Richard dawkins az Ördög Káplánja Válogatott tanulmányok

Nem. Nem, hacsak nem nevezünk minden számítógépes programot vírusnak. A jól használható programok azért terjednek, mert az emberek értékelik azokat, ajánlják és továbbadják egymásnak. A számítógépvírusok viszont pusztán azért terjednek, mert egy kódolt „terjessz!" instrukciót tartalmaznak. A tudományos teóriák, mint a mémek is, egyfajta természetes szelekción esnek át, és ez felületesen nézve vírusszerűnek tűnhet. De azok a szelektáló erők, amelyek a tudományos teóriákat vizsgálják, nem szeszélyes vagy tetszőleges jellegűek. Ezek pontos, jól bevált szabályok, és nem részesítik előnyben az értelmetlen vagy pusztán önérdeket szolgáló viselkedést. Viszont pártolják a standard módszertanok tankönyvekben lefektetett értékeit: az ellenőrizhetőséget, a tényekkel való alátámasztást, a pontosságot, a mérhetőséget, a tömörséget, a személyektől való függetlenséget, a megismételhetőséget, az általános érvényességet, a progresszivitást, a kulturális környezettől való függetlenséget és így tovább. A hit annak ellenére terjed, hogy ezen érdemek egyike sem a sajátja.

Előfordulhat, hogy egyes tudományos eredmények járvány-szerűen terjednek, de ez csak formájában járványszerű. A tudományos közvéleményen belül a jó elképzelések gyors terjedése valóban olyan képet mutathat, mintha kanyaró volna. De ha a mögöttük húzódó okokat vizsgáljuk, azt találjuk, hogy ezek jóindulatúak, és kielégítik a tudományosság szigorú követelményrendszerét. A hit terjedésének történetében szinte kizárólag csak a járványtan érvényesül, annak is véletlen formái. Az, hogy A személy ebben hisz, B pedig másban, pusztán és kizárólag annak a következménye, hogy A ezen a kontinensen született, B pedig egy másikon. Az ellenőrizhetőség, a tényekkel való alátámasztottság és a többi dolog még csak fel sem merül ilyenkor. Ami a tudományos meggyőződést illeti, a járványszerű terjedés csak ezek után következik be, és csak az elfogadás folyamatára jellemző. A vallásos hit esetében viszont a járványszerűség a legfőbb irányító elv.

Epilógus

Szerencsére a vírusok nem győznek mindig. Sok gyerek van, aki az apácák és mullahok minden igyekezete ellenére károsodás nélkül vészeli át a dolgot. Anthony Kenny saját története is szerencsésen ért véget. Lemondott papi rangjáról, mivel nem volt képes elviselni a katolikus hit nyilvánvaló ellentmondásait, és ma már elismert filozófusként tisztelik őt. De nem hagyhatjuk megjegyzés nélkül, hogy milyen erős fertőzésnek kellett annak lennie, amely egy hozzá hasonlóan bölcs és intelligens embert – a Brit Akadémia jelenlegi elnökét – is legyűrte, és három évtizedig nem engedte szabadon. Vajon tényleg csak rémeket látok, amikor ártatlan hatéves kis ismerősöm lelkét féltem?

Közeledik-e egymáshoz a tudomány és a vallás? Nem. Vannak modern tudósok, akiknek szavai vallásos módon hangzanak, de akiknek hite, ha jobban megvizsgáljuk, azonos a többi tudós hitével, akik egyszerű nyíltsággal ateistának vallják magukat. Ursula Goodenough lírai könyvét, a The Sacred Depths of Nature-t. (A természet szent mélységei),¹⁴² vallásos könyvként árusították, amit teológusok is megerősítettek a hátsó borítón, és fejezetei közt szabadon fordultak elő imák és vallásos meditációk. Ám a könyvben magában dr. Goodenough nem említi, hogy hinne bármiféle felsőbb lényben, nem hisz a halál utáni élet semmilyen fajtájában; ha szavai valós jelentését nézzük, semmivel sem vallásosabb, mint én. Sok ateista tudóshoz hasonlóan, ő is ugyanazt a félelemmel vegyes csodálatot érzi, ha az univerzum fenségességére, az élet végtelen bonyolultságára gondol. Valóban, könyvének fülszövege – miszerint „a tudományból nem következik, hogy az élet sivár, jelentés nélküli és céltalan lenne"... hanem épp ellenkezőleg, „a vigasztalás és remény forrása lehet" – ugyanúgy illik az én könyvemhez, a Szivárványbontáshoz, és Carl Sagan Pale Blue Dotjához (Világoskék folt)¹⁴³ is. Ha ez vallás, akkor én mélyen vallásos vagyok. De nem az. Amennyire én tudom, „ateista" nézeteim azonosak Ursula Goodenough „vallásos" nézeteivel. Egyikünk nem jól alkalmazza a nyelvet, és azt hiszem, hogy az nem én vagyok.

Ursula Goodenough történetesen biológus, de ez a neo-deista pszeudovallás általában gyakrabban kötődik a fizikusokhoz. Gyorsan le kell szögeznem, hogy Stephen Hawkingot igaztalanul vádolják ezzel kapcsolatban. Leggyakrabban idézett kifejezése, az „isteni szellem", semmivel sem mond többet Isten létéről, mint az, ha én az „isten tudja" kifejezéssel élek, amivel azt akarom mondani, hogy én bizony nem tudom. Ugyanezt gyanítom Einstein pittoreszk „Édes Uram!" fohászával kapcsolatban is, amivel megszemélyesítette a fizika törvényeit.¹⁴⁴ Paul Davies mindazonáltal beépítette Hawking szavait könyve címébe, amellyel végül el is nyerte a Templeton-díjat a vallási progresszióért, a mai idők legfényesebb kitüntetését, amely annyira rangos, hogy a királyi család egyik tagja adja át a Westminster Abbey-ben. Daniel Dennett egyszer meg is jegyezte nekem, fausti tónusban: „Richard, ha egyszer rosszul menne a sorod...”

Az utóbbi időkben a deisták elmozdultak tizenkilencedik századi önmaguktól, amikor a kinyilatkoztatott vallásokat elutasítva, konkrét felekezeti hovatartozás nélkül hittek valamilyen felsőbbrendű intelligenciában. Ha Enisteint és Hawkingot vallásosnak tekintjük, ha elfogadjuk, hogy Ursula Goodenough, Paul Davies, Carl Sagan és az én kozmikus áhítatom valóban vallás, úgy a hit és a tudomány tényleg közelebb kerültek egymáshoz, főként, ha beleszámítjuk az olyan ateista papokat is, mint Don Cupitt és még sok más egyetemi lelkészt. De ha a vallásnak ilyen tág és rugalmas meghatározását alkalmazzuk, milyen szó illik a valódi vallásra, arra, amire a templomi padon vagy az imaszőnyegen térdeplő mai átlagemberek gondolnak? Vagy hogy nevezzük azt a hitet, amit az elmúlt századok entellektüeljei tudtak magukénak, amikor még mindenki vallásos volt? Ha Isten a fizika legrejtettebb elveinek szinonimája, milyen szóval jelöljük azt a feltételezett személyt, aki meghallgatja az imát, közbelép, hogy megmentse a rákbetegeket, átsegíti az evolúciót a nehézségeken, megbocsátja a bűnöket vagy éppen meghal miattuk? Ha megengedjük, hogy a tudományos áhítatot vallási indíttatásnak nevezzük, a dolog kicsúszik a kezünkből. Ha a tudományt újradefiniáljuk és vallásnak nevezzük, aligha meglepő, ha kiderül, hogy „közelednek egymáshoz".

Egy másfajta konvergenciára is szoktak hivatkozni, ami a modern fizika és a keleti miszticizmus között áll fenn. Az érvelés röviden így hangzik: a kvantummechanika, a modern tudomány ragyogó és sikeres vezető elmélete, mélyen titokzatos, és nagyon nehéz megérteni. A keleti misztikusok is mindig titokzatosak voltak, és nehéz volt őket megérteni. Így aztán bizonyos, hogy a keleti misztikusok mindig is a kvantummechanikáról beszéltek. Ugyanezt az utat járta be Heisenberg határozatlansági elve („hát nem így igaz, hogy mindnyájan határozatlanok vagyunk"?), a fuzzy logika („igen, te is lehetsz egy kicsit homályos"), és a káosz és komplexitás teóriái is (pillangóeffektus, a Mandelbrot-halmaz hűvös, platonikus szépsége – valaki elnevezi, megint valaki misztifikálja, és dollárokra váltja). Hihetetlen mennyiségű könyv kapható a „kvantumgyógyításról" – hogy a kvantum-pszichológiát, kvantumfelelősséget, kvantummoralitást, kvantumesztétikát, kvantumhalhatatlanságot és a kvantum-teológiát ne is említsük. Kvantumfeminizmusról szóló könyvvel még nem találkoztam, sem kvantum-pénzügymenedzsmenttel, vagy afro-kvantumelmélettel, de mindez csak idő kérdése. Ezt az egész ütődött témát ügyesen dolgozza fel Victor Stenger fizikus a The Unconscious Quantum (A tudattalan kvantum) című könyvében, ahonnan a következő gyöngyszem is származik.¹⁴⁵ „Afrocentrikus gyógyítás" című előadásában Patricia Newton pszichiáter azt állította, hogy a tradicionális gyógyítók

...képesek megcsapolni a negatív entrópia ama másik birodalmát – az elektromágneses energia szuperkvantum-gyorsaságát és frekvenciáját, és levezetni ezeket a mi szintünkre. Ez nem mágia. Ez nem halandzsa. Meg fogják látni, hogy a huszonegyedik század hajnalán az új orvosi kvantumfizika valóban szétoszlatja ezeket az energiákat, és ezek hatásait.

Sajnálattal kell kijelentenem, hogy ez igenis, nem más, mint halandzsa. Nem afrikai halandzsa, hanem áltudományos halandzsa, ami még az „energia" fogalmát is rosszul alkalmazza. Vallás ez, ami a hamis konvergencia émelyítő szeretetünnepén tudománynak álcázza magát.

1996-ban a Vatikán – nem sokkal azután, hogy nemes gondolkodásra valló módon, alig 350 évvel a halála után, végül megbékélt Galileivel – nyilvánosan bejelentette, hogy az evolúció a puszta feltételezések sorából az elfogadott tudományos elméletek közé lépett elő.¹⁴⁶ Ez a bejelentés kevésbé drámai, mint ahogy azt sok amerikai protestáns gondolja, mivel a Római Katolikus Egyház minden hibája ellenére sohasem ragaszkodott szó szerint a Bibliában foglaltakhoz – ellenkezőleg, a Bibliát mindig is fenntartásokkal kezelte, mint valami felforgató dokumentumot, amit a papoknak előbb alaposan meg kell szűrniük, mielőtt a felkészületlen gyülekezet kezébe adnák. A pápa ezen evolúcióval kapcsolatos üzenetét mindazonáltal a tudomány és a vallás késő huszadik századi konvergenciájának példájaként üdvözölték. A pápa üzenetére adott válaszok a lehető legrosszabb fényt vetik a liberális értelmiségre, amelynek tagjai agnosztikus igyekezetükben azon fáradoznak, hogy megadják az egyháznak a saját „magisztériumát"¹⁴⁷, amely éppolyan fontos, mint a tudományé, és nem mond ellent annak, sőt még átfedésbe sem kerül vele. Az ilyen agnosztikus kiegyezést könnyű összekeverni a valódi konvergenciával, a gondolatok valódi találkozásával.

Ennek az intellektuális megbékélési politikának a legnaivabb képviselői felosztják a gondolkodást a „hogyan kérdések" (tudomány) és a „miért kérdések" (vallás) területeire. Mik ezek a „miért kérdések", és mi alapján gondolnánk úgy, hogy választ érdemelnek? Lehetnek a kozmosznak olyan mély kérdései, amelyek a tudomány számára mindörökre megválaszol-hatatlanok maradnak. Azonban hiba lenne azt hinni, hogy ilyenkor a vallás képes a válaszra. Egyszer megkértem egy kiváló csillagászt, az egyik kollégám barátját, hogy fejtse ki nekem az ősrobbanás elméletét. Ő ezt meg is tette a tőle telhető (és számomra még érthető) legalaposabb módon, és akkor azt kérdeztem tőle, hogy mi történt eközben a fizika alaptörvényeivel, amelyek lehetővé tették a tér és az idő spontán kialakulását? „Ajjaj – mosolyodott el –, most átléptük a tudomány határait. Ez az a pont, ahol átengedem a dolgot jó barátunknak, a lelkésznek." De miért a lelkésznek? Miért nem a kertésznek vagy a szakácsnak? A lelkészek persze – a kertészekkel és a szakácsokkal ellentétben – azt állítják magukról, hogy a végső kérdésekben is tájékozottak valamelyest. De miféle bizonyítékokat szolgáltattak eddig azzal kapcsolatban, hogy érdemes nekik hinni? Azt gyanítom, hogy a csillagászat professzora ez esetben is az Einstein/Hawking-trükköt vetette be, és Istent helyezte az „ezt senki sem érti" mondat helyébe. Ez ártatlan trükk lenne akkor, ha nem értenék félre folyamatosan azok, akik alig várják, hogy félreérthessék. Mindenesetre az optimista tudósok, akik közé magamat is sorolom, mindig is úgy gondolták, hogy az „ezt nem értjük" kijelentés csupán annyit jelent, hogy „ezt még nem értjük". A tudomány most is dolgozik a probléma megoldásán, de senki sem tudja, hogy mikor születik a kérdésre megnyugtató válasz, és hogy születik-e egyáltalán.

Az agnosztikus kiegyezés vágyától vezérelve az illedelmes liberálisok szinte kezüket-lábukat törik, hogy minél több engedményt tegyenek annak, aki elég hangosan kiabál. A felszínes gondolkodás itt következő példájában ez már nevetséges mértéket ölt. Az érvelés nagyjából így szól: negatív dolgot nem lehet bizonyítani (idáig rendben is lenne). A tudománynak nem áll módjában, hogy bebizonyítsa egy felsőbbrendű lény nemlétét (szigorúan véve ez is igaz). Ezért egy felsőbbrendű lénybe vetett hit (vagy nem hit) pusztán egyéni hajlam kérdése, ezért mindkét álláspontot tisztelni kell! Ha ezt így vezetjük le, rögtön kibújik a szög a zsákból: még csak meg sem kell említenünk a reducatio ad absurdum elvét. Bertrand Russellre hivatkozva, eszerint azt is el kellene hinnünk, hogy egy porcelán teáskanna kering elliptikus pályán a Nap körül. Nem tudjuk az ellenkezőjét bizonyítani. De azért ez mégsem jelenti azt, hogy a Nap körül keringő teáskanna elmélete egyenrangú azzal, hogy nem kering teáskanna a Nap körül!

Ha erre azt a választ kapjuk, hogy X-nek,Y-nak és Z-nek okuk van, hogy ne a teáskannában, hanem egy felsőbbrendű lényben higgyenek, úgy X-et,Y-t és Z-t alaposan ki kell kérdeznünk, mert ha igazuk van, akkor érveik tudományos érvek, amelyeket saját értékükön kell kezelnünk. Ne kíméljük meg őket attól, hogy agnosztikus toleranciájuk mögé tekintsünk! Ha a vallás érvei jobbak, mint Russell teáskannája, halljuk azokat az érveket! Vagy pedig azok, akik a vallással kapcsolatban agnosztikusak, nevezzék agnosztikusnak magukat a keringő teáskannákkal kapcsolatban is! A modern teisták elismerik, hogy Baállal és az Aranyborjúval, Thorral és Wotannal, Poszeidónnal és Apollónnal, Mithrasszal és Amon-Rével kapcsolatban ateisták. De ha az emberiség összes eddig volt istenét nézzük, a legtöbbel kapcsolatban mindnyájan ateisták vagyunk! Néhányan csupán egyetlen istennel mentünk tovább.

Mindenesetre az a gondolat, hogy a vallás és a tudomány különálló magisztériumokat foglalnak el, meglehetősen álságos.¹⁴⁸ Mindjárt megfeneklik azon a tagadhatatlan tényen, hogy a vallás még ma is olyan tételeket fogalmaz meg, amelyeket elemezve kiderül, hogy azok a tudomány hatókörébe tartoznak. Mi több, a hitvédők azon igyekeznek, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Mikor értelmiségiekkel beszélnek, gondosan elkerülik a tudomány területét, és a vallási magisztérium elkülönült, sérthetetlen berkein belül maradnak. De amikor a tanulatlan tömeghez szólnak, kedvük szerint dobják be a csodás történeteket, ami a tudomány területére való otromba behatolást jelent. A szeplőtelen fogantatást, a feltámadást, Lázár feltámadását, Szűz Mária és a szentek manifesztációit szerte a katolikus világban, sőt még az Ótestamentumból vett csodákat is szabadon használják propagandacéljaikra, és ez nagyon is hatásos lehet, ha a hallgatóság naiv emberekből vagy gyerekekből áll. E csodák mindegyike egy, a tudományt érintő állításban, a természet normális működésének megsértésében teljesedik ki. A teológusoknak, ha őszinték akarnak lenni, választaniuk kell. Kimondhatják, hogy saját magisztériumuk nem érintkezik a tudományéval, mindazonáltal tiszteletre méltó maradhat. De ebben az esetben a csodákat el kell utasítani. Vagy megmaradnak a Lourdes-ok és a csodák, és továbbra is jelentős szerepet játszanak a tanulatlanok megtérítésében. Ám akkor búcsút kell mondani a különálló magisztériumok elméletének, és a tudományhoz való közelítés magasröptű eszméjének.

A kecske jóllakása és a káposzta megmaradása iránti vágy nem meglepő egy jó propagandista esetében. Ami viszont meglepő, az a liberális agnosztikusok készsége, hogy elfogadják ezt, és primitív, fásult szélsőségeseknek neveznek minket, akik vesszük a bátorságot, hogy megfújjuk a sípot. Azzal vádolnak minket, hogy döglött lovat sarkantyúzunk, és a vallás egy idejétmúlt karikatúráját képzeljük magunk elé, amelyben az Istennek hosszú, fehér szakálla van, és a Mennyország nevű kézzel fogható helyen él. Ma már, mint mondják, a vallás is megváltozott. A Mennyország nem egy fizikai hely, és Istennek nincs megfogható teste, amely a szakállát tartaná. Nos, hát ez csodálatos: különálló illetékességi körök, valódi konvergencia. De Szűz Mária mennybemenetelének doktrínáját XII. Pius pápa 1950. november l-jén mint hittételt definiálta, ami kötelező érvényű minden katolikusra nézve. Ez világosan kimondja, hogy Mária teste emelkedett a mennybe, ahol újraegyesült a lelkével. Mit jelent ez, ha nem azt, hogy a Mennyország egy fizikai hely, ahhoz legalábbis elég fizikai, hogy testeket tartalmazzon? Ismétlem, ez nem valami furcsa, régies hagyomány, aminek manapság már csak szimbolikus jelentősége van. A huszadik században történt, hogy (az 1996-os Catholic Encyclopaediát idézve) „XII. Pius pápa tévedhetetlenül deklarálta, hogy Szűz Mária mennybemenetele a katolikus vallás hittétele", miáltal felsőbb kategóriába sorolta azt a hivatalos dogmát, amelyről elődje, XIV Benedek, szintén a huszadik században, azt mondta, hogy „valószínű nézet, amit tagadni szentségtörő és istenkáromló" cselekedet lenne.

Konvergencia? Csak, ha éppen ezt kívánja az érdek. A tisztességes megítélés számára a vallás és tudomány közti feltételezett konvergencia egy sekélyes, üres, lyukas szóvivői ámítás.

3.4

Dolly és a fafejűek¹⁴⁹

Egy szenzációt, mint például a klónozott bárány, Dolly megszületésének hírét, mindig izgatott és intenzív sajtóérdeklődés vesz körül. Az újságok rovatvezetői sorra kinyilvánítják véleményüket, komolyan vagy humorosan, néha intelligensen. A rádiós és televíziós producerek megragadják a telefont, és a morális és jogi vonatkozások taglalására különféle szakértői csoportokat állítanak össze. E csoportokban résztvevők egy része a tudományhoz ért, mint ahogy ez helyes és elvárható. Ugyanígy helyénvaló az erkölcs- és jogfilozófusok részvétele is. Mindkét fajta szakértőt saját jogukon hívják meg a stúdiókba, mivel már eddig is számot adtak szaktudásukról vagy okos gondolataikról és világos beszédükről. A köztük lezajló viták általában érdekesek és felvillanyozóak.

Ugyanez már nem mondható el a stúdióvendégek harmadik, kötelezően meghívott fajtájáról: a vallási lobbiról. Vagy inkább lobbikról kellene beszélni, mert hiszen minden vallás képviselve kell hogy legyen. Ez aztán a sokszorosára növeli a stúdióban lévő emberek számát, ami nagy időveszteséget vagy inkább időpazarlást jelent.

Jó modorom tiltja, hogy neveket említsek, de a bámulatos Dolly népszerűségének csúcsán én is részt vettem egy-két klónozásról szóló rádióadásban és televíziós vitában, prominens vallási vezetőkkel együtt: az eredmény nem volt éppen épületes. E szószólók egyik kiválósága, aki nemrég vált a Lordok Házának tagjává, rögtön azzal indított, hogy a stúdióban nem volt hajlandó kezet fogni a nőkkel, láthatóan azért, mert félt, hogy esetleg menstruálnak vagy más módon „tisztátalanok". E nők sokkal elnézőbbek voltak e sértéssel szemben, mint én lettem volna; kötelezően megadták a vallási előítéleteknek kijáró tiszteletet, amit persze másfajta előítéletek már nem kaptak volna meg. A beszélgetés folyamán az elnöki székben ülő nő, aki igen tiszteletteljesen viselkedett e szakállas patriarchával szemben, megkérte őt, hogy fejtse ki érthetően, milyen károkat okozhat a klónozás. Erre ő azt válaszolta, hogy az atombomba is kártékony volt. Való igaz, ez vitán felül áll. De nem úgy volt, hogy a klónozásról fogunk beszélni?

Vajon azért terelte a beszélgetést az atombombára, mert a fizikához jobban értett, mint a biológiához? Szó sincs róla. Néhány magabiztos sületlenség után – mint például, hogy Einstein kettévágta az atomot – figyelmét a bölcs máris a történelemre irányította. Sokatmondóan jegyezte meg, hogy mivel Isten hat napig dolgozott, és a hetediken megpihent, a tudósoknak is illene tudniuk, hogy mikor kell megállni. Ha most valóban úgy hitte, hogy a világot hat nap alatt teremtették, akkor tudatlansága elegendő ok, hogy ne vegyük komolyan. Ha viszont – ahogy azt az elnöknő jószándékúan sugalmazta – csak egy allegóriát alkalmazott, akkor ez meglehetősen silány allegória volt. Az életben van, amikor meg kell állni, és van, amikor tovább kell menni. A trükk az, hogy eldöntsük: mikor kell megállni. Az allegória, hogy Isten megpihent a hetedik napon, nem mondja el önmagában, hogy egy adott esetben mikor jött el az ideje annak, hogy megállj-t mondjunk. A teremtés hat napja mint allegória, önmagában üres. Mint történelem, hamis. Akkor hát, miért hozta föl?

Egy másik vallás képviselője őszintén zavarodott benyomást keltett. Hangot adott annak az általános félelemnek, hogy egy emberi klónnak nem lenne személyisége. Nem lenne teljes, önálló ember, hanem pusztán egy lélektelen automata. Mikor figyelmeztettem rá, hogy ezek a szavak sértőek lehetnek az egypetéjű ikrekre nézve, azt válaszolta, hogy az egypetéjű ikrek egészen más tészta. De miért?

Egy másik beszélgetés során, ezúttal a rádióban, egy másik vallási vezető éppilyen zavarba jött az egypetéjű ikrek említése kapcsán. Ő is „teológiai alapon" tartott attól, hogy a klón nem lenne önálló ember, így aztán nem lenne „méltósága" sem. Gyorsan elmondtam neki azt a vitathatatlan tudományos tényt, hogy az egypetéjű ikrek egymás klónjai, és ugyanúgy azonosak a génjeik, mint ahogyan Dolly esetében, a különbség csupán annyi, hogy Dolly egy nála idősebb birkának a klónja. Valóban azt akarta volna mondani, hogy az egypetéjű ikrek (mindnyájan ismerünk ilyeneket) híjával vannak a méltóságnak és az önálló személyiségnek? Az ikeranalógiát meglehetősen furcsa megokolással utasította vissza. Mint mondta, ő nagyon erősen hisz abban, hogy a nevelés hatása sokkal erősebb, mint a természeté. És épp a nevelés az, ami az egypetéjű ikreket külön egyéniségekké teszi. Ha megnézünk egy ikerpárt, fejezte be diadalmasan, észrevehetjük, hogy szemmel láthatóan is különböznek valamennyire.

Nos, hát valóban. És ha egy klónpár között mondjuk ötven év van, nem lenne rájuk nézve még inkább igaz, hogy a neveltetésük különböző? Nem épp most rúgott egy nagy öngólt? Egyszerűen nem értette meg, hogy mit akarok ezzel mondani – de hát nem is azért választották be ebbe a társaságba, mert gyorsan forog az agya. Nem szeretek kíméletlen lenni, de ezek után azt javasoltam a rádiós és televíziós producereknek, hogy ne elégedjenek meg annyival, ha valaki egy adott „hagyomány", „hit" vagy „közösség" szószólója. Jó lenne minimális IQ-t is megkívánni tőle.

A vallási lobbik, a „hagyományok" és „közösségek" szószólói nemcsak a médiában, hanem a tekintélyes bizottságokban, a kormányzatban és az iskolákban is előnyt élveznek. Véleményüket mindig kikérik, és a parlamenti bizottságok is eltúlzott „tisztelettel" hallgatják meg őket. Biztosak lehetünk abban, hogy amikor egy olyan testületet állítanak össze, amely a klónozással vagy bármilyen más reproduktív technológia alkalmazásával kapcsolatos politika kialakításához ad tanácsokat, a vallási lobbik igen erőteljesen képviselve lesznek. A vallási szószólók és szószólónők olyan hatalom és befolyás birtokában vannak, amit másoknak saját képességeik és szakértelmük révén kell megszerezniük. Vajon mi indokolhatja ezt?

Vajon miért teszi magáévá társadalmunk ilyen alázatosan azt a kényelmes álláspontot, hogy a vallási nézeteket automatikusan, kérdések nélkül kell elfogadnunk? Ha azt akarom, hogy politikai, tudományos vagy művészi álláspontomat tiszteljék, viták során kell kivívnom ezt a tiszteletet, érveléssel, indoklással, ékesszólással és megfelelő tudással. Meg kell tudni cáfolnom az ellenérveket is. De ha nézeteim a vallásom részét képezik, a kritizálóknak tiszteletteljesen odébb kell osonniuk vagy vállalniuk kell a társadalom többségének megbotránkozását. De miért állnak a vallási nézetek mindenek fölött? Miért kell tisztelnünk ezeket csupán azért, mert vallásiak?

Meg aztán, miként döntjük el, hogy a sok, egymásnak kölcsönösen ellentmondó vallás közül melyiket illeti ez a feltétel nélküli tisztelet, ez a meg nem érdemelt befolyás? Ha meghívunk egy keresztény szónokot egy televíziós stúdióba vagy egy tanácsadó testületbe, vajon ez katolikus legyen-e vagy protestáns; vagy mindkettőt meg kell hívnunk, hogy igazságosak legyünk? (Észak-Írországban ez a különbség meglehetősen fontos, olyannyira, hogy még egy gyilkosságnak is legitim okául szolgál.) Ha zsidókról és muzulmánokról van szó, meg kell hívnunk egy ortodoxot és egy reformert, egy síitát és egy szunnitát is? És mi legyen a holdkórosokkal, a szcientológusokkal és a druidákkal?

A társadalom, számomra teljesen érthetetlen okból, elfogadja, hogy a szülőknek automatikusan joguk van a saját vallási meggyőződésükben felnevelni gyerekeiket, és eltiltani őket mondjuk a biológiaóráktól, ha az evolúciót tanítják. Azon mindenki felháborodna, ha a szülők azért tiltanák el a gyereküket a művészettörténet-óráktól, mert ott olyan művészekről is tanulnak, akik nem felelnek meg a szülők ízlésvilágának. Bárgyú módon bólintunk, ha egy diák azt mondja: „a vallásom nem engedi, hogy a kitűzött napon tegyem le a záróvizsgáimat, és nem számít, hogy milyen kényelmetlenségek árán, de tűzzenek ki egy másik vizsganapot is nekem". Számomra nem világos, hogy miért kezelünk egy ilyen esetet több megértéssel, mint mondjuk azt, hogy „nem tudok ezen a napon vizsgázni, mert akkor lesz a kosármeccsem (vagy az anyám születésnapja)". A vallásos indokok ilyen kivételezett kezelése háború idején éri el a tetőpontját. Egy őszinte és intelligens egyén, aki pacifizmusát mélyen átgondolt morálfilozófiái érvekkel támasztja alá, aligha kapja meg a „lelkiismereti okokból felmentett" státusát. De ha egy olyan vallásban született, amelynek az előírásai tiltják a fegyverforgatást, már semmilyen más érvre nincs szüksége. Pontosan ez az a vallás iránti megkérdőjelezhetetlen tisztelet, amelynek következtében a társadalom tagjai egymásnak adják a kilincset vallási vezetőik ajtajánál, ha egy klónozáshoz hasonló kérdés merül fel. Pedig inkább azokhoz kellene fordulnunk, akik érvekkel igazolják, hogy megérdemlik a figyelmünket.

3.5

Ideje felébredni!¹⁵⁰

„Az iszlámot vádolni azért, ami New Yorkban történt, annyi, mint a kereszténységet vádolni az észak-írországi történésekért."¹⁵¹ Igen. Pontosan. Ideje felhagyni a kétszínű óvatoskodással. Ideje dühösnek lenni. És nem csak az iszlámra.

Mi, akik elutasítottuk a három „nagy" monoteista vallás egyikét vagy másikát, mostanáig udvariasan tartottuk a szánkat. A keresztények, a zsidók és a muzulmánok őszintén hisznek a vallásukban és abban, amit szentnek tartanak. Mi tekintettel voltunk erre, akkor is, ha nem értettünk velük egyet. A néhai Douglas Adams mondta egy rögtönzött beszédében, szokásos humorával fűszerezve, 1998-ban¹⁵² (kissé rövidítve):

Azt hiszem, azzal mindnyájan egyetérthetünk, hogy a tudományos módszer feltalálása az eddigi legerősebb intellektuális eszme, a gondolkodás legerőteljesebb rendszere, amivel megvizsgálhatjuk, megérthetjük és megkérdőjelezhetjük a körülöttünk levő világot, és ez azon a premisszán nyugszik, hogy mindig létezik olyan eszme, amit meg kell támadni. Ha ellenáll a támadásnak, a harc majd később megismétlődik, ha nem áll ellen neki, akkor romba dől. A vallás nem így működik. Vannak bizonyos elképzelései, amelyek a középpontját alkotják, és amit mindnyájan szentnek vagy valami hasonlónak nevezünk. Ez annyit jelent, hogy „íme, itt van egy eszme vagy egy vélemény, amelyről senkinek sem szabad semmi rosszat mondania; egyszerűen tilos". Hogy miért? Csak, mert nem. Ha valaki egy olyan pártra szavaz, amivel mi nem értünk egyet, jogunkban áll vele vitatkozni, amennyit csak akarunk. Mindenkinek lesz egy-két érve, de ezeket senki sem érzi majd sértésnek. Ha valaki úgy gondolja, hogy az adókat emelni vagy csökkenteni kell, elmondhatjuk az ellenérveinket. De ha valaki azt mondja, hogy „szombaton nem szabad felkapcsolnom a villanyt", csak annyit mondunk: „respektálom". A különös ebben az, hogy miközben ezt mondom, arra gondolok: „Vajon nem sértek meg egy itt lévő ortodox zsidót azzal, amit mondok?" Ám az már nem jut eszembe, hogy: „Vajon nem sértek-e meg ezzel egy bal- vagy jobboldali embert, ennek vagy annak a gazdasági modellnek a támogatóját?" Róluk egyszerűen csak annyit gondolok, hogy „nos, erről különböző nézeteket vallunk". De abban a pillanatban, ha valami olyasmit mondok, aminek bármi köze lehet valakinek a vallásához vagy (és most itt nyakamra teszem a hurkot, de kimondom: irracionális) hitéhez, akkor mindnyájan rettentő óvatosak és defenzívek leszünk, és azt mondjuk: „nem, ezzel nem vitatkozunk; ez egy irracionális hiedelem, de nem, mi azért tiszteljük ezt".

Douglas meghalt már, de szavai arra ösztönöznek, hogy álljunk a sarkunkra, és törjük meg ezt az abszolút tabut.¹⁵³ Az „el a kezeket a vallástól" elv tiszteletének utolsó maradványait bennem a 2001. szeptember 11-én felszálló füst és fojtogató por söpörte el, ami után egy „Nemzeti Imanap" következett, mikor is a lelkészek és más egyházi emberek próbáltak remegve Martin Luther King nyomdokaiba lépni, és arra szólították fel az egymással kölcsönösen összeférhetetlen vallású híveiket, hogy fogják meg egymás kezét, álljanak fel és hódoljanak együtt annak az erőnek, amely a probléma legfőbb okozója volt. Ideje, hogy a hit emberei helyett most az értelem emberei álljanak ki, és mondják együtt, hogy „Elég!" Szeptember halottai előtti tisztelgésünk legyen egy új elhatározás kezdete: azé, hogy az emberek egyéni gondolatait méltányoljuk, és nem a csoportok kollektív hitét.

Az évszázadok óta tartó, egymás iránti elkeseredett szektás gyűlöletük ellenére (ami ma is egészen nyilvánvalóan fennáll), a judaizmusnak, az iszlámnak és a kereszténységnek sok a közös vonása. Az Újtestamentum és más reformista törekvések ellenére mindhárom vallás évezredes hűséget tanúsít ugyanazon erőszakos és bosszúvágyó Harcos Isten iránt, amit Gore Vidal emlékezetesen foglalt össze 1998-ban:

A kultúránk középpontjában álló nagy, megnevezhetetlen gonosz a monoteizmus. A barbár bronzkori szövegből, amit Ótestamentumnak neveznek, három antihumánus vallás emelkedett ki, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám. Ezek égiisten-vallások. Szó szerint patriarchálisak – ahol az Isten a mindenható Atya –, ezért az égi isten földi képviselői 2000 éve megvetéssel sújtják a nőket ezekben az országokban. Az égi isten természetesen féltékeny isten. A földön mindenkitől teljes engedelmességet követel, és nemcsak egy törzs istene, hanem az egész teremtésé. Akik elutasítják őt, azokat saját érdekükben meg kell téríteni vagy meg kell ölni.

A The Guardian 2001. szeptember 15-i számában a halál utáni életbe vetett hitet neveztem meg, mint legfőbb fegyvert, ami a New York-i szörnyűséget lehetővé tette.¹⁵⁴ De még ennél is jelentősebb a vallások szerepe az ilyen cselekedetek alapjául szolgáló gyűlölet felkeltésében, amely arra motiválja az embereket, hogy első helyen használják is ezt a fegyvert. Ilyen állítás elsuttogása, akár a legfinomabb úriemberhez illő önmérséklettel, kiprovokálja a támogatók ócsárló támadását, ahogy azt Douglas Adams megjegyezte. De az öngyilkos támadások őrült kegyetlensége, és az ugyanolyan gonosz, bár számszerűen kevésbé katasztrofális „bosszúálló" támadások a szerencsétlen ártatlan amerikai és brit muzulmánok ellen, arra késztettek, hogy felhagyjak a szokásos óvatossággal.

Hogyan állíthatom, hogy a vallások a felelősek? Vajon valóban azt képzelem, hogy amikor egy terrorista megöl valakit, azt az áldozattal való teológiai egyet nem értés miatt teszi? Valóban azt képzelem, hogy egy észak-írországi robbantó azt mondja magában: „Na, most elkapom ezeket a Szentháromságban és az Átváltozásban hívő gazembereket!"? Természetesen, nem gondolok ilyesmit. A teológia az utolsó dolog, amire az ilyen emberek gondolnak. Nem a vallásuk miatt ölnek, hanem gyakran valós politikai sérelmeik miatt. Azért ölnek, mert a másik fél megölte az apjukat. Vagy azért, mert a másik fél elkergette a nagyapjukat a földjükről. Vagy azért, mert a másik fél évszázadokon át elnyomta őket.

Nem azt akarom mondani, hogy a vallás okozza a háborúkat, gyilkosságokat és terroristatámadásokat, hanem azt, hogy a vallás az elsőrendű és legveszélyesebb címke, ami által az „ők" ellentéte egyértelműen a „mi" lesz. Még csak azt sem állítom, hogy a vallás az egyetlen címke, amellyel előítéleteink áldozatait meghatározzuk. Itt van például a bőrszín, a nyelv és a társadalmi osztály is. De, mint Észak-Írországban is, ezek nem mindig alkalmazhatók, és a vallás marad az egyetlen különbség, ami szétválaszthat. Ha nem is kizárólag felelős érte, szinte mindig a vallás az, ami begyújtja a robbanókeveréket. És kérem, ne hozzák elő ellenpéldaként Hitlert! Hitler fiók-wagneri őrjöngései egy saját vallás alapjait rakták le, és antiszemitizmusa sokat köszönhet az általa sohasem megtagadott római katolicizmusnak.¹⁵⁵

Nem túlzás azt állítani, hogy a történelem leghatékonyabb ellenségkijelölő eszköze a vallás. Ki ölte meg az apád? Nem az, akit most „bosszúból" meg akarsz ölni. A bűnösök már rég túl vannak hetedhét határon. Azok, akik elvették az ükapád földjét, idős korukban, békében haltak meg. A vendettát azok ellen viseled, akik ugyanahhoz a valláshoz tartoznak, mint az eredeti elkövetők. Bár nem Seamus volt, aki megölte a bátyádat, de mindenesetre katolikus volt, tehát „viszonzásképpen" Seamus is megérdemli a halált. Ezután, mivel a protestánsok ölték meg Seamust, menjünk, és öljünk meg „bosszúból" egy protestánst! A World Trade Centert muzulmánok rombolták le, tehát támadjuk meg egy londoni taxi turbános sofőrjét, és verjük meg úgy, hogy nyaktól lefelé örökre béna maradjon!

Az a sötét gyűlölet, amely ma a Közel-Keletet áthatja, azokban a vélt vagy valós igazságtalanságokban gyökerezik, amit a zsidó állam megalapításakor követtek el, egy iszlám régióban. Ha azt nézzük, hogy a zsidók mi mindenen mentek keresztül, az államalapítást tisztességes és humánus megoldásnak kell tekintenünk. Valószínűleg az Ótestamentum beható ismerete által jutottak az európai és amerikai döntéshozók arra az álláspontra, hogy ez a terület volt a zsidók „történelmi hazája" (bár ami a Lebensraum megszerzését illeti, a Józsua és mások győzelmeiről szóló szörnyű bibliai történetek elgondolkodtathatták volna őket). De ha mindez nem is volt igazolható a maga idejében, Izrael ma ott van, ahol van, ezért a status quo megfordítását a rosszabbik rossznak kell hogy tekintsük.

Nem akarok ezzel kapcsolatban vitába bonyolódni. De ha mindez nem vallási alapon történik, a zsidó állam koncepciója nem lett volna elsőrendű fontosságú. Ugyanígy nem lett volna fontos, hogy az iszlám országokat elfoglalják és megszentségtelenítsék. Egy vallás nélküli világban nem lettek volna keresztes hadjáratok, nem lett volna inkvizíció, és nem lettek volna antiszemita pogromok (a diaszpórában élő emberek már réges-rég beolvadtak volna az őket befogadó populációba). Nem lett volna az észak-írországi helyzet (mert nem lett volna olyan címke, amely alapján megkülönböztethették volna a két „közösséget", és nem lettek volna olyan iskolák, amelyekben a gyerekeket a történelmi gyűlölködés folytatására tanítják – egyszerűen egy közösségként éltek volna).

Nevezzük nevén a gyereket! A király meztelen. Ideje, hogy felhagyjunk a finomkodó eufemizmusokkal. A „nacionalistákat", „lojalistákat", „közösségeket", „etnikai csoportokat", „kultúrákat", „civilizációkat" ezentúl nevezzük úgy, ahogy illő: a vallás az a szó, ami ide illik; ez az a szó, amit képmutatóan megpróbálunk elkerülni.

Mellékesen szólva, a vallás annyiban különbözik a többi megkülönböztető címkétől, hogy teljességgel felesleges. Ha a vallási meggyőződéseknek bármi valóságos alapjuk lenne, akkor el kellene fogadnunk ezeket, legyenek bármilyen kényelmetlenek. De nincsenek ilyen bizonyítékok. Az, ha valakit a valóságos világra vonatkozó politikai meggyőződése miatt tekintünk elpusztítandó ellenségnek, éppen elég rossz dolog. De hogy egy arkangyalokkal, démonokkal és képzeletbeli jótevőkkel zsúfolt, illuzórikus világ miatt tegyük ugyanezt, az nevetségesen tragikus.

Ezen örökletes téveszme rugalmassága döbbenetes, mint ahogy a valóságtól való elrugaszkodottsága is. Mai ismereteink szerint a Pittsburgh mellett lezuhant gép irányítását egy csoport bátor utas komoly küzdelmek árán vette át a terroristáktól. E hősies, kemény emberek egyikének a felesége, miután fogadta férje hívását, melyben az beszámolt neki szándékaikról, azt mondta, hogy Isten vezérelte a férjét arra a gépre, hogy őáltala védje meg a Fehér Házat a katasztrófától. Tragikus veszteségében a legnagyobb együttérzéssel gondolok erre a szegény nőre, de gondolkodjunk már egy kicsit! Egyik amerikai levelezőpartnerem, aki elküldte nekem ezt a cikket, írta (feldúltan, ami érthető):

Nem lett volna egyszerűbb, ha Isten szívrohamot vagy valami hasonlót küld a terroristákra, ahelyett, hogy megölte volna ezeket a gépen utazó nagyszerű embereket? A Trade Centert, úgy látszik, magasról leszarta, és nekik nem készített semmiféle megmentési tervet. [Elnézést kérek barátom gátlástalan kifejezéseiért, de az adott körülmények között ki vádolhatná őt?]

Hát nincs olyan szörnyű katasztrófa, amely képes lenne megrengetni az emberek Isten jóságába és erejébe vetett hitét, mindkét oldalon? Még csak nem is pislákol az a felismerés, hogy talán nincs is ott senki, hogy mi vagyunk csak, saját magunk, és nekünk kell felnőtt módra megoldanunk a világ problémáit?

Az Egyesült Államok a keresztény világ legvallásosabb országa, és újraválasztott elnöke a világ legvallásosabb népével néz farkasszemet. Mindkét oldal szilárdan hiszi, hogy a bronzkori Hadisten az ő oldalukon áll. Mindketten a világ biztonságát kockáztatják, abban a megingathatatlan, fundamentalista hitükben, hogy Isten őket segíti győzelemre. J. C. Squire híres verse jut eszembe, amit az első világháborúról írt:

Isten hallgatta: a népek énekelve, kiabálva indulnak a harcba
„Gott, büntesd meg Angliát!" és „Isten, óvd meg a Királyt!" Isten tedd ezt, Isten tedd azt és Isten őt se sajnáld! „Uramisten!" szólott magában az Isten. „Jó kis munkát vettem a nyakamba!" (N. Kiss Zsuzsa fordítása)

Az emberi pszichének két nagy betegsége van: az a késztetés, hogy generációkon keresztül törekedjenek a vérbosszúra, és az, hogy az emberekre csoportcímkéket ragasszanak, ahelyett, hogy egyénekként látnák őket. Ábrahám vallásában mindkettő benne van (és mindkettőt szigorúan bünteti), és e két dolog kiváló robbanókeveréket alkot. Csak a szándékos vakság képes figyelmen kívül hagyni a vallás megosztó szerepét a mai világ legtöbb (ha nem az összes) erőszakos ellenségeskedésében. Mi, akik évek óta udvariasan titkoltuk a vallás kollektív téveszméje iránti ellenérzéseinket, most álljunk a sarkunkra, és hallassuk a hangunkat! Szeptember 11-e óta megváltoztak a dolgok. „Minden más lett, egészen más."

4.