GRÓf vay sándor munkái hetedik kötet gróf vay sándor a palatinus-huszárok

PÜNKÖSD.

Nem anyától lettél -

A XVIII. század végén magyar udvartartás volt Budán. Sándor nádor, II. Leopold fia, székelt ott, s rendesen pünkösdkor tette meg az első nagyobb, tavaszi kirándulást. Igy 1793-ban Ercsibe rándult le, amely birtok akkor gróf Szápáry Jánosé, a palatinus udvarmesteréé volt.

A kirándulásra pompás hajót készítettek, amely drága szőnyegekkel volt borítva és nemzeti­szinű lobogókkal földiszítve. A nádor magával vitte gróf Zichy Károly országbírót is, és több főurat hívott meg vendégül. Egy másik nagy társaság pedig, közte báró Barkó Vince, parancs­nokló tábornok, Kray és Vétsey generálisok, kocsin mentek le.

Ercsiben, egészen közel a Dunához, nagy tábori sátrakat állíttatott fel Szápáry, ahol kecske­lábú asztalok mellett villásreggeliztek a nádor és vendégei. A sátrak előtt, rőzséből rakott tüzön, vasbogrács függött, amelyben dunai halászok igazi magyaros halpaprikást főztek. Mikor elkészült, mázos cseréptányérokban szolgálták föl az ízes eledelt és hegyibe cín­pohárból itták a tüzes, budai sashegyit. Akkor még nem a pincében szürték az igazándi hegy levét!

Lakoma után újra hajóra szállt a társaság és átrándult Ráckeve szigetére. Ott a Savoyai Eugén építette kastélyban szállt meg. A birtok már akkor Albert szász-tescheni hercegre szállott volt, néhai Mária Terézia királynő vejére, aki 1791-ben, felső-eőri Nagy András hites geometra által külön vadászati járásokra osztatta fel a remek erdőt.

Sándor főherceg egészen fiatal ember volt még akkor. Meleg, naiv kedélyű, aki mindenen mulatott. Az erdőszélen egy csomó cigánygyerek gombát szedett s meglátva a finomruháju urakat, tollbokrétás generálisokat, éktelen sivalkodással rohant feléjük alamizsnát kérni.

- Eljárom ám a rókatáncot is! - jegyezte meg egy kis sovány gyerek, és fekete kezét esdőleg nyújtotta a főherceg felé.

- Was sagt er? - kérdezte Sándor főherceg Szápáry Jánoshoz fordulva. Mire a gróf megma­gya­rázta, hogy az úgynevezett rókatánc piéce de résistance-ja a kolduló cigány rajkóknak.

- So, - mosolygott a fiatal palatinus - Das wollen wir sehen...

Azután leült egy mohos, vágott puhafatörzsre és közelebb intve a fiút, ráparancsolt, hogy táncoljon.

A rajkó nem kérette magát kétszer, eljárta a bóresz-kórét, aztán lihegve tartotta tenyerét a palatinus felé. Sándor nádor egy Mária Terézia-tallért adott a gyereknek, majd megkérdezte, tudja-e, ki volt a nagy asszony-király.

- Ühüm, - mondá a gyerek fejével bólintva. - Az öregapám látta is, amikor vályogot vetett Gödöllőn, a Garaslkovácsi uraságnál. Azt mondta, derék, szép Mahomet-persona volt!

Mikor gróf Szápáry elmondta a nádornak a cigánygyerek véleményét, meg azt, hogy nép­szerűsítette a Grassalkovich herceg nevét, Sándor főherceg annyira nevetett, hogy a könyei is hullottak bele.

De nemcsak a nádor és a dignitáriusok, hanem aki csak tehette, mindenki igyekezett a szabadba pünkösd mosolygós ünnepén.

1792-ben különösen nagy sürgés-forgás volt Budán és Pesten. A főrendek, a nemesség mind idegyűlt a diétára, meg Ferenc császárnak magyar királylyá való koronázására.

Erről a vasárnapról írja Gyürky István diétai követ egyik levelében: - - „valósággal kivirágzott a’ Kemnitzer-kávésház előtti sétálóhely ezenn a’ naponn, mert mind a’ Pesti, mind pedig a’ Budai uraságok itt sokasodának összve...”

Délután a Trézia-város egyik legnevezetesebb helyén, a Hacker-kertben, volt nagy mulatság és dinom-dánom. A Bécsből lejött gárdisták mulattak itt nagy fennszóval, - mint egy régi naplójegyzet említi - „különösen Semsey, Wlassits, meg Berzeviczy vitéz urak mutattak szörnyü gavalléros tempót, és egyre hozaták vala a francz-butéliákat...”

Telerakatták még az asztalt a legfinomabb rozsólissal is, aztán szép, öszvehangzó melódiában fújták a módi-nótát.

Hej, Susannám, Susannám,
Kedves majorannám,
Nints nékem szebb virágom
Mint a majoránna...
Susi mátkám legyezz engem
Tied vagyok én már!

Az arisztokrácia mulattatására fényes vígasságokat adtak Károlyi Antalné - Harukkern Jozefa úrasszony, meg Battyhány hercegprímás, a kecskeméti kapuhoz közel lévő rezidenciájában. A virágos fákat teleaggatták lampionokkal, az álék mentén vérvörös lobogással szurok-koszorúk égtek. A Tántzház-ban járták a minétet s a gavallér prímás az összes budai és pesti főrendeket, a dikasztériumok tagjait és a helyőrséget is megvendégelte.

Érdekes volt Pilisen, a generálisnénál, - Beleznay Miklós özvegyénél - a pünkösdi király­választás. Amikor a parasztlegények versenyt futtattak. Egy ilyen alkalommal a geniális, szép Kármán József, a poéta, is felöltözött parasztlegénynek. Ő ért elsőnek a célhoz s őtet választották meg pünkösdi király-nak. Ebből világosan kitünik, hogy Kármán nemcsak a Pegázust ülte meg mesterileg, de a földi hátas-paripát is.

A pesti polgárság, úgy mint husvétkor, pünkösdkor is familiástul, szomszédostul, komástul átvándorolt Budára. Mert hiába, a pesti embernek mindig csak Buda jelentette az in’s grüne-t, a tavaszt. A Laudon generális által befásított városmajor, a régi spiessburgerek Stottmayerhof-ja, hemzsegett ilyenkor a mulatni, vígadni kívánó pestiektől, és egy-egy nádori udvari koncipista, holmi diákos úr, érzékenyen dalolt a magyarul alig értő franzstadt’ler kisasszony­nak:

Földiekkel játszó égi tünemény
Istenségnek látszó, csalfa vak remény - -

Aztán gyöngyvirágot szedett a csalitban ideáljának, kellett, nem kellett, irtózatosakat sóhaj­tott, s Werther recipéje szerint biztosította a kisasszonyt, hogy okvetlenül meghal, ha nem ajándékozza meg szíve szerelmével.

Az öregek pedig, mialatt kiürült a kulacs, elfogyott a libapecsenye, meg a foszlós kalács, előhúzták a leffentyűs Gehrock zsebéből a Magyar Hírmondó mellékleteként megjelent stratégiai térképet, melyre rá volt írva: A Frantziák ellen folyó Hadakozásnak Theatroma. Babszemeket raktak a nevezetesebb pontokra és csinálták a magas politikát.

A tavaszi langyos szellőbe valami sajátságos áramlat vegyült már akkor. Félhangon suttogták az emberek, miért kell a rajnai hadjáratban a francia respublica ellen menni a magyar fiúk­nak. Miért kell minket nem érdeklő ügyért ontani vért, áldozni vagyont és életet. A jacobinu­sok korát megelőző közvetlen idők voltak ezek. Jó melegágya a contract social eszméinek. Azok az idők, amikor Aufklärista, Freymaurer volt majdnem minden magyar főúr, és Kazinczy Ferenc lelkesedetten írt a lózsik-ról. Még katonai páholy is volt akkor. Budán a Draskovich-rendszerű, - gróf Draskovich után nevezték így el - és Szebenben az Andreas zu den sieben Kleeblättern. Politizáltak a katonák is és ösmeretes a Festetics György és Laczkovics János által aláírt kérelem a magyar vezénylő-szóért.

A Városmajorban mulattak a főrendű családok gyermekei is, és mint egy akkor élt kis diák írja haza az „Euer Gnaden, theuerste Mama”-nak, pünkösd napján ő is ott mulatott több ifjú pajtásával a Városmajorban, ahol Kovacsevics úr, a Rudnyánszky Farkas instructora, - pompás, „magyar nyelvű” játékokat rendezett. Egyik játék versét: „Kis pillants, kis pillants, kis pillantsi rózsa”, leírta a mamájának a fiatal gyerek. Ez az, amelyet némely helyen ipsilánti rózsá-nak énekelnek, s amelyet olyan gyönyörűen leír Jókai egyik regényében.

Évtizedekkel később, a budai aréna is többnyire pünkösdkor nyílt meg. Én még emlékszem, mint egész kis gyerek, hogy lelkesedtem Bem-apón, kivált azon a jeleneten, amikor a honvé­dek, puskaropogás és görögtűz mellett beveszik Budavárát. A nagymama, aki azt a jelenetet igazánban is látta, ilyenkor mindig a kendőjét lobogtatta: édesapám pedig felvonásközben fölvett a karjára, kivitt a nagy tömegen keresztül a kertbe s ott beszélgetett régi honvéd bajtársaival, Klapka Györgygyel, Inkey Kázmérral, Degré Lojzival meg Maygrab őrnagygyal. Lelkesedtek és mesélték, milyen is volt az, amikor magja volt a puskának, és csak egy szent­séget ösmert a magyar: a szabadságot.

Az én gyerek agyvelőmben aztán egész éjjel Budavárának a bevétele motoszkált. Lengő zászlókat, rohanó honvédeket láttam s végezetül elkezdtem sirni, miért nem éltem én akkor - amikor élni, de meghalni is érdemes volt.