1849-TŐL 1945-ig összeállította kovács máTÉ

3. A bibliográfia nagy alkotásai és hiányai

A három nagy életművet részben megalapozta, részben kiegészítette több más bibliográfiai munka, így Kertbeny Károly négy kötetre tervezett s a Magyarországra vonatkozó külföldi irodalom bibliográfiáját tartalmazó művének elkészült és megjelent első kötete (Magyar­országra vonatkozó régi német nyomtatványok, 1454-1600, Bp. 1880), Stripszky Hiador kiegészítő kötete (Adalékok Szabó Károly Régi Magyar Könyvtár e. munkájának I-II. kötetéhez, Bp. 1912). A Magyarországra vonatkozó külföldi irodalom egyik jelentős részéi: a francia nyelvűt dolgozta fel Kont Ignác (Bibliographie française de la Hongrie 1521-1910, Paris 1913). Előkészületben volt Apponyi Sándor nagy értékű gyűjtésének a katalógusa magyar vonatkozású külföldi irodalomról a XVIII. század végéig, de ez csak a következő korszakban jelent meg.

A könyvek mellett a kiadványok másik, egyre nagyobb jelentőségűvé váló fajtájára: a hír­lapokra és folyóiratokra is fokozatosan ráirányult a bibliográfusok figyelme. Petrik Géza az önálló kiadványok mellett a hírlapok és folyóiratok és a közleményeik adatait is felvette munkáiba. De külön sajtóbibliográfiák is készültek. Ilyennek vehető Szaládi Antal munkája (A magyar hírlapirodalom statisztikája, 1780-1880, Bp. 1884), ill. Kereszty István műve (A magyar és magyarországi időszaki sajtó időrendi áttekintése, 1705-1867. Bp. 1916).

A magyar bibliográfia alapvető eredményeinek létrejöttéhez ösztönzést nyújtott a nemzeti önérzet, amely a nemzeti múlt értékeinek minél teljesebb feltárására, valamint a hazai és külföldi közvélemény alapos, megbízható tájékoztatására sarkallta a kor kutatóit minden területen. Támogatta e törekvéseket a kor tudományos irányzata: a pozitivizmus is, amely a tények és adatok minél teljesebb összegyűjtését és közreadását tartotta a tudományos kutató munka legfontosabb feladatának. Elősegítették a gyorsan bővülő tudományos kutatás, elsősor­ban az úgynevezett nemzeti tudományok: a történelem, irodalomtörténet, művészettörténet, nyelvtudomány, föld- és néprajz növekvő tájékozódási szükségletei, bibliográfiai igényei is. Mégpedig e tudományok akkori irányzatainak és sajátos követelményeinek megfelelően, első­sorban a múlt dokumentumainak, kéziratos és nyomtatott forrásainak feltárására volt szükség. E három indítóok más, viszonylag kedvező körülményekkel, pl. a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával, a könyvkiadás és kereskedelem segítségével együtt tette lehetővé, hogy a magyar bibliográfia nagy alkotásai és az ezeket kiegészítő művek néhány évtized alatt elkészüljenek, és ha kisebb-nagyobb késéssel is, de rendre megjelenjenek.

Hozzá kell azonban tennünk, hogy a hazai bibliográfia nagy alkotásai kivétel nélkül rend­kívüli áldozatos egyéni teljesítményként készültek el, s a közületi intézmények, szervek, pl. a Magyar Tudományos Akadémia, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, a Magyar Könyv­kereskedők Egyesülete, legfeljebb szellemi támogatást nyújtottak a mű tervének kiala­kí­tásához és kéziratának elkészítéséhez, esetleg előzetes bírálásához. Anyagi segítséget csak egyes művek, pl. Szabó Károly, Kertbeny Károly munkájának a megjelentetéséhez biztosí­tottak. Egyébként a kiadás is a szerző gondja volt.

A múlt kiadványtermést összefoglaló kiemelkedő bibliográfiák mellett azonban nem sikerült rendszeresen biztosítani az egykorú hazai kiadvány termés bibliográfiájának folyamatos, évenkénti elkészítését és kiadását. Az önálló kiadványok kurrens bibliográfiáját a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtára külön e célra létesített folyóiratában: a Magyar Könyvszemlében, ha késéssel is, de megkezdte, azonban csak másfél évtizeden át (1876-1891) folytatta. Kedvezőbb volt a helyzet a hírlapok és folyóiratok kurrens bibliográ­fiájával. Szinnyei József ezt 1871-1894 között a Vasárnapi Újságban adta közre, 1897-1914 között pedig a Könyvszemle közölte.

Még kevésbé sikerült megoldani az egyes tudományágak szakbibliográfiájának,¹¹⁸ valamint az egyes folyóiratcikkek repertóriumának az elkészítését. Ilyen szükségletek ugyan már viszony­lag korán felmerültek, pl. a magyar irodalom általános mutatójának a terve Rómer Flóris indítványa alapján, vagy a történeti szakbibliográfia terve a korszak végén, de csak néhány kísérlet valósult meg belőlük. A legjelentékenyebb Szinnyei József munkája: a Hazai és külföldi folyóiratok tudományos repertóriuma, 1874-1885, amely egy évtized tudományos szempontból jelentős cikkeit igyekezett rendszerezni a Magyar Tudományos Akadémia támo­gatásával, de a 3. kötet megjelenése után a kiadás abbamaradt.

4. A könyvtárügy és a könyvtárak

A könyvtárak számának növekedése azonban egymagában nem mutatja a fejlődés irányát. Az 1884-85-i országos összeírás 1001 magánkönyvtár és 77 kölcsönkönyvtár adatait is magában foglalja. A közkönyvtárak száma akkor a kölcsönkönyvtárakkal együtt mindössze 1400 volt. A Minerva csak a közkönyvtárak adatait veszi számba, de azok közül a legkisebbekét is. A számszerű növekedés nagy részét az akkor létrehozott két új könyvtártípus: a 2026 nép­könyvtár és a 3815 gazdasági könyvtár, tehát 5841 új típusú kiskönyvtár teszi ki. A nagyobb közkönyvtárak száma összesen 1661, vagyis csak 260-nal több, mint 3 évtizeddel korábban.

Ez a néhány összesítő adat már jelzi is a korszak könyvtári kultúrájának helyzetét és problémáit. Még pontosabb képet kaphatunk róla, ha az összefoglaló adatokon túl a dualizmus könyvtárpolitikájának, könyvtárügyének és főbb könyvtártípusainak a helyzetét külön-külön is szemügyre vesszük.

A korszak első felében az állami felügyelet még teljesen kialakulatlan, s később is csak részleges volt. A központi irányításra és ellenőrzésre leginkább illetékes szervnek: a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak általában csak ajánlások megtételére nyílt lehetősége. Pl. Eötvös József is, Trefort Ágoston is felhívást adott ki népoktatási, népnevelési körök léte­sítésére, felügyeleti hatásköre azonban legfeljebb csak a közvetlenül rendelkezése alatt álló könyvtárak ügyében volt, de abban sem egységesen.

Súlyosbította a helyzetet, hogy a könyvtárakat fenntartó szervek sem voltak járatosak a könyvtárügy korszerű kérdéseiben. Nem, vagy alig ismerték a külföldi könyvtárak törekvéseit és eredményeit. Így a könyvtárak működése teljesen a könyvtárostól függött.

Legelsőnek Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter igyekezett jogalapot terem­teni 1874-ben a felügyeleti jogkör gyakorlására, az egyházak várható ellenállása miatt azonban nem törvénnyel, az országgyűlés útján, hanem királyi elhatározás formájában. Az elhatározásban foglaltakat azonban nem sikerült megvalósítani. Két évtized múlva a könyv­tárak irányítását társadalmi szervek létrehozásával próbálták biztosítani. 1894-ben Országos Múzeumi és Könyvtárbizottságot szerveztek, és ennek keretében igyekeztek az együttmű­ködést létrehozni. Ez a laza együttműködés nem hozta meg a remélt eredményt, ezért a követ­kező években összekapcsolták a társadalmi, intézményi együttműködést és az állami, hivatali irányítást. Előbb 1897-ben megalakították a társadalmi szervet: a Múzeumok és Könyv­tárak Országos Tanácsát, amelyben a közművelődési, irodalmi és művészeti egyesüle­tek választott képviselői, továbbá az országos múzeumok és könyvtárak vezetői, minisztériumok és más érdekelt főhivatalok kiküldöttei vettek részt. Ezt követően, 1901-ben megszervezték a hivatalt: az Országos Főfelügyelőséget is.¹²¹ Ettől kezdve megszűntéig (1924) a Fő­felügye­lőség és a Tanács együtt látta el az állami felügyelet feladatait.

Ez a felügyelet azonban nem terjedt ki az összes könyvtárra, csak azokra, amelyek azt önként elfogadták, amelyek államsegélyben, köteles példányban részesültek, amelyek állami gyűjte­ményekből letétet kaptak stb. Közvetlenül az első világháború előtt a Főfelügyelőség a népkönyvtárakon kívül mintegy 78 könyvtár felett gyakorolta a felügyeletet, tehát a túlnyomó többség nem tartozott a felügyelete alá.¹²²

Ilyen körülmények közölt a könyvtárak színvonala és teljesítőképessége az eredmények ellenére is szükségképpen alacsony volt. Mennyiségileg ugyan gyarapodtak a könyvtárak, a minőség azonban nem, vagy csak kevéssé fejlődött. Állományuk többnyire igen vegyes és jórészt rendezetlen. A muzeális értékek mellett sok bennük a felhalmozódott értéktelen lom, kevés az új könyv és folyóirat. A legtöbb könyvtárban nincs olvasóterem, kevés ideig tart nyitva, s olyan időben, amikor a lakosság jelentős része munkája miatt nem látogathatja. Az előítéletek és a települési viszonyok miatt a társadalom széles rétegei, pl. a nők és a fiatalok, vagy a munkások, parasztok egyébként sem vehetik igénybe. A hiányosságok egyik elő­idézője, hogy a könyvtárosok képzetlenek, s a könyvtári gyakorlat elmélete sem áll olyan szinten, amilyenre szükség volna. A bajok másik forrása azonban az, hogy Magyarországon, a külföldhöz viszonyítva is, és az ország gazdasági színvonalához képest is az állami, a közületek és a magánosok egyaránt aránytalanul kevés anyagi támogatást biztosítanak a könyvtárak számára.

Külön gondot okozott a könyvtárak elhelyezkedése az ország települési rendszerében. A főváros és a nagyobb városok lakossága jóval előnyösebb helyzetben volt, mint a kisebb városoké vagy éppen a falvaké. Budapesten és 25 törvényhatósági jogú (megyékkel azonos jogállású) városban, ahol az ország népességének alig 10%-a lakott, volt a könyvtáraknak csaknem harmada és az állománynak több mint a fele. Ugyanakkor a 63 megye területén, ahol a lakosság mintegy 90%-a élt, a könyvtáraknak csak mintegy kétharmada, az összállomány­nak pedig nem egészen a fele volt található. Ez az aránytalan megoszlás azt hozta magával, hogy a nagyobb városokban 1000 lakosra 3397 mű (ezen belül Budapesten 5758 mű), a megyékben pedig mindössze 249 mű jutott. Sőt, a lakosság nagy részére, a falvak népére még annyi sem.


Tudományos és szakkönyvtárak

A könyvtárak e csoportjába soroltak 1884-85-ben 44 nyilvános közkönyvtárt 1,2 milliós állománnyal, 76 hatósági (hivatali) könyvtárt 180.000 művel, 45 egyetemi és főiskolai könyvtárt 432.000 művel és 313 egyházi könyvtárt 1,2 milliós állománnyal, összesen 478 könyvtárt, vagyis a közkönyvtáraknak mintegy harmadát, kb. 3 millió művel. Jelentőségük tehát igen nagy volt, mert köztük találhatók az ország legnagyobb közkönyvtárai az össz­állomány 60%-ával. Állományuk nagy értékű muzeális-történeti részeivel és modern tudo­mányos vagy gyakorlati jellegű dokumentumaival a hazai tudományos kutatást, a felsőfokú szakemberképzést, a termelő- és más gyakorlati munkát, pl. a közigazgatást, igazság­szolgáltatást, közegészségügyet, pénzügyet stb. támogatták. A társadalom időszerű kutatási és gyakorlati szükségleteit elsősorban a nyilvános közkönyvtárak, az egyetemi és főiskolai, továbbá a hivatali könyvtárak szolgálták. Az egyházi könyvtárak a szorosan vett egyházi feladatokon túl, állományuk összetételének megfelelően, főként a történeti jellegű búvárko­dásokat segítették.

A korszak későbbi évtizedeiben a tudományos és szakkönyvtárak, ha nem is minden csoportban egyformán, további számottevő fejlődést értek el. Tanúsítják ezt az alábbi adatok az állomány fejlődéséről, a látogatók számának és a forgalomnak emelkedéséről.¹²³

Nálunk a könyvtár viszonylag későn lett a társadalom szélesebb rétegeinek művelődési intézményévé. Akkor is a népességnek csak kis része vette igénybe, és egy-egy olvasó kevés művet használt. A közkönyvtárak művelő-nevelő hatása a társadalom életében tehát viszonylag csak szűk körben érvényesülhetett, és mélyebbé is csak a viszonylag kevés rendszeres olvasóban válhatott.

A fejlettebb külföldi országokban a közkönyvtár már évtizedekkel korábban, a polgárság hatalomra kerülésével a társadalom tömegművelődési intézményévé fejlődött. A könyvtárak új típusát: a nyilvános, ill. közkönyvtárakat (librairie publique) Franciaországban a polgári forradalom teremtette meg a városokban a korábbi, ill. egykorú, többé-kevésbé korlátozott nyilvánosságú könyvtárak mellett, majd később a falvakban ún. népkönyvtárakat létesítettek. A XIX. század derekán a közművelődési könyvtárak fejlettebb változata (public library) jött létre az angolszász országokban. A század második felében Angliából és az Amerikai Egyesült Államokból átterjedt a világ más részeibe, többek között a skandináv, a Benelux államokba és Svájcba. Ezt vette alapul és fejlesztette tovább Lenin útmutatásai nyomán a Szovjetunió is a szocialista közművelődési könyvtári rendszer kialakításában. Ennek a meg­honosítását szorgalmazták a dualizmus korának haladó magyar művelődés- és könyvtár­politikusai: György Aladár és Szabó Ervin is.

Nyilván azért fordult a társadalmi és kulturális haladás híveinek figyelme, itthon és külföldön egyaránt, az angol-amerikai közművelődési könyvtárak felé, mert ezek célkitűzéseikben és működésükben jóval demokratikusabbak voltak – a működési területükön élő lakosság egészének könyvtári szükségleteit egységesen, megkülönböztetés nélkül, az állományuk egészének hozzáférhetővé tételével igyekeztek kielégíteni –, s ugyanakkor szakmailag jóval fejlettebbek, szolgáltatásaikkal jóval eredményesebbek voltak, mint a francia-német változat városi, ill. népkönyvtárai.

A dualizmus korában a társadalom szélesebb köreinek művelődését szolgáló különböző könyvtárak: a városi közművelődési, továbbá kaszinói, egyesületi, polgári olvasóköri, ipar­testületi, kereskedőegyleti, legény- és leányegyleti, továbbá a munkás szakegyleti, ill. szegény­paraszti stb. könyvtárak nem minden előzmény nélkül jöttek létre. Néhányat közülük már a feudalizmus utolsó évtizedeiben, ill. az önkényuralom időszakában megalapítottak. Egyesek valamely magánkönyvtár közhasználatra való felajánlásával keletkeztek, pl. a Kulcsár-könyvtár (Komárom, 1827), a Csaplovics-könyvtár (Alsókubin, 1839); a Zala megyei közkönyvtárat Kisfaludy Sándor, Skublics Károly és mások adományából létesítették (1826-1831). Másutt a megyék vezető rétegei, ill. a városok vezetői és polgárai szerveztek megyei, városi, kaszinói, ill. más egyleti könyvtárt, pl. Kőszegen (1810), az Olvasó Társaság Somogy megyében (1828), Esztergomban (1842), Losoncon (1851), Békés megyében Gyulán (1865). A nagyobb fürdőhelyeken az üdülőközönség számára létesítettek könyvtárakat, pl. Tátra­füreden (1857), Herkulesfürdőn (1860) és Új-Tátrafüreden (1868). Az iskolák egy részében ifjúsági olvasóköröket és könyvtárakat hoztak létre. A nagyobb könyvkereskedések, sőt a mun­kásság szakegyletei is már akkor megalapították az első könyvtáraikat, pl. a nyomdá­szokét (1865). Ugyanakkor néhány falusi könyvtár is létrejött lelkes egyéni kezdeménye­zésből vagy pedig közös gondoskodásból. Ezek közül több később is évtizedeken át műkö­dött, pl. Kiskéren (1850), Bánkúton (1864) stb.

A kiegyezés utáni szabadabb légkörben a népesség legkülönbözőbb rétegei nagy számban szervezték újjá vagy alapították meg igényeik és érdekeik szerint a különféle művelődési egyesületeket, egyleteket, társulatokat, társaságokat, társasköröket, kaszinókat, polgári körö­ket, olvasóköröket, gazdaköröket, népköröket, szakegyleteket. Úgyhogy az 1878. évi országos összeírás szerint¹²⁵ 964 különféle egyesület volt az országban 89.730 taggal, s ezek évi kiadásai együttesen 657.865 forintot tettek ki. Úgy látszik, nem volt valamennyinek könyvtára, mert 1884-85-ben összesen 328 egyesületi, társulati, köri könyvtárt írtak össze, s ezekben 396.617 kötet állomány volt található, amiből abban az évben 25.022 olvasó 131.825 kötelet olvasott. Tehát a tagoknak alig több mint negyede vált csak olvasóvá, és az állomány­nak mintegy harmadát vették kézbe. A világháború kezdetéig a könyvtárak száma 506-ra, állományuk pedig 779.675 kötetre emelkedett. Ami azt mutatja, hogy a fejlődés üteme több mint negyedszázadon át nem változott, az évi gyarapodás 14.000 kötet körül mozgott.

Az idő múlásával azonban kitűnt, hogy egyfelől a már létrejött könyvtárak magukra hagyatva nem fejlődnek kellő mértékben, és nem működnek elég hatékonyan, másfelől pedig a társadalom különböző osztályaiban, ill. rétegeiben más jellegű és mértékű az igény a könyvtári olvasmányokra, s erősen különböző a helyzetük a könyvtárak létrehozásához szükséges gazdasági erő és az olvasáshoz nélkülözhetetlen szabad idő tekintetében is. Ezért hamar szükségét érezték, hogy a társadalom kulturális tevékenységének felső irányítására országosan és törvényhatóságonként központi szervet létesítsenek. Előbb a Vallás- és Köz­okta­tásügyi Minisztérium hívta fel a községek vezetőinek a figyelmét a népkönyvtárakra (1882). A közművelődési egyesületek is programjukba iktatták a népkönyvtárak létesítését, elsőnek az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE, 1885), amely pl. 1888-ban 13 népkönyvtárat ajándékozott a falvaknak, majd csatlakozott a Dunántúli, a Délmagyar­országi és a Felsőmagyarországi Közművelődési Egyesület is. Az eredmény azonban mind­addig meglehetősen szerény volt, amíg a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelősége kézbe nem vette a népkönyvtárak szervezésének ügyét, és az állami költségkeret számottevő mértékben nem emelkedett.¹²⁶ Ez 1900-ban 4000, 1901-ben 19.000, 1912-ben pedig 52.200 koronát tett ki. A Tanács, ill. a Felügyelőség 12 év alatt 644 népkönyvtárat állított össze és küldött szét, 573.312 korona összköltséggel. Más forrásból is létesültek népkönyvtárak, így 1912-ben már összesen 2026 népkönyvtári tartottak számon, amelyben 606.363 kötet volt. Az olvasók és a kölcsönzések száma évről évre emelkedett. 1910-ben 726 népkönyvtár 673.091 kötetet, 1911-ben pedig 872 népkönyvtár 725.210 kötetet kölcsönzött. A kölcsönzések zöme a fővárosra és a nagyobb vidéki városokra esett. A használt műveknek 55%-a szépirodalmi jellegű volt. Az olvasott írók közül 1909-ben az élen Jókai állt. Utána Mikszáth Kálmán, Benedek Elek, Verne, Gárdonyi Géza, majd Beniczkyné Bajza Lenke, Vas Gereben, Rákosi Jenő és Viktor, ill. Herczeg Ferenc következett. Az ismeretterjesztő olvasmányokból legfeljebb néhány népszerű történeti mű emelkedett ki.

A Közoktatásügyi Minisztérium népkönyvtárain kívül nagyszámú gazdasági népkönyvtárat telepített szét az országban a Földművelésügyi Minisztérium 1904-től. A számuk 1912-ben 3815 volt, s az állományuk 447.708 kötetből állott. Kezdetben csak gazdasági szakmunkák kaptak bennük helyet, később könyvtáranként 30-40 szépirodalmi kötettel is kiegészítették egy részüket.

A népkönyvtárakkal kapcsolatos tapasztalatok felhasználásával szervezte meg a Honvédelmi Minisztérium a legénységi könyvtárakat. 1907-1909 során 94 gyalogsági és 20 lovassági alakulat kapott könyvtárat, ugyanakkor a tiszti olvasóköröket is fejlesztették.

A városi közművelődési könyvtárak túlnyomó többsége a XIX. század két utolsó és a XX. század első évtizedében létesült. A kiegyezés előtt mindössze 5 városi könyvtár volt, a korszak vége felé 55 működött. A legkisebbek állománya 1912-ben csak néhány száz kötetből állott, a nagyobbaké (pl. Kassán, Komáromban) 30-50.000 között mozgott. Sőt, a két leg­nagyobb közül a szegedié felül volt 80.000-en, a budapestié pedig 120.000 körül járt. A közművelődési könyvtárak fejlődése szempontjából a legjelentősebb a Fővárosi Nyilvános Könyvtár volt. Itt Szabó Ervin és munkatársai az angol public library mintájára, ha szerény formában is, de lényegében megvalósították az új közművelődési könyvtártípust, amely egyet­len intézményi keretben egyesítette az általános tudományos és népművelési funkciókat, sőt összekapcsolt ezekkel bizonyos szakkönyvtári feladatokat, így a szociológiai, az urbanisztikai szakirodalom gyűjtését és nagyszabású helytörténeti gyűjtemény létesítését. Ezzel a fővárosi új közművelődési könyvtár nemcsak a saját fejlesztési problémáit oldotta meg, hanem egyben példát mutatott a vidéki közművelődési könyvtárak korszerű tovább­fejlesztéséhez is.

A városi lakosság olvasmányokkal való ellátását szolgálták a kölcsönkönyvtárak is,¹²⁷ amelyek könyvkereskedők és más magánszemélyek tartottak fenn. Ezek száma, állománya és forgalma a korábbi időszakokhoz képest erősen megnövekedett. 1884-85-ben az országban 77 kölcsönkönyvtárat vettek számba. A 77 kölcsönkönyvtárban 112.404 mű volt 419.967 kötetben. Az állomány túlnyomó többségét szépirodalom (86,7%), főként regények alkották. A művek 60%-a német, 22,5%-a magyar, 13%-a francia, 2,7%-a angol nyelvű volt. Az olvasók száma 5189, az olvasott műveké pedig 75.843 volt. A kölcsönkönyvtárak jelentőségét mutatja, hogy az összes közkönyvtári olvasmányok 12%-a a kölcsönkönyvtárakból került az olvasók kezébe.


Közép- és népiskolai könyvtárak

A népiskola, majd a középiskola gyökeres reformja ráterelte a figyelmet az iskolai könyv­tárakra is. A buzdító felhívásokon túl a Közoktatásügyi Minisztérium rendelkezése (1877) legalább a községi iskolák könyvtárai számára, ha szerény keretek között is, megteremtette az anyagi alapot azzal, hogy az elemi iskolai tanulóktól 25, a felső népiskolásoktól pedig 50 krajcár felvételi díjat szedett az iskola könyvtára javára.¹²⁸ Ez egyben ösztönzést adott az egyházi iskoláknak is.

A népiskolai könyvtárak fejlődését tanúsítja, hogy amíg 1869-ben mindössze 870 iskolában volt könyvtár, addig az 1907-1908. tanévi összeírás során 4873 iskolai ifjúsági könyvtárat találtak 662.303 kötet állománnyal, amit 276.199 tanuló és 64.392 más olvasó (tanító, iskolaegyesületi tag stb.) használt. Ugyanekkor 3687 tanítói könyvtárat írtak össze 488.595 kötettel és 23.776 használóval. Az állami és községi népiskolák csaknem mindegyikében volt könyvtár. A felekezeti népiskolák jóval rosszabbul álltak.

A polgári iskolák és felsőbb népiskolák könyvtárai az új iskolatípussal együtt fejlődtek. Mintegy 86,8 százalékukban volt ifjúsági könyvtár, 207.000 kötetnyi állománnyal, és 80 százalékukban tanári könyvtárt is létesítettek, 212.000 kötet állománnyal. Egy-egy iskolában átlagban a tanári könyvtárra 607, az ifjúsági könyvtárra 552 kötet jutott.

A középiskolák kedvezőbb helyzetben voltak. 1884-85-ben 263 középiskolai ifjúsági és tanári könyvtárt vettek számba, amelyekben az állomány együttesen 986.713 kötetet tett ki, s amiből 21.102 olvasó 122.718 kötetet vett kölcsön. A Magyar Minerva 1912-13. évi adatai szerint összesen 327 középiskolában volt könyvtár, együttesen 2.486.916 kötettel.

Minthogy csaknem valamennyi középiskolának külön tanári és ifjúsági könyvtára volt, a középiskolai könyvtárak száma ekkor már 600 körül van, s az összállomány közel két és fél millió kötetet tett ki. Sőt ennél valamivel több lehetett, mert néhány nagy múltú középiskola könyvtárát több mint 200.000 kötettel az állomány történeti értékei miatt a tudományos könyvtárak közé sorolták

A házi, családi könyvtárak mindenkor nagy szerepet töltöttek be az olvasási kultúra alakulásá­ban, hiszen az olvasók legfejlettebb rétegei rendszerint ide gyűjtik és innen veszik kézbe a legkönnyebben és leggyakrabban az olvasmányaikat. Az 1884-85. évi országos összeírás – mint már említettük – összesen 1001 magánkönyvtár adatait dolgozza fel.¹²⁹ Elsősorban a régi, nagy értékű családi könyvtárakat, de szép számban szerepelnek benne az újabb keletű s kisebb gyűjtemények is. Valószínű, hogy ezek száma még több is lett volna, ha induláskor nem állapítják meg indokolatlanul túl magasan, legalább 1000 kötetben a felvétel feltételét.

Az 1001 magánkönyvtár közül 1830 előtti időből való 51, 1830 és 1807 között jött létre 299, a többi 1867 után keletkezett, ill. nem tüntették fel a keletkezés időpontját.

A magánkönyvtárak állományának összetétele bizonyos mértékig különbözött a közkönyv­tára­kétól. Szembetűnő, hogy jóval kevesebb bennük a filozófia, pontosabban a teológia része­sedése (22%-kal szemben csak 12,4%), valamint a tankönyv és ifjúsági irodalom (6,7%-kal szemben csak 3,3). Ezzel szemben jóval nagyobb a szépirodalom (10,9%-kal szemben 19,1%) és az államtudomány részesedése. Valamivel magasabb a történelem, a nyelvészet és a természettudomány aránya is. A magánkönyvtárak állománya tehát közelebb áll a társadalom akkori szükségleteihez, mint a közkönyvtáraké.

A magánkönyvtárak tulajdonosai és gyűjtőinek mintegy harmada a volt feudális osztályok tagjai: földbirtokos (182), főpap (85), főtisztviselő (69), összesen 336. Közel kétharmada különféle polgári rétegekhez, értelmiségi foglalkozásúak vagy gazdasági vezetők közé tartozott, pl. tanár (187), ügyvéd, bíró (97), orvos (68), tisztviselő (51), bankár, gyáros (29), író, újságíró (25), könyvtáros, muzeológus (14), mérnök (14) stb., összesen 639. A társadalom szerényebb helyzetben élő és dolgozó tagjai, pl. tanítók, kistisztviselők, munkások, parasztok, alig szerepelnek a gyűjtők között.

5. A szocialista olvasási, könyv- és könyvtári kultúra kezdetei

A munkás- és parasztmozgalmak kiadványai, elsősorban a mozgalom céljait, az ipari munkásság, ill. a földmunkásság politikai, világnézeti tudatosulását, osztállyá szerveződését szolgálták. Így a saját újságok, folyóiratok állásfoglalásai a bel- és külföldi eseményekről, a külföldi baloldali és marxista írások magyar fordításai folyamatos útbaigazításokat nyújtottak a munkásság érdeklődő seregeinek. Ezek mellett jelentős szerepet kaptak a társadalomtudo­mányok, a műszaki és természettudományok legújabb eredményei, a magyar és külföldi szép­irodalom sok becses alkotása. A munkásmozgalmi kiadványokról készült két biblio­gráfia¹³⁰ jó áttekintést nyújt azokról az eredményekről, amelyeket száz esztendő alatt a mozgalom bátor úttörői: szerzők, fordítók, kiadók, nyomdászok, terjesztők e téren elértek.

Az újságok és folyóiratok puszta címanyaga tanúsítja a mozgalom szerveinek százados, szívós erőfeszítését, amit a dolgozók tájékoztatása és nevelése érdekében kifejtettek. Táncsics Mihály két lapja: a Munkások Újsága és az Arany Trombita, a magyarul és németül meg­jele­nő Általános Munkásújság, a Munkás Heti Krónika s utódja, a Népszava, amely századunk elején már 26-28.000 példányban jelent meg, a Nőmunkás, amely 1905-től került kiadásra, az Ifjúmunkás, továbbá az egyes szakszervezetek lapjai (a század elején 24, köztük pl. a Typo­graphia, a nyomdászok lapja) és a szociáldemokrata párt elméleti folyóirata: a Szocializmus. A parasztság lapja közül a Világszabadságot, a Paraszt Újságot, a Szabad Szót, a Földművelőt és a Földművelők Szaklapját kell megemlítenünk.

A munkáskönyvtár mindig fontos kiegészítő része volt a mozgalmi szervezetnek: szakszer­vezetnek, pártszervezetnek. A szegényparasztság olvasóköre viszont maga volt a mozgalmi szervezeti keret. Az olvasókörben folyt az agrárszocialista földmunkásság politikai és társas élete, ez volt művelődésének egyik legfőbb, majdnem egyetlen intézménye. Mindkét könyv­tár­típus megegyezik azonban abban, hogy mindegyik igazi népi művelődési intézmény volt. A munkások, ill. szegényparasztok maguk létesítették, a saját mozgalmi és művelődési célkitűzéseik és igényeik támogatására, a saját anyagi erőfeszítéseik árán, legjobb tudásuk szerint.

A munkásság első könyvtárai a szakegyletek keretében alakultak meg, s a munkásság legszélesebb tömegeit ellátó közművelődési könyvtárakként működtek. A legelső munkás­könyvtárat a munkásmozgalomban élenjáró nyomdászok szervezték meg önképző egyletük­ben 1865-ben.¹³¹ A másodikat a hazai munkásság legelső országos szerve: az Általános Munkásegylet létesítette.¹³² 1906-ban 28 országos szakszervezet működik, mintegy 130.000 taggal. A legtöbbnek már az első világháború előtt volt könyvtára. 1904-ben 346 gyűjtemény­ről vannak adatok. Ezek egyenként havonta átlagosan 80-100 kötetet kölcsönöztek. Szabó Ervin adatai szerint pl. 1907-ben a nyomdászok központi könyvtárában egymagában 6400 kötet volt.

Tömeghatásukban a szakszervezeti könyvtárak mellett a legjelentősebbek az agrárszocialista olvasókörök voltak.¹³³ A falvakban a parasztság erős rétegeződése miatt, különösen a nagyobb községekben, több kör is működött, pl. a gazdag, ill. középparasztok gazdakörei, Kossuth-körei, függetlenségi körei, a gazdálkodó ifjak körei. Ezek a polgárosuló, tőkés útra tért parasztság politikai vagy társaskörei voltak. A másik út felé, a munkásság szocialista társa­dalmi rendje felé csak a szegényparasztság földmívelőegyletei, földmunkásegyletei, agrár­szocialista olvasókörei tekintettek. Ezek nagyobb számban a XIX. század utolsó évtizedeiben keletkeztek. A századfordulón már az agrárszocialista mozgalmak központjaivá váltak.

A könyvtárak állományában a fennmaradt katalógusok tanúsága szerint az olvasmányos regények (Jókai, Jósika, Dumas, Dickens, Cervantes, Zola, Tolsztoj stb.) mellett szép számmal szerepelnek az ún. felvilágosító könyvek (Táncsics munkái, Szokoly Viktor: A pápák bűnei, Csernisevszkij: Mit tegyünk?, Kossuth iratai, Darwin: Az emberi faj története, Engels, Kautsky egyes írásai). Rendszeresen járnak újságok és folyóiratok, pl. a Népszava, Világszabadság, Világ, Magyar Köztársaság. Csupa olyan könyv vagy folyóirat, amely a társadalmi és történelmi valóság megismerését, a politikai tudatosulást segítette.

Éppen az olvasmányok tudatosabb és igényesebb megválasztása emeli a munkás- és agrár­szocialista könyvtárat a népkönyvtárak fölé, és avatja a munkásság és szegényparasztság nevelőjévé.

Az ipari és mezőgazdasági munkásság nagy tömegei mellett az értelmiségiek különböző csoportjai is felismerték a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális elmaradottság súlyos hátrányait, és harcot indítottak ezek felszámolásáért. A politika területén a polgári radikálisok, a szociáldemokraták és a szakszervezetiek balszárnya, az irodalomban a Nyugat első nemzedéke, a zenében Bartók, Kodály és követői, a képzőművészetben a modern irányzatok hazai megalapítói és hívei, a tudományban a Társadalomtudományi Társaság, a Galilei Kör s a Huszadik Század történészei és szociológusai egyre tudatosabban foglaltak állást a múlttal szemben, és szálltak síkra az újért, különösen a századforduló után.

Ennek a „második reformnemzedéknek”¹³⁴ a munkássága, így Ady harcos forradalmi cikkei, Szende Pál radikális történeti tanulmányai, Pulszky Ágost, Pikler Gyula és Jászi Oszkár jogi és társadalomtudományi munkái megingatták, sőt nem egy esetben szétfoszlatták a dualiz­mus­kori hivatalos történelmi, társadalmi illúziókat. A Népszava, a Világ, Az Újság, a Pesti Napló, a Nyugat és a Huszadik Század, valamint a haladó szellemű könyvek, röpiratok egész sora fokozatosan új közvéleményt formált ki.

Ez a polgári radikális, ill. részben marxista forradalmi front kisebb vagy nagyobb vitákban szükségképpen szembekerült a dualizmus uralkodó osztályaival és hivatalos védelmezőivel – országosan feltűnést keltő módon a pécsi szabadoktatási kongresszuson (1907), amelyet a közművelődés állami irányításának és ellenőrzésének a megerősítésére hívtak össze, de amely az egykorú megállapítás szerint „a világnézetek csatájává” vált. Itt a „haladás hívei: Pikler Gyula, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond és különösképpen a fiatal Szabó Ervin határozottan szembefordultak a hivatalos művelődéspolitikával, amelyet pedig olyan országos tekintélyek képviseltek, mint Beöthy Zsolt, Berzeviczy Albert, Herczeg Ferenc, Prohászka Ottokár, Rákosi Jenő. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ország társadalma immár a kultúra területén is, s azon belül a könyv- és lapkiadás mellett a könyvtárügy területén is két táborra oszlott. Sőt az is bebizonyosodott, hogy a munkásság és parasztság, valamint a városi dolgozó rétegek érdekeinek felkészült és határozott védelmezője akadt Szabó Ervinben.

Szabó Ervin munkatársai, Dienes László, Braun Róbert, Kőhalmi Béla, Pikler Blanka, Várady Irma, Szigeti Gabriella és mások segítségével teljesen új utat nyitott a hazai könyvtárügy fejlődésében. Könyvtárpolitikai terveiben és eredményeiben az volt a forradalmian új, hogy a dolgozó tömegek: munkások, parasztok és értelmiségiek művelődési szükségleteit és igényeit felismerte, ezeket következetesen képviselte, és szervesen összekapcsolta gazdasági-politikai érdekeikkel. Ezeknek a társadalmi érdekeknek a támogatására az egykorú kezdetleges népkönyvtárakkal szemben a hazai munkás- és parasztmozgalmak könyvtári hagyományaira s az akkori legjobb külföldi (angolszász) megoldásokra támaszkodott. Egyik legfőbb alkotása a Fővárosi Nyilvános Könyvtár, amelyben megteremtette a legkorszerűbb könyvtártípus: a nyilvános könyvtár itthoni változatát. Ebben a központi könyvtárat a korszerű szociológiai, várospolitikai kutatás jól használható munkaeszközévé tette. Ugyanakkor a kerületi közmű­velődési fiókok létrehozásával megkezdte egy új tömeghatású könyvtári rendszer kialakítását, amely messze felülmúlta az állami népkönyvtárak színvonalát. Egyben példát adott vidéki városaink és nagyobb községeink könyvtárai számára is.

Elméleti kutatásaival, elvi állásfoglalásával, tanácsaival, gyakorlati példáival további jelentős segítséget adott az ország többi könyvtárának is, pl. a tájékoztatás területén az időszerű bibliográfiák készítésével, az akkor újszerű tizedes osztályozás bevezetésével, a fiókkönyvtári címjegyzék összeállításával stb. Munkásságának egyik legfőbb eredménye, hogy munkatársai közül kerültek ki a Tanácsköztársaság könyvtárügyének vezetői, leglelkesebb segítői: az első szocialista forradalom könyv- és lapkiadásának és könyvtári politikájának elvi megalapozói és a gyakorlati megvalósítás megindítói.

Szabó Ervin kiemelkedő jelentőségét a kortársak és az utókor is felismerte és helyesen értékelte. A Magyar Tanácsköztársaság pl. összes műveinek kiadását határozta el, s egyik legfontosabb alkotását: a Fővárosi Nyilvános Könyvtárat róla nevezte el. A moszkvai Szocialista Akadémia pedig tagjául választotta, egyedül magyar kortársai közül. A történelem mérlegén – az értékelésével kapcsolatos viták után is – a magyar szocialista könyv- és könyvtári kultúra legnagyobb hatású alapozójának bizonyult.¹³⁵

Javában állt a harc a haladás és a hagyomány hívei közölt, amikor kitört az első világháború, és súlyos válságba sodorta az országot és népét. A négyéves háborús hanyatlás természet­szerűen alapvetően befolyásolta az olvasási, könyv- és könyvtári kultúrát is. Bizonyos mértékig kedvezően azzal, hogy a népesség jóval nagyobb része kezdett érdeklődésből vagy időtöltésből hírlapokat, képeslapokat, könyveket olvasni. De kedvezőtlenül azzal, hogy csökkent az olvasnivaló. Anyag- és munkaerőhiány miatt zsugorodott a könyvkiadás, sőt nehézségekkel küzdött a lapkiadás is. A közkönyvtárakat alig fejlesztették. Nem jöhetett be a külföldi könyvek, folyóiratok, lapok jelentős része. A hírlapok és képeslapok gyors, felszínes és a szigorú cenzúra miatt egyre hiányosabb tájékoztatásain kívül egyre nehezebbé vált mind az általános művelődési, mind a tudományos kutatási igények kielégítése.

A gazdasági, politikai és kulturális élet sok évtizedes ellentmondásait csak a társadalom viszonyainak új alapokon való újrarendezésével lehetett volna megoldani. Erre tettek sok reménnyel biztató kísérletet az 1918-19-es forradalmak az életviszonyok, ezen belül a könyv- és könyvtári kultúra alapvető viszonyainak gyökeres megváltoztatásával.