1849-TŐL 1945-ig összeállította kovács máTÉ

A) OLVASÁSI KULTÚRA ÉS TÁRSADALOM

Művelődéspolitika és olvasás

20
EÖTVÖS JÓZSEF¹³⁶ FELHÍVÁSA
NÉPNEVELÉSI EGYLETEK ALAKÍTÁSÁRA
Budapest, 1867. július 3.

Báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter a múlt év augusztus havában számos magán- és közhivatalt viselő hazafiakhoz egy felhívást küldött szét, melyben indítványozza, hogy az ország minden vármegyéjében, minden vidékén, sőt minden népesebb városában „népnevelési egylet” címmel alakítsanak a honpolgárok társulatokat a népiskolai oktatás gyámolítására.

Nagyobb fontosságú közügyeink között nincsen tán egy sem, melyre nézve a reformok szüksége oly általánosan elismertetnék, mint a közoktatás. És ha meggondoljuk, hogy száza­dunkban, midőn a nyers erő nagy részben gépek által pótoltatik, s az emberi munkának becse minden téren a munkás értelmességétől s ügyességétől függ, az iparnak kifejlődése is az iparos osztályok műveltségétől feltételeztetik; ha meggondoljuk, hogy a jogegyenlőség elve, melyet utolsó törvényeink kimondottak, mindaddig puszta szó, sőt bizonyos körülmények között csak egy nagy veszély marad, mely az államot fenyegeti, még a nemzet azon osztályai, melyek politikai jogokkal ruháztattak fel, az azoknak gyakorlására megkívántató míveltséggel nem bírnak; ha tekintetbe vesszük jelen állapotainkat s azt, mily hosszú idő szükséges arra, még ezen ügyre fordított törekvéseinknek eredményét láthatjuk: igen természetesnek kell találnunk a türelmetlenséget, mellyel a népnevelés ügye minden alkalommal szóba jön.

Senki a buzgóságot, mellyel egyes lapok s egyesek ezen ügyet felkarolták, senki a követelést, hogy a kormány mindenekfelett arra fordítsa figyelmét, nem fogja rosszallani.

Mindezen sürgetésekben csak egy tévedést látok, s ez azon igen elterjedt meggyőződés, hogy a kormány még azon esetben is, ha egész hatalmát és befolyását kizárólag erre fordítaná, a közoktatás ügyében mindent vagy akár csak legtöbbet tehetne.

Nem szándékszom azon kérdés bővebb tárgyalásába ereszkedni, mennyiben célszerű s helyes az, hogy alkotmányos országban az egész népoktatás kizárólag a kormány befolyásának engedtessék által. Annyit azonban ki kell mondanom, hogy nézetem szerint a nevelésnek szabadsága alkotmányos országban éppoly lényeges, mint a sajtószabadság, ugyanazon okból s ugyanazon feltételek alatt. E szabadság nélkül a polgárok szellemi kifejlődése erőszakosan egy bizonyos irányba szoríttatnék. És ha a kormánynak főfelügyelési jogát senki sem vonhatja is kétségbe, s ha annak legfőbb kötelességei közé számítható őrködni afelett, hogy az oktatás jótéteményeiben az ország minden polgárai részesüljenek, de a jog és kötelesség nem terjedhet annyira, hogy az egyeseknek s testületeknek szabadságát e téren korlátolja. Az állam nem mondhat le befolyásáról a közoktatásra, de e befolyást nem rendeletek, hanem azáltal gyakorolja a legsikeresebben, ha az oktatást egy bizonyos irányba vezetve, a siker által, melyet előmutathat, másokat is azon irány követésére kényszerít.

Ha van feladat, melynek megoldására az állam minden hatalma elégtelen – ez a népnevelés. Oly feladat az, melyet csak a nép maga oldhat meg.

Az egyes ember, de még inkább egy nemzet nem élettelen anyag, melyet a leghatalmasabb művész is tetszése szerint faraghatna képzeletében előtte lebegő ideáljának megfelelővé; az emberi szellem úgy egyéni létében, mint társadalmi közösségében oly önálló hatalom, mely egyedül önmunkásságával fejtheti ki erőit és képességeit.

A népnek csak magának lehet önmagát művelnie. Egyedül ott fejlődhetik ki életrevaló, önálló, maradandó és az emberi polgáriasodásra valóban gyümölcsöző műveltség, hol a művelődés szükségének érzete a nemzet lelkületében felébredvén, a polgárok minden osztá­lyainak vállvetett közreműködése által, magából az összes nép életéből képződik ki. És éppannyira az állami közhatalom csak segélyezni és gyámolítani képes az egyeseknek és testületeknek idevonatkozó törekvéseit, mint viszont a kormánynak minden legüdvösebb intézkedései is óhajtott siker nélkül maradnak, ha a társadalom közreműködése által nem támogattatik.

Annyival inkább áll ez pedig nálunk, hol a népnevelés jelenleg csaknem kizárólag hitfeleke­zetek kezében van, s onnét a közérzület sértése nélkül ki sem vétethetik; és ahol jelen financiális helyzetünkben semmi kilátásunk sem lehet arra, hogy a törvényhozás a kormányt a népnevelés által szükségelt pénzösszegekkel oly bőven láthassa el, minőt ez ügynek tisztán állami kezelése igényelne.

Az itt kifejtett okok által indíttatva, szükségesnek tartanám a levelemhez mellékelt előleges terv­rajz szerint való „népnevelési egyletek” alakítását. Ez nem ugyan hivatalos állásomnál fogva, hanem mint a népnevelés ügyével éveken át tüzetesen foglalkozó s azt mindenekfelett szívemen hordozó polgára hazámnak, nagyon tisztelt kegyed hazafiúi buzgalmához fordulok, s fel­kérem, szíveskedjék vidékén és megyéjében egy ilyen egylet minél elébbi megalakulását eszközölni.

E mellékelt tervrajzban a világért sem változhatatlan szabályokat akarok adni, melyeket egyedül el vagy el nem fogadni lehetne, hanem csupán tájékozást szándékozom abban nyújtani ez egyletek iránti nézeteim és javaslataim felől. Ez oka, hogy abban lehetőleg csak általános alapvonásokat igyekeztem kiemelni; szervezetét és szabályait úgyis mindegyik alakulandó egylet a helyi viszonyok szerint önmaga fogja részletesen megállapítani...

Meggyőződésem szerint a népnevelés mezején gyors és biztos haladásunk csak így eszkö­zölhető, s talán nem csalódom, midőn azon reményemet fejezem ki, hogy miután e hazában gondolkodó ember nem lehet, ki a népnevelés ügyének fontosságát át nem látná – a nemzet jobbjai pártkülönbség nélkül ezen ügy előmozdítására velem kezet fognak.

A szövegközlés alapja: Néptanítók Lapja, 1868. február 6. 6-7. l.

21
KELETI KÁROLY¹³⁷
MÍVELTSÉGI ÁLLAPOTAINK
1871

Bármely társadalmi kérdést pendítsük meg hazánkban, melynek kielégítő megoldása nem akar sikerülni, a sok tapogatózás után osztogatott tanács utóvégre is abban összpontosul, hogy a nép műveltségi állapotán kell segíteni.

S ha komolyan megfontoljuk a megelőzött fejezetekben tapasztaltakat, csakugyan azt kell konstatálnunk, hogy őstermelésünk és iparunk, kereskedelmünk és üzleti életünk mind abban sínylik, hogy népünk műveltebbjeinek száma nem áll helyes arányban a milliókkal, melyek e számot kiadják, és hogy e milliók éppen nagyon is műveletlenek.

A népben a legelemibb műveltség azon foka, mely magasabbnak megszerzésére képesítene, az olvasni-írni tudás hiányzik; a középosztályban hiányzik nagyrészt a műveltség azon foka, mely a szükséges ismeretek megszerzése iránt fogékonnyá s így fokozottabb keresetre képessé tehetné; a középen is kiváló osztályoknál végül szintén hiányzik vagy azon általános műveltség, melyet európainak nevezünk, s amely egyedül képes oly magaslatra emelni, hogy elfogultság nélkül tanulmányozhassuk saját nemzeti viszonyainkat, s iparkodjunk rajtuk javítani; vagy ha ez európai műveltség mai alakjában megvan, akkor hiányzik ismét a nemzeti nézőpont, a hazai ismeretek azon nélkülözhetetlen mennyisége, mely nélkül Európa civilizált polgárai nagy tömegében ellehetünk s mozoghatunk ugyan botrányos feltűnés nélkül, de európai műveltségű magyar ember számában soha sort nem foghatunk...

22
EÖTVÖS LORÁND¹³⁸
ELNÖKI SZÉKFOGLALÓ BESZÉD A MAGYAR TUDOMÁNYOS
AKADÉMIA KÖZÜLÉSÉN

(Részlet)

... Az Akadémia alapszabályaiban az olvassuk, hogy célja a tudomány és irodalom magyar nyelven művelése és terjesztése, történetének szelleme pedig ezt súgja: törekedjünk arra, hogy nemzetünk magyar, de nemcsak magyar, művelt is legyen, s mint ilyen, megállja helyét a számban nagyobb, hatalomban erősebb európai nemzetek között. Nagyot haladtunk az utolsó évtizedekben e célunk felé, bátran mondhatjuk, hogy vagyunk olyan jó magyarok, mint amilyen jó német a német, jó francia a francia és jó angol az angol; európai műveltség tekintetében is magasabban állunk ma, mint ötven éve, de azért ne feledjük egy pillanatig sem, hogy ez irányban az említett nagy nemzeteket még el nem értük. Azért éppen most, mikor nemzeti létünk jobban biztosítva látszik, mint bármikor volt, egész erőnket arra kell fordítanunk, hogy az előttünk haladókkal egy vonalba jussunk. Ezt téve, jobb hazafiak leszünk, mintha a történetünkben és köznépünk életében megőrzött ősi szokásokat túlmagasz­talva, azoknak erőltetett felelevenítése által törekednénk nemzeti létünket biztosítani, mert bizony, e szokások között van rossz szokás is elég, nem Európába, és nem a mai korba illő pedig még több...

Nem különböző tudományokon dolgoznak e nemzetek; egy az épület, melynek építésén mind­annyian közreműködnek. De mivel ez az épület annyira terjedelmes, hogy elkészülni soha nem fog, és az idő múltával már-már befejezettnek látszó részei is lényeges átalakulásokra szorul­nak: van ez egy épületen elég tér mindannyinak tevékenységére. Amit az egyik kezd, a másik folytatja, s végül az eredményt magáénak mondhatja mindaz, aki annak létesítésén közreműkö­dött. Így a tudományt magáénak mondhatja a német, a francia, az angol, az olasz stb.; és magáénak fogja mondhatni a magyar is, ha Árpád fiaiból mindinkább a tudományok építőmesterei lettek.

Hogy ez így legyen, éspedig minél előbb így legyen, ez Akadémiánknak is magasztos feladata...

A tudomány művelése mellett Akadémiánknak nem kevésbé fontos feladata arról gondos­kodni, hogy az irodalom legkülönbözőbb ágait a magyar talajon is felvirágoztassa. Mond­hatjuk, hogy Akadémiánk a magyar nemzet első kiadója;¹³⁹ mint ilyen, nem kél versenyre a magánkiadókkal, majdnem kivétel nélkül csak rossz kiadói üzletekbe bocsátkozik, s a kiadandó mű megítélésével nem azt kérdezi, kelendő lesz-e, hanem azt, jó-e és szükséges-e irodalmunkban? Félreismeri azért az Akadémia hivatását az, ki kiadói tevékenységét annak jövedelmezősége után ítéli meg. Regényeket, verseket, iskolai könyveket nem vesz fel kiadványai sorába, mivel azok kiadót úgyis találnak, de áldozatokat hoz olyan tudományos munkák kiadására, melyeknek megjelenése, támogatása nélkül, nálunk lehető nem volna.

A tudománnyal foglalkozó irodalomnak több faja van. Ilyenek: 1. az egyes tudós önálló búvárlatának eredményeit magukban foglaló értekezések és munkák; 2. egyes tudománysza­koknak tudósok használatára írt kézikönyvei; 3. az iskolai könyvek; 4. a tudományt nép­szerűsítő munkák. A szoros értelemben vett iskolai könyveken kívül nálunk a többi majdnem kizárólag csak anyagi támogatással létesülhet.

Az Akadémia e tekintetben már eddig is megtette, amit tehetett. A tudományos értekezések tekintélyes gyűjteménye fekszik már előttünk, a művelt közönség kezébe már nem egy, tudományos jellege dacára is kedves olvasmányul szolgáló könyvet adtunk; leghátrább állunk a tudományos kézikönyvek dolgában. A tudományszakok legnagyobb részében elemi tan­könyveknél magasabb fokú magyar könyvvel nemigen rendelkezünk, és érezhető baj az, hogy középiskolai tanáraink nagy része ugyanabból a könyvből tanul, amelyet tanít. Ezen hiány pótlása, nézetem szerint, a jelen pillanatban Akadémiánknak egyik fontos és elodázhatatlan teendője. Különösen fontos, éspedig éppen azon szakokban, melyek magyar hazánkra vonat­koznak, kell hogy Magyarország földrajzának, a magyar történetnek, a magyar nyelv­tannak mai ismereteink magaslatán álló kézikönyvei legyenek. Amikor Akadémiánk negyven évvel ezelőtt magyar nyelvtanát kiadta, nem teljesítette végleg ez irányban elvállalt kötelességét. Az olyan rohamos haladásban s fejlődésben levő nemzetnek, mint mi vagyunk, nyelve és nyelvtudománya is rohamo­san fejlődik, és ezért nem negyven, de tíz évnek sem szabadna elmúlni anélkül, hogy az Akadémia, mint a nyelvnek hivatott őre, annak rendszerére és szabályaira vonatkozó meg­állapodásait a művelt közönségnek, sőt az egész nemzetnek is hozzáférhetőkké ne tegye...

Könyvet a népnek

23
DOLINAY GYULA¹⁴⁰
KÖNYVET A NÉPNEK!
1879

Ha megtanítottuk a népet az olvasás szeretésére, ha életszükségletévé tudtuk tenni a köny­ve­ket, és ha képesek vagyunk őt jó, alkalmas olvasnivalókkal mindenkor ellátni: ezen intéz­kedéseink által oly kincsnek juttattuk birtokába, mellyel az élet minden körülményei közt meg fogja szerezni boldogulhatásának alapföltételeit.

Az olvasás semmi nem egyéb, mint mívelt, tanult emberekkel való társalgás. Ki tehát folytonosan olvas, azaz mívelt társaságban él, végre maga is míveltté, tanulttá lesz.

A könyvek a legjobb tanítómesterek, mivelhogy legfőbb bizalmunkat helyezzük beléjük, tudván, hogy változhatlanok, soha meg nem csalnak, igaz barátaink maradnak mindig. A könyvekben foglaltakat saját gondolataival veti egybe az olvasó, az olvasottak nyomán érleli, tisztázza a maga nézeteit, mintegy megemészti; önnön lényével azonosítja az olvasottakat. Így a könyvek tanácsai oktatásai sokkal mélyebben hatolnak a lélekbe, mint a hallott beszédek vagy oktató tanítások. A könyv előtt nem pirulunk el tudatlanságunk vagy valamely dologban való hiányos ismereteink miatt, s az olvasott tapasztalatok értékesítését nincs okunk restellni. Ekként a nép a kellő tervszerűséggel írott könyvekből könnyebben hasznára fordítja a saját életkörülményeire behatással levő üdvös utasításokat, mint például a tanítómesterek tanácsait. Egy jó könyvvel, feltéve mindig, hogy a népnek van érzéke az olvasás iránt, s tud és szeret olvasni, könnyebb fölkelteni a népben a háziipar, méh- vagy selyemtenyésztés iránti érdekelt­séget, mint utasító rendeletek vagy magyarázó tanítások által. És olvasmányokkal, megrendítő példákkal, vesékig ható következtetésekkel könnyebb a szívekbe elplántálni az erkölcsöt, a hitet és szeretetet, mint törvények vagy szónoklatok által.

E kettő által ti., hogyha olvasni szerető, könyv iránt érdeklődő néppel van dolgunk, végtelenül meg van könnyítve a népnek anyagi és erkölcsi jólétben való gyarapítására közreműködhetni, hangosan szól amellett, hogy: könyvet a népnek! – azaz, hozzuk oly helyzetbe őt, hogy könyvek által taníthassuk, befolyást gyakorolhassunk szellemi életére, gondolkodására, érző-, ítélőtehetségeinek fejlesztésére.

De ha a rohamosan terjedő civilizáció, a percenként növekvő kenyérharc s a zablátlanul dühön­gő erkölcsi romlottság nem tenné is égetően szükségessé, hogy legyen egy út, melyen az em­berszeretet, az ország jóléteért buzgó hazafiság szólhasson a néphez, még több okok követelik az olvasás általánosítását, a nép szellemi szükségletének hasznos könyvek általi kielégítését.

Minden találmány, minden felfedezés között a legüdvösebb, az emberiségre legáldásosabb a könyvnyomtatás feltalálása. Azok a piciny betűk, melyek a sajtók alul milliárdnyi számban kerülnek napfényre, új világot varázsolnak az ember elé. Azok a piciny betűk megelevenítik a képzeletet, felszabadítják az érzést, a gondolkozást, világot gyújtanak a sötétségben, karon fogva vezetnek az igazság, a tökélyesbülés keresésében. Azok a piciny betűk töltik be teljességében Isten rendelését: legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei atyátok tökéletes az égben. A betűk tárják elibünk a nagy elmék, a fennkölt szellemek örökszép gondolatait, istenemberek vigasztaló, boldogító tanait. A könyvek intenek boldogságunkban, meg­vigasz­talnak szenvedéseinkben; tanítanak, oktatnak és nemesítenek. Egy jó könyv többet ér száz ember üres beszédénél. Egy jó könyv holtig való, igaz, megvesztegethetlen barátunk, mely szüntelenül serkenthet a jóra, táplálhatja erőnket, vagy visszatarthat bűntől, hibás lépéstől. Ki érti a néma betűk beszédét, soha nincs egyedül. A kietlen magányban, a földi szenvedések, a nyomor és ínség között is vele vannak tántoríthatlan hű barátai, kedvelt könyvei, melyeknek társaságában elszáll a gond, megenyhül a fájdalom, s felújul a csüggedő erő.

És vajon jogunkban áll-e ettől a boldogságtól, az olvashatástól eltiltani a népet? Nem a legvastagabb önzés-e saját monopóliumunkul tekinteni az olvasást?

De ez képtelenség is a betűk roppant elterjedtségének korában, mikor nincs zugoly, hova a nyomtatvány el nem hatolhasson. S hogy ezen képtelenség mégis elkövettetik nálunk, annak szörnyű mértékben való visszahatását borzadva szemlélhetjük. A betűt, a nyomtatást szabaddá tette sajtótörvényünk. És hogy nem volt gondunk arra, hogy e szabaddá lett forrás éltető italt csörgedeztessen a néphez, ma már megfertőztetett piszkos folyamként száguldja annak nép táplálására szánt ágazata hazánk tereit. Csupán könnyelmű közönyösségünk miatt, óriásilag felburjánzott a ponyvairodalom.

Az okszerű neveléstan szabályozza azért a nép szellemi szükségletének olvasmányok általi kielégítését. Nem szabad engednünk, hogy a fékeveszett gazság szólhasson a betűk által népünk­höz, mert ekkor inkább kellene óhajtani, hogy ne legyen szabad az írás, a könyv­nyomtatás. A ponyvairodalom oly métely, oly undok fekély a nép testén, hogy azt már-már erőszakkal kellene letépni. A neveléstudomány szemüvegén nézve a kérdést, kimondhatjuk, hogy mindaz, mi bűn, mindaz, mi erkölcstelenség, haza, törvény, vallás, embertárs iránti közöny, vétség található népünk között, a ponyvairodalom terjesztette el. És szerencsének kell mondanunk, hogy a nép nagyobb része, mint minden olvasmány, úgy a ponyva termékei iránt is közönyös, s ilyképpen talán még nincsen erkölcse megvesztegetve, ami különben csakis feltevés, mert a ponyvairodalmi métely nemcsak azokat rontja meg, akik beszívják, hanem azokat is, kik az ily megmételyezettekkel érintkeznek.

Irodalmi szempontból is a legfőbb kívánnivaló, hogy a nép olvassa a tisztességes sajtó termékeit.

Mindennapi példa nálunk, hogy 80-100 hold föld birtokosai irodalmi termékre egy fillért sem adnak, s hogy a százezer forintos gazdag megelégszik egy német divatlap járatásával családja részére, a maga szellemi szükségletének fedezéséül pedig állítja a kaszinót, melynek tagja, de melynek lapjait nem olvassa.

Nevelni kell tehát a magyar olvasóközönséget, így biztosíthatjuk irodalmunk virágzását, mely egyedüli élő bizonyítványa lehet életképes voltunknak.

Egybevetve népoktatási viszonyainkat a világot uraló korkívánalmakkal, ki fog tűnni, hogy népünknek haladásra, felvilágosodásra, a szellemi és anyagi erők egyesítésére a jelenleginél sokkal nagyobb mértékben van szüksége, mi végből múlhatlanul szükséges az elemi nép­oktatást továbbképző s úgyszólván az egész életen át húzódó oktatással egybekapcsolni.

Ezen továbbképzésnek adott körülményeink közt egyetlen eszköze az olvasás, tehát arra kell képesíteni a népet, hogy szeressen olvasni, kedvvel s haszonnal foglalkozzék a könyvekkel, s alkalmat kell nyújtani, hogy mindenkor jó és hasznos könyveket olvashasson merőben ingyen vagy elenyésző csekély díjért.

Kivihető-é ez a létező viszonyok keretén belül?

Feleletünk: igen.

24
KOSSUTH LAJOS LEVELE A NÉP OLVASMÁNYAIRÓL¹⁴¹
Collegno (al Baraccone), 1879. február 28.

Igen nemes célt tűzött ön ki maga elé, midőn népies irányú hetilapjával az úgynevezett ponyvairodalom mételyének ellensúlyozására vállalkozott.

Örvendetes dolog, hogy a mostoha viszonyok dacára máris szép számú olvasót sikerült lapja körül csoportosítania; bár, amint ön írja, e csoportosulás mégsem oly terjedelmű, mint aminőt a cél üdvös voltánál s a vállalat megindítását kísért biztató jelenségeknél fogva várni lehetett volna.

Ön ennek okát abban keresi, hogy a ponyvairodalom mételye már annyira beette magát népünk lel­kébe, miszerint megrongált ízlését nemesebb szellemi táplálékhoz átterelni nem könnyű feladat.

Nekem igen nehezemre esnék hinni, hogy e métely nagy elterjedését a magyar nép ízlésének romlottsága magyarázza. Én hajlandóbb vagyok hinni, hogy népünk nem azért kap annyira a ponyvairodalom kárhozatos termékein, mert ízlése romlott, hanem mert azokhoz pár krajcár árán és igen könnyűszerrel hozzáfér.

És e hozzáférési könnyűség az a „vibrió” [baktérium], amely „járványt” okoz.

Magában abban, hogy a nép veszi amaz undokságokat, melyeket ön programjában oly méltán megostoroz, én annak jelét látom, hogy a nép vágyik valami szellemi táplálkozás után. Ez ösztön ingerénél fogva ahhoz kap, amit talál, ami könnyűszerrel, megerőltetés, áldozat nélkül keze ügyébe esik.

Én nem kételkedem afelől, hogy amely körbe az ön Mulattató Újsága eljut, onnan a ponyvairodalom kikopik, s csak szerencsét kívánhatok önnek azon nemes elhatározáshoz, hogy az akadályokkal el van tökélve megküzdeni.

Afelől sincs kétségem, hogy a Mulattató Újság ízlésnemesítő hatásának köre mindinkább és inkább tágulni fog, különösen ha a lelkészkar, a néptanítók, jegyzők, községi bírák s föld­bir­to­kosok szívökre veszik az ön felszólítását, s oly tevékenyen érdeklődni fognak a vállalat terjesz­tése körül, mint azt a nép értelmi emelkedésének nagy érdeke meg is kívánja, meg is érdemli.

Ez az érdeklődés olyan, mint a harmat a természetben. Zajtalanul, észrevétlenül, tömérdek áldást hagy maga után. Ez a harmatszerep nagyon szép szerep a népies társadalom mezején.

Hanem azt ne várja ön, hogy egyedül hírlappal – forintos hírlappal – a ponyvairodalmat – a krajcárost – a nép köréből egészen kiűzheti.

Szerintem a dolog nyitja abban van, hogy bemegyen a falusi nép az országos meg hetivásárra. Elad valamit. Ellátja szükségeit; s még érez maga körül pár forintot vagy egy kis aprópénzt. – Ott látja maga előtt a ponyván a 3-4 krajcáros füzetkéket. Felébred lelkében a szellemi táplálék ingere. – Nem arról van szó, hogy forintokat adjon ki, mire nehezen adná reá magát; – 3-4 krajcárról van szó, és nem kell hivatalt keresnie, hogy előfizethessen; nem kell útjából kitérnie; lehajlik a ponyvára, felkap egy füzetkét, melynek címén vagy durva fametszetén megakad, levágja a 3-4 krajcárt, s viszi a mételyt haza. – Olvasmány után vágyott; nála nem az a kérdés elsősorban, hogy minő olvasmányt kapott, hanem hogy mennyibe kerül. 3-4 krajcár! ez csábít; ez dönt. Nem mert ízlése rossz, hanem mert olcsó a portéka.

Ezzel a 3-4 krajcáros árral, ezzel a hozzáférhetési könnyűség csábjával hírlapnak bajos dolog megküzdeni. Ahhoz már forintok kellenek, legalább forint kell. S ami fődolog: egyszerre kell. Vannak, akiktől ez az „egyszerre” is kitelik, s azért a hírlapnak meg is lesz a maga közönsége, de azoktól, akik csak pár tucat tojást, pár font vajat, pár csibét stb. visznek eladni a heti­vásárra, ez nem telik; pedig ezek képezik a ponyvairodalom nagyközönségét; nem azok, akik körül „delelés közben simára hízott saját igásjószágaik kérődzenek”.

Aztán a hírlapra előfizetés végett nem lehet csak úgy lehajolni a ponyvára, ahhoz utánjárás kell, s a lejárat észben tartása kell, miről még magamforma emberen is megesik a megfeledkezés. – Mindez megannyi nehézség.

Miért írom mindezeket? Azért, mert kifejezést akarok adni azon nézetemnek, hogy az újság nagyon jó, nagyon szükséges; de magában mégsem elég a kárhozatos ponyvairodalom legyőzésére. – Szeget szeggel. A hasonszenvi gyógymód e járványos betegségnél is a legsikeresebb. A ponyvairodalom nem azért kárhozatos, mert ponyvairodalom, hanem mert rossz. Hogy a siker teljes legyen, a rossz ponyvairodalmat jó ponyvairodalommal is meg kellene támadni, nemcsak újságra szorítkozni.

Mondja ön talán, hogy a Mulattató Újság egyes számonként is kapható, és ez pótolja azt, mit én mondok. Nem gondolom, hogy pótolhatná. Nem az árkülönbség miatt mondom ezt; bár ez is valami, de elvégre is csekélység; hanem mondom azért, mert az újság egyes számainak elárusításával megbízott ügyvivőségek nem viszik azokat a hetivásárokra, a falusi nép keze ügyébe, s önök nem is nyomathatnak bizonytalan fejében annyi példányt, hogy velök a hetivásárokat eláraszthatnák, miként a ponyvairodalom elárasztja. Aztán az újság eszméje időhöz kapcsolás eszméjével jár; újságszám nem marad mindenkorra újság, mint az álmoskönyv, melyben az áll, hogy nyomatott „ebben az esztendőben”. Újság januári számát nem veszik az emberek márciusban. Elavult óságnak nézik, és végre az is akadály, hogy az újság nem minden egyes száma bevégzett egész, mint a ponyvairodalom minden egyes füzete az. Többször egy-egy tárgy több számon húzódik keresztül. Amit nézetem szerint az egyes számok elárusítása tekintetéből a lehetségig kerülni is kellene.

Hát én azt mondom: az ön újsága nagyon üdvös vállalat, sok jót tehet, de épp azért, mert újság, a ponyvairodalom mételyét nem fogja kiirtani. Szeget szeggel. A jó máslásnak megvan a maga közönsége, mely megadja érte a forintot. De biz a 4 krajcáros rossz bort forintos máslással nem, hanem csak 4 krajcáros jó borral lehet a vásárról kiszorítani.

Bocsánatot kérek e megjegyzésekért. Nem tanácsot akartam adni. Ez itt nem volna helyén. Mert a dolog végre is üzlet dolga; a kiadók kalkulusára tartozik. De miután tény, hogy a rossz ponyvairodalomra bőven akadnak kiadók, mert nyereséges üzletnek tapasztalják, nem azért mert rossz, hanem mert ponyván árultatik a vasáron: hát én valóban csodálkozom, hogy nem akad kiadó, kinek a jó irányhoz annyi bizalma lenne, mint a rosszhoz sokaknak van, s némelyik meg is gazdagszik vele.

25
TREFORT ÁGOSTON
A MAGYAR IRODALMI MŰVEKRŐL¹⁴²
NYÍLT LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ
Buda-Pest, 1887. március 31.

Ha a tudásnak általában értéke van, úgy az iskolának is értékének kell lennie. Az iskola pedig a tanító és a tankönyv.

A rossz tankönyv igazi veszedelem; e bajt valami módon orvosolni kell. Épp azért csak jóakaratból kifolyó tanács, hogy a kiadók a tankönyvek kiadásánál óvatosak legyenek, vagy e spekulációval egy időre hagyjanak föl, míg a kérdés el nem döntetik. De a kiadók állítólag azt mondják, hogy csak a tankönyveken lehet nyerni, mert csak azokat veszik. A magyar könyvnek kevés a vevője.

Megengedve, hogy az így van, nyomozzuk az okokat, miért oly kevés a vevője a magyar könyvnek.

Az első ok az, hogy a magyar írók legnagyobbrészt nem tudják vagy nem akarják elsajátítani a franciáktól a könyvcsinálás mesterségét – l’art de faire un livre –, s igen sok esetben a nyersanyagot tárják az olvasó elé. Ily könyvek élvezhetetlenek, főleg azok előtt, kik jobb irodalmi étkezéshez vannak szokva.

E bajban szenvednek főleg a magyar történetírók, kik az anyagot általában földolgozni vagy nem tudják, vagy nem akarják.

A második ok, mert a magyar könyvek nem hirdettetnek elégségesen, nem bíráltatnak, nem ismertetnek. Párt- és személyérdekek döntenek a magyar könyvek sorsa fölött.

A harmadik ok: a romlott fantázia, melynek a hazai készítmény nem tetszik. Említettem már más alkalommal, hogy a hazai ipar és a hazai irodalom s művészet közt szoros benső összeköttetés létezik; kinek a magyarországi lámpa vagy edény, kalap nem tetszik, annak a magyar könyv sem fog tetszeni. De a magyar írók ez igazságot nem akarják érteni.

A negyedik ok szegénységünk, nem tudunk sok könyvet vásárolni. Valóban, szegénységünk minden kulturális előhaladásnak útját állja. Azonban e téren is csak lamentálni tudunk, de cselekedni nem. Nem akarjuk megérteni, hogy nyersanyagok kivitelével boldogulni nem fogunk. Nincs érzékünk az ipar iránt, és nem tudunk erős, tekintélyes polgári osztályt terem­teni, mert mindenki, ki vagyonra tett szert, professzióját elhagyja, polgári foglalatosságát szégyenli, nemességet keres, s birtokot szerez, hogy tekintélyes polgárból törpe nemeske legyen, s ahelyett, hogy egypár nemzedéken át folytatván polgári hivatását, nagy házak kelet­kezzenek, ilyen új családok a második, harmadik nemzedéken címes proletárokká válnak.

Végre nincs vevője a magyar könyvnek, mert általában nem szeretünk olvasni; jobban sze­retünk kártyázni, s valóban szomorító látvány, ha fiatal emberek már déli órákban kártyáznak.

Javítsuk meg szokásainkat, s lesz vagyon, s lesz a magyar könyvnek is vevője.

A szövegközlés alapja: Budapesti Szemle, 1887. 305-306. l.

26
GYÖRGY ALADÁR¹⁴⁴
OLVASÓKÖZÖNSÉGÜNK
1875. október 24.

Egyik legjelentékenyebb napilapunk nemrég érdekes statisztikai kimutatást közölt elő­fizetőinek társadalmi állásáról. Ezen kimutatás után láttuk, hogy az olvasóegyletek, kávéházak stb. kivételével, melyek az előfizetőknek közel egyharmadát teszik, minden egyes társadalmi osztály viszonyszáma oly csekély, miszerint csaknem jogosítva vagyunk elmondani, hogy a magyar irodalom jelenleg főképp társulati úton ápoltatik.

Ezen jelentéktelennek látszó körülmény fontos lett azáltal, ha a hazánkban létező 166 város s 711 mezőváros számát (mert hiszen falukon az egyesülés még csak kivételes) szembeállítjuk az évenként megjelenő mintegy kétezer kötet könyvvel s 250 lappal, folyóirattal. Ezen összeállítás megdöbbentően tanúsítja azt, hogy a jelen viszonyok további fennállása esetében irodalmunk felvirágzására számítanunk alig lehetséges. S valóban, Magyarország közel 14 millió lakosa, melyből 8 millió ért magyarul, sokkal csekélyebb irodalmat tud felmutatni, mint Hollandia, melynek lakossága negyedfélmillió, vagy Svédország az ő 4¼ millió népével. Hírlapjaink előfizetői száma nem éri el az 5000-et, míg a német lapok közül több túlhaladja; vannak s igen nagy számmal tudományos folyóiratok, melyeknek bevétele a nyomtatási költséget sem fedezi. A negyvenes években – midőn olvasókörök s más testületek még sokkal csekélyebb számmal léteztek – már 60.000-re tették az olvasó- s előfizetőközönség számát, míg most, dacára a nagy szellemi haladásnak, statisztikusaink alig mernek százezer magyarról beszélni, ki hírlapokat is járat, s a naptárakon s iskolai könyveken kívül más műveket is vásárol.

Felesleges bizonyítanunk, hogy e kedvezőtlen arány jelentékenyen megváltozhat, sőt kell hogy megváltozzék. E lap hasábjain több ízben szóltunk is már a népkönyvtárakról s a népszerű tudományos előadásokról, melyek azon bajon elsősorban vannak hivatva segíteni – fájdalom! csaknem eredmény nélkül. Mindkét intézmény szükségességét sokkal gyakrabban hangsúlyozzák nálunk, mint amennyi a kísérletek száma, hogy azokat gyakorlatilag is életbe léptessék. Részben ugyanezen okból fölszólaltunk a valódi népies irodalom érdekében, mely nálunk dacára a százával megjelenő népies iratoknak, nagyon is parlagon hever, s egyes kevésbé sikerült törekvések dacára még mindig csak a középosztályra, az úgynevezett polgár­ságra szorítkozik. Felszólaltunk a vidéki múzeumok érdekében, melyek közvetve szintén az olvasóközönség számának szaporítását eszközlik. Mindhiába! A valódi buzgalom e tekin­tetben igen csekély, s vajmi kevés azoknak száma, kik az olvasás használ s gyönyörét az avatat­lanoknak is igyekeznének megszerezni. Bucsánszky¹⁴⁵ s társai kiadványai ma is a legnagyobb közönséggel dicsekedhetnek, ha az iskolai könyvjutalmak divatba nem jöttek volna, ha minden keletkező vidéki lap nem nyerne meg egy-egy embert az irodalomnak, a magánosok irodalompártolásáról még szomorúbban kellene nyilatkoznunk...

A valódi baj a terjesztés módjában áll. Tudvalevő dolog, hogy a legcsekélyebb, de éppen legbosszantóbb bajjal kezdjük, miszerint a fővárosban a magyar lapok sokkal rendetlenebbül s későbben hordatnak szét, mint a németek, s hogy a magyar művek egy nagy része nem jelenik meg a kellő időben, s könyvkereskedőink jó nagy része nem ügyes üzletember. Az is ismeretes, hogy a tankönyveken kívül, s ezeknél sem minden esetben, egyetlen műből sem küldenek mutatványíveket azokhoz, kiket az közelebbről érdekel, vagy ahol tömeges megren­delésre lehet számítani. Prospektusok csak a kivételek közé tartoznak. A művekre nézve már el is lehet mondanunk, hogy az előfizetési korszak végső napjait éli: de jött-e helyére egy más terjesztési mód? A lapok ajánlgatása ér valamit, de a pár száz előfizetővel nyomorgó Budapesti Szemle¹⁴⁶ példája – különösen az ötödfélezer taggal bíró természettudo­mányi társulat közlönyével¹⁴⁷ szemben – eléggé tanúsítja, hogy keveset. Még nagyobb a baj a lapok­ra nézve, hol az előfizetési korszak még teljes épségében áll fenn, s hol éppen azért gyakran megtörténik, hogy a mutatványszámok kiállítása s a hirdetések az első évnegyed egész jövedelmét igénybe veszik. A szépirodalmi s más lapok mellékletei, könyvilletményei s olykor az irodalom valódi szégyenére fennálló teljesen üzleti fogásai eléggé tanúsítják, mily nagy kínnal kell a kiadóknak átvergődniök a kezdeten s a konkurrencia között még akkor is, ha a lap szellemi része valóban megérdemelné a pártolást.

Kétségtelennek látszik azonban előttünk, miszerint e bajnak a jelen rendszer fenntartása mellett tovább is meg kell maradnia. Az előfizetési felhívás az olvasóközönség testületi részén túl mindenkor nagy nehézséggel fog elhatolni az óhajtott helyre, s még nehezebben képes oly téren is apostolt szerezni, hol az irodalom még nem vert gyökeret. Az előfizető­gyűjtők hajdani világában is nem a nyomtatott, hanem az élőszó tudott valódi sikert felmu­tat­ni. A kiadóknak el kell fogadni a kolportázs-rendszert¹⁴⁸ úgy a könyvekre, mint a hírlapokra nézve, ha azt akarják, hogy zöldágra jussanak, s évről évre szaporítsák az irodalompártolók számát. Bucsánszkyék hatása csaknem kizárólag innen ered. Az ő ágenseik ellepik a vásárokat, ünnepélyeket, csaknem minden egyes egyént felkeresnek, a többieknél ellenben nem elég az, hogy az irodalmi viszonyokkal teljesen ismeretlen embernek bizalmát mintegy előlegezni kell az előfizetők által, mely bizalom előlegezés különösen a gyanakvó földmíve­lőknél általában sohasem honosítható meg, hanem ezen előfizetésnél is megkövetelik, hogy az illető pénzét egyenesen a kiadó lakására küldje, melynek kikeresése rég elhányt lapok s előfizetési felhívásokból gyakran sok időt s nagy fáradságot igényelnek.

A franciák s angoloknál különösen a nagyobb városokban már teljesen gyökeret vert a kolportázs-rendszer. A Daily Telegraph s Standard százezernél több példányban elfogyó lapokra alig akad más előfizető, mint ami külföldről jő. De emellett a legutolsó trafik s szatócs is árulja azokat, a csizmatisztító gyermekek mellékkeresetet űznek vele, s a hordárok élő hirdetőként járnak fel s alá a városban, minden újonnan megjelent szám tartalomjegyzékét hirdetve. Nálunk a fővárosi szivar-szatócsok s néhány vidéki vasúti őr részesül legfellebb a napilapoknál ily jogokban, azonban ezek is rendesen oly feltételek alatt, melyek őket előbb-utóbb elkeserítik. A Corvina-társulat¹⁴⁹ bukásának ügynökei ezen korlátoltsága volt egyik oka. Azon elvet, hogy a lapot példányszámra árultassák vidéken, még a valóban népies irányú Képes Néplap¹⁵⁰ sem merte elfogadni, annyival kevésbé azt, hogy utazó ügynököket alkal­mazzon. A hirdetésekben már kissé előbb vagyunk, bár a képes hirdetések nálunk még mindig a kivételek közé tartoznak.

Azonban ne folytassuk tovább. Látható ennyiből is, hogy mind az írók, mind a közönség, mind végre a kiadók részéről sok a baj. Igaztalan eljárás volna, ha egyiket vagy másikat kizárólag tennénk felelőssé ezen hiányok miatt. Az emelkedés kölcsönös leend. Kétségtelenül vannak egyes eszközök, pl. a népkönyvtárak s népszerű tudományos előadások rendezése, melyek létrejötte a legfőbb tényezőül tekinthetők, azonban olvasóközönségük számának tetemes szaporodása még a szaktanodák felvirágzása esetében is csak akkor reményelhető, ha az elősorolt teendők mindegyike felkaroltatik...

27
GULYÁS PÁL¹⁵¹
KIK A LEGNÉPSZERŰBB IRÓK?
1911

Kétszázhatvanhárom könyvtár közül kétszázharminckettő Jókai Mórt vallja legkedveltebb író­jának, míg Mikszáth Kálmán száznegyvenöt szavazattal a második lett. A harmadik Benedek Elek, akire százharmincnégy szó esett, utána Verne Gyula következik, akire száznégy könyvtár szavazott. Száznál kevesebb szavazatot kapott Gárdonyi Géza (nyolcvannégy), Gaál Mózes¹⁵² (hetvenhét), Vas Gereben¹⁵³ (hatvanhat), Rákosi Viktor és Jenő (ötven), Herczeg Ferenc (harminckilenc), Eötvös József és Károly (harmincöt) és Jósika (harminckettő). Örvendetes jelenség Marlitt¹⁵⁴, May Károly¹⁵⁵ és Ohnet¹⁵⁶ háttérbe szorulása, ami ezeknek az íróknak fokozatos kiküszöbölésében leli magyarázatát. Annál elszomorítóbb jelenség, hogy költőinket alig olvassák. Arany tizenkilenc, Petőfi tizenhat, Tompa pedig csak öt könyvtár kimutatásában szerepel. A kérdéseknek egy más oldalát világítja meg az a száznyolcvanöt könyvtár, amely az egyes írókra vonatkozó kikölcsönzések számát feltüntette a kérdőívekben. A legolvasottabb író ebben a csoportban is Jókai, akinek műveiből abban a százhatvanegy könyvtárban, amely őt a közönség kedveltjének említi, 19.937 kötetet olvastak. Vannak olyan könyvtárak, ahol a szépirodalmi olvasmányok forgalmának több mint a fele írható Jókai javára. Mikszáth 111 könyvtárban szerepel, de a kölcsönzések végső összege csupán 6176 kötetre rúg. Benedek Elek csak 91 könyvtár jegyzékében szerepel, de az olvasott kötettek számát tekintve túltesz Mikszáthon, s így voltaképpen Jókai után ő következik. Az ő művei 8662 kötettel szerepelnek e 91 könyvtár forgalmában. Az ismeretterjesztő olvasmányokat illetőleg a kérdőívek igen szűkszavúak. Az a néhány adat, amely ebbe a körbe vág, azt a feltevést igazolja, hogy elsősorban a hazai történelem (s ebből is főképp két korszak: a kuruckor és a szabadságharc), azután meg az útleírások érdeklik a mi népünket. Sajnos, hogy egyes színmagyar vidéken a helyes gazdálkodásra vonatkozó könyvek legtöbbjét egyet­len­egyszer sem vették igénybe.

28
POGÁNY JÓZSEF¹⁵⁷
KÖNYVDEMOKRATIZÁLÁS
1910

Voltak ugyan szerény egyes kötetek is, de azok csak alig-alig száz példányokban ha fogytak. A könyvkiadók igazi üzleti vállalkozása mégiscsak a díszműkiadás volt: a száz-, a kétszáz-, a háromszázkoronás „összes művek” és minden „műveltséget” összefoglaló gyűjtemények, a magyar „klasszikusok” egy halomba hordása, a tömérdek kötetű magyar és világtörténelmek. Megvannak ezek ma is. Egész ügynökhad verejtékezik az eladásukkal még most is. Részlet­fizető jobbágyaikká tették a fél országot ezek a „hazafiúi” vagy „kegyeletes” célt szolgáló, „nemzeti ajándék” kedvéért megveendő, kultuszminiszteri „ajánlással” árusított díszművek.

Megvannak ezek ma is, de íme, már más is van mellettük. Ez: arisztokrata könyvek és könyvarisztokraták mellett kisarjadt egy másik irodalom és másfajta könyvek is. Ez a másik irodalom az új polgárság és az ifjú proletárság irodalma.

Ahogy gazdaságban és politikában egyre nagyobb számmal és egyre növekvőbb erővel követel tágasabb helyet, magasabb polcot magának a magyar polgárság és proletárság, akként foglal el egyre nagyobb helyet a szellemi életben is. A hatvanhét után egyre inkább bontakozó kapitalizmus lassan-lassan nálunk is fölszántotta az elméket. A táblabíró literatúra mellett már szárnyra kapott a polgári élettel, polgári szempontokkal foglalkozó irodalom is. Mikszáth, Herczeg mellett népszerű írókká lesznek Bródy és Kóbor¹⁵⁸ is. A régi Magyarország irodal­mának vadásztörténetei és dzsentrikalandjai helyén megszólal az új Magyarország újszavú költészete, és hatalmas erővel pattan ki a proletárság irodalma, költészetben Csizmadiával¹⁵⁹, novellában Révész Bélával¹⁶⁰, drámában Garami Ernővel¹⁶¹.

Új osztályok kerültek be a magyar közéletbe, és új irodalmat hoztak magukkal. A régi, arisztokrata érzésű és életű osztályokkal szemben demokrata érzésű és életmódú osztályok. És ez az új demokratikus irodalom egy csapásra átalakította az egész könyvpiacot. Új típusa jelenik meg a könyveknek: az olcsó könyv. Nem népies, nem népszerűsítő könyvek, nem miniszteri kiadványok parasztfogó olcsósága ez, hanem jó, becsületes, modern szépirodalmi és tudományos munkák olcsó kiadása. Nem roppant díszművek, csak apró füzetek, szürkék vagy tarkák, sokfajta a címük: Magyar könyvtár¹⁶², Modern könyvtár¹⁶³, Nyugat könyvtár¹⁶⁴, Ébresztő¹⁶⁵, de egyben megegyeznek: abban, hogy olcsók, és nagy tömegekhez szólnak. Száz koronák helyett csak fillérek az áraik, de a néhány ezrek helyett a sok tízezrekhez fordulnak.

Vagy a könyvdemokratizálás másik formája: a füzetekké aprózás, ahogy a Népszava-könyvkereskedés¹⁶⁶ csinálta a Francia forradalommal és a Szent Skarabäusszal. A súlyos forintlábak helyett így könnyű fillérlépésekkel haladhat el a könyv a proletárságig is.

Új közönség támadt, és a könyvkereskedők és könyvírók ezt az új közönséget akarják kielégíteni. Ez az új közönség sokkalta alkalmasabb komoly kultúrcélokat szolgáló irodalom befogadására, mint a régi, és ebben van a legmélyebb oka a magyar irodalom legújabb nekilendülésének.

Hogy ez az új közönség megvan, és hatalmas erővel szól bele az irodalompolitikába, annak érdekes bizonyságát adja egy ankét, amit a Világ rendezett arról, hogy „Mit olvas Budapest és Magyarország?” Az egyik kiadótársaság vezetősége azt mondja: „Az olvasóközönségben általában észre lehet venni egy alulról fölfelé törekvő áramlatot: a gazdaságilag szegényebb néprétegek ma többet olvasnak, mint a jómódúak.” Egy másik nagy kiadóvállalat irodalmi titkára: „Egy új elemmel bővült a magyar olvasóközönség a legújabb időben: a munkássággal. Ma már a munkásság is olvas, éspedig elsősorban ismeretterjesztő könyveket. Már átment a tudatába az, hogy az olvasás útján szerzett ismeretek előmozdítják boldogulását... Anyagi tehetősége persze megtiltja neki a drágább könyvek vásárlását, s ezért főleg az olyan olcsó könyvek találnak nála jó piacra, mint a Magyar könyvtár, de azért nagyobb terjedelmű és drágább könyvek is, ha neki való, jó publikuma a munkásember. A magyar munkásság kulturális haladásának roppant örvendetes jele ez, s a munkások érdekében fönnálló szerve­zetek és testületek legfontosabb feladatai közé kell hogy tartozzék ennek az olvasókedvnek az ápolása és fejlesztése.”

Hogy mennyire erős éppen a szervezett munkásság befolyása ma már a könyvpiac alaku­lásaira, mutatja, hogy a szocialista propagandától távol eső vidéken 5-25.000 példányokban fogynak a Szent István Társulat¹⁶⁷ kiadványai, míg itt Budapesten, a munkásmozgalom fő- és székvárosában csak 300-400-ra megy a klerikális könyveket fogyasztók száma.

Még nemrégen is minden magyar kultúrtörekvés kiindulópontja a magyar értelmiség volt, éltek a régi márciusi tradíciók a magyar diákságban, és lángoló demonstrációk, tüzes felbuzdulások, kultúrtettek az ő mozgalmaikban csíráztak, ők jártak színházba, de nemcsak a primadonna lovait fogták ki, hanem ők vásároltak könyvet is, ők jártak hangversenyre, ők tartottak fölolvasásokat, ők vitték el a vidék lemaradottságába a városi kultúrát.

Ma mindez megváltozott. A munkásság nemcsak az utcáról szólította ki a diákságot, hanem a könyvtárakból is. Érdekes összevetni a könyvtárak vezetőinek a nyilatkozatait.

Az Egyetemi Könyvtár igazgatója írja: „Ki olvas az egyetemi könyvtárban? Az egyetemi hallgatók egy része. És mit olvas ez a közönség? Túlnyomólag azokat a tankönyveket, amelyekre a vizsgai készülés szempontjából szüksége van. Ez a magyarázata annak, hogy itt áll ez a hatalmas könyvtár sok százezernyi kötet anyagával, és a legtöbbet olvasott könyvek ebből a sok százezerből azok, amelyekből a hallgatóknak vizsgázniuk kell... A használat túl­nyomó részben a humánus tudományokat keresi: a filológiát, irodalomtörténet és történetet.” Ugyanazt kell megállapítania a Múzeumi Könyvtár vezetőségének is: „A múzeum olvasó­termét leginkább ifjúság veszi igénybe, mely kilenctized részben a legközönségesebb tankönyveket és lexikont használja.”

Milyen más a képe az olyan könyvtárnak, amelybe a munkásság is eljár, amelynek a közönsége a proletárságból és a proletárság törekvéseihez közel álló entellektüelekből kerül ki. A Fővárosi Könyvtár vezetősége így ír: „Az a hullám, amely a tudományos fejlődésben észlelhető, megnyilatkozik a mi közönségünkben is, amelyet mindinkább érdekelnek azok a nagy kérdések, amelyek a modern tudomány fejlődését mozgatják. Jog, irodalomtörténet, filológia háttérbe szorulnak, és a helyükbe lép az érdeklődés középpontjába a közgazdaság és a diadalmasan előrenyomuló társadalomtudomány... Mindennek megítélésénél természetesen figyelembe kell venni azt is, hogy milyen közönség az, mely a Fővárosi Könyvtárt fölkeresi. Az erre vonatkozó adatok rendkívül érdekesek: fővárosi bizottsági tag egy év alatt három látogatta a könyvtárt, ellenben bérmunkás százhetvenkilenc.”

Íme, ide nem tankönyvek bemagolása kedvéért jártak el, hanem tudománymegismerés és tudományfejlesztés volt az olvasás célja. A diákság csak azért járt el a maga nagy könyv­táraiba, hogy ne kellessen megvennie a tankönyveit, ahogy csak azért vizsgázik, hogy diplomát kaphasson. A munkásság hátat fordított a filológiai betűbolhászásnak, és a ma legnagyobb kérdéseire keres megoldást és feleletet a közgazdaság és a társadalomtudomány munkáiban. A kultúra útján a munkásság halad. Tudjuk, hogy még csak a munkásság legfelső rétege, hogy még százezrek élnek teljes kultúrálatlanságban. De a nagy munka mégis megkezdődött már. A nagy szociális forradalom első pozitív lépését látjuk az irodalom, a könyv demokratizálásában, ahogy a reformáció forradalmának is előfutárja a nyomtatás sokszorosításával demokratizált betű volt, ahogy a nagy francia forradalom előestéje az irodalom gyönyörű bontakozása volt, ahogy a negyvennyolcas magyar forradalmat megelőzte egy hatalmas irodalmi megújhodás. Az irodalom demokratizálását követni fogja a politikai élet népivé válása és végső, de meg nem állítható soron a társadalom szociális demokráciája.