Ana səhifə

GRÓf vay sándor munkái hetedik kötet gróf vay sándor a palatinus-huszárok


Yüklə 305.16 Kb.
səhifə5/13
tarix25.06.2016
ölçüsü305.16 Kb.
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   13

DALMÁCIÁBÓL.


Síma volt a tenger. A nap csak úgy szikrázott a Velebit hófehér szikláin. Útas se volt sok, a kényelmes vitorlavászon-székeken jól el lehetett helyezkedni.

A gyorshajó nem áll meg Záráig, addig édes-lustán el lehet meditálni és követni a felhők szeszélyes futását. Útközben megszólal a gong. Ebédhez ülnek az útasok. A hajó kapitánya prezideál, s fehér vászonblúzos pincérek egymás után hordják fel a jobbnál-jobb fogásokat. Egy csomó biederer Sachse Lipcséből ül velem szemben. Vígan vannak. Naiv tréfákon jókat nevetnek s egyre-másra köszöntik a vörös dalmátborral telt poharakat. Mindegyiknél van fotografáló masina s nagybuzgón örökítik meg a szebb pontokat.

Négy óra körül jár az idő, amikor elérjük Zárát. Itt köt ki először a hajó.

Pazar ragyogásban hosszu, fehér házsor áll a parton. Teljesen modern. Talán minden dalmát város közt Zárára nyomta rá legjobban bélyegét az osztrák uralom. Amint föltolják a hajóra a hídat, a fachinoknak valóságos áradata lepi el a födélzetet. Alig tudunk tőlük menekülni. A Riva Nuova molóján megálltam egy pillanatra. Velem szemben Ugliano szigete, a S. Michele-erőd - lejebb a Bristol-szálló, oleanderekkel szellős ponyvasátora előtt.

A Piazza dei Signorin lüktet az élet. Jönnek-mennek az emberek. Vén, ráncos arcu dalmát asszonyok virágot kínálnak. Egy pillantás a jól ösmert óratoronyra - de már bömböl a hajó, vissza kell sietni.

- Addio Zara...

A nap aranyos fénye megfüröszti a fehér partokat s mint valami álom tünik el mellettünk Curzola, néhány félsziget is. Szeretnénk mindenütt kiszállni, mindent megtekinteni, de nem áll meg a hajó. Ontja a füstöt óriás kéménye s teljes gőzerővel igyekszik a Boeche felé. Csipkés, sziklás hegyeivel hasonlít ez valamicskét a Vierwaldstätti tóhoz - de bizony csak halvány másolata a svájci tündérpanorámának. A nyílt tengerről a Ponte d’Ostro-nál fordul be a hajó. Rohannak a lipcsei németek s nagy sietséggel lefotografálják az ágyúkkal megrakott erődöt. Nemsokára beérünk a teplai öbölbe s elénk tünik Castelnuovo omladozó, mohos bástyafalával. Az aljban viruló narancs- és citromfák szelídítik a kép ridegségét. Egy magyar­ajkú tűzér-”frajter” száll itt ki, aki egész úton sóhajtozott, hogy a komáromi garnizont ezzel a „vad fészekkel” kell fölcserélni. A kinek beszélt, az is magyar fiú volt, valami fotográfus­legény. A frajter elmondta neki, hogy rajzolni is tud, de hogy a katonaságnál nem szabad erődítményeket lerajzolni, s mikor ő lerajzolta Komáromot, elkonfiskálta tőle a hadnagya.

Magas hegyek tekintenek itt a tengerbe, s a komor hegyóriások lábánál szelíden terül el Zelenika - a zöld sziget. Vegetációja déliesen buja, levegője pompás s ma egyike Dalmácia legszebb téli üdülőhelyeinek. Régi vágyam eljutni a zöld szigetre - de most se teljesült, Cattaro és Raguza volt a célom, s tovább vitettem magam a hajóval.

Mirtus, olajfa, füge váltakozik a parton a fenyőfa haragos zöldjével, amely beleolvad a bükk és tölgy terebélyes árnyába. Elhagyjuk Risanot is, Teutának, az illyrek hős amazon király­nőjének egykori rezidenciáját s mindinkább közeledünk Cattarohoz.

A vidéket hatalmas sziklacsúcson a vár uralja. Tarka egyvelegben állnak a parton dalmaták, montenegróiak és osztrák katonák. Rengeteg a katona mindenfelé Dalmáciában. Akár csak Boszniában lennénk, mindenféle egyenruhája és fegyverneme a hadseregnek képviselve van itt. Fojtó a hőség, amely szinte a Sahara forróságával csap meg, amikor elhagyjuk a hajót. Lihegve, izzadva rójjuk az utca kemény kövezetét s minden tiz lépésre megállunk, mintha valami hűvös szellőt várnánk. Megfoghatatlan, hogy bírják el itt a benszülöttek, de különösen a montenegróiak nehéz szűrposztóból készült öltözeteiket.

Valóságos oázis ilyenkor egy-egy templom. Sietünk is leülni a hűvös boltok alá.

Legérdekesebb temploma Cattaronak a San-Trifone. A dóm. Hajdani dicsőségünket itt is hirdeti egy nagyon megkopott fölírás, amelyen olvassuk, hogy Anjou Lajos, - nekünk Nagy Lajos! - 1381-ben Cattaro falai közt időzött.

A város végén rengeteg kapu. Nehéz vasláncait ha lebocsátják s rácsukják a mázsás lakatot, ugyan legény legyen, aki oda bejut. Körül vízárok, benne állott, szürkés víz. Katonák ruhát sulykolnak ott, a parton pedig egész karaván montenegrói. Fehér, feketével kevert szűr­posztóruhás nők, pici vörössapkás férfiak. Apró, gubancos lovaikon fanyereg, megrakodva mindenfélével, amit a városban vásároltak. Serpentin-út vezet a fekete hegyek országa felé s két óra alatt kocsin elérhetjük a montenegrói határt.

A város szűk, girbe-görbe utcáin időbarnította, olaszos stílű házak. Bolt alig van. Az egyikbe benéztem. Magas deszkaemelvényen bennszülött szabólegények varrtak, hímeztek, lábukat maguk alá rakták s közbe-közbe apró csészékből fekete, sűrű, török kávét ittak. A piacon épen felváltottak az őrséget. Nyakig begombolt Waffenrockban kommandirozott a szerencsétlen kis hadnagy, akit talán épen Bécsből vagy Prágából helyeztek át ide garnizonba. Ide - a világ végére! Mert valósággal a világ vége egy kicsit ez a Cattaro. Úgy körülzárják a hegyek, tán ki sem lehet jutni belőle.

Alig várom, hogy Raguzába érjek. Búcsút veszek a Gödöllő figyelmes, előzékeny kapitá­nyától s Gravosa molóján partra szállok.

Ostorpattogtatva kocsisok raja rohanja meg az útasokat s vígan ügetnek a kis bosnyák lovak Raguza, a csodaváros felé.

Mintha egy darab középkor tárulna elénk a maga eredetiségében. Szívünk megdobban, ha el­gondoljuk, hogy ennek a városnak múltja, fejlett kultúrája, majdnem kétszáz esztendeig, a mi dicsőségünkkel kapcsolódott egybe.

A VII. század közepén már állt a mai Ragusa-vecchia helyén Epidaurus városa. Avar invázió elől menekülő lakosai alapították Raguzát, szláv nyelven Dubrovnik. Ezt a nevét a hegyeket egykor borított dús tölgyerdőktől nyerte, amelyet a velenceiek hordottak el árbócoknak, paloták, templomok cölöpeinek. Raguza 663 óta köztársaság volt, de teljes függetlenséggel sohasem bírt. Legjobb volt a dolga a magyarok protektorátusa alatt, de Raguza népe is jó és hű volt védőjéhez. Ezt több ízben bebizonyította; így a szorongatott Zsigmond királyt - 1396-ban - nemcsak hódolattal fogadta, de kétezer aranynyal meg is segítette.

Raguza kormányzata mindenben hasonlított Velencéhez, de még arisztokratikusabb volt. A köztársaság ügyeit itt is a tizek tanácsa intézte s érdekes, hogy a köztársaság élén állott rektor tisztségét mindig csak egy-egy hónapig viselhette.

A nemesek palotái hajdan csodaszépek voltak, azonban az 1634. és az 1667-iki földrengéskor teljesen romba dőltek. Többé nem is épültek föl régi szépségükben, mert a respublica elren­delte, hogy a nobilik palotáit egyformára építsék. Ezért olyan egyhangú, mindenképen szürke a mai Stradone, Raguzának főutcája. Érdekes ennek a rendeletnek egy pontja, amely így szól: „egy-egy háznak nem szabad hosszabbnak lenni egy nádszálnál.” Ám valószínüleg jó hosszu nádszálak teremhettek Dalmáciában, mert mégsem olyan igen kurták a házak. A köztársaság legstílszerűbb emléke a rengeteg vastag falú Mincelta-torony, amelyet a rémes földrengések sem tudtak megingatni. Ezt a tornyot 1462-ben a híres építész, Giorgio Dalmatico építette.

Temérdek a templom és a kolostor. Általában rengeteg templom van Dalmáciában. Azt mondják, minden száz emberre esik egy. Mintha csak igazat adna a közmondásnak, a tenger mindenkit megtanít imádkozni.

A Stradone jó hosszú. Egészen a Porte Place-ig húzódik. Hasonlatos az olasz városokéhoz. Mindenki az utcán él, itt vannak jobbról-balról a legszebb boltok is. Érdekes a dalmát háziipar sok csinos terméke, a dalmát csipkék, amelyeknek ellentállni nem tud egyetlen egy útazó hölgy sem.

Itt van a franciskánusok zárdája is. Udvara gyönyörű. Páros oszlopai fölött kerek lóhere­leveles csúcsíves ablakok. Közepén dús, lombos kert van. Remek ódon tégelyek, korsók díszítik a polcokat. A Dogana, vámhivatal előtt áll a híres, nevezetes Roland-oszlop. Eredeti márványtábláját, mely Zsigmond magyar király dicsőségét hirdette, a múzeumokban lepi a por, - vagy tán bemeszelték - most csak azt olvashatjuk a jóképű kardos levente fölött, hogy restauráltatott 1897-ben. Háta mögött a Szent-Balázs temploma, amelyben a város patronu­sának ezüstből való szobra áll. Innen érjük el a Rectorok palotáját - most osztrák hivatalok vannak benne - s a dómot.

Ez a barokk-stílű templom 1713-ban készült, s legnevezetesebb temploma a városnak. Itt őrzik Szent-Balázs fejét, karját és lábát, Krisztus keresztfájából egy darabkát s azt a gyolcs­leplet, amelybe a názárethi kis fiúcskát születésekor betakarták. A hit boldogít - de jaj is volna annak, aki a jámbor sekrestyés előtt skeptikus mosolyra vonná ajkait. Szép képek is vannak, de főkincse Raguzának a dominikánusok templomában levő Tizian Magdolnája. Megálltam a kép előtt, s elnéztem az asszonyt, akinek „vétke megbocsáttatott”, mert „nagyon szeretett.” Az orgona búgó, síró hangja betöltötte a boltíveket, szállt a tömjénfüst. A pünkösdi misét épen akkor végezték el a főoltárnál. Egy fehérruhás, fiatal dominikánus barát virágokat szórt a padokban ülő asszonyokra és szelíd, mélázó szeméből mintha a Magdolnát megváltó mondás ragyogott volna elő: „Bocsássatok meg neki, mert nagyon szeretett...” Igen, a szeretet minde­nek felett való. A Megváltó föloldozta Magdolnát. Tizián művész örök életet adott neki.

Mélabúsan szép a kolostor kertje. Valóságos középkori zárda-kert. Narancsfái alatt, amelynek lombjai közt az év minden szakában aranyosan csillan ki az ízes gyümölcs, fehércsuhás, komoly barátok járkálnak. Úgy mint hajdan jártak azok a sápadt asketa-papok, akik életüket sárgult pergamenekbe temették. Irónádjukat cinóberbe, aranyba mártva, írták szempusztító türelemmel a remek, cifrázott betűket a cellákban, míg odakinnt forrt az élet, izzóan, forrón sütött a délvidék sugaras napja, illatozott az oleander, bókoltak az ernyőslevelű pálmák s égett, lángolt a gránátok vérpiros virága. Égett, izzott, mint a szerelem, s piros volt, mint a vér, - amelynek szavát nekik nem volt szabad meghallgatniok.

Innen Pille s a San-Giacomo-kolostor felé visz az út. Valaha bencések lakták, remek könyv­táruk is volt, amelyet a francia katonák 1806-ban pusztítottak el. A romantikus zárda most elhagyottan áll.

Lent a sziklákon tajtékozva törik meg a hullám s odaát látszik Lacroma, a tündérsziget. Két boldogtalan királyi férfi - Miksa, mexikói császárnak és Rudolf trónörökösnek egykori kedves tanyája.

A lovagias, romantikus Miksa meg is énekelte ezt a szigetet s a verset jeles poétánk, Kozma Andor, igen szépen fordította le:

Kék Adrián kis zöld sziget -
Az üdvöt én csak ott lelem,
Szebb mint ez éden, nem lehet
Az álmod, első szerelem...

Igy kezdődik a vers. Szegény Miksa császár - mikor ezeket az idylli sorokat Lacroma pálmái alatt leírta, nem sejtette, milyen komor végzet éri majd a tengeren túl, még délibb, még bujább vegetáció alatt, hogy a halál várja. Tout passe. Az elmulásról mondanak bús regét a suttogó pálmák, a daliás császárról, a boldogtalan királyfiról, akik ezen a szigeten álmodtak, akik itt élték át életük annyi boldog, üdvösséggel teli óráját... A kis kastély most csöndes. Domini­kánusok lakják s imákat mormognak a régi urak lelki üdvéért.


1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   13


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©atelim.com 2016
rəhbərliyinə müraciət