HatáRÁTLÉPÉsek a doktoriskolák III nemzetközi konferenciája, Kolozsvár, 2010. augusztus 26–27. Szerkesztették: Dobos István Bene Sándor

„Hogy a művészek ideges emberek, mindenki természetesben tartja, s hogy tele van velük az idegorvosok váróterme, ezt éppúgy nem tartjuk különösnek, mint azt, hogy a katonát a háborúban megsebesítik, vagy a szénbányamunkás tüdőbetegséget kap. Ők az agyukkal dol­goznak – az pusztul. De miért jobban ma, mint azelőtt?” A fenti idézet Csáth Géza Öngyilkos művészek című cikkéből származik, mely 1906 szeptember 8-án jelent meg a Budapesti Napló hasábjain.⁵²⁶ Az utóbbi, a korszakot a kultúratudományok kontextusában vizsgáló megnyilat­kozások is immár fontosnak tartják kiemelni, hogy a klasszikus modernitás egykorú, önnön artikulációját felismerő, vagy legalábbis megragadni kívánó nyilatkozatai a folyamatot (legalábbis kezdetben) „egy olyan homályos jelentésű lélektani-fiziológiai médiumon keresztül végbemenő változásként látják, melyet az »idegi élet« érzékenységének metaforái­val éreznek leírhatónak.”⁵²⁷ A fenti kijelentést számos szerző számos megnyilat­kozásával alá lehet támasztani. Balázs Béla a Nyugat hasábjain a modernitást egységes vonu­latként említve teszi meg kijelentését: „Ha az emberiséget (...) ismeretlen vidékek felé vonuló tábornak képzelem, akkor a modernek az első sor; (...) akik az első lépést teszik az ismeret­lenbe, akik szemtől szemben állnak a káosszal. Nagyon érthető, (...) hogy vá­lasztottaknak érzik magukat, és gőgösek vibráló idegeik érzékenységére.”⁵²⁸ Hermann Bahr már 1891-ben egy „ideges romantiká”-tól, majd ezt pontosítva az „idegek misztikájá”-tól várta a naturaliz­mus legyőzését⁵²⁹, Friedrich Kittler pedig azt tartja lényegesnek kiemelni, hogy Nietzsche esztétikája illetve regényelmélete is az idegingerületekből indult ki.⁵³⁰ A német filo­zó­fus elképzelése szerint a gondolati kapcsolatok is olyan idegingerületekhez kötött affek­tusok mozgásában keletkeznek, amelyek nem kauzális rend szerint mennek végbe, Freud pedig egész elméleti rendszerét alapozza azon meglátásra, mely szerint „a lelki apparátus, mely az észlelőrendszerek érzékszerveivel van a külvilág felé fordítva, maga is külvilág a tudati érzékszerv számára.”⁵³¹

A fent vázolt egykorú vélekedések láthatóak az idegorvos Csáth saját szakterületéről írott ismeretterjesztő cikkeiben: „Az utolsó húsz-harminc esztendőben, párhuzamosan a modern civilizáció nagyszerű és lavinaszerűen haladó fejlődésével, új gond, új baj nehezedett a kultúremberiség vállaira, az idegesség. (Kiemelés az eredetiben) Ideges emberek mindig voltak, ismerünk korszakokat, amikor járványszerűen terjedtek el egyes idegbetegségek, a mai idők, a mai emberek idegessége azonban egészen más valami.

Ez nem járvány, amely itt-ott felüti a fejét, (...) hanem szinte szerves képződmény; (...) Tulajdonképpen nem is betegség, hanem életjelenség: egész nemzedékek reakciója, alkalmaz­kodása a modern élet folyton komplikálódó új viszonyaihoz, amelyekhez idegrendszerünk (...) mindeddig nem volt berendezve.” A neuraszténiát Csáth evolúciós felfogásban, adap­tációs problémaként tárgyalja. Etiológiája szerint a „modern élet” kihívásai⁵³² azok, ame­lyekre az idegesség természetes fiziológiai reakció. De nem csupán az „idegesség” tekintetében beszélhetünk a fent említett összemosódásról, hanem remek példa rá a Freud számára elméleti kiindulópontként szolgáló hisztéria jelensége. Csáth így kezdi hisztériáról szóló cikkét: „A modern pszichológiában, amely először emelte ezt a tudományt a természettudomány rangjára, és végképp elszakította a filozófiától, alapvető fontosságú kiindulási pont a hisztéria. Az a betegség, amelyben a normális lelki élet tüneményei rikítóan, tanulságos, félre nem érthető jellegzetességgel jelentkeznek. Annyira, hogy – mint látni fogjuk – tulajdonképp valamennyien hisztériások vagyunk.”⁵³³

A XIX. század végét megelőzően az elmeorvosi kezelés jobbára azon esetekre korláto­zódott, ahol a funkcióvesztés olyan súlyú volt, hogy teljességgel megakadályozta a társa­da­lom­ban való részvételt. A két század fordulója az az időszak, amikor (nagyjából a pszicho­lógia önálló tudományként való színrelépésével párhuzamosan) a pszichopatológia kilép a mindennapi életbe, és az orvostudomány elkezd a kisebb súlyú, csupán az egyén számára diszkomfortérzetet okozó pszichológiai problémákkal foglalkozni. Ezen súlypontáthelyeződés természetesen jelentős mértékben köthető Freud felléptéhez, de nagy túlzás volna azt állítani, hogy az ő munkásságával veszi kezdetét. Maga Charcot, aki a korszak vezető ideggyógyásza, Freud tanára, sőt a hisztériás betegeken végzett hipnózis-kísérleteivel a pszichoanalitikus metodológia egyik legnagyobb hatású ösztönzője, szólt a következőképpen: „A betegápoló intézetbe rendszerint csak az igen kifejezett, gyógyíthatatlanoknak nyilvánított esetek vétetnek fel; a könnyebbek, kevésbé kifejezettek hiányoznak. Itt nem lehet ama finom tüneti árnyalatokat megtanulni, melyek bizonyos idült bántalmak kezdetét elárulják. (...) / Segíteni véltek rajta azáltal, hogy a kórház kapuja előtt ingyenes gyógykezelést (ambulantiát) rendeztek be. Ott lehetett reményleni, hogy nagy számban fognak jelentkezni ama chronikus betegek, kik nem vehetők fel mindig a városi kórházakba és mindenesetre nem részesülnek állandóan állapotuknak megfelelő kezelésben. / Ezen várakozás teljesült, az ambulantia (consultation externe) közel két éve működik és nagy számban találhatók fel ott amaz esetek, melyek tanulmányaink speciális irányánál fogva bennünket érdekelnek.”⁵³⁴ E helyütt kell megjegyeznünk mindazonáltal, hogy ez a korszak nem csupán a pszichológia tudományos igényű diszciplínává válásának korszaka, hanem egyúttal ekkor válik ki a pszichiátria is a neurológiából, ugyanis kezdik felfedezni, hogy bizonyos tünetcsoportok esetén az idegrend­szerben nem mutatható ki patográfiailag leírható elváltozás. „Ismeretes – mondja Charcot – hogy mai ismereteink szerint nagyszámú betegség van, melyeknek székhelyét az idegrendszer képezi és látható nyomokat a hullában még sem hagynak vissza. Az epilepsia, a hysteria még oly hosszú fennállás mellett is, a chorea és sok más kóros állapot mindmegannyi sphynx, melyek a legalaposabb anatomicus vizsgálattal is daczolnak. Ezen csupán tünetekből álló s anato­miai alapot nélkülöző képek az orvos előtt nem jelennek meg oly realitással és hatá­rozottsággal, mint a kézzelfogható anatomicus elváltozásokhoz kötött bántalmak.”⁵³⁵

Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi levelezésének kiadása kapcsán jelenti ki, hogy „a költő választékosan könnyed személyiségéről elterjedt vélekedést egyértelműen cáfolják a levelek, (...) a személyes megnyilatkozásokból kiolvasható zaklatottság.”⁵³⁶ Kosztolányiné Radákovich Máriához írott egyik levelében⁵³⁷ „urát” mint „sajnos súlyosan beteg és idegbeteg” embert jellemzi, de a terminus Kosztolányi önjellemzéseiben és az irodalomhoz való viszo­nyát fejtegető szövegeiben is rendre vissza-visszatér. A Budapesti Újságírók Egyesületének 1911-ben kiadott almanachjában szereplő önéletrajzában fogalmaz a következőképpen: „Nagyon félénk és ideges voltam. Félénkségem ma is megmaradt. Sokszor úgy látom, sohase cselekedtem, mindig csak történt valami velem.”⁵³⁸ Egy két évvel későbbi curriculumában (ez­úttal az Érdekes Újság hasábjain) szintén feltűnik a fenti motívum: „Tizenhat éves koromig az ágyban feküdtem, betegen. A szobák atmoszférája, a családi élet idegessége reszketett bennem, és ma is a neuraszténia, az áldott és átkozott neuraszténia színes üvegén látom épülni és torzulni az életet, ez kínoz, hogy papírra rögzítsem azt, ami oly hamar elmúlik. Talán innen van, hogy mindenre emlékszem, a múltamat világosabban látom, mint ami előttem van.... Egybeolvad a szemem előtt minden, mint a múlt és jelen, a valóság és a fantázia s az életem állandó intenzív érzése.”⁵³⁹

Kosztolányi életművének és megnyilatkozásainak ismeretében könnyedén felismerhető, hogy a fentebb leírt létállapotot Kosztolányi általában az elmúlás tudatosulásához köti. Napló­jában úgy fogalmaz: „engem mindig igazából egy dolog érdekelt: a halál”;⁵⁴⁰ önéletrajzában pedig egyenesen azt állítja: „azóta vagyok ember, mióta a nagyapámat láttam holtan. Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.”⁵⁴¹ A Literatura 1935. június 1-én számában vele megjelent interjúban a következőképpen fogalmaz: „Életem legnagyobb élménye – amely folytonosan visszatér – az a gyermekkori megismerésem volt, amikor egyszer rádöbbentem, hogy nem értem, hogyan, milyen céllal kerültem erre a világra. Ennek a titoknak a meg nem értése volt minden korszakomban a művészetem ihlete. Ha megértettem volna, ha valamilyen célt látok magam előtt – talán sohasem írtam volna.”⁵⁴²

Az „idegesség” mint jellemvonás és önjellemzés már a kezdetektől fogva megtalálható Kosztolányinál. Szőke György emeli ki, hogy a családi legendárium szerint Kosztolányi már gyermekkorában „ideges kisgyerek”-ként jellemzi önmagát. „Emlékirat eltévelyedésemről című, 1908-ban írt novellájában Csáth Géza egy négy és fél éves kori emlékét jeleníti meg: eltévedt, s a »kedves arcú, óriás termetű, gatyás paraszt bácsi« kérdésére, hogy miért sír, így válaszol: »Kérem bácsi, én egy ideges kisgyerek vagyok, és eltévedtem«. Kosztolányiné könyvében pedig az eltévedt Árpád öccsét kereső kis Kosztolányi Dezső szájába adja csaknem ugyanezeket a szavakat: »Nem látták kérem az én kisöcsémet? Mert tetszik tudni, én egy ideges kisgyerek vagyok.« A különös egybeesés magyarázatát persze csak találgathatjuk: nemigen képzelhető el, hogy Kosztolányiné a Csáth-novellát használta volna fel, hiszen igen könnyen tetten érhető lett volna; jóval valószínűbb, hogy a családi fáma jegyezte fel ezt a kis esetet, hol Csáth Gézához, hol unokatestvéréhez kötve azt.”⁵⁴³

Kollarits Jenő egyetemi tanár 1918-ban adja közre 1910-ben elhangzott előadásainak szövegét könyv formájában.⁵⁴⁴ Publikációjának felütésében ugyanazokat a szempontokat érinti, melyeket már mi is kiemeltünk történeti vizsgálataink nyomán.⁵⁴⁵ Kollarits szövegén úgy érzem remekül demonstrálható a kor orvosi felfogása az „idegesség” fogalomköréről, ezért állításait ezen a ponton kissé részletesebben fogom ismertetni. A jelenség definiálásakor a szerző fontosnak látja kihangsúlyozni, hogy „az idegesség nem orvosi kifejezés, hanem közkeletű szó, és mégis nagyon jól használható. (...) Értem alatta a neurastheniát, a hysteriát és némely jelenséget, a mely a zavartság határán áll.⁵⁴⁶ (...) A következő előadások egyikén a mania, melancholia és depresszios, valamint manias-depressios zavarok rokonságát fogom bizonyítani. Mindezeket jól foglalja össze az idegesség kifejezése.”⁵⁴⁷ Mint láthatjuk, a szerző a korban még dementia praecox-nak nevezett skizofrénia kivételével szinte valamennyi pszichiátriai zavart az idegesség tárgykörébe utal. Ez összhangban áll a hasonló tartományon belül alkalmazott történetileg változó kifejezések erdejével (melankólia, neuraszténia, szorongás, stb.), valamint láthatóvá teszi a pszichiátriai diagnosztika kategória-rendszereinek a mai napig tartó viszonylagosságát. Egy későbbi ponton mindehhez még hozzáadja „mind­azokat az idegrendszerbeli zavarokat, a melyek egységesen a jellemalakokból magyarázhatók (vagyis körülbelül a mai terminológiának megfelelő valamennyi személyiségzavart).

Freud nézeteit már ismeri, de a századelő klasszikus pszichiátriájának képviselőjeként szembehelyezkedik azokkal.⁵⁴⁸ A pszichoanalitikus kezelés eredményeit (illetve véleménye szerint látszateredményeit) a szuggesztió hatásának tartja, és Bleuerre hivatkozva nem fogadja el a vágyak kizárólagosságát az álommunkában, illetve eltúlzottnak tartja Freud azon kijelen­tését, mely valamennyi cselekedet mozgatórugóját a libidóban látja. A pszichoanalitikus elméletet „az idegességnek e túlegyszerű, sémás, egy kaptafára járó” elméletének nevezi⁵⁴⁹, klinikai gyakorlatát pedig (többek közt Hitschmann, Hoche illetve Dégerine nyomán) egész egyszerűen kártékonynak véli. Végkövetkeztetése szerint „a lélekelemzést nemcsak nem tekint­hetjük gyógyításmódnak, hanem egyenesen az idegesség alkalmi okai közé kell azt sorolnunk.”⁵⁵⁰

Az idegességet, egy természetes egyensúlyi állapottól való eltérésként határozza meg,⁵⁵¹ fenntartva azonban az idegesség un. spektrumbetegség jellegét, vagyis azt, hogy a normától való kisebb eltérések nem jelentenek abnormalitást, illetőleg egészség és betegség közötti határvonal nem húzható meg egyértelműen. Az okokat egyértelműen a fiziológiában hatá­rozza meg.⁵⁵² Úgy véli, hogy a neuraszténia alapja egy általános idegrendszeri érzékenység, amely atipikus észleletekhez és ennek folyományaként atipikus viselkedéshez vezet. Vég­követ­keztetésként kijelenti, hogy az idegesség kisebb foka öröklött normás jellemtulajdonság, nagyobb foka pedig öröklött jellembeli anomalia és mint ilyen nem betegség. Nem tudtam egészen eldönteni, hogy hol kezdődik az idegesség ama része, mely valóban heredodegene­rationak is nevezhető, de hogy a legtöbb eset nem az, arról biztos vagyok.⁵⁵³

Moravcsik Ernő Emil,⁵⁵⁴ a századforduló talán legnevesebb ideggyógyásza, Csáth pro­fesszora, 1903-ban a neuraszténiát még egyértelműen a mai neurológia tárgykörén belül vizsgálta, bár megjegyzi azt, hogy „megfelelő anathomiai elváltozás nem mutatható ki”. A tünetek tekintetében a fáradékonyságot valamint a koncentráció zavarát emeli ki, valamint az ingerlékenységet, indulatkitöréseket. Szintén lényegesnek tartja a hipochondriára való hajla­mot⁵⁵⁵, illetőleg a különféle szorongások és fóbiák megjelenését.⁵⁵⁶

A tényre, hogy az idegesség illetve neuraszténia fentebb Csáth példáján bemutatott fogalomköre valóban elterjedten létezett, és nem csupán a korszak tudományosságában, ha­nem a XX. század elejének magyar közgondolkodásában is, Karinthy szolgáltat bizonyí­té­kot azáltal, hogy érdemesnek tart szatírát írni a témáról. Az Együgyű lexikon egyik humoreszk-címszava az „Idegesség, ideges ember” egyenesen a modernitás és az idegrendszer felfokozott állapotának kapcsolatán gúnyolódik:

„Az emberek egy sajátságos fajtája, melyet mint mérőkészüléket (lásd: szeizmográf) alkal­maznak a legújabb időben. Egy sajátságos állapot teszi alkalmassá erre a szerepre, mely abban van, hogy az ideges ember érzékszervei felfogják azokat a legfinomabb benyomásokat is, melyekkel szemben normális ember immunis; így például, ha éjjel tizenkét órakor három társzekér végigdübörög az Andrássy úton, ahol az ideges ember lakik, és róla néhány ittas ember apró kis bombákat dobál bele az ablakba, közben a „Wacht am Rhein”-t énekli tenorban: az ideges ember képes ezt észrevenni, sőt felébredni rá, s arcizmainak sajátságos mozdulataival jelezni az idegvezetékekre gyakorolt hatást. De észrevesz és megfigyel kisebb mozdulatváltozásokat is; ha az I. E. például íróasztalánál ül, és az utcafecskendő közeg, mint normális ember, nem veszi észre, hogy a fecskendő nyílását egyenesen beleirányította a nyitott ablakba, s a vízsugárral az íróasztalnál ülő szeizmográfot hasba lőtte: az I. E. erre a finom kilengésre is reagál, s kezeinek heves csapkodásával jelzi a kilengést, sőt vannak most már oly túl bonyolult készülékek is, melyek egyenesen a rendőrségre szaladnak lábbal, s ott élénk száj- és nyelvmozgatással figyelmeztetik a normális embereket, hogy mi történt.”⁵⁵⁷

A szövegben megtaláljuk a korszak terápiás lehetőségeinek szatirikus felvázolását is:

„Vannak orvosok, akik az I. E. állapotát, az idegességet beteges tünetnek fogják fel, és gyógy­kezelést is lehetőnek tartanak. E kezelések közt utóbbi időben különösen három divatos.

1. A szanatórium vagy hidegvíz, mely abból áll, hogy az I. E. szemébe, fülébe vagy más oly testrészeibe, melyek külső hatásokra reagálnak, addig öntenek hideg vizet, míg megunja. A gyógykezelés másrészt abból is áll, hogy az I. E. elől elzárják azokat a hatásokat, amelyek irritálják. Ha valakinek például sérti a szemét, hogy a papája akarja elvenni azt a leányt, akit ő kért meg: ezt úgy gyógyítják, hogy a papáját és azt a leányt elzárják a kis földgolyó felületére, míg a beteget egy egész, nagy magáncellában szabadon eresztik.

2. Freudizmus vagy lélekanalízis, érdekes lélektani találmány, melyen Freud Zsigmond dr. bécsi professzor dolgozott harminc évig, harminc év múlva arra a szenzációs eredményre jutva, hogy ha valaki azt álmodja, hogy májas hurkát eszik, az azt jelenti, hogy szeretne májas hurkát enni. A tan szerint az embernek alsó tudata és felső tudata van, esze nincs. Ennek be­látása állítólag gyógyítja az idegességet.

3. Az idegek mint kórokok beszüntetése az ideggócpont (agy) exstirpálása útján. Műtéti beavatkozást igényel, az operációt revolver nevű fegyverrel végzi önmagán a beteg. Minden idegességet megszüntet.”⁵⁵⁸

Közismert tény, hogy Kosztolányi maga is komoly érdeklődést mutatott a lélektan ered­ményei iránt, ami nem tulajdonítható csupán Csáth hatásának. Szoros barátságot ápolt azzal a Ferenczi Sándorral, aki Freud egyik legközelibb tanítványa, hosszú időn keresztül kiszemelt utódja volt. Levelezéséből az is kiderül, hogy személyes ismerőse volt Julius Wagner-Jauregg, korának talán legjelentősebb pszichiátere, későbbi Nobel-díjas⁵⁵⁹, kinek klinikájára is bejáratos.⁵⁶⁰ Török Sophie a Nyugatban, 1936. decemberében megjelent visszaemlékezésének tanúsága szerint egyenesen „úgy járt a tébolydákba, mint aki egy új és nehéz mesterség furfangjait tanulni kényszerül.”⁵⁶¹ Jegyzetei között valóban sok az elmebetegekről készült (többek között a Schwartzer-féle Kékgolyó-utcai intézetben), Kelevéz Ágnes interpretációja szerint „a társadalmi normákon kívül eső életüket néha kirekesztettségnek, néha tiltakozásnak, néha önmegvalósításnak látva.”⁵⁶²

A fenti érdeklődést számos kritikus és irodalomtörténész használta ki arra, hogy Koszto­lányi műveit, alkotási technikáját visszavezesse annak feltételezett lélektani eredetére. Bori Imre nem csupán a korai novellák kapcsán jelenti ki, hogy azok hősei „...férfiak, akik az élettől lépten-nyomon „összeborzonganak”, nők, akik megszállottak, eszelősek, zaklatott lelkűek, kényszerképzetek és valódi félelmek áldozatai, a lét patologikus virágai. Sehol természetes emberi reakció, mindenütt a meghibbant lelkiség tünetei, az illuzórikus viselkedés jegyeivel...”⁵⁶³, de a Pacsirta illetve az Aranysárkány kapcsán is a következő észrevételeket látja fontosnak megtenni: „Joggal tételezhetjük fel, hogy a regények mélyén K. D.-nek az a világélménye dolgozik, amely szerint az emberi világ pszichotologikus jellegű, tudathasadá­sos, elfojtásokkal teli, s lidércek uralják....Ám Ferenczy Sándor barátja és tanítványa a lélek kérdéseiben tudta, hogy a lélek mélyét kell búvárlani, az érzésekbe és az érzések mögé kell nézni a léleklátó írónak.”⁵⁶⁴ Illyés Gyula szerint sem szabad megfeledkezni arról, „hogy Kosztolányinak Freud könyve a mindennapi élet kórtanáról „régi kedves könyve volt”, miként azt 1923-ban közölte. S mintha az erre következő tíz esztendőben az lett volna a célja, hogy a mindennapi élet pszichopatológiájának a képeskönyvét készítse el.”⁵⁶⁵

De vajon igazat adhatunk-e azoknak, akik ilyen szoros kapcsolatot tételeznek alkotás és lélektan, Freudizmus és regényírás, elmélet és gyakorlat között? Erre a kérdésre maga Kosztolányi ad választ egyik jegyzetében⁵⁶⁶:

• 
  BALÁZS Béla, Művészetfilozófiai töredékek (Folytatás) VI. = Nyugat, 1909. II.
  
• 
  BORI Imre, Kosztolányi Dezső, Újvidék, Fórum, 1986
  
• 
  CHARCOT, J. M., Előadások az idegrendszer betegségeiről, III, ford.: Moravcsik Ernő Emil, Bp., Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, 1889.
  
• 
  CSÁTH Géza, Rejtelmek labirintusában, Bp., Magvető, 1995.
  
• 
  Hajnali részegség, szerk. RÉZ Pál, Bp., Nap, 2002.
  
• 
  KARINTHY Frigyes, Együgyű lexikon, Bp., Szépirodalmi, 1975.
  
• 
  KOLLARITS Jenő, Jellem és Idegesség. A jellem és idegesség mibenlétéről, keletkezéséről, valamint az idegesség megelőzéséről. Bp., Franklin Társulat, 1918.
  
• 
  KOSZTOLÁNYI Dezső, Napló – Igen becses kéziratok, Bp., Múzsák / PIM, 1985.
  
• 
  KOSZTOLÁNYI Dezső, Összes novellái, Bp., Osiris, 2007.
  
• 
  KULCSÁR-SZABÓ Ernő, Budapest – Bécs – Berlin: A Nyugat és a közép-európai modernség = Holmi 2009/2.
  
• 
  MORAVCSIK Ernő Emil, Az idegbetegségek gyógyítása, Bp., Singer és Wolfner, 1903.
  
• 
  OSZK Kézirattár Fond 31/45
  
• 
  SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Műfajok a kánon peremén (Levél és napló Kosztolányi életművében) = UŐ, Irodalmi kánonok, Debrecen, Csokonai, 1998
  
• 
  SZEGEDY-MASZÁK, Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010.
  
• 
  SZŐKE György, Az árnyékvilág árkain, Bp., Gondolat, 2003.
  

„Vigasztalásul útnak indulunk...”

a) Eszmetörténeti és formatörténet összefüggései az utazási irodalomban

Ha „a formatörténet – egyébként is – kéz a kézben jár az eszmék történetével”, amint Szent­péteri Márton írja,⁵⁶⁸ akkor ez fokozott mértékben igaz lehet az utazási irodalom formáival – azaz az útleírásokkal, útinaplókkal, útirajzokkal – kapcsolatban.

A magyar nyelvű utazási irodalom felívelésének korszakai jellemző módon a magyar kultúra önszemléletének kitüntetett pillanataihoz, a magyarság, illetve azon belül valamely meghatározó társadalmi csoport értékrendjének önmaga számára való megkérdőjeleződéséhez kapcsolhatók. Azokhoz a pillanatokhoz, amikor a másikkal való szembesülés a saját kultúra előítéleteivel való számvetés eszközévé válhatott. Ennek megfelelően az utazási irodalom a magyar történelem három jelentős korszakában bizonyult meghatározónak: a humanizmus és a reformáció ember- illetve nyelvi kultúra-központú világképének percepcióját, s a magyarság tragikus politikai-kulturális szétszakítottságának tapasztalatát egyesítő 17. században; az éledő magyar nemzeti tudatról és a nyugatias polgárosodás programjáról gondolkodó reformkorban; valamint a Trianon és a vesztes forradalmak utáni korszak trauma-sújtott magyar azonosság­tudatának nemzetközi válságjelenségektől is súlyosbított légkörében.

b) Korszakok és művek

A magyarországi utazási irodalom kezdeteit az utazási események időrendi felsorolására szorítkozó útinaplók, és a tárgyszerű, értekező útleírások bőséges 16-17. századi termése jelezheti.

A későbbi korok színes útirajzainak azonban sokkal jellemzőbb előzményeit fedezhetjük fel Bethlen Miklós önéletírásának diákkori peregrinációira, és későbbi utazásaira emlékező fejezeteiben, melyekben már tagadhatatlanul a megismerő „én” áll az elbeszélés közép­pont­jában.⁵⁶⁹ A műforma kibontakozása és első virágkora azonban már a 19. század fejleménye, legfontosabb világirodalmi inspirálói között olyan alkotásokkal, mint Goethe Utazás Itáliában című műve, vagy Lawrence Sterne, és Byron utazás tematikájához kapcsolódó fikciós írásai. Jó érzékkel tapint a két világháború közötti „őrjárati irodalom” előzményeire Halász Gábor, amikor Cs. Szabó László Doveri átkeléséről írott recenziójában Szemere Bertalan útirajzát említi.⁵⁷⁰ A későbbi miniszterelnök 1840-ben publikált, Utazás külföldön című művében elsősorban az általa bejárt országok legsajátosabbnak ítélt vonásait vizsgálja: német földön a népiskolákat, Franciaországban a közéletet, Nagy-Britanniában a börtönviszonyokat és a népjellemet, Svájcban pedig a természetet.⁵⁷¹ Az elbeszélés középpontjában azonban mindvégig a szemlélődő és ismeretekben gazdagodó, magát szenvedő hazájával azonosító, s rajta keresztül az emberiség üdvét is kereső individuum áll. Szemere útirajzában fontos szerepet tölt be a nyugati kultúrák nemzetkarakterológiai jellegű összehasonlító értékelése, valamint a hazai olvasók szembesítése a magyarságról a távoli országokban élő, gyakran felszínes, avagy kevéssé hízelgő képpel. A reformkori utazó művének kultúrkritikai töltete elsősorban a magyarság nyugati tükör által való láttatásában mutatkozik meg.

A Halász által „az első magyar értelmi utazónak” nevezett Szemere kétkötetes munkája azonban közel sem állt egyedül a maga korában. Megemlíthető még többek között az erdélyi Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában (1834) című műve, mely az amerikai demokrácia intézményeinek és működésének lelkes hangú bemutatása mellett szintén vallomásos jelleget ölt, vagy akár Wesselényi Polixénia Olaszhoni és schweizi utazása (1842), melyet szerzője bevallottan nem tudományos útleírásnak, sokkal inkább szubjektív, egyéni benyomásait, emlékeit rögzítő – s mindeközben a női nézőpontot tudatosan felvállaló – műnek szánt. A külföldi utazásokat kísérő vallomásos prózairodalom mellett a hazai útirajzok szerepe sem elhanyagolható a korban. Kazinczy magyarországi Útirajzai (1831, 1839) és Erdélyi levelei (1817-18, 1831, 1839), majd Petőfi Úti jegyzetei (1845) a saját hagyomány testközelből való megismerésének, gyakran a saját kultúrában felfedezett idegenség-tapasztalat megélésének közvetítői, melyek eközben az elbeszélő költő-én esztétikai, világ­nézeti vallomásait is megfogalmazzák.

A magyarországi útirajz-irodalom következő jelentős korszaka már a huszadik századra tehető. A világ megismerhetőségébe és egész-értékűségébe vetett hit megrendülése, a léttapasztalat századforduló óta kísértő elbizonytalanodása, töredezetté válása kétségkívül vonzóvá tehette e szabálytalan műformát a vallomásos megnyilatkozás lehetőségét kereső elbeszélők számára. „Történelmi tájékozódást és filozófiai elmélyülést keresnek ma, a nagy földrengés után mindenütt, ahová elértek a világháború megrázkódtatásai.” – írta Thienemann Tivadar saját koráról, 1922-ben.⁵⁷² Nem véletlen, hogy az útirajz-forma két világháború közötti újraértelmezése épp ebben az irányban, a bölcseleti, illetve történeti elmélyülés irányában bontakozott ki, gyakran a vigasztalás keresésének „ezüstkori” gesztusaitól is kísérve. Erre utal Szabó Zoltánnak az Új Szellem című folyóirat 1937-es évfolyamában megjelent írása is (Vigasztalásul útnak indulunk...), melyre címválasztásával tanulmányom reflektál.⁵⁷³

2. A határátlépés gesztusai a két világháború közötti magyar útirajz-irodalomban

a) Műfaji határátlépés

A két világháború között színre lépett fiatal író, kritikus, bölcsész nemzedék műveire különösen jellemző a szubjektív írásmód általános, műfaji kereteken átlépő térhódítása. Erre utal Cs. Szabó László, amikor a korábbi irodalmi formák átalakulásáról, s ennek nyomán „kihagyó lélekzetű [sic!], személyes célzásokra forgácsolt, exhibicionista műfajok”, „regény-esszé, novella-esszé, tiszta esszé és kritika-esszé” előtérbe kerüléséről ad számot Műfaj és nemzedék című korabeli írásában, a műfajelméleti átalakulás kérdését – a korabeli magyar irodalomkritikában meglehetősen egyedülálló módon – befogadásszociológiai perspektívából megközelítve.⁵⁷⁴ Cs. Szabó kortársi értékelése szerint a közös nyelv elvesztése a társadalmi visszhang általános hiányaként hatott vissza a húszas, de főleg a harmincas évek íróira. A saját nyelvbe való bezártság ezzel együtt járó érzete pedig az olyan, esszéizmust és önéletrajziságot új kontextusban egyesítő „fojtott hangú, önvizsgáló műfajoknak” kedvezett, mint az utazási irodalom formái (többek között Márai Sándor: Istenek nyomában, Napnyugati őrjárat, illetve Kassai őrjárat című kötetei; Fejtő Ferenc: Érzelmes utazása; Méliusz József: Sors és jelkép; Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz; Kodolányi János: Suomi című művei; vagy akár Cs. Szabó saját könyve, a Doveri átkelés is megemlíthető ebben a sorban).⁵⁷⁵

Márai Napnyugati őrjárata elbeszélésének első személye és naplót idéző jelen ideje ellenére az „Egy utazás regénye” alcímet viseli, míg a néhány évvel később született, hasonló elbeszélésmódot követő Kassai őrjárat semmiféle műfaji megjelölést nem tartalmaz, fejezetekre tagolt felépítése azonban egyszerre utalhat terjedelmesebb epikai műre, illetve – a fejezetcímek topográfiai vonatkozásaira tekintettel – akár útleírásra is. Fejtő Ferenc Lawrence Sterne művének címét idéző könyve, az Érzelmes utazás szintén nem ad műfaji eligazítást, bár a mű eredeti, Nyugatban megjelent változatának címe az „útinapló” meghatározást foglalja magában, a naplószerű formátumot pedig a későbbi kötet is megőrizte.⁵⁷⁶ Cs. Szabó László Doveri átkelése alcíme szerint „Nyugat-európai helyzetkép”, míg az eredeti kiadás fülszövegének körülírása úgyszintén „helyzetképet”, illetve „irodalmi és tárgyilagosságában is izgalmas korképet”, valamint ezzel együtt „önéletrajzi vallomásokat” is említ.

A fenti áttekintés arra enged következtetni, hogy a vallomásos, fikciós, illetve értekező próza jegyeit egyaránt magán viselő két világháború közötti útirajz-irodalom egyike lehet azon sajátos műformáknak, melyek már a harmincas években, s azóta is a szövegek parttalanná válásának tapasztalatát közvetítették, illetve közvetítik a változó idők befogadói felé. A különböző műfajokat felidéző beszédmódok szövegen belüli létesülése és egymásba íródása átjárható műfaji kereteket eredményez: erre utalhatnak Cs. Szabó korábban már idézett, új műformák jelölését célzó alkalmi szókapcsolatai is. A parttalanság zavarba ejt, s a kommunikációs „hiba” kijavítására ösztönzi az olvasót. „Megoldás” azonban csak valamelyik – sőt alkalmanként több – felidézett műfaji kódrendszer zárójelbe tétele árán érhető el. Szegedy-Maszák Mihály a Napnyugati őrjáratban például olyan modell-értékű szöveget lát, mely provokatív módon teszi láthatóvá a befogadó döntésének szubjektivitását az adott mű fikciós, avagy önéletrajzi olvasására vonatkozóan.⁵⁷⁷ A magyar irodalom két világháború közötti útirajzainak esetében tehát helytálló lehet Jacques Derrida megállapítása: „Minden szöveg részesül egy vagy több műfajból, nincs szöveg műfaj nélkül, mindig műfaj és műfajok vannak, de ez a részesülés soha sem odatartozás.”⁵⁷⁸

Azok a hagyományos műfajok, melyekkel az „ezüstkori” nemzedék tagjainak útirajzai érintkeznek, ennek megfelelően mind egy-egy vizsgálati aspektust jelezhetnek e művek tanulmányozása során. A legnehezebb feladatnak talán az útinapló műfajához való viszony körülhatárolása tűnik, az értelmezendő szövegek ugyanis gyakran naplószerű, biografikus narratívát alkotnak, amint azt Fejtő Érzelmes utazása is bizonyítja. Kétségkívül csábító gon­do­lat a teljes szövegkorpusz egységes kezelése az „útinapló-irodalom” jól bevált kategóriája alatt. Egy adott életszakasz eseményeit összefoglaló részleges naplókról lévén szó, a meg­tervezett lezárás, sőt a Fejtőnél, Márainál, Cs. Szabónál jól látható utólagos alakítás, kompozícióalkotás műveletei sem volnának éppen teljességgel megengedhetetlenek velük szemben.⁵⁷⁹ Ez azonban nem a fenti művek e szövegkategóriával való azonosságát, csak a köz­tük lévő átjárhatóságot igazolja. Az önmegismerésre törekvő beszéd áradása, asszocia­tivi­tása, a szövegen belüli értekező, illetve vallomásos, sőt akár szónoki beszédmódok szerveződése és váltakozása arra figyelmeztet, hogy e bonyolult írások semmiképpen sem mérhetők a csupán utazási eseményeket biográfiai sorrendbe állító elbeszélések mércéjével.

Némi joggal megemlíthető az útleírás is, mint olyan, évszázados hagyományokkal rendel­kező műfaj, mellyel szövegeink érintkezést mutatnak. A természeti, illetve főként a civilizált táj, és a benne élő emberek leírása, jellemzése mindegyik műben fontos szerepet játszik, mégis nagyjából úgy viszonyul az útleírás műfajához, mint az esszé a szaktanulmányhoz. E szövegek legfőbb szervező elvét ugyanis a montaigne-i esszéhez hasonlóan a self megképzése jelenti.⁵⁸⁰ Ennek megfelelően a szövegben létesülő „én” kerül az egyes írások középpontjába, aki végső soron szemlélete minden tárgyában önmegismerő munkájára talál ürügyet.

Ugyanakkor az esszé műfaji kereteit is meghaladják a felsorolt kötetek, többek között az emlékező, önvallomásos beszéd jelentős súlyára, másrészt pedig a fikcióval való játék újabb és újabb gesztusaira való tekintettel. Az emlékező múltkeresése intellektuális erőfeszítést igényel, s nem mentes a fikcionalizálástól sem: ezt a benyomást erősítheti a családi genea­lógia megképzése, és az anya alakjának prozopopeikus felidézése Fejtő művében.⁵⁸¹

Elmondható tehát, hogy legnagyobb részt e „műfaji jelölők” különbségében jön létre az a szövegtípus, melyet többek között Márai, Cs. Szabó, Fejtő írásai képviselnek. A szövegekben létesülő különböző diskurzusokat nézetem szerint elsősorban a szöveg által megteremtett, emlékezés munkáját végző önéletrajzi „én”, illetve az utazás tematikája köti össze, melyhez maga az elbeszélt szubjektum létesülése is kapcsolódik.

b) Elbeszélői határátlépés

A forma átalakulása leginkább a művek középpontjában álló megismerő szubjektum, illetve az azt elbeszélő nyelv változásán keresztül válik láthatóvá.

Az előszót író Szemere például még így kommentálhatta közönsége elé bocsátandó útirajzát: „Egy kérdés lebege lelkem előtt, mikor elindultam: ‘Reményljek-e az embertől s higyjek-e [sic!] benne?’ Most, midőn megtértem, szívem ünneplő örömmel adja a feleletet: ‘Igen.’ S e szent hit gyümölcse utazásomnak, aranygyapjú helyett magamnak én ezt hoztam.”⁵⁸² A válasz egyértelmű, s a világtörténelem célját beteljesítő emberi tevékenységbe vetett hitet, mintegy az emberi lét ontológiai értelmének hozzáférhetőségét ünnepli. Az „én” elbeszélésének meghatározó formáját ennek megfelelően a Dorrit Cohn által meghatározott disszonáns ön-narráció jelenti, melynek során „egy világos gondolkodású narrátor (...) visszafordul tudatlan, összezavart, csalódott múltbeli énjéhez.” Ezáltal pedig „az elbeszélő énnek a tapasztaló énnel szembeni kognitív kiváltságait hangsúlyozza”.⁵⁸³

A száz évvel későbbi utazók számára ezzel szemben már az elbeszélő önazonossága, sze­mé­lyiségének egysége is megkérdőjeleződik: állandó problémaként, áthidalandó, de áthidal­hatatlan koherencia-zavarként (Márai), vagy megismerendő, változásban lévő minőségként (Fejtő) merül fel. Már Cs. Szabó is érzékelte a monologikus formák előtérbe kerülését a két világháború közötti őrjárati irodalomban, melyek a múlt lezáratlanságát, az elbeszélői azonosság folyamatban lévő átalakulását, a rátekintő távlat hiányát érzékeltethetik. Jelöletlen idézett monológ esetén „... az idézés világos jelölése elhagyásával egymás mellé helyezik narrátoraik múltbeli és jelen gondolatait, amivel azt sugallják, hogy elképzeléseik egy bizonyos témáról nem változtak”, ezáltal megszüntetve a múlt gondolatait jelen idejű elbeszé­lé­süktől elválasztó szakadékot; az ön-narrációs monológ pedig az elbeszélés során teljesség­gel a tapasz­taló ént teszi a szöveg uralójává.⁵⁸⁴ Ennek megfelelően a monologikus formák gyakran utalnak megoldatlan egzisztenciális krízisre, mint Márai szülővárosába évtizedek múltán visszatérő narrátorának esetében, a Kassai őrjárat lapjain: „Éjfél után szobám erkélyén állok, s egy kőből, folyamból és emlékből épített tájat nézek, mely az éjszaka fényeiben varázsosan ismerős. (...) Isten malmai, így tanultuk, lassan őrölnek. És a pokolnak is vannak malmai, s ezek most gyorsabban őrölnek. Sokáig nem tudok elmozdulni a holdfényes erkélyről.

Mindent megőrölt a malom, a gyermekkort és az ifjúságot – s most őrli, ami megmaradt még, életemből és Európa életéből. Megőrölt népeket az elmúlt hetekben; s most már, a malom zúgásának ütemére, gépiesen kapcsolja értelmem e jelképhez, mely kényelmes és tökéletes, mint minden nagyon régi, bibliai jelkép, mindazt, ami eszméletemben kérdés és szavakat keres. Dagályos pillanat; a holdfény van benne, a kétségbeesés, az ifjúság emléke és a malom.”⁵⁸⁵

Az idézett monológ is betölthet hasonló szerepet, például Fejtő Érzelmes utazásában: „Ha valaki most kérdezné meg tőlem, oroszosan, átmenet nélkül, hogy és mint állok magammal és a világgal, akkor körülbelül így felelnék neki, udvariasan, de határozottan: ‘Uram, úgy érzem, revideálnom kell a meggyőződéseimet. Ebben a pillanatban még nem is tudnám pontosan megmondani, miként szeretném revideálni s miért. Egyelőre inkább csak érzem, hogy megváltoztam.”⁵⁸⁶ Mindkét esetben jól látható, amint a monologikus beszéd maga is a sze­mé­lyi­ség átalakulásának, korábbi határai átlépésének részesévé – s nem csak konstatálójává – válik.

c) Kulturális, nyelvi határátlépés

A 19. századi útirajzok elmaradhatatlan részét képezik a romantika néplélek-eszményének hatását mutató összehasonlító kultúraelemzések. Szemere útirajzának fejtegetései például gyakran érintik az egyes országok természeti viszonyainak, és az ott élő nép „lelki alkatának” összefüggéseit. A reformkori útirajz-írók perspektívája jellemző módon a jövőre irányított, hiszen a külföldön látottakban, tapasztaltakban a magyar jövő lehetőségeit keresik. Szemléletük végső kiindulópontja a Széchenyi nyomán a jövőbe vetített, akaratlagosan, közös emberi cselekedet által megvalósítható közösség eszméje. Nézőpontjuk univerzalista, hisznek a történelem egységében.

A „veszedelmes világnézetektől” körülvett két világháború közötti elbeszélőre ezzel szemben a „történelem terhe”, az egyéni akarat, cselekvés hiábavalóságának súlya nehezedik. Az öntudatlan csatornákon, szokásokban, kulturális reflexekben továbbélő múlt, melyre Márai számtalan példát sorol, meghatározza a jelent és a jövőt is, miközben az emlékezet az idő múlásával elhomályosul. Meghatározó a spengleri ihletésű kulturális relativizmus. Az idegen kultúrákban álló egyének tudatállapotainak, szándékainak korlátozott mértékű megismerhető­ségét jelezhetik Márai feljegyzései a franciák, angolok közép-európai és magyar fejjel felfog­hatatlan szokásairól: „Az angol titok, sok más bonyolult titok között, az is, hogy a fürdőkád felső lefolyójából a víz nem a közös alsó lefolyóba ömlik, hanem egy rejtélyesen felszerelt és a házfalba épített csövön át, közvetlen sugárral, ki az utcára. Miért? Nem tudni. Senki nem tud e kérdésre felelni.”⁵⁸⁷ Ugyanitt említhetők Fejtő elbeszélőjének ismétlődő kommunikációs zavarai az alkalmi, horvátországi beszélgetőpartnereivel folytatott diskurzusai során, legyen szó akár az építkezésen dolgozó kőművesről, vagy akár a nagy Miroslav Krlezáról. Az Érzelmes utazás elbeszélőjét az országhatárokon kívül „nyelvek és elvek különbsége” is elválasztja vér szerinti rokonaitól, s ironikusan idézi fel saját nagybátyjával szemben viselt gyerekkori „nemzetiségi konfliktusát”.⁵⁸⁸

Jól látható, amint a két világháború közötti utazók megfigyelései gyakran spengleri érte­lemben vett kultúrmorfológiává, egy-egy kultúra, mint autonóm rendszer belső összefüggé­seinek alaktanává – vagy annak paródiájává – mélyülnek. Az államhatárok átlépése tehát a két világháború közötti korszak útirajz-irodalmában minden esetben autonóm, saját belső törvényeket követő kultúrák, szinte önálló világok közötti határátlépést is jelent egyúttal.

Az utazó szubjektum szerepe az átmenet, változás, közvetítés – szó szerinti és szimbolikus értelemben egyaránt. „Az utas nincs többé otthon, s nem érkezett meg az új kötelességek színhelyére, nyolcvankilométeres sebességgel halad az élet két célpontja között, egy pillanatra s néhány kilométerre minden laza benne, a pillantások élesebbek, az otthon emlékei és megegyezései homályosabbak és kötetlenebbek: ennyi az egész.” – írja Márai.⁵⁸⁹ Ennek nyomán az útirajz-irodalom alkalmas lehetett arra, hogy „hűségesen őr[izze] egy korszak szétzilált kíváncsiságát, összehasonlító szenvedélyét és megszerzett tulajdonságként örökít[se] át az irodalmi őrszolgálat ösztönét.”⁵⁹⁰

KULIN BORBÁLA