GRÓf vay sándor munkái hetedik kötet gróf vay sándor a palatinus-huszárok

„SHOPPING”.

Napjainkban, mikor az ipar és kereskedelem már annyira kifejlődött, könnyű a vásárlás. Hej, de más volt dédapáink idejében, amikor rendesen a „pesti vásár”-ra hagyták a szükséges holmik beszerzését. Különösen a tavaszi vásároknak volt óriási forgalmuk. Ilyenkor kezdett nyílni a tavasz. A nemesi kúriákon a hosszú tél alatt megáporodott kedélyek leginkább vágya­koztak egy kis változatosságra, szórakozásra. A „Magyar Szinjádszó Társaság” is, tekintettel a vásárra jött nemes uraságokra, „tsoda szép, mulattató vígasságos Játékokat” mutatott be.

A legelőkelőbb bécsi kalmárok a „Magyar király” cimerű vendéglőben szálltak meg s árúikat a szobákban rakták ki. Itt lehetett igazi, hamisíttatlan Eau de Cologne-t is vásárolni, aminek nagy kelete volt a dámák közt.

A vásári sátorok nagyrészét a mai Károly-körúton verték föl. Orosz prémek, velencei kris­tályok, finom párizsi ékszerek. Mindent lehetett venni és olyan nyelvzavar hangzott, mint a Bábel tornya építésekor.

Figyelemreméltó, hogy egy-egy pesti vásárra jött úrnőnek mi mindenféle commissiót kellett elvégezni, amit otthon rábíztak az ismerősök, atyafiak. Egy ilyen, a múlt század húszas éveiből való listából érdekesnek találok közleni egyetmást, annál is inkább, mert kultúrális szempontból is becses az akkori igények és a pesti régi kereskedésekre való tekintettel.

Eljárandók és megveendők.

1. Hassenstab fűszerszám árulónál mindenféle fűszerszám.

2. Hartleben Konrád Adolf könyvesboltjában (a váci-utcai Sieben Churfürst mellett) minden Leopoldi óta megjelent magyar munka. Egy-két új német és francia Román is.

3. Valami szagos vizet a „Fehér angyal” parfümériából. De jobb, Eau de Colognet, attól a bétsitől, aki a „Magyar király”-ban árul.

4. Pazeller budai cukrásztól Zwieback.

5. Kumig, a Törökhöz címzett vátzi-utcai dohányos boltjából (Freyschlag-féle házban) spanyol tubák.

És így tovább vagy négy oldalon keresztül a temérdek comissió följegyzése. Mindenütt külön meg van jegyezve a kalmár vagy a bolt, mert eleink nagyon konzervativek voltak a vásárlás tekintetében. Amely boltot megszokott az apa, odajárt akárhányszor még az unoka is.

Ugyancsak ilyen konzervativek voltak dédanyáink, nagyanyáink is. Egész életükön át egy masamód-nál vették a kalapot, egy kereskedőnél a matériát s még élemedett korukban is az a varrónő varrt nekik, aki valamikor az első báli ruhát remekelte fehér moll-ból; rózsaszínű vagy kék szalagokkal.

Az én nagyanyámnak is megvoltak még a maga boltjai, kalmárai, szállítói. Matériát, barchentet Liedemannál vett, a városháztéren, „divatkelméket” Kánya Józsefnél. Régi írások között csak a napokban akadt kezembe egy kemény kartonlap, „Tavaszi kelmeminták Kánya József divattárából. Pest, József-tér 10. szám”. Bizonyos meghatottsággal forgattam kezem­ben a régi árlapot s olvasgattam: „Mohair: ¹/₄ széles, rőfe 1 frt 25 kr. Chally: ¹/₄ széles, rőfe 45 kr. Pannonia: ³/₄ széles, rőfe 60 kr.”, s így tovább. Még a szövetminták is szépen fel vannak ragasztva a kartonlapra, - hajh, régen porrá vált az áldott kéz, amely köztük válogatott. Wottitznál is vásárolt a nagymama s a fehérneműt Nanette-nél varratta. Talán még most is megvan a Párizsi-utcában az alacsony, sötétes bolt; de régen örök álmát aluszsza Nanette, aki már az én gyerekkoromban is hófehér, à la tire bouchon fürtös fejjel szolgálta ki az ő kedves dámáit. Akárcsak a bécsi kongresszus idejéből maradt volna itt, olyan szertartásos volt, olyan in Huld ersterbend.

Sajátságos volt az is a régi Pesten, hogy némely üzletbe szívesebben jártak a protestáns, némelyikbe ismét a katholikus uraságok. Igy a Kehrer Sebestyéntéri cukrászdáját a protestáns nemes ifjúság látogatta sűrűn. Itt keltett óriási szenzációkat, amikor a hetvenes években Sembery Pista tiz-tizenkét font szaloncukkerlit vásárolt egyszerre. Nagyon drágán mérték, csak igazi gavallérok küldöztek akkoriban még olyat imádottjaiknak.

Divatkereskedés alig akadt a régi Pesten. Férfi-divatkereskedés egyetlen egy volt, a Balitzkyé. Ő hozatott először angol portékát a magyar uraknak s egy-egy Balitzky-féle kravátli való­ságos szenzációszámba ment.

A hölgyek, confectiósok híjával, - varrattak. Angebolni, magyarázni, minő legyen a derék, a mantill, stb.: az is mulatságszámba ment.

A divat istenasszonya akkor Kleinné - a váci-utcában. Anyáink órákig válogattak, magya­ráztak nála s épen úgy akarták, „csak nekik varrjon ilyen vagy olyan formára, nekik adjon olyan színt” - mint a mi asszonyaink.

Mikor a „kis alkotmány” idején beütött a magyar divat, Kleinné terme előtt valóságos kocsitorlódások voltak. Ma is emlegetik öreg matrónák, ha az akkor nagy szerepet játszott Batthyány Arthurné fekete lovas, selymes batárja feltünt a váci-utcában, valamennyi keres­kedő rohant a bolt ajtóba és lelkendezve kiabálták.

- Die Thuri, die Thuri...

Az volt boldog, aki szolgálhatott neki! Bezzeg, mikor aztán vége lett minden fényességnek, bajokba került, nem igen szaladgáltak utána; épen úgy, mint napjainkban, amikor a kereske­dők nem egyszer kihasználják a gavallér urak könnyelmű hajlamait s aztán akárhányszor a nyomorúságba, az öngyilkosságba kergetik.

Alig van régi napló, levelezés, amelyben Kleinnéról ne essék szó. Érdekes Veres Pálné írásaiból a következő passzus:

„A nemzet apraja, nagyja magyar ruhát ölt. Előkerestünk mi is egy, a nagyatyámról maradt XVIII. századbeli gyönyörű munkát, mely telve van szebbnél-szebb színes képekkel a magyar nemzeti viseletről. Ott van a magyar udvarhölgy, a magyar nemes dáma, festői szép magyar ruhában. Ezeket a képeket vittük el Kleinnének, hogy az ő finom ízlése, tündér-ujjai mintát vegyenek a képekről és a nemzeti jelleget el ne téveszszék...”

A csipkét, a selymet mindig szerették az asszonyok. A régi világban Türschnél volt a csipke-Eldorádó. Olyan ízléses berteket, smizliket, tekkerliket sehol se lehetett kapni. Illatos, könnyű, álomszerű volt a Türsch csipkéje. Régi, megfakult skatulyákban most is őriznek még anyáink talán még egy-két rőföt belőle, ami őket visszaemlékezteti ifjúságra, fényre, ragyogásra...

Kleinnénál, Türschnél szerettek legjobban kaszinózni is a dámák. Beültek, válogattak, angeboltak ott épen úgy, mint a mai selyemáru-házakban, ahol a magyar selyemnek csinálnak propagandát a tulipános hölgyek: Batthyány Lajosné, Almássy, Károlyi, Apponyi grófnők. A szent-gotthardi selyem már erősen versenyez a lyonival s ezek a lelkes magyar hölgyek most a magyar selymet, magyar csipkét akarják bevinni a londoni kiállitásra is.

Ilyen hölgy-casinó volt még hajdan Lueff. Ott árulták a legjobb parfum-t, szépítő szereket s ott lehetett legjobban megmustrálni a sétáló publikumot. Erre jártak a híres dandyk, Odeschali Gyula, Keglevich Béla, Nyéky Gyula, a Károlyi grófok, és óraszámra is el-elácsorogtak, míg kilesték-kivárták a hölgyeket. Egy ízben Keglevich Béla huszonöt darútollas, pörge kalapot próbált fel Pórfinál, - de azalatt egyre a tükörbe nézett s úgy leste jön-e már az, akit vár, Lueff-től.

Szolíd, egyszerű kereskedők voltak a régi pesti kereskedők. Leginkább német eredetűek, rácok, de olasz is akadt. Ilyen olasz kereskedőivadék még Huzella, aki meghonosította nálunk az ízléses sportcikkeket. Azóta nagyot fordult a világ... Egyre magyarosodik a kereskedői világ. De még mindig leginkább a zsidóság kezében van a hazai kereskedelem. Igaza van gróf Berényi Jánosnak, akinek „Alapitvány” című röpíratát a napokban kaptam: „nehéz az át­menet. Évszázadokon át földet túró, földre éhes népünk, a parasztság, mely a magyarság törzse és zöme, még alig érzi a megváltozott viszonyokat. Egyedül hazai zsidóságunk az, mely ügyesen beléjük illeszkedett.” Azért óhajt Berényi János kereskedelmi szakra készülő, keresztény magyar ifjak számára alapítványokat létesíttetni, hogy fokozza a nemzeti vagyont munkaerők elhelyezésével, hogy megkedveltesse a magyar nemes ifjúsággal is a kereskedői pályát. Szép és tisztes pálya ez. És nagy horderejű Berényi Jánosnak az indítványa, mert megmutatja ifjainknak a megélhetés, sőt vagyongyűjtés új, becsületes útját, módját.