HatáRÁTLÉPÉsek a doktoriskolák III nemzetközi konferenciája, Kolozsvár, 2010. augusztus 26–27. Szerkesztették: Dobos István Bene Sándor

Tanulmányom címében szándékosan szerepel a „transzcendenciáról való beszéd” kifejezés „istenes költészet” helyett. Ha ugyanis Illyés lírájának metafizikus vonulatát az istenes versekre szűkítenénk le, alig egynéhány versről beszélhetnénk: Az Illyés-verseknek ritka megszólítottja Isten. Az „istenes” terminusnál tágabb tematikát megengedő, az evilágon túli lényegiséget kereső, azt nem feltétlenül perszonifikáló, s nem szigorúan a bibliai-keresztény értelemben vett vallásosság élményéhez kapcsolódó transzcendens líra azonban az illyési életmű figyelemreméltó vonulata.

E korszak lírájában a legkülönbözőbb szólamokat fedezhetjük fel e téren: találunk vallásos érzülettel szóló verseket és ateistákat, vannak versek, melyek a transzcendencia megsejtéséről, s vannak, melyek az egzisztencialista létérzésről, a teljes magunkra hagyatottságról vallanak. Illyést hol vallásos áhítat ragadja el, hol maró gúnnyal támad önmagára öncsalása miatt. Ha az egy évtizedet felölelő lírai termés⁵⁹¹ eme változatos megnyilvánulásainak eszmei hátterét próbáljuk feltérképezni, bátran hagyatkozhatnunk magára Illyésre. Illyés az önéletrajziság alakzatát magán viselő prózai művei bőségesen tájékoztatnak arról, milyen eszmei áramlatok alakították világképét, milyen vallási, irodalmi, politikai irányzatok és élmények voltak döntő befolyással a transzcendenciához való kapcsolatára, az arról való gondolkodására. A Puszták népében a két egymással vitázó családi ág, az apai, katolikus és az anyai, protestáns kereszttüzében formálódó vallásos élményeiről beszél. A nem is igazán katolikus, hanem ahogyan ő maga pontosít: pusztai, azaz népi vallásosság mitikussága és a – szintén saját szavai szerint – szinte már az ateizmusig tagadó protestáns, szkeptikus gondolkodás hatása örök kettősség maradt benne, ahogy arról a Rend a romokban kötet Alkalmi meditációinak egyikében így ír: „Két szellem küzd itt, amint látható, / egy hívő és egy istentagadó. / Nagy próbát rótt rám már azzal az ég, / hogy vegyes házasságból származék.” (A vegyes házasság átka). A versben megidézett két nagyapa, a csöndesen, gúnyosan mosolygó protestáns és a pokoli büntetést vizionáló katolikus „örök harcát” harcolja tovább a költő. A nem egyszerűen felekezeti, hanem alapvető világlátási különbségek e két pólusa közötti feszültségben bontakozik ki az a sokfelé tájékozódó illyési gondolkodás, mely a szkeptikus-racionális-egzisztencialista fő irányvonala mellett az „irracionális részegségre” mindvégig érzékeny marad, s az a költői nyelv, mely az új tárgyiasság távolságtartó leírásától az intellektuális, világ- és önelemző költészet felé hajlik⁵⁹². Illyés világnézeti tájékozódásának irányait feltérképezve meg kell említenünk továbbá azt a 19. századból átcsengő romantikus nemzettudatot, melyet elsősorban Petőfi olvasása közvetített számára, s melyet részben ő maga örökített is át a huszadik század számára Petőfi című könyvével; továbbá a marxista forradalmiság messianisztikus filozófiáját, melynek hatását számos korai verse mutatja, s melynek világmegváltó lelkesedését majd a harmincas évek derekának történelmi-politikai tapasztalatai után váltják fel a csalódottság, az irónia hangjai; ki kell emelnünk a párizsi évei alatt magába szívott avante-garde egymásnak sokszor ellentmondó, szintén vallásos lelkese­dés­sel vallott irányzatait, különösen is a szürrealizmust; s a francia egzisztencializmus, hatását.

Elsősorban franciás műveltségére, a 19. századi és kortárs francia lírában való jártasságára támaszkodik Illyés akkor is, mikor a kortárs magyar vallásos líra éles bírálatát fogalmazza meg a Nyugatban megjelentetett cikk-sorozatában⁵⁹³. A magyar katolikus költészettel szemben megfogalmazott kritikája arról tanúskodik, hogy már fiatal költőként foglalkoztatta a művészet és vallás kapcsolata. A magyar katolikus költők verselésében a hagyományos egyházi szóhasználat hiteltelenségére hívja fel a figyelmet, s követendő példaként a francia irodalom „neokatolikusait” hozza fel, azokat a spiritualista költőket (Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Huysmans majd Jammes, Claudel, Mauriac, Gide, Max Jacob), akik az egyházon kívüliekként, autonóm művészegyéniségekként voltak képesek újszerűen és megkérdőjelez­hetetlen hitelességgel vallásos lírát teremteni. Illyés szemében a hitelesség, a személyiség fedezete a leglényegesebb eleme a vallásos lírának is. Hogyan valósította ezt meg ő maga a gyakorlatban? Milyen művészi eszközökkel, milyen tartalmat kifejezve kívánta megújítani a huszadik század magyar irodalmának metafizikus költészetét?

Mint említettem, Illyés költészetében a szoros értelemben vett vallásos tematika ritka, pusztán a tematikai szempont tehát nem vihet közelebb lírája transzcendens vonulatához. Jogosan vetődik hát fel a kérdés, milyen szempontok alapján sorolhatóak egyes versek a transz­cendenciáról való beszédhez kapcsolható szövegek közé. „Nem szükséges, hogy egy mű kifejezetten, netán már címével felkínálja a biblikus értelmezhetőséget (...), enélkül is érdemes lehet beszédhelyzetét, témáját, motívumait vagy akár csak egy-egy jellegzetes kifejezését bibliai összefüggésben értelmezni” – írja Dávidházi Péter József, Illyés, Jób című kiváló tanulmányában⁵⁹⁴, melyben József Attila Levegőt! és Illyés Egy mondat a zsarnokságról című versét hozza összefüggésbe Jób könyvével. Elemzésemben az ő módszerét követem, s a kijelölt pályaszakasz azon verseit vonom be az értelmezésbe, melyek nem csupán tema­tikájukkal, hanem beszédhelyzetükkel és beszédmódjukkal, motívumaikkal transzcendens távlatokat nyitnak Illyés lírájában. Minthogy azonban az előadás időbeli keretei nem engedik meg, hogy az egész évtizednyi lírai termés (az 1928-ban megjelent Nehéz föld kötettől az 1939-es Hűtlen jövő kötetig) darabjainak mélyreható elemzését adjam, úgy döntöttem, hogy az első kötet, a Nehéz föld Szerelem-ciklusának elemzésén keresztül mutatom be, hogyan képesek rejtetten is működni a költői nyelvezetben a transzcendens élményről beszámoló hagyományos beszédmódok olyan szövegben, mely látszólag nem lép túl az immanens valóság körén.

A Nehéz föld (1928) a korszak „operanyitányaként” is olvasható: felvonultatja azokat a tematikákat, látás- és beszédmódokat, világnézeti égtájakat, melyek a későbbi kötetekben még erőteljesebb, az életmű legfőbb karakterjegyeit jelentő szólamokban bomlanak majd ki. A választott versben, a Szerelem-ciklus darabjaiban Illyés transzcendenciához való viszonyulá­sá­nak egy nagyon sajátos jegyét látom. Illyés itt a közösségi élményen keresztül megtapasz­talható transzcendenciáról ad tanúbizonyságot, s mint ilyen, az eredendően közösségi-társadalmi szenvedélyességtől fűtött illyési költészet első markáns alkotása.

A Szerelem-ciklus nyolc versből áll. Illyés egyik monográfusa, Izsák József hosszasan elemzi a ciklust, s a versek ívében a költő „naplóhűséggel megörökített” útját látja „az érzel­mi megértéstől a gondolati hazatalálásig”⁵⁹⁵. A gondolati hazatalálás Izsák Józsefnél egy­értelműen szociális állásfoglalást jelent a költő részéről, a szegények iránt való elkötelezett­ség, hűség kimondását. Ismerve a fiatal Illyés forradalmi baloldaliságát, a marxista eszmékért való lelkesedését, joggal láthatjuk a versben ezeknek az eszméknek a költői hirdetését. „Vers­beli állítások jelentését vagy érvényességét (...) veszélyes kizárólag történelmi meg­felelte­tések alapján eldönteni” – figyelmeztet ugyanakkor Dávidházi Péter a már említett tanul­mányában⁵⁹⁶. A versnek ezúttal egy konkrét életrajzi-történelmi háttértől elrugaszkodott elemzésével próbálkozom meg.

A ciklus első versének jelenetei a korabeli magyar valóság egy-egy pillanatfelvételei: a heti fizetségüket váró zsellérek, egy kaposvári utcai jelenet: egy férfi, aki tüzet kér, a kocsmában iddogáló szabó – mind-mind annak a társadalmi rétegnek a figurái jelennek meg bennük, mellyel a köztudottan baloldali érzelmű, szociálisan érzékeny költő közösséget vállal. A küldetés-tudat megfogalmazásának alapján a vers a Sarjurendek A ház végén ülök című versével rokonítható. Ez utóbbi versben azonban Isten a vers egyértelmű megszólítottja, a szöveg a hagyományos vallásos beszédaktus mintáját követi, ima-szerű elemeket tartalmaz. A Szerelem című ciklus első verse ezzel szemben nem von be a szövegbe semmiféle nyil­vánvalóan vallásos szóhasználatot: látszólag események pontos leírására törekszik (ld. például Kaposvár nevének konkrét említése). Mégis érezni, hogy erőteljesen spirituális, már-már bibliai pátoszú szöveggel van dolgunk. Ezt a befogadói élményt magyarázhatjuk olyan szavak és szókapcsolatok szövegbéli jelenlétével, mint Ime, tűz, szél, a költő arca tisztul, fénylik embertársai tekintetétől, jó hír. Ezek mindegyike bibliai szövegemlékeket idéz. Az Ime gyakori bibliai mondatkezdés, a tűz és a szél szerepeltetése a Szentlélek fogalmát idézi meg, s az arc tisztulása, fénylése előhívja az Ároni áldás szövegét: „Világosítsa meg az Úr az ő orczáját te rajtad”⁵⁹⁷. A jó hír a bibliai jó hír, örömhír, evangélium szavakra enged asszociálni. Mindezek a szöveghelyek arra buzdítanak, hogy a ciklus címét – szerelem – is bátran merhetjük bibliai jelentéshasználata szerint is értelmezni. Szerelem névvel illetni azokat az élményeket, melyek során embertársainkkal való érzelmi közösségünkre ismerünk rá, nem tudja nem felidézni az olvasóban azokat a bibliai passzusokat, melyekben az embertársi szeretetet a szerelem szó jelöli: „szerelmes atyámfiai”, „szerelmeseim” – így szólítja meg több helyütt Pál a gyülekezetét Károli fordításában⁵⁹⁸. Efféle szórványos áthallások azonban nem szolgálnának elégséges indokkal ahhoz, hogy Illyés versét bibliai összefüggésbe hozzuk. A versben tehát azt kell megragadnunk, ami a szegényekkel közösséget érző és hirdető költő krisztusi gesztusán túl vallásos aktusra emlékeztet.

Megfigyelésem szerint a Szerelem-ciklus első versének emelkedő ívében, tagolásában és beszédaktusában a vallásos hitvallás aktusának elemei ismerhetőek fel. A hitvallás lényege éppen az, hogy nem formula, tehát nem egy „mintaszöveggel” való szerkezeti hasonlóságot kell keresnünk, hanem aktus – ennek a vallásos aktusnak azonban sajátságos jegyei vannak, melyek számos bibliai helyen szövegként megőrződtek. Egyik legjellemzőbb jegye, hogy a hitvalló egy személlyel (Istennel) áll szemben, akinek jelenvalóságát nem logikai következ­tetés útján, befelé fordulva tapasztalja meg, hanem cselekedeteiben ismeri fel. Ez a cseleke­de­tekből, a valós világ eseményeiből fakadó felismerés, az inventio aktusa teszi látóvá, mellyel hirtelen nyilvánvalóvá válik az addig rejtett istenség. Az inventióban Isten önkijelentése, teofánia valósul meg a hitvalló életében. „A gyufa villanásánál arcába néztem, / Rám mosoly­gott, / Egy pillanatra szívünk egymásra ismert”. A sovány szabó „Kibontotta előttem életét, / Előző héten kislánya született.” „... szíved pezsgett, mint boldog szamovár, forrt / Midőn jó hírt mondhattál egy öreg kocsisnak” – vall a költő azokról a pillanatokról, azokban a cselek­ményekből születő élményekről, melyekben az embertárs iránti szeretet, a szerelem mutatkozott meg hirtelen, vált a hétköznap rejtettségéből jelenvalóvá. Mondhatjuk persze, hogy a hitvallás alapvető eleme, az Isten vagy istenség személye hiányzik a versből, ám ezt az értelemhelyet tölti ki a „szerelem” szó (és itt rögtön eszünkbe jut: „Isten szeretet.”) A hitvallás az inventio értelmében érzéki, passzív fogantatású. E passzív élményt azonban a hitvallás aktusában az intentio, a hitvalló szándék aktivitása követi: az istenélmény és az istenismeret megosztásának vágya, egy egzisztenciális döntés kifejeződése, a modus vivendi kinyilvá­nítása.⁵⁹⁹ A hitvallás ugyanakkor élményszerűségből fakadó személyességén túl egyetemes igényű, mert meg akarja osztani ezen istenélményből nyert istenismeretét. Ahogy Ésaiás könyvében olvashatjuk: „Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást.”⁶⁰⁰

A hitvalló ugyanakkor azt is tudja, hogy kívülállók számára nem feltétlenül felfogható és értelmezhető józan ésszel a megnyilvánulása. „Mert nem szégyenlem a Krisztus evangyé­liomát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére”⁶⁰¹ – mondja Pál apostol ennek tudatában. Illyésnél: „Ne szégyeld, / Hogy pillantásodban nagyanyád szemének / Tekintetét érzed langyosulni” – a Puszták népéből tudhatjuk, hogy Illyés számára a nagyanyák a vallásosság példáit jelentették. A nagyanyai tekintet felfedezése saját tekintetében erre a vallásos érzésre utal. A Szerelem-ciklus első darabja tehát a finom bibliai áthallások s a szöveg beszédaktusa révén a szociális indíttatású művészi hitvallást magasabb spirituális szférában fogalmazza meg. Illyésnél a baloldaliság a marxi fölfogásnál – mely József Attila szerint „nem ösmer általános emberi szolidaritást”⁶⁰², hiszen fő kategóriája az osztályharcé – magasabb, egyetemesebb értékek iránti elkötelezettséggel jelenik meg, a társadalmi forra­dalmat krisztusi lelkiséggé transzcendálja, s a közösséghez tartozás erejének transzcendens hátterét mutatja fel. A harmincas évek derekán, a Rend a romokban kötetben nem véletlenül nyúlik vissza Illyés a Szerelem ciklus ezen első versének zárósoraihoz, hogy azt mintegy visszájára fordítva fejezze ki a közösségben, a közösségért végzett munka feletti csaló­dottságát. A nehéz, tápláló földbe mélyedő gyökerek képét a nehéz sár áruló gyökerei váltják fel, az ókori görög dodonai jóslás szimbóluma, a tölgy helyére (Dodonában a jóshely közepén tölgy állt, ahol a papok a szent tölgyfa susogása alapján adták meg a jóslatkérőnek a földanya válaszát) a magának való szál fenyő kerül az Avar című vers zárlatában:

Ez a föld táplál majd! S dalod így lesz hasonló
A mély gyökerű tölgyek lombsusogásához,
A legfelső levelek szívdobogásához,
Ahogy a magasban nesztelenül csúszó
Távoli szelek titkait kibeszélik.
(Szerelem 1. Nehéz föld)

Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.

A Szerelem-ciklus első versének imént idézett utolsó versszakában jut el a költő a költői önmeghatározáshoz, az ihletforrás kijelöléséhez, az elkötelezettség kimondásához. A ciklus további hét darabja ennek az önmeghatározásnak és az ebből fakadó hivatástudatnak további megerősítései, melyekre azonban már nem jellemző az első vers vallásos beszédaktusa. Egyes motívumaikban azonban szintén kapcsolódnak a transzcendenciáról való beszédhez. Előadásom végén e néhány motívumra szeretném felhívni a figyelmet, melyek az egész életmű szempontjából jelentősek.

„Igen! Ez a félszeg mosoly az arcomon a vázatörő / cselédlány kezének ijedt rebbenése”. „gondolataim közt / a Kapos gyerek-habjai csillognak”; „füvek selyem hullámai / futnak, – futnak át a szíven” – csak néhány idézet a Szerelem-ciklus további verseiből annak illusztrá­lá­sára, hogyan lépi át, hogyan tágítja az én határait Illyés a szubjektumon túlra, az őt körülvevő emberi és tárgyi környezetre. A gyökereket jelentő szociális közösség és a szülőföld természeti elemei az én transzcendálódásának két iránya e korszakának lírájában. Az ily módon „megnövekedett”, határait a környezete határaiig kitoló, azt önmagába foglaló én küldetéstudata adja Illyés „próféta-szerepének” sajátos önértelmezési hátterét. Az Illyésnél megjelenő népvezér-szerep az Ady-féle archaikus prófétaszerepnél modernebb, demokrati­kusabb, és sokkal inkább a Petőfi-féle vezérszereppel rokonítható beszédpozíció.

A másik motívum, melyet szeretnék kiemelni, a tekintet-motívuma, a „nézve levés” mo­tí­vuma. Illyésre állandóan tekintetek szegeződnek, verseiben feltűnően gyakori motívum a valaki vagy valami által „nézve levés”. Néhány idézet: „Ökreim tekintete érleli szivem” (Szo­mo­rú béres) „Az ablakon az alkonyi / Nap meleg villanása / Anyánk szemének aggódó / Tekin­tete” (Szerelem); „Mintha századok távolságából tekintett volna rám / A vén napszámos megvert pillantása” (Szerelem); „Itt élek köztetek, / Hallgatok, beszélek / S úgy érzem távolról néma / Népek, barmok néznek.” (Szerelem) A karjai közt meghaló borjúról: „Sose feledem már / Vég­ső pillantását, / Megismertem, mi a szótlan / Tiszta szomorúság!” (Szerelem); „Álmo­dom, be­szélek, / S szívem körülállja / Kerek szemmel nagyapámnak / Hétszázhúsz birkája” (Szerelem) „Mint ezer kérdező kék szem tekint felém / a harmatraj is a káposzták levelén” (A ház végén ülök)

A figyelő szem, mint számon kérő tekintet a legősibb kultúrákban is valamiféle transz­cendenciához kapcsolódik. A Bibliából számtalan példát lehetne felhozni az „Isten szeme minden lát”-típusú megállapításokra, de az „ártó szem” számos pogány vallás képzete is. Illyésnél az idézett tekintetek immanens eredetűek: emberek, állatok, természeti elemek tekintetéről van szó. Az állatok rászögeződő tekintete különösen gyakori motívum Illyés e korszakának lírájában, mint ahogy maga az állat-motívum is. Illyésnél az állatok – a roman­tika ember – állat / pozitív-negatív szembeállításával szemben – mindig pozitív spirituális tartalmak hordozói a vizsgált időszak lírájában. A „szótlan, tiszta szomorúság”-é, a szelíd­ségé, a jóságé („Mint meleg állat-lehelet / Érte jóság a szivemet”). Ily módon az állatokról (háziállatokról van szó), mint transzcendens spirituális tartalmak hordozóiról rá vetülő tekintetek mégis túllépnek az immanencia körén. A ház végén ülök híres tekintet-motívumá­ban sajátos illyési kettősségben elegyedik az immanens és transzcendens tartalom. „Ime utra készen, ma este úgy érzem / állok egy igéző tekintet fényében. / Mosolygó és síró pillantások alatt / biztatgatják egymást cihelődő szavak / bennem (....) most sejteni merem, hogy kisze­mel­tettem” Az igéző, „kiszemelő” tekintet lehet a versben megszólított Istené, ugyan­akkor a többes­szám „mosolygó és síró pillantások” az immanens természeti tárgyakra utal. A kettősséget maga a vers oldja fel a 2. versszak megszólításával: „Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában / bujkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban”. Nem egyszerűen panteista világnézetről van szó, hanem az illyési líra azon sajátos jegyéről, mely az immanens lét leg­valóságosabb elemeit képes transzcendens lényegiséggel felruházni úgy, hogy mindeközben „tárgyilagos” marad.

Összegzésül: ha tehát az illyési lírában csupán a tematikai szempontot vennénk figye­lem­be, s az istenes versei alapján akarnánk megítélni ennek az életműnek a transzcendenciához való viszonyát, Illyést aligha sorolhatnánk a magyar irodalom azon alkotói közé, akik a magyar metafizikus irodalmat jelentősen gazdagították. Egy más szempontú, a motívumokra és motívumhálózatokra, beszédhelyzetekre összpontosító elemzés azonban az illyési líra sajátos, tónusokban gazdag hangját képes felmutatni ezen a téren.

LIKTOR KATALIN

„Mi elmegyünk, de a lelkünk itt marad...”

Repatriálás. Ez a szó sokunkban kételyeket támaszt a jelentését illetően, mert repatriálni a szülőhazába történő visszatérést jelenti. Azonban az első világháborút követő zűrzavaros években családok tízezreinek egyenlő volt egy új haza, egy új otthon keresésével és a szülő­föld elhagyásával. Múltunknak egy kevésbé kutatott időszaka ez, méltatlanul elfeledett, hiszen százezrek életéről és sorsáról van szó. Elkeserítő történeteket rejtenek a száraz számadatok, egy nehéz döntéssel való viaskodást: a „menni vagy maradni” kérdését. Reményik írja az Eredj, ha tudsz című korszakalkotó verséről, mely az otthonmaradásra szólít fel váteszi stílusban: „Az erdélyi magyarság tragikus dilemmája tátong a versben: menni vagy maradni; a szabadságot választani, otthon és szülőföld nélkül – vagy a szülőföldet szabadság nélkül.”⁶⁰³ Lélekölő dilemma.

A költözők igen nagy részét olyan zavaros bel- és külpolitikai viszonyok űzték nyugatra, a csonkán maradt hazába, melyeknek tárgyalása egy bővebb, részletesebb dolgozatot kívánna.

Az erdélyi gondolkodók közül voltak, akik a fájdalmukat ítélkezéssel leplezték, de ezek a kegyetlen és fájó szavak csak egy elkeseredett és megkeményedett szív szavai. Kós Károly volt az egyik, aki igen kemény kritikával illette a költözőket és a bizonytalanokat 1921-ben írott Kiáltó szó című kiáltványában: „Aki pedig elindult a vizek mentén, az ne is kívánkozzék vissza valaha; annak itt helye nem lesz soha és jussa sem lesz annak.(...) Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!”⁶⁰⁴ Hangsúlyozom, ez már az el­keseredettség hangja. Hiszen nem volt ember, akinek valakije ne költözött volna: rokona, barátja, szomszédja, ismerőse. Az elvonulók után mindenki ürességet érzett: valami, valaki eltávozott, meghalt. Reményik nemcsak versekben, hanem leveleiben is többször rokonítja e két fogalmat egymással. 1936-ban Áprily Lajosnak írott keserű vallomásában vallott erről: „Áldozócsütörtökön éjszaka utazott el Makkainé Margit. (...) Én ezen az éjszakán végigéltem magamban minden repatriálást és minden temetést s a kettő majdnem ugyanaz volt. 1920-tól mostanáig.”⁶⁰⁵

Rögtön említhetném is, mily elszorult szívvel láttatja Végvári verseiben a vonulók óriási tömegét. A trianoni békediktátum aláírásáig mintegy kétszáz ezer magyar kényszerült elhagyni Erdélyt, legtöbbjük családjuk megélhetése és biztonságának megteremtése miatt hozta meg ezt a nehéz döntést. Reményik azonban az otthonmaradás hirdetője volt, a kisebbségi lét vállalására szólított fel, de nem ítélkezett a hazájukat elhagyók felett. A csendes búcsúzás, az elválás miatti keserű fájdalom az, ami ihlette a Vándorló város és a Költözők című költeményeit.

A Vándorló város⁶⁰⁶ (1919. október 16) című versében nehéz lélekkel, szomorú szívvel figyeli a „vizeket”, ahogy nyugat felé, le az Alföldre zubognak, mert „Ez a város most vándorol, / Földje folyvást remeg / Vonulnak utcahosszat benn’/ Szomorú szekerek.” Apokaliptikus hangulatot áraszt a képábrázolás: hosszú sorokban menekülő, néma, de dübörgő gyászmenetet fest elénk, megannyi „halottal”. A szétszóródást, a széthullást kifejező sorok ezek, mintha mindennek vége lenne már, mert „Ki erre, ki arra, / Más utca szélire, / Ki csak a szomszéd faluba, / Ki – világ végire” menekül. A legmélyebb fájdalomról ad hírt: a bensőbe fagyott könny, és a belső, szörnyű átok miatti üldöztetés fájdalmáról. Sokuk szívét marcangolta a korszak legmegalázóbb ítélete, miszerint „ez istenverte népnek bűne nincs, / Csak az, hogy magyarok”. A külső szemlélő, a lírai én a némán búcsúzó gesztusokból láttatja a menetet, mikor az elvonulók „szikkadt ajka még csókot nyom/utoljára a rögre”. Tompa némaság fogja körbe a vonulókat, melyben az amúgy ártatlan szekérzörgés elviselhetetlen dübörgésnek, halotti menetnek hallatszik.

A kötetben a fent említett verset egy másik megrázó költemény követi, A Költözők. A többes szám első személyű igehasználat azonosulást, közösségi élményt fejez ki, mindenki ugyanazt érzi: „Mi elmegyünk, de a lelkünk itt marad”⁶⁰⁷ A lélek mindig is a szülőföldhöz fog kötődni, legyen a test akárhol. Félelmetes hangulatot árasztanak a szellem-járta szobák, melyekben a beköltözőt „Néha meg-megrémítik az árnyak, / Kik minden zugban ülnek és reánk várnak / És metsző hideg száll szíve fölé: / Egy emlék, ami nem volt az övé!” Ezek a szellemek az ősök lelkei, akik „itt éltek és haltak”, ezek a vonulók emlékei, gyökerei, melyekhez nincs joga senki másnak. Az állandó fenyegetettség érzetét kelti, mely realizálódik mozgásban, tapintás- és hangélményben. Ismerős képként tűnik fel a fában szüntelen őrlő szú,⁶⁰⁸ mely utal az Eredj, ha tudsz vészjósló fenyegetésére.⁶⁰⁹ A kiirthatatlan ragaszkodás képe ez, a legerősebb kötődésé és a leggyilkosabb, leglélekölőbb fenyegetésé, hiszen „Mi elme­gyünk, de a lelkünk itt marad”. Fokozatosan válik egyre kísértetiesebbé a hangulat az átok megemlítésével, egy néma átokéval, mely belül a szívekben bújik meg, és ez a bosszú. Kimondatlanul is egyértelművé válik az üzenete: halál az utánunk beköltözőre.⁶¹⁰ Párhuzamot is vonhatunk Reményik Átok⁶¹¹ című versének jelentéstartalmával, melyben a felfokozott indu­lat a legszörnyűbb átkokat szórja arra, „aki nyomunkba jő”. Ezek az élet minden területére vonatkoznak, vészjóslóan, fenyegetően, mintha a közösség egy tagját hallanánk: „Most átkot mondok: / Ne leljen vigaszt, / Mosolyt, álmot, szerelmet,/ Aki nyomunkba jő./ A termőföld/ Legyen neki kiszikkadt temető...” Reményik később elhagyta Végvári kemény hangját. Érzékeny poéta lelkéből máshogy csendültek a költemények, más már a cél az otthon­mara­dásra buzdítás mellett: emberként kell élni a kisebbségi sor(s)ban, és hűségesen hirdette, „Hogy itt, az idegenné lett hazában, / Hontalanul is – magyar sors a sorsom.”⁶¹²

Az 1925-ös Egy eszme indul című kötetében sok, a repatriálással kapcsolatos vers látott napvilágot. Természeti képekben ragadta meg azt a látványt, amely elé tárult: a seregestül, családostul menekülő embereket – akik számára nincs visszaút – darvakhoz hasonlítja: „Nem volt vezér-daru. / Valahogy mégis összeverődtek. / Ó, láttam, láttam / Szombat esténként útra­kelni őket.” Megrendítő és félelmetes a kép: az eget is elhomályosító tömeg, amely csak a szomorúságot és a nehézségeket hagyja maga mögött. A tél a kietlenség, a reményvesztettség, szomorúság évszaka. A darvak jobb életre vágynak ott, hol „melegebb”, ahol élhetőbb a világ, de „A Királyhágón sűrű köd gomolygott,/ És eltakarta Transsylvaniát.”⁶¹³

Későbbi, Vérszerződés című versében programot hirdetett a megmaradt erők egyesítésére. Az ősi magyar szerződéskötés hagyományát idézte fel, mely erősebb minden adott szónál, hiszen a vérszerződés összefogást, halálig tartó kitartást jelent, mert a cél az, hogy „Hadd tartsa egy vércsöpp a másikat, / Egyik lélek a másikat kötözze: / Ne szállhasson el innen senki többé!!”⁶¹⁴

Az elköltözés megrázkódtatásával azonban még sokszor találkozott életében. Közvetlen környezetéből búcsúztatja szerelmét, rokonait, barátait, ismerőseit. Minden egyes elválás maradandó sebet ejtett, e veszteség-élményeket újra és újra átélve költészetté formálta, miköz­ben magánya, depressziója egyre fokozódott. Leveleiben sok a fájdalmas vallomás az elha­gya­tottságról: „Tudja, oly furcsán éreztem magam néha, mintha minden, amihez ragasz­kodtam, lassan elvándorolna tőlem. Borzasztó a barátoknak, jóembereknek ez a szakadatlan vándorlása. Szeretteim nagy része már odakünn »Magyarország«-on – és a megmaradtak közül most megint készül egy-kettő. Ebben a rettentő széthullásban oly jól esik, ha az itt maradók kezet nyújtanak egymásnak” – írta Olosz Lajosnénak, Babának 1921-ben.⁶¹⁵ Tizenöt évvel később Áprilyhoz írott, fentebb már idézett levelében keserűen vallott újra erről az érzésről: „Vajjon kinek és minek az elmenetelét kell nekem itt még végignéznem? És kiben lehetek bizonyos? Végeredményben milyen kevés vonzó-ereje van mégis ennek a nyomorult erdélyi földnek, ha legjobbjai mind el tudják hagyni. Micsoda átok van rajta, mert nem elég a reális magyarázatok tömege. Ez már szinte misztikus megátkozottság.”⁶¹⁶

Újra szóba kerül az átok, az átkozás. Ezekben az években vasakarattal kellett helytállni, tűrni, hogy a világ kifordult a tengelyéből, mert „ha majd holnap indul a vonat, / A meny­asszony megy, a násznagy marad. / S hogy kelet felé lassan visszafordul: / Feje szédül, de nem édes bortul. – / Erdélyben – így ülnek ma lakzikat”⁶¹⁷ Az előbbi sorokat Sárika repatriál című verséből idéztem. Reményik Sarolta 1920. november 13-án hagyta el Erdélyt, és keresett új otthont Budapesten. Rendhagyó házasság volt ez, egy a korra jellemző erdélyi lagzi: a násznagy a menyasszony-húgát csak a határig és nem az oltárig kísérheti; a családok szétszakíttatnak, félve tekintenek a jövőbe, minden, ami egykoron hagyomány volt, nincs többé. Sárika története abból a szempontból érdekes, hogy többek között az ő is neve meg­jelenik a repatriálók névsorában az Ellenzék című lap hasábjain⁶¹⁸. Kortörténeti vonatkozás, mely nem feltétlenül az irodalomkutatás tárgya, hogy a napilapok próbálták nyomon követni az elmenőket, és értesíteni az esetleges rokonokat, barátokat, hogy szeretteik hova távoznak. Itt két szerető testvér vált el egymástól. Azonban Sárika – ahogy a költő nevezi – ha át is lépte az országhatárt, szívében mindig is erdélyi maradt, gyermekeit ebben a szellemben nevelte. A távolság köztük azonban lerombolt egy határt és lelkileg még közelebb került egymáshoz báty és húg. Reményik leveleiben féltő szeretettel adott hírt húga családjának egészségi állapotáról és a velük megtörtént eseményekről Áprily Lajosnak.

A köztük kialakult testvéri szeretet az elválás napjaiban még Reményiket is megingatta az otthonmaradás vállalásában. Ehhez hozzájárul, hogy Áprily ebben az időben „sor alá állt”, vagyis félő volt, hogy besorozzák a román hadseregbe. Reményik számunkra döbbenetes választ írt erre költő-testvérének: „Nagy megrökönyödéssel olvastam, hogy besoroztak. Ez azonban távolról sem jelenti a tényleges szolgálatot még. Ha komollyá válna a dolog, én is föltétlenül repatriáltatom magamat. Ezért is szeretnék most ott egy kicsit körülnézni.”⁶¹⁹ Mikor először olvastam ezeket a sorokat, elállt a lélegzetem. Nem azért, mert megingott volna hitem Reményik vasakaratában. Inkább a sorok mögül kiáradó végtelen elkeseredettség érzése fogott el. Az ünnepelt és tisztelt költő, a később kialakult helikoni triász kiemelkedő alakja, az Eredj, ha tudsz és az Ahogy lehet vátesze is gondolt a szülőföld elhagyására, a határ át­lépésére. Életművében azonban többet még a gondolat legkisebb foszlányával sem talál­kozunk, a kisebbségi sors vállalására buzdító költő még jobban megerősödött hitében, így válhatott egy közösség útmutatójává, a szétszóródott magyar pásztortüzek táplálójává.

Érdemes két szóra odafigyelnünk: „Nem lehet.” Ez a két szó ismerősen fog visszacsengeni pár évvel később a másik közeli barát, Makkai Sándor református püspök eltávozása kapcsán. Makkai 1937-ben írta meg Nem lehet címmel a kisebbségi sors elviselhetetlenségének és vállalhatatlanságának indoklását⁶²⁵. A korszak belpolitikai helyzete újabb kihívások elé állí­totta Erdély közéleti szereplőit, egyre nehezebb volt már a „jármot hordani”. Makkai püspök 1936-os távozása megrendítette Erdély közéletét, s Reményik Sándort legfőképpen, hiszen nemcsak az erdélyi egyház vezetője hagyta el Erdély földjét, hanem egy író-társ, barát, aki a transzszilvanizmus eszméjének egyik alappillére, példamutató alakja is volt. 1936 júniusában Reményik a Pásztortűz hasábjain vezércikkben foglalkozik a „Makkai-üggyel”: „Olyan tíz év után, mely a mi viszonyaink között ötven év terhét jelenti sűrítve, (...) elmegy...ő maga lelki­ismeretével elintézte ezt. Nekünk abban a tényben kell megnyugodnunk, hogy az a lelkiismeret nem volt tág. (...) Sokféle érvvel lehet perbe szállni. Egy érvvel nem lehet, a fellebbezhetetlen szóval: Nem bírom tovább. És nem lehet perbe szállni azzal, aki talán gyötrelmesebb szívvel távozik, mint amilyennel mi itt maradunk.”⁶²⁶ Reményik azonban újra helytállt, s a kisebbségi lét vállalásának programját újfent meghirdette. A transzilvánizmus himnuszát írta meg Ahogy lehet⁶²⁷ címmel, melyben az ideológia minden lényeges pontját elismétli, de békességre int: a fojtott ige s a visszanyelt szó, a zsebben ököllé szorult kéz képe mind-mind a kisebbségi lét elviselésére, de ugyanakkor a soha-fel-nem-adásra szólít fel. Minden tettnek, gesztusnak jelentősége van, minden megmentett talpalatnyi föld élet-halál kérdése. Harcos, kemény hangon szólal meg, reménységet öntve a fáradó lelkekbe, kitartásra és összefogásra ösztönöz.

Utolsó éveit azonban nagyrészt magára hagyatottan élte, barátai, akiket a sors a határon túlra űzött, leveleken, verseken keresztül álltak betegágya mellett és segítették gyógyulását. Vigasztaló sorokat olvashatunk Áprily Lajos 1937-ben írott leveléből: „Tudom, hogy mélyen sinyled magányosságod érzését, de nem szabad elfelejtened, hogy Neked megmaradt Erdély.”⁶²⁸ A fiatalon öregedő Reményik magányosság-érzete nem szakadt fel, idővel egyre jobban magába temetkezett. Látása nagyon meggyengült, a szervezete beteges volt, kevés öröm adatott már meg az életében. Ezt a keveset is az Áprily családnál töltött napok jelen­tették, vagy egy-egy levél megérkezte a poéta-testvértől. Utolsó leveleikben számtalanszor megköszönték egymás iránti önzetlen barátságukat, hűségüket. Áprily határátlépése sem a távolodást, hanem a lelki közelség fokozódását eredményezte. Nem is bizonyíthatná jobban ezt az egyik utolsó levélből idézett részletnél más: „Azt hiszem, alig, vagy talán sohasem irtam le Veled kapcsolatban, illetőleg Hozzád intézve ezt a szót, így: Testvérem! De ha van Isten, tudja, hogy szüntelenül éreztem. (...) Most leírom, s nem győzném elégszer leírni: Testvérem, nagyon jó Testvérem! (...) és mégis áll az, amit Neked utoljára mondtam: a mi barátságunk közé nem állhat semmi ezen a világon, kivéve az én betegségemet, amely miatt nem birok többé visszhangot adni. „Meghalt a hang.”

Reményik hangja 1941. október 24-én hallgatott el mindörökre. Tamási Áron vissza­emlé­kezése szerint „azokban az órákban, amikor a fekete hír végigjárta a várost, mindenki tudta, hogy nemcsak egy életnek vége, hanem az erdélyi magyarság is pontot tesz egy történelmi fejezet végére.”⁶²⁹ Virágba borult ravatalánál utoljára még egyszer összegyűltek és fejet hajtottak azok a jó barátok, akik nehezebb és szomorúbb szívvel tértek vissza a maguk által választott új hazába.

VÁRADI-SIEVERS ILDIKÓ