1849-TŐL 1945-ig összeállította kovács máTÉ

Könyvkiadás és könyvkereskedelem

5
MADÁCH IMRE²³ LEVELE SZONTÁGH PÁLHOZ²⁴
Alsó-Sztregován, 1861. szeptember 19.

Neked köszönhetek ismét egy nagy örömet. Ez ugyan mindennapos dolog, mert minden találkozás veled nekem öröm, most azonban szokatlanabb örömről szólok, és sietek téged annak részesévé tenni. Tegnapelőtt Arany Jánostól levelet kaptam, melyet szórúl szóra ide írok, az eredetit megtartván:

Tisztelt Hazafi! Miután kegyed, elutazása előtt, engem föl nem keresett, engedje, hogy én láto­gassam meg e néhány sorral. Az Ember Tragédiája úgy koncepcióban, mint kompo­zí­cióban igen jeles mű. Csak itt-ott a verselésben – meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lírai részek nem eléggé zengők. De így is, amint van, egy kevés külsimítással irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat helyet. Nem tudom, mi szándéka van kegyednek a kiadásra nézve: én óhajtanám azt a Kisfaludy Társaság²⁵ útján eszközölni, ami, remélem sikerülne is. – Ha óhajtásom a kegyed akaratjával találkoznék, akkor sorról sorra kijelelném a helyeket, hol – semmiesetre sem lényeges – változtatást gondolnék célszerűnek; vagy bele­nyugvása esetében magam tennék rajta egy két tollvonást, aztán bemutatnám a Társaságnak. Ezt bizton merném tenni visszautasítás félelme nélkül. – Becses válaszát elvárom. Fogadja leghőbb üdvözletemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyre köl­té­szetünket derítni hívatva van. Pest, szept. 12. 1861, rokon érzelmű pályatársa, Arany János. – Eddig az írás. Még nem feleltem, s rendkívül óhajtanék feleletem előtt veled lenni... Ölel

A szövegközlés alapja: Madách Imre összes művei II. Bp. 1942. 994-995. l.

6
EMELKEDŐ KÖNYVKIADÁS ÉS KÖNYVFOGYASZTÁS
Pest, 1854. március 7.

Most nálunk, magyaroknál, több könyv jelenik évenként meg, mint a forradalom előtt, és több könyv kel el.

Európában alig van irodalom, mely ily ténnyel dicsekedhessék; pedig alig van nemzet, mely véresebb és rombolóbb krízisen ment volna keresztül, mint mi. S mégis, a szellemi téren másutt a romok, nálunk leginkább az építkezések szembetűnők. De ne ünnepeljük cifra és dagályos szavakkal ezen előnyünket, s annál kevésbé, mert a megragadó mellett rejlik benne valami visszadöbbentő is.

Kimagyarázom, mit értek alatta.

Tehát, mint mondám, az eddiginél számosabb magyar művet vásárolnak most meg. Ha a falunként szerteszét keringő előfizetési íveket a könyvárusi boltok jegyzékeivel összevetjük, legalább hatvan procent előnyben vagyunk. Hasonló tény nem áll a napi, s főként a politikai lapokra nézve; különösen pedig az utóbbiakat illetőleg, az előfizetők számának kevesbedése éppen nem jelenti azt, mintha azok, kik a magyar lapok rendes olvasói megszűntek lenni, szintén megszűntek volna a dolgok folyama, az események fejlődése s a naponkénti politikai újdonságok által érdekeltetni. Csökkent a magyar hírlapokat vevők száma, de nem általában a hírlapokat vevőké. Ily futólagos érintés után haladjunk tovább.

Könyvkelendőségünk a mélyebben nem vizsgálót könnyen ragadhatja ily exclamatiókra [felkiáltásokra]: ej! be derék, hogy volt honatyáink, kik a felsőházban és az alsóházban ültek, hogy volt táblabíráink, kik követeket, tisztviselőket és bírákat választottak, hogy volt szóno­kaink, kik szünetlen propagálták eszméiket a zöldasztal mellett és egyebütt, egyszóval, ej!, be derék, hogy arisztokráciánk, hogy az egykor, kötelességeinél fogva, mindig nyilvános téren mozgó osztály most hőn és a réginél hőbben pártolja irodalmunkat, melynek fölvirágzásához van majdnem egyedül kötve nevünk dicsősége s fönnmaradásunk.

E sorok írója őszintén megvallja, miként az ilynemű örömkitöréseket természeteseknek találja, mert maga is osztá, s kész volna most is hasonlót tenni. De fájdalom! a statisztikai adatok közbeszólnak, s az egész kérdést más térre viszik át, mint amelyen állani hittük.

Akinek módja volt szorosabban utánjárni, hogy könyvkelendőségünk emelkedése mi módon történik, kénytelen belátni, miként több magyar mű vásároltatik nálunk meg, mint eddig, de azon osztályokból, melyek a forradalom előtt pártolták az irodalmat, aránylag most kevesebb olvasónk van.

Új elemek léptek elő, s karolák szellemi terményeinket részvétökkel föl. A polgárzat, legalsóbb osztályáig, mindenütt ébredez, és terjed bizonyos olvasási vágy, s pótolja azon zsibbadást, azon közönyt, mely a magasabb rétegekben néha igen érezhetően mutatkozik.

Aki kíváncsiságból összehasonlítja pártolóink polgári állását a forradalom előtti irodalompártolókéval, hamar észreveendi e tény jelentőségét.

Közönségünk népiesedik.

S itt nem érzületről, de helyzetről szólok.

Korántsem azt akarom állítani, hogy lázasabb hangulat, követelőbb szellem éledez olvasóink­ban; korántsem politikai rokon- vagy ellenszenvekre célzok: de egyedül egy hideg, s magában még elvet vagy irányt nem is okvetlenül foglaló adatot constatirozok [állapítok meg]: azt ti., hogy az arisztokrácia – értve a mágnásokat és a birtokos nemeseket – minden áldozati készsége mellett is, melyet a haladás és nemzetiség kérdéseiben folytonosan tanúsít, jelenleg kevesebb magyar könyvet veszen meg, mint a forradalom előtt; míg ellenben a tulajdon­képpeni arisztokrácián kívül eső egyének oly növekvő buzgóságot tanúsítanak, hogy valamint most már alig tarthatná egy munka is magát fönn csak az arisztokratikus osztályok részvéte által, szintoly ellenkezőleg a népiesb helyzetekbőli olvasóközönség kizáró pártolása is teljesen elégséges arra, hogy a könyvárus sokat nyerjen, és az író szépen díjaztassék.

Az ily változás örvendeztető és leverő egyszersmind.

A serkedő erők lelkesítenek, a fogyatkozni kezdők méla hangulattal borítják kedélyünket el.

Nem élvezhetjük a gyarapodásérti kéjt a lassú visszaesés jelenségei mellett.

Egyik hatása zavarja a másikat.

De ezen disszonancia nem volna lényeges dolog, ha egy kártékony irodalmi, s egy még sokkal kártékonyabb politikai eredményt nem nemzene.

Mert új közönségünk, e demokratikus helyzetű közönség részint a tan vagy legalább a kitűzött hivatás egyéneiből áll, kik értelmiség és ízlés tekintetében nem alakítanak visszahatást a tudományosabb irányú vagy míveltebb modorú irodalmi művek ellenében; de nem tagadható, miként van közöttük egy más tetemesb rész, mely népszerűségen kívül – mi magában jó – egyszersmind nyerseségre, póriasságra, sőt tartalmatlanságra és könnyelmű fölszínességre inkább szoktatja íróinkat, mint azon táblabírói publikum tevé, melynek sorai olvasóink közt igen kezdenek gyérülni. Innen van, miként máris gyakran hallunk oly panaszt, hogy a gyarló könyvek aránylag több kelendőségnek örvendenek, mint az átgondoltak és a művészi formával bírók.

Mi, ha még tovább és nagyobb mértékben tartana, könnyen támaszthatna irodalmunkban egy ideiglenes – bár rövid – visszahanyatlást, s könnyen folyhatna irályunk [stílusunk] degradá­ciójára be.

Még fontosabb a politikai eredmény, mely a felsőbb osztályok olvasási vágyának megcsökke­néséből, s ugyanakkor az állam többi rétegeiben jelentkező ellenkező irányból foly.

De erről, mely az osztályok közti szakadás elemeit is rejtheti magában, a közelebbi alkalom­kor szólhatok csak.

Pest, 1854. március 9.

Az író és az olvasóközönség kölcsönösen hatnak egymásra.

Nincs oly büszke talentum, ki meg ne gondolja, hogy minő szellemi fokon állanak, s minő szenvedélyekkel, világnézettel, sőt megszokásokkal is bírnak azok, kiknek számára munkát ír. S e figyelembevétele az idegen észjárásnak, az idegen sajátságoknak, az idegen vágyaknak, okvetlenül és szünetlen fog hatni a szellemi termelésre. A közönség gyakran szabályozza az írót véleményei, helyeslései s visszatetszései által. Befolyásának a legfüggetlenebb elmék sem szegülhetnek teljesen ellene; de vigasztalásukra fönnmarad azon elégtét, hogy míg ők olvasóiknak szellemi nyomása alatt állanak, ezek is kénytelenek tőlük sokban függeni, nekik akaratlanul bókolni, s érettök, rokonszenveiktől kezdve rögeszméikig, mindenben lassanként szintén alakulni és változni.

A hangulat, mely a közönségé, végre megszállja az írót is, s viszont az író hangulata előbb-utóbb magával ragadja a közönséget.

Néha egyik fél a kezdeményező, máskor a másik, de alig van eset, hogy a nyert lendületet akár az olvasó, akár az író visszautasíthassa.

S ahol a nyilvánosságnak többi eszközei hiányzanak, igen degradált helyzetben kellene lenni a sajtónak, hogy kétszeresen ne hasson.

Ezek tények.

Már vonjunk következményeket.

Ha igaz – mit bátran állítok –, hogy olvasóközönségünk régi aránya tetemesen változott, s hogy e változás az arisztokráciai elemek részére üt kedvezőtlenül ki, akkor önként értetik, miképp a literatúra előbb külső ökonómiáját, utóbb szellemét ahhoz szabja. Hasztalan törekvék Széchenyi a felső körök kedvéért csinos kiadásokat hozni divatba; ahelyett most olcsó kiadások fognak napirendre jönni. Hasztalan igyekeznek néhány tekintélyes írók a nyelvet tisztán, csínnal, eleganciával kezelni; mert ahelyett a könnyenérthetőség kedvéért irályunk pongyolává, a népiességért érdessé, s tájszavakkal és táji szólásformákkal terheltté válandik. A szellem pedig szintén bókolni fog – mert kell hogy tegye – a kényszerűségnek. Előbb ignorálni fogja azok érdekeit, kik az irodalom iránt kevésbé érdekeltetnek, s védeni azokéit, akik növekvő buzgóságot mutatnak. Utóbb hamarébb veszi észre nevetséges oldalait vagy tévedését azoknak, kikkel érdekben meghasonlott, s könnyelműbben hódol azok gyön­ge­ségeinek, sőt bűneinek is, kikre bizton támaszkodhatik. S valóban, nem nehéz ezen lépcső­kön mindig alább menni, le ama homályos rétegekig, hol a gyűlölet, a rágalom, a gyanúsítás lakik, mégpedig oly démoni erők körében, melyek mostani polgáriasodásunknak szülöttei és ellenségei, eredményei és átkai együtt. – De kár volna hosszasan rajzolni oly helyzetet, miben még, istennek hála, nem vagyunk...

7
A MAGYAR IRODALOM TERJEDÉSÉNEK AKADÁLYAIRÓL²⁶
1857. január 10.

Sokkal fontosabbnak nézem irodalmunk ügyét, mint hogy ennek terjedése érdekében bármely oldalról nyilvánuló nézetet is feleslegesnek tartanék. Legyen tehát megengedve nekem is azon becses közleményhez, melyet t. Friebeisz István úr e lapokban a magyar irodalmi termékek gyér kelendősége felől, annyi szakismerettel elmondott²⁷ – kizárólag vidékünkre vonat­kozó­lag –, néhány igénytelen szót toldanom.

Sajnos, de kénytelen vagyok a kiadók, könyvárusok s általában könyvkereskedési rend­szerünk ellen emelt súlyos vádat, méltányolva, helyeselni.

Ha már a szellemi termék is kereskedelmi cikké vált, ennek eladása körül szigorúan ugyan­azon elvek alkalmazandók, mik másnemű kereskedelmi cikkeknél. Vevőt, piacot és össze­köttetést kell az illetőknek az egész hazában előteremteni; mivel azonban hazai könyvkeres­kedelmünk egyáltalában nem bír.

A jó bor cégér nélkül is elkél, ezt megengedem, de fájdalom, ez a legjobb könyvre sem alkalmazható. – Tokajban, közel két éve már, hogy egy kisebbszerű könyvkereskedés megnyílt, melyről a helybeliek is felette keveset, a vidékiek pedig éppen semmit sem tudnak.

A fűszerkereskedő nagy betűkkel írott ajánlatokkal figyelmezteti a közönséget friss bikszádi vize, sardinesje [szardíniája] vagy szekérkenőcse felől, míg említett könyvkereskedésünk egy ár­va címtáblával sincsen megjelölve, s az ember nem tudja, ha kaviár- vagy könyv­kereskedés-e.

Nézetem szerint mindaddig, míg az illetők könyvkereskedésünk ügyét több eréllyel és akarattal, nagy széttekintés és eszéllyel nem kezelik, haszonról s az írók illőbb díjazásáról szó sem lehet.

E tekintetben tanulnunk kellene a „fogpaszta” és „növényszappan” gyártóitól; ezen cikkek álta­lános elterjedése eléggé igazolja, mit képes szilárd törekvés, életrevalóság és erős akarat kivinni.

Ily általában szomorú kereskedelmi rendszerünk mellett felette nagy hátrányára van a magyar könyvek kelendőségének a kaszinók, társaskörök és olvasóegyletek nemléte. – Hacsak minden 6000 lakosságú helység bírna is ily egylettel, és ezen egyleteknek csak fele vásárolna is egy példányt, a koronkint megjelenő magyar könyvekből számtalan példány elfogyna. – Efféle testületek többnyire minden jelesebb művet megszereznének, mit egyesek csak ritkán tehetnek.

Ennélfogva óhajtandó volna, miszerint kis helységekben községi könyvtárak, nagyobb városokban pedig olvasó s mívelődést terjesztő társulatok alakuljanak, hol pedig ez nem lehet, családok lépjenek össze. Némi buzgóság mellett a kedvező siker el nem maradhat.

Vidéken felette nagy befolyással van az új művek elterjedésére, ha azt az illető szerző személyes ismerősei felkarolják és terjesztik.

Számos vidéki jóakaratú ügynök, mint minden üzletnél, a könyv kelendősége körül is felette sokat tehet.

Mi bizton hisszük, miszerint kevés helység van hazánk területén, hol egy irodalombarát s néhány olvasni szerető egyéniség nem volna. Ezek közrehatása által okvetlenül nagy mennyiségű könyv jönne forgalomba, míg most saját magok szükségét is kénytelenek a központtól sok alkalmatlansággal és tetemes költséggel fedezni. – Ezen kezelés által megmarad ugyan a központi könyvárusnak a vidéki részére járuló százalék, de aránylag sokkal kevesebb könyv kelvén el, a látszólagos haszon elenyészik.

Ha könnyűszerivel és illő áron kapható az irodalmi termék, örömmel veszik az emberek; de hosszadalmas irkálás és utánjárás által nem örömest hozatják.

Közlekedési eszközeink már úgyis annyira javulvák; s a szállítás vasúton és gőzhajón oly kevés költséggel és még kevesebb bajjal jár, miszerint a szállítási költség bizományosok vagy testületek részére, több példányért, alig teszen 1%-ot, s a csomag egész a házhoz vitetik.

Egyesek részére, egyes példányok azonban felette sokba kerülnek...

Hozzánk, hol annyi az intelligens és olvasni szerető egyén, a Vasárnapi Újság²⁸ több példányán kívül alig érkezik négy nagyobb politikai magyar lap. – Egy-két irodalombarát s minél kevesebb vagyonosabb egyéneken kívül – az anyagilag képesebb osztály sem gondol nemzetiségünk ezen fontos tényezőjével; ha tesznek is néha valamit, nem annyit, mennyire képesítvék, s sohasem pedig állásukhoz illő arányban.

A pénz szűke nem mindig helyes mentség, kevesebb fény a női ruhatárban s egy kissé több jóakarat – az irodalomra is juttathat valamit, csak erősen akarnunk és tudnunk kell, hogy az ember nemcsak kenyérrel él.

8
RÁTH MÓR²⁹
IRODALMUNK TERJESZTÉSE ESZKÖZEIRŐL
Bécs, 1857. január 12.

Éppen nem célom pro domo [haza] beszélni. Meg is engedem, hogy nekünk, könyv­árusoknak, sem árt, ha mint már rendes szokássá lett, időről időre a lapokban kissé meg­cibáltatunk. De bocsánatot kérek, ha én, bár könyvárus vagyok, az irodalommali üzletet mégis kissé magasabb szempontból szeretném nézetni, és ha semmiképp sem örvendhetek némely kiadó-író nagyon is erélyes és mindenesetre az európai irodalomban nem éppen szokásos eljárásának kiadásaik hirdetése s terjesztése körül. Az igaz, mióta némely íróink elhagyták azon, egyedül a szellemi küzdésnek szentelt magányt, hol klasszikusaink, hol egy Kölcsey, egy Vörösmarty távol a világ zajától, szerzették halhatatlan műveiket, mióta magok léptek ki az irodalmi üzlet zajos vásárába, pár ezer művel többet olvasott a közönség, de mi lett ezen hazafiúi, de túlbuzgó fáradozásoknak morális eredménye? Nemigen régen volt az, mikor a magyar ember míg kalapját emelte és kegyelettel volt eltelve, midőn irodalma bajnokairól volt említés. És most! Nemegyszer kellett ilynemű elnevezéseket, mint tolakodó, firkász stb. hallanom, melyek ugyan azoknak, kik így szólnának, nem nagy míveltségét árulják el, de nem tagadható, hogy ezt leginkább azoknak köszönhetjük, kik a sarlatánkodó és az irodalom méltóságával össze nem férő, számtalan előfizetési fölszólításokat szórták a világba, kik újabb meg újabb halhatatlan munkáik fennhangú kürtölésében kifáradni nem tudnak.

Máskint van a Német-, Francia-, Angolországban. Világért sem ajánlaná ott oly író, ki nem a vásári munkák előre megrendelt gyártásával foglalkozik, saját művét; előfizetési hirdetések csak akkor küldetnek szét, midőn csakugyan nagyobbszerű és előfizetők nélkül, magán­vállal­kozó által ki nem adható munkáról van szó. Más esetben a munka megjelenik, megveszi a közönség, ha tetszik neki; nem veszi, ha nem tetszik; a kiadó-könyvárus hirdetheti azt fenn­hangon, amint akarja, hisz a kereskedőtől már megszokták, hogy saját cikkét fölülmúlha­tatlannak mondja; de aztán nem is juthat senkinek eszébe tolakodásról vagy pláne arról panaszkodnia, hogy más művet kapott, mint aminőről az előleges hirdetésben szó volt.

Erre azt fogják önök mondani: kénytelen az író előfizetési fölszólításhoz folyamodni, kénytelen egyes lelkesebb és ismertebb irodalmi barátot ilyenekkel elárasztani, mert kevés a vállalkozó könyvárus, és kevés a vidéki könyvárus is, ki az irodalom terményeit terjessze. Ebben tökéletesen igazuk van, de addig is, míg ezen bajon segíthetünk – és meg fogom mondani, miképp segíthetünk rajta –, ne kedvetlenítsék el, uraim, a közönséget és azon lelkeseinket, kik apostolai lettek a vidéken szellemi műveltségünk mostanában egyetlen esz­közeinek. – Szerényen és hivatásuk egész méltóságához illően álljanak azok elé, kik örven­denek, ha saját műveltségük okát az írókban kereshetik, és ne veszítsék el soha szem elől, hogy ha csakugyan az irodalmat is úgy tekintjük, mint ezt egy zempléni érdemes levelező³⁰ akarja, azaz mint a „fogpasztát” és a „növényszappant”, a közönség is egy kategóriába fog tenni bennünket az ilynemű hirdetések zseniális szerzőjével, a berlini Goldberger úrral, ki tagadhatatlanul egyike Barnum³¹ legérdemesebb kollégáinak.

Én részemről, bár csak könyvárus vagyok, azt mondom: inkább éppen ne vegyen a magyar közönség könyvet, hogy úgy ismerje meg, miként egyike-másika eléje szokott állni, levett kalappal és égre földre kérve, hogy fizessen elő munkájára, mert ettől függ a hon üdve, a nemzet jövője. Én azt szeretném, ha a magyar író oly büszke lenne, aminő büszke nemzete, melynek öntudatát annyi század vészei sem voltak képesek megalázni soha. Mert biz nálunk még nem annyi az író, még nem oly nagy az irodalom, hogy ott a spekuláns, itt a rossz mű elveszne a nagy tömegben úgy, mint elvész az Német- vagy más óriási irodalommal bíró országban.

Addig is, még hosszabban elmondanám, mint lehetne a vállalkozók és a vidéki könyvárusok hiányán előlegesen is segíteni, szeretném az írókat a Szent István Társulat példájára figyel­mez­tetni, mely egyesült erővel oly szép eredményeket hozott létre. Alapítsunk kiadási egyletet; ha egyik munkán vesztettünk, nyerünk a másikon, díjazzuk illően a legdicsőbb, a szellemi munkát; de aztán csak jó, erkölcsös, hasznos munkával lépjünk a magyar közönség elé, és a világért se engedjük meg, hogy az író mint kéregető tűnjék föl: ez teszi tönkre a kegyeletet, mellyel minden nemzetnek irodalma irányában viseltetnie kell, ha akarjuk, hogy ez szívében gyökeret verjen.

A vidéki könyvárusok hiányán csak akkor lesz valódilag segítve, ha lelkes és művelt magyar fiúk tanulják meg a könyvkereskedést; én részemről előlegesen is két ily ifjú kiművelését vállalom magamra. De ne kívánják tőlünk, hogy az első jöttment kalmárnak vagy sajtárusnak adjuk bizományba kiadásainkat; ezekbe mi sem bízhatunk, míg az irodalomnak sem válnak becsületére. A vidékre is hazafiúi érzetű, de az európai műveltség színvonalán álló, tanult könyvárusok szükségesek. Egyes lelkeseink fáradozása, melyet én, amennyiben csekély erőmben áll, a legnagyobb készséggel és örömmel fogok előmozdítani, a bajon gyökeresen nem segíthet. Ha szerkesztő úr megengedi, jövő cikkemben gyakorlati részletekbe fogok bocsátkozni.

A szövegközlés alapja: Magyar Sajtó, 1857. január 29.