Richard dawkins az Ördög Káplánja Válogatott tanulmányok

Mint tudományos kérdés, már régóta nagyon érdekel, mint emberi jelenség, régóta taszít az az elképzelés, hogy az önmagát másoló információ fertőző betegségként emberről emberre terjed, a számítógépvírusokhoz hasonlóan. Függetlenül attól, hogy mém¹²⁴-nek nevezzük-e ezeket a gondolatvírusokat vagy sem, az elképzelést érdemes komolyan megfontolni. Ha elutasítjuk, ezt jó okkal kell tennünk. Susan Blackmore egyike azoknak, aki nagyon alaposan foglalkozott ezzel a témával, The Meme Machine – magyarul: A mémgépezet (Magyar Könyvklub, Budapest, 2001) – című nagyszerű könyvében. Ennek a résznek az első fejezete, A kínai dzsunka és az orosz posta (3.1), a Susan Blackmore könyvéhez írt előszavam rövidített változata. Kihasználtam a lehetőséget, hogy újragondoljam a mémek dolgát, és úgy találtam, hogy érdeklődésem semmit sem csökkent irántuk 1976 óta. Azokat a részeket, amelyek specifikusan a könyvre vonatkoznak, kihagytam, nem azért, mert már nem vállalom (mert vállalom), hanem azért, mert egy ilyen válogatáshoz túlságosan specifikusak.

1976 óta úgy hiszem, hogy a mémek és mémkomplexek (vagy memeplexek) legjobb példái a vallások. Az elme vírusaiban (3.2) ezt a témát fejtettem ki, és a vallásokat, a számítógépes vírusok mintájára, mint a gondolkodás parazitáit mutattam be. Ez először egy olyan könyvben jelent meg, amelybe Daniel Dennett tudományfilozófus gondolataira reagáló írásokat gyűjtöttek össze, akit a tudósok azért kedvelnek, mert veszi a fáradságot, és elolvassa a tudományos munkákat. Témaválasztásom Dennett termékeny gondolatainak elismerése volt, mivel ő fejlesztette tovább a mém-koncepciót a Consciousness Explained (A tudat magyarázata) és a Darwin veszélyes ideája (Darwin's Dangerous Idea) című írásaiban.¹²⁵

Néha lenézőnek, sőt, ellenségesnek tartanak azért, mert a vallást a gondolkodás vírusának tartom, joggal. Gyakran kérdezik, hogy miért gyűlölöm annyira a „szervezett vallásokat". Az első válaszom erre az, hogy a nem szervezett vallásokkal szemben sem vagyok kifejezetten barátságos. Mint olyan ember, aki szereti az igazságot, gyanúsnak tartom az olyan hiedelmeket, amelyeket nem támasztanak alá tények: a tündéreket, az unikornisokat, a farkasembereket, az elképzelhető és cáfolhatatlan hitek végtelen sorát, melyet a Bertrand Russell által kitalált, a Nap körül keringő porcelán teáskannával lehetne a legjobban összefoglalni (lásd A nagy konvergencia, 191. o.). Hogy a szervezett vallásokkal szemben nyílt rosszindulattal viseltetem, annak az az oka, hogy Russell teáskannájába vetett hittel ellentétben a vallás erőteljes és befolyásos, ráadásul adómentességet is élvez, és a gyerekeknek olyan fiatal korban adják át, amikor még nem tudnak ellene védekezni.¹²⁶ A gyerekeket nem kényszerítik arra, hogy legfogékonyabb éveikben teáskannákról szóló holdkóros könyveket memorizáljanak. Az állami iskolák nem zárják ki azokat a diákokat, akiknek a szülei nem a megfelelő formájú teáskannát részesítik előnyben. A teáskannahívők nem kövezik halálra a teáskanna-tagadókat, a teáskanna-hitehagyottakat, a teáskanna-eretnekeket és a teáskanna-káromlókat. Az anyák nem tanácsolják el fiukat az olyan lányokkal való házasságtól, akiknek szülei nem egy, hanem három teáskannában hisznek. Azok, akik először a tejet töltik a csészébe, nem törik össze azoknak a térdkalácsát, akik a teát.

A fennmaradó rész a vallásról szól, de nem a vírusanalógia mentén – bár ez mindig a fejemben van, mikor a vallásról gondolkodom.¹²⁷ A nagy konvergencia (3.3) azt a divatos állítást tárgyalja és utasítja el, hogy az egymástól szétválasztott tudomány és vallás ismét egyesülni fog. A Dolly és a fafejűek (3.4) azt a tendenciát kritizálja, hogy rendes, liberális társadalmakban is – és különösen a mi közmédiánkban – a vallásosok szószólói kivételezett helyzetben vannak, és a személyüknek kijárónál jóval nagyobb tisztelet övezi őket. Ez egy általános panasz, de az írás létrejöttét Dolly, a karizmatikus birka váltotta ki. A teológusoknak, mint minden embernek, természetesen joguk van véleményt formálni az ilyen ügyekről is. Ami ellen tiltakozom, az az a megkérdőjelezhetetlen, automatikus feltevés, hogy egy véleménynek pusztán azért kell kivételes lehetőségeket biztosítani, mert a vallásból ered.

Az automatikus tisztelet elleni támadást folytatom a következő esszében is, melynek címe Ideje felébredni! (3.5). Ezt közvetlenül a 2001. szeptember 11-i, New Yorkban elkövetett vallásos rémtett után írtam, ezért a hangneme élesebb, mint amit általában használok. Ha most újraírnám, valószínűleg letompítanám, de ez olyan időszak volt, amelyben az emberek kivételes szenvedéllyel szólaltak meg, és bevallom, én sem voltam ez alól kivétel.

Még egyetemista koromban, a kollégiumi ebédlőben, sorban állás közben egy barátommal beszélgettünk. Egyre fokozódó csodálkozással nézett rám, végül megkérdezte: „Nem találkoztál mostanában Peter Brunettel?" Tényleg találkoztam, de fogalmam sem volt róla, honnan tudja. Peter Brunet imádott oktatónk volt, és éppen akkor jöttem az órájáról. „Gondoltam! – nevetett a barátom. – Pontosan úgy beszélsz, mint ő; még a hangod is olyan." Igen, ettől a csodálatos tanártól, akit ma annyira hiányolok, „örököltem" – bár csak nagy vonalakban – a beszédstílusomat és a beszéd közbeni viselkedésemet.

Évekkel később, mikor magam is oktató lettem, egy fiatal nőt tanítottam, aki hihetetlen módon affektált. Mikor olyan kérdést tettem föl neki, amin komolyan gondolkodni kellett, szorosan lezárta a szemét, fejét a mellére hajtotta, és mintegy fél percig így maradt. Aztán felszegte a fejét, kinyitotta a szemét, és folyamatos, intelligens módon megválaszolta a kérdést. Én ezen nagyon jót mulattam, és ebéd után eljátszottam a kollégáimnak is, hogy őket is szórakoztassam. Volt köztük egy kiemelkedő oxfordi filozófus, aki a műsorom után azonnal megszólalt: „Ez Wittgenstein! Véletlenül nem X. a vezetékneve?" Visszahőköltem, mert valóban így hívták a hallgatómat. „Gondoltam! – mondta a kollégám. – Mindkét szülője Wittgenstein elkötelezett követője." A nagy filozófustól eredő gesztus az egyik vagy mindkét szülő közvetítésével eljutott a diákomig. Azt hiszem, bár én csak tréfából utánoztam őt, magamat is a gesztus negyedgenerációs birtokosának kell tekintenem. És ki tudná megmondani, vajon maga Wittgenstein honnan szedte föl ezt?

A gyerek, más nyelvekkel ellentétben, az anyanyelvét utánzással tanulja meg. Ezért beszélnek az emberek úgy, mint a szüleik, és nem úgy, mint mások szülei. Ezért vannak az egyes vidékekre jellemző akcentusok, és – hosszabb távon – ezért keletkeznek különálló nyelvek is. A vallás ugyanezért folytatódik a családban, és ezért van az, hogy az új generáció nem választ mindig új hitet magának. Valami felületes analógia mindenképpen észrevehető e között, és a gének folyamatos hosszirányú (vertikális), valamint keresztirányú (horizontális), vírusszerű átadása között. Anélkül hogy előre megmondanánk, vajon ez az analógia életképes-e, jól tesszük, ha a könnyebb kezelhetőség érdekében nevet adunk ennek az entitásnak, amely a gének szerepét játszhatja a szavak, gondolatok, hitek, modorosságok és divatok átvitelében. Létrejötte, 1976 óta egyre több ember fogadja el a „mém" szót e feltételezett génanalógia jelölésére.

Az Oxford English Dictionary összeállítói érzékeny ismérvet alkalmaznak annak megállapítására, hogy vajon egy szót bevegyenek-e a szótárba vagy sem. A nevezett szónak mindenki számára érthetőnek kell lennie anélkül, hogy azt külön is definiálni kellene, vagy meg kellene adni az eredetét. Ha feltesszük azt a metamemetikus kérdést, hogy a „mém" szó milyen elterjedt, nem könnyű a válasz, de a világháló azért kézenfekvő megoldást kínál a szó gyakoriságának mérésére. Mikor e sorokat írtam, történetesen 1998. augusztus 29-én, egy gyors keresést végeztem a hálón. A „mém" (meme) szó körülbelül félmilliószor fordult elő, ami nevetségesen magas szám, és az eredménybe nyilvánvalóan a különböző betűszók és a francia même is belejátszott. A jelzői „memetikus" szó viszont már nem keverhető össze semmivel, és ez 5042-szer fordult elő. Ezt a számot alapul véve, összehasonlítottam más, mostanában kitalált, divatos szavak gyakoriságával. A szóvivő (spin-doctor) 2848-szor, a leegyszerűsítés (dumbing down) 3905-ször, a dokudráma (docudrama) 2848-szor, a szociobiológia (sociobiology) 6679-szer, a katasztrófaelmélet (catastrophe theory) 1472-szer, a káosz széle (edge of chaos) 2673-szor, az epigon (wannabee) 2650-szer, a cipzárgate (zippergate) 1752-ször, a bájgúnár (studmuffin) 776-szor, a posztstrukturális (post structural) 577-szer, a kiterjesztett fenotípus (extended phenotype) 515-ször, az exaptáció (exap-tation) 307-szer fordult elő. A memetikus 5042 előfordulásának 90 százalékában nem volt hivatkozás a szó eredetére, ami azt mutatja, hogy a szó megfelel az Oxford English Dictionary kritériumainak. Ez a könyv ma már tartalmazza a következő szócikket: mém: ,,a kultúra önmagát ismétlő eleme, amely utánzással terjed".

További kutatások során felfedeztem az interneten egy „alt. memetics" hírcsoportfórumot, amelyhez az elmúlt év során körülbelül 12 000 levél érkezett. Online-cikkeket lehet itt olvasni, többek között „Az új mém", „Mém, ellen-mém", „Memetika: egy rendszer metabiológiája", „Mémek, és az idiótán vigyorgó sajtó", „Mémek, metamémek és a politika", „A halottak lefagyasztása, a vallás és a mém", „Az önző mém és az együttműködés evolúciója", „A mém leállítása" címmel. A „Memetics", a „Memes", a „The C Memetic Nexus", „Meme theorists on the web", „Meme of the week" „Meme central", „Arkuat's meme workshop", „Some pointers and a short introduction to memetics", „Memetics index" és „Meme Gardening Page" címszavak alatt különálló weblapok találhatók. Még egy új vallás is van (bosszantásból, azt hiszem), amelyet „A vírus templomának" neveznek. Van saját védőszentjük (Szent Charles Darwin, akit „a modern kor talán legbefolyásosabb memetikus konstruktőreként" kanonizáltak), és rémülten fedeztem fel egy mellékes utalást „Szent Dawkinsra".

A mémek a generációkon át hosszirányban utaznak, de széltében is terjednek, mint a vírusok járvány idején. Nem kétséges, hogy amikor az olyan szavak elterjedtségét vizsgáljuk az interneten, mint a memetikus, a dokudráma vagy a bájgúnár, főként horizontális epidemiológiát végzünk. Az iskolások között dívó őrületek különösen takaros példákkal szolgálnak. Úgy kilencéves koromban az apám megtanított arra, hogyan kell egy négyzet alakú papírlapból kínai dzsunkát hajtogatni. A mesterséges embriológia figyelemre méltó mutatványa volt, ahogy a különféle közbenső állapotokon át elértük a végcélt: először egy kéttörzsű katamarán keletkezett, majd egy szekrény két ajtóval, aztán egy kép a keretben, végül maga a dzsunka, tengerre vagy legalábbis fürdőkádra készen, mély hajótérrel és két lapos fedélzettel, amelyek mindegyike fölé egy-egy nagy négyzetes vitorla magasodott. Ami a történetből lényeges, hogy az iskolába visszatérve megfertőztem a barátaimat is, és ez a fertőzés olyan gyorsan terjedt el az iskolában, mint a kanyaró, sőt a járvány lefolyása is meglehetősen hasonló volt. Azt nem tudom, hogy a járvány végül más iskolákra is átterjedt-e (egy bentlakásos kollégium a mémek összességének kissé elszigetelt hátsó udvara). De azt tudom, hogy az apám egy ugyanilyen járvány során tanulta meg a kínai dzsunka hajtogatását, ugyanebben az iskolában, úgy 25 évvel korábban. Azt a járványt az iskola gondnoknője indította el. Jóval azután, hogy az idős gondnoknő eltávozott, mémjét új életre keltettem kortársaim körében.

Mielőtt elhagynánk a kínai dzsunkát, egy lényeges dolgot még szeretnék leszögezni ezzel kapcsolatban. A mém/gén analógia ellen felhozott gyakori érv, hogy a mémek, ha egyáltalán léteznek, túlságosan pontatlanul terjednek ahhoz, hogy génszerű szerepet játsszanak bármilyen valóságos darwini szelekciós folyamatban. A nagy pontosságú gének és a kis pontosságú mémek közti különbség a feltevések szerint abból a tényből ered, hogy a gének – a mémekkel ellentétben – digitálisak. Biztos vagyok benne, hogy Wittgenstein modorosságának részleteit távolról sem idéztem fel hűen, mikor az egyik diákomat utánoztam, aki a szüleit utánozta, akik Wittgensteint utánozták. A tik formája és időtartama minden bizonnyal megváltozott a generációk során, mint ahogy a gyerekkori játékban, az orosz postában is.

Vegyünk egy gyerekcsapatot és állítsuk őket sorba. Az első gyereknek mutassuk meg mondjuk a kínai dzsunka képét azzal, hogy rajzolja le. A rajzot (de nem az eredeti képet) mutassuk meg a második gyereknek, és kérjük meg, készítse el róla a saját rajzát. A második gyerek rajzát mutassuk meg a harmadiknak, aki megint lerajzolja azt, és ez így megy a huszadik gyerekig, akinek a rajzát mindenkinek megmutatjuk, és összehasonlítjuk az elsővel. Az eredményt már akkor is tudjuk, ha el sem végezzük a kísérletet. A huszadik rajz a felismerhetetlenségig különbözni fog az elsőtől. Ha sorban egymás mellé tesszük a rajzokat, feltehetően mindegyik hasonlítani fog valamelyest a mellette lévőkre, de a mutációk üteme olyan gyors lesz, hogy néhány generáción belül eltűnik minden hasonlóság. A trend világosan látszik, ahogy a rajzok sorának egyik végétől elsétálunk a másikig, és az iránya a degeneráció lesz. Az evolúciós genetikusok már régóta tudják, hogy a természetes szelekció csak úgy működhet, ha a mutációk üteme lassú. A másolás pontosságának problémáját kezdetben az élet eredetének nagy csapdájaként emlegették. A darwinizmus ugyanis a nagy pontosságú másolás függvénye. A pontosság lehangoló hiányát figyelembe véve, hogyan lehet képes a mém kvázi génként funkcionálni egy kvázi darwini folyamatban?

A helyzet nem olyan rossz, mint amilyennek látszik, és a pontosság nem szükségszerűen azonos a digitálissal. Tegyük fel, hogy ismét eljátsszuk az orosz posta játékot, de ezúttal kicsit másképp. Ahelyett, hogy megkérnénk az első gyereket a dzsunka rajzának lemásolására, bemutatjuk neki, hogyan kell papírból dzsunkát hajtogatni. Ha már jól megtanulta, megkérjük, hogy menjen a következő gyerekhez, és tanítsa meg neki is. Ily módon a tudás eljut egészen a huszadik gyerekig. Mi lesz a kísérlet eredménye? Mit fog a huszadik gyerek hajtogatni, és mit látunk, ha egymás mellé tesszük a húsz próbálkozás eredményét? Én nem végeztem el ezt a kísérletet, de bátran meg merem jósolni a végeredményt, amennyiben megfelelően nagy számú, húszas csoportokkal végezzük el a kísérletet. A kísérletek egy részében az egyik gyerek biztosan el fog felejteni egy lényeges lépést, amit az előző gyerek pedig megtanított neki, így a fenotípusok sora azonnal egy makro-mutációt szenved, ami a sor végéig fog másolódni, hacsak egy újabb mutáció nem következik be. Az ilyen mutáns vonalak végeredménye egyáltalán nem fog hasonlítani a kínai dzsunkához. De a kísérletek jó részében a tudás hibátlanul jut el egészen a sor végéig, és a huszadik dzsunka általában nem lesz se jobb, se rosszabb, mint az első. Ha ilyenkor egymás mellé tesszük a húsz dzsunkát, lesznek jobbak és kevésbé jobbak, de a tökéletlenségek nem másolódnak tovább a sor végéig. Ha az ötödik gyerek ügyetlen, és egy esetlenül aszimmetrikus és dülöngélő dzsunkát csinál, kvantitatív hibáit a hatodik gyerek kijavítja, ha az ügyesebb nála. A 20 dzsunka nem mutatja majd a progresszív romlás jeleit, a 20 rajz az első kísérletben viszont igen.

Miért? Mi a két kísérlet közti alapvető különbség? A rajzos kísérletben az öröklődés lamarcki módon történik (Susan Blackmore úgy nevezi ezt, hogy a „terméket másoljuk"). A hajtogatós kísérlet weismanni (Blackmore az „instrukciók másolásaként" emlegeti). A rajzos kísérletben minden generáció fenotípusa egyúttal a genotípus is – vagyis, ez megy tovább a következő generációhoz. Az origamikísérletben nem a papírból készült fenotípus, hanem az elkészítéséhez szükséges instrukciók mennek tovább. Az instrukciók végrehajtásában elkövetett hibák tökéletlen dzsunkákhoz (fenotípusokhoz) vezetnek, de a jövő generációit ezek nem érintik, vagyis nem memetikusak. Íme, a kínai dzsunka készítésének első öt weismanni, mémvonalas instrukciója:

1. 
   Vegyél egy négyzet alakú papírt, és mind a négy sarkát hajtsd be pontosan középre.
   
2. 
   Az így keletkezett kisebb négyzet egyik oldalát hajtsd be középre.
   
3. 
   A másik oldalt is hajtsd be középre, szimmetrikusan.
   
4. 
   Ugyanígy, a keletkezett téglalap két végét hajtsd be középre.
   
5. 
   Az így keletkezett kis négyzetet hajtsd össze hátrafelé, pontosan annak a vonalnak a mentén, amelyen a két utóbbi hajtás széle találkozik.
   

... és így tovább, 20-30 instrukción keresztül. Ezek az instrukciók – bár nem nevezném őket digitálisnak – nagyon pontosak lehetnek, mintha valóban digitálisak lennének. Ez azért van, mert minden alkalommal egy idealizált feladatra vonatkoznak, például ,,a négy sarkát hajtsd be pontosan középre". Ha a papír nem egészen négyzet alakú, vagy ha a gyerek nem elég pontosan hajtja be, és mondjuk az első sarok túlmegy egy kicsit a közepén, a negyedik pedig nem éri el, a dzsunka végül nem lesz első osztályú. De a következő gyerek a sorban nem másolja le ezt a hibát, mert feltételezi, hogy a tanítója szerette volna pontosan középre hajtani a sarkokat. Az instrukciók így önmagukat normalizálják. A kódolás hibajavító.

Az instrukciók hatékonyabban mennek át, ha szóbeli megerősítést kapnak, de pusztán bemutatással is átadhatók. Egy japán gyerek megtaníthat egy angolt akkor is, ha egyikük sem beszél a másik nyelvén egy szót sem. Ugyanígy, egy japán kárpitosmester is átadhatja a tudását egy nyelveket nem beszélő angol tanulónak. A tanuló nem másolná le a nyilvánvaló hibákat. Ha a mester a hüvelykujjára ütne a kalapáccsal, a tanuló a japán „** **** **!!!" kifejezés pontos megértése nélkül is teljes joggal feltételezné, hogy a mester a szögre akart ütni. Nem ismételné lamarcki módon a kalapácsütések apró részleteit, ehelyett a kikövetkeztetett instrukciót követné: verd be a szöget annyi kalapácsütéssel, amennyire szükséged van ahhoz, hogy elérd ugyanazt az idealizált eredményt, amit a mester elért – azaz a szög feje a fával egy szintben legyen.

Úgy gondolom, hogy ezek a meggondolások nagyban csökkentik, vagy fel is számolják azt az ellenvetést, hogy a mémek a génekhez képest elégtelen pontossággal másolódnak. Nekem a nyelv, a vallások és a szokások kvázi genetikus öröklése ugyanezt bizonyítja. Másik ellenvetés, hogy nem tudjuk, miből állnak a mémek, és hogy hol helyezkednek el. A mémeket még nem azonosították a memetika Watsonjai és Crickjei, sőt, még Mendelüknek sem jött el az ideje. Míg a gének a kromoszómák pontosan meghatározott helyein vannak, a mémek feltehetően az agyban léteznek, és még annyi esélyünk sincs meglátni ezeket, mint a génjeinket (bár Juan Delius neurobiológus már felvázolta sejtését, hogy milyenek lehetnek a mémek¹²⁹). Mint a gének esetében, a populációban lévő mémeket is fenotípusaik segítségével lehet nyomon követni. A kínai dzsunka „fenotípusa" papírból van. A „kiterjesztett fenotípusok" – mint például a hódok védőgátjai, avagy a selyemhernyók gubói – kivételével a gének fenotípusai általában az élő test részei. A mémek fenotípusainál ez ritkán áll fenn.

De azért ez is megtörténhet. Térjünk vissza ismét az iskolámba. Egy marsbéli genetikus, ha a reggeli rituális hidegzuhany idején látogatott volna hozzánk, gondolkodás nélkül „nyilvánvaló genetikai polimorfizmust" állapított volna meg. A fiúk körülbelül 50 százalékát ugyanis körülmetélték, 50 százalékát nem. Mi nagyon is figyeltünk erre a polimorfizmusra, és ennek megfelelően Kerekfejüeknek és Gallérosoknak hívtuk magunkat (mostanában olvastam egy másik iskoláról, amelyben a fiúk ugyanilyen okból két futballcsapatot állítottak ki maguk közül). Ez természetesen nem genetikai, hanem memetikai polimorfizmus. De a marsbéli hibája teljesen érthető: ez a morfológiai diszkontinuitás pont az a fajta, amelyet gének szoktak okozni.

Abban az időben Angliában az orvosok vesszőparipája volt a csecsemők körülmetélése, és a kerékfejű/galléros polimorfizmus valószínűleg sokkal kevésbé kötődött a longitudinális átvitelhez, mint inkább a különböző kórházak gyakorlatához, amelyekben történetesen megszülettünk – ami ismét egy horizontális memetikus átvitel. De a történelem során a körülmetélést legtöbbször longitudinálisán adják át mint vallási szimbólumot (mindjárt hozzá szoktam tenni, hogy mint a szülők vallásának szimbólumát, hiszen a szerencsétlen gyerek általában túl fiatal ahhoz, hogy tudatában legyen saját vallásos érzületének). Ahol a körülmetélést vallási okok vagy a hagyományok diktálják (ahogy a nők barbár ,,körülmetélését" mindig), az átvitel az öröklődés longitudinális formáját veszi fel, ami nagyon hasonló a valódi genetikai átvitelhez, és gyakran nagyon sok generációt megél. Marsbéli genetikusunknak alaposan fel kell kötnie a gatyáját, ha rá akar jönni, hogy a kerekfejűek fenotípusának genezisében nem vesznek részt a gének.

A marsbéli genetikus szeme szintén kiguvadna (persze, csak ha alapesetben már nem lenne kiguvadt) egy-egy ruha és hajviselet, és ezek öröklődési mintái láttán. A fekete pofaszakáll fenotípus kifejezett tendenciát mutat arra, hogy longitudinálisan terjedjen, apáról fiúra (vagy anyai nagyapáról unokára), és világos kapcsolatban áll a ritkábban előforduló, disznófarok-szerűen pöndörödő barkó fenotípusával. A viselkedési fenotípusok, mint például a keresztek előtti térdhajtás és a napi ötszöri, keleti irányba történő leborulás, szintén longitudinálisan öröklődnek, és kapcsoltsági kiegyensúlyozatlanságban (linkage disequilibrium) állnak a korábban említett fenotípusokkal, vagyis a kapcsolódó vörösfolt-a-homlokon, és a sáfrányszín ruhás, borotvált fejű csoporttal.

A gének pontosan másolódnak testből testbe, de egyesek gyakrabban továbbítódnak, mint mások – definíció szerint ezek a sikeresebbek. Ez a természetes szelekció, és ez a magyarázata az életben a legtöbb érdekes és jelentős dolognak. De vajon létezik-e egy ehhez hasonló, mém alapú szelekció? Használhatjuk megint az internetet, hogy megvizsgáljuk a mémek között a természetes szelekciót? Ahogy ez lenni szokott, a mém szó megalkotásának idején (valójában egy kicsit később) egy rivális rokon értelmű szó is felbukkant, a „kultúrgén".¹³⁰ A kultúrgén ma 20-szor fordul elő a világhálón, míg a mém 5042-szer. Mi több, a 20 előfordulás közül 17 a szó forrását is megemlíti, ami azt mutatja, hogy nem felel meg az Oxford Dictionary kritériumainak. Talán nem leszünk túlságosan elrugaszkodottak, ha elképzeljük a két mém (avagy kultúrgén) közti darwini küzdelmet, és az a kérdés sem teljesen bolondság, hogy miért sikeresebb sokkal az egyik, mint a másik. Talán azért, mert a mém egy szótagú, és hasonlít a gén szóhoz, és ez kvázi genetikai szókapcsolatokat is kölcsönöz neki: vizsgálódásom napján a mémkészlet (352), a memotípus (58), a memetikus (163), a memeoid vagy memoid (28), a retromém (14), a populáció-memetika (41), a mémkomplex (494), a mémsebészet (302) és metamém (71) mind fel voltak sorolva a „memetikus lexikonban," a világhálón. A kulturgénre alapuló szóösszetételek nem lennének ilyen csattanósak. Vagy az is lehet, hogy a mém fölénye egy kezdeti, nem darwini véletlennek köszönhető – a memetikus sodrást (85) egy önmegerősítő pozitív visszacsatolás követte („Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van." Máté 25:29).

Két gyakori ellenvetést vázoltam fel a mémelképzeléssel kapcsolatban: a mémek nem eléggé pontosan másolódnak, és senki sem tudja valójában, hogy fizikailag mik is azok. A harmadik az a sokat vitatott kérdés, hogy mekkora legyen az az egység, amit már mémnek lehet nevezni. Vajon az egész római katolikus egyház egyetlen mém, vagy a szót csak egy összetevőjére használjuk, mint például a tömjénezésre vagy az átváltozásra? Vagy valamire a kettő között? A választ a mémkomplex vagy „mémplex" adja meg.

A mémek, csakúgy, mint a gének, a mémkészlet összes mémje közül választódnak ki. Ennek eredményeképpen az egymással kölcsönösen összeférő mémek brigádjai – koadoptált mémkomplexek vagy mémplexek – együtt élnek az emberi agyban. Nem azért, mert a szelekció csoportként választotta ki ezeket, hanem mert a csoport minden egyes tagja előnybe kerül, ha a környezetet a többi tag dominálja. Pontosan ugyanezt lehet elmondani a genetikai szelekcióról. A génkészlet összes génje alkotja azt a környezeti hátteret, amelyből az egyes gének természetes módon szelektálódnak, így nem csoda, hogy a természetes szelekció előnyben részesíti azokat a géneket, amelyek „együttműködnek" az organizmusnak nevezett, nagyfokúan integrált és egységesített gépezet létrehozásában. A koadoptált génkomplexek analógiájára a saját maguk alkotta háttérből kiválasztódott mémek egymást kölcsönösen támogató mémplexekben „működnek együtt" – a mémplexen belül támogatják egymást, de a rivális mémplexekkel szemben ellenségesek. A mémplexekre talán a vallások jelentik a legmeggyőzőbb, de semmiképp sem az egyedüli példát.

Néha azzal vádolnak, hogy visszatáncoltam a mémekkel kapcsolatban; elvesztettem a lelkesedésemet, elbizonytalanodtam, és nem védem már annyira az elméletet. Az igazság az, hogy eleinte kevésbé hittem benne, mint ahogy azt néhány memetikus talán szerette volna. Számomra a mém eredeti küldetése negatív volt. A szó maga egy olyan könyv végén került a köztudatba, amely az önző gént az evolúció alfájának és ómegájának, a szelekció alapvető egységének tekintette, az élet hierarchiájában egy olyan entitásnak, amely minden adaptáció számára alapvető. Fennállt a veszély, hogy olvasóim félreértik az üzenetet, és azt veszik ki az egészből, hogy szükségszerűen a DNS-molekulákban található génekről beszélek. Ellenkezőleg: a DNS maga esetleges. A természetes szelekció valódi egysége a replikátor, vagyis minden olyan egység, amelyről másolat készül, olykor hibákkal, és amelyek valamelyest képesek befolyásolni saját replikációs valószínűségüket. A neodarwinizmus által a földi evolúció hajtóerejeként meghatározott genetikus természetes szelekció csak egy speciális esete egy sokkal általánosabb folyamatnak, amit „univerzális darwinizmusnak" neveztem el. Lehet, hogy egy másik bolygóra kellene eljutnunk ahhoz, hogy más példákat is felfedezzünk. De az is lehet, hogy nem kell olyan messzire mennünk. Vajon nem az történt-e, hogy egy újfajta darwini replikátor került a szemünk elé? Ez a pont volt az, ahol a mém bekerült a köztudatba.

Így hát elégedett lennék, ha a mém megtenné a magáét, és meggyőzné az olvasóimat arról, hogy a gén az univerzális darwinizmusnak csak egy speciális esete: szerepét bármilyen entitás átvehetné, amely megfelel a replikátor definíciójának. A mém eredeti didaktikus célja az volt, hogy a helyére tegye az önző gént. Kissé megijesztett, hogy milyen sok olvasóm tartja a mémet kifejezetten az emberi kultúra egyedi sajátosságának – akár kritizálják (eredeti szerény szándékaimat figyelembe véve, méltánytalanul), akár messze a lehetőségein túl értékelik. Ez volt az, amiért látszólag kissé a háttérbe húzódtam.

Arra mindig is számítottam, hogy a mémet egy napon az emberi gondolkodásra vonatkozó sajátos hipotézissé fejlesztik; ám arra már nem gondoltam, hogy mindez ilyen gyorsan és hatékonyan történik. Most örömmel látom, hogy mind többen teszik az elgondolást magukévá.¹³¹
3.2

Az elme vírusai¹³²

A kikötő, amelybe egyszer minden mémnek meg kell érkeznie, nem más, mint az emberi elme, ám az emberi elme olyan műtermék, melyet a mémek készítettek az emberi agy átrendezgetésével, hogy benne jobb otthonra leljenek. Az állomás érkezési és indulási oldala is a helyi körülményeknek megfelelően van kialakítva és megerősítve számtalan erre a célra fejlesztett eszközzel, melyek fokozzák a másolódás terjedelmét és pontosságát: az őshonos kínai elmék drámaian eltérnek az őshonos francia elméktől, az író-olvasó elmék az analfabéta elméktől. A mémek mesterkedései az elmén, amelyben laknak, előre megjósolhatatlan hasznot hoznak számukra – igazi trójai falovakról van szó...

Daniel Dennett¹³³