszt kendőjével titokban letörölte a pillájára tolakodó könnyeket. A hercegné nevetett:

- Csak hadd kínlódjon. Ki kell gyógyulnia ebből a nevetséges nyavalyából.

Kocsijához is az orosz diplomatával kisértette magát s tüntetően szorított vele kezet. C... dúlt arccal nézett a tovarobogó kocsi után - elment a Cercle-be s megivott három pohárka absynthot. A gyilkos zöld lé ott szikrázott előtte a krisály pohárkában - lelkében pedig vad orgiát ült a zöldszemű szörny. Féltékeny embereknél szédítő gyorsasággal dolgozik a fantázia. Breugle sem fest olyan elijesztő képeket, mint a féltékeny ember önmagának. Bizonyosra vette, a hercegné már elfordult tőle, éjszak halvány, hideg napjáért elfordult a déli táj forró sugarától. Mint vérbeli spanyol mindig hordott magánál mérget, gyilkot a herceg. Az utolsó absynthes pohárba beléöntött valami fehér port, - olyant, amitől örökös álom száll a pillákra. És valóban, ott találták meg egyik pamlagon a szegény, bolond, szerelmes kis herceget - selymes pillái szépen ráborultak sötét szemeire, amelyekkel nem tudta azt nézni, hogy az ő bálványa másra is mosolyog.

Még a múlt század harmincas éveiben nevezetes volt a kassai színjátszó társaság. Déryné, a díva, sokat emlegeti azt naplójában. Drincsi, csak így hívták a kassaiak, kedvence volt Felső-Magyarország metropolisának. Bomlott élte öreg, fiatal egyaránt, de senki úgy, mint Csáky Theodor, Kassának legfényesebb gavallérja.

- Az én jó, bolond Tivcsim, - írja Kántornéhoz intézett levelében, - igazán a csillagot is lehozná nekem, de néha egy igáslónál is jobban megkínoz féltékenységével.

Egy alkalommal - valami bál volt épen, amelyen megjelent az egész szocietás, - Déryné éjféltájban kocogtatást hall ablakán. Valami nagyobb Dalosjátékra készült a társulat s mert akkor még a magyar theatristánéknak nem állt módjában Árvay-féle műhelyekben dolgoztatni, Déryné „az asztalon ülve, tülánglé bodrokat” tűzögetett össze. Meglehetősen félénk asszonyka volt a díva, remegő hangon szólt ki:

- Wer da?

- Dovecz Miska... válaszolt egy ösmeretlen hang, de a felvidék akkori hírhedt rablójának nevére akkorát sikoltott Déryné, hogy a másik pillanatban már természetes hangján szólalt meg Csáky Theodor.

- Én vagyok, Róza. Nem tudtam a bálban maradni. Meg kellett tudnom, nincs-e itt valaki.

Déryné sietve bocsátotta be a grófot, aki az izgatottságtól és hidegtől egyaránt vacogott. Vékony báli ruhában, kocsiba való könnyű Zampa köpenyben, kivágott escarpin-okkal szaladt végig a rengeteg hosszú főutcán Csáky, aki nem akarta, hogy kocsisa megtudja, hová megy így éjszakának évadján.

- Forró puncsot főztem neki, és heklirozott kendőmmel takargattam be azt a csepp lábát, ami még kisebb volt a gyönyörű, bétsi lakkcipellőkben, - de össze is szidtam, mit leselkedik rám, aki rágondolván, tűzögettem a bodrokat...” írja a kedves bohém asszony, de amint Napló-jából látjuk, Tivcsijét a féltékenységből sohasem bírta kigyógyítani. Ha Déryné Miskolczon, Budán játszott, egyszerre csak váratlanul megállt a „Gróf Theodor equipageja” ablaka alatt. „Jaj volt nekem, ha csak egy nyavalyás, rollét-hordó komédiást talált is nálam ilyenkor. De őtet is sajnáltam, mert láttam, beteggé teszi egészen a nagy szerelemféltés.”

Csáky még az asszonyoktól is féltette Dérynét. Amennyiben „ezek is ellopnak az én időmből” - t. i. azokból az órákból, amelyeket az ő kis Rózájával tölthetett. Déryné rajongott a jó „pillei, sűrűtejes” kávéért. Délután gyakran meghívta magához pályatársnőit, s a párolgó ital mellett „bomladiroztunk, hánytuk-vetettük a theatrum meg a város dolgát. Ha ilyenkor betoppant a gróf, mindig dühös lett.

- Még csak meg se símogathatom az én kis kócosomat... dörmögte és kelletlenül távozott. Volt dolga Dérynének, míg kibékítette durcás lovagját. Egyszer aztán, mikor egy-két férfi-kollégáját is látta kimenni a Drincsi uzsonnájáról, dühösen rontott be:

- Róza, édes angyalom, én lábvizet, fürdőt rendelek magának a legsűrűbb tejből, a legjobb kávéból, de ha még egyszer egy olyan pernahajdert is meghív, én agyonlövöm magamat.

- „Elég rabiátus, hogy megtegye”, - írja Déryné ekkor Kovácsnénak, egyik pályatársnőjének, aki évekig lakott vele egy lakásban Kassán. - „Hiszen maga ösmeri Tivcsit, a velencei szerecseny hozzá képest szelíd bárány...”

Reviczky Szevérnek és Murska Ilmának szerelméről már emlékeztem. Reviczky annyira féltette a dívát, akárhányszor verekedésre került köztük a dolog. A régi „National”-ban egy ízben, az akkori magyar klerus egyik kimagasló papja, sajátkezűleg vette el a botot Reviczky­től, aki ingújjban kergette a hotel folyosóján végig a szintén meglehetős negligében menekülő dívát.

Szakításokra, végzetes lépésekre hányszor visz a féltékenység.

A hatvanas évek egyik legszebb asszonya soha, még ebéd közben sem húzta le kezéről a keztyűjét. Csodaszép keze volt s beavatottak tudták, azért visel folyton keztyűt, mert őrületesen féltékeny férje nem tudja nézni, ha azt a hófehér, alabástrom kezet más férfiajk is érinti. Még cselédnek sem engedte a kezét megcsókolni, sőt gyermekeinek sem - s fiai is csupán már özvegy korában szoktak rá, hogy anyjuknak kezet csókoljanak. Ifjúsága legszebb éveit valóságos zárdai magányban élte le, mert inkább nem akart vendéget látni, semmint férje gyötrődését nézze. Vén, fiatal, szép, ocsmány, mind egyre ment ennek az úrnak, aki valóság­gal mintát állhatott volna Shakespeare mór-jához. Imádta a feleségét, elleste minden gondo­latát, elhalmozta mindennel, de írtózatos féltékenységével temérdek keserűséget okozott a ritka kiváló tulajdonokkal felruházott asszonynak.

Ugyancsak az akkori idők egyik szereplő hölgye, gróf B. Arthurné, egy féltékenységi roham után mutatott ajtót imádójának, báró -y-nek, akit pedig annyira szeretett, hogy miatta szakított férjével. Az éclat után B.-né már sehogysem tudott régi körébe visszatérni, ez időtájt ösmer­kedett meg Molnárral, később a színpadra is lépett, s minden vagyonát fölemésztette a budai „Hazafiság a nemzetség”-nek. Annyira tönkre ment a dúsgazdag grófné, hogy a Lipótváros­nak csak egy nemrégen elhúnyt úrhölgye, dr B.-né, adott neki annyit, hogy elhagyhassa az országot. A kiváló jóságú úrnő még Párisba is küldött pénzt B. Arthurnénak, általában ő mentette meg a végső elzülléstől.

A féltékeny ember - mint C... herceg is - mindig kész a végtelenekre. Igy lett öngyilkos M-y gömörmegyei földbirtokos is, aki halálosan féltette feleségét egyik fiatalabb pajtásától. És ki tudja, nem-e jobb, hogy így tett!

Párbajokkal már nem is hozakodom elő. Szeri-száma a szerelemféltésből eredő vér­ontásoknak. A negyvenes évek nagy gavallérja, Komáromy Gyuri, azért provokálta H. erdélyi urat, mert nála találta meg saját arcképét, amelyet ő L.-nénak ajándékozott. Báró Radern nyílt színházban lőtte agyon a felesége kedvesét. A régebbi idők egyik kiváló szerepet játszó főura pedig furkós bottal, cselédeivel verette meg azt az urat, akinek toilette-darabjait felesége hálószobájában találta.