1849-TŐL 1945-ig összeállította kovács máTÉ

2. Könyv- és lapkiadás és kereskedelem

A kiegyezés után az új politikai, gazdasági és kulturális viszonyok között a hazai kapitalista kiadói és terjesztői tevékenység előtt új, minden korábbit meghaladó fejlődési lehetőség nyílt meg. A szakterület általános fellendülésén túl két alapvető változás félreérthetetlenül tanúsítja ezt. Az egyik: a kiadás és terjesztés új, magasabb formájának, a nagy részvény­társaságoknak gyors kialakulása. A másik: a kiadás és a nyomdászat szabad iparrá válása után (1872) sok új, többnyire közepes, kis és törpe kiadó, nyomda, könyv- és lapkereskedés keletkezése a fővárosban és az ország egész területén. Mindössze néhány év alatt létrejön a dualizmus korának új, a korábbinál sokkal kiterjedtebb, de vegyes jellegű kiadói és terjesztői szervezete, amelyben egyszerre van jelen és egymással kíméletlen versenyben áll a néhány tőkeerős óriási részvénytársaság, amelyek döntő tényezőkké erősödnek, számos egyéni vagy családi közepes vállalat, és rendkívül sok kis, ill. törpe kiadó (valójában nyomda, papír­keres­kedés). De a kapitalista formák mellett a kiadásban is, a terjesztésben is mindvégig tovább élnek egyes korábbi formák: közületi (intézményi) és magánkiadás, ill. előfizetésgyűjtés ismerősök körében.

Ebben a vegyes jellegű szervezetben tehát mindenfajta forma létrejöhetett, amely a maga gazdasági alapjait a korlátlan szabadverseny közepette valamilyen módon biztosítani tudta. Lényegében a tőkés termelés gazdasági törvényei itt is ugyanúgy érvényesültek, mint az ipar és kereskedelem bármely más területén. Ez az oka és magyarázata, hogy a kiadói és kereskedői gyakorlatban a gazdasági alaptényező, vagyis a kiadás, nyomdászati előállítás és terjesztés gazdasági eredményessége mellett minden más szempont vagy követelmény háttérbe szorult, így a társadalmi rendszer kulturális célkitűzései is. A kiadvány elsősorban árunak számított, s az általa elérhető nyereség szerint értékelték.⁹⁸


Kapitalista kiadói és kereskedelmi szervezetek

Nem véletlen, hogy a kiegyezést követő évtizedekben sorra megalakultak a kiadói nagy részvénytársaságok, s magukhoz ragadták a vezető szerepet a könyv- és lapkiadás, illetve kereskedelem területén. Gyors egymásutánban nőtt nagyra az Athenaeum, a Franklin-Társulat, a Pallas Rt., a Révai Rt., a Légrády, a Singer és Wolfner Rt., a Szent István Társulat. Létrejöttüket a gazdasági, politikai és személyi okok egész sora szükségszerűen idézte elő. A kiadói részvénytársaságoknak nagyobb tőkebefektetésre volt lehetőségük, mint az egyéni vagy családi vállalatnak. Több és korszerűbb felszerelést szerezhettek be, több munkaerőt állíthattak munkába. A kiadói, nyomdai és terjesztői feladatok összekapcsolása egy-egy nagyvállalat keretén belül nemcsak szervezettebbé, de gazdaságosabbá is tehette a vállalati tervek megvalósítását. Az előnyök sokszoros érvényesülését mulatja, hogy a nagyvállalatok mindvégig szilárdan fennmaradtak, sőt növekedtek. Míg a közepes és kis vállalkozások számottevő része nehézségek elé került, sőt némelyik többször is gazdát cserélt, beleolvadt valamelyik nagyvállalatba vagy megszűnt.

A nagyvállalatok közül legelsőnek az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat alakult meg (1868).⁹⁹ Emich Gusztáv és családja akkor már tekintélyes kiadói vállalatát (készletével, lapjaival és a kiadói jogokkal), nyomdáját és házát vásárolták meg összesen 610.000 forintért. A részvénytársaság alaptőkéjét 700.000 forintban határozták meg. A részvénytulajdonosok elsősorban bankárok és más üzletemberek voltak. Közülük került ki a vezetőség is. Mellettük azonban tagja lett a vezetőségnek néhány közismert közéleti ember is, pl. Kemény Zsigmond, Jókai Mór, Kandó Kálmán. A vállalat igen sikeresen dolgozott. A befektetett tőke után eleinte évi 30% körüli jövedelmet is biztosított. A század végén a kiadót új épületbe helyezik el, bővítik és korszerűsítik a nyomda felszerelését. Növelte a részvény­társaságot több kisebb vállalat, pl. az egykori Eggenberger könyvkereskedés, a Wolf betű­öntöde, a Grafikai Intézet Rt., az Újságüzem Rt., a Riegler könyvkereskedés bekebelezése is. Így az Athenaeum a kor legnagyobb kiadóvállalatává és nyomdaüzemévé fejlődött.

Kiadványai közül kiemelkedik: Petőfi Sándor összes művei különféle díszes és olcsó kiadásokban (ez utóbbiból 1898 és 1899 során 50.000 példány kelt el), Madách: Az ember tragédiája Zichy Mihály híres illusztrációival és több különféle olcsó formában, a Képes Magyar Irodalomtörténet (Beöthy Zsolt és Badics Ferenc szerkesztésében), a Magyar Nemzet Története (Szilágyi Sándor szerkesztésében), Kossuth Lajos: Irataim az emigráció­ból, Jókai 55 kötete, Acsády Ignác: A Magyar Birodalom története, a Műveltség Könyvtára, Athenaeum könyvtár stb. Hírlapjai közül a legismertebb a Pesti Napló (szerkesztő: Kemény Zsigmond), a Hon (szerkesztő: Jókai Mór), Budapesti Közlöny (szerkesztő: Salamon Ferenc), a Nemzet, a Fővárosi Lapok (szerkesztő: Vadnai Károly), Borsszem Jankó, Bolond Miska stb. volt.

Az Athenaeum sikerén felbátorodva és felbuzdulva, a nagy kiadói és nyomdai részvény­társaságok egész sora alakul meg. A Franklin-Társulat¹⁰⁰ a másik nagy egyéni, ill. családi vállalatot, a Landerer és Heckenast céget vásárolja meg, ami már a társulásig (1841) is számos nyomdát, kiadót, kereskedést olvasztott magába. A tőkeerős nagy részvénytársaság még céltudatosabban folytatta a bekebelezést. Tulajdonába került a Lampel, a Wodianer, a Mehner Vilmos cég, a Werbőczi nyomda stb. Az alapító tőkések mellett ott volt Eötvös Loránd, Ballagi Mór és Hunfalvy János, Arany László, Gyulai Pál. A kiadványok tartalmát illetően és a kiadói módszerekben mindvégig konzervatívabb volt a többi nagy kiadónál. Fontos könyvkiadványai: az Olcsó Könyvtár sorozata (1876-tól 1922-ig több mint 2000 mű, jó három évtizeden át Gyulai Pál szerkesztésében), a Magyar Remekírók (1902-1906, 55 kötet), a Corpus Juris Hungarici (magyar fordításban, jegyzetekkel), a Nagy Képes Világtörténet (12 díszes kötete 7000 példányban kelt el), továbbá Arany János, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Tompa Mihály, Szigligeti Ede, Vas Gereben, Vajda János stb. számos munkája. Nevezetesebb folyóiratai: Budapest Szemle (1873-tól, szerkesztő: Gyulai Pál), Vasárnapi Újság (1854-1921, szerkesztő: Pákh Albert, Nagy Miklós).

A Pallas kiadó tíz évvel később (1884) alakult meg a Wilkens nyomda megvásárlásával. Kiadói tevékenységében legjelentősebb a lexikonok kiadása. Pl. a Magyar Lexikon (17 kötet), a Magyar Jogi Lexikon (6 kötet), a Közgazdasági Lexikon (3 kötet) stb. Itt készült a kor legszínvonalasabb magyar lexikona, a Pallas Nagy Lexikona is (1892-1896), Gerő Lajos kiadó és Bokor József szerkesztő irányításával a kor legkiválóbb szakembereinek a közreműködésével. A későbbiekben kiadói tevékenysége szűkebb keretekben folyt Palladis Rt. néven, a nyomda azonban az ország egyik legnagyobb nyomdaüzemévé fejlődött. Lapjai: Egyetértés, Magyar Föld, Magyar Hírlap, Friss Újság.

A Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt. (1895)¹⁰¹ rövidebb múltra tekinthet vissza, és később is indult, de néhány sikeres vállalkozással mégis hamarosan a legnagyobb kiadói részvény­társaságok egyikévé fejlődött. Eredetileg Révai Sámuel és Leó könyvkereskedése volt, amelyet Révay Mór János fejlesztett nagy kiadói vállalattá. Nyomdát csak viszonylag későn (1918) szerzett. Viszont a könyvkereskedelmet és könyvügynöki szervezetet korán kifejlesztette. Jelentős vállalkozása volt a Regényvilág c., regényeket folytatásokban közlő folyóirata; az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben (1885-1901), Jókai Mór és Nagy Miklós szerkesztésében; a Révai Nagy Lexikona (1911-1935). De valamennyi között is leg­kiemelkedőbb a magyar könyvkiadás egyik legnagyobb teljesítménye: Jókai összes művei­nek jubileumi díszkiadása (1894-1898, 100 kötet). A jelentős eredmények mellett azonban a tőkés üzletvitel árnyoldalai sem hiányoztak tevékenységéből. Ha alkalma volt rá, gátlás­talanul érvényesítette a tőkés üzleti sakkhúzásokat, sőt fondorlatokat.¹⁰² Így kaparin­totta meg a Pallas Nagy Lexikont. Miután az első 5000 példányt lekötötte, s azokat ügynökei háló­za­tával az iskoláknál, hivataloknál és jómódú magánosoknál elhelyezte, a terjesztéssel leállott, s mikor a Pallas csődbe jutott, az egész készletet megvette, s nagy haszonnal eladta.

A nagy kiadói részvénytársaságok közé tartozott a Singer és Wolfner Rt. (1885). Kiadványait újabb olvasórétegeknek, elsősorban a polgárságnak és kispolgárságnak szánta. Sikeresek voltak regénysorozatai: Egyetemes Regénytár, Milliók Könyve, Filléres Könyvtár. Folyó­iratai közül elterjedt volt az Új Idők (1895-1949, az első három évtizedben Herczeg Ferenc szerkesztésében). Az én újságom (Pósa Lajos szerkesztésében). Később itt jelent meg a jó színvonalú Új Idők Lexikona is (1936-42, 24 kötet).

Az előző korok legnagyobb hazai kiadója és nyomdája: az Egyetemi Nyomda¹⁰³ a kapitaliz­mus új viszonyai között nehezen találta meg helyét és szerepét. Az állami számvevőségi módszerekkel irányított intézmény nehezen tudott versenyezni a vállalkozó kedvű részvény­társaságokkal. Trefort Ágoston és Eötvös Loránd tudományos kiadóvá és mintanyomdává akarta fejleszteni, de ez a terv csak később, a két világháború között valósulhatott meg. Fő kiadványai: tudományos művek, pl. Fraknói Vilmos, Thaly Kálmán, Pauler Gyula stb. könyvei, továbbá elemi iskolai tankönyvek magyar és nemzetiségi nyelveken, középiskolai tankönyvek. Itt készült a Néptanítók Lapja is, sok más hivatalos kiadvánnyal együtt.

A közepes kiadók többnyire egyéni vagy családi vállalkozások voltak, de akadt közöttük több is, amelyik részvénytársasági vagy más tőkés társulás formájában működött. Egy részük csupán kiadói tevékenységet folytatott. Más részüknek emellett nyomdája, ill. könyvkeres­kedése is volt. Sőt olyan is akadt, amelyik a kiadói, nyomdai és kereskedelmi tevékenységet éppen úgy egyesítette magában, mint a nagyvállalatok. A közepes vállalatok üzletköre általában nem volt egyetemes jellegű, hanem valamely szűkebb körben tevékenykedtek.

A jó írók szép kiadásával szerzett elismerést és ért el anyagi sikert pl. Ráth Mór kiadó­vállalata és könyvkereskedése (1857-1903). Mintegy 1500 kötetet adott ki az akkori leg­szín­vonalasabb kiállításban. Itt láttak napvilágot az ismert és ma is keresett szép díszkiadásban pl. Vörösmarty Mihály, Arany János (12 kötet), Eötvös József (14 kötet), Toldy Ferenc, Gyulai Pál művei. A széles körben terjeszthetőnek ítélt műveket krajcáros füzetekben is kiadta. Arany János művei pl. 71 különféle kiadásban jelentek meg nála.

A jó felkészültségű, igényes kiadók közé tartozott Aigner (írói nevén: Abafi) Lajos, akinek a könyvkiadói vállalata és könyvkereskedése (1868-1896) egész sor fontos irodalmi művet segített a közönség elé, pl. a Magyar Könyvesház (140 füzet) és a Nemzeti Könyvtár (42 kötet). Ő adta ki az első magyar irodalomtörténeti folyóiratot, a Figyelőt (1876-89). Közre­működött a magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületének a megszervezésében, és egy ideig szerkesztette az egyesület szaklapját, a Corvinát (1878-).

A tudományos művek jó része a Tudományos Akadémia erkölcsi és anyagi támogatásával jelenhetett meg. Az Akadémia alapításától az ezredévi ünnepségekig (1831-1896) 1083 kötetet adott ki. Később vagyonának elértéktelenedése és a vezetőség konzervatív szelleme miatt erősen csökkent a kiadói tevékenysége.


A nyomdászat viszonyai

A kapitalista kiadói szervezet fejlődésének felvázolása jórészt a nyomdászat kapitalista alakulását is megvilágította. Legalábbis fő mozzanataiban, hiszen a nyomdászat fejlődése szükségképpen párhuzamosan haladt, sőt többnyire szervezetileg is szoros összefüggésben állott a könyvkiadással és a könyvkereskedelemmel.

Magyarországon a kiegyezés idején közel 100 nyomda működött mintegy 600 munkással. A nyomdák száma és teljesítőképessége az önkényuralom két évtizedében csak lassan növe­kedett, a dualizmus szabadabb viszonyai között a fejlődés üteme erőteljesen meggyorsult. 1900-ban már 680 nyomdát tartottak számon 4150 munkással, 1914-ben pedig 1261 nyomdát 7172 munkással.¹⁰⁴

A nyomdák területi eloszlása is jelentős mértékben megváltozott. A dualizmus fél évszázada folyamán az élet minden területén erős központosítás ment végbe. A kiegyezés körül a fővárosban 15 nyomda volt 295 nyomdásszal. 1914-ig a nyomdák száma a fővárosban 287-re (tizenkilencszeresére!), a nyomdászmunkásoké pedig 4038-ra (több mint tizenháromszo­rosára) ugrott fel. A 100 munkásnál többet foglalkoztató nyomdák 1910-ben a fővárosban dolgozlak. Pl. a Franklin (302 munkással), az Athenaeum (241 munkással), a Pallas (233 munkással), a Globus (163 munkással), a Pesti Könyvnyomda Rt. (137 munkással) stb. Ezzel szem­ben vidéken csak közepes és kis nyomdák alakulhattak ki. A nagyobb vidéki városok­ban egymás mellett több is. Számos kis nyomda működött egészen kis városban vagy nagyobb községben. 1914-ben 974 vidéki nyomda csak 3134 munkást foglalkoztatott, tehát 900 dolgozóval kevesebbet, mint a fővárosi nyomdák. Szükségszerű következménye ez annak, hogy a legjelentősebb kiadványokat (sorozatokat), országos nagy lapokat és folyó­iratokat a fővárosi nagy kiadók adták ki. A vidéki városok közül legjelentősebb Kolozsvár, Szeged, Debrecen, továbbá Győr, Miskolc, Pécs, Sopron nyomdászata. Ekkor vetették meg Gyoma (Kner nyomda, 1881) és Békéscsaba, (Tevan nyomda) kiemelkedő műszaki és művészeti teljesítményű nyomdáinak alapjait is.

A számszerű növekedés mellett figyelmet érdemel a nyomdászati technika forradalmi megújulása, valamint számos új nyomdászati anyag és munkamódszer bevezetése is. A nyomdászat nagyipari technikája valójában ekkor honosult meg nálunk, részben külföldi gépek behozatalával, részben a gépek itthoni előállításával. Gépesítették a betűöntést, előbb a nagy nyomdák háziöntödéinek a fejlesztésével, majd az Első Magyar Betűöntöde Rt. létrehozásával (1889). A nagyobb nyomdákban szaporodtak a gyorssajtó különféle újabb változatai. Megjelentek a körforgó (rotációs) nyomdagépek is. Az elsőt nálunk a Pester Lloyd előállításánál alkalmazták (1873). A sorszedőgépet (linotype) külföldön 1886-ban, nálunk 1900-ban kezdték használni a Budapesti Hírlap nyomdájában. Az egyes betűk szedésének gépesítése (monotype) külföldön 1894-ben, nálunk 1904-ben valósult meg, elsőnek az Athenaeum nyomdában.

Gépesítették továbbá a papírberakást, a hajtogatást, a fűzést, sőt a kötést is. Bevezették azokat a megoldásokat, amelyek lehetővé teszik az illusztrációkat nyomó felületek kémiai úton való elkészítését (galvanoplasztika, kemigráfia, fototípia, autotípia stb.). A hagyomá­nyos magasnyomás mellett sor került a sík-, ill. mélynyomó eljárások hazai alkalmazására és továbbfejlesztésére.

A nyomdászatban felhasznált anyagok: papír, festék, kötésanyag gyártását is gyökeresen újjá kellett alakítani. A szükséglet olyan mértékben növekedett, hogy azokat már nem lehetett a korábbi forrásokból és módokon kielégíteni. A papírgyártáshoz rongy helyett egyre több másféle alapanyagot kellett felhasználni. Így lépett a rongypapír helyébe a fenyőből és más fából, ill. növényi rostból készült papír, ami óriási tömegekben volt készíthető. A nyomdafestékek gyártásában is érvényesíteni kellett a festékkémia eredményeit. A fekete mellett egyre jobb minőségben készültek a színes festékek. A kötésanyagok között nagyobb teret kaptak az olcsóbb és nagy mennyiségben előállítható anyagok: a papír és vászon.

Lényegében tehát néhány évtized alatt a nyomdászat egész folyamata nagyipari színvonalra emelkedett. De a termelés nagyipari feltételeit csak a nagy nyomdák tudták megteremteni. A kis és törpe nyomdák tőke hiányában kénytelenek voltak megmaradni a korábbi kézműipari fokon. Vagyis a nyomdászatunk éppen úgy, mint a könyvkiadás és kereskedelem, vegyes jellegű volt. Akadt benne néhány korszerű felkészültségű nagyüzem, számos középüzem, de a túlnyomó többség kézműipari műhelyként működött.

A nyomdászat gazdasági fejlődését és nagyipari technikai forradalmát természetesen nyomon követte a nyomdászmunkásság létszámának gyors emelkedése és összetételének gyökeres megváltozása is. A munkáltatók és a nevükben eljáró különféle vezetők kis csoportjához képest erősen megnőtt a bérmunkás dolgozók száma. A nagy nyomdaüzemek létrejöttével a nyomdászmunkásságon belül is túlsúlyba kerültek a nagyipari dolgozók, akik társadalmi, gazdasági helyzetüknél és viszonylag magasabb műveltségi színvonaluknál fogva egyre inkább vezető szerephez jutottak a nyomdászmunkásság körében, sőt a munkásmozgalom általános fejlődésében is.

A kapitalizmus viszonyai között megerősödött a nyomdászmunkásság szervezkedése. A korábbi önsegélyező és temetkezési egyesületek, amelyeket eleinte még csak nagyobb vállalatoknál, később pedig a jelentősebb városokban, többnyire egymástól függetlenül alapítottak meg (pl. Buda és Pest 1848, ill. 1866, Temesvár 1850, Kolozsvár 1861), egyre inkább gazdasági érdekvédelmi és kulturális, politikai szervekké váltak. 1868-tól kiadják a Typographia c. szak- és mozgalmi lapot. 1876-ban egyesült a budapesti Önképző és Segélyező Egyesület, s így a nyomdászság jelentős központi szervévé válhatott. További nagy előrehaladás volt, hogy 1885-ben megindították a különböző nyomdászegyesületek egyetlen országos szervezetbe való tömörítését. A század végéig valamennyi egyesület tagja lett a Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Segélyező Egyesületének. Az egyesület fenntartásában a munkaadók is részt vettek, sőt 1918-ig az elnökök is a munkaadók közül kerültek ki. Ez az összefogás mégis igen nagy társadalmi erővé fejlődött, és sokat tett a nyomdászok műveltségi színvonalának emelkedéséért, a munkásság élet- és munkakörül­ményeinek megjavításáért.

A nyomdászmunkásság és a főnökök között az érdekellentétek időnként oly élessé váltak, hogy hosszabb-rövidebb sztrájkok robbantak ki (1870, 1880, 1885, 1890 stb.). E harcokban jelentős szerepet játszott a nyomdászszakszervezet: a Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Szakegyesülete. Ha a szervező munka és a sztrájkmozgalmak nem is voltak egyformán sikeresek, a nyomdászok mégis jelentős eredményeket küzdöttek ki. Sikerült csökkenteni a 11-12 órás vagy még ennél is hosszabb munkaidőt 8-9 órára és számottevő mértékben emelni a munkabért. 1901-ben létrehozták, majd 1910-ben továbbfejlesztették a kollektív szerződést, amely általános érvénnyel rendezte a nyomdászat munkafeltételeit és bérviszonyait, a munkaidőt, a fizetett szabadságot, a nyomdásztanulók alkalmazásának feltételeit, munkaidejét, szabadságát. Nagy érdeme a szakszervezeti mozgalomnak, hogy a nyomdászok szervezésével és mozgósításával, politikai és kulturális nevelésével sikerült a munkaviszonyokat jelentős mértékben megjavítani, és a nyomdászmunkásságot a forradalmi munkásmozgalom legöntudatosabb rétegévé nevelni.

A korszak könyvtermésének egészéről számszerű áttekintést csak a fennmaradt adatok össze­vetésével, értékelésével és kiegészítésével lehet adni. Annál is inkább, mert az első évekről nincsenek adataink, csak megközelítő becslésekre vagyunk utalva. A hetvenes évek köze­pétől viszont, részben egymással párhuzamosan, három adatsor is készült, éspedig a Magyar Könyvszemle bibliográfiája és statisztikája 15 év könyvterméséről (1876-1891),¹⁰⁵ Gerő Lajos könyvstatisztikája 10 év könyvkiadásáról (1889-1898)¹⁰⁶ és a Corvina bibliográfiája, valamint a könyvészeti közleményei alapján készült statisztikai feldolgozás.¹⁰⁷

Az adatok e három csoportja számot tevő mértékben eltér egymástól. A könyvtárosok szak­folyóirata: a Könyvszemle az Országos Széchényi Könyvtárba beérkező könyvtári köteles­példányokból azokat közölte bibliográfiájában, amelyek a tudományos kutatás szempontjából dokumentumértékűeknek tekinthetők. Gerő Lajos, a Pallas kiadó igazgatója egy évtized könyvkiadási eredményeit a külföldiek tájékoztatására szánta. A könyvkereskedők szaklapja: a Corvina viszont elsősorban azoknak a kiadványoknak a bibliográfiáját közölte folyama­tosan, amelyeket a kiadó és a kereskedelem forgalomba hozhatónak tartott. Ez a magyarázata annak, hogy Gerő Lajos és a Könyvszemle cím- és adatanyaga általában mindig bővebb, a Corvináé pedig szűkebb.

A három adatsor összevetése alapján a dualizmus korában az önálló kiadványok száma hozzávetőlegesen a következőképpen alakult:

Meg kell jegyeznünk, hogy a kiadott művek száma a külföldhöz képest alacsony volt. A fejlett nagyhatalmak többszörösen túlhaladják, közvetlenül az első világháború előtt pedig a fejlett európai kis országok is elérik a magyarországi könyvkiadást mennyiségben, minőség­ben pedig még inkább, mint ahogy azt a következő néhány adat is tanúsítja:¹⁰⁸

A kiadványok összetételéről, főként tartalom és nyelv szerinti megoszlásáról is jó áttekintést szerezhetünk a Gerő Lajos adatai alapján készült szemközti táblázatból:

A szépirodalmi művek mennyisége a könyvkiadás egészében viszonylag alacsony volt, bár a művek száma is, aránya is fokozatosan emelkedett. A korszak elején, 1876-ban még csak 176 magyar nyelvű szépirodalmi művet vettek számba, ami a könyvkiadásnak mindössze 10%-át tette ki. A kilencvenes években átlagosan mintegy 400 mű (12%), 1913-ban pedig 419 mű (17%) jelent meg. A szépirodalmi művek száma tehát néhány évtized alatt csaknem háromszorosára, aránya pedig közel kétszeresére növekedett, s ez az irányzat később a háború alatt és a következő korszakban tovább erősödött.

Az irodalmi műfajok közül egyre nagyobb tért hódított a széppróza, főként a regény. 1913-ban pl. a szépirodalmi kiadványok között 109 regény, 154 novelláskötet, 69 verseskötet és 87 színdarab jelent meg. Az arányok olykor ingadoznak, de továbbra is inkább a szépprózai művek, pontosabban a regények száma és aránya gyarapszik.

A szépirodalmi művek számottevő része, mintegy harmada fordítás. 1876-ban 75, 1880-ban 56, 1885-ben 58, 1890-ben 56, 1913-ban pedig már 106 más nyelvből fordított mű jelent meg. A fordított művek között a világirodalmi remekek éppen úgy megtalálhatók, mint közepes színvonalú munkák vagy selejtes fércművek. A fordított művek arányának növekedése ekkor még alig okoz gondot; nagyobb arányú beözönlése idején, a két világháború között azonban már válságtüneteket és éles vitákat idéz elő.

A gyermek- és ifjúsági könyvek csoportja meglehetősen szegényes volt. Magyar nyelven pl. 1876-ban mindössze 23, 1890-ben még mindig csak 27 mű jelent meg, ami a könyvkiadás egészében alig több 1%-nál. Csak a korszak vége felé emelkedett fel a számuk, 1913-ban pl. 65-re. Pedig a szorosan vett gyermek- és ifjúsági könyveken kívül a népszerű írások is itt kaptak helyet.

A tankönyvek a könyvkiadás egészében mintegy 20%-ot tettek ki. A számukat és arányukat pontosan azonban csak ritkán lehet megállapítani, mert többnyire ebbe a csoportba sorolták a pedagógiai műveket, sőt az iskolai értesítőket is. Az arányokra nézve némi tájékoztatást nyújt, hogy 1913-ban az e csoportba sorolt 294 műből 242 volt tankönyv: 147 középiskolai és 95 népiskolai, s 52 (17%) a más jellegű kiadvány. Mindenesetre az iskolázás bővülésével emelkedett a tankönyvek száma, annál is inkább, mert az állami, magán- és egyházi kiadók igyekeztek e biztos üzlet előnyeit kihasználni.

A kiadványok nyelv szerinti megoszlása eléggé pontosan megállapítható. A kiadványok túlnyomó többsége magyar nyelven jelent meg. A magyar nyelvű kiadványok aránya az első évtizedekben 82-83% körül ingadozott, később még valamivel emelkedett is. Nemzetiségi nyelveken pedig csak 17-18% készült. Ez nem felelt meg a nemzetiségi arányoknak. 1900-ban az ország népessége Horvátország nélkül nemzetiségi, ill. anyanyelvi hovatartozás szerint így oszlott meg: magyar volt 51,4, román 16,7, német 11,8, szlovák 11,9, szerb 2,6, kárpát­ukrán 2,5, horvát 1,1, egyéb 2,0%. Ugyanakkor az ország területén (ugyancsak Horvátország nélkül) készült kiadványok nyelv szerinti megoszlása a következő volt:

A külföldön készült, egészében vagy jelentős részében magyar tárgyú idegen nyelvű könyvek száma viszont fokozatosan növekszik, A Könyvszemle pl. 1876-ban 104, 1880-ban 128, 1885-ben 167 magyar vonatkozású külföldi könyv adatait közli.

Köztük az egyik legértékesebb csoport a magyar szépirodalmi művek idegen nyelvű fordítása. Ezek jegyzékét a korszak vége felé Gulyás Pál állította össze és adta közre.¹⁰⁹ A jegyzék, amely nem tekinthető teljesnek, összesen 770 önálló fordítást, ill. antológiát ismertet. A fordí­tások zöme a szabadságharc után készült. Ekkor terelődött rá a magyarságra és irodalmára a világ figyelme. Ugyanekkor az emigrációban élő magyarok közül sokan tapasztalták, milyen keveset tud a világ közvéleménye Magyarországról és népéről, s igyekeztek közreműködni a tájékoztatásukban.

A fordítások közül legrégebbi a Szigeti veszedelem horvát átdolgozása (1660). Ezt követően 1790-től a szabadságharc végéig mindössze 32 fordítás jelent meg. A többi 737 1850 és 1915 között került kiadásra. A legtöbbször fordított szerző Jókai 238 és Petőfi 116 fordítással. Viszonylag sok fordítással szerepel: Vörösmarty (55), Arany (50), Mikszáth (45), Eötvös József (35), Kölcsey (28), Madách (21). Sőt, a klasszikusok mellett a Nyugat-nemzedék több íróját és kötőjét is korán fordították.

A fordítások túlnyomó többsége, pontosan kétharmada egyetlen nyelven: németül készült. Ez újabb ténybeli bizonyíték e korszak egyoldalú tájékozódására és tájékoztatására. Az angol, francia és olasz fordítások száma együtt is csak 123. Feltűnő, hogy a nemzetiségek és a szomszéd népek nyelvére milyen keveset fordítottak (83). S még kevesebben a távolabb élő népek nyelvére.

Végül záradékként megemlíthető az is, hogy ebben az időszakban a külföldön kiadott magyar könyvek száma is kezdett emelkedni. A magyar népesség zöme ekkor ugyan még az államhatáron belül élt, de a szabadságharc emigránsai, valamit a kivándorlók több helyen már próbát tettek magyar könyvek kiadásával, részben az ott élők szükségleteire, részben pedig az itthoniak tájékoztatására.¹¹⁰

Az írásbeli közlés nem egyszerre és nem is minden formájában alakult át tömegközlési rendszerré. A könyveket, különösen a tartalmában színvonalas, anyagában és kiállításában igényes, tehát többnyire drága műveket csak kevesen szerezhették meg. Annál inkább az olcsó füzetes kiadványokat, amelyeket csaknem mindenki fillérekért megvásárolhatott, ha igénye volt rá. A nagyipari nyomdászat lehetővé tette az ilyen tömeges kiadványok létre­hozását, nagy számban és roppant példányszámban. A társadalom legszélesebb köreihez azonban még ezeknél is sokkal nagyobb tömegben jutottak el az újságok, mégpedig előbb a politikai röplapok, később hetilapok és napilapok, majd a filléres hírközlő bulvárlapok és az olcsó képeslapok. Az olvasni megtanulók széles tömegeinek jelentős része akkor még az újságok információinál többet és jobbat nem kívánt. Nem művelődni, hanem elsősorban gyorsan és több irányban is tájékozódni akart a bel- és külföldi eseményekről, politikáról, gazdaságról, irodalomról, művészetről, tudományról, divatról, szóval mindenről, viszonylag kevés szellemi erőfeszítés árán, rövid, színes, szórakoztató vagy legalábbis olvasmányos szövegek és változatos képek segítségével. A munkásság és a parasztság szegény tömegei azonban még az olcsó újságokat sem tudták megvásárolni.

A hírlapok száma tehát két és félszer annyi, mint a folyóiratoké. A folyóiratkiadás jóval nagyobb mértékben összpontosult a fővárosban, mint a hírlapoké. A hírlapoknak több mint felét, a folyóiratoknak azonban csak mintegy harmadát adták ki vidéken. A hazai nem magyar nyelvű időszaki lapok között továbbra is a német nyelvűek száma a legmagasabb. Más nyelveken már jóval kevesebb jelent meg.

A folyóiratok közül nevezetesebbek: Vasárnapi Újság (1854-1921), Magyarország és a Nagyvilág (1865-1884), Budapesti Szemle (1873-1944), Figyelő (1876-1889), Magyar Könyvszemle (1876-), Corvina (1878-1951), A Hét (1890-1924), az Új Idők (1895-1947), Huszadik Század (1900-1919), Szocializmus (1903-1948), Nyugat (1908-1941) stb.

A hosszabb életű, nagyobb hatású hírlapok és folyóiratok mellett azonban sok volt a siker­telen próbálkozás. Sok újság néhány heti, havi, esetleg 1-2 évi fennállás után megszűnt. 1910-ben pl. 199 magyar nyelvű és 15 más nyelvű hírlap szűnt meg. Ugyanakkor valamivel több: 221 magyar és 21 más nyelvű hírlapot indítottak meg. Többet közülük eleve valamely alkalomra, pl. választás vagy nyaralás idejére létesítettek.

A régebbi típusú, komoly, tekintélyes politikai lapok vagy tudományos folyóiratok még kis példányszámban jelentek meg. A Pesti Napló példányszáma eleinte pl. kisebb volt, mint Kossuth Pesti Hírlapjáé a negyvenes években. A kevésbé igényes, eleve szélesebb közönség­nek szánt „népszerű” újságok és folyóiratok viszont nemegyszer nagy példányszámot értek el. Különösen utcai terjesztéssel. Volt idő, amikor pl. a Pesti Hírlap több mint 100.000, Az Est több mint 400.000 példányban jelent meg. A Nyugat csak 2-3000, de az Új Idők 40.000 példányban is elkelt.

A dualizmus fél százada alatt a sajtó egészében véve még az akkori, viszonylag kedvezőtlen viszonyok között is óriási tudatformáló és mozgósító erővé fejlődött. A politika és közgaz­daság mellett a hírek és hirdetések, az irodalom, a művészetek, a tudomány, a divat és a sport egyre nagyobb helyet kapott bennük. A sokrétű tartalom egyre nagyobb érdeklődést keltett, s tömeghatása a társadalom egyre szélesebb köreiben, egyre hatékonyabban érvénye­sült. Valójában ez a fél század volt a sajtó virágkora nálunk is, külföldön is, amikor későbbi nagy versenytársai: a rádió és a televízió még nem léptek színre, és a sajtó egyedüli közvélemény-formáló tényezőnek számított világszerte és Magyarországon is.


Könyvművészet és bibliofília

A kapitalista könyvkiadás új, megváltozott gazdasági és jogi viszonyai, a kiadványkészítés új anyagai és új, fokozatosan nagyipari jellegűvé fejlődő technikája, valamint a kor sajátos művészi törekvései alapvetően megváltoztatták a könyvművészet alakulását, de az új körülmények jelentős mértékben módosították a könyvgyűjtés célját, irányát és arányait is.

A megelőző korszakokban a kiadványokat általában kézműipari szinten, nagy gonddal, magas szakmai igénnyel és tudással állították elő. Az évszázadokon át tökéletesített technikát és kiforrott művészi megoldásokat alkalmazták. A könyveket általában kis példányszámban, főként a vagyonosabb gyűjtők és olvasók számára, többnyire jó minőségben készítették, és viszonylag jó áron adhatták el. A könyvek alkotói közül Bikfalvi Falka Sámuel újszerű törekvései, Riedl Károlynak és tanítványainak fametszetei, a nyomdaműhelyek közül az ország akkori legnagyobb és legjobb üzeme, az Egyetemi Nyomda, a Trattner-Károlyi- a Landerer-Heckenast-, a Kozma Vazul- és az Emich Gusztáv-féle nyomda, a könyvkötők közül a debreceni, pesti és kolozsvári mesterek váltak nevezetesebbé.

A gyűjtők a tehetősebb és műveltebb osztályokból, az egyháziak, a földbirtokosok és a polgá­rok vagyonos rétegei közül kerültek ki, akiknek nemcsak igényük volt a szép könyvre, a szép és jó könyvgyűjteményre, de megvolt az anyagi fedezetük is megvásárlásukra. Ezek a házi, családi gyűjtemények a katalógusok, könyvjegyzékek, hagyatéki leltárok tanúsága szerint többnyire enciklopédikus jellegűek voltak: a tudományos és szakmai, irodalmi és művészeti kiadványok – hazaiak és külföldiek – színe-javát foglalták egybe. A gyűjtők közül köz­ismertek voltak a Rádayak, Telekiek, Széchényi Ferenc, Festetics György, Batthyány Ignác, Esterházy Károly, Klimó György, Szepesy Ignác, később Jankovich Miklós, Horvát István, Frank Ignác és sokan mások.

A dualizmus korának kiadói és nyomdái, különösen a nagyobbak és szakképzett vezetőkkel, munkásokkal dolgozók, tevékenységük egészében arra törekedtek, hogy nemcsak tartalmá­ban, hanem anyagában, technikai és művészi kivitelében is általában jó minőségű kiadványo­kat, nemegyszer különleges vagy éppen díszkiadásokat készítsenek. A gyűjtők tábora is kibővült. A vezető szerepet az egyházfőktől és főnemesektől a főhivatalnokok, jól kereső szabadfoglalkozásúak és a vagyonos polgárság képviselői vették át fokozatosan.

A fáradozások mégsem bizonyultak elegendőknek, mert a kiadványkészítés minősége a kapitalizmus viszonyai között mindvégig rendkívül egyenetlen volt. A könyvek és más kiadványok kis része jó anyagok felhasználásával, gondos kivitelben készült, túlnyomó több­sége azonban igénytelen, sőt rendkívül silány termék volt.¹¹³

A színvonal általános hanyatlásában nagy szerepet játszottak a kapitalista könyvkiadás sajátos jogi és gazdasági viszonyai. Mint már említettük, a könyvkiadást és a nyomdászatot az ipari termelés feudális szervezete: a céhrendszer megszüntetésekor (1872) szintén szabad iparrá nyilvánították. Ezáltal számos olyan vállalkozó került be a szakmába, aki szakképzetlen volt, tehát nem kötötték a kiadványkészítés szakmai hagyományai, beidegzett minőségi követelmé­nyei, és döntései egyedüli, jobb esetben egyik legfőbb meghatározójának az üzleti hasznot tekintette.

Hosszú ideig a kiadványkészítés fokozatosan kialakuló új, nagyipari technikája és számos új anyaga is többé-kevésbé akadályozta a minőségi javulást. Az új technikai megoldások és az új anyagok, különösen eleinte, csupán tömeggyártásra voltak alkalmasak. Csak évtizedek szívós erőfeszítéseivel lehetett megoldani, hogy magasabb minőségi követelményeket is kielégíthessenek. A kiadványkészítés színvonalának általános emelkedése azonban a kapita­lizmus viszonyai között sem az új nagyipari, sem a továbbélő kézműipari technikával nem volt elérhető. Ezt csak a szocializmus új, kedvezőbb gazdasági viszonyai, technikai és művészi adottságai tették lehetővé.

Végül, de nem utolsósorban a kor művészi ízlése és törekvései sem kedveztek a könyvmű­vészet fejlődésének. Ismeretes, hogy a XIX. század és a XX. század eleje számos új művészi irányi indított el: pl. a festészetben, szobrászatban, grafikában a romantikát, a realizmust, a naturalizmust, az impresszionizmust, az expresszionizmust stb. Ugyanakkor azonban más művészi ágakban, pl. az építészetben az eklekticizmus uralkodott. Felújították, újra fogalmaz­ták az európai történeti stílusok: a román, a gót, a reneszánsz, a barokk formáit. Sőt kísérletet tettek térben és időben távolabbi stílusok, pl. az egyiptomi, asszír-babiloni, indiai, kínai, japán stb. építészet és iparművészet formáinak a meghonosítására. Végül az építőművészetben és a díszítőművészetben jelentős helyet kapott a szecesszió. Ezek az irányzatok természetszerűen a könyvművészetben is szükségképpen nyomot hagytak, s az illusztrációkban egymást válto­gatták. A különböző könyvdíszekben: díszbetűk, kezdő és záródíszek, kötésdíszek, gyakran a történeti stílusok motívumai, s igen sokszor a szecesszió törekvései jutnak szerephez. Meg­esett, hogy egy-egy kiadványon belül a különböző művészeti stílusok elemei egymás mellett vagy egymással keveredve fordultak elő. A könyvtörténeti stíluselemek felelevenítését a könyvtörténeti kiállítások is elősegítették.¹¹⁴

A kiadványok minőségük szerint két élesen különböző csoportra oszlottak. Az egyikbe a kevés, könyvművészeti igénnyel készült könyv, a másikba az igénytelen kivitelű kiadványok nagy tömege tartozott. De az ún. szép könyvek egy része is inkább díszes és drága, mintsem igazán művészi értékű volt. Többnyire olyan műveket adtak ki díszesebb kiadásban, amelyek tárgyuknál vagy a különleges alkalomnál fogva szélesebb közönség érdeklődésére és kivételes áldozatvállalására számíthattak. Ilyenek voltak pl. a nemzeti múlt, ill. a nemzeti kultúra jelen­tős alkotásai, pl. a Képes Krónika hasonmás kiadása, a Magyar Remekírók 55 kötete, vagy a millennium idején a Magyar Nemzet Története, a Képes Magyar Irodalomtörténet. Ilyen külön­leges esemény volt Petőfi, Arany, Vörösmarty, Eötvös összes műveinek színvonalas, szép kiadása, vagy Jókai műveinek 100 kötetes jubileumi díszkiadása, hasonlóképpen az Ember tragédiájának vagy Arany balladáinak Zichy-féle illusztrált díszkiadása. A nagy és drága könyvek vagy könyvsorozatok mellett meglehetősen kevés volt az egyszerű, de igénye­sen és gondosan megtervezett, művészi és technikai szempontból jó minőségben megvaló­sított könyv, pedig a szerényebb gyűjtők inkább ezeket keresték és vásárolták volna.

A könyvek alkotói közül először a mesterszedő (akcidens) nyomdászok jutottak szerephez, akik az új betűtípusok, a különböző művészi stílusok díszítőelemeiből újszerű szedéstükröket állítottak elő. De ezek csak részeredményekre vezettek, egyre erősödött az igény, hogy az egész kiadványt korszerű technikai, művészi szemlélettel és követelmények alapján tervezzék meg. Az angol William Morris (1834-1896) Kelmscott Pressének (1891) példája, a német könyvművészet megújulásának eredményei (Insel Verlag, 1899; a Janus Presse, 1907; Paul Renner, 1878-1956), valamint a lipcsei nemzetközi könyvművészeti kiállítás (1914) nálunk is felkeltették az érdeklődési a könyvművészet elméleti és gyakorlati problémái iránt. Kner Imre gyakorlati kísérletezése és elméleti tevékenysége, Czakó Elemér és mások elméleti tanul­mányai¹¹⁵ külföldi példák és eredmények felhasználásával hozzájárultak a könyvművészet szerepének a tisztázásához. Ugyanakkor buzdításaival elősegítette, hogy a legtehetségesebb nyomdászok számára iparművészeti iskolát és nyomdászati tanműhelyt létesítsenek. Itt mintegy 30 kiváló tipográfus fejlesztette magasabb fokra a tudását, de az első világháború nehézségei megakasztották a biztató fejlődést. A Nyugat kiadó, a Kner és Tevan nyomda úttörő kezdeményezése nyomán a kiadók közül az Egyetemi Nyomda, az Athenaeum, a Franklin, a Révai, a Hungária a kiadványok minőségi és művészi követelményeire nagy gondot fordítottak.

Az illusztrálók között a legjelentősebb Zichy Mihály. Ismert illusztrálók és könyvdíszítők voltak: Goró Lajos, Hegedűs László, Mühlbeck Károly, Neogrády László, Pataky László, Kozma Lajos, Divéky Adorján. A könyvkötés tervezői közül Horti Pál, Márkus Géza, Rinter Géza, Helbing Ferenc és Kner Erzsébet emelkedett ki.

A könyvtártulajdonosok közül több mint 1000 név szerint ismeretes.¹¹⁶ Sok köztük inkább csak örökölte a családi gyűjteményt. De szép számmal vannak olyanok is, akik személyesen gyűjtötték könyvtárukat. Nagy értékű gyűjteményével Apponyi Sándor, Todoreszku Gyula, Ráth György a nemzeti kiadványkincset egészítette ki. A gyűjtemények jelentős része már szakkönyvtár, tulajdonosának munkaeszköze, pl. a történelem, jog, földrajz, irodalomtörténet, természettudományok köréből.