BÁRCZYNÉ FÁNKJA.
Csak a nagymama - no meg egy kicsit még az édesmama meséiből tudják a mai lányok, mi volt réges-régen a farsang három napja. Nem is volt bál, amelyiken másnap délig ne újrázták volna a csárdást, délután pedig újra kezdték a mulatságot valamelyik komposzesszor házánál. Farsang vasárnapján kezdték a mulatást és húshagyó kedden éjfélig mindenfelé szólt a hegedű, pengett a cimbalom Nagy-Magyarországon.
Egy alkalommal a híres Boka Károly, Bónis Sámuel szabolcsi alispán nagyfalui kúriájában húzta a talp alá valót. Három nap, három éjjel nem hallgatott el a nóta, úgy hogy kedden estefelé már alva húzták a cigányok. A táncosok is érezték, hogy beteltek már minden jóval. Csak Recsky Bandi rakta még, aki legjobb táncosa, legszebb legénye volt a környéknek. Mikor éjfélt ütött az óra, elhallgatott a nóta és hozzá akartak látni éppen a nagybőgő temetéséhez, mikor csak látja Mudrány Andris, hogy Recsky még egyre táncol. Odamegy és megrántja a karját, de akkor még jobban elbámult, mert Recsky Bandi szemét megdörzsölve körülnézett, aztán pedig konstatálta, hogy ő már vagy egy negyedórája nem hallotta a zenét. Aludt és tánca gépies mozgás volt, éppen úgy, mint azoké a holtra fáradt katonáké, akik alva masiroznak.
Húshagyó keddre esett a tőkehuzás is. Abból állt ez, hogy a farsangot bezáró éjfél után a férjhez nem ment lányok és nőtelenkedni szerető gavallérok ruhájára titkon egy tűvel fonálról lecsüngő kis fácskát akasztottak s ekkor az egész társaság ujongva kiáltotta:
- Húzza a tőkét, húzza a tőkét!... Valamint akkor este volt az utolsó pazar vacsora is. Ilyenkor annyit összefőztek, sütöttek elődeink, hogy az asztalok a szó teljes értelmében összerogytak.
Nagy divatban volt a vidéken a batyubál. Ezeknél a férfiak fizették a cigányt, adták a bort, a hölgyek pedig kötelesek voltak az ennivalóról gondoskodni. Természetesen egymásra licitáltak a főzetésben az asszonyok és olyan prédálást vittek véghez, hogy manapság két hétre se adhat ki több konyhapénzt középosztályú család, mint amennyit egy ilyen asszonyság főzetett. Híresek voltak a szabolcsi, a zempléni batyubálok és Sátoralja-Újhelyen még a kutyák is kávéztak a megyei batyubálok alkalmatosságával.
Különösen híres volt a Bárczyné fánkja, amelyet Muszkáné sütött. Bárczyné-Kapy Ágnes még Kapi-várból, a szülői háztól hozta magával ezt a híres szakácsnőt, ahol rendesen húsz-harmincz vendég ült ebédnél Kapy István viceispán uram asztalánál. Muszkáné nem is főzött világéletében másképpen, mintha mindig tábla készült volna és tejföltengereken, meg zsírkataraktokon ette magát keresztül Bárczyék minden vendége.
Egy húshagyókeddi újhelyi batyubál alkalmatosságával megint Bárczynéra került a fánkadás sora. A szakácsnék, élükön Muszkánéval, alkonyatkor fölvonultak a megyeházára és készült a nagy traktamentom. Egyszerre, már a szálában a bál is elkezdődött, Farkas Lajos, minden mulatságok fő-főrendezője, nagy lármát, csetepatét hall a konyha tájékáról. Oda rohan, hát látja, hogy Muszkáné egy óriás, irtózatos alaktalan tésztatömeget vág a földhöz, utánna nyomban meg kilódít a moslékes dézsába annyi zsírt, amennyin szükség esetén egy kis csónakpártit is lehetett volna rendezni.
- Nánicska - kiáltott rossz sejtésből megkapatva Farkas, mikor látta, hogy Muszkáné valami süteményroncsokat tett így semmivé - mi van a fánkkal?
Muszkáné pedig dühtől remegve, sírva panaszkodta el, hogy művészetére irigy pályatársnői a kelésre tett lisztet elvették a kemence mellől, tönkre tették a tésztát és most vége az ő meg a nagyságos asszonya dicsőségének.
Farkas Lajos maga is oda volt. Mi lesz a húshagyókeddi vacsorából a Bárczyné fánkja nélkül? Hirtelen kivette zsebéből az óráját. Kilencet mutatott, a szálában éppen akkor kezdtek beharangozni az első négyesre.
- Elkészülne-e még a fánk, ha új lisztet és zsírt hozna? - szólt Muszkánéhoz, aki igenlőleg válaszolt.
Farkas kocsit kiáltott elő, Muszkáné beült, hazahajtatott és egy negyedóra mulva diadallal hozta a megkivántató ingredienciákat. Mikor pedig elkészült, az óriás szakajtókba melegedő tésztát kivont karddal két zemplénmegyei hajdú őrízte, hogy kár ne essék mégegyszer a drága komedenciában. Tizenegy órakor ült le aztán az úri rend vacsorálni s hogy a szomorodni mellett megeredt a tósztok árja, elképzelhető.
Egyszerre azonban csöndesség lett, majd halk suttogás támadt, mindenki kérdőleg nézett a szomszédjára:
- Hol van a fánk?
Egy negyedóra mulva éjfél és hamvazó szerdán vége minden murinak, eszem-iszomnak. Erre trombitahang harsant föl, megnyílt az ajtó és négy kivont kardos hajdu közt a ötödik hozta az óriás tálat, halmozva rózsapirosra sült, körül fehér szalagos fánkkal.
- Éljen, éljen, a Bárczyné fánkja! zúgott most a termen végig s mindenki a dicsőségtől boldog úrasszonyhoz sietett gratulálni.
Igaz, hogy a Bárczyék éléskamrája megérezte, az is igaz, hogy egy kis vagyonba került egy-egy ilyen batyúbál, de megérte ez a régi asszonyoknak, hogy ünnepeljék őket - no meg a szakácsnéikat. Az utódoknak nem igen jutott már tele éléstár, de jószerével semminő se. Azért máig közmondás maradt, hogy egy Kapy-lány sem tudja egészen összehúzni a bagariát. Kisvárosias nagyzással ugyan ők ezt arra magyarázzák, hogy noblesse oblige, de férjeik egy-egy nagyobb konyhabudgetnél sóhajtva mondogatják: A Kapy Ágnes fánkja kisért megint!
EXTRA HUNGARIAM
Hol van már az igazi régi jó világ?!
Vége annak az időnek, mikor még kiszedték a kocsi kerekeit, mikor Kis-Szebenben, Halleréknál, a hajdu nyaka közé öntötte a vendégnek a bort, Kapy István meg az országúton állotta útját az utazóknak. Fogták a vendéget és foglalkozás volt vendégnek lenni.
Temérdek örökös vendégről tudok magam is. Sok efféle históriát hallottam urambátyáméktól.
Ilyen örökös vendég volt a múlt század harmincas-negyvenes éveiben Dzwonkowsky József lovag. A szerencsétlen véget ért lengyel revolució után jött Pestre, s Károlyi György gróf magához fogadta. Károlyi igazi, vérbeli grandseigneur volt. Nem akarta a maga fajtáját megalázni. A tönkre ment urat nem szégyenítette meg kegyelemkenyérrel. Rábízta hát a nagyműveltségű gróf egyetem-utcai palotájának a könyvtárát.
Mikor aztán a szabadságharc gyászos időszaka bekövetkezett, s 1849 július 12-én a Hatvani kapu felől bevonult Pestre az orosz hadsereg elővédje, két lovastiszt egyenesen a Károlyi-palotába ment. Lovag Dzwonkowsky felől tudakozódtak s el akarták fogni a lengyel fölkelőt. Kereshették azt! Az előrelátó gazda régen Tót-Megyerre küldte már, ahol Világos utánig rejtőzött. De ott az egész idő alatt Damette úrnak hívták.
Teljes 51 évig volt a lengyel Károlyi gróf vendége. Hivatalát ő maga sem igen vette komolyan, s dolgozni sem igen szeretett. Hetenkint egyszer-kétszer végigsétált a könyvtáron, néha egy-egy könyvet odább is tolt a polcokon, de ezenfelül csak az illatos, vastag havannaszivarokat füstölve, nézte az időnek elmúlását.
Örökös vendég és az 1863-iki forradalom után Lengyelországból ideszakadt emigráns volt Ádám is, akinek - -y báró fogta pártját.
Ádámnak, a házigazdán kivül, senki sem tudta a vezetéknevét, de szerette mindenki, kivált az asszonyok. Egy kicsit poétás, egy kicsit afféle kalandor, condottieri-vér buzgott ereiben s külsejét spanyol anyjától örökölte, akivel az édesapja Párisban keveredett szerelembe. Olyan leányosan bársonyos, epedő szeme volt, amely szinte ostrom nélkül hódítja meg az asszonyt és soha ki nem fogyott a kalandokból. Valósággal búcsút jártak akkor a női vendégek - -y báró gömörmegyei kastélyában. Mindenki a szép lengyelt akarta látni, akinek már híre volt Rimaszombaton, Rozsnyón.
Az asszony olyan, mint a pillangó, amely beleszáll a lángba. Mentül veszettebb híre van egy embernek, annál könnyebben hódítja meg a nőket. Minden asszony erejét próbálgatja az ilyen mangeur de coeur-rel. Hátha ő lesz az, amelyik végkép lebilincseli. Nem annyira szép, mint nagyon okos asszonynak szokott az ilyen sikerülni. De az sem mindig, mert: Die Katz kann das Mausen nicht lassen - -
A gömörmegyei asszonyok is próbálkoztak. Divat lett Ádámra vadászni, s mikor egyik putnoki bálon, polyák szokás szerint, egy ünnepelt leánynak a cipőjéből ivott pezsgőt, minden leány csak arról ábrándozott, vajha az ő lábbelijét érhetné ilyen szerencse. Nem is szállított Reiter, emberemlékezet óta annyi piskóta-lábra való cipellőt, mint abban az időben.
Később azonban a férjek erélyes ostromot intéztek báró - -y ellen. Szonika kijelentették, egyenként hívják ki duellumra, ha el nem távolítja azt az ördöngős lengyelt. Hiszen valamennyi asszonynak elcsavarta már a fejét. Báró - -y-nek persze semmi kedve sem volt en masse duellálni. A szép Ádám pedig egy borús őszi napon elútazott a b-i kastélyból, egy csomó megtört szívet - és fizetetlen számlát hagyva hátra.
Sághy Tóni, aki később hivatalt vállalt, maga beszélte, mikor tönkrement, beállt vendégnek. Évekig folytatta ezt a mesterséget, s úgy kaptak rajta, hogy hónapokkal előre lefoglalták. Sághy Tóni különben egyike volt a legszebb, legkellemesebb embereknek. Csak óriási nagyokat mondott néha. Szerelmi és vadászkalandok punctumában akkorákat lódított a jó úr, hogy Faublas és De Maux valósággal eltörpültek mellette. Sághy Tóninak, meg a többi ilyen örökös vendégnek a zsebpénze a kártyából telt ki. Ha a házigazda maga bővelkedett földi javakban, ez hagyta nyerni. Ha nem, úgy intézte a sort, hogy valamelyik pénzes játékostól nyerjen a vendége. Nem numerált a régi Magyarországon, a régi uraknál egy-két rongyos nagy bankó: Leben und leben lassen.
Örökös vendége volt a daliás, híres gavallér R. László grófnak K. József, in illo tempore, az ország egyik leghíresebb úrkocsisa. Olyan nyolcasokat sem előtte, sem utánna nem tudott kivágatni senki! Hát még a lovakat, de még a csengőiket is, hogy össze tudta válogatni. Valóságos harmóniában szóltak és az egész Cserháton végig megismerte minden fehércseléd és kinyilt minden muskátlis-ablak az ámbitusos kuriákon.
Mindig együtt járt a gróf meg az örökös vendége. Az öregebb, tapasztaltabb úr egy kicsit Mentorszámba is ment. Ha nagyon hazardírozott Laci gróf a Neue Welt-ben, Anker-ban, ráintett, hogy összébb is lehetne húzni a bagariát! De bizony a virtus csak nem hagyta nyugodni a deli, fiatal főurat. Kártya, dáridók, az alkotmányos idők derültével egy kis politika is, elvitték az ősi vagyont. - Gazda nélkül maradt a vendég.
Cserhát agácás faluin nem csengett már végig a quodlibet-cug híres, harmóniás csengetyűje. Sóhajtottak egyet csupán a szép leányok, asszonyok, amikor R. Lacit emlegették.
K. József felment Budapestre. Egy nógrádmegyei dúsgazdag úr főlovászmestert keresett épen. Ajánlották neki. Kiderült az arca, mintha csak kincset talált volna.
- Prestanter, dicső dolog. De hiszen ezt csak nem sértem meg cselédi sorral. Vendégnek hívom meg. Legkedvesebb vendégem lesz holta napjáig. S egy csapással két legyet ütök - tette hozzá lutheránusos bonhomiával.
Igy maradt K. Józsi élete fogytáig vendég, s mi, akik gyermekkorunkban még láttuk a ritka elegáns kiállású öreg urat, emlékezhetünk, hogy sóhajtoztak nagyanyáink:
- Ah igen, K. Józsi! Ő volt a legjobb táncos, a legjobb úrkocsis, a legszellemesebb udvarló.
Örökös vendégek voltak a báró S.... fiúk. Két testvér, Poldi és Móric. Egyik genialisabb, mint a másik. Kivált S. Poldi, aki leggyakrabban B., szatmármegyei földbirtokosnál tanyázott Náprádon. S ha, miért-miért nem, kis időre elment, sem a gazda, sem társasága nem érezte már jól magát a geniális báró nélkül. Valóságos maitre de plaisir-je volt a kompániának. Sziporkázó szellemével, ötleteivel, újabbnál-ujabb tréfákkal mindíg fölfrissítette a lankadó kedvet.
Néha groteszk bolondságokra is vetemedett fogadásból. A fogadásokban nyert összegeket zsebpénzül használta. Egyszer Fehérgyarmaton arra fogadott, hogy egymaga szétkergeti a vásárt. Dupla álarcot tett a fejére s ezzel a Janus-ábrázattal felült egy csacsi hátára. Igy ügetett végig a sátorok közt. Temérdek oláh gyűlt össze a vásárra, akik babonás félelemmel holtra rémültek a két ábrázatu embertől s a többi vevőt is úgy megriasztották, hogy szétszaladt az egész vásár. Egy félóra múlva csak üres sátrakat talált S. Poldi partnere, aki fizetett, mint a köles, s még pazarul jól is mulatott a vesztett fogadáson.
Minden hangszeren játszott az ördöngős báró, csupán az üstdobhoz nem értett még. Ezt is meg akarta tanulni. Kassán, mikor Csáky Rudihoz ment vendégségbe, a gróf egy üres házat bérelt ki számára. Vett neki egy üstdobot is, amelyen aztán naphosszat annyit dobolt a báró, hogy egy hónap alatt három szomszédos utcában mondtak fel a lakók.
Móric meg évszámra Luzsénszkyéknél tanyázott Ér-Endréden. Itt valósággal a vice-háziúr szerepét játszotta, s akárhányszor maga is invitált vendéget.
Ősvendég volt L., egy ősrégi porosz család sarja.
L. csupán mágnásházakhoz járt, s egy-egy kastélyban temérdek ideig ott maradt aztán. Komoly, kevésbeszédű ember volt. De rengeteget tudott enni-inni. A legóriásabb quantum boroktól sem rúgott be, s világraszóló muriknál, mikor már a cigány is pityókosan húzta, L. még mindig állta a sarat.
A nemes junker nagyon szerette az eleganciát. Rendesen annál a szabónál rendelt ruhát, ahol a gazdája varratott. A dolgot pedig úgy intézte, hogy a számlát akkor prezentálják, amikor ő is a kastélyban van. Ha aztán jött a szabó, s hozta a számlát, L. csak mereven nézett a háziúrra, de oly átható tekintettel, hogy ezt valósággal hipnotizálta. Önkénytelenül tárcájába nyúlt, fizetett, s átadva a kontót, kedves vendégének így szólt:
- Sose fáradj lakosztályodba, csekélység az egész. Ha majd akad ott dolgod, elhozod nekem...
L. később mint egy játékbank croupierje végezte be életét, de akkor is örökös vendég volt, s hol itt, hol ott ütötte föl sátorfáját.
Fáy József ecsédi kastélya ma sincs örökös vendég nélkül. A nábob szíves szeretettel támogatja az elpusztult nemes urakat, s általában, ha meg is nehezedett az idők járása felettünk, Nagy-Magyarországon még mindig akad gazda, szívesség és barátság.
|