GRÓf vay sándor munkái hetedik kötet gróf vay sándor a palatinus-huszárok

METTERNICH LEVELEIBŐL.

Az Európát dirigáló herceg igazi gyermeke volt a bűbájos rococo-nak: Toujours l’amour! - Követte korának jelszavát. Nem tudott asszony nélkül meglenni, s mikor másodszor is özvegyen maradt, csakhamar új frigyre lépett a csodaszép Zichy Melanieval. Huszonhat éves volt akkor Zichy Melanie, Metternich pedig hetven felé járt.

A Párizsban mostanában megjelent leveleket azonban sokkal előbb írta Metternich. Igaz, akkor sem volt már ifjú legényke. Jól benne járt a negyedik X-ben, de a lángoló hév, amely ezekben a levelekben megnyilvánul, s a könyv elején olvasható kommentár, amely a hercegnek ezt a szerelmét ösmerteti, akármelyik ifjú szeladonnak is becsületére válnék.

Lieven hercegnőhöz iródtak a históriai férfiu levelei, még pedig 1818 novemberétől 1819 április haváig, akkor, amikor a mindenható államférfiú Ferenc császárt olaszországi útjában kisérte.

Metternich az akkori idők igazi grandseigneurjeként rajongott a képzőművészetekért. Sokat is tett ez irányban, s egyik levelében így ír a szeretett asszonynak: „- - örülök, hogy sok művész­szel tehetek most jót. A művészek, az írók többnyire kedves emberek. Igaz, néha egy kis sarkantyú (Sporren) van a fejükben, de szívük nyilt, jó. Kedélyük lágy, mint a gyermeké. Ellenkezőleg utálatosak, szőrszálhasogatók, pose-ólok a tudósok, professzorok. Örülök, ha ezzel a néppel nem kell együtt lennem - -”.

Lieven hercegnének általában minden gondolatát, érzését megírja Metternich. A rendkivül szellemes, okos nővel az aacheni kongresszuson ösmerkedett meg a híres kancellár. Ott már elsőrendű szerepet játszott a kiváló hölgy, s a szalonokban a legélesebb eszű diplomaták is tanácsát kérték. Sidney Ralph így nyilatkozik róla:

- Egy csöppet sem szép. De ha beszélni kezd, elragadóan bájos. Stylusa mesteri. A zenét is műveli. Rajong minden művészetért. Nem kicsinyes. Szóval tökéletes.”

Talleyrand, a hírneves francia diplomata, egy ízben így jellemezte:

- Nem szép, de több ennél - elragadó. Eszével hódít meg.

Metternich 1819 március 7-én indult el Itáliába, s a régi kocsiúton, Kraupath, Friesach, Conegliano, Verona, Bologna, Firenze, Rómán át ment le egészen Nápolyig.

Firenzében - a művészetek városában - rendkívül érzi a hercegné hiányát Metternich, s így ír neki: „- - azt hiszem, édesem, ebben a városban lennék a legboldogabb magával. És ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatok aztán erre a csoda-helyre. Nem tudom ugyan, szereti-e teljesen annyira a képeket, bronzokat stb., annyira mint én, de mert óhajtanám, hogy úgy legyen, azt hiszem, igen...”

A Galériák-ról hosszú, öt-hatoldalas leveleket ír a herceg. Szinte hihetetlen, rengeteg diplo­máciai elfoglaltsága, társadalmi kötelezettsége mellett, hol és hogy talált időt ilyen terjedel­mes levelek megírására. Stylusa a XVIII. század emberét, a telivér bécsit is jellemzi. Roman­ti­kus, mindenek felett áradozó, szentimentális, de itt-ott csipkedő, gúnyos - nem az ideállal, mindig csak külső dolgokkal szemben - és annyira aprólékos, annyit foglalkozik saját személyével, hogy ebben még Chateaubriand-t is túlhaladja. Aztán hosszadalmasan foglalko­zik a soirékkal, amelyek őt - a herceget - most úntatják, mert Lieven asszony „szép, göndör feje hiányzik.” Göndör, dús haja tényleg szép volt Lievennének, erről még Récamier asszony is emlékezik, akivel pedig később, Párizsban, rivális-szalont tartottak.

Lord Berghers-nek firenzei gyűjteményéről elragadtatással ír Lievennének Metternich; és érdekes egy nagy ünnepélyről beszámoló, március 22-én kelt levele:

„- - Tegnapelőtt a város adott nagy ünnepet a felségek tiszteletére. A Palazzo Vecchio-ban gyűltünk össze. A Mediciek egykori lakóhelyén, mikor ugyanis még nem vonultak be a Pitti-be. Minden csodás ezen a palotán. Az Ufficik oszlopcsarnokai, a Tribuna ívezetei, mind pazar fényben tündököltek. Aztán tűzijáték következett. A toscanai nép különben a legcsöndesebb Itáliában. Hasonlít valamelyest a némethez. Harminc-negyvenezer ember összegyűl, állva marad. Bámulja a látnivalókat, s ismét szétmegy, anélkül, hogy valami különösen lármáznék.”

Későbbi dátumú levélben ismét a művészetek, a kultúra foglalja le a herceget: „- Társasá­go­mat ma a Pietra dura műhelyébe vezettem. Olyan intézet ez, amelyhez nincs hasonló. A mostani toscanai nagyherceg is nagyon érdeklődik iránta, s mindent elkövet érdekében. Négy év előtt négy márvány asztallapot ajándékozott nekem a herceg, amelyek Bécsben vannak. Ezeket annak idején több műtárgygyal a párizsi Louvre-ba cipelték a franciák. Később a helyreállításuk 50,000 frankomba került. Most már képzelje el, drága borzasom - ez a meg­szólitás gyakrabban fordul elő a levelekben, úgy látszik, a herceg így becézgette bálványát - micsoda értéke lehet a Lorenzo-kápolnának, amely majdnem akkora, mint egy basilica - és teljesen ilyen pietra dura-ból készült. Ez a tobzódás a márványban szinte ránehezedik már a lélekre. Nekem jobban tetszik egy egyszerübb, keresetlenebb stylusú templom.

Természetesen nem folytonosan művészetről és irodalomról ír Metternich. Következnek aztán „szerelemtől mámoros” sorok, az erotica igazi hymnusai, hosszú strófákban. Majd „sorvasztó epedés”, „örökös vágy” az ideál után. De mindig szépen, poétikusan, sohasem szeméremsértő közhelyekkel Igazi rococco-módra írott recipék szerint.

Egyik levelében így ír: „- - ma reggel egy csodaszép, mennyei illatú rózsa nyílt ki szobámban. Bár csak ezt hófehér keblére tűzhettem volna, drágám. Szebb az minden pietra-duránál...” Vagy ismét: „- - egész éjjel nem tudtam elaludni. Magával beszélgettem képzeletben, drágám, s oly jól esett volna, ha hattyú-puha kezecskéje végigsimítja a homlokomat. Különben egy éjjel sem alszom jól, ezt képzelheti - -.”

Rómából hosszasan ír a herceg: „Róma egészen másforma, mint aminőnek én képzeltem. Úgy jártam, mint majd mindazok, akik egy tárgyról, egy helyről nagyon sokat gondolkoznak, s aztán, mikor látják, az egészen másforma, mint aminőnek képzelték.”

Rómát vénnek, - komor-nak képzelte a herceg, de csak ódon-nak és „épen nem komor”-nak találta. Aztán megjegyzi, nem ír le semmit, csupán egyéni benyomásairól számol be: „mert hiszen a várost minden könyv pontosabban leírja, mint én tudnám.”

Megjegyzi, hogy először is a pápánál tisztelgett. A Vatikánról így ir:

„- - erről a nagyságról nem lehet fogalma, édesem. Képzeljen el magának husz galériát a Louvre-ban. Az semmi a Vatikán galériájának nagyságához képest. Tizenegyezer szoba: ki­mon­dani is rettenetes! És képzelje el ezekben a termekben Rafael freskóit, amelyek épen olyan szépek ma, mint mikor a halhatatlan őket megfestette”. A Quirinálról is ír, még pedig érdekesen.

„- - A császár a Quirinálba szállott meg. Ezt a palotát a közelmultban Napoleon rendeztette be igen kényelmesen, elegánsan. A plafondon furcsa, mikor a villámokat szóró Jupiter, majd Caesar, majd Nagy Károly jelmezében mindenütt Napoleon arcát látjuk. Most, mikor már minden elmult, bevallhatjuk, a corsikai fiskális fiának nagyon sok szép tulajdonsága volt, de egy hibája: Az önimádat. Ez vitte a romlásba...”

Mialatt ezt a passzust a „mindenható Clemens” leírta, bizonyára nem jutott eszébe, hogy ebben a hibában ő maga is leledzik. Mint többnyire minden ember, akit vagy az otthon, - mint gyermeket - később meg az emberek és a világ elkényeztettek. Hogyne imádhatta volna önmagát a dicső Caesar, akinek Európa, sőt az egész világ hevert a lábai előtt.

Meditációi a dicsőség elmúlásáról, stb. csakhamar szentimentális hangba csapnak át: „Király­ném, mennyire óhajtanám, ha velem itt lehetne. Mennyire szeretném ide kivezetni erre a terrasse-ra s a suttogó cyprusok árnyát nézve a homályban, megkérdezni: szeret még?”

Egy naiv diák se végezhetné ábrándosabban levelét, mint végezte Metternich, ez a maga idejében népek és birodalmak fölött uralkodó diplomata.

Később ír a Colosseum-ról, Caracalla fürdőiről, amelyeknek nagysága egyszerűen meg­döbbent s a palatinról, ahol róla „álmodva bolyongott.” Husvét hétfőjén említi, a templomi sok ceremónia gátolta két napig a levélírásban: „a sixtini kápolnában tartott szertartások nem feleltek meg várakozásomnak. A helyiség nagyon is kicsi.” - „Rám egy angol őrszoba benyo­má­sát tette ez a hely - mondja a herceg - mert a sok angol turista egyre Albion nyelvén hadart.”

Annál magasztosabbnak tartja a Péter-templom keresztimádási ceremóniáját, de már két nap múlva meglehetős „szabadelvű” megjegyzéseket tesz újabb levelében:

„- - csodás, megfoghatatlan város ez a Róma. Minden pillanat, minden lépés bámulásra méltó dolgokat tár elénk. Séta közben egy kolostor kertjébe tévedtem. Már messziről meglepett valami csodálatosan kellemetes illat - nem épen mindennapi dolog a zárdáknál. Körülnézve láttam, hogy viruló narancs- és citromfák árasztják ezt a csoda bájos illatot. Letörtem egy ágat. Hatvanöt érett citrom volt rajta. Ha lett volna itt épen most kurir - elküldtem volna magának, édes drágám...”

Több leveléből látjuk különben, hogy a herceg minden szépet, amit lát, meg szeretne mutatni imádottjának is. A kirakatokat is azért nézi, „mivel kedveskedhetne.”

Nagy természetkedvelőnek is bizonyul a herceg, mert ugyancsak a föntemlített kolostorkert­ből írja:

„- Remek pálmafák vannak itt. Szerintem semmi sem szépíti jobban a kerteket, egy-egy vidéket, mint a szép fák”; „- igaz - írja tovább - nem mindenki gondolkozik úgy, mint én. Azt hiszem, különben is, én egészen más vagyok, mint a többi emberek. De az nekem mindegy, csak édes drágám maga szeressen...”

Úgy látszik, Metternichnél ez az alfa és az omega. Bálványának szerelmét - szerelmi paroxis-musának idejében - talán még politikai sikerei fölé is helyezte.

Mulatságosan irja le az angolok husvéti invázióját.

„- - Ezek a derék útazók Európa összes útazóinak nagyban ártanak ma. Olyan irtózatosan fukarok, hogy többé sehová sem akarják őket beereszteni. Ma reggel alig birtam egy szőlőbe bejutni, amely egy hajdani Minerva Medica-nak szentelt templom romjait rejti. Kopogta­tásomra egy vén, töpörödött anyóka jelent meg az ajtóban s egyenesen megkérdezett: Siete signori inglesi? Mosolyogva interpelláltam, miért nem akar az angol urakról tudni? mire dohogva vetette oda: Non pagnano mai nienti. És valóban tiz-tizenöt angol megy be egyszerre az állami vagy magángyűjteményekbe és két paoli „maniciát” adnak. Ez német pénzben ötven-hatvan fillér s nem is tudom, hogy osztoznak meg rajta?

Naponta írott leveleit három boritékba, idegen név alatt küldi Metternich. Szükséges volt ez akkoriban a cabinet noir miatt, amely épen a mindenható herceg alatt virágzott javában.

Lieven asszony pedig Londonban „ábrándozva” várta Kelemenje sorait. Daudet Ernő, aki meg­írta a rendkívül érdekes asszony életrajzát, egyik válaszát közli is. Érdekes abban a követ­kező passzus:

„- - Bár csak együtt lehettünk volna a nyáron. Esténkint mindig kiültem erkélyemre, magára gondoltam. Különösen tegnap este. Pazarul sütött a holdvilág. Hálószobám ajtaja nyitva volt, virágillat áradt be az erkélyről. Bár csak itt lett volna. Váltottunk volna egy-két édes szót. Hogy van? El tud lenni nélkülem ennyi ideig? - -”

De mint Daudet írja, a hercegnő többi levelei még ennél is rezerváltabbak. Sehol se üti meg a Metternichnek annyira kedves „lázas szenvedély” hangját. Azt is mondja említett életírója, hogy Lieven hercegné, biztos tudatában Metternich érzelmeinek, „nem mindig bánt egészen jól a nagy Clemens-szel.” Itt-ott szeszélyeskedett, majd „idegenebb férfiakkal conversált többet”, ha együtt voltak társaságában s ez az elkényeztetett, szép, szellemes herceget sokszor vérig bosszantotta.

Úgy látszik, ezt únhatta meg Metternich. Ezért lett vége az évekig tartó, hűséges barátságnak. A szakítás után Kelemen herceg a csodaszép, viruló ifjúságú Leykam Antoniával ismerkedett meg. Ez azonban rövid frigy után meghalt.

Lieven hercegné élete utolsó éveit Párizsban töltötte. Szalonja még itt is központja volt a francia főváros leggeniálisabb férfiainak s hódolói közé tartozott Guizot, a történetíró is.

Metternichről gyakran megemlékezett. Későbbi éveiben mindjobban eszébe jutott neki az őt oly igazán szeretett, hű barát, s mikor mindketten a forradalom elől menekülvén - a márciusi napok után - Londonban találkoztak, az asszony bizonyos mélasággal mondotta:

- Miért is szakadtunk el, Kelemen. Hiszen ugy szeretett. Emlékszik még erre?

A még mindig érdekes arcú herceg azonban szomorúan rázta meg a fejét:

- Már nem... trop tard...

Metternich levelei igen érdekes olvasmány s gazdagítja a március előtti idők memoir-irodal­mát, amely annyira belejátszik a mi 1848-at megelőző viszonyainkba, a mi történetünkbe is.