1849-TŐL 1945-ig összeállította kovács máTÉ

II. A DUALIZMUS FÉL ÉVSZÁZADA
(1867-1918)

A jegyzeteket készítette

AZ OLVASÓKÖZÖNSÉG, KÖNYVKIADÁS,
KÖNYVTÁRAK A DUALIZMUS KORÁBAN

1. Társadalmi, művelődési viszonyok, olvasóközönség

Magyarországon a kiegyezéssel a politikai, gazdasági hatalom és a kulturális élet irányítása azoknak a konzervatív társadalmi osztályoknak, ill. rétegeknek a kezébe került, amelyek az 1848-1849-os polgári forradalommal és a szabadságharccal szemben állottak, ill. akkor mérsékeltek, békepártiak voltak, vagy azóta a forradalom céljaiból kiábrándultak. A hatalmat birtokoló és gyakorló társadalmi osztályok és rétegek szövetsége, amely a nagy- és közép­birtokosokból, egyháziakból, a nagy- és középpolgárságból, gazdag parasztokból, valamint a főhivatalnokokból és katonatisztekből tevődött össze, külföldi, főként osztrák tőke segítségé­vel utat nyitott a hazai kapitalista fejlődés meggyorsulásának. A közigazgatás és a termelés átszervezésével, a tőkés viszonyoknak kedvező jogszabályok alkotásával előrelendítette az ország gazdasági életét, és ennek nyomában előremozdult az ország társadalmi, politikai és kulturális élete is. Erősen fékezte azonban a fejlődést, hogy az uralomra jutott osztályok és rétegek csak addig támogatták az átalakulást, ameddig az nem veszélyeztette az érdekeiket. Ezért következetesen korlátozták, sőt a monarchia államszervezetére és karhatalmi erejére támaszkodva elnyomták a fejlődés minden olyan irányát, amely a hatalmukat csorbította volna.

Ez az önző, konzervatív osztályuralom azonban az ország akkori társadalmi helyzetében: nemzetiségi és osztály viszonyai között szükségképpen olyan súlyos ellentétekre: osztályok közötti harcokra és nemzetiségi küzdelmekre vezetett, amelyek végül is előbb a konzervatív uralkodó osztályok helyzetét és hatalmát megrendítették, majd pedig a bukását is előidézték.

Az osztályellentétek részben már korábban is megvoltak, különösen a földbirtokok urai és a föld jobbágy sorban élő megmunkálói között, de a nemesek és a polgárság haladó rétegei, valamint az ipari, kereskedelmi üzemek tulajdonosai és munkásai között is. Az 1848-1849-es polgári forradalom bukása, továbbá a kiegyezés hatalmi rendszere és a kapitalista fejlődés viszonyai ezeket az ellentéteket továbbmélyítették és azok jelentőségét megnövelték. Egy­felől a parasztság túlnyomó többsége előtt bezárult a fejlődés útja. A kisparasztság és az agrárproletariátus nem juthatott elegendő földhöz, de az iparban sem talált kellő fog­lalkoztatást. Kénytelen volt a falvakban maradni és a földbirtokosoknál gazdasági cselédként, napszámosként, summásként vagy tőkés vállalkozóknál kubikosként olcsó bérért robotolni. Másfelől a tőkés fejlődés következményeként évtizedről évtizedre gyorsan emelkedett az iparban, közlekedésben, kereskedelemben a fizikai dolgozók száma s ezzel szükségszerűen nőtt a munkásság gazdasági és politikai súlya is. A mostoha életkörülmények között tengődő, elégedetlen munkásság és parasztság politikai, gazdasági szervezkedéssel, politikai, kultu­rális önképzéssel, pl. munkásegyletek, agrárszocialista olvasókörök, üzemi és aratósztráj­kok szervezésével igyekezett helyzetét a társadalmi harcban megerősíteni, érdekeit megvédeni, amit a hatalom birtokosai politikai perekkel, erőszakkal próbáltak elnyomni. Lényegében sikertelenül. A dolgozó osztályok és a haladó, ill. forradalmi értelmiség küzdelmei fokoza­tosan erősödtek s az 1918-1919-es forradalmakba torkollottak.⁸⁶

A nemzetiségi törekvések és küzdelmek is régebbi eredetűek.⁸⁷ A monarchia dualista hatalmi szervezete azonban még fokozta a nemzetiségek elégedetlenségét, minthogy a hatalomnak ez az új elosztása politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt jelentős előnyöket biztosított az osztrák tartományokban a németségnek, Magyarországon pedig a magyarságnak, s elvágta a nemzetiségi törekvések útját. A monarchia más nemzetei, ill. népcsoportjai még olyan elemi jogokkal is csak korlátozottan rendelkezhettek, mint az anyanyelv szabad használata, az önigazgatáshoz és a népképviselethez való jog. Sőt nemritkán a nemzetiségi elnyomás az osztályelnyomással is párosult, az egyes nemzetiségekhez tartozó ipari és paraszti dolgozó rétegekre kettős hátrány nehezedett. Az ellentétek kölcsönös bizalmatlanságot és szemben­állást szültek, s a nemzetiségek erősödő ellenállása politikai, gazdasági, kulturális szervez­kedésekben öltött testet, amit a hatalom hasonlóan politikai perekkel, hatósági elnyomással próbált letörni. Ugyancsak eredménytelenül. A nemzetiségekben érlelődött és terjedt az elhatározás az elszakadásra, s csak alkalom kellett a megvalósításához, ami az első világ­háború végén, a monarchia felbomlásakor be is következett.

Ez volt az a társadalom, az a politikai és gazdasági helyzet, amelyben a dualizmus korának hazai: magyar és más nemzetiségű olvasóközönsége, valamint könyv- és sajtó-, olvasási és könyvtári kultúrája kialakult. Az olvasóközönség a század nemzetiségi és osztályviszonyai között szükségképpen a népesség különböző osztályaiból és nemzetiségeiből tevődött össze. De nem az egyes társadalmi osztályok és nemzetiségek puszta számaránya szerint, nem az összlakosság arányosan kicsinyített másaként. Az összetétele attól függött, hogy az egyes osztályok és nemzetiségek mennyiben rendelkeztek azokkal az alapvető előfeltételekkel, amelyek az írásbeli közlés rendszerének kifejlesztéséhez és az abban való részvételhez nélkülözhetetlenek voltak. A könyv- és lapkiadás, ill. terjesztés mennyisége és minősége, a köz- és magánkönyvtárak száma, színvonala és használata pedig aszerint alakult, hogy az olvasóközönség egyes rétegei és csoportjai milyen igényeket támasztottak; vele szemben, mint „fogyasztók és felhasználók” mit, mennyit és milyen színvonalon kívántak és tudtak igénybe venni az írásbeli közlés lehetőségeiből. Ennek egyenes következményeként a könyv- és lapkiadás, ill. terjesztés, valamint a köz- és magánkönyvtárak is osztály-, ill. nemzetiségi jellegűekké lettek. Sőt itt ez még erőteljesebben is jelentkezett, mert az írásbeli közlés a társadalmi küzdelmek egyik legfőbb harci eszközévé vált, így e közlési rendszer fő formái: az írásmű, kiadvány és könyvtár tartalmában és tárgyi megjelenésében olyanokká lettek, amilyet a létrehozók és felhasználók céljai és módszerei megkívántak.

Az olvasótábor nagysága, összetétele és színvonala, mint mindenkor és mindenhol, aszerint alakult, hogy az össznépességben mennyiben voltak meg az olvasási folyamat létrejöttéhez nélkülözhetetlen előfeltételek: az írás- és olvasás bizonyos mérvű ismerete, a szükséges kiadványok az olvasók anyanyelvén vagy olyan más nyelven, amit az olvasók ismertek, a köz- és magánkönyvtárak, amelyekben az olvasó hozzájuthatott a kívánt olvasmányokhoz. Ezek mellett döntően befolyásolták az olvasóközönség nagyságát és összetételét: az osztály­helyzet és a közönség művelődési szokásai, a foglalkozási és kereseti viszonyok, a munkaidő és szabad idő aránya, a települési és családi körülmények s nem utolsósorban a kulturális helyzet, különösen az iskolázás színvonala. Ezek az alapvető előfeltételek és tényezők együttesen, kölcsönös egymásrahatásukkal határozták meg, hogy a népesség egyes osztályai, rétegei, ill. egyes nemzetiségei milyen arányban és milyen szinten fejlődhettek olvasókká, lehettek részesei és alakítói az olvasási kultúrának.

Ha nem is egészen pontosan, de az egykori hozzávetőleges becslések és adatok alapján meg­közelítően megállapítható, hogy a dualizmus korának kezdetén az olvasóközönség viszony­lagosan szűk körű és kisigényű volt. A könyvvásárlók számát a XIX. század negyvenes éveit illetően 60.000-re,⁸⁸ 1870 körül 100.000-re⁸⁹ becsülték. Másfél évtized múlva a könyvtárak 1884-1885-ös országos összeírásakor az összes közkönyvtárakban 176.000 olvasót tartottak számon. Ugyanakkor 1001 magánkönyvtárat írtak össze.⁹⁰ 1875-ben a posta összesen 26 millió folyóirat- és hírlappéldányt kézbesített.⁹¹ Később a viszonyok javulásával az olvasók száma is emelkedett. Alátámasztják ezt az iskolázás, továbbá a könyv- és lapkiadás, valamint a könyvtárak adatai egyaránt. Az ország iskolás korú népességéből 1870-ben 44,5%⁹², 1910-ben már 68,7%⁹³ tudott írni-olvasni, s az írni-olvasni tudók közül 1910-ben a középiskola 4. osztályát 332.000, a 8. osztályt pedig csak 250.000 fő végezte el. Ez már eleve meghatározta az olvasók körét és igényeit. Az igényesebb könyvolvasók aránya csak kisebb mértékben, az újságolvasók száma jóval nagyobb arányban nőtt. Tanúsítja ezt, hogy a kiadott könyvek száma 1876-tól 1913-ig csak mintegy 100%-kal emelkedett. A hírlapok és folyóiratok száma viszont 80-ról 1600-ra,⁹⁴ vagyis hússzorosára ugrott fel, s a példányszámuk is 1911-1917 között 203 és 259 millió között ingadozott, vagyis mintegy 8-10-szeresére növekedett, így a példányszám naponta 800-900.000 között lehetett. Az újság könnyebben és gyorsabban vált a széles tömegek tájékoztató és önképző eszközévé, mert kevesebb kulturális felkészültség is elegendő volt hozzá. A könyvolvasás lassabban terjedt, mert az igénytelen, alacsony szín­vonalú kiadványokat leszámítva, többnyire magasabb felkészültség vagy több önálló tehetség vagy a kettő együtt volt szükséges hozzá.

Ám az olvasók e viszonylag szűk körén belül is a zöm az uralkodó osztályokból és rétegek­ből került ki. Ezek rendelkeztek leginkább azokkal az előfeltételekkel és éltek olyan körül­mények között, amelyek lehetővé, sőt bizonyos mértékig szükségessé tették, hogy olvassa­nak. Általá­ban iskolázottabbak voltak, mint a népesség más osztályai, többnyire a gazdasági és kulturális központokban: a fővárosban és vidéki városokban éltek. A rendszeresebb és igényesebb tájékozódást s az önművelés bizonyos fokát a munkájuk, életvitelük és környe­zetük is megkívánta. Anyagi helyzetük és szabad idejük módot adott arra, hogy olvasási igényeiket részben egyéni könyvgyűjtéssel, hírlap, ill. folyóirat előfizetéssel, részben többé-kevésbé zártkörű kaszinói, egyleti, társulati könyvtárakkal elégítsék ki.⁹⁵ Természetesen a családtagok számára szükséges olvasnivalók jelentős részét is innen kölcsönözték.

Az osztálytársadalom belső megosztottságára jellemző, hogy a társas érintkezés, szórakozás és művelődés e lehetőségeit nem együttesen, hanem az egyes rétegek a maguk számára külön-külön igyekeztek biztosítani. A nagy- és középbirtokosok, nemesi származású s magasabb beosztású tisztségviselők, katonatisztek a létszámuktól függően rétegenként külön vagy együttesen különféle úrikaszinókat szerveztek, benne igényeiknek megfelelő könyvtára­kat létesítettek, s oda hírlapokat, folyóiratokat járattak. Az egykorú értékelések szerint ezek a rétegek korábban, de még a dualizmus korának elején is eleven érdeklődést tanúsítottak a közügyek iránt. A kaszinók és könyvtáraik is a közélet fontos fórumai voltak. A korszak második felében az egykori nemesi úri rétegek második, harmadik nemzedéke egyre jobban elmaradt és elszakadt az élettől. Ez idő tájt már kevesebbet és kevésbé igényesen olvastak. Ezzel bekövetkezett a kaszinói könyvtárak és e rétegek családi könyvtárainak a hanyatlása is. Egyre inkább csak a fontosabb politikai hírlapok és képes hetilapok, valamint a családtagok által igényelt szépirodalmi művek beszerzésére szorítkoztak.

A polgárság éppen úgy különböző rétegekből tevődött össze, és e rétegek éppen úgy külön­bözőképpen viszonyultak a művelődéshez, ezen belül az olvasáshoz, mint a földbirtokosok rétegei. A gazdasági életben egyre nagyobb szerephez jutó tőkés nagypolgárság eleinte inkább a vagyona és vállalkozása ügyeivel foglalkozott, s kevés figyelmet fordított a közélet kérdé­seire, a politikai és kulturális tájékozódásra. A magánkönyvtárak tulajdonosai között még csak kevés (3%) bankár, gyáros, nagykereskedő akadt. Rendszeres olvasóvá és könyv­gyűjtővé inkább csak a második, harmadik nemzedék vált. Ezzel szemben a polgárság leg­műveltebb, értelmiségi foglalkozásokat folytató rétegei (pl. ügyvédek, bírák, orvosok, tanárok, mérnökök, írók, újságírók, művészek stb.) hamarosan vezető szerephez jutottak az irodalomban, művészetekben, tudományban, újságírásban, a könyv- és lapszerkesztésben, kiadás­ban, terjesztésben. A polgárság e rétegeiből kerültek ki a kulturális intézmények láto­gatói, a közkönyvtárak olvasói, az irodalmi, művészeti, múzeumi egyesületek tagjai. Sajátos olvasási igényeiknek kielégítését a kávéházak,⁹⁶ polgári kaszinók és klubok és a családi könyvgyűjtemények biztosították. E korszakban már a magánkönyvgyűjtemények nagyobb része, csaknem kétharmada, főként értelmiségi foglalkozásúak tulajdonában van.⁹⁷ A közép- és kispolgárság nagyobb része ekkor még megelégszik az újságok s a közepes vagy alacsony színvonalú kiadványok olvasásával. Jelentősebb házi könyvgyűjteményt csak kevesen hoztak létre.

A munkásságnak és szegényparasztságnak csak kisebb rétegei válhattak rendszeres olvasóvá, különösen a korszak elején, de még a végén is. Az egyik legnagyobb akadály az iskolázottság hiá­nya vagy alacsony színvonala volt. Közülük került ki az írástudatlanok legnagyobb része. De akik eljutottak az iskolába, azok sem szerezhettek alapos felkészültséget. Az 1868: XXXVII. törvénycikkel kötelezővé tett népiskola, még ha jól működött is, a műveltségnek s az írás-olvasásnak csak az elemeit nyújtotta. Tehetség és kitartó erőfeszítés kellett ahhoz, hogy eze­ket a hiányokat pótolni lehessen, s erre csak egy kisebb rétegnek volt meg a képessége és módja.

Komolyan akadályozták az olvasóvá fejlődést a munkások és szegényparasztok kedvezőtlen élet- és munkakörülményei, mindenekelőtt a 12-14 órás napi munkaidő és a fárasztó fizikai munka, továbbá az alacsony kereset és életszínvonal, s nem utolsósorban a kedvezőtlen lakóhely és a többnyire zsúfolt lakás. A parasztság túlnyomó többsége kis falvakban, szétszórtan és elszigetelten, művelődési intézmények nélkül tengődött. A falusi lakosság feudális viszonyok között kialakult életformáinak, művelődési szokásainak felbomlása és korszerűsítése még akkor is lassan és sok erőfeszítés árán valósulhatott volna meg, ha ehhez erős ösztönzést adtak volna az új gazdasági viszonyok, az iskolázás magasabb színvonala és a korszerű művelődési intézmények. A munkásság zömét a magas lakbérek a városok külső ke­rületeibe kényszerítették, s ugyancsak zsúfolt lakásokban, művelődési intézmények nélkül élt. A könyvek, újságok vásárlása, vagy a városok belterületén levő művelődési intézmények, így a közkönyvtárak és a kölcsönkönyvtárak is, túlságosan költségesek voltak a keresetéhez képest.

A munkásság és a parasztság történelmi hivatását bizonyítja, hogy ebből a reménytelennek tűnő elzártságból forradalmi mozgalmaival ki tudott törni, erről az alacsony színvonalról szívós önműveléssel, nem utolsósorban olvasmányai segítségével a társadalom vezető erejé­vé tudott emelkedni. A munkásság és a parasztság sajátos olvasási kultúráját támogatták a mozgalmak könyvei, lapjai, a szakszervezetek, pártszervezetek könyvtárai és az agrárszocia­lista olvasókörök. Már csak azért is, mert ezeknek nemcsak a dolgozók művelődési igényeit kellett kielégíteniök, hanem egyben ellensúlyozniuk kellett az uralkodó osztályok nép­köny­vei­nek, népújságainak és népkönyvtárainak, valamint az egyházak különféle népies kiadvá­nyainak, legény-, leány- és nőegyleteinek a hatását is, amelyeket a nép befolyásolása céljából adtak ki, ill. szerveztek.

Az olvasóközönség összetétele nemcsak a társadalmi osztályok, hanem az állam keretében élő nemzetiségek és nyelvek szerint sem alakult arányosan. A magyarság az ország népessé­gé­nek mintegy felét tette ki, a kiadott műveknek pedig 80%-a, a hírlapoknak és folyó­iratoknak pedig kb. 85%-a jelent meg magyarul. A német nemzetiségűek aránya általában 10% körül mozgott. A németül itthon megjelent kb. 8-10%-nyi, és külföldről behozott könyvek és sajtókiadványok jóval túlhaladták ezt az arányt. A többi nemzetiség: románok, szlovákok, rutének, szerbek, horvátok a lakosság mintegy 40%-át tették ki, de a könyveknek, hírlapoknak csak kis töredéke jelent meg a nyelvükön. Együtt is csak mintegy 4-5%-nyi. Az ország magyar és német nemzetiségű, ill. magyarul és németül tudó népessége tehát jóval kedvezőbb feltételek mellett művelhette magát, mint a más nemzetiségűek, akik között még a könyv- és folyóiratbehozatallal sem, vagy csak igen kis mértékben lehetett a hiányokat pótolni. Kétségtelen, hogy ezek az aránytalanságok jórészt a megelőző korszak mulasztá­sai­ból adódtak. Ezek előidézésében egyebek között szerepe volt a dolgozók kizsákmányo­lásának és alacsony életszínvonalának, a nemzetiségi, többnyire egyházi iskolázás hiányainak is. De az is kétségtelen, hogy a hatalomra került osztályok nemzetiségi politikája nem, vagy csak igen kis mértékben segítette elő e hiányok felszámolását. Nyilván azért, mert ugyanúgy, mint a társadalompolitikájuk, nem az együtt élő népek egyenlőségét, hanem a földbirtokos és tőkés osztályok hatalmának biztosítását szolgálta.

A vázolt politikai és társadalmi viszonyok és ennek következménye: az olvasóközönségnek az össznépesség nemzetiségi és osztálytagozódásától erősen eltérő összetétele szükségképpen maga után vonta, hogy e kor könyv-, sajtó-, olvasási és könyvtári kultúrája zömében az ural­kodó osztályok igényei szerint alakult, de ezek mellett létrejöttek benne az elnyomott dol­gozó osztályok és itt élő nemzetiségek számára szükséges alapvető és később továbbfejlődő kezdetek is. A könyv- és lapkiadás, valamint a bibliográfia és a könyvtárak fejlődését a továbbiakban ennek az alapvető ténynek az ismeretében szabad és kell vizsgálni.