Richard dawkins az Ördög Káplánja Válogatott tanulmányok

A szilárd testek fizikájának előjogait a folyadékok fizikájával szemben, a tudomány csődjét a szabad áramlás leírása terén annak tulajdonítja, hogy a folyékonyságot a nőiséggel lehet azonosítani. Míg a férfiaknak olyan nemi szervük van, amely kiáll és megmerevedik, a nőknek olyan nyílás van a testükön, amely menstruációs vért és hüvelyváladékot bocsát ki magából ... Ebből a szemszögből nézve nem csoda, hogy a tudomány nem volt képes a turbulencia sikeres modelljének megalkotására. A turbulens áramlás problémája azért nem megoldható, mert a folyadékokról (és a nőkről) alkotott fogalmakat úgy alakították ki, hogy azok szükségszerűen tagolatlan maradékhoz vezessenek.

Nem kell fizikusnak lennünk ahhoz, hogy rögtön kiszagoljuk az ilyen érvelés ostoba abszurditását (ez a hangnem azóta túlságosan is megszokott lett), ám Sokal és Bricmont segíthetnek abban, hogy megtudjuk, miért olyan bonyolult kérdés a turbulens folyadékok áramlásának fizikája (miért olyan nehéz megoldani a Navier– Stokes-egyenleteket).

A fentiekhez hasonló stílusban, Sokal és Bricmont megmutatja, hogy Bruno Latour összekeveri a relativizmust a relativitással, leleplezi Lyotard „posztmodern tudományát", a Gödel-tétel, a kvantumelmélet és a káoszelmélet előre megjósolható, széles körben terjedő téves értelmezéseit. A neves Jean Baudrillard csak egy azok közül, akik a káoszelméletet igen hasznosnak találták olvasóik elkápráztatására. Még egyszer, Sokal és Bricmont abban segít nekünk, hogy megfejtsük az alkalmazott trükköket. A következő mondat egy „olyan gondolat, amelyet a tudományos terminológiából építettek föl, de a tudomány szempontjából jelentés nélküli":

Lehet, hogy a történelmet magát egy kaotikus folyamatnak kell tekintenünk, amelyben a gyorsuló idő véget vet a linearitásnak, és az akceleráció által gerjesztett turbulencia végleg elfordítja a történelmet a végcéljától úgy, ahogy a turbulencia eltávolítja az okokat a következményektől.

Többet nem idézek, mert ahogy Sokal és Bricmont mondják, Baudrillard szövege „fokozatos crescendóban halad a teljes nonszensz felé". Ismét felhívják az olvasó figyelmét a „tudományos és áltudományos terminológia burjánzására, olyan mondatokba illesztve, amelyek legjobb tudásunk szerint is híján vannak minden jelentésnek". A Baudrillard-ról szóló összegzésük bármely itt kritizált, Amerika-szerte ünnepelt szerzőről szólhatna:

Összességében, Baudrillard munkáiban a tudományos terminológia pazar bőségét lehet felfedezni, melyet e szavak jelentésének teljes figyelmen kívül hagyásával alkalmaz, ráadásul olyan kontextusban, amelyben e kifejezések kimondottan irrelevánsak. Még ha metaforaként értelmezzük is, nem lehet tudni, hogy e szavak milyen szerepet töltenek be, hacsak nem az a céljuk, hogy a szociológiával és a történelemmel kapcsolatos közhelyszerű megfigyeléseknek kölcsönözzék a megalapozottság látszatát. Mi több, a tudományos terminológiát tudományon kívüli kifejezésekkel keveri, és mindkettőt egyforma hanyagsággal kezeli. Ha már mindent elolvastunk tőle, azon töprenghetünk, vajon mi maradna Baudrillard gondolataiból, ha valaki lerántaná róla a jótékonyan takaró verbális leplet?

De hát nem épp a posztmodernek állítják magukról, hogy ők csupán „játszanak"? Hát nem éppen az filozófiájuk legfontosabb pillére, hogy „anything goes", akármi jó? Hogy nincs abszolút igazság, és minden leírt dolognak egyforma az értéke, és nincsenek privilegizált álláspontok? Ha elfogadjuk a relatív igazságról szóló álláspontjukat, nem igazságtalan dolog számon kérni rajtuk a szavakkal való játszadozást, és az olvasókkal űzött apró tréfákat? Talán igen, de akkor azon kell elgondolkodnunk, hogy írásaik miért ilyen elképesztően unalmasak. A pléhpofájú ünnepélyesség és hivalkodás helyett a játékoknak nem kellene legalább szórakoztatóknak lenniük? Vagyis, ha csak viccelődnek, miért reagálnak olyan visító zavarodottsággal, amikor valaki rajtuk köszörüli a nyelvét? Az Intellektuális imposztorok megalkotása Alan Sokal egyik briliáns tréfája volt, ám e merész csíny megdöbbentő sikerét nem köszöntötték örömteli kuncogással, ahogy azt a dekonstruktív játékok mestereitől remélhettük volna. Nyilvánvaló, hogy intézményesülve már senkinek sem olyan vicces, ha valaki megpiszkálja e megrögzött fecsegőket.

Mint ahogy az sokak számára ismert, Sokal 1996-ban cikket nyújtott be az amerikai Social Text folyóiratnak, melynek címe A határok transzregressziója: a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikaja felé volt. A dolgozat az elejétől végéig értelmetlen badarság, a posztmodern metalocsogás gondosan kimunkált paródiája volt. Sokalt Paul Gross és Norman Lewitt könyve, a Higher Superstition: the academic left and its quarrels with science (Magasabb rendű babona: a tudományos ellenzék és a tudománnyal folytatott vitái) inspirálta a cikk megírására, egy olyan könyv, amely megérdemli, hogy Britannia-szerte is ismertté váljon, mint ahogy Amerikában már sokan ismerik. Sokal alig hitte el, amit olvasott; követte a posztmodern irodalomra vonatkozó referenciákat, és azt találta, hogy Gross és Lewitt semmit sem túlzott. Elhatározta, hogy tesz ez ellen valamit. Gary Kamiya szavaival élve:

Bárki, aki már megpróbált átgázolni e kegyesen népbutító, zsargonnal teletömött szenvelgő szóáradaton, amely manapság a bölcsészek között „haladó" gondolatként aposztrofálja magát, az tudja, hogy ennek előbb-utóbb meg kellett történnie: néhány tiszta fejű tudós néhány nem-is-olyan-titkos jelszóval felfegyverkezve („hermeneutika", „transzgresszív", „lacani", „hegemónia", hogy csak néhányat említsünk) tökéletes áldolgozatot készíthet, és benyújthatja egy au courant folyóiratnak, amely el is fogja fogadni azt ... Sokal írása pont a megfelelő kifejezéseket használta. A legmenőbb emberektől idézett. Jól megadta a vétkeseknek (fehér emberek, a „valódi világ"), megtapsolta az arra érdemeseket (nők, általános metafizikai elmebaj) ... És az egész egy komplett, hamisítatlan ökörség – ami valahogyan elkerülte a Social Text nagyhatalmú szerkesztőinek figyelmét, akiknek most ugyanazt az émelyítő érzést kell megtapasztalniuk, ami a trójaiakat fogta el azután, hogy becibálták azt a szép nagy ajándék lovat a városukba.

Sokal dolgozatát a szerkesztők valószínűleg váratlan ajándéknak tekintették, mivel egy fizikus mondta el mindazt a szépet és jót, amit hallani akartak: támadást intézett a „posztracionalizmus egyeduralma" és az olyan divatjamúlt elképzelések ellen, mint a valódi világ létezése. Nem tudták, hogy Sokal minden képzeletet felülmúló módon teletömte a cikkét ordító tudományos tévedésekkel, olyanokkal, amilyeneket bármely referens, aki általános iskolai szinten ismeri a fizikát, azonnal észrevehetne. A szerkesztők, Andrew Ross és mások, elégedetten nyugtázták, hogy Sokal ideológiája egybecseng az övékkel, és valószínűleg megtisztelve érezték magukat, hogy a szerző az ő munkáikra hivatkozott. A szerkesztés e szégyenletes példája azonnal meghozta számukra az 1996-os irodalmi anti-Nobel-díjat.

Az arcukra száradó tojásmaradványok és feminista elkötelezettségük dacára ezek a szerkesztők a tudományos élet arénájának domináns hímjei. Andrew Ross a lehető legfaragatlanabb hűbérúri öntudattal képes ilyeneket mondani: „örülök, hogy végeztem az angol tanszékekkel. Egyrészt, mert utálom az irodalmat, és az angol tanszékeken egyre több olyan ember van, aki imádja." Aztán itt van a leginkább a jehukra emlékeztető önelégültség, mikor így kezdi az egyik, „tudományról szóló tanulmányokat" tartalmazó könyvét: „Ezt a könyvet azoknak a tudománytanároknak ajánlom, akikkel sohasem volt dolgom. Csak nélkülük voltam képes arra, hogy megírjam." Ő, és a hozzá hasonló „kulturális és tudományos" bárók nem ártatlan excentrikus emberek egy harmadrendű állami főiskolán. Sokan közülük Amerika legjobb egyetemein szereztek maguknak professzori állást. Az ilyen emberek ülnek a különféle bizottságokban, nekik van a legnagyobb befolyásuk a fiatal tudósok lehetőségeire, akik lehet, hogy titokban valódi tudományos karrierről ábrándoznak az irodalom vagy mondjuk az antropológia területén. Mivel sokan beszéltek nekem erről, tudom, hogy vannak olyan kutatók, akik szívesen kitálalnának, ha volna merszük hozzá, de a félelem meggátolja őket ebben. Számukra Alan Sokal valódi hősként jelenik meg, és ezt senki sem vitatja, akinek egy csepp humorérzéke és igazságérzete van. Az is segít – bár ez nem tartozik szorosan ide –, hogy Sokal baloldali elkötelezettsége mindenki számára megkérdőjelezhetetlenül hiteles.

Híres beugratásának utórezgéseként még egy írást küldött a Social Text folyóiratnak, amelyet előre láthatóan visszautasítottak, így másutt jelent meg. Sokal ebben megjegyzi: a számos féligazság és téves következtetés mellett eredeti cikkében voltak olyan, „nyelvtanilag helyes mondatok, melyeknek az égvilágon semmi értelmük nem volt". Sajnálkozik, hogy nem írt még több ilyet: „Keményen dolgoztam, hogy előállítsam ezeket, de az inspiráció kivételes pillanatait leszámítva azt kellett tapasztalnom, hogy ehhez egyszerűen nincs tehetségem." Ha paródiáját a mostani időkben írta volna, bizonyára kisegítette volna őt szorult helyzetéből a Posztmodern Generátor nevű, virtuóz számítógépes program, amelyet a melbourne-i Andrew Bulhak készített. Ha ellátogatunk a http://vvww.elsewhere.org/cgi-bin/postmodern/ internetoldalra, a program spontán generál egy szöveget nekünk, hibátlan grammatikával; egy pompás új posztmodern diskurzust, olyant, amilyent azelőtt még senki sem látott. Nemrég megnéztem ezt a honlapot, és engem egy 6000 szavas cikkel ajándékozott meg, melynek címe A kapitalista teória és a kontextus szubtextuális paradigmája volt, „írta David I. L. Werther és Rudolf du Garbandier, Cambridge University, Department of English". (Költői igazságszolgáltatás, hogy épp Cambridge volt az, amely érdemesnek tartotta Jacques Derridát arra, hogy kitüntetést adományozzon neki.) íme, egy tipikus mondat ebből a lenyűgözően magasröptű műből:

Ha megvizsgáljuk a kapitalista teóriát, választás elé kerülünk: vagy elutasítjuk a neotextuális materializmust vagy arra a következtetésre jutunk, hogy a társadalomnak objektív értékrendje van. Ha a dialektikus deszituacionizmus továbbra is fennáll, választanunk kell a habermasi diskurzus és a kontextus szubtextuális paradigmája között. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az alany egy textuális nacionalizmusba kontextualizálódik, amely az igazságot realitásként foglalja magában. Bizonyos értelemben a kontextus szubtextuális paradigmájának premisszái arra utalnak, hogy a realitás a kollektív tudattalanban ered.

Látogassák meg a Posztmodern Generátort! A véletlenszerűen összeállított, szintaktikailag helyes nonszensz végtelen tárházába jutnak, ahol a szövegeket csak az különbözteti meg a valódiaktól, hogy ezeket sokkal szórakoztatóbb olvasni. Naponta több ezer cikket is előállíthatunk, melyek mindegyike egyedi és publikálható, és megfelelő mennyiségben el van látva számozott hivatkozásokkal. A kéziratokat nyújtsák be a Social Text szerkesztői kollektívájának, három példányban, kettes sorközzel nyomtatva.

Ami a nehezebb leckét illeti, tudniillik, hogy a valódi tudósok számára visszaszerezzük a bölcsészet- és társadalomtudományi karokat, Sokal és Bricmont, Gross-szal és Lewitt-tel karöltve, megértő és barátságos módon már megtették az első lépéseket a tudományos világ nevében. Reméljük, mások is követik majd őket.

1.8

A veszélyes élet öröme:
Sanderson, az oundle-i iskola igazgatója⁴⁶

Manapság időm nagy részét az oktatás foglalja el. Magánéletemet beárnyékolja az A-szintü⁴⁷ vizsgák réme, ezért Londonba menekültem, hogy felszólaljak egy tanári konferencián. A vonaton a régi iskolámban egy hét múlva tartandó oundle-i beszédemre készülve⁴⁸ H. G. Wells könyvét olvastam, melyet híres igazgatójáról írt The Story of a Great Schoolmaster: being a plain account of the life and ideas of Sanderson of Oundle (Egy nagy iskolamester története: oundle-i Sanderson életéről és gondolatairól szóló őszinte beszámoló)⁴⁹ címmel. Wells a könyv elején olyan hangon szólal meg, amellyel, úgy éreztem, kissé túllő a célon: „Azt hiszem, ő a legnagyobb ember, akivel életemben valaha is közelebbi kapcsolatba kerültem." Ám ez arra késztetett, hogy elolvassam oundle-i Sanderson⁵⁰ hivatalos életrajzát is, amit volt tanítványai testületileg állítottak össze (Sanderson az együttműködésben hitt, és nem az egyéni elismertségért való küzdelemben).

Most már értem, miért írta Wells, amit írt. És abban is biztos vagyok, hogy Frederic William Sanderson (1857-1922) elrémülne, ha megtudná, amit én a londoni tanároktól tudtam meg azon a konferencián: hogy mennyire szoronganak a diákok az A-szintű vizsgától, és hogy a kormányzat milyen megszállottan igyekszik az iskolák teljesítményét e vizsgák eredményein mérni. Megdöbbenve látná, hogy a fiatal embereknek milyen rémisztően nevelésellenes próbatételeken kell átesniük, ha be akarnak kerülni az egyetemre. Nyílt megvetéssel nyilatkozna az óvatoskodó jogászi finnyásságról az „egészséget és biztonságot" illetően, és különösen a könyvelők szívét melengető teljesítményértékelési rendszerről, amelyek a modern oktatási rendszert jellemzik, és arra ösztönzik az iskolákat, hogy saját érdekeiket a diákjaik érdekei elé helyezzék. Sanderson – Bertrand Russell-lal egyetértve – ki nem állhatta, ha a nevelésben motivációs erőként a versengést és a kisajátítási vágyat alkalmazták.

Hírnevét tekintve oundle-i Sanderson végül csak második lett Arnold of Rugby mögött, de Sanderson nem a public schoolok világába született. Ha ma élne, biztos vagyok benne, hogy egy nagy, koedukált comprehensive iskolát vezetne.⁵¹ Szegény származása, északi akcentusa, és az, hogy nem tartozott papi rendhez, kiváltképp megnehezítették a dolgát, mikor 1892-ben megérkezett a kicsi és lepusztult oundle-i iskolába, ahol a régi vágású tanítók szelleme dominált. Első öt éve olyan kínosan telt, hogy Sanderson meg is írta a felmondólevelét, melyet szerencsére sohasem küldött el. Harminc évvel később, halála idején, az Oundle-ben tanulók száma 100-helyett már 500 volt, az iskola az első helyen állt a természet- és a műszaki tudományok oktatásában, és Sandersont kollégák és hálás diákok generációi vették körül tiszteletükkel. Ami még fontosabb, olyan nevelésfilozófiát dolgozott ki, melyet nekünk is sürgősen alkalmaznunk kellene.

A beszámolók szerint nem volt jó szónok, de az iskola kápolnájában elmondott beszédei churchilli magasságokba emelkedhettek:

Íme, a tudomány nagyszerű emberei, nagyszerű tettekkel: Newton, aki a világot egységes törvényekkel fogta össze; Lagrange, Laplace, Leibniz, akik csodálatos matematikai harmóniát alkottak; Coulomb, aki megmérte az elektromosságot... Faraday, Ohm, Ampere, Joule, Maxwell, Hertz, Röntgen; és a tudomány egy másik ágában Cavendish, Davy, Dalton, Dewar; és megint egy másikban Darwin, Mendel, Pasteur, Lister, Sir Ronald Ross. Mindezek, és még sokan mások, akiknek a neve nem maradt fent, hősi csapatot alkotnak; egy hadsereg katonái ők, azon hősöknek társaságába illenek, akikről a költők énekeltek... A sor elején a nagyszerű Newton áll, aki önmagát egy tengerparton játszó, kavicsokat gyűjtögető gyerekhez hasonlította, miközben látnoki pontossággal beszélt az igazság hatalmas óceánjáról, amely még rejtve maradt előtte...

Milyen gyakran hallunk ilyen beszédet a templomokban? Vagy itt van Sanderson szelíd vádirata az eszetlen hazafiasság ellen, melyet az Empire Day alkalmából mondott az első világháború vége felé. A szószéken rögtön a szentbeszédre tért, és minden Boldogságot egy gúnyos „Uralkodjál, Anglia!" felkiáltással zárt le.

Boldogok, akik gyászolnak, mert ők vigasztalást nyernek. Uralkodjál, Anglia!

Sanderson szenvedélyes vágya, hogy megadja a fiúknak a kiteljesedés lehetőségét, az „egészség és biztonság" bajnokainak zajos rosszallását váltaná ma ki, és a jogászok már boldog várakozással készítenék elő pecsétjeiket. Ugyanis elrendelte, hogy a laboratóriumok minden időben nyitva legyenek, hogy a fiúk bemehessenek, és saját kutatási programjaikon dolgozhassanak, akár felügyelet nélkül is. A legveszélyesebb kémiai anyagokat elzárták ugyan, de „épp elég maradt elöl, hogy felforgassa az olyan iskolamesterek nyugalmát, akik az Igazgatónál kevésbé hittek a gondviselésben, amely az ifjak lépteit vigyázza". Ugyanezt a nyitott ajtó politikát alkalmazta az iskolai műhelyek esetében is, amelyek a legjobbak voltak az országban, tele a legmodernebb gépekkel és szerszámokkal, amelyekre Sanderson nagy örömmel és büszkeséggel tekintett. Ilyen körülmények között az egyik fiú egyszer megrongálta a tusírozólemezt, mert üllőnek használta a szegecseléshez. A vétkes írja a következőket a Sanderson of Oundle című könyvben:

Az eset kissé lehangolta a Mestert, mikor észrevette.⁵² De büntetésem meglehetősen oundle-i volt. Tanulmányoznom kellett a tusírozólemez gyártását és használatát, és minderről be kellett számolnom neki. Ezután észrevettem, hogy minden finom tárgyhoz sokkal óvatosabban nyúlok, ha dolgozom velük.

Az ilyenfajta események végül is oda vezettek, hogy a műhelyeket és a laboratóriumokat ismét zárva tartották, ha nem volt felnőtt felügyelet. De néhány fiú nagyon nehezen viselte ezt, ezért a műhelyekben és a könyvtárban (amely szintén Sanderson büszkeségének tárgya volt) intenzíven tanulmányozni kezdték a zárak szerkezetét.

Lelkesedésünkben álkulcsokat gyártottunk az Oundle minden ajtajához, nemcsak a laboratóriumokhoz, hanem a privát helyiségekhez is. Hetekig használtuk a laboratóriumokat és műhelyeket, ahogy már megszoktuk, de most kínos gondossággal ügyeltünk arra, hogy ne sérüljenek meg a drága berendezések, és minden óvintézkedést megtettünk, hogy ne maradjon utánunk rendetlenség, ami elárulhatta volna ottlétünket. Úgy tűnt, az Igazgató semmit sem vett észre; nagy tehetsége volt ahhoz, hogy vaknak tettesse magát. Aztán eljött a tanévzáró ünnepély, és mi elképedve hallgattuk, ahogy az összegyűlt szülők előtt sugárzó boldogsággal mesélte el az egész történetet: „És mit gondolnak, mit tettek a fiaim?"

Sanderson minden tekintetben gyűlölte a fiúk és a lelkesedésük tárgya között álló bezárt ajtókat. Volt egy fiú, akit annyira érdekelt a témája, amin dolgozott, hogy hajnali kettőkor kilopódzott a hálóteremből, és bement a könyvtárba (álkulccsal, természetesen), hogy olvasson. Az igazgató elkapta, és a rendbontás miatt iszonyú haragra gerjedt (híresen indulatos ember volt, és az egyik vezérelve az volt, hogy „sohase büntess, csak ha dühös vagy"). Ez a fiú meséli a történetet:

A zivatar elvonult. „És mit olvasol, fiam, ebben az órában?" Elmondtam, hogy milyen munkába ástam bele magam, amihez a nappal túl rövid volt. Igen, igen, mondta, megértette. A jegyzeteimre pillantva gondolkodni kezdett. Leült mellém, és beleolvasott. A feljegyzések egy kohászati eljárás kifejlesztéséről szóltak, és ő a felfedezésről, és a felfedezés értékeiről kezdett nekem beszélni, arról a szakadatlan folyamatról, hogy az ember a tudás és az erő felé törekszik, a tudás és létrehozás vágyának jelentőségéről, és arról, hogy mit teszünk itt az iskolában ennek érdekében. Beszélgettünk, vagy inkább ő beszélt majdnem egy órán keresztül ezen a csendes helyen. Ez az óra volt az egyik legnagyszerűbb óra az életemben, amely igen nagy hatást gyakorolt rám... „Menj vissza aludni, fiam! Találunk majd erre időt neked napközben is."

Nem tudom, önök hogy vannak vele, de ezt a történetet olvasva én majdnem sírva fakadtam.

Ahelyett, hogy a legeredményesebb diákok teljesítményét kirakatba téve babérkoszorúkra törekedett volna,

Sanderson legkitartóbban az átlagos és a „buta" fiúk érdekében dolgozott. Ő maga sohasem ejtette volna ki ezt a szót: ha valaki buta volt, az azért lehetett, mert rossz irányba kényszerítették, ezért végtelen türelemmel kísérletezett, hogy valamivel felkeltse az érdeklődésüket... miden fiút névről ismert, és tisztában volt mindenki mentális képességeivel és jellemével... Számára nem volt elég, hogy a többség sikeres legyen. „Egyszerűen nem szeretek senkivel sem kudarcot vallani."

Annak ellenére – vagy talán pont azért –, mert Sanderson nem sokra tartotta a nyilvános vizsgákat, Oundle sikeres volt ezeken is. Wells életrajzának antikvár példányából egy elsárgult újságkivágás hullott ki:

Oxford és Cambridge egyetemeinek felvételi vizsgáin ismét Oundle vezet, 76 felvett jelentkezővel. Shrewsbury és Marlborough a második helyen osztoznak, 49-49 fővel.

Sanderson 1922-ben halt meg, miután már csak nagy kínnal tudta befejezni az összegyűlt tudósoknak tartott előadását a londoni University College-ban. Az elnök, maga H. G. Wells, épp az első kérdezőnek akarta megadni a szót, mikor Sanderson holtan esett a padlóra. Előadása nem búcsúbeszédnek készült, de a közzétett szövegből, mintegy összegzésként és testamentumként, világosan kirajzolódnak Sanderson neveléssel kapcsolatos nézetei, mindaz, amit páratlanul sikeres és szeretett igazgatóként 30 éven át megtanult.

Még mindig a fülembe csengtek e kivételes ember utolsó szavai, amikor becsuktam a könyvet, és elindultam hattyúdalának színhelye, a londoni University College felé, ahol hamarosan nekem kellett megtartanom szerény előadásomat a természettudomány-tanárok konferenciáján.

A témám, egy felvilágosult pap elnöklete mellett, az evolúció volt. Egy analógiát fejtettem ki, abból a célból, hogy a tanárok az iskolákban a diákjaik számára érzékeltethessék az univerzum mérhetetlen korát. Ha a történelem egy-egy évszázadát egy-egy lapra írnánk fel, vajon milyen vastag lenne az univerzum könyve? Egy Fiatal Föld (Young Earth) kreacionista (a 10 000 évnél nem korábban keletkezett – „teremtett" – Földben hívő kreacionista) szemében a világegyetem teljes története beleférne egy vékony könyvecskébe. És mi a tudomány válasza erre a kérdésre? Ahhoz, hogy ugyanilyen arányok mellett a világ egész történetét leírjuk, egy tízmérföldes könyvespolcra lenne szükségünk. Ez jellemzi a tudomány és az egyes iskolák által követett kreacionista tanok közti szakadékot is. Ez az ellentét nem a tudományos tények különböző értelmezésén alapul. A különbség itt akkora, mint egy olcsókönyvtári kiadvány és egy több millió kötetes könyvtár között. Ami Sandersont illeti, ő nemcsak azért nem tanította volna a kreacionista tanokat, mert hibásak, hanem mert az egész kicsinyes, szűk látókörű, egyházi ihletésű, képzelet és költészet nélküli, és egyszerűen unalmas, ha a megdöbbentő, és a gondolatnak szárnyakat adó valósághoz hasonlítjuk.

A tanárokkal elköltött ebéd után meghívtak, hogy vegyek részt a délutáni tanácskozásukon is. Szinte kivétel nélkül aggodalmukat fejezték ki az A-szintű tanterv és a vizsga által okozott feszültség oktatásra gyakorolt negatív hatásai miatt. Egymás után elmondták nekem, hogy bár nagyon szeretnék, nem mernek igazságot tenni az evolúcióval kapcsolatban az osztályaikban. Nem a fundamentalista szülőktől való félelem miatt (ami Amerikában nyomós ok lenne). Egyszerűen csak az A-szintű tanterv miatt, amelyben az evolúciót csak mintegy mellékesen, a tananyag legvégén említik. Ez felháborítóan nevetséges, mert, ahogy az egyik tanár mondta nekem, a nagy amerikai-orosz biológust, Theodosius Dobzhanskyt idézve (aki Sandersonhoz hasonlóan elkötelezett keresztény volt), „a biológiában minden dolognak csak az evolúció fényében van értelme".

Az evolúció nélkül a biológia csak különféle tények gyűjteménye lenne. Mielőtt megtanulnak evolúciós módon gondolkodni, a gyerekek fejében a tanult adatok csak adatok maradnak, és nincs egy fonál, amely összekösse, ami megjegyezhetővé és koherenssé tegye ezeket. Az evolúcióval a legkisebb részletre, az élet tudományának minden zugába éles fény vetül. Nemcsak azt értjük meg, hogy mi az, hanem azt is, hogy miért. Hogyan lehet úgy biológiát tanítani, ha nem az evolúcióval kezdjük? És hogyan nevezheti magát valaki tanult embernek, ha semmit sem tud létének darwini okairól? Időről időre hallom ugyanazt a történetet. Mikor a tanárok meg akarják ismertetni diákjaikkal az élet központi elméletét, a torkukra forrasztják a szót: „Ez benne van a tananyagban? Lesz erről szó a vizsgán?" Szomorúan kell bevallaniuk, hogy a válasz: „nem", és vissza kell térniük az egymástól elkülönült adatok magolásához, ahogy azt az A-szintű vizsgák megkívánják.

Sanderson megpukkadt volna ettől:

Egyetértek Nietzschével, hogy „Az örömteli élet titka az, hogy veszélyesen éljünk." Az örömteli élet aktív élet – nem a boldogságnak nevezett, ostoba, statikus állapot. A lelkesedés, az anarchia, a forradalmiság, a dionüszoszi és démoni energia tüzében égve, a teremtés sürgető szükségletével csordultig telten – így él az, aki feladja a biztonságot és boldogságot a fejlődés és a boldogság kedvéért.

Szelleme továbbra is ott él Oundle-ban. Közvetlen utódja, Kenneth Fisher, egyszer egy iskolavezetőségi ülésen elnökölt, amikor valaki aprókat koppantott az ajtón, majd belépett egy kisfiú: „Kérem, uram, fekete csérek vannak lent, a folyónál!" „Ez a dolog még várhat"— mondta Fisher határozottan az összegyűlt bizottsági tagoknak. Felkelt a székéből, fogta a szemüvegét, és a kis ornitológus társaságában – s egyszerűen nem tudom másképpen elképzelni – Sanderson nyájas, pirospozsgás arcú, sugárzó szellemének kíséretében, kivonult a szobából. Ez az oktatás – és pokolba a rangsorral, a statisztikával, az adatokkal teletömött tantervekkel és a vizsgák végtelen sorával!

Ezt a Fisherről szóló történetet a nagy tehetségű zoológiatanáromtól, Ioan Thomastól hallottam, aki kizárólag azért ment Oundle-ba tanítani, mert csodálta a rég elhunyt Sandersont, és az ő hagyományait szerette volna követni. Eszembe jut egy biológiaóra, amely úgy 35 évvel Sanderson halála után lehetett, és amelyen a hidráról, e folyóvizekben élő kis állatról volt szó. Mr. Thomas megkérdezte egyikünket: „Melyik állat eszik hidrát?" A fiú találgatni kezdett. De Mr. Thomas nem állt meg nála, hanem a következő fiúhoz fordult, és ugyanazt a kérdést tette föl neki. Végül az egész osztályon végigment, és egyre növekvő izgalommal, mindenkit a nevén szólítva, megkérdezte ugyanazt. „Melyik állat eszik hidrát? Melyik állat eszik hidrát?" És mi mindnyájan próbáltuk kitalálni a dolgot. Mire elérkezett a legutolsó fiúhoz, már mindnyájan nagyon vártuk a helyes választ. „Uram, uram, melyik állat eszik hidrát?" Mr.Thomas addig várt, amíg a légy zümmögését is hallani lehetett. Aztán beszélni kezdett, lassan és tagoltan, minden szót megnyomva:

Nem tudom... (Crescendo) Nem tudom... (Molto crescendo) És nem hiszem, hogy Mr. Coulson tudja. (Fortissimo) Mr. Coulson! Mr. Coulson!

Kivágta a másik osztályterembe vezető ajtót, és színpadias módon megszakítva idősebb kollégája óráját, behívta őt a terembe. „Mr. Coulson, tudja ön, hogy melyik állat eszik hidrát?" Nem tudom, hogy volt-e valami összekacsintás köztük, de Mr. Coulson kiválóan játszotta a szerepét: ő sem tudta. Sanderson atyai árnyéka most ismét ott kuncogott a sarokban, és senki sem felejti el közülünk azt az órát. Mert ami számít, az nem a tény, amit megtudunk, hanem az a mód, ahogyan megtudjuk, és amit gondolunk róla. A valódi tanítás nagyon távol áll a mai értékelésőrületben égő vizsgakultúrától.

Sanderson hagyománya, hogy nemcsak a kórusnak, hanem az egész iskolának – a botfülűeket is beleértve – részt kellett vennie a próbákon és az évenkénti templomi éneklésben, szintén túlélte őt, és sok más iskola is átvette ezt. Leghíresebb újítását, a Műhelyhetet ma már nem tartják meg (minden tanévben minden diák egy-egy hétre mentesült minden más feladat alól, hogy idejét a műhelyekben tölthesse el), de az én időmben, az ötvenes években, még mindig szokásban volt. Végül – természetesen – a vizsgákra való készülés kényszere gyűrte le, de ez a csodálatos sandersoni főnix föltámadt hamvaiból. A fiúk, és most már örömmel mondhatom, hogy a lányok is, a tanítási időn túl különféle sportautókat (és off-road gokartokat) állítanak elő, speciális oundle-i stílusban. Minden autót egy diák épít, persze kapnak segítséget, különösen a modern hegesztéstechnika terén. Mikor a múlt héten ellátogattam Oundle-be, találkoztam két fiatallal, egy fiúval és egy lánnyal, akik nemrég végezték el az iskolát, és már két különböző egyetemen tanultak, de még mindig visszajártak, hogy befejezzék az autóikat. Az elmúlt három évben több mint 15 autót vezetett haza büszke alkotója.

Így hát, Mr. Sanderson, Te drága ember, téged már megérintett a halhatatlanság lelkesítő, könnyű szellője, a halhatatlanság egyetlen lehetséges módja, amire értelmes ember vágyhat. Most valósítsuk meg a reformot országszerte, zúzzuk szét ezt az értékelésőrületet, annak minden demoralizáló, gyerekkorromboló vizsgáival, és térjünk végre vissza a tanításhoz!

2.