Richard dawkins az Ördög Káplánja Válogatott tanulmányok

a kommentátorok feltételezték, és a legtöbbjük szilárdan állította is, hogy az elméletet Fisher dolgozta ki, bár ő maga ezt sohasem mondta, és publikációiban sem hivatkozott erre, sem 1930 előtt, sem utána. Igazából arra sincs bizonyíték, hogy jelentős újdonságnak, figyelemre méltó dolognak tartotta volna, amely továbbvihetné az evolúciós biológia ügyét... lehet, hogy 1930-ban már egyszerűen közkincsnek tartotta.

Edwards – velem együtt – maga is egyike azoknak, akik egyszer már figyelmen kívül hagyták Az ember származása első és második kiadása közti alapvető különbséget.

Fisher a nemek arányával kapcsolatos gazdasági érvelését Robert L. Trivers fejlesztette tovább, Az ember származása századik évfordulójára megjelent kötetben⁷⁵ közzétett írásában. A szülői ráfordítás elméletét Trivers aprólékos gonddal alkalmazta az ivari szelekcióban játszott hím és női szerepekre, éles megvilágításba helyezve azokat a tényeket, amelyeket Darwin említ Az ember származása középső fejezeteiben. Trivers a szülői ráfordítást (SZR) – közgazdasági szóhasználattal – haszonáldozati költségként definiálja. Egy adott leszármazottra eső szülői ráfordítás mértékét azzal lehet meghatározni, hogy a ráfordítás miatt mennyivel kevesebb lehetősége lesz a szülőnek arra, hogy más leszármazottakba invesztáljon most vagy a jövőben. A szexuális egyenlőtlenség alapvetően gazdasági alapokon nyugszik. Az anya rendszerint többet fektet be egy leszármazottba, mint az apa, és ennek az egyenlőtlenségnek messzemenő következményei vannak, amelyek még jelentősebbé válnak, ha egyfajta öngerjesztő folyamat indul be. Ha a kevesebbet befektető ivar tagja (rendszerint a hím) meg akarja győzni a többet invesztáló nem egyik tagját (a nőstényt), hogy párosodjék vele, olyan gazdasági előnyt remél, amelyért érdemes harcolnia (vagy más módon versengenie) is. Ezért van az, hogy a hímek általában hajlamosabbak a többi hímmel való versengésre, míg a nőstények az egymás elleni küzdelem helyett inkább leszármazottaikba fektetnek. Ezért ha az egyik nem színesebb, mint a másik, az általában a hím, ha pedig az egyik nem válogatósabb a párválasztásban, mint a másik, az általában a nőstény. Ezért van az is, hogy a sikeres reprodukciók számát tekintve nagyobb az eltérés a hímek, mint a nőstények között: a legsikeresebb hímnek többször annyi leszármazottja lehet, mint a legkevésbé sikeresnek, míg a legsikeresebb nőstény általában csak valamivel több utódot tudhat a magáénak, mint a legsikertelenebb. A nemek közti Fisher/Trivers-féle gazdasági egyenlőtlenségeket mindig szem előtt kell tartani, amikor Darwin lenyűgöző munkáját olvassuk az állatvilágban működő ivari szelekcióról. Ez a legragyogóbb példája annak, hogy miként tud egyetlen elmélet egy füst alatt egyesíteni és megmagyarázni látszólag egymástól távoli tényeket.

Akkor most térjünk át az ember származására. Darwin feltevése, hogy fajunk Afrikából származik, messze meghaladta korát, és bár napjainkban már számos ősmaradvány bizonyítja ezt, az ő idejében ezeket még nem tárták fel. Afrikai emberszabású majmok vagyunk, és közelebb állunk a csimpánzokhoz és a gorillákhoz, mint ezek az orangutánokhoz és a gibbonokhoz, nem is szólva a többi majomról. Darwin úgy definiálta „négykezűit", hogy ezzel kizárta közülük az embert: azokat a majmokat sorolta ide, amelyeknek mind a négy végtagján szembefordítható ujj található. Könyvének első fejezeteiben igyekezett szűkíteni a köztünk és a négykezűek között tátongó feltételezett szakadékot, amelyet Darwin célközönsége úgy értelmezett, mint a létra legfelső, és a legfelső alatti foka közti távolságot. Ma már egyáltalán nem beszélünk (vagy nem volna szabad beszélnünk) létráról. Inkább azt a szétágazó diagramot kellene szem előtt tartanunk, amely az egyetlen illusztrációként szerepel A fajok eredetében. Az emberiség csak egy kis ágacska, amely a többi közé ágyazódik az afrikai majmok sűrűjének közepén.

A kőzetek radioaktív kormeghatározása, és a molekuláris bizonyítási eljárások – beleértve a „molekuláris órát" is – olyan alapvető fontosságú vizsgálati módszerek, amelyek Darwin számára még nem voltak hozzáférhetőek. Míg Darwin, ha be akarta bizonyítani a köztünk és a négykezűek közötti hasonlóságot, csak az összehasonlító anatómiára, és pszichológiai, valamint érzelmi hasonlóságról szóló elbűvölő anekdotákra hagyatkozhatott (az érvelést bővebben kifejti Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése című könyvében), mi már abban a kivételezett helyzetben vagyunk, hogy betűről betűre pontosan ismerjük a hatalmas DNS-szöveg szekvenciáit. A tudósok állítják, hogy génkészletünk – ha így nézzük – több mint 98 százalékban azonos a csimpánzokéval. Darwint mindez lenyűgözte volna. A hasonlóság ilyen nagy foka, és a pontosság, ahogy ezt meg lehet mérni, minden álmát túlszárnyalta volna.

De vigyázzunk, nehogy teljesen elragadjon minket az eufória. A 98 százalék nem azt jelenti, hogy 98 százalékban csimpánzok vagyunk. És az is nagyon befolyásolja az eredményt, hogy milyen egységeket hasonlítunk össze. Ha megszámoljuk a csimpánzok és emberek összes azonos génjét, az eredmény a nullához közelít. Ez nem paradoxon. Gondoljunk az ember és a csimpánz genomjára, mint egy könyv két különböző kiadására, mondjuk Az ember származása első és második kiadására. Ha megszámolnánk az összes olyan betűt, amely megegyezik a másik kiadás megfelelő helyen lévő betűjével, valószínűleg jóval 90 százalék fölötti eredményt kapnánk. De ha az egyforma fejezeteket számolnánk meg, lehet, hogy az eredmény nulla lenne. Azért van ez így, mert ha a két fejezetben csak egyetlen betű különbözik, a két fejezetet már különbözőnek kell tekintenünk. Ha tehát két szöveg – egy könyv vagy az afrikai majom két kiadása – között a százalékos hasonlóságot mérjük, az összehasonlítás egysége (betű vagy fejezet, DNS-bázispár vagy gén) hatalmas különbségeket okozhat a százalékos hasonlóságban.

A megoldás az, hogy az így kapott százalékokat nem abszolút értékükben vizsgáljuk, hanem a különböző állatok közti összehasonlítást alapozzuk erre. Az emberek és csimpánzok közti 98 százalék több értelmet nyer, ha azzal a 96 százalékkal hasonlítjuk össze, ami az emberek és az orangutánok között van. Ugyanez a 96 százalékos hasonlóság tapasztalható a csimpánzok és az orangutánok, valamint a gorillák és az orangutánok között is, mivel az afrikai majmok mind egy közös ős révén kapcsolódnak az ázsiai orangutánhoz. Ugyanezen okból a nagy emberszabású majmok génkészlete 95 százalékban közös a gibbonokéval és a sziamangokéval. És a majmok mindegyikének genomja 92 százalékban megegyezik a többi óvilági majoméval.

A molekuláris óra hipotézise lehetővé teszi, hogy ugyanígy százalékos értékben mérjük a családfa elágazásai közti időket. Ez a technika abból a feltételezésből indul ki, hogy molekuláris genetikai szinten az evolúciós változás minden gén esetében nagyjából azonos sebességgel történik. Ez egybevág a japán genetikus, Motoo Kimura széles körben elfogadott neutrális elméletével. Kimura neutrális elméletét néha antidarwinistának tartják, pedig nem az. Közömbös a darwini szelekciót illetően. A neutrális mutáció olyan mutáció, amely nem változtatja meg az előállított fehérje használhatóságát. A mutáció utáni változat nem jobb és nem is rosszabb, mint a mutáció előtti, miközben mindkettő alapvetően fontos lehet az organizmus túlélése szempontjából.

A darwinizmus felől nézve a neutrális mutációk nem is mutációk. De molekuláris szemszögből ezek nagyon hasznos dolgok, mert rögzített sebességüknél fogva megbízhatóvá teszik az órát. Kimura szerint csak egy pont van, ami vitára adhat okot, tudniillik, hogy a mutációk közül hány neutrális. Kimura szerint a nagy többség ilyen, és ha ez igaz, az nagyon jót tesz a molekuláris órának. Az adaptív evolúció egyetlen magyarázata továbbra is a darwinista szelekció marad, és az vitatható (én például vitatnám), hogy a makroszkopikus világban látható evolúciós változások legtöbbje vagy mindegyike (a molekuláris szintű rejtett változásokkal ellentétben) adaptív és darwini lenne.

Az imént leírt molekuláris óra relatív, és nem abszolút időket határoz meg. Kiolvashatjuk belőle az evolúciós szétválások idejét, de csupán önkényes mértékegységekben. Szerencsére egy másik felfedezés segítségével, amely szintén transzba ejtette volna Darwint, különféle abszolút órák is rendelkezésünkre állnak, amelyekkel meg tudjuk határozni az ősmaradványok korát. E módszerek egyike azon alapul, hogy ismerjük az üledékes rétegekbe szendvicsként beépülő vulkáni kőzetek radioaktív izotópjainak felezési idejét, és ebből meghatározható a fosszíliát tartalmazó réteg kora. Ha a rétegekbe beágyazódott állati maradványokat vizsgáljuk, és két módon is meghatározzuk a családfa elágazásának idejét – a molekuláris genetikai óra és a radioaktív óra segítségével –, a genetikai óra önkényes beosztású idejét verifikálhatjuk, és millió években mérve kalibrálhatjuk. Ezzel a módszerrel becsülhetjük meg, hogy az emberek és csimpánzok szétválása 5—8 millió évvel ezelőtt történt, az afrikai emberszabású majmok és az orangutánok 14 millió éve, az emberszabású majmok és a többi óvilági majom 25 millió éve váltak szét.

Hibát követnénk el, ha azt gondolnánk, hogy a fellelt ősmaradványok időleges sora kiadja a teljes ős/leszármazott sorozatot. Mindig biztonságosabb, ha azt feltételezzük, hogy az ősmaradványok az unokatestvéreink, és nem az őseink, de bátran állíthatjuk, hogy idősebb unokatestvéreink valamit elárulnak a velük egy korban élt valódi őseinkről.

Mik a legfontosabb változások azóta, hogy elváltunk a csimpánzoktól? A test szőrzetének elvesztése érdekes dolog, de a maradványok közvetlen módon semmit sem mondanak erről. A két legfontosabb változás, amiről a fosszíliák beszámolhatnak, és ami ezért jelentős előnyhöz juttat minket Darwinnal szemben, az hogy a hátsó lábunkra álltunk, és hogy az agyunk drámaian megnőtt. Melyik változás játszódott le előbb, esetleg mindkettő egyszerre történt? Mindegyik lehetőséget alá lehetett támasztani, és évtizedeken át folyt ezen a vita. Darwin úgy gondolta, hogy e két nagy változás egymással összefüggésben következett be, és egy lehetséges okot is megnevezett. Ám ez azok közé a ritka esetek közé tartozik, amelyekben Darwin feltételezései végül hibásnak bizonyultak. Az ősmaradványok kielégítően tiszta és egyértelmű választ adnak.⁷⁶ Először a két lábra állás következett be, és ennek evolúciója már jobbára lezajlott, amikor az agy növekedésnek indult. Hárommillió évvel ezelőtt az Australopithecus már két lábon járt, és a lábfeje olyan volt, mint a miénk, bár valószínűleg még a fán talált menedéket magának. De agyának testéhez viszonyított mérete még olyan volt, mint a csimpánzoké, és feltehetően olyan, mint a csimpánzokkal közös ősünké. Senki sem állíthatja biztosan, hogy a felemelkedett testtartás valóban olyan szelekciós nyomást hozott létre, amely növekedésre késztette az agyat, de Darwin szimultán fejlődési elméletét kis módosítással kézenfekvően alkalmazhatjuk itt. Lehetséges, hogy a megnagyobbodott agynak köze lehetett a beszéd kifejlődéséhez, de ezt senki sem tudja biztosan, és vannak, akik nem értenek ezzel egyet. Bizonyítékok vannak viszont arra, hogy az emberi agy bizonyos részei már eredendően tartalmazzák a beszéd általános elemeit, bár a nyelvet, magát, a körülményeknek megfelelően kell megtanulnunk.⁷⁷

A huszadik század egy másik jelentős evolúciós gondolata, amely fontos lehet a humán evolúció szempontjából is, és amely nagyon nyugtalanította volna Darwint, a neoténia: az evolúciós infantilizálódás. Az axolotl nevű kétéltű, amely egy mexikói tóban él, pontosan úgy néz ki, mint a szalamandra lárvája, de képes a szaporodásra, és elhagyta a kifejlett, felnőtt szalamandrára jellemző életszakaszt. Ivarilag érett ebihal. Az ilyen neoténia egy olyan utat sejtet, amelyben a leszármazás egy csapásra teljesen új evolúciós irányba fordulhat. Az emberszabású majmoknak nincs ugyan elkülöníthető, ebihal- vagy hernyószerű lárvaállapota, de a neoténia egy fokozatosabb változatát tetten érhetjük a humán evolúcióban is. A fiatal csimpánzok sokkal jobban hasonlítanak az emberre, mint a felnőttek. Az emberi evolúciót tekinthetjük infantilizmusnak is. Olyan majmok vagyunk, akik morfológiailag még éretlenek, de szexuálisan már érettek.⁷⁸ Vajon ha az emberek 200 évig élnének, végül „felnőtté válnának", négy lábra ereszkednének, és nagy, előreálló csimpánzállkapcsot növesztenének? A lehetőség nem hagyta hidegen az ironikus fikciós regények íróit, nevezetesen Aldous Huxleyt, az After Many a Summer (Egy nyár a sok után) című könyv íróját. Feltehetően bátyjától, Julientől hallott a neoténiáról, aki az elmélet egyik úttörője volt, és meglepő kutatásokat végzett az axolotlokkal: hormonnal kezelte őket, hogy szalamandrává váljanak, amit eddig még senki sem látott.

Végezetül hadd illesszem össze még egyszer Darwin könyvének két felét. Az ember származásában az ivari szelekciót próbálta „eladni", mivel azt gondolta, hogy ez fontos a humán evolúció szempontjából, és persze azért, mert úgy gondolta, hogy ez a kulcs az emberi rasszok közti különbségek megértéséhez. A viktoriánus időkben a rasszok kérdése nem volt az az érzelmi és politikai aknamező, mint manapság, amikor pusztán a szó említésével is meg lehet sérteni valakit. Én is óvatosan járok el, de nem hagyhatom figyelmen kívül a témát, mivel fontos szerepe van Darwin könyvében, és különösen fontos a két rész egyesítése szempontjából.

Darwin, mint minden viktoriánus, erősen tudatában volt az emberek közti különbségeknek, ám kortársainál sokkal jobban hangsúlyozta fajunk alapvető egységét. Az ember származásában alaposan megfontolta, és határozottan visszautasította korának egyik kedvenc elgondolását, miszerint az emberi rasszokat különálló fajokként kell tekinteni. Ma már tudjuk, hogy genetikai szinten fajunk átlagon fölüli módon egységes. Tudósok szerint az afrikai csimpánzok egy szűkebb területen élő csoportjában több genetikai eltérés mutatkozik, mint a világ összes embere között (ami arra utal, hogy egy tölcsérszerű egységesülésen mentünk át az elmúlt néhány százezer évben). Mi több, az emberek közti genetikai eltérések többsége a rasszon belül található, és nem közöttük. Ez azt jelenti, hogyha egy kivételével eltörölnénk minden emberi rasszt, a genetikai különbségek nagy többsége megmaradna. A rasszok közti eltérés csak egy kis adalék, amely a rasszokon belüli variációkhoz adódik. Ez az oka annak, hogy sok genetikus amellett áll ki, hogy a rasszok egész koncepcióját el kellene vetni, úgy, ahogy van.

Ugyanakkor – a paradoxon hasonló ahhoz, amit Darwin is felismert – a helyi populációk első pillantásra is feltűnő vonásai világszerte nagyon különbözőek. Egy marsbéli rendszertanász, aki nem tudná, hogy minden rassz gond nélkül keveredik a másikkal, és hogy a fajunkban fellelhető genetikai variációk többsége minden rasszban megtalálható, az eltérő bőrszín, arcfelépítés, szőrzet, a testméret és testarányok láttán azt gondolhatná: a regionális különbségek egynél több fajra osztanak minket. Mi lehet e paradoxon feloldása? És miért fejlődtek ki ezek a felületes különbségek a különböző földrajzi területeken, míg a kevésbé látványos variációk elszórtan az egész világon megtalálhatók? Vajon igaza lehet Darwinnak? A szexuális szelekció ad választ e paradoxonra? A kiváló biológus, Jared Diamond úgy gondolja, igen,⁷⁹ és magam is hajlok arra, hogy egyetértsek vele.

A rasszok közötti különbségek kifejlődésére haszonelvű választ ad, és ebben sok igazság lehet. A sötét bőr megvédhet a trópusokon a bőrráktól, a világos bőr felveszi a jótékony sugarakat a napfényben szegény szélességi körökön, ahol fennáll a D-vitamin-hiány veszélye. A kisebb test előnyös lehet a sűrű vadonban élő vadászok – például a közép-afrikai pigmeusok, az Amazonas vidékén és Ázsia délkeleti rengetegeiben egymástól függetlenül fejlődő vadászgyűjtögető törzsek – számára. A tej megemésztésének képessége azoknál fejlődött ki, akik kulturális okokból továbbra is fogyasztják e primitív, gyermeki ételt. Engem lenyűgöz e szembeötlő és felszínes tulajdonságok sokasága, miközben a mélyebb különbségek elenyészők.

Az ivari szelekció a természetes szelekciónál jobban megmagyarázza azokat a látszólag véletlenszerű különbségeket, amelyeket akár esztétikai okokra is visszavezethetünk. Különösen így van ez, ha a variációk egy földrajzi területre jellemzőek, és még inkább így, ha a tulajdonságok némelyike – például a szakáll, a szőrzet eloszlása, a bőr alatti zsírlerakódások – a nemekre jellemzőek. A legtöbb ember minden probléma nélkül elfogadja a szexuális szelekció analógiájára a kulturálisan közvetített divatot, például a hajviseletet, a testfestést, a pénisztokot, a rituális csonkítást vagy a díszítő öltözeteket. Ha a kulturális különbségek, mint például a nyelvben, az illemben és a szokásokban fennálló különbségek, ilyen nyilvánvalóan gátolják a kereszteződést és a gének keveredését, azt hiszem, teljesen kézenfekvő, hogy a különböző régiókban élő emberek közti genetikai különbségek, legalábbis a felszínes, leginkább szembeötlő különbségek, az ivari szelekció eredményei. Fajunkban valóban szokatlanul szembeötlő, sőt kirívó különbségek vannak a helyi populációk között, ami csekély mértékű általános genetikai variációval párosul. Szerintem ez a kettősség viseli magán a szexuális szelekció bélyegét.

E tekintetben az emberi rasszok kicsit hasonlítanak a kutyafajtákhoz, Darwin másik kedvenc témájához.⁸⁰ Felületesen nézve a házikutyák fajtái döbbenetesen különbözőek lehetnek, de a köztük lévő alapvető genetikai különbségek nem számottevőek, és pontosan tudjuk, hogy minden kutya a farkastól származik, és az utóbbi néhány ezer évben alakult ilyenné.⁸¹ Ma már fegyelmezett tenyésztők különítik el egymástól az azonos fajtákat, és a kutyák alakját és színét megváltoztató gyors evolúciót az emberi kívánalmak és nem a szukák ízlése határozza meg. A helyzet azonban, ahogy azt Darwin felismerte, alapvetően hasonlít az ivari szelekcióhoz.

Azt hiszem, mint annyi másban, Darwinnak ebben is igaza volt. Az ivari szelekció nagyon alkalmasnak látszik arra, hogy megmagyarázza fajunk kivételes evolúcióját. Ez lehet a felelős az egész fajunkra, annak minden rasszára egyaránt jellemző különleges vonásokért is, például roppant nagy agyunkért. Geoffrey Miller a The Mating Mind⁸² (A párosodó elme) című könyvében precízen kifejti ezt a kérdést, és Darwin még akkor is rajongott volna ezért, ha Miller wallace-i módon gondolkodik a szexuális szelekcióról. Lassan úgy tűnik, hogy a látszat ellenére Darwinnak igaza volt abban, hogy egy kötetbe szerkesztette Az ivari szelekciót és Az ember származását.

2.2

Ha felsőbbrendű teremtmények látogatnának meg minket egy másik csillagrendszerből – már csak azért is felsőbbrendűeknek kell lenniük, mert eljutottak ide –, milyen közös témát találnánk, amit megbeszélhetnénk? Áthághatnánk az akadályokat pusztán azzal, hogy megtanuljuk egymás nyelvét, vagy a két kultúra által fontosnak tartott témák annyira különbözőek lennének, hogy az kizárná a komoly eszmecserét? Nem valószínű, hogy a csillagutazók kulturális javainkról, az irodalomkritikáról, a zenéről, a vallásról vagy a politikáról akarnának velünk beszélni. Shakespeare semmit sem jelent azoknak, akik nem ismerik, és nem tapasztalták meg az emberi érzelmeket, és ha van is irodalmuk vagy más művészetük, ezek valószínűleg túlságosan idegenek ahhoz, hogy felkeltsék érdeklődésünket. Abban is kételkedem, hogy a Darwinnal egyenrangú gondolkodóként emlegetett Marx és Freud különösebben izgatná a látogatókat, hacsak nem érdeklődnek az antropológiai furcsaságok iránt. Nincs okunk feltételezni, hogy e férfiak munkásságának jelentősége túlmutatna a helyi, egyházi, humán, gazdasági, posztpleisztocén (mások hozzátennék még, hogy európai és férfi) szempontokon.

A matematika és a fizika már más dolog. Lehet, hogy vendégeink e téren szerzett tudásunkat alacsony szintűnek találnák, de legalább lenne egy közös terület, amiről beszélhetnénk. Egyetértenénk az univerzum megértése szempontjából fontos néhány kérdésben, és valószínűleg az e kérdésekre adott válaszokban is. A beszélgetés gyümölcsöző lenne, még akkor is, ha a legtöbbször mi tennénk fel a kérdéseket, ők pedig a válaszokat mondanák. Ha kultúráink történetéről tárgyalnánk, látogatóink bizonyára büszkén mutatnának rá Newton vagy Einstein, Planck vagy Heisenberg megfelelőire, valahol messze, a távoli időkben. De Marx vagy Freud megfelelőit keresve semmivel sem lennének könnyebb helyzetben, mint mi, ha egy távoli erdei tisztáson élő, frissen felfedezett törzs számára próbálnánk a helyi esőcsináló nálunk működő ellenpárját megtalálni. Nem jelenti Freud vagy Marx munkásságának lebecsülését, ha kijelentjük, hogy eredményeik korántsem univerzálisak.

És Darwiné? Vajon látogatóink is az egyik legnagyobb gondolkodójukként tartanák számon az ő megfelelőjét? Folytathatnánk-e velük komoly beszélgetést az evolúcióról? Azt gondolom, hogy a válasz igen (hacsak nem az egyik kolléganőm által vázolt helyzet áll fenn, miszerint az ő Darwinuk épp egy expedíción van, és mi vagyunk az ő Galápagosa). Darwin eredményei Einstein eredményeihez hasonlóan univerzálisak és időtlenek, míg Marx igazságai helyi és időleges jelentőségűek.

Az, hogy a Darwin által feltett kérdés mindenhol érvényes, ahol élet van, tagadhatatlan. Az élő anyag leginkább magyarázatra szoruló tulajdonsága az, hogy szinte elképzelhetetlenül bonyolult, és ez sokakat arra a feltételezésre csábít, hogy valahol ezt szándékosan megtervezték. Darwin kérdése – vagy jobban mondva Darwin kérdései közül a legalapvetőbb és legfontosabb – az, hogy miként jöhetett létre egy ilyen végtelenül komplikált „tervrajz". E kérdés minden élőlényre érvényes, legyen az bárhol a világegyetemben, éljen bármilyen történelmi korban. Az azonban már kevésbé nyilvánvaló, hogy Darwin megfejtése e talányra – az öröklődés véletlenszerű változásai és a nem véletlenszerű túlélés révén létrejövő kumulatív evolúció – valóban univerzális. Annyi mindenképpen elképzelhető, hogy Darwin válasza legalább helyi értelemben érvényes, azokra az életformákra, amelyek az univerzum dzsungelének e kis tisztásán léteznek. Előzőleg már megmutattam, hogy ez nem így van,⁸⁴ hogy Darwin válaszának általános formulája nem pusztán a mi életformánkra érvényes, hanem majdnem teljes bizonyossággal, valamennyi életformára, legyen az a világegyetem bármely részén. Itt most legyen elég csak annyi, hogy Darwin esélye a halhatatlanságra közelebb áll Einstein esélyéhez, mint Marxéhoz. A darwinizmus valóban fontos dolog az univerzumban.

Mikor a hatvanas évek elején egyetemista voltam, azt tanultuk, hogy bár Darwin saját idejének fontos alakja volt, a modern neodarwinizmus már annyira meghaladta őt, hogy ezt már nem is szabadna darwinizmusnak nevezni. Apám nemzedékének biológushallgatói a mértékadó Short History of Biology⁸⁵ (A biológia rövid története) lapjain azt olvashatták, hogy

...az élő formák küzdelme a legéletképesebb túlélése révén természetes szelekcióhoz vezet, ám ezt ma már sokkal ritkábban említik a természettudósok, mint ahogyan Darwin könyvének megjelenése után tették. Abban az időben azonban ez rendkívül érdekes meglátásnak számított.