AZ ORVOSTUDOMÁNY DARWINI ALAPJAI
AZ EVOLÚCIÓ ÉS AZ ORVOSTUDOMÁNY
A jelenkori természettudományos kutatók és szakemberek szerint a világ legeredetibb és legnagyszerűbb gondolata Darwin evolúciós elmélete. Ebből nőttek ki többek között a modern orvostudomány olyan meghatározó alaptudományai, mint az élettan, a kórélettan vagy a biokémia. Csak ez az elmélet juttathatott el bennünket a gyógyítás valódi lehetőségeihez. Darwin nélkül nem lenne gyógyítás. De vajon miért felejtettük el, főleg mi, orvosok, hogy honnan indultunk? Nem lenne ideje visszafordulni a zsákutcából?
Az evolúciós orvostudomány három témakör köré csoportosítja vizsgálatait. A kutatók egy része emberelődeink feltárt maradványait vizsgálja. Ezt az orvostudományt nem feltétlenül orvosok művelik, de ha igen, akkor is szorosan együttműködnek antropológusokkal és régészekkel. Számos eredményt tudnak felmutatni, amelyek múmiák és fossziliák vizsgálataiból erednek. Szoros a kapcsolatuk az etnográfusokkal is, akik főleg a civilizációs betegségek kóroki tettenérésében segédkeznek. A kutatók egy másik csoportja a fertőző betegségek kórokozóival, a vírusokkal, baktériumokkal és egyéb egysejtű kórokozókkal foglalkozik. Talán legnagyobb eredményeik a szemünk előtt óriási evolúciós csatát folytató HÍV vírus kapcsán ismertek. Az evolúciós orvoslás legnagyobb táborát azonban ma is azok az orvosok alkotják, akik a darwini eszme és a jelenkor kapcsolatából vezetik le a betegek gyógyításához nélkülözhetetlen módszereket. E módszerek kiindulópontjának mindenképpen az evolúciós pszichológia tekinthető.
Mit is jelent ez napjainkban? Röviden azt lehetne mondani, hogy 32 evolúciós igazság tényeit alakítják át az orvostudomány igazságává. Erre pedig azért van szükség, mert az irányított orvostudomány túl nagy terepet követelt magának, és tévútra vitte az orvoslást. A kórképek okát nem keressük. A dolgok eredetére nem vagyunk kíváncsiak.
Tekintsük át röviden, miről is szól orvostudományi értelemben az evolúció elmélete. Darwin szerint minden élőlény célként tekint a szaporodásra. Ez azért van, mert az evolúció mozgatórugója, a természetes szelekció, a szaporodás révén realizálódik. Szaporodás során sejtjeink lemásolják a genetikai állományunkat alkotó DNS-t. Ezek a másolások soha nem tökéletesek; minden egyes másolásnál hibák keletkeznek. A hibák keletkezésén túl a gének, azaz az örökítőanyagok keveredhetnek is. Ezt nevezzük a DNS mutációjának. Vannak olyan sejtek, amelyek nem élik túl a hibákat és keveredéseket, és vannak, amelyek túlélik, de alkalmatlanok lesznek a működésre. És mindig lesznek olyanok is, amelyek a másolási hibák és a keveredés miatt a környezethez képest előnyös változáson mennek keresztül. Minél több a szaporodás, azaz a másolás és a keveredés, a sejtekben annál nagyobb az esély a környezethez jobban alkalmazkodó mutációkra. Már nagyon régóta így megy ez. Folyamatosan alkalmazkodunk a környezetünkhöz.
Ezt a pár perc alatt leírt összefüggést Darwin közel húsz év kutató munkával sejtette meg, és 1859-ben le is írta A fajok eredete című munkájában. Röviden azt is mondhatnánk, hogy a környezet különböző hatásai, mint például a meleg, a hideg, a bőséges táplálék vagy éppen a táplálékhiány olyan génhibákat (másolási hibákat és génkeveredéseket) segítenek érvényesülni, amelyek az élőlény javára válnak. Sikeresebben élnek túl, sikeresebben szaporodnak, és egyre több egyed hordoz hasonló genetikai kódot. Itt meg kell említenem egy Ágoston-rendi szerzetest, Johann Gregor Mendelt, aki genetikai kísérleteivel nagymértékben igazolta Darwin sejtéseit. Ma már azt is tudjuk, hogy bizonyos mutációkat génkapcsolók irányítanak.
Annak valószínűsége, hogy ezek a mutációk, mondjuk egy adott pillanatban gyorsabbá teszik a gepárdot, nagyon kicsi. Hosszú idő azonban biztosíthatja ezt az átalakulást. Ezek olyan időtartamok, amelyeket emberi léptékkel nem észlelhetünk, és nehezen is képzelhetők el. Egy-egy fejlődési szakaszhoz több százezer, néha több millió év kell. Ez az élet biológiai lényege: változni, a környezethez alkalmazkodni és minél több utódot létrehozni. Minél többször szaporodik egy élőlény, annál inkább várhatjuk, hogy ezeket a jelenségeket mi is megfigyelhetjük. De kik szaporodnak ilyen gyorsan? A 21. században a HÍV vírus esetében a szemünk láttára alakultak ki új fajok. Erre érdekességképpen még vissza fogok térni.
Hogyan is viszonyulunk Darwin elméletéhez? Milyen összefüggések érvényesek emberi fajunkra? Mit jelent számunkra az evolúció? Törzsfejlődésünk nagyjából 2,5-2,8 millió éve kezdődött, de a Rudapithecus hungaricus körülbelül tízmillió éves. A számok ebben a témában is időről időre változnak, hiszen a régészek újabb és újabb fossziliákat találnak, de az időpontok inkább mindig kitolódnak. Emberelődeink genetikai állománya nyilván nem volt azonos a mai Homo sapiens egyedeivel, de minden bizonnyal nem állt tőlük messze. Ami viszont tény, hogy ebben a közel hárommillió éves időszakban, leszámítva az elmúlt 10-12 ezer évet, szoros kapcsolatban éltünk a természettel. Mi több, részei voltunk a nagy egésznek, a föld biológiai létének. A földművelésre való áttéréssel azonban agyunk fejlődése kezdte kikapcsolni evolúciós pályánkat a természet roppant erejéből. Persze ez nagyon lassú folyamat volt, tele minden szempontból modellezhetetlen külső tényezővel, de a darwini evolúciós elmélet a törzsfejlődésünk során nagyszerűen végigkövethető volt, és ma is az.
A főemlősökkel legkorábbi közös őseink nagyjából kétmillió éve élhettek. Ezalatt, mondjuk a csimpánzokéhoz képest, nem sokat változott a genetikai állományunk. A különbség mértéke rendkívül csekély, alig egy százalék, ráadásul ennek is csak mindössze 7-9 százaléka kódol működő géneket. A többi nem működő géneket jelöl, vagyis csak opciók.
Ha a 10-12 ezer évvel ezelőtti állapotokat tekintjük, sejteni lehet, hogy a kétmillió éves, egyszázalékos eltérés a csimpánz és az ember között tulajdonképpen a nullára redukálódik, ha a saját fajunkat vesszük alapul. Ez azt jelenti, hogy az embernek a 10 ezer évvel ezelőtti genetikai állománya az utóbbi időben nem sokat változott. Ez nemcsak az evolúció nagyon lassú óraművének köszönhető, hanem annak is, hogy a környezetünk nem sok változtatásra kényszerített bennünket. Ennek látszólag ellentmondanak azok a feltételezések, amelyek a jégkorszak utolsó időszakát - úgy nagyjából 10-12 ezer évvel ezelőtt - egy időre teszik a földművelés kezdeteivel. Látszólag így is van, hiszen a gabonafélék és egyéb termékek ekkor kezdtek bekerülni az emberiség táplálékai közé. Csakhogy ezt nem a természet produkálta, hanem az ember, mint fáj, saját maga. A természet soha nem állítana elő ilyen mennyiségű gabonát fogyasztásra, mi kezdtük el termeszteni. Valószínűleg azért, mert az életet nem lehetett folytatna más kiegészítő táplálékok nélkül. A kieső húst a gabonafélék termesztése pótolta. Ahhoz a környezethez, ami természetes viszonyok mellett körülvett bennünket, a legapróbb részletekig alkalmazkodtunk, egészen addig a pillanatig, amíg a környezetünket mi magunk nem próbáltuk meg befolyásolni. Ebben az első mérföldkő minden bizonnyal a földművelés lehetett.
Számunkra leegyszerűsítve ezt jelenti az evolúció. Alkalmazkodtunk az évmilliók folyamán kialakult a környezetünkhöz, majd egy másik fejlődés, az agy fejlődése megpróbálta átírni a darwini elveket, és más irányába terelni a folyamatokat.
A CIVILIZÁCIÓS BETEGSÉGEK
Kialakulásukat tekintve négy nagy csoportját tudjuk megkülönböztetni a betegségeknek: fát mondhatjuk tehát, hogy az evolúció ránk is óriási hatással volt, minden tekintetben alakította genetikai állományunkat, és rajta keresztül adtunk válaszokat a környezet kihívásaira. Az evolúció megteremtett egy bonyolult egyensúlyt, ami a mindennapjainkat vezényli. Minden olyan tényező, amely ezt az egyensúlyt megváltoztatja, zavart okoz az életfolyamatainkban, betegség lehet a következménye.
Betegségeink okát hosszú ideig sámánok és táltosok, majd a vallások magyarázták. Ezeket az ősi közösségekhez tartozók elfogadták, semmilyen formában nem merült fel tagadásuk. Valójában 150-200 évvel ezelőtt a biológia és technika fejlődése kezdte ki a régi korok magyarázatait. A betegségek okait ekkor kezdtük kutatni.
Az előbb említett betegségcsoportok közül az első három esetében, bizonyos ismeretek birtokában nagyon hamar ok-okozati viszonyt lehetett igazolni. Ennek megfelelően a gyógyítási módszerek azonnal eredményhez vezettek. A genetikai betegségeket megtanultuk felismerni. Manapság már - több-kevesebb sikerrel - a génsebészet felé tartunk. A vírusok, a baktériumok elleni küzdelemben óriási eredményeket értünk el. Azonosítottuk a betegség kórokozóit, majd az immunrendszert esetleg gyógyszerekkel manipulálva, legyőztük őket (bár a védőoltások szerepe sok vitára ad okot). Baleseteknél ma már kitűnő lehetőségek állnak rendelkezésünkre az intenzív osztályokon és a műtőkben. Az orvostudomány hozzáállása tehát az első három betegségcsoportnál sikeresnek mondható.
A negyedik csoportba tartozó, úgynevezett civilizációs betegségek azonban sokáig alattomosan terjedtek, megoldhatatlannak tűnő helyzetet teremtve az orvoslásban. Pedig éppen ez az a terület, ahol óriási eszközöket vetünk be a probléma leküzdésére. A megoldás 1859 óta előttünk hevert, de a felismerések nem mindig egyszerűek. Fáradságos munkával, kutatásokkal azonban közelebb tudunk jutni a megoldásokhoz.
Ha az orvostudomány mérföldköveit próbáljuk kijelölni, sok eseményt és nevet idézhetnénk - hatásukra megváltozott a gyógyítás története. Az evolúciós orvostudománynak köszönhetően pedig megtörtént a felismerés, hogy a jelenlegi helyzetet a darwini szellem jegyében tudjuk megoldani. Vizsgálatok kezdődtek, eredmények látnak napvilágot, és kezd kibontakozni a civilizációs betegségek gyógyításának útja. Ehhez azonban elengedhetetlen lenne, hogy minél több biológus és orvostanhallgató elolvassa A fajok eredetét. Ez általában elmarad, jóllehet csaknem valamennyi biológus és orvos elfogadja az evolúció eszméjének igazságát. Egyesek közülük megszállottan túlbonyolítják a darwini elveket - talán a saját érdekükben, de talán azért is, mert ezeket nem ismerik kellőképpen.
A SZEMÜNK ELŐTT ZAJLÓ EVOLÚCIÓS HÁBORÚ
Az 1980-as évek elején az USA-ban különös betegséghalmozódást fedeztek fel néhány homoszexuális férfi esetében. Ezek a páciensek rejtélyes módon ugyanolyan tüdőgyulladásban betegedtek meg, és rövid időn belül meg is haltak. Az utóbbi 25 évben ennek a betegségnek nagyon sok rejtélyét sikerült tisztázni. Csak azért akadtunk a nyomára, mert az evolúció ebben az esetben emberi mértékkel belátható időre sűrűsödött össze. A HÍV vírusról és az AIDS-betegségről van szó.
A HÍV vírus a 20. század orvosának az evolúció emberi léptékekkel is látható megtestesítője. A csupasz darwinizmus, az élő, hibás másológép. Jobb szemléltető eszközt nem is lehetne kitalálni. Természetesen nem magasztalni akarom a halálos kórt terjesztő vírust, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy benne Darwin elméletének évtizedeken átívelő példáját látjuk. A gyanú felmerülésétől számítva a felfedezése viszonylag gyors volt, és már mindent tudunk róla, még azt is, miért nem vagyunk képesek sikeres ellenszert találni ellene. Ma is szedi áldozatait. De mi is történik valójában?
A HÍV vírus viszonylag egyszerű. Van benne két RNS-szál (örökítőanyag), két revers transzkriptáz (másoló enzim) és a burkában kétféle fehérje. Amikor a vírus az emberi CD4 lymphocytákkal, immunrendszerünk specifikus védekezősejtjeivel találkozik, a burokfehérjék átjuttatják az emberi sejthártyán. Ekkor a vírus a másoló enzim segítségével bemásolja saját RNS-ét az emberi örökítőanyagba, a DNS-be. Ezzel arra kényszeríti az emberi sejtet, hogy nagyüzemben hozza létre a HÍV vírust. Szervezetünk felveszi a harcot, és az immunrendszer elkezdi pusztítani a szaporodó vírusokat. Egy ideig bírja a versenyt a szervezetünk, de aztán fokozatosan átveszi az uralmat a HÍV vírus. De miért? Az evolúció lesz a fő támogatója. A vírus mutációs potenciálja egymilliószor nagyobb az emberi sejtnél. Ez azt jelenti, hogy a másolóenzim rendkívül sokat hibázik, amikor másolja a vírus RNS-ét. Így, mivel a vírusok mindennap legalább egy alkalommal szaporodnak, nagyon-sokféle változat jön létre a lymphocytákban. Immunrendszerünk a legtöbbjüket elpusztítja, sokuk már eleve életképtelen, de mindig lesznek olyanok, amelyek el tudnak bújni, mert az immunrendszer nem tekinti betolakodónak őket. Ezek az egyedek tovább fertőznek, és előbb-utóbb a beteg halálát okozzák. Ráadásul a HÍV azokat a sejteket támadja meg a CD4 lymphocyták személyében, amelyek egyébként is az immunrendszer működtetésében vesznek részt. Így a vírus szép lassan győz. Nagyon sok hibás szaporodással folyamatosan alkalmazkodik a megbetegített szervezethez. Ez a kulcsa a túlélésének. A szemünk előtt igazolja Darwin elméletét az evolúcióról.
Ezt bizonyítja a vírus sikeresen feltárt története is. A vírus RNS-e beépül a megbetegített, majd meghalt ember sejtjeibe, ezért ezeket az örökítőanyag-darabkákat visszamenőlegesen meg lehet keresni a holttestekben, így is történt, és a sok exhumálás során feltérképezték a vírus feltételezhető, tulajdonképpen bizonyossággal állítható fertőzési útvonalát. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a világon két különböző vírus indult útjára az 1940-es években. A HIV1 és a HIV2. Mindkettőnek számos alfaja ismeretes, ez pedig csak úgy lehetséges, ha a vírus rendkívül gyorsan változik. Az egyik nyugat-afrikai csimpánzoktól, a másik a cerkófmajmok családjába tartozó, szintén Afrikában élő kormos mangábéktól ered.
A vírus valószínűleg már réges-régen megjelent az emberben, de nem tudott gyorsan fertőzni, mert ehhez nem voltak adottak a feltételek. Valószínű, hogy a majmok húsának elfogyasztása volt az oka az emberre való terjedésnek. Egy ismeretlen viktoriánus kori utazó vadász így írt afrikai útja után: „Van valami rendkívül gusztustalan abban, hogy megegyünk valamit, ami megnyúzva és feltálalva egészen úgy néz ki, mint egy kisgyermek.” Bőven akadt példa a majmok ételként való fogyasztására. Egyes kannibál afrikai törzsek az 1860-as évek után kezdtek áttérni a majomhúsra. Ekkor már jelen lehetett a vírus és szedte áldozatait, de még nagyon lassan terjedt.
Az első exhumált afrikai beteg, aki bizonyítottan AIDS-ben szenvedett és 1959-ben halt meg, Belga-Kongóban, a mai Kongói Demokratikus Köztársaságban lakott. A kereskedelem fejlődése, az utazások és a szexuális szabadosság is feltehetően táptalaja lett a vírus terjedésének. Európában az első bizonyított eset egy norvég tengerészé, aki az 1960-as évek során fertőződhetett meg Afrikában, és 1976-ban hunyt el. A vírusnak ez a típusa jutott el az Egyesült Államokba is. Az USA és Európa jelenlegi^ megbetegedéseit a HIV1, míg Ázsia és Afrika fertőzéseit a HIV2 alfajai okozzák. A természetben több hasonló vírus is van, amely állatokat támad meg. Okozhatnak akár tömeges állatpusztulásokat is, például macskáknál és delfineknél.
A HÍV vírus 1986 táján nagy riadalmat keltett az Egyesült Államokban. Különböző elméletek láttak napvilágot az eredetéről. Volt, aki gyermekkori pszichés trauma következményének, volt, aki katonai kísérted termékének tartotta, de egyesek azt gondolták, Tutanhamon sírjában rejtették el, hogy távol tartsa a sírrablókat.
A valóság sajnos sokkal rosszabb! A HÍV vírus ugyanis az evolúció próbatétele immunrendszerünkkel és az orvostudománnyal szemben. Jelenleg az afrikai lakosság körülbelül 50 százaléka fertőzött. A Botswanában született gyermekek várható átlagéletkora 20 év körül van. Ha nem lenne AIDS, ez az életkor 73-75 év lehetne. A vírusnak legalább 16-18 alfája van, és nincs ellene hatásos gyógyszer, sőt a gyógyszerek a sok mutáció miatt még segíthetik is a vírus átalakulását. Szerencsére az életmódunkkal azért valamelyest tudunk védekezni ellene.
Az AIDS szép és egyben tragikus példa arra, hogy az orvostudomány betegségszemlélete milyen szoros összefüggésben van az evolúcióval.
TÁPLÁLKOZÁS A FÖLDMŰVELÉS KORA ELŐTT
Az etnográfia és antropológia, valamint az evolúciós orvostudomány vizsgálataiból hasonlóképpen alkothatunk képet arról, mit jelent életminőségünk szempontjából a földművelés, s hogy milyen összefüggés van a darwini evolúciós elmélet, a földművelés és a civilizációs betegségek között.
A földművelés kezdeteit a régészek nagyjából 10-12 ezer évvel ezelőttre teszik. Talán nem véletlen, hogy ekkor lett vége az utolsó glaciálisnak (kicsit elnagyoltan fogalmazva, az utolsó jégkorszaknak). Elődeink nyilván olyan területeket találtak, ahol állati fehérjére nem nagyon számíthattak, még az akkori, rendkívül alacsony népsűrűség mellett sem. Valamilyen formában viszont pótolni kellett az állati fehérjéket. Kézenfekvő volt tehát olyan növényeket gyűjteni, amelyeknek magját használni tudták.
Más vélemények szerint semmi kapcsolat nincs a jégkorszak vége és a földművelés között, hiszen a magvakat már nagyon régóta használták különböző formában: festékeket és gyógyszereket is készítettek belőlük. Aztán, kiegészítő tevékenységként, ebből fejlődött ki a földművelés. Megint mások azt mondják, eleinte nem is magunknak, hanem az összeterelt, karámokban tartott állatoknak termeltünk gabonát, és csak a szükség vitt rá bennünket a fogyasztására. Az azonban biztos, hogy olyan gabonákat, mint manapság, 10 ezer évvel ezelőtt nem termesztettek. Az is biztosnak tűnik, hogy elődeink a 18. századig nem is nagyon tekintették fő élelemforrásnak a gabonákat. Ezt számos művészeti és írásos emlék, valamint a közvetlen következtetés is alátámasztja. A 18. század környékén elég sok éhínséghullám és betegség tizedelte a Föld lakosságát. Szükség lett a tömegélelmiszerekre. Ezt a szerepet szánták a különböző gabonáknak és például a burgonyának is. A burgonyát Magyarországon erőszakkal terjesztették a parasztok között. Fia valaki nem ültetett, ötven botütés járt érte.
Kicsit ugorjunk, és vizsgáljuk meg a táplálkozástudomány néhány kérdését evolúciós szempontból. A földművelés kezdetéig, nagyjából 2,5 millió évig ugyanazokat az élelmi anyagokat használtuk. Kizárólag olyanokat, amelyeket a természetben találtunk. A földművelésnek, az állattenyésztésnek és az élelmiszer-kémiának köszönhetően azonban ezek az élelmi anyagok jelentősen kiegészültek. Ma nagy mennyiségben, néha kizárólagosan mesterséges anyagokat eszünk: tejet, gabonát, cukrokat stb. Fontos megemlítenünk, hogy attól, hogy a tej a természetből származik, még nemi biztos, hogy nekünk is természetes táplálékunk Ezt valahogy úgy tudná szemléltetni, hogy hiába a természetből származik például az alma, a lónak mégsem természetes tápláléka. Különbséget kell tehát tennünk a természetből származó és az adott faj számára természetes élelem között.
A kérdés az, hogy ezekhez a nem természetes tápanyagokhoz tudtunk-e alkalmazkodni, hogy a szervezetünk képes-e azokat lebontani és hasznosítani a biokémiai rendszereinkben. A tej esetében könnyebb a dolgunk, mert egyszerűen meg lehet vizsgálni, vajon le tudjuk-e a bontani a tejcukrot. Az emberiség többsége erre nem képes. Nyolcéves korunk után laktózbontó képességünk szinte teljesen eltűnik. Így azonnal felvetődik a kérdés: miért jó, ha laktózt tartalmazó tejet fogyasztunk? A gabonákkal kapcsolatban nehezebb a feladat. Ehhez minden egyes gabonát külön-külön kellene megvizsgálni, és végigvezetni a lehetséges biokémiai lebontási utakat. Ebben a tudománynak még csak részeredményei vannak. Idekapcsolódnak a közvetett és a közvetlen bizonyítékok, amelyeket két nem akarok ismételni, hiszen Szendi Gábor Paleolit táplálkozás című könyve a tej és gabona vonatkozásában tökéletes összefoglalást nyújt.
Miért van az akkor, hogy a parányi HÍV vírus átver bennünket, és ha kell, hetente alkalmazkodik a környezetéhez, nekünk pedig 10 ezer év sem volt elég, hogy alkalmazkodjunk a megváltozott táplálékokhoz? A válasz egyszerű. A parányi vírusnak három alkotórésze van, igaz, mindjárt kettő, mindenből. Nekünk azonban olyan mennyiségű, amit nehéz tévedés nélkül számmal kifejezni. Talán azt is lehetne mondani, hogy megszámlálhatatlan. Az emésztés és a biokémiai utak olyan összetettek, hogy egyetlen másolási hiba nem tud változást előidézni. A HÍV viszont egyetlen mutációval megváltoztatja magát, majd pár nap alatt több százezer vírust hoz létre ugyanazzal a mutációval. Ahhoz, hogy egy biokémiai rendszert megváltoztassunk egy egész szervezetben — például az élelmiszerek lebontásának és hasznosulásának útját olyan sok, egymás utáni rendszerben bekövetkező mutációra lenne szükség, amihez nemcsak 10 ezer, de talán még több millió év és is kevés. Ennek egyenes következménye, hogy semmilyen evolúciós hasznunk nem lehet olyan tápanyagok fogyasztásából, amelyeket nem ismertünk a földművelés kora előtt. Persze a fagyi és a dobostorta nagyon finomak. De az evolúciót ez hosszú távon egyáltalán nem érdekli. Valószínűleg szelektálni fogja a fagyi- és édességevőket.
A civilizációs betegségek kórokának elméleti vizsgálata hívta fel a figyelmet a földművelés előtti korok táplálkozásának a szerepére. Ennek megfelelően indultak aztán vizsgálatok, és jutottak arra a következtetésre, hogy a táplálkozástudomány számára a legfontosabb korszak a paleolit kor. Aztán további elemzések és kutatómunka révén lehetővé vált, hogy e felismerés gyógyító eszközzé váljon.
Az evolúciós orvostudomány, alkalmazva a darwini eszmét és tényeket, megalkotta a paleolit táplálkozást, mint terápiás módszert, mint gyógyító eszközt a civilizációs betegségek kezelésében. Ez alapvetően azt is jelenti, hogy az orvostudomány lazíthat a gyógyszeripar szorításán, hiszen talált más megoldást bizonyos betegségek gyógyítására. Persze azt is jelenti, hogy az emberi faj érdekében át kell gondolnunk az élelmiszeripar szerepét és a mezőgazdasági struktúránk hasznosságát.
Ennek tükrében a paleolit étrend túlnő orvosi jelentőségén, és globalizált világunkban alapvetően meghatározza majd gazdasági struktúránk és iparunk fejlesztését - hacsak mesterségesen nem tudjuk majd ellensúlyozni a glutén, a tejfehérjék és a lektinek stb. megbetegítő hatásait.
Darwin 1858-ban adta elő eszméit a londoni Linné Társaság gyűlésén. Nagy sikert nem aratott, sőt bizonyos kijelentései botrányosnak tűntek, többek között az is, hogy a majmok a rokonaink. Thomas Bell fogorvos, a társaság akkori elnöke, abban az évben így összegezte a társaság munkáját: „Ebben az évben elmaradtak azok az átütő felfedezések, amelyek mintegy egy csapásra forradalmasítják tudományágunk gondolkodását; úgy tűnik, igen távol állunk attól, hogy bármilyen hirtelen és briliáns újítást várhatnánk, amely bármely tudományágon maradandóan rajta hagyná a nyomait, vagy hosszú távon és jelentősen szolgálná az emberiség javát.” Ügyet sem vetett Darwin gondolataira. Mellé is lőtt rendesen.
Az a szomorú tény és igazság, hogy sem a HÍV vírusnak, sem az evolúciónak nem volt szüksége Darwinra. Ö annak a kutató szellemű tudósainak a megtestesítője, aki a biztos megnyugvás helyett inkább a gondolkodó bizonytalanságot választotta. Művészet nincs alkotó nélkül. Dalí, Rubens, Monet és Renoir nélkül nincs festészet, Michelangelo és Rodin nélkül nincs szobrászat. A tudomány azonban független a művelőitől, és a tudományos tények előbb-utóbb bebizonyosodnak. A paleolit táplálkozás hatása a betegségekre ilyen - és tényeken alapul. Ezért független a kutatóktól és a kritikusaitól. Érdemes megvizsgálni és tanulmányozni őket, mielőtt lesöpörnénk az asztalról úgy, ahogy annak idején Bell tette Darwin elméletével.
Amikor különböző betegségek gyógyításába fogunk, hasznos és okos dolog elgondolkodni azon, vajon az evolúció a konkrét betegség kapcsán milyen információkkal szolgál. Különösen igaz ez azokra, amelyeket a környezetünk és életmódunk változásai okoznak. Az elmúlt 150 év során leginkább a táplálkozásunk változott meg. Érdemes figyelembe venni azokat a vizsgálatokat, amelyeket az utóbbi időszakban a természeti népekkel kapcsolatban végeztek. A vizsgálatok már az 1950-es és 1960-as években elkezdődtek. A megfigyelések és vizsgálatok orvostudományi szempontból szinte minden esetben egy irányba mutattak: a vizsgált népek egészségesek voltak, a bennünket gyötrő kórképek még elvétve sémi fordultak elő náluk, és nem találtak daganatos betegségeket sem. Azt is nagyon fontos megemlíteni, hogy egyik természeti nép sem él földművelés alapú társadalomban. Ellátásukat kizárólag a vadászat, a halászat és a gyűjtögetés biztosítja. A megfigyelések alapján egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség új kora komoly kihívásokat fog számunkra jelenteni. Ha az orvostudományi összefüggéseket vizsgáljuk, akkor leginkább az érdekel bennünket, hogy a természeti népek miért nem betegednek meg a nálunk krónikus betegségnek számító betegségekben (cukorbetegség, érelmeszesedés, szívinfarktus, autoimmun betegségek). A vizsgálatok egyértelműen azt mutatják, hogy ők úgy élnek, ahogy az evolúció által kialakított élettani rendszereik megkövetelik.
Ha ezt a szemléletet követjük, akkor az orvoslásban is új utakat találunk. A gyógyszereknek csak elenyésző része született az evolúciós szemlélet nyomán. Csak olyan esetben mondhatjuk, hogy az evolúciós szemlélet szerint járunk el, ha például olyan hormonokat pótolunk, amelyek hiányoznak a szervezetünkből, akár genetikai, akár szerzett ok miatt. De a gyógyszerek többségükben nem jelentenek evolúciós utat, használatukkal arra törekszünk, hogy az adott panaszt vagy tünetet kezeljük és megszüntessük. Az oki terápia azonban gyógyszerekkel többnyire nem valósulhat meg.
|