I. AZ ÖNKÉNYURALOM KORA
(1849-1867)
Válogatta
KOVÁCS MÁTÉ
A bevezetést és a jegyzeteket írta
BABICZKY BÉLA
KÖNYVKIADÁS, A SAJTÓ ÉS A KÖNYVTÁRAK
AZ ÖNKÉNYURALOM KORÁBAN 1. Politikai, társadalmi viszonyok
A szabadságharc bukása után Magyarországon Haynau rémuralma és a Bach-korszak következett. A nemzet legjobbjait tömegesen végezték ki, vetették börtönbe vagy sorozták be közkatonának az osztrák hadseregbe. A hazafiak ezrei bujdostak szerte az országban, vagy menekültek külföldre. Az otthonmaradtak sem érezhették magukat biztonságban. A legkisebb gyanú is elég volt ahhoz, hogy valakit meghurcoljanak. Hazafias tartalmú levél, egy Kossuth-bankó, Kossuth-kép vagy a szabadságharcról szóló újságszám ok lehetett arra, hogy valakit elfogjanak, haditörvényszék elé állítsanak és elítéljenek.
Az osztrákok Magyarországon ismét abszolút kormányzásra, nemzetiségi elnyomásra törekedtek, s ebben a reakciós magyar nagy- és középbirtokosok voltak a segítségükre. Az uralkodó osztályok azonban már nem tudták az 1848 előtti helyzetet teljes egészében visszaállítani. Érvényben maradt például az általános közteherviselés és a jobbágyfelszabadítás. Bár az osztrákok hazánk polgári fejlődését minden eszközzel fékezni igyekeztek, folytatódott az iparosodás, és megkezdődött a munkásság osztállyá szerveződése. A forradalom és a szabadságharc alatt gazdaságilag és szellemileg erősödni kezdő paraszti rétegek is egyre öntudatosabbak lettek. A hatóságok még a legkisebb szervezett megmozdulást is elfojtották. Bach belügyminiszter minden lehetőt elkövetett, hogy a külföldi szocialista mozgalmak és a magyarországi munkások közötti kapcsolatot megakadályozza. Mindennek ellenére a magyar munkásság kivette a részét a nemzeti függetlenségi mozgalmakból.
Az elnyomó rendszer a népeket mindenütt politikai jogfosztottságra kárhoztatta, és megbénította a szellemi életet. Ezt a célt szolgálta az osztrákok magyarországi művelődéspolitikája is. Ennek egyik eszköze az iskolák központosítása volt. Ekkoriban jött létre az uralkodó osztályt kiszolgáló hivatalnokréteg utánpótlását biztosító nyolcosztályos humanisztikus gimnázium. De több reáliskolát, „műtanodát” is szerveztek a természettudományi ismeretek fokozottabb elsajátítására. Ezeket az ipari fejlődés tette szükségessé. Az egyetemeket is osztrák mintára szervezték át. A népiskoláztatást azonban elhanyagolták. Az új iskolarendszer fő célkitűzése a társadalmi ellentétek kibékítése és a németesítés volt.
A politikai rabság, a gazdasági elmaradottság, a kulturális élet gúzsbakötése gátolta a nemzet teremtőerejének kibontakozását. A legjobbak a politikai, irodalmi, tudományos élet területén üldözöttekké váltak. Főként azok, akik hangot adtak a szabadságharc előtt és alatt a magyar nép igazi törekvéseinek.1 A reformkorszak teremtette kulturális intézmények működése jó időre megbénult. Így a Magyar Tudományos Akadémiát, a Kisfaludy Társaságot 1849-ben betiltották, és éveken át nem működhettek.
2. Sajtóügy és könyvkiadás
Az abszolút hatalom a napisajtót és a könyvkiadást is gúzsba kötötte. A forradalom és a szabadságharc alatt virágzásnak indult szabad sajtót üldözőbe vették.2 Az újságokat, könyveket elsősorban szigorú utólagos cenzúrának vetették alá, de gyakran alkalmazták az előzetes cenzúrát is; ha pedig egy szabadabb gondolatot felvető írásmű valahogy mégis megjelenhetett, azt lefoglalták, és az írót, szerkesztőt felelősségre vonták. Így pl. Tompa Mihályt A gólyához c. költeménye miatt. Nagy szerepük volt tehát az abszolutizmus idején a hazafias szellemű magyar költőknek és íróknak, akik bátran felvették a harcot, és a toll fegyverével erősítették a nemzet ellenálló erejét. Minthogy nem volt lehetőség arra, hogy a nemzet súlyos helyzetét, fájdalmát nyíltan feltárják, burkolt formában írtak róla. E korszak allegorikus politikai költészetének a legkiemelkedőbb példái Arany János Nagyidai cigányok c. elbeszélő költeménye és A walesi bárdok c. balladája, továbbá Tompa Mihály már említett A gólyához és A madár fiaihoz c. költeményei. Íróink egy része arra kényszerült, hogy műveit külföldön adja ki (Jósika, Eötvös, Pulszky stb.).
A szabadságharc idején megjelent újságok nagy részét megszüntették, és az osztrák kormány Magyarországon olyan magyar és német nyelvű lapokat indított, melyeknek szellemi irányítását kezében tartotta. A lapok szerkesztését konzervatív szerkesztőkre bízták, de még ezeknek is sok bajuk akadt a cenzúrával és a rendőrhatóságokkal. Ennek a korszaknak nagy befolyású magyar nyelvű napilapja, a Pesti Napló is csak úgy indulhatott meg (1850), ha a fennálló rendszerrel szemben lojális volt. A lap szerkesztői sorában 1855-től ott találjuk Kemény Zsigmondot, a neves regényírót és publicistát. Kemény a szabadságharc alatt a békepárt híve volt, és Világos után nyíltan szembefordult a forradalom eszméivel. Forradalom után c. munkájában (1850) élesen támadta Kossuthot, elítélte a forradalmi törekvéseket.
Kossuth és a többi emigráns igen jelentős újságírói és irodalmi tevékenységet fejtett ki. Ezzel nemcsak a magyar forradalomról kívántak helyes képet adni, de igyekeztek szövetségeseket szerezni a magyar függetlenség ügyének a megváltozott politikai viszonyok között. Az angol és az amerikai burzsoá kormány és III. Napóleon fel is akarta használni Kossuth működését Ausztria ellen, bár Magyarország függetlenségét nem kívánták. Az emigráns irodalomnak nagy hatása volt nemcsak külföldön, hanem itthon is. Azokat a röpiratokat, melyeket külföldön nyomtattak az emigránsok, a legkülönfélébb fortélyokkal juttatták el hazánkba, és a hatalmon levők félelmét mutatják a szabadságharccal és az emigrációval foglalkozó kiadványok ellen hozott rendelkezések.3
Érdekes jelenség, hogy az elnyomatás ellenére hamarosan megnőtt hazánkban a könyvkiadás, és emelkedett a könyvvásárlók száma is. De az olvasóközönség megváltozott. Az arisztokrácia nem pártolja a magyar irodalmat úgy, mint régen tette. Az olvasók új társadalmi rétegekből kerülnek ki. Egyre többen olvasnak a kispolgárság, a gyarapodó értelmiségi rétegek, a parasztság és a munkásság köréből.4 A magyar könyvkiadásnak ebben a szakaszában fokozottan előtérbe kerül az író és az olvasóközönség kölcsönhatásának kérdése.
Nagy hatásuk volt egyes könyveknek is, így például Széchenyi István névtelenül megjelent Ein Blickjének (1859), melyet Bach 1857-ben kiadott Rückblick c. röpiratára írt válaszul, s melyben maró gúnnyal leplezte le a Bach-rendszert. Ugyancsak nagy hatásúak voltak Táncsics Mihály írásai is. Táncsics 1857-ben az egyik amnesztiarendelet megjelenése után elhagyta rejtekhelyét, és szabad mozgási lehetőségét arra használta föl, hogy forradalmi írásokat terjesztett a nép között. Ebben az időben kézről kézre adták a Forradalmi katekizmust, melyben a Habsburgok elleni szabadságharc feltétlen jogosultságát fejtette ki. A hét nemzetiség szövetsége c. írásában a magyarság és a környező népek szövetségét szorgalmazta a reakciós hatalmak ellen. Írásaiért és az 1860. március 15-i tüntetés előkészítésében való részvételéért törvényszék elé állították, és börtönbe vetették.
A szabadságharc bukása egy időre nagyon megcsappant a nyomdák munkája.5 A korszak egyik legnagyobb nyomdája, a Landerer és Heckenast-féle is jó ideig kalendáriumok és más kisebb kiadványok nyomtatásából tengődött. A nyomda 1854-től kezdve ismét fellendült. Itt nyomtatták Pákh Albert szerkesztésében a gazdagon illusztrált Vasárnapi Újságot. Egy évvel később Vas Gereben szerkesztésében a nép számára Falusi Esték, majd Vasárnapi Könyvtár címmel ismeretterjesztő képes folyóiratot adott ki. Itt készült Jókai Nagy Tükör c. humorisztikus újsága, melyből később a Kakas Márton Albuma, majd az Üstökös lett. Sok száz kiadványa között szépirodalmi, történeti és más tudományos folyóiratok egész sora található, mint a Képes Újság (1864-67), a Hazánk (1857-60), Arany János Szépirodalmi Figyelője (1860-62) stb.
A kor másik nagy nyomdatulajdonosa és könyvkiadója Emich Gusztáv. Emich eredetileg könyvkereskedő volt, de a szabadságharc után Eisenfels kis nyomdájával társult. Ez a nyomda vállalat gyorsan nőtt, gyorssajtókat szerzett be, és a hatvanas esztendők elején már Magyarország legnagyobb sokszorosító műhelyévé vált. Több mint kétszáz alkalmazottal dolgozott. Egész sor újságot, szépirodalmi és tudományos folyóiratot adott ki (Magyar Hírlap, később Budapesti Hírlap, Pesti Napló, Jókai szerkesztésében a Hon, Arany János Koszorúja, Gyulai Pál – Pákh Albert szerkesztésében a Szépirodalmi Lapok, Vahot Imre szerkesztésében a Budapesti Képes Újság, az Akadémiai Értesítő, az Új Magyar Múzeum stb.).
Ebben a korban kezdi meg könyvkereskedői működését Ráth Mór, aki a század második felének egyik legjelentősebb kiadója lesz. Említést érdemel Kozma Vazul nyomdája is. Ő nyomtatta a szabadságharc alatt a Márczius Tizenötödikét, Kossuth Hírlapját, a Nép Barátját és a Munkások Újságának több számát. A szabadságharc után a magyar irodalom életre keltése érdekében önzetlenül támogatta az írók egész sorát műveik kiadásában. Irodalompártolása végül is 1863-ban csődbe juttatta.
Az Egyetemi Nyomda a szabadságharc alatt mint „Állami nyomda” működött, és felszerelésével együtt követte a kormányt a világosi fegyverletételig. A szabadságharc után a nyomda megbízottja hosszas kutatás után találta meg a gépeket, szétszedett állapotban Lippán, Világoson, Aradon és Lugoson, ahol a császári katonaság tartotta azokat lefoglalva. Csak 1850 márciusában adták vissza az Egyetemi Nyomdának, de még ezután is hosszú utánjárásba került a hiányzó alkatrészek beszerzése és a gépek újbóli üzembe helyezése. Az abszolutizmus korában királyi biztost állítottak a nyomda élére. Szabadalmait mind megszüntették. Különösen a tankönyvkiadási szabadalom elvesztése érintette súlyosan, mert ez volt korábban fő jövedelmi forrása. Az országot Bécsből látták el tankönyvekkel. A nyomdának elsősorban hivatalos nyomtatványok özönét kellett elkészíteni. 1861-ben hat kézisajtón kívül hat gyorssajtója is volt már.
A nyomdák száma az ismét növekedő könyvkiadás szolgálatában újra szaporodott. 1867-ben Pestnek már 15 könyvnyomdája volt. A sajtó és a könyvkiadás helyzete természetesen hatással volt a nyomdai munkásság szociális viszonyaira is. A szabadságharc elfojtása után meggyérültek a nyomdai munkák. Az 1848-49-ben még ritka gyorssajtók száma gyorsan megnövekedett, s emiatt a pesti nyomdák személyzete negyedére csökkent. Sok nyomdász a munkanélküliség elől külföldre ment, azok pedig, akik valamilyen módon részt vettek a forradalomban, bujdosni kényszerültek. Mindez hozzájárult a nyomdai munkásság szervezkedésének meggyorsulásához.6 Jelentős megmozdulás volt a pesti nyomdászok sztrájkja 1861-ben. Lépéseket tettek az 1853-ban feloszlatott segélyegyletük engedélyeztetésére is.7 Kérésüket először elutasították, de 1862-ben a pesti főpolgármester már javasolta, és 1863-ban az alapszabályokat a helytartótanács jóváhagyta. Akkoriban a pest-budai nyomdászsegédek száma 295 volt, s ugyanannyian lehettek vidéken is. Ezek a tisztán a segélyezést célzó egyesületek azonban már nem elégítették ki a nyomdászokat. 1866-ban megalakították művelődési egyesületüket, a Budapesti Nyomdászok Önképző Egyletét. Az egylet könyvtárának állománya adakozásból néhány hét alatt ötszáz kötetre emelkedett, s húsz politikai, szépirodalmi és tudományos lap, valamint folyóirat állt a tagok rendelkezésére. Az Önképző Egyletben rendszeres előadásokat tartottak. 1865-en felvetődött egy magyar nyomdász folyóirat megindításának terve. Az első sikertelen kísérlet után még ez év őszén megindult Tóth István egri nyomdász Gutenberg című, havonta kétszer megjelenő lapja, mely kétévi fönnállása alatt sokat tett a nyomdászok szakképzéséért.
|
Yüklə 3.33 Mb.