POÉTA-SZÍV.
Bolyongok néha. Itt-ott. Keresném a helyet, ahol nem emlékezném semmire. Nem fájna semmi. Mert örök igazságot mond kitünő poétánk, Endrődi Sándor:
Ne menj soha ama tájra,
Ahol egykor boldog voltál -
Nincs szomorúbb temető a
Láthatatlan sírhantoknál.
Rossz, piszkos olasz házak, olasz sikátorok, rongyos gyerekek, ordítozó árusok... Ilyen egyforma mindenütt. Velencétől Rómáig. Mégis olyan egészen más szemmel lehet mindezt látni...
Az idő tébolyító lassúsággal halad. Olyanformán, mint ahogy Heine utolsó versében megírta. Abban a versben, amelyet pathetikus, nagy betükkel, reszkető kézzel rótt fel és reszkető hangon olvasott el Lady Lucynek. Lady Lucynek, akiről Zangwill „Dreamers of the Gheto” cimű könyvében megírja, hogy látogatta meg a pauvre Harryt párizsi matrácsírjában.
Catherine, az ápolónő, odanyújtotta a nagy folio-ívet a majdnem haldokló költőnek. Az Avenue Matignon harmadik számú bérkaszárnyájának ablakán pazar fénynyel ragyogott be a párizsi nap. Lent lüktetett, zsibongott, forrt a városok városának élete. Mámorító levegő terjengett a gesztenyefák sudarai fölött, a szökőkút szórta fehér sugarát és lángoló pirosságú virágok izzottak a Rond Point-en.
Az ágy mellett ült Lady Lucy, finom arcán a szépség, a születés és a műveltség hármas arisztokráciájával. Arcszíne a fénytelen elefántcsontra emlékeztetett, keskeny finom kezét pedig odatette a halálra váló poéta egyik kezére, amelyből még most is perzselő, duló láng áradt felé. De hangja már csak tompán, fátyolozottan mormogta a strófát.
Wie langsam kriechet sie dahin
Die Zeit, die schauderhafte Schnocke...
Aztán, mintha régi érzései, régi versei örvénylettek volna fájó, agyongyötört agyában, álmodozva mondotta:
- Lucy Liebchen... mikor még eremben piros vér csörgedezett, számomra minden asszony egy világ volt... Köröttem ezernyi fülemile zengett... Nicht wahr? De ma... hulla vagyok - és a holt emberek nem éreznek és nem mondanak mesét...
Szegény halott poéták! Boldogtalan álmodói egykor az életnek... A ti gyötrelmeiteket, a ti szerelmeiteket más mondja el. Más, más - mint ahogy elmondják a most élő, gyötrődő, vergődő poétákét újra mások...
Eszembe jut ennél a passzusnál egy régi, igen érdekes napló, amely nemrégiben került kezeimbe.
Eötvös Józsefnek, a Karthauzi irójának egy ifjúkori szerelméről találtam abban érdekes följegyzéseket.
Amolyan szentimentális, bánatos szerelem volt az, aminőt a mult század húszas, harmincas éveinek ifjai, leányai éreztek. Akik Werther keservei-t olvasták és gyepes sírhalomra boruló fűzfát rajzoltak egymásnak az emlékkönyvébe.
Rendkívül érdekes a naplóban báró Prónay Albert tóalmási kastélyának leírása. Az ottani élet-milieu. Maga az öreg báró, a jeles hazafi, mikor a napló kelt, özvegykedett már. Nejét, egyik szép Ráday grófnőt, korán vesztette el. A ház lelke, spiritus familiarisa, azontúl Kánya Juli lett, a pesti ág. evang. gimnázium kitünő tanárának, későbbi igazgatójának, Kánya Pálnak nővére. Naplóíró megjegyzi: „Tiszteletet parancsoló alak volt az öreg báró. Hosszú, sötétbarna kaputrokkot viselt, fehér finom battiszt-bodrokkal a mellen. Lassan beszélt s majdnem minden mondatát azzal kezdte: „in der That”. Akkoriban még németül társalogtak a legkiválóbb hazafiak is, az volt általában a szalonok nyelve.
Ebben a kastélyban, a remek parkban, „amelyet nagy fák két részre osztottak s mindenütt soha nem látott külföldi virágok, növények virultak” - írja naplóíró, - gyakran sétálgatott Kánya Juli egyik intim barátnőjével, Pruzsinszky Ninával. Pruzsinszky Nina Jász-Fényszaruban lakott, nagybátyjánál, egy nyugalmazott katonatisztnél, nem messze Tó-Almástól.
„- - azt hiszem, soha sem láttam szebb leányt, - mondja a napló; - karcsú, hajlékony, hullámos, göndörös hajjal. Többnyire fehér ruhát viselt. Színes selyem, széles szalag-övvel.”...
Prónayéknál évenként hagyományos szokás volt, Sz.-István napján bált adni. Temérdek négylovas hintó gördült ilyenkor a tóalmási kastély udvarára s még a tiszttartónak, Bodroghynak a háza is megtelt bálozó ifjakkal. Ennek a Bodroghynak az egyik fia, Sándor, lett a későbbi jeles festő. Az ország legtávolibb részeiből, Turóc-, Nyitramegyéből is jöttek vendégek s a hölgyek „mesés fényt fejtettek ki ruházkodásukban. Igazi tündérlátványt mutatott a nagy terem, közepén óriás csillárral, a felgyujtott fali gyertyatartók. Minden virágdíszben úszott s a zenekar vídám hangzatai mellett járták a langaust.”
Ebben a nagy teremben siklott tova a sárgára viaszolt parketten Eötvös József Pruzsinszky Ninával. Eötvös József, akit még akkor Pepi-nek neveztek, s aki ábrándos német verseket olvasott föl a tó-almási park Theseus-templomában.
Abban a korszakban még rajongtak a mythologiáért. Minden főúri kertben pihenő helyeket neveztek el istenek, istennők neveiről. A tavakat, szigeteket is kedvelték, à la Rousseau-sziget, s a tó-almási parkban négy tó hűvös hullámaiba mártották galyaikat a szomorú fűzek. A Theseus-templom is egyik tó partján emelkedett, két oldalt nyitott oszlopos épület, márvány padozattal. Sűrű fák védték a nap hevétől, s fülemile csattogása vegyült belé Pepi báró olvadó hangjába, amelylyel Gessner idylliumai-ból citált a szép Ninának.
Talán áll még fekete, vékony, aranyozott lábaival az ébenfa clavecin is, amelyen Nina játszott Schubert-dalokat sötétszemű lovagjának, s megvan a szoba az óriási mennyezetes ágygyal, amelyben gödöllei tartózkodása alkalmával, egy éjszakát Tó-Almáson töltve pihedt anyánk, Mária-Terézia: s amely épen úgy fölkeltette annak idején naplóíró figyelmét, mint a „fehér-tapétás szoba, veres chinai rajzokkal, lehetetlen alakú madarakkal.”
Forró nyári délutánokon ebben a szobában üldögélt Kánya Julival gyakran Pruzsinszky Nina, ha átaljött látogatóba. Rendesen temérdek levelet hozott magával. Sűrűn teleírott, öt-hat oldalas levelek voltak ezek. Pepi levelei. „- - mikor ezeket olvasgatták, engemet kiküldtek, - írja a naplóíró - de azért a szomszédszobába, akaratom ellenére is átalhangzott egy-két mondat. Nagyon sokszor ütötte meg fülemet, az ewig, sehr unglücklich, meg az unverändert szó...
A beszédből kivettem, Pepi báró hozzátartozói nem akartak beleegyezni a frigybe, s a szerelmes ifjú folyton lamentált Ninának. Nina is sokat sírt, de ha aztán jó levél jött, arca fölvidult s jókedvűen járták be a kertet. Ilyenkor fölmentek az Aurora-dombra is. Nina azt állította, ha odamegy, onnan okvetlenül meglátja a Tó-Almásra siető ideált.
Ritkán jöhetett Fényszaruba, az öreg, mogorva, penzionált kapitányhoz még ritkábban. De temérdek virágot küldözött Ninának - Pestről, sőt Bécsből is. Ezek az akkori posta lassúsága miatt természetesen mindig igen hervadtan érkeztek. Ám azért Nina boldog volt. Selyem vánkoskát varrt számukra, abba gyűjtötte az elszáradt rózsákat, violákat, s azt mondta: ha meghal, tegyék koporsójába.
Egyszer, István-nap után is eljött Eötvös József. Akkor igen sokáig ültek együtt Pruzsinszky Ninával egyik tó partján s a leány álmodozva mondotta:
- Maga olyan szép leveleket ir. Úgy-e, ha meghalok, históriát ír rólam?
A báró szemeit ellepték a könyek:
- Nina, Nina! én előbb halok meg, mint ön. Vagy halljunk meg együtt...”
Podmaniczky Károlyné is emlegetett ilyesmit s anyai nagyatyámnak mesélte egy ízben: Eötvös József ifjúkorában, valami boldogtalan szerelme miatt öngyilkos akart lenni. Búskomorságba is esett tényleg, - de erről a dolgok folyamatával szólunk.
A tó-almási kertben állt az Ámor-barlang is. Néhány kőlépcső vadrózsákkal körülfuttatott földalatti nyílásba vezetett, amelyet sűrű felfutókkal lugas-szerű boltozat vett körül. Körül kőpad futott s igen alkalmatos helyül kínálkozott meditációkra, boldogtalan szerelmeseknek is. Ide jött el utóljára Pruzsinszky Nina, s elhozta Eötvösnek egy csomó levelét: „az utolsók - az én halálos ítéletem” mondotta Nina zokogva. Szép, fehér kezeit tördelte és szinte eszméletlenül borult a kőpadra. Valóban úgy volt. Eötvösnek környezete annyira ellenezte Pepi báró szerelmét, hogy nem érzett magában többé erőt a küzdelemre.
- Azt hittem, felesége leszek, boldogok leszünk, s ime mindennek vége - vége.”
A naplóban aztán csak kevés van még, mert az illető elkerült Tó-Almásról. Megjegyzi azonban: „- - igen, igen szomorú román volt ez, de szememben Pruzsinszky Nina örökké egy dicső regény-hősnő maradt.”
A szegény kis Nina nem élte túl ezt a szerelmét.
Meghalt. Mert abban a bolond nagy érzésben meg lehet ám halni tulajdonképeni öngyilkosság nélkül is.
Eötvös József, szerelmének tragikus végével, a szó teljes értelmében búskomorságba, lelki apathiába esett. Hosszú útra indult s Franciaországban bolyongva, a Chartre-ban meglátogatta a karthauziak szomorú zárdáját. Az ott szerzett benyomások s szerelme emlékének hatása alatt iródott meg aztán a világlitteratura egyik legszomorúbbb könyve, a Karthauzi, amelynek lapjaira annyi köny hullott ábrándos ifjak, lányok szeméből. Pruzsinszky Nina szép, göndörfürtös feje, karcsú alakja lebegett a rajongó Pepi lelki szemei előtt, mikor ezeket a sorokat írta, akinek a tó-almási kertben egyszer kimondott óhajtása így betelt: históriát írt róla, az, akit annyira szeretett, aki őt annyira szerette.
Közéletünknek később kimagasló alakja, litteraturánk egyik fényessége lett Eötvös József, de borongó kedélye mindig megmaradt s bizonyos melanchólia jellemezte minden sorát; ettől nem is tudott szabadulni...
- A genie, mint a gyöngy a kagylóban, nem csupán ragyogó betegség-e? - kérdezte Lady Lucy a szegény, haldokló Heinétől. - Nincs-e mindenütt Golgota, ahol egy nagy szellem elmondja gondolatait?
- Nem tudom - válaszolt köhögési rohamában fuldokolva a pauvre Harry. - Már nem tudok semmit. Azt hiszem, paradoxonnak születtem... Sok mindent akartam, sok minden gyújtott lángolásra, lelkesedtem; de látom, az emberek nem érdemesek a megváltásra. Don Quichotte és Sancho Panzának lenni egy személyben gyötrelmes. Oh, Lucy, mein Lieb, semmi, semmi se vagyok már, csak a modern ember tragédiája, aki nem hisz, akit nem szeret már asszony, akit nem értett meg senki. Még a saját szüleim sem értettek meg soha... és te is csak rövid időre, vagy egészen nem is, Lucy, mein Lieb... És most mindennek vége. A szegény beteg bohócot nemsokára becsomagolják skatulyába, és nem játszik többé ebben az ostoba bábszínházban, Adieu Lucy, adieu mein Lieb... Finita la commedia.
A matrác-sír fölött pedig tündöklött Párizs káprázatos napja. Lent zsibongott, zajlott az élet és a holt költő száraz, csókra szomjas ajkát a túlvilágon talán már húrik csókja zárta le, mint Abdullah ben Osman száját, aki nem tudott soha eleget csókolni.
|