Ana səhifə

GRÓf vay sándor munkái hetedik kötet gróf vay sándor a palatinus-huszárok


Yüklə 305.16 Kb.
səhifə2/13
tarix25.06.2016
ölçüsü305.16 Kb.
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   13

POÉTA-SZÍV.


Bolyongok néha. Itt-ott. Keresném a helyet, ahol nem emlékezném semmire. Nem fájna semmi. Mert örök igazságot mond kitünő poétánk, Endrődi Sándor:

Ne menj soha ama tájra,


Ahol egykor boldog voltál -
Nincs szomorúbb temető a
Láthatatlan sírhantoknál.

Rossz, piszkos olasz házak, olasz sikátorok, rongyos gyerekek, ordítozó árusok... Ilyen egy­forma mindenütt. Velencétől Rómáig. Mégis olyan egészen más szemmel lehet mindezt látni...

Az idő tébolyító lassúsággal halad. Olyanformán, mint ahogy Heine utolsó versében megírta. Abban a versben, amelyet pathetikus, nagy betükkel, reszkető kézzel rótt fel és reszkető hangon olvasott el Lady Lucynek. Lady Lucynek, akiről Zangwill „Dreamers of the Gheto” cimű könyvében megírja, hogy látogatta meg a pauvre Harryt párizsi matrácsírjában.

Catherine, az ápolónő, odanyújtotta a nagy folio-ívet a majdnem haldokló költőnek. Az Avenue Matignon harmadik számú bérkaszárnyájának ablakán pazar fénynyel ragyogott be a párizsi nap. Lent lüktetett, zsibongott, forrt a városok városának élete. Mámorító levegő terjengett a gesztenyefák sudarai fölött, a szökőkút szórta fehér sugarát és lángoló pirosságú virágok izzottak a Rond Point-en.

Az ágy mellett ült Lady Lucy, finom arcán a szépség, a születés és a műveltség hármas arisztokráciájával. Arcszíne a fénytelen elefántcsontra emlékeztetett, keskeny finom kezét pedig odatette a halálra váló poéta egyik kezére, amelyből még most is perzselő, duló láng áradt felé. De hangja már csak tompán, fátyolozottan mormogta a strófát.

Wie langsam kriechet sie dahin


Die Zeit, die schauderhafte Schnocke...

Aztán, mintha régi érzései, régi versei örvénylettek volna fájó, agyongyötört agyában, álmo­dozva mondotta:

- Lucy Liebchen... mikor még eremben piros vér csörgedezett, számomra minden asszony egy világ volt... Köröttem ezernyi fülemile zengett... Nicht wahr? De ma... hulla vagyok - és a holt emberek nem éreznek és nem mondanak mesét...

Szegény halott poéták! Boldogtalan álmodói egykor az életnek... A ti gyötrelmeiteket, a ti szerelmeiteket más mondja el. Más, más - mint ahogy elmondják a most élő, gyötrődő, vergődő poétákét újra mások...

Eszembe jut ennél a passzusnál egy régi, igen érdekes napló, amely nemrégiben került kezeimbe.

Eötvös Józsefnek, a Karthauzi irójának egy ifjúkori szerelméről találtam abban érdekes föl­jegyzéseket.

Amolyan szentimentális, bánatos szerelem volt az, aminőt a mult század húszas, harmincas éveinek ifjai, leányai éreztek. Akik Werther keservei-t olvasták és gyepes sírhalomra boruló fűzfát rajzoltak egymásnak az emlékkönyvébe.

Rendkívül érdekes a naplóban báró Prónay Albert tóalmási kastélyának leírása. Az ottani élet-milieu. Maga az öreg báró, a jeles hazafi, mikor a napló kelt, özvegykedett már. Nejét, egyik szép Ráday grófnőt, korán vesztette el. A ház lelke, spiritus familiarisa, azontúl Kánya Juli lett, a pesti ág. evang. gimnázium kitünő tanárának, későbbi igazgatójának, Kánya Pálnak nővére. Naplóíró megjegyzi: „Tiszteletet parancsoló alak volt az öreg báró. Hosszú, sötét­barna kaputrokkot viselt, fehér finom battiszt-bodrokkal a mellen. Lassan beszélt s majdnem minden mondatát azzal kezdte: „in der That”. Akkoriban még németül társalogtak a leg­kiválóbb hazafiak is, az volt általában a szalonok nyelve.

Ebben a kastélyban, a remek parkban, „amelyet nagy fák két részre osztottak s mindenütt soha nem látott külföldi virágok, növények virultak” - írja naplóíró, - gyakran sétálgatott Kánya Juli egyik intim barátnőjével, Pruzsinszky Ninával. Pruzsinszky Nina Jász-Fényszaruban lakott, nagybátyjánál, egy nyugalmazott katonatisztnél, nem messze Tó-Almástól.

„- - azt hiszem, soha sem láttam szebb leányt, - mondja a napló; - karcsú, hajlékony, hullá­mos, göndörös hajjal. Többnyire fehér ruhát viselt. Színes selyem, széles szalag-övvel.”...

Prónayéknál évenként hagyományos szokás volt, Sz.-István napján bált adni. Temérdek négylovas hintó gördült ilyenkor a tóalmási kastély udvarára s még a tiszttartónak, Bod­roghy­nak a háza is megtelt bálozó ifjakkal. Ennek a Bodroghynak az egyik fia, Sándor, lett a későbbi jeles festő. Az ország legtávolibb részeiből, Turóc-, Nyitramegyéből is jöttek ven­dégek s a hölgyek „mesés fényt fejtettek ki ruházkodásukban. Igazi tündérlátványt mutatott a nagy terem, közepén óriás csillárral, a felgyujtott fali gyertyatartók. Minden virágdíszben úszott s a zenekar vídám hangzatai mellett járták a langaust.”

Ebben a nagy teremben siklott tova a sárgára viaszolt parketten Eötvös József Pruzsinszky Ninával. Eötvös József, akit még akkor Pepi-nek neveztek, s aki ábrándos német verseket olvasott föl a tó-almási park Theseus-templomában.

Abban a korszakban még rajongtak a mythologiáért. Minden főúri kertben pihenő helyeket neveztek el istenek, istennők neveiről. A tavakat, szigeteket is kedvelték, à la Rousseau-sziget, s a tó-almási parkban négy tó hűvös hullámaiba mártották galyaikat a szomorú fűzek. A Theseus-templom is egyik tó partján emelkedett, két oldalt nyitott oszlopos épület, márvány padozattal. Sűrű fák védték a nap hevétől, s fülemile csattogása vegyült belé Pepi báró olvadó hangjába, amelylyel Gessner idylliumai-ból citált a szép Ninának.

Talán áll még fekete, vékony, aranyozott lábaival az ébenfa clavecin is, amelyen Nina játszott Schubert-dalokat sötétszemű lovagjának, s megvan a szoba az óriási mennyezetes ágygyal, amelyben gödöllei tartózkodása alkalmával, egy éjszakát Tó-Almáson töltve pihedt anyánk, Mária-Terézia: s amely épen úgy fölkeltette annak idején naplóíró figyelmét, mint a „fehér-tapétás szoba, veres chinai rajzokkal, lehetetlen alakú madarakkal.”

Forró nyári délutánokon ebben a szobában üldögélt Kánya Julival gyakran Pruzsinszky Nina, ha átaljött látogatóba. Rendesen temérdek levelet hozott magával. Sűrűn teleírott, öt-hat oldalas levelek voltak ezek. Pepi levelei. „- - mikor ezeket olvasgatták, engemet kiküldtek, - írja a naplóíró - de azért a szomszédszobába, akaratom ellenére is átalhangzott egy-két mon­dat. Nagyon sokszor ütötte meg fülemet, az ewig, sehr unglücklich, meg az unverändert szó...

A beszédből kivettem, Pepi báró hozzátartozói nem akartak beleegyezni a frigybe, s a szerel­mes ifjú folyton lamentált Ninának. Nina is sokat sírt, de ha aztán jó levél jött, arca fölvidult s jókedvűen járták be a kertet. Ilyenkor fölmentek az Aurora-dombra is. Nina azt állította, ha odamegy, onnan okvetlenül meglátja a Tó-Almásra siető ideált.

Ritkán jöhetett Fényszaruba, az öreg, mogorva, penzionált kapitányhoz még ritkábban. De temérdek virágot küldözött Ninának - Pestről, sőt Bécsből is. Ezek az akkori posta lassúsága miatt természetesen mindig igen hervadtan érkeztek. Ám azért Nina boldog volt. Selyem vánkoskát varrt számukra, abba gyűjtötte az elszáradt rózsákat, violákat, s azt mondta: ha meghal, tegyék koporsójába.

Egyszer, István-nap után is eljött Eötvös József. Akkor igen sokáig ültek együtt Pruzsinszky Ninával egyik tó partján s a leány álmodozva mondotta:

- Maga olyan szép leveleket ir. Úgy-e, ha meghalok, históriát ír rólam?

A báró szemeit ellepték a könyek:

- Nina, Nina! én előbb halok meg, mint ön. Vagy halljunk meg együtt...”

Podmaniczky Károlyné is emlegetett ilyesmit s anyai nagyatyámnak mesélte egy ízben: Eötvös József ifjúkorában, valami boldogtalan szerelme miatt öngyilkos akart lenni. Bús­komorságba is esett tényleg, - de erről a dolgok folyamatával szólunk.

A tó-almási kertben állt az Ámor-barlang is. Néhány kőlépcső vadrózsákkal körülfuttatott földalatti nyílásba vezetett, amelyet sűrű felfutókkal lugas-szerű boltozat vett körül. Körül kőpad futott s igen alkalmatos helyül kínálkozott meditációkra, boldogtalan szerelmeseknek is. Ide jött el utóljára Pruzsinszky Nina, s elhozta Eötvösnek egy csomó levelét: „az utolsók - az én halálos ítéletem” mondotta Nina zokogva. Szép, fehér kezeit tördelte és szinte eszmé­letlenül borult a kőpadra. Valóban úgy volt. Eötvösnek környezete annyira ellenezte Pepi báró szerelmét, hogy nem érzett magában többé erőt a küzdelemre.

- Azt hittem, felesége leszek, boldogok leszünk, s ime mindennek vége - vége.”

A naplóban aztán csak kevés van még, mert az illető elkerült Tó-Almásról. Megjegyzi azonban: „- - igen, igen szomorú román volt ez, de szememben Pruzsinszky Nina örökké egy dicső regény-hősnő maradt.”

A szegény kis Nina nem élte túl ezt a szerelmét.

Meghalt. Mert abban a bolond nagy érzésben meg lehet ám halni tulajdonképeni öngyilkosság nélkül is.

Eötvös József, szerelmének tragikus végével, a szó teljes értelmében búskomorságba, lelki apathiába esett. Hosszú útra indult s Franciaországban bolyongva, a Chartre-ban meglátogatta a karthauziak szomorú zárdáját. Az ott szerzett benyomások s szerelme emlékének hatása alatt iródott meg aztán a világlitteratura egyik legszomorúbbb könyve, a Karthauzi, amelynek lapjaira annyi köny hullott ábrándos ifjak, lányok szeméből. Pruzsinszky Nina szép, göndör­fürtös feje, karcsú alakja lebegett a rajongó Pepi lelki szemei előtt, mikor ezeket a sorokat írta, akinek a tó-almási kertben egyszer kimondott óhajtása így betelt: históriát írt róla, az, akit annyira szeretett, aki őt annyira szerette.

Közéletünknek később kimagasló alakja, litteraturánk egyik fényessége lett Eötvös József, de borongó kedélye mindig megmaradt s bizonyos melanchólia jellemezte minden sorát; ettől nem is tudott szabadulni...

- A genie, mint a gyöngy a kagylóban, nem csupán ragyogó betegség-e? - kérdezte Lady Lucy a szegény, haldokló Heinétől. - Nincs-e mindenütt Golgota, ahol egy nagy szellem elmondja gondolatait?

- Nem tudom - válaszolt köhögési rohamában fuldokolva a pauvre Harry. - Már nem tudok semmit. Azt hiszem, paradoxonnak születtem... Sok mindent akartam, sok minden gyújtott lángolásra, lelkesedtem; de látom, az emberek nem érdemesek a megváltásra. Don Quichotte és Sancho Panzának lenni egy személyben gyötrelmes. Oh, Lucy, mein Lieb, semmi, semmi se vagyok már, csak a modern ember tragédiája, aki nem hisz, akit nem szeret már asszony, akit nem értett meg senki. Még a saját szüleim sem értettek meg soha... és te is csak rövid időre, vagy egészen nem is, Lucy, mein Lieb... És most mindennek vége. A szegény beteg bohócot nemsokára becsomagolják skatulyába, és nem játszik többé ebben az ostoba báb­színházban, Adieu Lucy, adieu mein Lieb... Finita la commedia.

A matrác-sír fölött pedig tündöklött Párizs káprázatos napja. Lent zsibongott, zajlott az élet és a holt költő száraz, csókra szomjas ajkát a túlvilágon talán már húrik csókja zárta le, mint Abdullah ben Osman száját, aki nem tudott soha eleget csókolni.


1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   13


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©atelim.com 2016
rəhbərliyinə müraciət