1849-TŐL 1945-ig összeállította kovács máTÉ

3. Könyvtárak

Számottevő fejlődés egyedül a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának helyzetében következett be. Az 1860-as években nemzeti közadakozásból felépítették az Akadémia új palotáját, és benne jelentős helyet kapott a könyvtár.⁹

Míg nagy könyvtáraink általában alig fejlődtek, újabb könyvtárak keletkeztek új igények kielégítésére, régebbi alapításúak pedig átalakultak és tovább fejlődtek. 1851-ben keletkezett a Kereskedelmi és Iparkamara könyvtára, 1866-ban az Országos Erdészeti Egyesület könyvtára s a Kereskedő Ifjak Társulatának könyvtára Budapesten.

Az Európa-szerte kibontakozó népkönyvtári mozgalommal párhuzamosan hazánkban is hallat­szanak olyan hangok, melyek gazdasági, községi és megyei könyvtárak felállítását sür­getik a széles néprétegek művelődése érdekében.¹⁰ Az abszolutizmus viszonyai között érthető, hogy a kormány a kölcsönkönyvtárakat, olvasókabineteket, falusi olvasóköröket és munkáskönyvtá­ra­kat gyanakvó szemmel nézte és működésüket igyekezett megakadályozni.¹¹ A rendőrhatósá­gok írásbeli jelentéseket küldenek és kimutatásokat készítenek az olvasó­körökről. Egy 1862-ből származó kimutatás például Békés városában 5 olvasókört sorol fel, melyeknek összesen 422 tagja volt, és céljuknak az önképzést és a földművelő osztály fölvilá­gosítását tartották. Más jelentések szerint az olvasókörökben rendszerint 1861-es radikális szellemű volt hivatal­nokok olvasták föl a jelenlevőknek az újságokat, és állítólag helyisé­geikben a forradalom főszereplőinek arcképei voltuk kifüggesztve. Ilyen olvasóegyletek működtek Kiskőrösön, Dunapatajon, Kecskeméten is. Az olvasókörök célja általában hírlapok olvasása és a napi po­litikai hírek megvitatása. Legtöbbjük alapszabállyal, de érvényes engedély nélkül műkö­dött, s bár tevékenységük nem mindig esett politikailag kifogás alá, mégis betiltották őket. Ennek ellenére 1864-ben a helytartótanács felterjesztést intézett az uralkodóhoz „a Magyarországban fennálló egyletek tevékenysége s a közönségrei hatása ügyé­ben”. Hivatkozik az 1852. évi ún. egyleti törvényre, mely igyekszik meggátolni alakítá­sukat, de különbséget tesz az „önmagában jó ügy szolgálatában állók” és azok közt, melyeknek politikai cél­kitűzéseik vannak. Kívánatos­nak tekinti az egyházak által fenntartott egyesületek műkö­dését.¹² Megállapítja, hogy a műve­lődési egyleteket a vagyonos és mívelt polgári rend irányítja, vidéken főleg a birtokos osztály, és bennük az iparűző és földmívelő osztály igen gyéren van képviselve, az egyletek körében kifejtett tevékenység az azokban képviselt osztályok korlátai között marad. A haladó kezdeményezéseket tehát sikerült már lefékezni, illetve velük szemben olyan intézmények megteremtését kezdeményezni, melyek hasonló eszközökkel, az olvasás és művelődés eszközeivel igyekeztek biztosítani a fennálló társadalmi rendet.

Új helyzet állt elő a művelődés terén, midőn Deák Ferenc húsvéti cikkében felvetette a kiegyezés lehetőségét, engedményeket téve a 48-as álláspontból. A porosz-osztrák háború kedvezőtlen kimenetele és Ausztria válságos helyzete lehetőséget nyújthatott volna a magyar függetlenség kivívására, a magyar birtokos osztály azonban nem ragadta meg ezt az alkalmat, hanem uralma biztosítása és az agrárproletariátus és a munkásosztály további kizsákmá­nyolása érdekében kiegyezett Ausztriával. A kiegyezéssel társadalmi, politikai, gazdasági és művelődési téren egyaránt a hazai kapitalizmus kibontakozásának új szakasza kezdődött el.

Sajtóviszonyok

1
AZ 1852. ÉVI SAJTÓRENDTARTÁSRÓL
Pest, 1852. június 5.

Az 1852. május 27-ről kelt császári nyílt parancs által kihirdetett az új sajtórendtartás, melynek érvényessége a birodalom minden részeire, a katonai határőrvidék kivételével, egyiránt kiterjed, s mely 1852. szeptember 1-vel lépend életbe. Egyszersmind érvényen kívül helyeztetett a birodalom több részeiben fennállott 1849. március 13-i sajtótörvény.

Az új sajtótörvény határozatai, egybevonva, következők:

Az első szakaszban általános határozatok foglaltatnak. Minden nyomtatvány ellátandó a nyomtató, kiadótulajdonos (Verleger), s ha külön kiadó (Herausgeber) van, ennek is nevével, továbbá megjelölendő a nyomtatás helye, s szokott módon a megjelenés ideje. Ugyanez áll az időszaki nyomtatványok minden számára, azon hozzáadással, hogy itt még a szerkesztő neve is megkívántató. Ha nem volna, vagy hamisan volna a kiadó megnevezve, az erre rótt kötelezettségekért a nyomtató felelős. Az időszaki nyomtatvány minden számából egy példány – a felelős szerkesztő aláírásával ellátva – , legalább egy órával a megjelenés helyéni kiadás vagy szétküldés előtt, a közbátorsági hatóságnál, s hol állodalmi ügyész létezik, ennél is leteendő. A sajtót elhagyó minden más nyomtatványokból a nyomtató által, kiadása vagy szétküldése előtt legalább három nappal, ugyanott leteendő. S az említett időhatárok eltelte előtt minden kiosztás, kiadás vagy szétküldés tiltatik. A kiadó köteles minden nyomtat­vány­ból meghatározott kötelességi példányokat – a belügyminisztériumhoz, a legfőbb rendőrható­sághoz, a cs[ászári] k[irályi] udvari könyvtárhoz s egy különösen meghatározandó egyetemi nagy országos könyvtárhoz – ingyen küldeni; azonban nagyon költséges kiállítású műveknél a bolti ár – illendő levonás mellett – megtéríttetik.

A második szakasza nyomtatványok készítéséről s az azokkali forgalomról szól. Az ipar­törvények határozzák meg, kinek van joga nyomtatványok készítésére, kiadására s árulására; ugyanezen szabály áll az időszaki iratokat illetőleg is. Nyomtatványok terjesztése (árulása) csak nyomtatványokkali kereskedésre törvény szerint feljogosítottak által, csupán rendes eladási helyökön (boltjokban) történhetik. Nyomtatványokkali házalás, azoknak eladás végetti kínálása, kikiáltása s kiosztása az eladási helyen kívül – tiltatik. Plakátok kiragasztása a köz­bátorsági hatóság engedelme nélkül – tiltatik. E tilalom nem terjed ki azonban csupán helyi érdekkel bíró közzétételekre, pl. színlapokra, előadások, bérbeadások, mulatságok stb. hirdetésére. Előfizetők vagy aláírások gyűjtése oly személyek által, kik nincsenek engedéllyel a közbátorsági hatóság részéről ellátva, nyomtatványokkali házalással egyenlőnek vétetik. Bizonyos feltételek alatt egyes helyek s nyomtatványokra nézve a helytartó vagy a különös rendőrhatóságok részéről 6 hónapra árulási szabadékok adathatnak.

A harmadik szakasz az időszaki nyomtatványok iránt foglal magában határozatokat. Ilyenek kiadhatására különös engedély (koncesszió) kívántatik. Ezen engedélyek adásának joga biztosítékpénz letételére kötelezett időszaki nyomtatványoknál a legfőbb rendőrhatóságot, másoknál a helytartót illeti. A koncessziók határozatlan időre is adhatók, de az engedélyező hatóság engedelme nélkül másnak át nem engedhetők. Az időszaki nyomtatványok felelős szerkesztőiben megkívántató törvényes tulajdonságok: hogy a megjelenés helyén lakjék, legalább 24 éves és ausztriai állampolgár legyen; azonkívül rendelkezés jogával kell bírnia saját személye s vagyona felett, valamint bírnia feddhetlen erkölcsiséggel s egy irodalmi vállalat vezetésére megkívántató tudományos képzettséggel. Állodalmi hivatalnokok a szer­kesztésben csak úgy vehetnek részt, ha erre [az] elöljáró hatóságoktól előlegesen engedelmet kaptak. Vizsgálati vagy büntetési fogságban létező személyek ennek tartási ideje alatt idő­szaki nyomtatványok kiadása s szerkesztéséből ki vannak zárva. Minden időszaki nyomtat­ványért, mely a politikai napitörténettel foglalkozik, s politikai, vallási vagy társadalmi kérdéseket vitat, vagy általában politikai természetű, a kiszabott biztosítékpénz leteendő. Ez pedig tesz oly helyeken, melyek 60.000-nél nagyobb népességgel bírnak, vagy ezeknek környékében két mértföldnyire, 10.000 pengő forint, 30.000-nél nagyobb népességgel bíró helyeken 7000 pft-ot, minden más helyeken 5000 pft-ot. Oly időszaki iratokért, melyek hetenkint háromszornál kevesebbszer jelennek, a kiszabott illető biztosítékpénz fele leteendő. E biztosítékpénz áll jót minden büntetési pénzbírságok s vizsgálati költségekért, tekintet nélkül az elítélt személyére. Az időszaki iratokba a közlött tények hivatalos helyreigazítása ingyen felveendő. Érdekeltek részérőli más helyreigazítások hasonlóképpen, de csak annyiban ingyen felveendők, mennyiben a viszonzás kiterjedése nem múlja felül kétszeresen azon cikk kiterjedését, melyre vonatkozik. Midőn valamely időszaki nyomtatvány ellen büntető eljárás kezdetik, az ennek folytán kiadott rendeletek – a hatóság meghagyásából – teljesen s válto­zatlanul felveendők, s a felvetteket nem szabad semminemű megjegyzésekkel, sem azon, sem későbbi számokban, kísérni. Ha valamely időszaki nyomtatványnál állhatatosan a trón, a monarchiai kormányformára, a birodalom álladalmi egysége s épségére, a monarchiai elvre, a vallásra, közerkölcsiségre vagy általában az álladalom s társadalom alapjaira nézve ellen­séges, vagy általában a közcsend és rend fenntartásával egybeférhetlen irány követtetik, úgy az kétszeri megintés után a helytartó által 3 hónapra betiltathatik. Hosszabb időre vagy végképpeni betiltás csak a legfőbb rendőrhatóság által mondathatik ki.

A negyedik szakasz külföldi nyomtatványokról szól. Ezek a legfőbb rendőrhatóság által a birodalom egész területére nézve eltilthatók.

Az ötödik szakasz meghatározza a nyomtatványoknak büntetés alá eső terjesztését.

A hatodik szakasz a lefoglalásról szól. A közbátorsági hatóságnak joga van minden tiltott vagy a sajtórendtartás határozatai figyelembe nem vételével kiadott, vagy tartalmára nézve büntetés alá eső nyomtatványt lefoglalni. S a lefoglalás megszüntetése csak politikai úton eszközölhető.

A hetedik szakasz a sajtórend áthágásaira szab büntetéseket, miután egyéb sajtóvétségek büntetését a közönséges büntető törvénykönyv határozza meg.

A nyolcadik szakasz a nyomtatványok büntetés alá eső tartalmáérti felelősséget határozza meg, mely természetesen elsőrendben a szerzőt, s időszaki nyomtatványoknál a felelős szer­kesztőt illeti. S különösen óvások és nyilatkozatok a szerkesztőség részéről felvett igtatvá­nyok tartalma ellen vagy más személyek által elvállalt jótállás ama törvényes felelősséget meg nem szünteti.

Kilencedik szakasz: a hatóságok illetőségéről sajtóügyekben. A sajtó-fegyelmi áthágások ügyében az eljárás, végzés és végrehajtás a közbátorsági hatóságokat illeti.

A tizedik szakasz az iparjogosítvány visszavételét határozza oly iparűző ellen, ki kétszer elítéltetett a sajtóvisszaélés elleni törvény áthágása miatt.

A tizenegyedik szakasz végre az elévülésről szól.

Ez egybevonva, tartalma ezen, a birodalom minden részeire egyiránt kiterjedő, s határo­za­taiban valóban célszerűnek elismerendő törvénynek, mely a sajtóviszonyokat végre állandón rendezi.

A szövegközlés alapja: Pesti Napló, 1852. június 5.

2
AZ ÚJ HÍRLAPI BÉLYEGADÓ¹³
Pest, 1857. november 2.

A magyar nemzeti hírlapirodalom sorsa új fázisba lépett.

A tisztelt közönség már lapunk tegnapi számában olvasta azon legfőbb rendeletet, melynek folytán jövő évi január első napjától kezdve mindazok a lapok, melyeknek megindíthatására a fennálló sajtótörvény szerint kezességi tőke letétele kívántatik – tehát mindenekelőtt a politikai hírlapok –, új bélyegadó alá vettetnek, s minden számért, minden példány után, egy pengő krajcárt fizetni tartoznak.

Ugyanezen bélyegadó alá esnek mindazon nem politikai tartalmú, tehát akár szépirodalmi, akár tudományos lapok, melyek hirdetéseket vesznek fel.

Szintén bélyegadót fizetnek a pusztán hirdetésre szánt nyomtatványok.

Végre a fennálló császári taksa minden egyes hirdetmény után 10 krajcárról 15 krajcárra emel­tetik.

Az előleges hírek tehát, melyek a bélyegadó felől már havak óta keringtek, valósulván és bevégzett tény gyanánt állván előttünk a legfelsőbb rendeletben – valamint meddő munkának tartanók ez intézkedésnek indokait s alapját most már fejtegetni, úgy nagy hibát követnénk el, ha elmulasztanók az olvasóközönséget ezen eseménynél fogva figyelmeztetni, hogy nemze­tiségünk egyik lényeges tényezőjének, a magyar politikai hírlapirodalomnak sorsa most már inkább, mint valaha, a közönség politikai érettségétől s áldozatra kész hazafiúságától függ...

A megyei és parlamentáris élet okozta azt, hogy 1848 előtt a magyar politikai hírlapoknak ötször-hatszor több előfizetője volt hazánkban, mint a bécsi lapoknak.

Ez a politikai és társadalmi fejlettség magasb fokának eredménye volt.

A nagy megrendülésből feleszmélve, 1852 után ismét feléledt az olvasási kedv, s egypár évig a politikai hírlapirodalom, habár többé nem a régi, megszokott téren mozgott, mégis elő­fizetőkben tűrhető gyarapodásnak örvendett.

De a folyó év eleje óta (valljuk meg őszintén) a politikai hírlapirodalom iránti részvét érezhető hanyatlásnak indult, s évnegyedről évnegyedre fogytak az előfizetők.

S ismerve a magyar közönség géniuszát, bízvást állíthatjuk, hogy az olvasók számának ez apadása sokkal kevésbé a remények szétfoszlása után beállott politikai apátiának, mint inkább a napról napra érezhető elszegényedésnek tulajdonítható.

Nem természetes-e tehát aggodalmunk, hogy most, miután a naponta megjelenő politikai lapok az új bélyegadó miatt szükségképp öt pengő forinttal drágábbak lesznek évenkint – azon esetre, ha politikai érettség és hazafiság a nagyközönséget erőmegfeszítésre és kitűrésre nem ösztönzi –, oly csekély számra le fog olvadni az előfizetők száma, hogy lehetetlen leend a politikai hírlapokat a kiadóknak fenntartani?...

Természetesen, a hivatalos politikai lapokat mindezen intézkedések nem terhelik. Azok nem fizetnek bélyegadót, nem postabért, nem hirdetési taksát, vagy ha fizetnek is, az állam magamagának fizeti, míg viszont a nem hivatalos lapok, ha a hivatalossal egyenlő árra, például 21 pengő forintra szabják is ezentúl előfizetéseiket – körülbelől 9 pengő forintot, vagyis több mint 40%-ot kénytelenek a bruttó jövedelemből az aeráriumnak [kincstárnak] átengedni, aminő adót, mint a bécsi Ostdeutsche Post még pontosabban kiszámítja, semminémű iparüzlet a birodalomban nem visel, s csak úgy magyarázható meg, hogy e magas adó a szellemi tőkének az anyagi és pénz feletti hasonlíthatatlan értékét akarja megközelítőleg kifejezni, s annak óvatos és takarékos használatát biztosítani.

Anélkül, hogy ezúttal azon nehézségek és rövidségek fejtegetésére kiterjeszkednénk, melyek­kel csekély véleményünk szerint a jelen törvény gyakorlati alkalmazása, ha a végrehajtás részleteiben változtatás nem történik, múlhatatlanul járni fog, most egyedül azt akarjuk kimondani, hogy a bécsi lapok nagy kapóssága mellett hazánkban a nem hivatalos nagy politikai lapjaink további fenntarthatása a lehető legnehezebb próbára van téve, mit ha óhaj­tásunk s reményünk szerint diadalmasan kiállunk – nemzeti életerőnk s politikai érettségünk gyarapodásának ismét újabb záloga gyanánt fogunk üdvözölni.

A szövegközlés alapja: Magyar Sajtó, 1857. november 2.

3
FALK MIKSA¹⁴ A SZABAD SAJTÓRÓL
Pest, 1860. október 31.

Akik azt állítják, miszerint Magyarországnak oka van „teljesen megelégedve” lenni, és hogy a „hálátlanság” szemrehányását vonná magára, ha még többet várna vagy – horribile dictu [kimondani is szörnyű]! – még kívánna is, azok elé egy kérdést bátorkodnánk terjeszteni.

Honnan van az, hogy a hazai sajtóban, mely a politikai életnek hévmérője, még nyoma sem látszik a megváltozott helyzetnek, hogy még árnyéka sem tért vissza azon elevenségnek, mely hajdan e téren uralkodott, hogy még mindig csak hárman-négyen vagyunk, kik fölszólalunk, míg ki-ki tudja, hogy hazánkban egy kis ármádiát lehetne összeállítani azokból, akik ügyesen forgatják a tollat, és a kellő ismeretekkel is bírnak közügyeink vitatására?! Honnan van az, hogy még az a kevés író is, ki a letelt évtized alatt sem riadt vissza a hírlapírás sziszifuszi munkájától, hogy ezek még most is a régi óvatosságot folytatják, a tojástáncot, és tíz szó közől kilencet visszafojtanak, a tizediket pedig csakis oly halkan merik kimondani, mintha azt akarnák, hogy mennél kevesebben hallják?!

Az ok igen egyszerűen az, hogy – a sajtó még mindig a régi törvény alatt, vagy helyesebben a törvényen kívül áll.

Ezen mostani sajtótörvényt¹⁵, nevezetesen annak famózus 22. cikkét¹⁶ már a minap volt szerencsénk jellemezni, és ezen Damoklész-kard még most is úgy lóg fejünk fölött, mint néhány héttel ezelőtt.

Az igaz, hogy ennek a sajtótörvénynek is volt a maga jó oldala, ti., hogy mind az író, mind az olvasó ügyességét fokoztatta.

Az író megtanulta azt a mesterséget: ángyomasszonyomról szólni akként, hogy ki-ki meg­értette, miszerint tulajdonképpen húgomasszonyomról volt szó; az olvasó pedig megtanulta a sorok közt olvasni, és a látszólag legártatlanabb megjegyzésre mosolyra nyíltak ajkai, az ajkak közt pedig – elébb óvatosan körülpillantva – azt mormogta: aha, értem, értem!

A legközelebb fekvő ügyekről egyenesen soha nem szólni, azonban – távolabbak fölötti vita ürügye alatt – közvetve mindig amazokat is bolygatni, ez azon mesterség, melyet tíz év óta gyakorolnunk kellett.

Hanem ennek a mesterségnek is vannak ám határai. Ezen mesterséggel valamely ügyet népszerűtleníthetni, ezzel le lehet rontani, de építeni és egy új rendszert népszerűsíteni – nem!

Hypositio-hatásra [alapvető hatásra], az alkotásra és népszerűsítésre mindenekelőtt szabadság kell, tökéletes szabadság, mely legföllebb egy szabatos, világos törvény által korlátoltatik.

A kérdés mármost az: kívánják-e azon férfiak, kik most az ügyek élére álltak, a sajtó pozitív gyámolítását, vagy azt hiszik-e, hogy enélkül is ellehetni?

Az utóbbi esetben nincs mit mondanunk; ez esetben újra el fogunk némulni, vagy ismét azon félszavakra szorítkozni, mikkel báró Bach őexcellenciájának kormányát kísértük.

Ha pedig tettleges gyámolításunkról van szó, ebbeli működésünkre szilárd alapot, szabatos tör­vényt kívánunk, oly törvényt, mely nemcsak azt teszi lehetségessé, hogy a kormány min­den intézkedését diadali himnuszokkal fogadjuk, és a bölcsesség netovábbjának hirdessük, hanem mely arra is képesít, hogy eltérő nézeteinket teljesen, őszintén és a lap lételének koc­káz­tatása nélkül mondhassuk ki, hogy ne legyünk kénytelenek mindig szordínókat [hang­fogókat] föltenni, valahányszor a kormány valamely intézkedését megtámadjuk, míg fortisszimót játszhatunk, ha – dicsérjük.

Milyen legyen ezen törvény? erről alig lehet kétség.

A magyar író, ha általában valamit kívánnia szabad, ha nem kell némán megnyugodnia a lett dolgokban, csak azt kívánhatja, ami az anyatéjjel beszívott alkotmányos gondolkozásmóddal megfér, tehát csak oly törvényt, mely a koronás fejedelem jóváhagyásával, országgyűlés útján hozatott.

A sajtó azon szerencsés helyzetben van, hogy ily törvény máris készen létezik – az 1847-48-i sajtótörvény.

Ennek visszaállítása az, amit az összes magyar irodalom egyhangúlag sürget, ez az, melynek új országgyűlés életbelépteig, illetőleg az alkotmányos útoni revízióig hatályba kell lépnie...

A szövegközlés alapja: Pesti Napló, 1860. november 1.

4
GREGUSS ÁGOST¹⁷
SZERKESZTŐI ÉLMÉNYEK A PROVIZÓRIUM ALATT
1865. szeptember 11.

... Midőn a provizórium [átmeneti állapot] –1861. évi november elején – beköszöntött, az akkor Pompéry János¹⁸ szerkesztette Magyarországban a belügyi rovatot vezettem, éppen azt a rovatot, mely a bekövetkezett szigornál fogva legtöbb zaklatásnak és nyomásnak volt kitéve. S irigylésre nem méltó helyzetem még kevésbé irigylendővé változott, midőn, Pompéry elítéltetése s kénytelen átköltözése után a budavári József-kaszárnyába, 1862. évi májusban magát a lap szerkesztését kellett átvennem. Ez azonban szerencsére nem tartott sokáig, mert a kiadóval fejlődött egyenetlenség folytán június végével az összes szerkesztőség visszalépett, hogy az őszi évnegyedben új és nagyobb politikai napilap körül csoportosuljon ismét...

A Magyarországtól június végén váltunk el, az Országot október elején kellett megindítanunk: így háromhavi zsurnalisztikai szünidőnk jutott, s ennek egy részét arra fordítottam, hogy rokonim látogatására egy alföldi városba rándultam. Több heti ottmulatás után Pestre visszatérvén, megtudtam, hogy míg én Árkádiában üdültem, Budán egy prezidiális [elnöki] körlevél tárgya lettem. A rendelet aug. 30-án 16828. elnöki szám alatt kelt, és azt tartalmazta, hogy mivel „Greguss Ágost a megyékben utazik avégett, hogy az Ország iránt figyelmet költsön, és neki pártolókat szerezzen, fölhívatik az illető terület kormányzója, hogy nevezett Greguss Ágostot, ha ott meg találna jelenni, figyelemmel kísérni, és azon esetben, ha ott izgatásokat követne el, letartóztatni és a katonai törvényszéknek átadni szíveskedjék”...

Megvallom, ily bizalmatlansági szavazat után nem vártam felülről semmi engedékenységet az általam szerkesztendő lap iránt. Eleinte mégis elnézőbbek voltak, mint hittem: talán mert némelyek – bár alaptalanul – az Országot gr. Apponyi György¹⁹ közlönyének híresztelték, ki akkoriban még nem tette volt le országbírói méltóságát. Később azonban mindinkább növe­kedett irántunk a hatalom szigora. Nem volt ritkaság, hogy egész nagy cikkeket kitörültek, még olyanokat is, melyeket bécsi, kolozsvári, zágrábi lapokból vettünk át, s melyek egyik-másik pesti lapban is megjelenhettek.

Hosszas és unalmas volna a preventív [előzetes] cenzúra egyes tényeit elősorolnom, példaképpen csak egy esetet hozok föl: éppen olyat, melyben politika sincs, és amely merőben társadalmi természetű. 1863 márciusában a M[agyar] Sajtó irodalmi feleseléseinek tisztességtelen hangja s a sértett hiúságnak utcai jelenetté fajult nyilatkozatai²⁰ arra indítottak, hogy egy régóta táplált eszmét, a hírlapírói asszociáció [egyesülés] ügyét megpendítsem. A hírlapíróknak – tekintet nélkül politikai irányukra – össze kellene állaniok, s a fölmerülő nagyobb, társadalmi és irodalmi kérdések fölött időnkint tanácskozniok, hogy amely tárgyban szükségesnek látandják, egyhangúlag lépjenek föl, bizonyos üdvös indítványokat egyhangú­lag pártoljanak, bizonyos visszaéléseket egyhangúlag kárhoztassanak. A hírlapírók tanácskoz­mányai elejét vennék oly összeütközéseknek is, hol nem elvi, csak személyes kérdések forognak fönn, s általában őrködnének az irodalmi tisztesség fölött. Minthogy az egész dologról régebben különösen b[áró] Kemény Zsigmonddal²¹ értekeztem, ki meg is ígérte, hogy az ügy élére fog állani; az indokolt indítványt b[áró] Kemény Zsigmondhoz intézett nyílt levél alakjában akartam közrebocsátani. De szerkesztő határoz, rendőrség kormányoz. Az egész nyílt levelet szépen kivették a lapból, s még azt sem engedték meg, hogy a dolog legalább röviden meg lehessen említve. A nyílt levél Bécsbe vándorolt, s a Wanderer²² hasábjain akadálytalanul megjelent.

Hogy cikkek egyes szakaszainak, vagy éppen csak egyes kifejezéseinek eltiltása még gyakrabban fordult elő, természetes; és nemigen volt nap, hogy reggel, a szerkesztőségbe menve, ne találtam volna asztalomon a főszedő jegyzékét azon hasábokról vagy hasáb­részekről, melyeket a sajtóhatóság éjjel a lapból is kivettetett. E jegyzék neve szedői mű­nyelven: cenzúra-törlés.

Ezek a cenzúra-törlések korántsem forogtak mindig a magas politika köreiben, s néha igen ártatlan kis tudósításokat is sújtottak. Így például nem lehetett a közönség mulattatására kiírnunk, hogy Kun-Szent-Mártonban a körösi halászok a zsidóknak nem akartak halat adni, sem azt, hogy Debrecenben egy ismeretlen köcsögkalapban és frakkban járt föl-alá a piacon, s nagyon megbámulták, sem azt, hogy az 1863-i farsang alkalmával a zágrábi Dvoranában több álarcos 1860 előtti hivatalnokokat ábrázolt stb.

Történt egyszer tömeges laplefoglalás is. Az 1861-i országgyűlés tagjai Deák Ferencet arcképeik albumával tisztelték meg, s az albumot 1863. évi március 28-án fényes küldöttség nyújtotta át neki. A küldöttség nevében b[áró] Eötvös József üdvözölte Deákot, aki válaszolt. A szabadelvű nagy lapok, a Hon, P[ester] Lloyd, P[esti] Napló és Ország megegyeztek, hogy másnap mind Eötvös üdvözletét, mind Deák válaszát kinyomatják. Másnap mind a négy lap le volt foglalva...