V Á zlato k szeged 1995

IX. EMLÉKEZETES ESEMÉNY:

Az enciklika amely megosztotta az Egyházat:

I. Az Enciklika.

A születésszabályozáson keresztül az enciklika meghatározta a modern Egyház álláspontját a hatvanas évek szexuális forradalmával kapcso­latos erkölcsi kérdésekben és a reprodukciós technológia kialakulásával késõbb felvetett problémákban is. így érthetõ, hogy a nyilatkozat ma is vita tárgya, és az egyre jobban kiélezõdõ konzervatív és liberális ellentétek egyik ütközõpontja. Mivel ebben az évben van megjelenésének 25. évfordulója, érdemes feleleveníteni az eseményt, még akkor is, ha ezzel nem teljesen befor­rott sebeket is fel kell nyitni. A célunk azonban nem ez, hanem a házasság tisztaságára és termékenységére vonatkozó modern egyházi tanításnak és közvetlen hátterének felelevenítése.

1968-ra a születésszabályozás már a modern élet egyik elfo­gadott tényezõjévé vált, amit nagyon sokan a gazdasági és szociális fejlõdés egyik elengedhetetlen feltételének tekintettek. Az orvos technológia a fogamzásgátlás megbízható és egyszerû eszközeit eddigre már általánosan elérhetõvé tette. Ezzel magyarázható, hogy a gazdaságilag fejlett országok több esetben ezeknek az eszközöknek a terjesztésétõl és népszaporulat csökkentésétõl tették függõvé még a harmadik világnak adandó gazdasági segélyt vagy annak mértékét is. Lyndon B. Johnson, az Egyesült Államok elnöke leplezetlen kifejezést adott ennek a gondolkodásmódnak 1965-ben, mikor az Egyesült Nemzetek összejövetelén kijelentette, hogy "a fogamzásgátlásba fektetett öt dollárnak nagyobb haszna van, mint a gazdasági fejlõdésre költött száznak".

Teológiai fejlemények azonban még inkább sürgették a születésszabályozásra vonatkozó hagyományos tanítás revízióját. Ennek a tanításnak modern formáját XI. Pius pápa fejtette ki 1930-ban, amikor kijelentette, hogy a házassági aktust "soha sem szabad megfosztani természetes életadó erejétõl". A "szülõi felelõsség" jelentõségére hivatkozva XII. Pius 1951-ben bizonyos értelemben módosította ezt az álláspontot. Õ ugyanis megengedhetõnek tartotta, hogy az idõszakos önmegtartóztatás eszközeinek segítségével "fontos egészségügyi, eugénikus, szociális vagy gazdasági okok" miatt a házastársak gyermekeik számát korlátozzák, vagy a gyermekáldást a házasságból teljesen ki is zárják.⁷⁹ Ez a megállapítás az Egyház történelmében elsõ alkalommal tekintette erkölcsileg megengedhetõnek az olyan házassági aktust amibõl a fogamzás lehetõségét szándékosan kizárták. Ez a lépés azonban a házassági aktus biológiai integritásának a fontosságát is csökkentette. Ezt ugyanis a hagyományos tanítás éppen a termékenység mindenkori biztosításáért kívánta meg elsõsorban. A Zsinat a házasság termékenységét a házastársi szeretettel állította kapcsolatba és ennek a személyes szeretetben gyökerezõ kapcsolatnak hangsúlyozott jelentõséget tulajdonított. Ezzel a házasság "elsõdleges" (termékenységet biztosító) és másodlagos" (személyes kapcsolatot erõsítõ) céljai közötti hagyományos különbségtétel érvényességét is kérdésessé tette, annál is inkább, mivel ennek a különbségtételnek a használatát szándékosan elkerülte. Ezekkel a fejleményekkel megnyílt a lehetõség a hagyományos álláspont módosítására.

Mindezeknek a kérdéseknek a tanulmányozására XXIII. János pápa egy püspöki bizottságot állított fel. A Zsinat házasságra vonatkozó vitáiból kitûnt, hogy a fogamzásgátlás erkölcsileg megengedhetõ eszközeire vonatkozó vélemény nagyon megosztott volt. A Zsinat megnyújtásának és a viták kiélezõdésének elkerülésére VI. Pál 1965 Nov. 23-án személyesen beavatko­zott annak ügyrendjébe, és a ebben a kérdésében a döntést sajátmaga számára tartotta fenn. Ugyanakkor a kérdéssel foglalkozó bizottságot erkölcsteológusokkal, orvosokkal, népszaporodási szakértõkkel és még néhány házas ember­rel is kiegészítette. 1966-ban a bizottságnak nyolc püspökkel és hét bíborossal együtt már 75 tagja volt. Köztük volt Karol Wojtyla, krakkói érsek is, aki azonban nem kapott a lengyel kormánytól engedélyt arra, hogy a gyûléseken részt vegyen.

Hosszadalmas munka eredményeképpen lassan az az álláspont alakult ki a bizottságban, hogy a hagyományos tanításnak van egy lehetséges új értelmezése. Mivel a házassági aktus és a fogamzás között csak statiszti­kus alapokon nyugvó kapcsolat létezik, az aktus természete nem foglalja magában a fogamzás szoros értelemben vett lehetõségét. Ennek következtében a hagyomány nem minden egyes aktus életadó képességének megõrzésére vonatkozik, hanem azt követeli, hogy a házasság a maga teljességében õrizze és valósítsa meg az életadás lehetõségét. Következésképpen, a fogamzásgátló szerek használatának erkölcsi értéke nem attól függ, hogy az aktus biológiai integritását megcsonkítják-e vagy sem, hanem attól hogy milyen mértékben befolyásolják azok a házasság termékenységét annak teljes tartama alatt. Ennek az álláspontnak a kialakításában a müncheni érseknek, Döpfner bíborosnak és a római Gergely Egyetem erkölcstan tanárának, a jezsuita Joseph Fuchsnak volt jelentõs szerepe.

1966 Májusában a bizottság teológus tagjai két alapvetõ kérdésben jutottak megegyezésre: a fogamzásgátlásra vonatkozó hagyományos egyházi tanítás változhat, és a fogamzásgátlás aktusa nem tekinthetõ "önmagában vett erkölcsi rossznak", azaz nem feltétlenül tilos minden esetben. A 19 teológus közül csak négyen ellenezték ezt az álláspontot. Júniusban a bizottság püspök tagjai maguk között külön is megvitatták a két kérdést. A tizenöt püspök közül kilencen arra a következtetésre jutottak, hogy a fogamzásgátlás nem "önmagában vett rossz", hárman ellenezték ezt és hárman nem foglaltak állást a kérdésben. Kilencen úgy gondolták, hogy ezt az álláspontot össze lehet egyeztetni a hagyományos tanítással, öten nem látták ennek lehetõségét, és egy püspök nem fejezte ki véleményét a kérdésben. A változás lehetõségét tehát mindkét csoport jelentõs többsége támogatta, de ez a vélemény nem vált egyhangúvá.⁸⁰ Csak találgatni lehet a választ arra, hogy vajon ezek a megbeszélések milyen eredménnyel jártak volna ha Karol Woytila is részt vehetett volna rajtuk, és milyen hatást gyakoroltak volna azok az õ véleményére

Miután a kialakult véleménykülönbségeket nem sikerült áthidalni, a bizottság két zárónyilatkozatot adott át a pápának, aki ezután még két hosszú évig vívódott a kérdéssel. A két álláspont röviddel késõbb a "kisebbségi" és a "többségi" nyilatkozatként nyilvánossá vált. Néhány nappal az enciklika közzététele után a pápa, akit a világ minden részérõl felhangzó negatív reakció nagyon megdöbbentett, egyik beszédében beismerte, hogy hivatala soha nem nehezedett lelkiismeretére nagyobb súllyal, mint a két évig tartó vajúdás ideje alatt. Tépelõdését az Egyházban feszült várakozás és sokoldalú találgatás kísérte. Hírek szerint a bíborosi testületbõl legalább hárman megkísérelték arra rábeszélni õt, hogy ne döntsön a kérdésben (Suenens, Döpfner és König). Ugyanakkor mások azt sürgették, hogy a hagyomány mel­lett törjön pálcát.

A "kisebbségi nyilatkozat", amit Ottaviani bíboros és Colom­bo érsek, valamint négy teológus támogatott, a hagyomány tekintélyére épült. A természettörvény, az Egyház hosszú évszázados tanítása szerint, a fogamzásgátlást önmagában vett rossznak" tekinti. Márpedig a Szentlélek irányítása alatt álló Egyház nem tévedhet ebben a fontos kérdésben ilyen hosszú idõn keresztül. Ha az életadás folyamatának közvetlen (direkt) megszakítása erkölcsileg megengedhetõ lenne, folytatódott az érvelés, akkor semmi alapot sem lehetne találni a szexuális önkielégülés, a házasságot megelõzõ szexuális aktivitás, a homoszexuális cselekedet vagy más szexuális rendellenesség erkölcsi elítélésére sem.

A "többségi nyilatkozat" ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a "szülõi feladat felelõs, rugalmas és ésszerû gyakorlása megkívánja a fogamzás korlátozását" a mai világban. Ha a házastársak "...a házasság belsõ értékeit õrizni és gyarapítani akarják, akkor szükségük van a fogamzás korlátozásának biztos és emberileg elfogadható eszközeire". A fogamzás biológiai folyamatába történõ beavatkozást nem szabad elítélni olyan esetben, amikor az nem a gyermekszületés kizárására, hanem annak szabályozására irányul. Az emberi szexualitás lényege ugyanis azt is megkívánja, hogy

...az a gyermek javát is szolgálja a házastársi és családi közösség keretein belül... . Ezért a házastársak szexuális kapcsolatának erkölcsi értéke ... nem függ minden egyes aktus direkt termékenységétõl.⁸¹

Az 1968 Július 26-án megszületett döntés - VI. Pál utolsó enciklikája - lényegében magáévá tette a Zsinat házassági szeretetre és a szülõi felelõség gyakorlatra vonatkozó tanítását, de egy döntõ kérdésben visszatért a régebbi XI. Pius által leszögezett állásponthoz. Amíg a Zsinat a gyermekáldást a házastársi szeretet "koronájának" és "legfõbb adományának" tekintette⁸², az enciklika azt a házassági aktus céljaként állította be, és így bizonyos értelemben visszatért a házasság elsõdleges és másodlagos céljai közötti különbségtételhez.⁸³ A körlevél megismételte XI. Pius ünnepélyesen leszögezett tilalmát is: feltétlenül szükséges az hogy a házassági aktus természetes életadó képességét semmilyen eszközzel se korlátozzuk. Ugyanis, "egy Isten által megszabott bensõ és szétválaszthatatlan kapcsolat létezik" az aktus "életadó és egységet teremtõ jelentõsége között, amit emberi igyekezettel nem szabad megbontani.⁸⁴ A házasság emberi és keresztény értelmezése tehát

...feltétlenül kizárja annak lehetõségét, hogy az életadás már megkezdett folyamatának direkt (közvetlen) megszakítását a születésszabályozás törvényes eszközeként tekintsük. Hasonlóan tilos a férfi vagy a nõ direkt (közvetlen) ideiglenes vagy állandó jellegû sterilizációja is. ... Ugyancsak tilos minden olyan cselekedet is, amely, akár a házassági aktus elõtt annak folyamán vagy utána, kifejezetten arra irányul, hogy a fogamzás lehetõségét, mint eszközt vagy mint célt megakadályozza.⁸⁵

Röviddel a pápai döntés megjelenése után mint egy 600 ameri­kai teológus aláírással megerõsített nyilatkozatban jelezte, hogy azzal több pontban nem ért egyet. Az 1968-as német katolikus napok résztvevõi is hasonló fenntartással válaszoltak az enciklikára. Teológusok és katolikus szervezetek negatív visszhangja hamarosan felhangzott a világ minden észérõl. 1969 januárjában a holland egyház pasztorálos tanácsa szolidaritást vállalt azzal a sok buzgó katolikussal, aki a tanítás érveit gondos tanulmányozás után sem tudja elfogadni. Több évvel késõbb a detroiti egyházmegye pasztorálos zsinata is hasonló álláspontra helyezkedett. A szókimondó természetérõl ismert Thomas Roberts, Bombay nyugalmazott érseke úgy vélte, hogy az Egyháznak nincsen elég ereje ahhoz, hogy ennek a tanításnak érvényt szerezzen a hálószobákban is. Durban érseke, Dennis Hurley a körlevél közzétételét élete legfájdalmasabb tapasztalatának tartotta.

A 70-es évek elejére szociológiai felmérések világosan kimutatták, hogy a nyugati világban a katolikus házasok nagy többsége nem a családtervezés "megengedett" módszereit használja. Ez a tény a mai napig fennáll, a házasságban élõ katolikusok 85-95%-a a születésszabályozás "elítélt" eszközeire támaszkodik. Ugyanakkor, legalább is a hetvenes években, a katoli­kusok vallásos gyakorlatában, a templomba járásban és a szentségek használatában nem következett be kimutatható változás. Az Észak Amerikában jól ismert Andrew Greeley, és több más vallásszociológus ebbõl a ténybõl arra a következtetett, hogy a körlevél nem az egyéni lelkiismeretben, hanem a pápai tekintély szerepében okozott válságot. A pápai körlevelet megelõzõ bizonytalanságot tehát a vélemények és a gyakorlat éles megoszlása követte.

Püspökkari konferenciák pasztorálos irányelvek közzétételével igyekeztek a negatív reakció ellensúlyozására. Ezekben a körlevelekben is megtalálható azonban a vélemények nagyon is eltérõ skálája. Az Egyesült Államok püspökei például arra biztatták híveiket, hogy mindenáron igyekezzenek a pápa útmutatása szerint élni, vagy a bûnbánat szentségének erejébõl meríteni.⁸⁶ Az osztrák püspökök ugyanakkor azt mondták, hogy "ha valaki tévedne a körlevél tanítása ellen, nincsen az Isten szeretetétõl elválasztva minden esetben, és járulhat szentáldozáshoz gyónás nélkül is, (mivel) a körlevél nem tartalmaz tévedhetetlen dogmát". A termékenység lehetõségének "önzõ szempontokból történõ" rendszeres kizárása azonban nem maradhat szabad a "súlyos bûn terhétõl".⁸⁷ Voltak ingadozó álláspontok is. Az ausztráliai püspökök 1968-ban azt hangsúlyozták, hogy noha az "...nem ünnepélyes nyilatkozat,...(.).. a körlevél tanítása biztos álláspont és hivatalos tekintéllyel rendelkezik." Ezért,"...az Egyház minden tagjának el kell fogadnia azt.... Ennek a kötelességnek a visszautasítása súlyos engedetlenségnek számít...".⁸⁸ 1974 Októberében azonban ugyanez a püspöki kar egy papok számára kiadott nyilatkozatában elismerte annak lehetõségét, "...hogy valaki fenntartás nélkül elfogad­ja a pápa általános tanító tekintélyét, "...és ugyanakkor a kérdés gondos tanulmányozása és imádság eredményeként ebben a kérdésben eltérõ véleményre jusson." A kanadai püspökök álláspontját idézve azt is megállapították, hogy az ilyen személy "...biztos hibátlan, és nincsen az egyház testétõl elválasztva...".⁸⁹

A mexikói püspökkar 1972-es körlevele a személyes lelkiismeret szerepére hivatkozott. A családtervezésre vonatkozó döntésben a házastársak "...joga és feladata az, hogy helyesen informált lelkiismeretüket kövessék". A lelkiismeret szabadságára vonatkozó zsinati tanítást idézve azt sürgették, hogy ebben a döntésben "...vegyék gondosan figyelembe az Egyház szent és megbízható tanítását, valamint azokat a sajátos körülményeket, melyekkel szembetalálják magukat.⁹⁰ A francia püspökkar a fogamzásgátló mentalitás elítélése mellett azt is leszögezte, hogy noha a fogamzásgátlás önmagában nem tekinthetõ erkölcsi jónak, az nem jár hibával minden esetben. Az Egyház állandó tanítása szerint az erkölcsi értékek kikerülhetetlen konfliktusát magába foglaló helyzetekben a magasabb rendû kötelesség teljesítése a fogamzásgátlás szükségességével is együtt járhat. Ehhez a belga püspökök azt is hozzátették, hogy a valóságos vagy a látszólagos konfliktusok esetén még a fogamzásgátlás elkerülésére irányuló ismétlõdõ sikertelenség sem választja el a híveket az Isten szeretetétõl.⁹¹

A kanadai püspökök körlevele hasonló középutat javasolt. A püspökök leszögezték egyetértésüket a pápa házassági tisztaságra vonatkozó tanításával; ugyanakkor azonban elismerték azt is, hogy az enciklika elfogadása és annak követése a hívek számára nehézséggel jár és sok esetben súlyos lelkiismereti konfliktust okoz. Noha a hívõk lelkiismerete számára az egyházi tanítás megadja a követendõ irányelveket, az enciklikának az érvei nem gyõztek meg minden mûvelt embert. "Mivel nem tagadnak meg semmi isteni vagy katolikus hittételt és nem utasítják vissza az Egyház tanító tekintélyét, nincsenek az Egyház testébõl kizárva", föltéve, hogy nem adják fel az igazság megtalálására irányuló igyekezetet. A gyóntatók megnyugtathatják azokat is, akik elfogadják ugyan az enciklika tanítását, de

...bizonyos körülmények miatt kötelességeik kikerülhetetlen konfliktusával találják magukat szemben; mint például a házassági szeretet és a szülõi felelõsséggyakorlat összehangolása a gyermekneveléssel vagy az anya egészségének megvédésével. Ilyen esetekben az erkölcsteológia elfogadott elvei alapján megengedhetõ az hogy, miután sikertelenül megkísérelték az enciklika útmutatását követni, becsülettel és nyugodt lelkiismerettel folyamodjanak olyan megoldáshoz, mi a körülmények között számukra helyesnek látszik. ⁹²

Ez a pasztoráli bölcsesség sok felesleges vitától mentette meg a kanadai egyházat, és annak a lehetõségét is biztosította, hogy a vallásukat buzgón gyakorló hívek lelkiismeretükben helyes álláspontra jussanak ebben a bonyolult kérdésben. VI. Pál pápa külön levélben köszönte meg a kanadai püspökök igyekezetét és kifejezésre juttatta, hogy álláspontjukkal egyetért. A levél megtalálható a kanadai püspökkar ottawai levéltárában. Remélhetõ, hogy ugyanez a bölcsesség ma is gyakorolja hatását, amikor egy hangos de sok zavart keltõ ultrakonzervatív irányzat a szülõi felelõsség gyakorlatának kérdését a pápai tanítás iránti kötelezõ engedelmességgel igyekszik azonosítani, és megkísérli a döntésbõl kizárni a józan észnek és a helyesen formált lelki­ismeretnek a szerepét.

Egy nem teljesen pontos felmérés szerint huszonöt püspöki kar nyilatkozata feltétel nélkül elfogadta az enciklika autentikus, azaz "hivatalo­san kötelezõ" mivoltát. Ezek a nyilatkozatok, noha elismerték azt, hogy a körlevél nem tartalmaz tévedhetetlen" tanítást, hangsúlyozták "hivatalos tekintélyét", és feltétel nélküli engedelmességet sürgettek. Tizenhat másik körlevél abból indult ki, hogy a nyilatkozat nem tévedhetetlen, és ezért a körülmények által meghatározott és a lelkiismeretben helyesnek látott elvi és gyakorlati eltérést lehetségesnek tekintették. Tizenegy püspöki körlevél bizonytalan álláspontra helyezkedett.⁹³ A véleménykülönbség e nagy skáláját nem szabad figyelmen kívül hagyni ma sem, mivel csak így alakíthatjuk ki a fogamzásgátlásra vonatkozó egyházi tanításról a teljes képet. Minden bizonnyal ez a nagyfokú véleménykülönbség az egyik magyarázata a püspöki konferenciák tanító szerepét háttérbe szorító vatikáni igyekezetnek is.

Ezenkívül a püspöki nyilatkozatok véleménykülönbsége azért is jelentõs, mivel az elmúlt évtizedben kísérletek történtek arra, hogy a fogamzásgátlás tilalmát az általános egyházi tanítóhivatal "tévedhetetlen" nyilatkozataként állítsák be, arra hivatkozva, hogy a világegyház püspökei azt fenntartás nélkül magukévá tették. A Zsinat valóban megállapította annak lehetõségét, hogy a püspökök "a világban szétszórva is hirdethetik Krisztus tanítását tévedhetetlenül", feltéve, hogy "...a hitre vagy az erkölcsre vonatkozó hivatalos tanításukban maguk között és Péter utódjával az egység kötelékét" megtartják, és "...egyetértenek abban, hogy a kérdéses igazságot feltétlenül és végérvényesen el kell fogadni."⁹⁴ Ebbõl a rövid összefoglalásból is kiviláglik azonban, hogy a püspöki tanítás nem alkotott egyértelmû és végérvényes ítéletet a fogamzásgátlás erkölcsileg megengedhetõ eszközeirõl.

A hívek általánosan elterjedt gyakorlatát sem lehet figyelmen kívül hagyni. Megbízható felmérések változatlanul arra utalnak, hogy legalább is a fejlett országokban a római katolikus házasfelek 85-95%-a az Egyház által elítélt módszerek használatára támaszkodik a szülõi felelõsség gyakorlásában, annak ellenére, hogy a napjainkban már megbízhatónak tekinthetõ idõszakos önmegtartóztatás eszközeit a hivatalos tanító hivatal nem csökkenõ eréllyel sürgeti. A gyakorlati és elméleti megosztottság tehát egy befejezetlen teológiai és pasztorálos feladat terhét rója az Egyházra. Gyakran felvetõdik az a javaslat, hogy ennek a feladatnak a sikeres megoldása nagyban függ attól, hogy milyen szerepet kapnak a vallásukat gyakorló hívek a kérdés tisztázásában. A házasfelek sokoldalú és gazdag tapasztalatait, az õ eredményeiket és vágyaikat nem szabad ennek a problémának a megoldásában figyelmen kívül hagyni, különösen akkor, ha a házassági tisztaság és szülõi felelõsség értékeit akarjuk a világ elé tárni.

II. A helyzet 1980 óta.

Basil Hume bíboros Westminsteri érsek is hasonló véleménynek adott hangot. Az egyházi tanítással szembeni ellenállást nem lehet egyszerûen "emberi gyarlósággal és gyengeséggel" azonosítani, mondta. Sok esetben ez megtalálható az Egyházat õszintén szeretõ és lelkiismeretes hívek álláspontjában is, akik egyszerûen nem tudják elfogadni azt a megállapítást, hogy a fogamzásgátlás mesterséges eszközei erkölcsileg 'önmagukban rosszak'...". így vélekedett Dennis Hurley, Durbani érsek is: nehéz azt megmagyarázni, hogy "...az életadó képesség mesterséges korlátozása 'önmagában vett erkölcsi rossz', ugyanakkor magának az életnek a kioltása nem az, mint például jogos önvédelem, vagy igazságos háború esetében." Az a tény, hogy sok hívõ és teológus az enciklika álláspontján túlhaladt, a sensus fidelium egy jelének is tekinthetõ, mondta Carter bíboros torontói érsek. Lehetséges, hogy ezen a tényen keresztül a Szentlélek az egész Egyház számára ad valami üzenetet.⁹⁵

A zsinati tanácskozások anyaga nem került nyilvánosságra, hanem az 1981-ben kiadott pápai körlevél, Familiaris Consortio tanításában kapott helyet. Ebben a nyilatkozatban II. János-Pál újra megerõsítette VI. pápa tanítását. A házasok tapasztalata és a társadalomtudományok megállapításai egyaránt bizonyítják, hogy "antropológiai és erkölcsi" különbség létezik a fogamzásgátlás és a természetes családtervezés között mondta a pápa. Ez a különbség "...végsõ elemzésben az emberi szexualitásra vonatkozó két egymással össze nem egyeztethetõ felfogásban gyökerezik". A "termékenységi ciklus követése dialógust, kölcsönös tiszteletet, önmegtartóztatást és a felelõsség közös gyakorlását...", valamint a házastársi kapcsolat testi és lelki jellegének elismerését jelenti.

"Ez lehetetlenné teszi (a szexualitás) személytelen használatát. A szexualitás személytelen tárgyként való használata ugyanis lerombolja a test és lélek közötti személyes egységet, és magát az isteni teremtést sérti meg a természet és a személy közötti aktív kapcsolat legmélyebb szintjén. A ‘terméketlen idõszakok’ követésével azonban a házastársak ’...Isten tervének végrehajtóivá válnak, és saját szexualitásuk áldásaiban részesülnek a teljes önátadás dinamizmusának eredeti mértéke szerint...’".⁹⁶

A "fogamzás meggátlása" ezzel szemben (conceptuum impeditio a latin szövegben), nemcsak a szexuális közösség "egyesítõ" és "életadó" jelentését választja szét, hanem az emberi szexualitást is lealacsonyítja. Megváltoztatja a házastársak kapcsolatát, és érthetetlenné teszi azt a nyelvet, amivel "a férj és feleség közötti feltétlen önátadást kell kifejezni". A fogamzás meggátlása tehát "a házastársi szeretet belsõ igazságának meghamisítását jelenti".⁹⁷

A körlevél a házastársak tapasztalatára és társadalomtudományokra való általános utaláson kívül nem hivatkozik semmiféle tapasztalati adatra sem amely a fenti következményeket bizonyítaná. Magától értetõdõen felvetõdik tehát a kérdés, hogy vajon a fogamzás "mesterséges" meggátlásával minden esetben együtt jár-e a szexualitás, az emberi méltóság és a házastársi kapcsolat ilyen nagymértékû ártalma? Ha pedig ez valóban így van, vajon a "termékenység ritmusának követése" miért nem okoz hasonló károkat, különösen akkor ha az a gyermekáldás kizárásán kívül más kifejezett célt nem szolgál? Minél megbízhatóbbá válnak a fogamzásgátlás "természetes" módszerei, annál fontosabb a körlevél konklúziójának tapasztalati bizonyítéka. Ezek a módszerek ugyanis éppúgy meggátolják a fogamzást, mint a mesterséges" módszerek, és ezzel lehetõvé teszik a házastársak "bensõ önátadásának" önzõ megakadályozását.

A házastársi tapasztalat kritikus kiértékelése nélkül, és a tapasztalati tudományok adatainak hiányában a két módszer között csak egy szembeötlõ különbséget lehet találni. A "mesterséges eszközök" megszakítják a fogamzás biológiai folyamatát, amíg a "természetes" módszerek használata az idõpont gondos kalkulációjával éri el ugyanezt az eredményt és akadályozza meg az életadás lehetõségét. Ha azonban csak erre az egyetlen különbségre hagyatkozunk akkor megint szembetaláljuk magunkat a természettörvény merev és leszûkített értelmezésén alapuló érvek ellen felhozott korábbi nehézségekkel.

A "hivatalos" tanítás tapasztalati tények nélküli megismétlése, és annak szembe állítása azoknak a buzgó híveknek a véleményével, akik szexualitásukban valamint személyük és házasságuk méltóságában semmi kárt nem fedeznek fel a fogamzásgátlás gyakorlata miatt, csak elmélyíti az Egyház tagjai közötti megoszlást, és kiélezi azt a krízist, amiben napjainkban a tanító hivatal tekintélye szenved. Ez az utóbbi sajnálatos tény a legkárosabb következménye az elmúlt két évtized vitáinak.

Hasonlóan, nem az eszközök "természetes" vagy "mesterséges" jellege játszott döntõ szerepet a hivatalos álláspont kialakulásában, hanem azoknak a reprodukció biológiai folyamatára, a házasságra magára, valamint a házastársak méltóságára gyakorolt feltételezetten káros hatása. XII. Pius tanítását követve az enciklika gondosan kihangsúlyozta azonban, hogy ez a káros hatás csak az életadás biológiai folyamatának "közvetlen" (direkt) megszakításával jön létre. Annak "közvetett" (indirekt) megszakítása, például terapeutikus okok miatt, még akkor sincsen elítélve a mai napig sem ha az "mesterséges" eszközök használatával történik, annak ellenére, hogy a reprodukció biológiai folyamatára gyakorolt végsõ hatás azonos mindkét esetben. II. János-Pál pápa legutóbbi nagyon is éles nyilatkozata is erre a különbségre utal, amikor az enciklika tanítására hivatkozva a fogamzásgátlást "bensõleg tilos" erkölcsi rossznak nevezte, aminek tagadása "az Istenre és az emberre vonatkozó keresztény tanítás egyik központi tételét érinti."⁹⁸

Az életadás folyamatának "közvetlen" és "közvetett" megszakítása közötti különbségtétel több erkölcsi probléma megoldásához adja meg a kulcsot. A tanítóhivatal azonban ennek a különbségnek az értelmezését ráhagyja az erkölcsteológiára, alkalmazását pedig a gyóntatók tapasztalati bölcsségére és mindenekelõtt a házastársak jól informált lelkiismeretbeli döntésére bízza. A megkülönböztetést úgy is lehet értelmezni, hogy az életadás folyamata "közvetve" szakad meg minden olyan esetben, amikor a biológiai kár kisebb mint az a kikerülhetetlen ártalom, amit szexuális önmegtartóztatás, vagy a fogamzás lehetõsége jelentene a házastársak egészségére, a házasság gazdasági vagy érzelmi stabilitására, vagy a már megszületett gyermekek jólétére és nevelésére.

Ennek az értelmezésnek az alapja nemcsak püspöki karok nyilatkozataiban található meg (például a kanadai, mexikói vagy az ausztriai pasztorálos körlevelek), hanem abban a tényben is, hogy a hivatalos tanítás soha sem ítélte el azokat az egyházi tanítással egyetértõ házastársakat, akik súlyos és kikerülhetetlen kényszerítõ okok miatt a születésszabályozás mesterséges" eszközeihez folyamodnak. Ilyen esetekben az életadás folyamata csak "közvetve" szakad meg, ugyanis az nem a gyermekáldás hanem a súlyosabb kár elkerülésére irányul. Végsõ fokon tehát az Egyház nem fogamzásgátló szerekrõl vagy azok használatáról alkot ítéletet, hanem a fogamzásgátlás emberi aktusáról, a szabadon elhatározott és végrehajtott döntésrõl, ami a gyermekáldás lehetõségét önzõ, azaz megfelelõen súlyos ok nélkül kizárja a házasságból.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy az Egyház ítélete a házasság keretein belüli gyakorlatra vonatkozik. XI. pápától kezdve az Egyház állandóan hangsúlyozza, hogy a házastársak aktusának kell a termékenység lehetõségét megõriznie. Ezt az ítéletet tehát nem lehet közvetlenül alkalmazni a házassági kereteken kívüli nemi kapcsolatokra. Ezeknek a cselekedeteknek erkölcsi rosszasága nem az aktus termékenységének megfosztásában gyökerezik, hanem a kölcsönös szeretetre és feltétlen lekötelezettségre épített házassági kapcsolat hiányában. Ha valaki erre a lépésre szánja magát nem mentesül attól a természettörvényben gyökerezõ kötelességtõl hogy felelõtlen magatartása káros következményeit korlátozza. Ezért a fogamzásgátló szerek használata ilyen helyzetben kötelezõnek tekinthetõ. A születésszabályozásra vonatkozó ítélet alkalmazása ilyen esetben téves és zavartkeltõ próbálkozás ami a problémák gyökeres félreértésére utal.

Napjainkban sokan túlhaladtak már a Humanae Vitae-ben kifej­tett erkölcsi állásponton. Felvetõdik tehát az a kérdés is, hogy vajon ennek az álláspontnak a védelme nem az "idõk jelének" félreismerését jelenti-e? Az emberi szexualitás többrétegû adottság és sok emberi érték megvalósításának eszköze. Annak biológiai integritás alapján történõ kiértékelése, vagy pusztán a házasság keretei közötti elismerése nagyon is merev és szûk körû beállítottságnak tûnik a legtöbb keresztény és nagyon sok római katolikus számára is. Erkölcsi tanításunkban le kell számolni a szexuális forradalom következményeivel, meg kell találnunk a homoszexualitás társadalmi jelenségének helyes magyarázatát és értékelését, számolnunk kell a szétbomló házasságok következményével és a szexuális kizsákmányolás és elnyomás sokarcú problémájával. A modern lélektan és társadalomtudomány ismereteinek hagyományunkkal való szintézise helyett a tanítóhivatal látszólag fennakadt a házassági aktus termékenységének "közvetlen" és "közvetett" megakadályozása közötti jelentéktelennek látszó különbségen.

A Humanae Vitae hatásának ilyen értelmezése azonban csak a probléma egy részét ragadja meg és távol áll az egyházi tanítás teljes elfogadásától. Az enciklikának ugyanis profetikus jellegû tanítása is van, ami a véleménykülönbségeken felül áll. Valójában ez adja meg az Katolikus Egyházban "elfogadott tanítás" lényegét. Az emberi szeretet szexuális kifejezésének igazi feltételei csak a házasság keretei között találhatók meg. Ennek a szeretetnek Isten által adott teremtõ ereje van, ami az életadásban válik teljessé. Ezért tekinti az Egyház a gyermekáldást a házastársi szeretet legnagyobb adományának, aminek lehetõségét szabad elhatározással nem lehet visszautasítani. Ez adja meg az egyházi tanítás kiidulópontját az emberi szexualitás sokrétegû kiértékeléséhez, és lehetõségeinek megvalósításához is. Ez a meggyõzõdés tehát a katolikus hit ajándéka a világnak, amelyben, II. János-Pál pápa szerint, egyre kevesebb hely és lehetõség marad az emberi élet és szeret kibontakozásához.