Paleolit orvoslás számolj le a betegségekkel!

Mint láthatjuk, egy bonyolult, de kifinomult rendszerről van szó. A táblázatban feltüntetett hormonokon kívül a placenta és a magzat még körülbelül harminc különböző hormont termel. A rendszer célja a két szervezet mindkét fél számára előnyös, tökéletes egymás mellett élése. Így biztosak lehetünk abban, hogy nem a baba és a terhesség következménye a terhességi cukorbetegség.

  A terhesség alatt a cukoranyagcserére a legfontosabb hatást a HPL- hormon fejti ki; részben a terhes anya vércukorszintjétől függetlenül növeli a vércukorszintet. Ez azért történik, mert a HPL-hormon, bár a placentában termelődik, de az anya szervezetében növeli a glikogénből és aminosavakból a glükóz termelését. Így az anya hasnyálmirigye fokozott inzulintermelésre van késztetve. A lepény a 8. hét után átveszi a sárgatesttől a progeszterontermelést. A progeszteron és a HPL együttesen növeli az inzulinrezisztenciát. A terhesség alatt a placenta mérete folyamatosan növekszik. Ennek megfelelően ismert inzulinlebontó képessége is növekszik.

E tényezők hatása miatt az anya inzulinszükséglete a terhesség alatt a 36. hét környékére már háromszorosa a fogantatás pillanatában szükséges inzulinnak. Hogy a lepény hatására fokozódik az anya vércukra, és az erre termelt inzulint miért bontja le a placenta? Azért, hogy védje a magzatot, hiszen egy felnőttnek sokkal nagyobb inzulinmennyiségre van szüksége, mint egy magzatnak. Egy egészséges módon táplálkozó, nem elhízott és nem cukorbeteg anya szervezete ezt a változást kompenzálja. Evolúciós adaptációs mechanizmusaink ilyenkor is képessé tesznek bennünket az élettani vércukorszint folyamatos megtartására.

  A terhességi cukorbetegség abban az estben alakul ki, ha

• 
  az anyának eleve csökkent az inzulinérzékenysége (az elhízás, a glutén és a tej okozta autoimmun folyamat már évekkel a terhesség előtt elindult), vagy ha
  
• 
  a terhesség alatt táplálkozása szénhidrátalapú marad, vagy azzá válik.
  

A csökkent inzulinérzékenység oka is a táplálkozás, így egyértelműen tudunk fogalmazni: a terhességi cukorbetegség oka a nyugati étrend. A táplálkozás szénhidrátterhelését és a magzat által generált háromszoros inzulinigényt a hasnyálmirigy nem tudja követni, ezért az inzulinigény növekedése és a valós képesség között hiány alakul ki. A logika azt is diktálja persze, hogy ezek a terhes anyák később amúgy is cukorbeteggé váltak volna. Ez nyilván étrendjükből fakad: túlzott szénhidrátfogyasztásuk előbb-utóbb 2TDM kialakulásához vezet. Így a terhesség meggyorsítja a betegség kialakulását. Az sem ismeretlen összefüggés, hogy a diabéteszesek diétája tulajdonképpen a nyugati étrend - némileg kozmetikázva. Bár erre azt szokták mondani, főleg az 1TDM-es betegek, hogy esetenként kevesebb szénhidrátot ettek, mint amennyit a betegség alatt a diabéteszes étrend előírt volna számukra.

  A terhességi cukorbetegség esetében a kezelés az inzulinra szorítkozik. Nincsenek ugyanis megbízható vizsgálatok a tablettás, vércukorszintet csökkentő gyógyszerekkel kapcsolatban. Így terhesség alatt nem használatosak. Az inzulin használatának több fontos negatív következménye van:

• 
  Ahogy egyik cukorbetegséget sem lehet beállítani gyógyszeresen, úgy a terhességit sem. A magas és alacsony vércukorszintek viszont a magzat fejlődésének gátjai.
  
• 
  Az anya szervezetében 100%-os gyakorisággal inzulin elleni antitestek kezdenek termelődni. Ennek komoly következményei vannak a terhesség utáni kórfolyamatra. Esetenként a cukorbetegség fennmaradását generálják.
  
• 
  A baba növekedése gyakran inzulin mellett is fokozott, és a császármetszés esélye sokkal nagyobb, ami egyéb nehézségeket okoz.
  

A megoldás több okból is a paleolit étrend: kóroki megoldás, egyszerűig nincs kockázata és a terhesség utáni betegséget is megelőzi. A magzat számára kiegyensúlyozott növekedést jelent, és a természetes úton való szülést segíti elő.

  A paleolit étrend bevezetésével kapcsolatos általános elvek ugyanazok, mint a többi cukorbetegség esetében. A terhességi diabétesz nagy valószínűséggel megszüntethető a paleolit étrenddel. Csak azokban az esetekben nem lehet megszüntetni, ha már korábban 1TDM kezdett kialakulni. Ez általában autoimmun folyamat. Ilyenkor azonban még szükségszerűbb a paleolit táplálkozás bevezetése, mert anélkül a béta-sejtek pusztulása fénysebességgel elindul, és a betegség a szülés után teljes biztonsággal állandósul. Így megint csak azt emelhetjük ki, hogy a kezelés során az alternatíva: a betegség vagy az egészség. Jelenleg a diabetológia a betegséget jelenti. Ezzel szemben a paleolit terápia gyógyulást és egészséget hoz az anyának és a magzatnak-babának egyaránt. A paleolit étrendet sajnos még a szülészszakma sem ismeri. A kismamák azonban arról számolnak be, hogy a szülészek sokkal elfogadóbbak, mint a többi orvos.

  Mindezen ismeretek birtokában, olyan esetekben, amikor sejthető az inzulinérzékenység csökkenése, már akkor érdemes elkezdeni a paleolit étrendet, amikor a baba tervezésébe kezdünk. Így maximális biztonsággal indulhatunk a fogantatásnak, és megelőzhetjük a terhességi cukorbetegség kialakulását. A magzat fejlődése kiegyensúlyozottabb lesz, és nem kell tartanunk semmilyen vitaminhiánytól. A paleolit étrend minden szükséges tápanyagot tartalmaz a baba és az anya számára is.

  Amikor a paleolit táplálkozás eredményein felbuzdulva Szombathelyen elindítottuk a paleolit klubot, azt gondoltuk, megosztjuk tapasztalatainkat a diabéteszklub tagjaival és vezetőivel. Meghívót küldtünk nekik, arra gondolva, hogy megpróbálhatnánk együtt előbbre lépni, illetve arra számítottunk, hogy a cukorbetegek érdekképviseletét bizonyára érdekelheti, mit tudunk a témához hozzátenni, esetleg más módon láttatni a gyógyulás és a betegek előrelépése érdekében. A vezető, aki nem orvos, e-mailben válaszolt a meghívásunkra. Nemes egyszerűséggel elküldte nekem a cukorbetegségek kezelésére vonatkozó hivatalos étrendi ajánlást. Becsületesen átnéztem, mert azt hittem, valami újdonság lehet benne. Arra nem gondoltam, hogy azt feltételezi, nem ismerem a benne foglaltakat. Részletesen cáfoltam neki az ajánlás pontjait, de nem jött válasz. Ez csak azt jelentheti, hogy vagy nem hitt nekem, és nem is érdekelte, hogy mit nem hisz, vagy valaki csak elküldette vele az ajánlást. S mivel egy orvosi kongresszus anyagából származott, ezért ez utóbbit sem tartom kizártnak.

   A probléma az, hogy ezek a szervezetek úgy működnek, hogy alapvetően a diabetológia láncolta őket magához. Tartanak ugyan rendszeres összejöveteleket, de ezeken mindig a régi, sehova nem vezető véleményeket lehet hallani. Persze mindez vég nélkül ismétlődik. A klubok szerepének azonban nem feltétlenül kellene ilyennek lennie. De vajon miért félnek átlépni a saját árnyékukat? Ha a lehetőségeket nézzük, akkor a betegek, érdekében ezek a klubok lehetnének a semleges helyzetben lévő, valóban független irányba mutató képviseletek. De ahogy már írtam, általában egy-két vezető beosztású orvos tartja őket irányítás alatt, s ebből következően nincs lehetőség a tudomány pártatlan megismerésére sem.

   Volt olyan előadásom, amelyen részt vett egy kisebb város diabéteszklubjának a vezetője. Végighallgatta az előadást, s ahogy láttam, érdekesnek tartotta. A végén jól elbeszélgettünk és megvitattuk a hallottakat. Sokat kérdezett, talán azt is mondhatom, elégedetten ment haza. Viszont biztos vagyok benne, hogy azóta is szorong. Amikor elbúcsúztunk, azt mondta nekem, reméli, hogy a főorvosnő, aki a klub irányítója, nem fog rá megorrolni, mert eljött erre az előadásra. Vagyis úgy tűnik, teljesen egy sorra van felfűzve az összes olyan szervezet, amely a cukorbetegekkel kapcsolatban van. A gyógyítás és az érdekképviseletek szempontjából is. Ennek megfelelően az étrendi ajánlások az egész ország területén a szénhidrátok fontosságáról szólnak. Igaz, mit is várhatunk?

   Korábban már idéztem az Európai Bizottság jelentését. Áttekintettem a paleolit táplálkozásról szóló nemzetközi irodalmat. A világon sok helyütt foglalkoznak vele, és úgy tűnik, vannak országok, ahol a paleolit étrend hivatalos minősítésén és ajánlásán munkálkodnak. Ez persze hosszú időt fog igénybe venni, de vizsgálatok már folynak ezzel a diétával kapcsolatban. Az Egyesült Államok adminisztrációja komolyan fontolóra vette, felül lehet-e írni a piaci érdekeket. Ez nyilván csak ott lehetséges, ahol számít az adófizetők pénze. A lényeg nem is ez, hanem az, hogy közben rájöttem, Magyarország kitüntetett szerepbe került.

  Szendi Gábor tudományos munkássága komplex formában világított rá a problémákra. Alaposan és részletesen feldolgozta mindazokat a tanulmányokat, amelyek a gyakorlati eredményekkel kart karba öltve kétséget kizáróan bizonyítják a fordulat szükségességét. A Magyarországon, magyar nyelven elérhető szakirodalom minden tekintetben a legteljesebb a világ szakirodalmában. Ezek a publikációk alkalmasak minden szakmabeli és laikus érdeklődő kielégítésére. A tudományos alapok tehát adottak a paleolit táplálkozás lehetőségeinek kiaknázására. Hogy ez mégsem történik meg szakmai körökben, az csakis az egészségügyi rendszer sajátosságaiban keresendő. A legtöbb cukorbetegklub ennek a rendszernek lett a kiszolgálója. Gyakorlatilag visszhangként működnek, akár az étrendi ajánlásokról, akár a hivatalos tévhitekről van szó. Persze ez egy ingoványos terület, de azért mindig akadnak érdeklődő és kereső-kutató emberek is. Ennek következtében nem kevés azoknak a száma, akik a megfelelő tudás birtokában nem hagyják annyiban a dolgot. Persze a függőség nagy úr.

  A cukorbetegklubokat és szervezeteket nem csak az állam támogatja. A nagyobb szervezetek mögött mindig ott áll valamilyen gyógyszercég, de cukorbetegség esetén ezt a szerepet orvosi műszert gyártó cégek is átvehetik. Mivel a betegség népegészségügyi kockázata jelentős, ezért kiemelten közhasznú egyesületek is vannak, amelyek adóforintokat, illetve állami támogatást is kapnak. Ezek a szempontok sem elhanyagolhatók. Így megint csak oda jutunk, hogy érthető a klubok elkötelezettsége, hiszen olyan pénzekből élnek, amelyek már a hipnózis részei. Szükség lenne független, valóban a betegek érdekeit szolgáló érdekképviseletek létrehozására, hogy érdemben történjen a betegek felvilágosítása.
PRAKTIKUS TANÁCSOK A PALEOLIT ÉTREND BEVEZETÉSÉHEZ⁷
KELL-E A KENYERET HELYETTESÍTENI?
A paleolit étrendet választók többsége betegségéből szeretne kigyógyulni. Ehhez keresnek segítséget, mert elégedetlenek az egészségügyi rendszer tehetetlenségével. Tapasztalataik alapján nem szavaznak bizalmat az egészségügyi rendszer bizonyos elemeinek, és tudatosan keresve jutnak el a paleolit étrendhez. Vannak, akik azonnal, vannak, akik csak hosszas fontolgatás után érnek el a paleolit diéta küszöbére. A cselekvésnek sok esetben az a gátja, hogy nem tudják, milyen lehetőségeik vannak, s hogy egyáltalán hatással lehet-e betegségükre a paleolit diéta. Többségük, mielőtt paleolit specialistához fordulna, megemlíti orvosának a lehetőséget, ám az orvosok általában negatívan állnak ehhez a felvetéshez. Igaz, eleinte a gőzmozdony elől is sokan elfutottak, és megjelenése sok esetben félelmet váltott ki...

  Minden túlzás nélkül állítható, hogy a paleolit diéta elsöprő siker, ez pedig önmagáért beszél. Mivel betegségekről és gyógyszert szedő emberekről van szó, fontos azonban a gyógyszeres terápia és a paleolit étrend összehangolása. Oda kell figyelni bizonyos alapvető, de első pillantásra nem lényeges dolgokra. Vannak olyan típusproblémák is, amelyek sok betegnél előfordulnak. Most megpróbálom összefoglalni a tapasztalataimat a minél gyorsabb gyógyulás és a paleolit étrend minél gyorsabb elsajátítása érdekében.

  Általános kívánalom, hogy a nyugati étrend bizonyos elemeit „fordítsuk le” paleolit elvekre. Ilyen például a kenyér. Sokan annyira ragaszkodnak a kenyérhez, hogy elhagyását nem is tudják elképzelni, és mindenáron jó paleolit kenyeret szeretnének sütni és enni. Persze vannak ilyen kenyerek, de más alapanyagokból nehéz olyan kenyeret készíteni, amelynek hasonló az íze a már megszokott, búzából és egyéb, kovászolt gabonákból készült kenyérhez. A kenyér által adott érzéseket nagyon nehéz pótolni. Sokan vannak, akik kétévnyi paleolit étkezés után is azt mondják, a kenyérfogyasztás olyan szerves része az étkezésünknek, hogy szinte lehetetlen a szokásról és az ízről lemondani, s valami mással pótolni. Sok minden szól azonban amellett, hogy a kenyeret nincs értelme mással helyettesíteni, legalábbis ne így fogjuk fel a helyette elkészített lepény stb. szerepét.

  Igazából talán nincs is olyan étel, amit ne lehetne megenni kenyér nélkül. Ezzel kapcsolatban azt szokták mondani, hogy magyar ember nem élhet kenyér nélkül, s hogy a kenyér ősi ételünk. Történészekkel lehetne erről egy tanulmányt készíttetni, ismerünk azonban egy barcelonai levéltárban őrzött írást a honfoglaló magyarokról. A szerzetesek sok mindent lejegyeztek utazásaik során; ők hagyták ránk ezt a forrást is. E fennmaradt írás tanúsága szerint a Duna mentén élő bevándorolt magyarok és az itt élő avarok is állattenyésztésből éltek. Az állatokat ügyesen dolgozták fel, minden porcikájukat hasznosították. Más források szerint is majdnem biztosra vehető, hogy a középkorban még egész Európa húsfogyasztó volt. Kérdés, hogy az 1000 vagy a 600 évvel ezelőtt elkezdett szokások ősiek-e. A törzsfejlődésünk 2,7 millió évéhez képest egyáltalán nem. Az már más dolog, hogy mi él a képzeletünkben.

  A kérdés tehát nem feltétlenül nehéz: nincs szükség a kenyér helyettesítésére. Aki ezt végképp nem tudja elfogadni, természetesen próbálkozhat, de a betegségből való kigyógyulást mindenképpen meggyorsítja, ha a kenyeret nem tartjuk szükséges tápanyagnak. A helyettesítésére használatos lisztfélék nem tudják pótolni a kenyeret, csak azt az érzetet keltik, mintha kenyeret ennénk. Véleményem szerint betegség esetén a pótlására használt lisztek sem feltétlenül jók. Persze ezt lehet vitatni. Ha valaki gyógyult, akkor már könnyebb ezzel a kérdéssel érdemben foglalkozni, a kezdetekkor azonban túlságosan eltereli a gondolatokat.

  A kenyér elhagyásával kapcsolatban vannak olyan jelek, amelyeket érdemes lehet átgondolni. Például láttunk-e már négy-ötéves gyereket kenyér nélkül virslit enni? Láttunk-e már gyereket, aki kolbászt evett, kenyér nélkül? Aki nevelt gyerekeket, azonnal rávágja a választ: persze. A gyerekek ösztönösen tudják, hogy a kenyér nem jó, ezért nem is esznek. Mi rontjuk el őket, mi erőltetjük rájuk a kenyeret, tizenéves korukra kialakítva bennük a kenyérevést. Természetesen, különbözőek vagyunk. Így, aki mindenképpen szeretné valamivel helyettesíteni a kenyeret, azoknak kiváló lehetőséget jelentenek a paleolit kenyerek. Főleg abban az esetben, ha ez tartaná egyébként vissza a paleolit táplálkozás elkezdésétől!

  A húsokban lévő zsírok emésztésére felkészült a szervezetünk, méghozzá oly nagy mértékben, hogy ez nem is okoz semmilyen gondot. A növényi olajokkal viszont ilyen koncentrációban soha nem találkozik a szervezetünk. Képzeljük el, mennyi repcemagot vagy olívabogyót kellene megennünk, hogy annyi növényi olaj kerüljön belénk, mint amennyit egy sütött vagy főzött étellel magunkhoz veszünk.

  Az állati zsírok használata sokkal természetesebbnek tűnik, és ellentétben a tévhitekkel, senki nem bizonyította megbetegítő jellegüket. Az epebántalmaktól szenvedő betegeim például csak akkor gyógyultak meg biztonsággal, és csak akkor nem produkáltak semmilyen tünetet, amikor teljes egészében átálltak az állati zsírokra. Amíg növényi olajokat használtak, addig a jobb bordaív alatti fájdalmaik és puffadásaik megmaradtak. Hiába kapcsolták ki a glutént, illetve a tejtermékeket, a panaszaik csak a növényi zsiradékok elhagyása után szűntek meg.

  Van még egy szempont, ami miatt érdemes ezt a dolgot átgondolnunk. Az állati zsírok kiváló energiahordozók. Volt már szó arról, hogy a zsírokban háromszor annyi energia van, mint a szénhidrátokban. Ráadásul a szervezet zsírokból fedezi a hosszú távú energiaigényét. Ha tehát valaki állati zsírokat fogyaszt, akkor energiaraktárai is hatékonyak lesznek. Ezt pedig csak állati zsírokkal lehet megfelelő mértékben pótolni. Az állati zsírok alapvetően meghatározzák fejlődésünket. Gyermekkorban óriási szerepük van. Ugyanilyen fontosak, amikor betegséget kezelünk. Ez különösen akkor igaz, ha idegrendszeri betegségekről van szó. A paleolit diéta fontossága ebben az esetben az állati zsírok fontosságát is jelenti. Már írtam a húsfóbiáról. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a zsírok esetében is, ami a koleszterinhisztéria következménye lett. Erről hadd emlékezzem meg egy kicsit, mivel a história Szentpéterváron kezdődött, azon az akadémián, ahol orvosi tanulmányaimat megkezdtem.

  Vlagyimir Ignatovszkij, a katonaorvosi akadémia egyik kadéthallgatója 1905 nyarán az Egyesült Királyságba utazott, hogy a szívinfarktust tanulmányozza. Ez a betegség akkoriban ritka volt, az orosz birodalomban szinte nem is lehetett találkozni vele. Ignatovszkij Angliában azt figyelte meg, hogy leginkább azok betegednek meg szívinfarktusban, akikben több a zsír, akik el vannak hízva. Az ottani boncolásokból mintákat hozott a szentpétervári egyetemre, majd kollégájával, Nyikolaj Anyicskowal együtt ezekből kiindulva kezdték el vizsgálataikat. (Én abban az intézetben tanultam a kórbonctani, ahol ők dolgoztak és végezték a kutatásaikat. Hallgatókoromban és később is alkalmam volt elolvasni az eredeti vizsgálat dokumentumait.)

   Ami biztos, hogy Anyicskovék soha nem mondták, hogy a magas koleszterinszint okozza a szívinfarktust. Ők csupán azt állapították meg; hogy az erek falában lévő kocsonyás anyag - ami megfigyelhető a betegek érfalában is - valószínűleg zsír, mert ezt adtak a kísérletben használt növényevő nyulaknak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a koleszterin és a zsírok okozzák az érelmeszesedést. Hogy ezt később így értelmezték az valószínűleg sok mindennek köszönhető, de a kérdések akkor alapvetően nem a koleszterinnel kapcsolatban vetődtek fel. Igaz ugyan, hogy az erek falában az érelmeszesedés során koleszterin rakódik le, de ez azért történik, mert a szervezet így védekezik a gyulladásba került érfalban. A koleszterin tehát nem oka az érelmeszesedésnek, hanem következményes felszaporodása történik az érfalban. Egyébként Anyicskov - aki a világ által felkarolt vizsgálatai után tanszékvezető lett és az is maradt nagyon sokáig - megismételte a kísérleteket kutyákkal is. Megállapítása az volt (amit sok más hasonló vizsgálat is alátámasztott), hogy nem lehetett a kutyáknak annyi zsírt és húst adni, hogy érelmeszesedésük legyen. A koleszterinhisztéria tehát innen indult. Közben azért kiderült és mára világossá vált, hogy csak a gyógyszercégek érdekeit szolgálta.

   Ha visszatérünk elődeink étkezéséhez, akkor a paleolit táplálkozás keretein belül érdemes az állati zsírokat is rehabilitálni, és a növényi olajokat háttérbe szorítani. Egyébként cukorbetegség esetén ez még külön előnyt jelent, hiszen a szénhidrátokkal ellentétben, kiegyensúlyozott energiaforrást biztosít.
MIKOR EGYÜNK?
Kardinális probléma szokott lenni a „mikor együnk?” kérdése is. Gyomor- és bélrendszerünk, valamint egész emésztőcsatornánk alapvetően az étkezés- és éhezésperiódusra állt rá. Ebből következően el tudunk viselni ingadozásokat, akár szélsőségeseket is. A legnagyobb probléma az, hogy egészséges emberként is az idő múlásához, vagyis az órához igazodva szeretnénk étkezni. Ez alakítja ki napirendünk gerincét is: reggeli, ebéd, vacsora, a gyerekeknél mindez még kiegészítve a köztes étkezésekkel. Ha a mai általánosan vett nyugati étrendet vesszük alapul, akkor ennek létjogosultsága elfogadható, hiszen a szénhidrátalapú étkezés esetén hamar éhesek leszünk. A paleolit étrendre azonban ez messze nem igaz.

  De akkor mikor együnk? A válasz rendkívül egyszerű: akkor, amikor éhesek vagyunk. Ha így teszünk, még akkor sem lesz kalóriatöbbletünk, ha egy- egy alkalommal sokkal többet eszünk a kelleténél. Ha az étrend alapvetően húsokra, gyümölcsökre és zöldségekre épül, akkor nem jelenthet nehézséget az étkezések közötti idő. Fontos viszont, hogy csak akkor együnk, ha valóban éhesek vagyunk. Ne az órához próbáljuk igazítani az étkezéseinket, mert ennek semmi értelme nincs. Két étkezés összetétele soha nem azonos, ezért nem lehetünk azonos időpontokban éhesek. Az óránk nyilván nem „tudja”, hogy aznap mennyit sportoltunk vagy mozogtunk. Ezért ne az órát nézzük. Vannak családok, ahol központi kérdés az azonos időpontokban való étkezés. Ha azonban paleolit étrendre térünk át, akkor ennek semmi értelme nincs, hiszen így nem is lenne megfelelő az étkezésünk Ennek különös jelentősége lehet például a beteg gyerekek esetében.

  A nevelési intézmények, főleg az iskolarendszer nem segít a paleolit étrendet folytatóknak. A gyerekek kikerülhetetlen helyzetekbe kerülnek, és amíg nem tudatosan, csak a szülők elvárása miatt paleóznak, akkor problémáik lesznek. Ez természetesen hatványozottabban érvényesül, ha a gyermek beteg, és ezért van szüksége paleolit táplálkozásra. Ilyenkor a legfontosabb étkezés a reggeli. Bőséges hús- és zsíralapú legyen, majd némi gyümölcs az iskolában - és a gyerekek már nem lesznek éhesek. Ezt nagyon sok szülő tapasztalata alapján mondom. Nincs szükség tízóraira és egyéb étkezésre, így a menza nyugati étrendje teljesen kiváltható, úgy, hogy a gyerek nem marad éhes. Ez persze nem működik szénhidrátalapú étrend mellett.

  A paleolit étrend melletti éhségérzet azonban teljesen más, mint a szénhidrátalapú éhség: a gyomortájékon érzett kellemetlen ürességérzés tompa és csak rövid ideig tart. Ha ilyenkor 15-20 percig nem eszünk, akkor az éhségérzet elmúlik. A szervezet mozgósítja a zsírraktárakból a szükséges anyagokat, hogy energiához jusson. Így az éhségérzet egyáltalán nem olyan fájdalmas és kínzó, mint akkor, ha szénhidrátokra alapozzuk az életünket. Az éhségérzet átbillenésekor a ketózis átmenetileg kellemetlen tüneteket tud okozni. Ez abban az esetben lehetséges, ha nem jutunk szénhidráthoz, és a szervezetünk ketontestekből fedezi energiaigényét. Ilyenkor gyomorfájdalmat, enyhe hányingert és élénk fejfájást érezhetünk. Ha étkezésünk nagyjából hasonló, akkor ezek az érzések el fognak múlni. Ez az időszak nagyjából két-három hét, egyedi esetekben természetesen lehet több is és kevesebb is.

  A paleolit táplálkozásban fontos ismérv a táplálék aránya! Megfigyeléseim szerint, a betegeim esetében a 70% körüli fehérje-zsír arány volt a legelfogadhatóbb a panaszok gyors megszűnése és a hatékony súlycsökkentés szempontjából is! Természetesen ez egyénileg változik, és minden esetben tolerancia és célkitűzés kérdése is. Mivel a kalóriát nehéz lenne méricskélni, és erre nincs is szükség, így célszerű ezt súlyarányban értelmezni. Vannak, akik erre azt mondják, ez már az Atkins-féle diétára vall, de én azt gondolom, nem ilyenfajta összehasonlításokat kell tennünk. Inkább azt mondanám, hogy a paleolit étrend legszigorúbb fajtája a ketogén diéta, ami csak hús és zsír fogyasztását jelenti. Egyes országokban és klinikákon a ketogén diétát daganatos betegségek és epilepszia kezelésére is használják. A 70% hús, 30% zöldség- és gyümölcsarány ehhez közelít, de semmiképpen nem minősíteném a paleolit étrenden belül. Úgy fogalmaznék, hogy a paleolit diéta szélsőséges irányba eltolt változata, amely nem okoz megterhelést a szervezet számára. Különösen a fordulópontok, az áttörések elérésekor hasznos.

   Ha valaki így indul neki a paleolit diétának, akkor a súlyvesztés és a gyógyulási folyamatok sokkal előbb elindulnak, mint ha akár csak 50% körül lenne a hús aránya. Az sem elhanyagolható szempont, hogy nincs lehetőség, és nem is kell arra építeni az étrendet, hogy arányokat állítsunk fel. Így nem kell számolni a százalékokat, és a nagyobb százalékos arányból kicsit csökkenve még nem kerül túlsúlyba például a gyümölcs. A gyümölcsmennyiség kérdése viszont fontos lehet más okokból is. Eleinte például a sok gyümölcs nem kedvez a vércukorszint alakulásának sem. A paleolit étkezés értelmezésekor sokan nem érzik hangsúlyosnak az arányokat. Találkoztam olyan cukorbeteggel, akinél az arány 80% gyümölcs és zöldség volt, 20% hús mellett. A vércukorszintjét természetesen nem sikerült megfelelő mértékben csökkentenie. Ez a kezdeti időszakban nagyon fontos, hiszen a beteg folyamatosan éhes lesz, s mivel nincs energiaraktára, állandóan fáradtnak érzi magát. Ezt a diéta problémájának érzi, és megfutamodik, hiszen a panaszok miatt rosszat sejt. Ezen csak a helyes arányok megtalálása segít. Mindenképpen minél több hús és zsír fogyasztását ajánlom.

   A húsfogyasztás nem befolyásolja hátrányosan a vesék működését, és nem okoz köszvényt. Köszvényhez hasonló panaszokat a diétahiba és a gluténes vagy tejes termékek fogyasztása tud okozni, de olykor néhány, nem gluténtartalmú gabona is, mint például a köles vagy a hajdina.

   Itt kell azt is megjegyeznünk, hogy a cukorbetegség, főleg az 1-es típusú során, kialakulhat ketoacidózis. Ez azonban már minimális inzulintermelés esetében is lehetetlen, mert a biokémiai védelem működik. A cukorbetegek esetében sem kell tehát félnünk a ketoacidózis kialakulásától még akkor sem, ha a táplálék nagyobb hányada hús.

   A paleolit étrendet betegség esetén tanácsos drasztikusan bevezetni! Ebben az esetben hatékonyabb lesz, mint ha fokozatosan történne. A kezdeti hatások elérésének fokmérője a gluténnel és tejfehérjével bombázott szervezet felszabadulása a hatások alól. Ez annál jobban érvényesül, minél gyorsabban megtörténik. A hosszú távú hatások a bél áteresztőképességének helyreállása miatt következnek be. Ilyen például az ekcéma megszűnése és gyógyulása. Ha a bél áteresztőképessége nagyfokú, akkor a tünetek is hosszabb idő után alakulnak vissza.

   Az étrendre való átállás megváltoztatja reakcióinkat a megbetegítő tényezőként belénk kerülő élelmi anyagokra, méghozzá sokkal érzékenyebbé tesz bennünket. Így ha valaki paleolit étrendre tér át, akkor hatványozottabban reagál a gluténre, a tejtermékekre, a tartósítószerekre és egyéb káros anyagokra. Vannak pácienseim, akik például úgy értékelték, hogy egészségesek. Nem volt betegségük, és soha nem kezelték őket gyógyszerrel. Az egészséges táplálkozás miatt választották a paleolit étrendet. Amióta viszont így táplálkoznak, egy adag tartósítószeres fagyi vagy rágógumi hörgőszűkületet okoz náluk. Nem fuldokolnak, de érezhetően kellemetlenül hat rájuk. Másoknak soha nem okozott gondot a glutén, az áttérés óta viszont állandóan hasmenésük van, még kis mennyiségű gluténtól is. Ez normális jelenség, amelynek oka a visszarendeződésben keresendő. Mivel ezekkel az anyagokkal nem bombázzuk folyamatosan a szervezetünket, így kis mennyiség is elég belőlük a negatív reakciók kiváltásához.

   A beteg szervezet azonban még hevesebben tiltakozik azok ellen az anyagok ellen, amelyek addig megbetegítették. Ezért a paleolit étrendet csak egységesen érdemes alkalmazni és követni. Egészséges embernél a kis kilengések ugyan nem okoznak feltétlenül problémát, csak kellemetlen tünetek jelennek meg, de a beteg szervezetben ugyanezek a kis mennyiségű anyagok azonnal a folyamatok újraindulását okozhatják. Különösen igaz ez allergiás és autoimmun folyamatok esetében. Ezt elkerülendő, a paleolit étrend szoros betartása nélkülözhetetlen a gyógyulás érdekében.

  Minden olyan lehetőséget igyekezzünk kizárni, ami tej, gabona, hüvelyesek, finomított szénhidrát és burgonyafélék ételünkbe kerülését okozhatják. Csak ezzel tudjuk megelőzni a gyógyulási folyamat elhúzódását és a panaszok kiújulását. Ezt addig érdemes nagyon szigorúan és miden kilengés nélkül követni, amíg szervezetünk vissza nem nyerte egyensúlyi állapotát. Úgy is fogalmazhatnék, hogy addig, amíg nem gyógyultunk meg. Utána lehetséges a korlátok feszegetése és némi időszakos engedmény az étrendben, de csak odafigyeléssel. A monotonitást tűrök ismétlődő étrendet is összeállíthatnak, két-három hetes, de akár egyhetes időtartamra is. A lényeg a tartalmas élelmiszer és a mindent kielégítő vitaminbevitel.
A VITAMINOK
Vitaminkérdésben megoszlanak a vélemények. Vannak, akik vitamin-kiegészítőkben látják a megoldást. Olyan eset is előfordul, hogy amikor hozzám érkezik egy új beteg, naponta tíz-tizenkét féle kiegészítőt szed. Ezek gondosan vannak összeválogatva, még azt is mondhatnám, hogy kivétel nélkül jó irányba mutat a válogatás. De mint mindennek, ennek is vannak árnyoldalai. Megint csak mesterséges beavatkozásról van szó. Igaz, olyan tudatos céllal, amit az élelmiszerek minősége miatt gondolunk követendőnek. Ezt a véleményt bizonyos szempontok alapján el is tudom fogadni.

  A ma termesztett növények és tenyésztett állatok nem feltétlenül tápanyagban gazdag talajból szerzik be a felépítésükhöz szükséges anyagokat. Az állatokat pedig nem természetes módon neveljük fel, hiszen mesterségesen készített tápokkal etetjük őket. Sok ilyen tanulmány készült; ezekben a vizsgálatokban főleg Svájc és Új-Zéland jár az élen. Megmérik a zöldségek, gyümölcsök és húsok összetételét, majd az eredményt összehasonlítják a harminc-negyven évvel ezelőtti mérések adataival. Ezeknek azonban buktatói is lehetnek, ugyanis nem ugyanolyan technológiával és nem ugyanolyan érzékenységgel mérnek ma, mint évtizedekkel ezelőtt.

  Az eredmények egy része azt mutatja, hogy a mai élelmiszerekben kevesebb vitamin és hasznos ásványi anyag van. Kérdés, hogy ezeket a vizsgálatokat kik finanszírozták? A vitamingyártók vagy a kutatók? Ezzel nemi akarom a problémát kisebbíteni, csak azt szeretném jelezni, hogy a mérések nem minden esetben megbízhatóak, és azt sem tudjuk, kik állnak a tanulmányok mögött. Ha azonban elfogadjuk a mérések helyességét, akkor sem a mesterséges vitaminforrás lehet a megoldás. Én azt gondolom, meg kell keresni azokat a forrásokat, ahonnan megbízható, jó minőségű élelmiszerek szerezhetők be. Amíg ezt nem tesszük, és nem lesz rá nagyobb igény, az ilyen élelmiszereket nehéz lesz megtalálni, de ha a piac érezni fogja a keresletet, előbb-utóbb megjelennek majd.

  A húsból, gyümölcsből és zöldségből beszerezhető vitaminok és mikroelemek sokkal hatékonyabban hasznosulnak, mintha ugyanezeket mesterségesen próbálnánk a szervezetbe juttatni. A vitaminokra és nyomelemekre eleve akkor van szükség, amikor a táplálék az emésztőrendszer révén felszívódik a tápcsatornából. Katalizátorként, illetve fehérjeépítőként vesznek részt a biokémiai folyamatainkban. Kis tudósoknak kellene lennünk ahhoz, hogy minden esetben azt a vitamin- és mikroanyagot vigyük be, ami éppen jellemző lehet az elfogyasztott élelmiszerre.

  Tehát egyszerűbb, hatékonyabb és hosszú távon olcsóbb is lenne, ha természetes táplálékkal elégítenénk ki vitamin- és ásványianyag-igényünket. Kevesen tudják, hogy a húsok közül a marhahúsnak például nagy az omega-3-zsírsavtartalma, de az omega-3 és omega-6 aránya is jellemzően jó. Ugyanez érvényes a halakra is. A marhahús közelebb áll a magyar emberhez, mint a hal. Ennek az az egyszerű oka, hogy a pusztákon a kezdetektől fogva állatot tenyésztettek, míg halat csak folyók és tavak mellett ettek. A 18. században a marha és a vad volt a legjellemzőbb húsforrás.
A HÚSFOGYASZTÁS FONTOSSÁGA
A paleolit táplálkozás és a cukorbetegség kezelése során óhatatlanul beleütközünk a húsevésbe és a hozzá kapcsolódó különböző kérdésekbe. Ezért nem árt kitérni rájuk, hogy útba igazítsanak. Annál is inkább, mivel az utóbbi időben - csakúgy, mint minden táplálkozástudományi kérdésben - kaotikus nyilatkozatháború jellemző, amelyben hústermelők, orvosok, étkezési tanácsadók, s így a dietetikusok is megszólalnak. A laikus ember csak kapkodja a fejét: most akkor mennyi húst lehet enni? Káros-e a vesére és más szerveinkre a húsfogyasztás? Sok hasonló kérdés vetődik fel. Ha a paleolit étrend kerül a beszélgetés középpontjába, akkor különösen jó, ha tisztában vagyunk bizonyos tényekkel.

  Mindjárt a hús hasznossága és a „mennyit fogyasszunk?” kérdése után következik az, hogy milyen húst együnk. Ebben a kérdésben különösen hatékony volt az elmúlt évtizedek agymosó gépezete. Nincs olyan ember, aki ne hallotta volna különböző helyekről, hogy csak a szárnyas húsok a megfelelők, főleg a pulykahús, és tartsuk magunkat távol a vörös húsoktól. Az orvostudomány és a dietetika a szárnyas húsokban látta a megoldást a szív-ér rendszeri betegségek megelőzésére, kárhoztatva a vörös húsokat, legfőképpen a sertést és a marhát. Ebben a kérdésben is érvényesültek a nyugati étrendet kialakító és azt ajánló vizsgálatok torzító hatásai. Megfigyelhető az is, hogy ezek mindenféle kritika és elemzés nélküli átkerültek az európai és a magyar ajánlásokba is, ugyanakkor sem nálunk, sem más országokban nem vezettek eredményre a hússal kapcsolatos hivatalos étrendi ajánlások, amelyek célja alapvetően a koleszterinszint befolyásolása, és ennek kapcsán az érelmeszesedés és a szív-ér rendszeri betegségek drasztikus csökkentése volt.

  Az emberekben kialakították a húsfóbiát, ennek viszont súlyos következményei lettek. Az orvostudományi tévhitek kapcsán már említettem a húgysavval kapcsolatos hibás és érthetetlen hozzáállást. A koleszterinhisztéria sajnos szintén nem emelte a húsok fogyasztását, sőt a húsfogyasztás megbetegítő hatásait hangsúlyozva a mai napig tévesen tartja félelemben az embereket.

   A drasztikus változások az 1960-as években kezdődtek. A kardiológia sok és a vérzsírok álomösszefüggéseiben „megvilágosodott” orvosok ekkor kezdtek ellenséget látni a húsokban. E felfogás a koleszterin megbélyegzésére épült. Mára azonban már tudjuk - Magyarországon legfőképpen Szendi Gábortól -, hogy ennek semmilyen valós alapja nincs. A hússal vagy bármi mással elfogyasztott koleszterinnek nincs káros hatása a szervezetünkre. Pontosabban fogalmazva: a táplálékkal elfogyasztott koleszterin csak minimális hatással van a vérünkben mért, valós koleszterinszintünkre. A biokémiai folyamataink és főleg az epe gondoskodik a megfelelő koleszterinszintről és vérzsírösszetételről. Mindezt addig képes szabályozni a szervezetünk, amíg gyógyszerekkel, finomított cukrokkal és állati zsírok helyett használt transzzsírsavtartalmú étolajokkal el nem kezdjük befolyásolni ezt a folyamatot.

   Ezt a természetes szabályozást próbálta volna átvenni a dietetikusok és orvosok által kialakított étrendi ajánlás. Az étrendi ajánlások születése az Egyesült Államokban kezdődött. Hadjárat indult a hús, a koleszterint tartalmazó ételek, többek között a tojás ellen is. Az egész világ számolni kezdett: „Mennyi tojást ehetünk naponta hetente, havonta?” „Mennyi az elfogyasztható tojás mennyisége hároméves kor alatt és felett?” A médiában aggódó anyukák hívták a népszerű táplálkozási tanácsadókat: „Mennyi tojást adhatok a gyereknek?” Vérre menő csaták folytak Magyarországon is. A másként gondolkodó professzorokat és orvosokat alattomosan támadták. Sajnos mára a mesterségesen fabrikált ajánlásoknak se szeri, se száma. A káoszt és a bizonytalanságot ezek egyáltalán nem oldják, inkább gerjesztik. A szakma mindenféle étrendi segédleteket, piramisokat és szivárványokat alkotott, megdicsőülésre vagy kárhozatra ítélve bizonyos élelmiszereket és alapanyagokat.

   Ez a fajta, egészen elképesztő hozzáállás a mai napig folyik. Legutóbb a gyerekgyógyászok készítették el minden új tudományos alapot nélkülöző ajánlásukat. Ami tudható és biztos, az a számológépek piacának újabb növekedése lesz. Számolhatjuk megint, hogy mennyi tejterméket, sót és cukrot adhatunk a gyereknek. A legújabb és legkárosabb nézet a dietetikusszakma vezetőitől ered: mindent ehetünk, csak mértékkel kell fogyasztani. Sajnos, ilyen formában ez sem igaz. Először is a tápanyagok minősége teljesen megváltozott az utóbbi harminc évben. A népszerű gabonák, a búza és a rozs gluténtartalma esetenként harmincszor több mint régebben. Például a tehéntej megemészthetetlen laktóz- és fehérjetartalmából már kevés is elég a gyermekkori ekcémás betegségek kialakulásához.

   De térjünk vissza a húshoz. Sajnos a húsfogyasztásunk is ezeknek a kaotikus viszonyoknak esett áldozatul. Az ajánlások még a bőrt is lehúzatták velünk a csirkehúsról. Becslések szerint Magyarországon és Kelet-Európában a húsfogyasztás jelenkori mennyisége nem éri el a középkori átlagfogyasztás mértékét. Vajon biztos, hogy ezt akartuk? És egyáltalán, mi igaz a megfogalmazott vádakból?

   Történelmi szempontból érdekes utánagondolni a lakomák világának. A római és a középkori, de még az újkori lakomák fő tápláléka is a hús volt. Ez a szokás a nemesi rétegek körében még a 20. század elején is megmaradt. A paraszti életben ez máshogy nézett ki, de az ünnepek alkalmával ott ma is a hús a fő alapétel. Ehhez régen nem voltak kiegészítő élelmiszerek, újabban viszont megjelent a köret és a sütemény. Mindez azt látszik alátámasztani, hogy addig, amíg mesterségesen nem avatkoztunk bele a táplálkozásunkba, minden esetben központi szerepet játszott a hús. A kiegészítő élelmiszerek megjelenésében persze a népsűrűség változása is szerepet játszott.

   Már hivatkoztam rá, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az élet fehérjealapú. A legprimitívebb élőlények, a baktériumok és a vírusok is fehérjéket használnak a létfenntartásukhoz. Az emberi szervezetben lejátszódó biokémiai folyamatok középpontjában is fehérjék állnak. Nekik köszönhetjük az életünket. A fehérjék rendkívül változatos formában tudnak létezni. Vannak egészen egyszerűek, de vannak nagyon összetett, bonyolult megjelenési formáik is. Sok olyan eset is ismert, amikor több fehérje alkot egy egységet. Ilyenek például az immunrendszer fehérjéi vagy a vérben oxigént szállító hemoglobin. A szervezetünk kicsi építőkövekből, aminosavakból rakja össze őket. Ahhoz, hogy ezek az aminosavak a rendelkezésünkre álljanak, fehérjéket kell fogyasztanunk. Vannak olyan aminosavak, amelyeket nem tudunk a szervezetűnkben előállítani, vagy nem vagyunk képesek olyan mennyiségben előállítani őket, mint amennyire szükségünk lenne. Ezek az esszenciális aminosavak. Az emberi szervezet számára kilenc aminosav esszenciális: a metionin, a treonin, a lizin, az izoleucin, a valin, a leucin, a fenil-alanin, a triptofán és a hisztidin. A különböző állatfajok számára más-más aminosavak lehetnek esszenciálisak.

  A fehérjéket alapvetően aminosav-tartalmuk alapján különböztetjük meg. Így vannak első- és másodrendű fehérjék. Az elsőrendű (komplett) fehérjék valamennyi esszenciális aminosavat a megfelelő mennyiségben és arányban tartalmazzák, ezért egyedüli fehérjeforrásként is elegendőek. Ebbe a csoportba az állati eredetű fehérjék tartoznak, például a tojás, a hal vagy a húsfélék. A másodrendű fehérjék egyes esszenciális fehérjéket nem vagy hiányosan tartalmaznak. Ezek a növényi fehérjék. Mi sem egyszerűbb, mint ezt értelmezni. Ha nem eszünk megfelelő arányban állati eredetű fehérjéket, akkor lesznek olyan esszenciális aminosavak, amelyekhez nem fogunk hozzájutni.