1849-TŐL 1945-ig összeállította kovács máTÉ

Nyomdák és nyomdászok

9
VADNAI KÁROLY
AZ EMICH-NYOMDA³²
1865. augusztus 2.

... Nagy örömünkre szolgálhat, hogy ma már a sok kisebb nyomda mellett két oly nagy könyv- és lapgyárral bírunk, melyek Lipcsében is – e par excellence könyvgyártó városban – az elsők közé tartoznának. Ezek az Emich³³ és Heckenast-féle³⁴ nyomdák. Ez utóbbi kívülről díszesebbnek látszik, a homlokzaton büszke aranybetűkkel viseli tulajdonosa nevét, több emeletre épült – de a második, súlyára, horderejére, jótékony hatására s maga a nyomdai helyiség sajátszerűségéire nézve is, jobban megérdemli a közfigyelmet.

A Barátok terén 7. sz. a. [Ferenciek tere, ma Károlyi Mihály utca] fekszik ama kissé régies szabású, de igen terjedelmes, négyszögletre épített emeletes épület, melyben az Emich-nyomda üzleti helyiségei, a kiadóhivatalok, kőnyomda, szerkesztőségi és nyomdai irodái léteznek. Maga a nyomda az udvarról bemenet jobbra, egy külön épületet foglal el (Emich tulajdona), homlokzatával az iskola utcára. Egészen újszabású, csinos és könnyűd épület, nagy ablakokkal és üvegtetőzettel. Nagyságára nézve sok kisvárosi templommal vetekedik, s ami benne legérdekesebb, az, hogy az egészben egy belső fal sincsen, hanem karcsú bronz­oszlopok tartják az emelet négyoldalú, széles karzatát, amelyen egész légió betűszedő foglal­kozik, míg a földszinten a gépek nagy csoportja mozog, s egy elvasrácsozott helyiségben a könyvfűző személyzet dolgozik.

A belépő egyszerre láthatja különféle működéseiben az egész nagy üzlet-telepet, hol másfél száz férfi, nő, fiú és leány foglalkozik szüntelen a világ legnemesebb iparával.

Mindenesetre érdekes látvány e szüntelen zúgó, forgó, zakatoló gépek munkája, melyeket alólról egy mindig fűtött nagy gép mozgat, míg körültök fiatal lányok sürögnek, az egyik betéve a tiszta íveket, amelyeket a másik már azonnal telinyomva szed ki.

Hét különféle szerkezetű gyorssajtó (némelyik már hazai gyártmány) működik itten. Türelmetlen Astarótok,³⁵ akiket száz meg száz író munkás keze töm örökösen – kéziratokkal. Zörögve, bár egykedvűen működnek, akár Kemény Zsigmond magvas cikkeit vagy Jókai szikrázó élceit, akár egy vidéki levelező panaszos sorait, vagy éppen egy zsönge poéta fűzfavirágait őrlik le. Mogorva, zsémbes és egyhangú gépek, dacára, hogy annyi különböző szellemmel jönnek a legközvetlenebb érintkezésbe, és sötét méhükből a legszebb könyveket, élclapokat, tarka újdonságokat szórják szerteszét a világba.

Van azonban közöttük egy egészen új gép, melyet – ha élne még – König Frigyes,³⁶ az eislebeni német, gyorssajtók feltalálója is nagyon megbámulna. Ha nézi az ember, egyszer csak elmosolyodik ez értelmes gép gyors és okos munkáján. Ez nemcsak hogy óránkint 1800 lenyomatot végez, s pedig oly tisztán, aminő más gépeknél csak lassú, óránkint nyolc-kilencszáz nyomás mellett érhető el, hanem egyszersmind sokágú s mindig járó lemezkezével maga is rakja ki az íveket. Ez a gép, mely Bajorországból való, megszégyeníti a fiatal lányok kézi munkáját. Pontosabban dolgozik nálok. – Maga e gép, mely több ezerbe kerül, meg­érdemli a megtekintést.

Van aztán öt kézisajtó, melyen a finomabb, színezett nyomásokat eszközlik. Épp most a Hazánk gyönyörű színes mellékletét és a jövő évi képes naptár borítékját készítik rajtok. – E komor, de mindig nyugtalanul járó ércgépek körül egész élénk üzleti élet foly, tarkítva a tisztán öltözött nyomdászleányok által, kik körültök foglalkoznak.

Fölmenve a karzatra, ott három hosszú oldalon két sorban, hosszú és széles betűládák előtt foglalkoznak a – betűszedők, kik közt a metrompánzsok (mettre en page, hasábozók)³⁷ többnyire mind oly derék kinézésű és az irodalommal való folytonos foglalkozás által értelmessé vált emberek, kikkel akárki sem röstelhet kezet szorítani. Tisztelet nekik, miután éppoly nehéz, mint üdvös munkát teljesítenek, s szárnyaik alatt mindig egy csomó apró fickót tanítanak a betűszedés tisztes mesterségére.³⁸

Itt szedik a kéziratokat egész gépies kitartással és sebességgel, akár Arany János szép nagy gömbölyű betűi, akár Jókai apró kis vékony tollvonásai, akár Remellay Gusztáv³⁹ pongyola hieroglifjei kerüljenek szemeik elé.

Mily roppant és folytonos munka foly itt, mutatja a megjelenő lapok és könyvek száma. Több mint a fél irodalom kerül ki innen. A Pesti Napló, Hon, Pesti Hírnök és Fővárosi Lapok mindennap, a P[ester] Local Blatt hetenkint háromszor, a Hazánk és Külföld, Bolond Miska, Üstökös, Kertész Gazda, Katholikus Néplap, Der Katholische Christ képes heti közlönyök, aztán a Magyar Gazdasszonyok Lapja, Ifjúság Lapja, Politikai Heti Lap, Vadász és Verseny­lap. Meglehet, ki is feledtük valamelyiket, ami nekünk hibánk lehet ugyan, de a nyomdának érdeme, miután annyit ád ki, hogy valóban nehéz összeszámolni.

Itt jelennek meg továbbá az Akadémia könyvei (e jó könyvek, melyeket oly kevesen vesznek), s a Kisfaludy-társaság⁴⁰, Szent István⁴¹ és Sz[ent] László társulatok kiadványai, a földhitelintézet, pesti biztosító intézet „Hungária” és pesti iparbank minden nyomtatványa.

Továbbá az Emich által kiadott könyvek hosszú sora, a magánosok munkái, évenkint négy-ötszáz darab könyv. Majdnem hihetlen a mai korban, midőn a lapokat csak gyéren pártolják, s a könyveket meg alig veszik.

S mily díszes kiállítások vannak közöttük, Vámbéry⁴² utazása vetélkedik bármily angol kiadással, „Julius Caesar élete”⁴³ ízlésesebb, mint a francia nyomás, s a most sajtó alatt levő Xantus utazási könyve⁴⁴ oly szép leend, hogy bármely díszterem asztalára odaillik.

E könyvek, hírlapok és másnemű nyomtatványok halmaza évenkint 25-30.000 rizma⁴⁵ papírt emészt el, tehát 500 ívvel számítva 15 millió ívet, mely 150-160.000 forintnyi érték; ezen­kívül nyolc-tízezer forint árú öntött betűt, hét-nyolcezer forintnyi fametszvényt (képeslapok és könyvekben) s ezernyolcszáz forint árú festéket. – A betűszedők, nyomók, gépészek, nyomdászfiúk és leányok heti fizetése ezerszáz forintra megy; a hírlapok bélyegezése, postajegyek és hirdetésdíjak évenkint nyolcvan-kilencvenezerre; a szerkesztőségi díjak, tisztviselők s írói tiszteletdíjak szintén hetven-nyolcvanezer forintra sat[öbbi]. E számok legjobban beszélnek. Látható belőlük, hogy ez üzlet mily terjedt és tevékeny, mennyi iparágat mozdít elő, s a művelődés ügyére mily fontos; de egyszersmind látható az is, hogy e nemes téren az anyag szintén többet vesz igénybe, mint a szellem, s az írók sat[öbbi] díjazása jóval kevesebb, mint amit ez intézet a bélyegekre és postajegyekre az államnak adni köteles. E teher nélkül mennyivel könnyebben, szabadabban és kihatóbban lehetne működni!

Egy évtizede csak, mióta Emich Gusztáv tevékenysége, tapintata és áldozatkészségei e szép ipartelepet ily virágzásra emelték. S a javítás folyton foly, s mióta fia – ifj. Emich Gusztáv⁴⁶ – szintén egyik jobb keze lett, sok üdvös terv lépett életbe. E szorgalmas, művelt és világlátott ifjú vezetése alatt épp most készítik a tömböntészeti (stereotyp) műhelyt, miáltal az öntött betűk kiméltetvén, a kiadások jutányosabbak lesznek. E találmány, melyet a hollandi van der Mey⁴⁷ s a skót Ged⁴⁸ födöztek föl, és a párisi Firmin Didot⁴⁹ tett általánossá, abból áll, hogy egész betűtáblákat öntenek, melyekben a számok és betűk nem mozdulhatnak ki helyeikből. Magyarországban nem volt eddig, s itt honosítják meg először. Újabban a főnök irodája s az igen terjedt helyiségek közti gyors érintkezésekre egy házi távírdát is rendeztek be.

Szóval ez ipartelep nagyon méltó a közfigyelemre. – Ha valaki oda megy, igen udvarias bánásmódban részesül, s a nyomda tevékeny és derék munkavezetője, Urschitz úr, vagy az egyik irodatiszt, Sárkány úr – bokros és szakadatlan munkáik közt is – mindig szívesen megnyitják a nyomda ajtait az idegenek előtt.

A szövegközlés alapja: V[adnai] K[ároly]: Az Emich-nyomda. Fővárosi Lapok, 1865. augusztus 8.

10
A PEST-BUDAI NYOMDÁSZOK ÖNKÉPZŐ EGYLETE

(Részlet)

Ügytársak! Itt az ideje, hogy felébredjünk végre azon tespedésből, mely évek óta nyomasz­tólag súlyosodik reánk; azon tespedésből, mely hozzánk méltatlan; hogy hivatásunknak tudatára jussunk, mely az iparűző osztály élére állít bennünket, hogy méltó példaadás által testvéreinket a valódi szabadságra és műveltségre vezessük. Az iparososztály nagy jelentő­sége mai időben már félre nem ismerhető, és midőn művelődés utáni törekvést tanúsít, akkor a valódi, az emberi nemesség állapotába lép. Tekintsük csak a külföldet, mi szép bizonyí­té­kokat tud az nekünk e tekintetben felmutatni! Azért, pályatársak, ne hagyjuk magunkat külföldi ügytársainktól megszégyeníteni; igyekezzünk hozzájuk hasonlókká lenni; igyekez­zünk arra, hogy a magyar iparos az őt megérdemlő helyet elérhesse. Tanuljunk! Egyesüljünk, hogy a különben egyenként szétforgácsolt erők egyetlenegy nagy működő erővé váljanak! Mutassuk meg, hogy Gutenberg szelleme nem idegen előttünk, hogy szakadatlan előre­hala­dás, művelődés által szabadulni akarunk immár azon szemrehányástól, melyet tétlenségünk és mulasztásunk által méltán magunkra vontunk. Minden egyesnek szent kötelessége, hogy a birtokában lévő erőt a nagy munkára szentelje, s áldozatkészség és kitartás által azt biztosít­sa; mert ha magunk nem segítünk szükségeinken, akkor elveszhetünk, és valóban érdemet­lenek is lennénk akkor a jobb érzelműek szánalmára, ha nem tudnánk és nem akarnánk magunk segíteni bajainkon! Hogy segélyre nagymértékben szükségünk van, abban a szomorú valóság nem enged kételkedni, mert a képzetlenebb műtársak nagy száma, kiket fővárosunk kebelébe fogad, rákfekélyként fenyeget romboló terjedésével; s azok a munkaadók, kik ezt előidézték, tehát ezen veszedelmes eredmény okozói, többé-kevésbé – lelkiismeret szerint – maguk viselik az önmaguknak okozott terhet. A valódi fő teher azonban mégis reánk nehezül, miként azt a tapasztalat megmutatta; mivel a munkaerő túlsokasága a helybeli intézetekben mindig jobban előtérbe lép, és mindez abban találja természetes magyarázatát, hogy földieink közül sokan e hazán kívül nem találnak alkalmaztatást, míg ellenkezőleg, a külföldről nagy számmal működnek nálunk, és ezen aránytalanság fő oka nyomasztó helyzetünknek. Segítsünk tehát magunkon! Fogjunk össze egy önképző egylet alakítására, hol az idősebb az ifjabbat oktatja, segíti; hol a gyenge erőssé válik! Használjuk fel azon szerencsét, hogy hazánkban oly érdemdús nagy férfiakkal bírunk, kik bizonyára örömmel fognak kezet nyújtani tudományukkal egy önképző egylet felvirágoztatásához! Hallgassunk népgazdászati, államismei és mindenekelőtt nyelvtudományi előadásokat! Nyelvtudomány, igen, ez legyen fő feladatunk, mert ennek ismeretével leszünk világpolgárokká, mert ez leghatalmasabb emeltyűje a kozmopolitikus fejlődésnek!...


Az alakuló közgyűlés megnyitója⁵¹
1866. július 22.

A művelődés egyletünk célja. A művelődés az embert nemesíti; ez följogosítja őt az emberi társadalomban azon állást elfoglalni, melyre méltó, melyre hivatva van. A külföldön több város mutatott nekünk szép példát hasonló egyletek alakításával, és hazánkban – erre büszkék lehetünk, ez az első ilyszerű egylet. Annál inkább tegyünk meg tehát mindent, mi tehetségünkben áll, hogy törekvéseinkkel a munkásosztálynak használhassunk; mutassuk meg, hogy mint nyomdászok és a nagy Gutenberg követői – méltók vagyunk hivatásunkhoz, mert művészetünk, mely úgyszólván világa a többi iparágaknak, leginkább van hivatva azon nemes magvak elhintésére, melyeknek gyümölcse mind magunkra, mind pedig a közjóra nézve áldásos hatással leend.

A szellemi művelődés az, mely különösen szívünkön fekszik, mely egyedüli eszközül szolgál önmagunk és hivatásunk emelésére; mert fájdalom, sokan vannak közöttünk – nyíltan merem bevallani –, kik a legszükségesebb iskolakellékekkel is alig lévén ellátva, a nyomdába lépnek, hol azután a szellemi továbbképzés megszűnik, mert hiszen ekkor kenyérkeresetre vannak az illetők utalva, és az ifjú, alig hagyván el a zsenge gyermekkort, szellemileg és testileg elnyomorodva, romlásnak indul; művelődése, tudománya soha, vagy csak igen ritkán haladja túl műhelyeinknek, fájdalom, ma még igenis korlátolt határait. – Ámde – elég szomorú, hogy ezt így be kell vallanunk, eddig nem is lehetett ez másként; az intézmények így hozták magukkal; a munkás ma csak gépnek tekintetik, de végre is meg kell szűnnie azon tévhitnek, mintha a munkás csakis a gépszerű dolgozásra volna hivatva: kell hogy őt is a világ mint művelt, értelmes embert tisztelje és becsülje.

A munkás helyzete napról napra szomorúbbá válik, és szükséges, hogy különösen a nyomdász, ki csakis kezei keresményére van utalva, és a súlyos viszonyok folytán alig képes kenyerét és mindennapi élelmét megkeresni, szükséges, mondom, hogy a nyomdász maga igyekezzék a folyvást növekedő bajnak megszüntetésére eszközről gondoskodni és minden lehető erejével és határozottsággal annak továbbterjedése ellen működni. Avagy a tanult munkás, ki gyermekkorától fogva egész életét, erejét és egészségét a munkának áldozza, és éppen művészetünknél vajmi ritkán juthat önállóságra, a tanult nyomdász tehát ne igyekezzék szomorú sorsát némileg enyhítőbbé, elviselhetőbbé tenni? A munkás, illetőleg a nyomdász is nem csupán puszta eszköz a munkára, ő ember is! és mint ilyen, szellemmel bír, melynek az idő és művészetünk haladásával lépést kell tartania, mert ha ez nem történik, a munkásnak a szépművészettel együtt koldusbotra kell jutnia. Hogy pedig attól megóv­juk mind magunkat, mind művészetünket, sorakozzunk egyetértéssel, ügytárs-szeretettel és kitartással egymáshoz, folyvást szem előtt tartván jelszavunkat: „Műveltséggel szabadságra!”

Minden társunk fel fogja ismerni az önképző egylet horderejét, és bizonyára legszentebb kötelességének tartandja minden igyekezetét az egylet érdekének szentelni.

A szövegközlés alapja: Novitzky N. László: Egyesült erővel. A magyar könyvnyomdászok ötvenévi szakszervezeti tevékenységének története. Bp. 1912, Világosság könyvnyomda rt. 74-75, 77-78. l.

Tudományos könyvtárak

11
NEMZETI MÚZEUMUNK ÉRDEKÉBEN⁵²
1851. április 17.

Panasz és kárhoztatás minden oldalról, ha Nemzeti Múzeumunk könyvtáráról szól valaki. Hogy e panaszok és kárhoztatások oka minő alapon fekszik, csak az tudhatja, ki a múzeum könyvtárába bepillantott.

Nemrégiben szerencsés valék, a Pesti Napló majd minden számában olvasható hirdetés nyomán, egy idegen literátorral a könyvtárba juthatni. Különféle elmélkedést szült bennünk az épület minősége, de erről szólani nincs szándékom, különben is az egész országban tudvalevő dolog, hogy e roppant költséggel fölépített kazamata [erődítmény] – a botrányig céliránytalan, mint Pollack⁵³ minden épületei; én csupán az érdekelt tárgyról akarok néhány szót emelni.

A tudományok templomába belépvén, az első terem szép, magas és széles polcokon a könyvek 3-4 sorával rendezvék. Szakértő azonnal meggyőződhetik afelől, hogy a bécsi egyetemi, s valóban igen célszerű rend szerint munkálkodik az őr. Egy másik szobácska üvegházzá alakíttatott az olvasóközönség fölügyelésére leendő könyvtári személyzetnek. Egy harmadik s negyedik teremben láttunk régi, privát könyvtárakhoz készült, de már roskadó­félben levő, rongyos polcokat (melyeket a szolga szegezett össze), szinte zsúfoltig tömve könyvekkel, a legszebb rendben. A többi termekben éppen semmi polc sem lévén, a könyvek csupán a padlóra vannak halmozva (mit az előbbi termekben is lehete látnunk) – vagy éppen ládákba zárva.

Csináltasson a Múzeum igazgatósága minden terembe kellő polcokat, s adjon az őr mellé az egy létező szolgán kívül még többeket, mint a természeti osztálynál is van, hogy hamarább föl lehessen állítni a könyvtárt, mert jegyezve s lajstromozva sincsenek a könyvek; adjon télen fát is, s merem állítani, hogy rövid idő múlva élvezhetendjük a múzeumba zárt szellemi kincseket...

Szintén megütődve láttunk a Múzeum könyvtárában egy roppant halmaz kötetlen könyvet is, mely az országgyűlés azon cikkelye következtében, mely minden könyvnyomót kötelez nyomtatványainak egy példányát a Múzeum részére beszolgáltatni – gyűlt össze. Ezek, a többszöri hordozkodás által, avatlan kezek alatt nagy részben hiányossá, sőt haszonvehet­lenné váltak – s szintén pénz és ismét pénz kívántatik arra, hogy a használható egész munkák beköttethessenek. Kötésre várnak továbbá még azon munkák is, melyek roncsolt állapotban lévén, a közönség kezébe veszélyeztetés nélkül, használatra nem adhatók. Számtalan sok drágább munkák ismét az árvízben úgyszólván szétmállottak – ezek szinte újra kötendők volnának. Mindez pénzt igényel, hiszem, hogy az ország a maga javára áldozhatand még valamit, különösen akkor, midőn a cél betöltése oly közel.

A könyvnyomó urakat említém imént. Évek óta – az egy Landerer és Heckenast könyv­nyomó intézetet⁵⁴ kivéve – egy darabot sem küldenek be. Oly roppant áldozatba kerülne-e egypár példánnyal többet nyomtatni, s a Múzeum által a hazát ezekkel meg­ajándékozni? Ezen egypár példány nyereségüket nem emésztené föl. Annál is inkább tenniök kellene ezt, mert erre az országgyűlés fönt említett cikke által kötelezve vannak, s őket bármely bíróság a törvény értelmében rövid úton elmarasztalhatja ezért. Egy kis erély, s a múzeumi könyvtárnak sok ezrei, melyekből idővel az ily elmaradt munkákat meg kellend venniök, másra leend fordítható.

Célszerű volna, ha a custos [könyvtárőr] úr mindazt, mit beküldenek, lapokban nyilvánosság elé bocsátná, hadd látnók, könyvnyomóink közől kik nem szégyenlik ily kis kötelesség ellenében a hazafiatlanság vádját.

Végül még egyet. Hát a híres Horvát István⁵⁵-féle könyvtárral mi fog történni? Ezt is láttuk egy zárt szobaajtó kulcslyukán keresztül, mert habár boldogult József nádorunk⁵⁶ azt az ország majd minden megyéinek kívánatára megvenni szándékozván, azonnal a Múzeumba vitetni is rendelé, mégis öt év óta bizonytalanságban hevernek ott a könyvek, mert nincs miből kifizetni! Nagyon valószínű, hogy, mint hallám, e megbecsülhetlen kincs közprédára külföldön fog árverés alá kerülni. Ki leend, ki H. I. szellemét fölfogván, oly fáradhatlan buzgó­sággal teremt ismét egy ily, különösen Magyarország használatára alkalmas gyűjte­ményt? hozzátévén még, hogy egy Révai⁵⁷ és Horvát hátrahagyott kézirati munkái is benn legyenek! – Uraim, hazafiak, ne feledkezzünk meg ennyire magunkról!

A szövegközlés alapja: Magyar Hírlap, 1851. április 17.

12
THALY KÁLMÁN⁵⁸
A MAGYAR NEMZETI MÚZEUMRÓL
1864. november 11.

A Magyar Nemzeti Múzeum ügyeiről e lapok hasábjain legújabban ismételt ízben folyt a szóváltás⁵⁹. Helyesen; a magyar nemzet ezen egyik legelső és legnagyobb fontosságú országos intézete minden tekintetben méltó arra, hogy hírlapjaink minél gyakrabban foglal­kozzanak vele, s így iránta a gyakori felemlegetés által a közönség figyelmét folytonosan ébren tartsák.

A Nemzeti Múzeum állapotával némileg ismerős lévén, talán remélhetem, hogy a már elmondottakhoz legalább még valamelyes tájékozással én is járulhatok; – engedje meg azért, szerkesztő úr, hogy rövidre összefoglalt észrevételeimet, illetőleg felvilágosításaimat e tárgy­ban elmondhassam.

Először is azon, tapasztalatból merített meggyőződésemet kell kijelentenem, hogy a Nemzeti Múzeum igazgatóságának akár erélyén, akár tevékenységén semmi sem múlik, ami ez intézet emelését előmozdíthatná.

Miután napjainkban a sajtó közbenjárásának igénybevétele nélkül úgyszólván semmi nagyobbszerű közügy és közintézet nem létesülhet, vagy a már létezők tetemesen nem gyara­podhatnak: lássuk először is a Nemzeti Múzeum igazgatóságának állapotát a napisajtóval szemben.

Az igazgatóság évnegyedenként közli a Múzeum egyes osztályainak szaporodási tárgy­jegyzékét, maga költségén leíratván azt több példányban, s a tekintélyesebb lapok szerkesz­tőségeinek beküldvén, hogy ezek egész kényelemmel hozzájuthassanak, s csak éppen a nyomdába kelljen adniok.

Úgyde – azt vetik ellen – ez nem elég; „szükséges, hogy a Nemzeti Múzeum igazgatósága évnegyedenként ne csak a beküldött tárgyak jegyzékét közölje, mint eddig tevé, hanem egyszer-másszor figyelmeztetne a nagyobb hiányokra, melyeknek pótlása az intézet világos károsodása nélkül nem halasztható messze jövőre; ki kellene mutatnia, mi van eddig javítva vagy beszerezve a hazafias adományok árán, és mik azok, mikről elsősorban kellene gondoskodni”.

Én pedig, részemről, ez ellenvetésre azt felelem: hogy az igazgatóság mint ilyen, többet annál, mint amit eddig tett és tesz – ezután sem tehet, már csak hivatalos állásánál fogva sem. Magánúton eddig is szívesen szolgált adatokkal a napisajtó képviselőinek az intézet állapotáról, hiányairól avagy gyarapodásáról stb., sőt a nevezetesebb tárgyakat, melyekkel gyűjteményei koronként gazdagulnának, újdonságilag, az évnegyedi rendes kimutatásoktól külön és azoknál előbb szokta közöltetni – csak legyen, aki a sajtó részéről az intézet iránt érdekkel viseltessék...

A Nemzeti Múzeumnak kiváltképp az írók mindig szívesen látott vendégei; a 60.000 kötetből álló országos Széchényi Könyvtár s a 10-12.000 darabra menő kézirattár már rendezve van, s teljesen használható állapotban; s bár a közolvasótermek, e célra szánt személyzet és bútorok hiánya miatt, még megnyitva nincsenek: az írók számára öt-hat üres asztal folyvást készen áll, s az érdemekben gazdag könyvtárőr, t. Mátray Gábor úr⁶⁰, oly előzékenységgel szolgál­tatja kinek-kinek kezéhez a kívánt adatokat, hogy e tekintetben bárki is megtiszteltetve érezheti magát. – És mégis, a könyvtár vajmi kevéssé látogatott. Alólírott évek óta szerzett tapasz­talatból mondhatja ezt. A Múzeum kézirattárában jegyezgetvén, volt idő, hogy hetek­számra sem láthattam ott más írót, mint azt az általam még hamvaiban is szent kegyelettel tisztelt nagy embert – Szalay Lászlót⁶¹. Az ő asztala rendszerint halmozva vala fóliánsokkal, búvárkodásainak kútfőivel. Midőn elhunyta után először azon terembe léptem: amint a pusztán maradt asztalára esett tekintetem – ki írhatná le azt a fájó érzést, mely szívemen átnyilallott?! Szemeimbe könnyek tolulának...

Bocsánat, szerkesztő úr, e kis kitérésért, mellyel ama dicső férfiú emlékének áldozám. Vajh ki fogja pótolni őt!

Tehát a könyvtárat az írók gyéren látogatják. Pedig e könyvtár a maga nemében egyetlen, pedig e könyvtár hazánknak egyedüli országos, azaz specifice magyar könyvtára. Benne találhatjuk fel legjobban mindazt, ami a) magyarul, b) magyarok által, c) Magyarországon vagy d) Magyarországot érdeklőleg – habár külföldön – íratott és adatott ki.

Volt alkalmam a Pesti Napló hasábjain ezelőtt vagy másfél évvel e könyvtárt körülmé­nyesebben ismertetnem⁶²: mily részekből áll? mennyi van már rendezve? mik kellenek még teljes rendezéséhez? stb. Cikkemet akkor a többi hazai lapok többnyire egész terjedelműleg átvették, vagy kivonatot közöltek belőle – de azóta ismét hallgat a krónika.

Nem találkoznék a zsurnalisztika képviselői közül csak egy sem, akinek eszébe jutott volna személyesen meggyőződni vagy utánatudakozódni: mi történt ez idő alatt a Nemzeti Múzeum könyvtárában? mennyire haladt a rendezés? Pedig azóta már a díszterem teljesen elkészült, a Batsányi-könyvtár⁶³ rendezve van, s a Horvát István-féle⁶⁴ rendezés alatt.

Mert Mátray úr, habár az óriási munkához – 150.000 kötet mindenféle könyv osztályozása, lajstromozása – csak egyetlen őrsegéd és egyetlen szolga áll rendelkezésére: valóban nyilvános elismerésre méltó szorgalmat fejt ki. Annyira, hogy rendes szekrényeknek immár hiányában – a létezők rendezett könyvekkel kétsorosan is meg levén rakva – a régiségtárból kölcsönzött szekrényekbe rendezi a nemzeti irodalom termékeit...

13
TOLDY FERENC⁶⁵
KÉRELEM A HAZAFIAKHOZ, RÉGI MAGYAR KÉZIRATOK
ÉS KÖNYVEK BEKÜLDÉSE ÜGYÉBEN
1850. június 24.

Az Akadémia tehát a hazafiakba helyhezett teljes bizodalomból felszólítja mindazokat, kik régi magyar kéziratokat s nyomtatványokat vagy ilyeknek magánkéznél léteztéről ismeretet bírnak: engednék azokat által vagy magok, vagy igyekeznének az illetők azok átengedésére bírni, vagy értesítenék ilyekről az Akadémia titoknoki hivatalát, hogy ez ügyben a szükséges lépések megtörténhessenek. Az Akadémia az ily küldeményekről köszönettel fogja a közönséget értesíteni, azokat könyvtárába iktatni s híven megőrzeni a maradék számára is; használni maga, s használtatni engedni, mint azt eddig is teszi folyvást; a kódexeket (barátbetűkkel készült magyar kéziratokat) azok nevével fogja örök emlékezetre s el. elisme­rése jeléül elkeresztelni, kiknek érdeme által azok birtokába jutand; oly esetben, ahol az ajándékozás a magánbirtokosnak áldozatába kerülne, kész azt kölcsönösen meghatáro­zandó becsáron magához váltani. Semmi, ami régi, habár csonka vagy egyébként rossz állapotban volna, vagy tartalma szerint fontosság és becs nélkülinek látszanék: nem oly érdektelen, hogy beküldésre vagy róla adandó tudósításra méltó ne volna. Megjegyeztetik még, hogy vannak a XVII., sőt a XVIII. század elejéről is oly magyar nyomtatványok, melyeket az Akadémiai Könyvtár nem bír: s azért ilyekről is a tudósíttatás köszönettel fog vétetni. Végre oly esetben, hol a birtokos bármely okból a nála levő ilyes tárgyaktól megválni nem akarna, legalább azok részletes leírását a nemzeti intézettől sajnálni nem fogja.

Az Akadémia e felszólítását annál nagyobb reménnyel teszi a sükernek, mennél inkább van meggyőződve afelől, hogy nemigen van magyar, ki ne érezné, miszerint éppen most van ideje a mindenképpi közremunkálásnak, még önmegtagadással is, hol a nemzet becsülete van szóban, melynek egyik fő tényezőjét tagadhatatlanul azon adatok teszik, mik a rég lefolyt idők műveltségi s értelmiségi állapotait új díszben feltüntetnünk képesítenek.

A szövegközlés alapja: Pesti Napló, 1850. június 26.

14
HUNFALVY PÁL⁶⁶
JELENTÉSE A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KÖNYVTÁRÁRÓL
Pest, 1868. január 2.

A magyar akadémiai könyvtárt az 1865. év tavaszán nagy sietséggel kellett a régi helyisé­geiből az új épületbe átszállítani.⁶⁷ Ez magában is lehetetlenné tette volna megtartani és folytatni a felállítás azon rendjét, amelyben a könyvtár amott volt, s amelyben, ha ide át nem szállíttatott volna, használata talán félbe sem szakad. De a baj felette nagyobbodék még azáltal, hogy itt, az új épületben sem voltak még elkészítve a szekrények. A könyveket tehát kazlakba kellett rakni az udvari terembe, a leendő olvasóterembe s a leendő kézirattárba. Szerencsére a könyvek nem szenvedtek kárt a kazlakban, mitől nagyon lehetett tartani. Mert esős, olvadó időben történék az átszállítás, mely mintegy tíz napig tartott; azután a termek és szobák, amelyekben ideiglenes padlózatra rakattak a könyvek, a téli levegőtől nyersek, sőt a falak nedvesek is voltak még. De kár ezért nem történt egy könyvben vagy könyvcsomóban sem – mert nagy része, jelesen az új kötésűeké, csomókba volt göngyölve.

Amint a Duna felé néző könyvtári helyiségek elkészültek, a szétszedési és felállítási munka kezdődék, s tartott az 1865-i nyáron, sőt, amennyire lehetséges volt, a téli időn keresztül is, úgyhogy 1866 nyaráig a könyvtár fel volt állítva, s a részletes munka elkezdődve.

Fel van állítva a könyvtár s ami hozzá tartozik, azon rendszer szerint, amelyet a T. Akadémia még 1863. április 27-én elfogadott, s melyet az akadémiai jegyzőkönyvek első kötetének 78-83. lapjain lehet olvasni.

Maga a részletes munka, mely összekeresésből és állításból, jegyzésbe vevésből, cédu­lázásból és számozásból áll, lassan foly, s nyaranta a vidéki látogatók által is hátráltatott – kiket pedig nem szabad volt kitiltani, mert ki-ki, az országosan folyt adakozások után, érdekelve van nézni az akadémiai épületet, s látni, mi van benne. A rendező munka pedig legkényel­mesebben magokban a könyvtári szobákban esik meg. Hozzájárul még, hogy 1867 eleje óta nemcsak akadémiai tagok, hanem egyéb olvasók is járnak bele olvasni, mi hason­ló­képpen s néha sok időt is igényel magának. A könyvtárnoki rendes dolog, mely a járulékok elfogadása és rendezése, a kiadott könyvek bejegyzése és visszavétele s a könyvkötésre adandó könyvek körül forog leginkább, úgysem szünetelhet soha, s szinte állandóan veszen igénybe egy embert. Azért is az eddigi rendezési munka csak úgy haladhatott némileg, hogy ft. [fő­tisztelendő] Rómer kézirattárőr⁶⁸ szíves volt folytonosan segíteni.

Az eddigi rendezés következő eredményt mutat a szakok és a gyűjtőcímek meg az egyes munkák száma szerint:

De a kézirattár és éremgyűjtemény összes létszáma a következő:

A kézirattár áll 1867. év végén 1838 kötetből, miből még 938 darab kötetlen.

Az éremtár állapotja 1867 végén:

Az idei szaporodás a Pulszky Ferenc⁶⁹ tiszteleti tag ajándékozta nagybecsű könyvei által jelesedik, melyek közt sok van olyan, mely egyik pesti könyvtárban sem találtatott, p. o. a mexikói régiségeket tárgyaló nagy munka⁷⁰. A nyelvtudományi, történeti és politikai tartalmú munkák száma 388 volt; a régiségeket tartalmazó munkák száma pedig 378, 592 kötetben.

A vételek és az Akadémiának csereviszonyai által beérkezett könyvek, valamint magánosok ajándékai és a kötelmi példányok⁷¹ összesen 693 számot tettek az elmúlt 1867-ben. Nagy panaszunk van azonban a kötelmi példányokra nézve. Igen keveset kap az akadémiai könyv­tár azokból a kiadásokból, melyek a folyó magyar irodalom díszét teszik, úgyhogy kénytelen megvenni az Akadémia a magyar irodalom munkáit, amelyek nélkül könyvtára nem lehet el.

A szövegközlés alapja: Tudósítás a magyar Akadémia könyvtáráról (1356/1868. sz.). Akadémiai Értesítő, 1868. 33-35. l.

15
TOLDY FERENC⁷²
EGY ORSZÁGOS INTÉZET VESZEDELMÉNEK
NYÍLT ÉS TITKOS, ÉRDEKES TÖRTÉNETE
1866

... Az egyetemi könyvtár⁷³ udvarát a dél felé megszűkülő Ferenci tér felé egy emelet­magasságú puszta fal köríti; ennek sarkától be a Reál[tanoda] utcába egy magasabb földszinti ház vonul, melyet Á-nak nevezünk, s melyben két könyvtári hivatalnokok szállása van; beljebb azon utcában, ugyanennek közvetlen szomszédságában, egy alacsonyabb s minden mérveiben kisebb és silányabb építésű más házikó áll, szintén egy tiszti s egy szolgai lakással: ez legyen B. Ezek fedelei az udvarra néznek, melyeket kifelé ama Ferenc téri tűzifal alakú falnak mintegy folytatása rejtett el. 1866-i márc. harmadik hetében egy éjszak felől dúló orkán, rést találva a Hatvani [a mai Kossuth Lajos] utca felől a magas baráttemplom és szintén magas Horvát-ház⁷⁴ közti földszinti és tetőtlen boltosház felett, a vele dél felé szemközt fekvő említett B. ház födelét rengette oly hatalmas rohamokkal, hogy ennek a Reál utcára néző s a fedelet elrejtő silány és rozzant homlok- vagy csúcsfala, melyre a gyenge fedélszék támaszkodott, két öl hosszában az utcai járdára kidőlt, szerencsére nem sértvén meg senkit. Jegyezzük meg, e B. háznak a széltől szenvedett része az 1855-beli jogtalan átadás óta a barátok birtokában volt.

S ím, ezalatt a prorektor jelentést tett a helytartótanácsnak. De ennek is imponált (nemcsak Cs. úrnak) a bátor Faltörő erélye, s hiába vártuk a teljesen jogosult hatalomszót. Jelent ugyan meg másnap egy helytartótanácsi szakbizottmány a tiszti (A) ház állapotának megvizsgá­lására, s konstatálta is az épület erős és biztos voltát: de tilalom nem jött. A rombolás tehát kedélyesen folytattatott. Megérkezett a rektor is, megtette ő is lépéseit mind az alapítványi ügyigazgatóságnál, mind a helytartótanácsnál: Pestnek basája csak nevette; sem tiltakozás, sem tilalom nem jött, s a rombolás folytattatott, bár ugyan kemény dió volt. Mert a ráfogás szerint roskatag fal nemcsak vastagnak, hanem nagy kaliberű, tömött kövekből állónak találtatott, melyek a mésszel gazdagon vegyített vakolat által szinte sziklává nőttek össze. És folyt a fárasztó munka kedden, szerdán, csütörtökön, még mindig városi asszisztencia mellett, azontúl enélkül (hisz nem mutatta magát ellenség), és április 9-én a ház homlokfal és fedélszék nélkül állván – most már a főfalak vaskapcsait kezdték kifeszíteni, s így világosan magokra a lakosztályokra került a sor.

Nem volt egyéb mentség! A könyvtár igazgatója egy telegramot indított Bécsbe:

„Mailáth⁷⁶ Udvari Kancellár Úr Őexcellenciájának, Bécsben. Pest, április 9-én, 1 óra 50 perc.

A városi hatóságok április 3-án hajnali 6 órakor erőszakkal behatoltak kőművesekkel és ácsokkal az Egyetemi Könyvtár azon részébe, ahol hivatalnokaink laknak, és lerombolták azt. Panasz tétetett az állami helytartóságon és a gazdasági ügyvivőnél. Ma már isten szabad ege alatt vagyunk, ha Excellenciád a középkori erőszak folytatását táviratilag nem állítja le. Toldy prefektus. Látta a rektor.”⁷⁷

E sorok írója, ki a könyvtár naplóját használhatta fel az épületes történetecskéhez, nem tudja, intézkedett-e a főkancellár, de tény az, hogy 9-én este a FALTÖRŐnek sziklarepesztői, eszközeikkel együtt, szépen elsunnyogtak, és félben hagyva az irtómunkát, többé meg sem jelentek. Április 10-én csend volt az eddig oly nyüzsgő életet mutatott udvartéren, de ennél telibb volt az a lerombolt falak kőtömegeivel, kőmorzsa-halmazokkal; itt a tetőzet cserepei ölbe rakva, a hosszú fedélszék gerendái, a padlások lécezetei s deszkái egymásra tornyo­sulva, ott a fedelétől megfosztott ház, pusztán felnyúló kéményeivel, amott a klastrom egy-egy ablakán egy kerek, de búsuló barátfej kikandikálva, hogy hát csak nem roskad-e össze az áldozat?

Végre április 12-én a barát-guardián [rendházfőnök] barátságos részvéte tágított a nagy kényelmetlenségen: elhordatta szépen a lépteinket mindenütt gátló gerendák és lécek nagy részét. (Persze, eladta.)

Végre, post festa [elkésve] összegyűlt a könyvtárban egy vegyes bizottság is, melyben a helytartótanács, a város, a könyvtár s a barátklastrom voltak képviselve, s jegyzőkönyvet vett fel az eseményről. A vitéz kapitány, a szent atya (ti. a gerendák és lécek elhordatója), mind­ketten amaz esprit superieurre [irányító szellemre], a nagy Faltörőre tolták a dolgot. A per cuniculos [földalatti utakon] működött szent atya vagy inkább a Faltörő a város kasszájából fizette-e meg azután a hét nap költségeit meg „az új nyeregtetőt”, melyet, miután a lakók szo­báikban néhányszor jól megáztak, megrendeltek: az ugyan a helytartótanácsnak május 2-án, 25.108. sz. alatti intézvényéből nem derül ki: de azt csakugyan elrendelte, hogy a meg­károsított ház nyeregtetőt kapjon, valamint „a könyvtári személyzetnek előbbi lakhelyén leendő megtartását”: s így vég vettetett a barátok azon, április 17-én képzelhetetlen naivság­gal, s most már nyíltan tett posztulátumának [követelményének], hogy az egyetem engedje át a fél romokat (egy ház építésére!): ők majd a kertjökben adnak ahelyett egypár lakszobát a könyvtárszemélyzetnek rendelkezése alá.

S így a nagy stratagéma [hadicsel] – melyben a márciusi orkán alkalmi okul, a nagy faltörő Rottenbiller Lipót az egyesült korlátoltság és furfangnak dupejéül [kárvallottjául] szolgált – vízzé vált, de fájdalom! oly eseménnyel gazdagította történetünket, melyhez hasonlót ám keressetek az újkori mívelt népek élményei közt – ha találtok! Mutassatok példát, hogy nyugodt időkben, egy policiális [közigazgatási] rendszabály ÜRÜGYE alatt – mert hiszen nem az egyetem A. háza, hanem annak szomszédja, B. dőlt ki – egy ember, hatóságával takarózva, titokban szőtt támadó s romboló terv szerint, nyílt erőszakkal megrohanjon egy országos, közhasznú intézetet, hogy másnak kezére játssza annak királytól nyert birtokát, pártját fogva az alattomosságnak a nyílt jog, a sötétségnek a világosság ellenében: s mindezt egy kormány szemei előtt, és – büntetlenül!

Pest, 1870. (Különlenyomat a Reformból.)

16
EÖRY ANDOR⁷⁸
SZERÉNY INDÍTVÁNY HAZAI M[EZŐ]GAZDASÁGI
KÖNYVTÁRAK ÜGYÉBEN
1859. július 12.

Nem a kótából való gazdálkodás érdekében emelek szót, annak is megvolt az ideje, mikor az empíria a könyvet búvó gazdát szerencsével választotta élcei tárgyául, szerencsével, mondom, mert a nevetők az élceskedő részén állottak, s csakis ez volt a néha nagyon is szögletes gunyor célja.

Ha nem is éppen nagy idő óta, de elvégre mégis, mint a szalmába fészkelt vackor, meg­puhultunk, a betű hatalma nagy hódítást tett a gazdavilágban, s ez nem is lehetett másképp, az ép észjárású magyar gazda belátta, hogy az ő gazdai üzletének érdekében jól írott gazdasági könyvek és folyóiratok a legjobb barátjai, e tekintetben sem akarok tehát izgatni, mert – s ezt igen jól esik mondanom – erre nemigen van szükség.

Talán nem cselekszem helytelenül, ha elmondom, mi bírt indítványom közzétételére – az indítvány aztán magától előálland.

Mindenekelőtt nyílt vallomást teszek arra nézve, hogy a kótából való gazdálkodásnak – a betűnek, bizony, magam sem voltam nagy embere; e gyarlóságomat nem szégyenlem be­vallani, csak azt sajnálom, hogy legalább tíz évvel előbb nem jutottam azon meggyőződésre, hogy a betű irányábani egykedvűségem csakugyan gyarlóság; de megnyugtat az, hogy egészen oka nem éppen én vagyok, ugyanis mezőgazdasági irodalmunk, folyvást, lehetőségig keveset törődött gazdasági íróink és irodalmunk történetével, ezen az úton tehát nemigen volt alkalmunk szétnézni a hazai gazdasági irodalom terén, továbbá az újabb idők, ha nem csalatkozom, talán nagyon is méltatlanul horzsolták le a régi iránt fennvolt kegyelet virágporát vagy zománcát, minek természetes következése az lőn, hogy igen könnyedén pálcát törtünk a régi, mint állítólag silány, vagy legalábbis már elévült felett.

Nagyon tisztelem az önállóságot, de csak úgy, ha öntudatos alapon veti meg lábát – gazdasági irodalmunk iránt, úgy látszik, ily öntudatos elvetési joggal nem bírtunk, mert amennyire ez idő szerint tájékozva vagyok, hazai m. gazdasági irodalmunk jobb, mint aminőnek a nagyobb rész tartotta, de már az is szép, hogy van oly gazdasági irodalmunk, mely szégyenünkre nem válik, melyet tehát már mint mívelődési eljárásunk egyik tényezőjét is ismernünk kell.

De hogyan kössünk vele alapos ismeretséget?

Állítsunk lehetőségig tökéletes tárt a hazai írók által szerzett gazdasági, bármi nyelven írt könyvekből és folyóiratokból; állítsuk azonban e gazd. könyvtárakat mindenekelőtt a gazdasági egyesületeknél, s ha például az országos és vidéki gazdasági egyesületek ily könyvtárakat állítnak, akkor a tagok kényök-kedvök szerint használhatnák azokat...

Tervek közkönyvtárakról. Olvasókörök

17
TÖRÖK JÁNOS⁷⁹
KÖZSÉGI KÖNYVTÁRAK
Pest, 1857. március 7.

Azóta az eszmét több ízben emlékezetbe hoztuk, s nevezetesen koszorús Vörösmartynk kora halála alkalmából kifejtettük, miképp lehetne a nemzeti mívelődés eszközét s szellemi nagyjaink emlékének kegyeletes megőrzését összekötni azáltal, ha minden jóravaló magyar község községi könyvtárt alapítana, s legjelesb íróink műveit azokban összegyűjtené.⁸¹

Mert semmi sem tünteti ki annyira a kellően kifejlett, mívelt községi élet s a polgári emelkedettség s öntudatosság jeleit, mintha a szellemi ösztönök kezdenek nyilatkozni, s a tudás és ismeret szükségeinek kielégítésére az anyagok egyesült erővel szereztetnek meg.

A községi könyvtárak a nevelési s mívelési intézkedések nélkülözhetetlenül kiegészítő részét képezik, s összekötő láncszem gyanánt szolgálnak az ifjúság tanintézetei s az élet iskolája között.

A községi könyvtárak igen becses segédeszközül és szellemi forrásul szolgálnak egyrészről mind a helybeli tanulóknak, mind a tanítóknak, másrészről pedig egyedül azok tehetik lehet­sé­gessé, hogy olvasókörök és kaszinók valóban községi intézményekké váljanak, s azok a szel­lemi foglalkozás és művelt szórakozás minden jobb és újabb anyagával ellátva lehesse­nek.

Mi azonban a községi könyvtárakat a magyar emberre nézve rendkívül fontosakká teszi, az: irodalmunk s nemzeti művelődésünk kellő ápolása.

Mi, akik a nemzeti irodalom sorsával egyedül fajunkra, s mondhatni, csupán hazánk határaira vagyunk szorítva, csupán azáltal biztosíthatjuk jelesb szellemi műveink közrebocsáttatását s ezzel jobb tehetségű hazánkfiainál a magyar tudományos munkásság ösztönét – ha a megjelent vagy megjelenendő munka legalábbis bizonyos mennyiségű keletre számíthat.

Odáig még nem jutottunk, hogy a magyar arisztokrácia minden hazafiúi indulata dacára, kivétel nélküli nemzeti elv gyanánt tűzte volna ki, hogy háza elrendezésében egy teljes magyar könyvtár képezze életszükségeinek egyik alkatrészét, s munka- és társalgási leg­kedvesb teremét.

A nemzeti logika ezen axiómája eddig még aránylag kevés főúri házban győzött, mert az erőknek e megfeszített egyesülését a nemzeti irodalom ápolása és sohasem eléggé buzgó felkarolása körül nemzeti állapotunk új fejleményei s a legújabb kor tették – nemzeti közös életszükséggé, s mindenekfelett a nemzet nagyjai kiváló kötelességéül.

Szerintünk egyébiránt sokszorta fontosabbak a községi könyvtárak, mint a legnagyobb magángyűjtemények.

Lehetnek egyes nagy és költséges irodalmi és művészeti vállalatok és munkák, melyeknek megszerzését csak gazdag dinasztiák győzik meg: de a nemzeti irodalom egyetemes hatását és terjedését egyedül a hasznos könyvek keletének nagy száma eszközölheti.

A községi könyvtárak ugyanazon szerepet vannak hivatva a nemzeti irodalom összessége irányában vinni, mely szerep a községeket az országgal szemközt illeti.

Valamint községekből áll az egész haza, s valamint ha az egyes községek józan munkásságuk s helyes belrendezetük folytán gyarapodnak, az egyetemes haza is virágzik – éppen úgy fog virulni a nemzeti irodalom, ha minden községben a nyilvános nemzeti könyvtárak alapítása által tevékeny ápolásra támaszkodhatik.

S csak egyetlenegy ember és hazafi találkozzék valamely községben, ki e könyvtárak horderejét felfogja, s egyszersmind a község bizalmát bírja, akkor nem képzelhető eset, hogy ily községben lehetetlen legyen e közös könyvtár állításának legbiztosb s legildomosb módjait kitalálni még ott is, hol talán ily célra a község közjövedelme nem terjedne.

Azon, hogy ily emberek helyenkint találkozzanak, kik ez eszme fonalát s kivitelét kezükbe vegyék, nem aggódunk, nem aggódhatunk anélkül, hogy e nemzet józan eszén kételkednénk.

A községi könyvtárak célszerű és sikeres létrejöttének van egy egészen más, félreismerhetlen nehézsége; s ez: a megvásárlandó könyveknek helyes kiválasztása.

Kétséget sem szenved, hogy valamely községi könyvtár helyes könyvlajstromát szükség­képpen nemcsak a község vagyonossága s anyagi ereje, hanem egyszersmind míveltségi állapota s különböző helybeli viszonyai s túlnyomó foglalkozásának természete dönti el.

Más könyvtár illik falusi községnek, más ismét nagyobb városnak, más választást kíván az iparos, mást a mezőgazdasági irány.

Vannak irodalmi szakok (s ilyenek például a szépirodalom, főleg remekíróink: Berzsenyi, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, azután Jósika, Eötvös, Jókai stb.; a történelem: Virág Benedek, Teleki, Szalay, Horvát, Péczeli stb.; s végre a természettudományok), melyeknek mag és velő gyanánt minden könyvtárban otthon kell lenniök.

De valamint e szakokra nézve a kiterjeszkedés és könyvek száma a község pénzbeli tehetsége által szabályoztatik – úgy egyéb gyakorlati szakokra nézve a községek szükségei s kíván­tatos­ságai tetemesen eltérnek egymástól.

Mármost ki adja a községnek (de még magánosoknak is) az irányt a legjobb könyvek megválasztására, jóravaló könyvtárak alkotására?

A közelebbi napokban bocsátott közre e lapok érdemes kiadója ily könyvjegyzéket, vonat­kozva a községi könyvtárak szükségére. Mi e gondoskodást igen dicséretesnek tartjuk; s más kiadók is igen jól tennék, ha kiadói vagy bizományos körükben eső magyar irodalmi termé­keiket hasonló gonddal állítanák össze, és hirdetnék.

Minden nyomtatott magyar betű egy-egy fövenyszeme a nemzetiség szent és örök hajléká­nak!

Mindazonáltal mi mélyen érezzük oly sémának hiányát, mely a községek különböző viszonyaira figyelemmel, minden részrehajlás nélkül irányt adjon a közös és nyilvános könyvtárba illő könyveknek helyes megválasztása körül.

Ezt pedig csak oly szakavatott testület teheti, mely minden magánérdeken s minden magán írói tekintélyen fölül áll.

Valamint maga az összes nemzeti irodalom bibliográfiájának szerkesztése, így az ily speciális könyvjegyzékek készítése is a magyar Akadémia tüzetes feladata.

Egy lehetőleg teljes magyar bibliográfia készítése, mely tartalmával a magyar irodalom mohos bölcsőjéig visszamenjen, csak hosszú évek munkája lehet; de a községi könyvtárak osztályozott lajstromának készítése sürgős, égető szükség.

Nem kételkedünk, hogy ez igénytelen nyilatkozatunk a Magyar Tudós Társaság tereméig elhat, s annálfogva némi reményt is táplálunk, hogy az Akadémia ez indítványt tanácskozásra méltatandja.

Mert azon meggyőződésben vagyunk, hogy a magyar Akadémia teendőinek mai napon nem legkisebbike az: a burjánzó irodalom vetései között, a magvas és szemteljes termények megválasztása körül az olvasóközönségnek szakavatott vezetőül, bizalomra méltó kalauzul szolgálni.

A szövegközlés alapja: Magyar Sajtó, 1857. március 8.

18
A GYŐRI OLVASÓ TÁRSASÁG ÜGYEI⁸²

(Részlet)

... Az itteni polgármesteri hivatal által 1852. január 3-án 4. sz. a[latt] kiállított és nekem január 6-án kézbesített felszólításra, hogy ti. a Győri Olvasó Társaság további fennállhatása érdekében írásban tegyek lépéseket, és alapszabályait felsőbb jóváhagyás végett küldjem be, a következőket válaszolom:

A Győri Olvasó Társaság 1839-ben több tag társulásából keletkezett, és az 1848. évig, a mellékelt alapszabályok szerint – melyeket ismételten felsőbb hely elé terjesztettünk, de felsőbb jóváhagyást nem nyertek –, állt fenn, míg azután 1849 január hónapjában az akkori királyi komisszárius, Zichy Félix gróf úr parancsára bezáratott és megszüntettetett, és minden további gyűléstől eltiltatott, úgyhogy az összes, akkor még a Ferencváros 1. szám alatti Szűcs-féle ház első emeletén levő egyleti helyiségeknek kulcsa is az említett komisszárius úr által bekéretett. Ebben az időben éppen rám került a sor, hogy mint elnök fungáljak, mert az alapszabályok értelmében minden hónapban a 12 tagú bizottságnak egy más-más tagja látja el az elnöki tisztet az üléseken.

1849. április 17-én átnyújtottam a királyi biztosnak, Zichy gróf úrnak egy olyan kérelmet, hogy engedje meg egy aláírási ív kibocsátását a helybeli publikum számára egy évenként fize­tendő hozzájárulás megajánlására, hogy a könyvtárat könyvek kikölcsönzése és lakásaikban való olvasása révén használatba vehessék, és a befolyó, megajánlott pénzekből a hátralékos házbért kiegyenlíthessük; ehhez meg is kaptuk a hozzájárulást.

Így 1849. május 1-től az egykori Olvasó Társaság könyvtárát több, a lakásán olvasó tag évenként fizetett 4 pengő forint ellenében mint kölcsönkönyvtárt használja. A befolyó pénzek a házbér fizetésére, a könyvtáros díjazására és szépirodalmi művek vásárlására fordíttatnak.

Ettől az időtől fogva mind a mai napig, az olvasóközönség kívánságára, én bonyolítom le ezt az egész ügyet, és kezeskedhetem arról, hogy az egykori olvasótermi helyiségek bezárása és a Társaság feloszlatása óta semmiféle gyűlés nem volt, kivéve az 1850. év végén, amikor az 1849. és 1850. év folyamán kapott pénzekről elszámoltam, amely ülésen az előzetes bejelentés alapján Bugli városkapitány úr mint kiküldött biztos is jelen volt.

Egy második ülés is volt folyó év január 12-én, a kir. biztos és Dorner Ede megyefőnök urak által, írásbeli kérelmemre, kiküldött Lehner alkapitány úr elnöklete alatt, amiről az ez alkalommal felvett jegyzőkönyvet hitelesített másolatban mellékelem.

Végül is: a jelenleg társult olvasópublikumnak az a legalázatosabb kérése, hogy a továbbiak­ban engedtessék meg: ezt a könyvtárat mint kölcsönkönyvtárat használhassuk addig is, míg később az Olvasó Társaság, a fennálló statútumok szerint, kegyelmes engedélyezés folytán, életre kelhet.

Ecker János sk.

A szövegközlés alapja: Szabó Imre Flóris Olvasói társulások Győrött a múlt század közepén c. szakdolgozatából. 40-41. l.

A Könyvvizsgáló Hivatal jelentése az Olvasó Társaság könyvjegyzékéről⁸³
1853. május 30.

(Részlet)

... A folyó hó 25-én kelt nagybecsű felterjesztése értelmében van szerencsém Nagyságodat tisztelettel értesíteni, hogy a leküldött könyvjegyzéket ismételten átvizsgáltam, és a tiltott nyomdatermékek listáival összevetettem. A Grenzboten című folyóirat kivételével – amelyre vonatkozólag a tilalom a volt cs[ászári] kir[ályi] Ministerial Commissariat [miniszteri biztosság] részéről 1850. október 13-án 3831/MD sz. alatt jelent meg, s ezért ezt a folyóiratot foglaltassa le azonnal – nem találtam a kérdéses katalógusban egyetlen könyvet sem, amelyre direkt tilalom vonatkoznék.

Éppoly kevéssé találtam tartalma szerint ismert könyvet, amely feltétlenül, további vizsgálat nélkül az általános és nyilvános használat alól kivonandó volna.

Azonban a megküldött katalógus tartalmaz jelentős számban olyan könyveket, amelyek címük, a tárgyalt téma, a megjelenés ideje vagy a szerző ismert felfogása miatt kérdésesnek tűnnek fel; éppen ezért kötelességemnek tartom Nagyságodat megkérni: kegyeskedjék oda­hatni, hogy ezek a könyvek a Könyvvizsgáló Hivatalhoz átnézésre beküldessenek. E könyvek címét méltóztassék Nagyságod mellékletben átvenni.

19
SCHWARCZ GYULA⁸⁴
LEVÉL A MEGYEI KÖNYVTÁRAKRÓL
1864

Uram!

Pedig vajmi sok van hátra, ami nélkül a kor vívmányaival, igényeivel szemben többé meg nem élhetünk, hanem legföllebb nyomoroghatunk. Mellőzöm a nagy hazánkfia, Deák Ferenc által indítványba hozott új országházát, miután ez minden kétségen kívül az állam költségén lenne építendő; mellőzöm egy, a magyar fővároshoz méltó egyetem, csillagda, állatkert, opera, dráma s lovarkör kérdéseit; csak egyről kívánok jelenleg szólni, a közkönyvtárakról. Angliában majd minden faluban van ily könyvtár, melyből magának a gyármunkás éppúgy merítheti a minden­napi szellemi táplálékot, mint a mezőgazda, katona vagy hivatalnok, vagy irodalmár, kik maguknak különben tán a kívánt olvasmányt meg sem szerezhetnék, vagy ha megszerezhetnék is, mégsem szereznék meg azt, mert restellenének a könyvárusoknál utána­keres­gélni. Angliá­ban, mondom, majd minden faluban van ily Mechanic Institute, ily közkönyv­tár, jóllehet a kor­mány azokra egy fillért sem áldozik. Kik hozzák létre, kik tartják fönn azokat? Egyesek, fogja ön felelni, magánvállalkozók: igen, csakhogy ezen egyesek, kik önöknél a városi közkönyv­tárakat alapítják, először nem oly szegények, mint azok, kikben nálunk legalább az akarat megvolna ilyesmire adakozni, vállalkozni; másodszor meg nincsenek annyi oldalról igénybe véve hazafias zsebeik, mint jelen viszonyaink között a mi szabadalmozott mecénásainkéi. Nálunk azok száma, kik az önök társulási szellemét beszíva, saját polgári lényök tönkretétele nélkül képesek lennének megyéjök korszerű szükségeit fedezni, nagyon csekély...

A magyar társadalom ily vállalatokban, adakozásokban eddigelé meddő rétegeit – ugyanis – nálunk egyedül a népnevelésnek szerencsésebb korszaka tehetné kamatozókká; ezen most meddő erők sokkal nagyobbak és sokkal kevésbé fáradtak még, mint amazok, melyek az ötvenes évek alatt és azóta a sok jótékonyságban szinte elbágyadtak; de azon nemzedékek, melyeknek szavai mostanság még döntenek, a magyar társadalom ama rétegeiben tanulni többé nem akarnak, következésképp önként, puszta meggyőződésből, jóindulatból az elő­készítő munkában részt venni nem fognak. Sőt, azok ifjúságát is féltenünk lehetne, ha a dolgok jelen menete eddigi arányait tartaná meg még pár évtizeden át saját természetes fejlődésének. Röviden, a megye oly fogalom, mely míg csak magyar él e földön, halhatatlan; mért nem állítanak hát föl, kérdezi ön, magántársulatok megyénként kellő közkönyvtárakat? A felelet erre röviden ez: nincs pénz; azaz azok, kik ezen eszméért lelkesülni képesek lennének, mint előbb is mondtam, már annyi mindenfélére adakoztak, hogy a magas adó mellett csaknem koldusbotra jutottak. Azon kevesek ilyesmire nem is igen vállalkozhatnak, mert a megyei népesség legnagyobb részének merev részvétlensége annyira nyilvánvaló, hogy előre látná mindenki a bukást, melynek egy ily vállalat eléje nézne. Másrészről, a kereskedő-, iparos- és földmívesosztály embereit hiába vasárnapi-iskoláznók: ők ugyan nem emelnek nálunk köz­könyvtárt még egy ideig. De ha emelne a magyar kormány ugyancsak megyénként fényes palotá­kat, ha megtöltené azok termeit érdekes, ékes kötésű könyvekkel, kényelmes zsöllye­székekkel, készletteljes, díszes íróasztalokkal és szekrényekkel, akkor meg lehet ön győződve. Uram, – hogy idegen ajkú kalmáraink, furfangos iparosaink s épelméjű vagyo­nos földmíveseink annak szép homlokzatát mise után, hazajövet nemcsak meg-meg­bá­mul­nák, de egyszeri ottlét után ingert is éreznének azon zsöllyeszékekbe beleeresz­kedni, azon ékes kötésű könyveket fölnyitni, tartalmaikon elgondolkodni, s ha egyszer már annyira jöttek, tán arra is elhatároznák magukat, hogy gyermekeiket nem fogják ezentúl az iskolától visszatartani.

Csak így lehetne, jelen műveltségi állapotaink mellett, a lappangó erőkre termékenyítőleg hatni. Iskola, könyvtár, akadémia egymásra kölcsönös befolyást gyakorolnak; csakhogy minálunk nem annyira ezért égető szükség könyvtárak fölállítása, hogy azok a már tanuló nemzedéknek segédforrásokat nyissanak, mint inkább azért, hogy azok a még szendergő rétegek­ben kíváncsiságot, tudományos részvétet gerjesszenek. Hány rendkívüli tehetség mentethetett volna meg a haza, az emberiség ügyének, ha körnégyszögítő és örök-mozdony-indító rögeszméiket egy tisztes, kényelmes olvasóterem könyvállványai előtt, a fogékony bennsejök előtt minden pillanatban föltáruló más és más ötletekért, eszmékért cserébe adhatták volna? Hány oly nemes lelket nyerhettek volna meg már e szóban forgó megyei közkönyvtárak a jövőnek, kiknek nagyra törő gondolkodásmódja mostanság, az események tragikumától megtörve, a világfájdalom és honsiratás egyezményes ürügye alatt, a borkancsó és kártyaasztal mellett megannyi átkaivá testesült e szegény hazának! A magyar ember nagyon szeret olvasni, csak venni restell, inkább kölcsönkéri. Önök nevetni fognak Angliá­ban, ha meghallják, hogy nálunk egy-egy közérdekű könyv harminc-negyven tehetős birto­kosnak meg szokott előbb kezén fordulni, mielőtt közőlök hárman-négyen magukat annak megvételére elhatározzák. Önök nevetni fognak, s mégis úgy van. Emeljen az állam köz­könyv­tárakat, s nemcsak az irodalom fog jótékony lendületet nyerni, hanem a közművelődés is hihetetlen ösztönzeteket rövid idő alatt...