Richard dawkins az Ördög Káplánja Válogatott tanulmányok

Nehéz lenne túlhangsúlyozni a Watson/Crick utáni genetika hamisítatlan intellektuális izgalmát. Az történt, hogy a genetika az információtechnológia egyik ága lett. A genetikai kód valódi digitális kód, ugyanúgy, ahogyan a számítógépes kód. Ez nem valami halovány analógia, hanem a szó szerinti igazság. Mi több, a számítógépes kóddal ellentétben a genetikai kód univerzális. A modern számítógépeket néhány kölcsönösen inkompatibilis, a processzor chipje által meghatározott gépi nyelv köré építették. A genetikai kód viszont, néhány apró kivételtől eltekintve, azonos minden, a bolygónkon élő teremtmény esetében – a kénbaktériumtól kezdve az óriás mamutfenyőig, a gombától az emberig. Minden élő szervezet, legalábbis ezen a Földön, ugyanolyan „gyártmányú".

A következmények bámulatosak. Mindez azt jelenti, hogy egy szoftver szubrutinját (és egy gén pontosan ez) át lehet másolni az egyik fajból a másikba, amelyben pontosan úgy fog működni, mint ahogy az eredeti fajban működött. Ezért lehetséges, hogy a híres „fagyálló" gén – mely eredetileg egy sarkvidéki halban fejlődött ki – megvédje a paradicsomot a fagykároktól. Ugyanígy, ha egy NASA-programozó egy jó kis négyzetgyökrutint akar beépíteni valamely rakéta vezérlő rendszerébe, egyszerűen kiemelhet egyet egy pénzügyi táblázatkezelő programból. A négyzetgyök ugyanis négyzetgyök, bárhol legyen is. Működni fog az irányítóprogramban csakúgy, mint a pénzügyi táblázatkezelőben.

Honnan ered hát a „transzgenikus" import ellen irányuló zsigeri idegenkedés, amely a teljes elutasításig növekedhet? Az a gyanúm, hogy ez a Watson/Crick előtti félreértésekben gyökerezik. A logikusnak tűnő, ám hibás megokolás szerint egy halból származó fagyálló gén minden bizonnyal „halízzel" párosul. Hogyan lehet ezt a halas jelleget aztán kitörölni? Ráadásul „természetellenes" az, hogy felszeleteljük egy hal génjét, melyet kizárólag egy hal működtetésére „terveztek", és egy idegen paradicsomsejtbe tegyük. Azt persze senki sem gondolja, hogy egy négyzetgyökszubrutinnak pénzügyi „íze" lenne, és ne lehetne egyszerűen berakni egy rakétairányító programba. Az „íz" elképzelés nemcsak ebben az esetben téves, hanem alapvetően és teljes mértékben téves. Az viszont biztató gondolat, hogy a mai fiatalok többsége sokkal jobban ért a számítógépes programokhoz, mint a szüleik, és ők valószínűleg azonnal megértik a lényeget. A jelenkor génmanipulációt érintő luddizmusa valószínűleg természetes módon kimúlik, ha a számítógépes generáció túlsúlyba jut.

Akkor hát teljes mértékben indokolatlanok Károly herceg, Lord Melchett és barátainak aggodalmai? Ezt azért nem mondanám, bár az biztos, hogy jórészt zavarosak és alaptalanok.²⁹ A négyzetgyökanalógia talán nem fair ebben az esetben. Mert mi van akkor, ha a rakétairányító programhoz nem is egy négyzetgyökszubrutin kell, hanem egy másik függvény, amely nem teljesen azonos annak pénzügyi megfelelőjével? Tegyük fel, hogy ahhoz elég hasonló, hogy a fő szubrutint kimásoljuk és felhasználjuk, de néhány részletét még finomítani kell. Ebben az esetben, ha naiv módon, változtatás nélkül ültetjük be a szubrutint, a rakéta el is tévesztheti a célt. A biológiához visszatérve, bár a gének valóban egy digitális szoftver megbízhatóan működő szubrutinjainak számítanak, az organizmus fejlődésére gyakorolt hatásukban nem teljesen megbízhatóak, mivel interakcióba lépnek a környezettel, beleértve a többi gén által teremtett környezetet is. Lehet, hogy a fagyálló gén a hal többi génjével való interakcióban működik optimálisan. Ha egy paradicsom idegen genetikai közegébe helyezzük, elképzelhető, hogy nem fog tökéletesen működni, hacsak nem cselezzük ki valahogy (amit megtehetünk) és nem illesztjük megfelelően a paradicsom meglévő génjeihez.

Mindez azt jelenti, hogy mindkét oldalnak lehet valami igaza, ezért óvatosan kell mérlegelni a kérdést. A genetikusoknak igazuk van, hogy időt és fáradságot spórolunk meg, ha felhasználjuk a darwini természetes szelekció évmilliók alatt végzett kutató-fejlesztő munkájának eredményét, amellyel létrehozta a fagyálló gént (vagy bármit, amit épp keresünk). De a vészmadarak is letehetnék a garast, ha lazítanának álláspontjukon, és az érzelmi alapon történő zsigeri elutasítás helyett racionális érvekkel lépnének föl a mindenre kiterjedő biztonsági próbák érdekében. Egy ilyen követelésnek egyetlen jó hírű tudós sem mondana ellent. Ezek elvégzése teljesen helyénvaló és indokolt nemcsak a genetikailag módosított, hanem minden új termék esetében.

A genetikailag módosított élelmiszerek körül kialakuló megszállott hisztéria legnagyobb, figyelmen kívül hagyott veszélye az, hogy farkast kiáltunk. Attól félek, hogy mivel a zöldmozgalmak nagyhangú génmanipuláció-ellenes figyelmeztetései lufiként pukkannak szét, az emberek veszélyes mértékben közömbössé válnak más, sokkal jelentősebb problémák iránt is. Az antibiotikumoknak ellenálló baktériumok kifejlődése bizonyítottan súlyos veszély. Mégis, e közelgő veszedelem fenyegető lépéseinek hangját elnyomják a genetikailag módosított élelmiszerek főként spekulatív veszélyeivel kapcsolatos jajveszékelések. Pontosabban fogalmazva, a genetikai módosítás, mint minden más módosítás, jó dolog, hajó irányba történik, és rossz dolog, ha rossz irányba. Csakúgy, mint a fajtanemesítés – és mint maga a természetes szelekció – esetében, a trükk az, hogy mindig a megfelelő DNS-szoftvert kell alkalmaznunk. A felismerés, hogy az egész egy szoftver, amely pontosan ugyanazon a nyelven íródott, mint a szervezet „saját" DNS-e, nagy szerepet játszhat a genetikailag módosított élelmiszerekről szóló diszkussziót lehetetlenné tévő zsigeri félelem eloszlatásában.

E félelemhez kívánkozik Carl Sagan egyik általam favorizált mondása. Amikor egy futurológiai kérdést tettek föl neki, azt válaszolta, hogy nincs elég ismerete ahhoz, hogy válaszolni tudjon. A kérdező tovább faggatta, hogy kicsaljon belőle valamit: „És mit mondanak az érzései?" Sagan válasza elévülhetetlen: „Próbálok nem az érzéseimmel gondolkodni." A tudomány társadalmi megítélésében az érzelmekkel való gondolkodás az egyik legfőbb probléma, amellyel fel kell vennünk a harcot. Erre még visszatérek az Etika című részben. Most inkább a genetika huszonegyedik századi jövőjéről szólok egy-két szót, különös tekintettel az emberi géntérkép elkészítésére (Human Genome Project – HGP).

A HGP, amely most már bármelyik pillanatban elkészülhet,³⁰ egy valódi huszadik századi teljesítmény. Kiemelkedő sikertörténet, de alkalmazási területe behatárolt.Vettük az emberi „merevlemezt", és a rajta lévő, 11000101000010000111 stílusban íródott információ minden darabkáját átmásoltuk, függetlenül attól, hogy milyen szerepet töltenek be a szoftver egészében. A HGP-t egy huszonegyedik századi Emberi Embriológiai Projektnek (Human Embryology Project – HEP) kell követnie, amely ténylegesen megfejti a magas szintű szoftverrutinokat, amelyekbe a gépi kódban írt instrukciók be vannak ágyazva. Könnyebb feladat lesz a genomprojektek sorozatát a különféle fajok esetében elvégezni (ilyen az Arabidopsis nevű növény genomprojektje, amelynek befejezését épp e napon jelentették be, amikor e sorokat írom). Ezek könnyebbek és gyorsabbak lesznek, mint a HGP, nem azért, mert más fajok genomjai kisebbek vagy egyszerűbbek, mint a miénk, hanem mert a tapasztalatok növekedésével a tudósok kollektív szakértelme összeadódik, és igen gyorsan növekszik.

E kumulatív fejlődésnek akad egy frusztráló aspektusa is. A technológiai fejlődés jelen üteme mellett – utólagos bölcsességgel – a munka megkezdésének idején még nem is volt érdemes belefogni a géntérkép elkészítésébe. Sokkal jobb lett volna, ha egy darabig nem csinálunk semmit, és csak két évvel ezelőtt látunk neki az egésznek! Valóban, nem kis tett, amit dr. Craig Venter rivális cége végrehajtott. A „soha nem érdemes belefogni" irányelv azonban azért hamis, mert a későbbi technológiák nem vehették volna át a „vezetést" anélkül a tapasztalat nélkül, amelyet a korábbi technológiák kifejlesztése során nyertek.³¹

A HGP hallgatólagosan lefokozza az egyének közötti különbségeket. Pedig az egypetéjű ikrek érdekes kivételével minden ember génkészlete egyedi, ami azt a kérdést veti fel, hogy kinek a genomját mérjék fel a HGP során? Miután egyes méltóságok visszautasították ezt a megtiszteltetést, legyen ez az utca embere, egy véletlenszerűen kiválasztott személy? Vagy egyszerűen egy ismeretlen eredetű emberi sejt klónozásából nyert szövetet vizsgáljanak? A különbség elég nagy lehet. Az én szemem barna, az öné kék. Én nem tudom csővé formálni a nyelvemet, pedig 50% az esélye annak, hogy ön tudja. A nyelv csővé formálását befolyásoló gén melyik változata kerüljön be a közzétett emberi genomba? Milyen a szem kanonizált színe? Erre az lehet az egyik válasz, hogy a „DNS-szöveg" több változatban előforduló betűi esetében a kanonizált genomot „többségi szavazattal" állapítsák meg, úgy, hogy az emberi sokféleséget arányosan lefedő módon válasszák ki a vizsgált alanyokat. Igen ám, de így a diverzitást magát száműzzük a felmérésből.

Ennek ellentéteként az Emberi Genom Diverzitás Projekt (Human Genome Diversity Project – HGDP), amely nemrég kezdődött el, éppen azokra a viszonylag kis számú nukleotidhelyekre koncentrál, amelyek emberről emberre, csoportról csoportra változnak. Mellékesen szólva, ezen eltérések meglepően kis hányada okozza a rasszok közötti különbségeket, amire a különféle etnikai csoportok szószólói sajnos elfelejtették felhívni az emberek figyelmét, különösen Amerikában. Ők inkább politikai tiltakozó mozgalmat szerveznek a szerintük kizsákmányoló projekt ellen, melyet az eugenika szennyével mocskoltak össze.

Az emberi génváltozatok tanulmányozása hatalmas gyógyászati eredményeket hozhat. Idáig szinte minden orvosi rendelvény abból a feltételezésből indult ki, hogy a betegek nagyjából egyformák, és hogy minden betegségnek megvan a maga optimális gyógymódja. E tekintetben a jövő orvosai inkább az állatorvosokhoz hasonlítanak majd. Bár egyetlen fajjal foglalkoznak, genotípusokra oszthatják majd e fajt, ahogy az állatorvosok fajokra osztják a pácienseiket. A vérátömlesztés esetében az orvosok már ma is alkalmaznak néhány genetikai típust (OAB, Rh) stb. A jövőben a betegek személyes „kartotékjai" számos genetikai teszt eredményeit is tartalmazzák majd: a teljes genetikai térkép a belátható jövőben még túlságosan drága lenne, de a genom variábilis részének idővel egyre nagyobb hányada lesz hozzáférhető – sokkal, sokkal több, mint a mai vércsoport szerinti osztályozás. Ennek azért van jelentősége, mert lehet, hogy bizonyos betegségek esetében éppannyi optimális kezelési módszer létezik, mint ahány változata van a kérdéses genetikai helynek, vagy még inkább, mert a genetikai helyek kölcsönhatása befolyásolhatja az adott betegségekre való hajlamot.

Az emberi genom sokféleségének másik fontos felhasználási területe a törvényszéki orvostan. Mivel a DNS éppen úgy digitális, mint a számítógép bájtjai, a genetikai ujjlenyomat sok-sok nagyságrenddel pontosabb és megbízhatóbb lehet, mint az egyén azonosításának bármely más eszköze, beleértve a közvetlen, arcról való felismerést is (az esküdtek azon zsigeri meggyőződése ellenére, hogy a szemtanú vallomása minden bizonyítéknál megbízhatóbb). Mi több, a személy azonosságát egy aprócska vér-, veríték- vagy könnynyomból (vagy nyálból, ondóból, szőrzetből) is meg lehet állapítani.

A DNS-vizsgálatokra épülő bizonyítékokat sokan ellentmondásosnak tartják, ennek okát szeretném néhány szóval megvilágítani. Először is, az emberi hibák, tévedések leronthatják a módszer pontosságát. De ez minden bizonyítékra igaz. A bíróságok nagy figyelmet fordítanak arra, hogy ne keverjék össze a mintadarabokat, és ennek az óvatosságnak ma egyre nagyobb jelentősége lesz. A DNS-ujjlenyomat minden ésszerű kételyen messze-messze túl képes bebizonyítani, hogy egy vérfolt az adott embertől származik-e, vagy sem. Persze mindig a megfelelő vérfoltot kell vizsgálni.

Másodszor, elvben bármilyen elképzelhetetlenül kicsi szám is jelzi a véletlen genetikai azonosság esélyét, elképzelhető, hogy egyes genetikusok és statisztikusok számításai meglehetősen eltérő valószínűségeket mutatnak ki. Idézek a Szivárvány bontás című könyvemből (5. fejezet, amely laikusoknak szóló nyelven fejti ki a DNS-ujjlenyomat lényegét).³²

Az ügyvédek azonnal lecsapnak, ha nézetkülönbségen kapják a szakértő tanúkat. Ha két genetikust idéznek be a tanúk padjára, és felszólítják őket, hogy becsüljék meg a téves azonosítás valószínűségét a DNS-bizonyíték esetében, az első mondhat egymilliót az egyhez, míg a másik csak százezret az egyhez. „AHA! No lám! A szakértők nem értenek egyet! Esküdt hölgyek, esküdt urak, mennyire bízhatunk meg a tudományos módszerekben, ha maguk a szakértők is tízszeres különbséggel tudják csak megadni az egyik tényezőt? Nyilvánvalóan nem tehetünk mást, mint hogy szőröstől-bőröstül elvetjük az egész bizonyítékot.”
De ... a véleménykülönbségük arra korlátozódik, hogy a téves azonosítás lehetősége hiper-mega-csillagászatian alacsony, vagy egyszerűen csak csillagászatian. Az esély semmiképpen sem olyan szokásosan alacsony, mint ezer az egyhez, hanem akár milliárdos szintekről is beszélhetünk. A téves azonosítás esélye még a legóvatosabb becslés szerint is mérhetetlenül kisebb, mint a szokásos felsorakoztatásos azonosítás esetében. „Bíró úr, vaskos méltánytalanság az ügyfelemmel szemben egy mindössze húsz embert felvonultató azonosítás. Legalább egymillió emberből álló sort követelek!"³³
Most folyik a vita egy országos adatbankról, amelyben minden állampolgár DNS-ujjlenyomatát tárolnák (persze csak a gének egy részéről: a teljes genommal túllőnénk a célon, és rettentő drága lenne). Én nem hiszem, hogy ez egy baljóslatú, „nagy testvéres" elgondolás lenne (és már meg is írtam az orvosomnak, hogy önként jelentkezem kísérleti tengerimalacnak arra az 500 000 alanyon végzett vizsgálatra, amelyet most készítenek elő). De vannak azért veszélyei is ennek, a személyes szabadság szemszögéből nézve. Ha betörnek a házunkba, a rendőrség (a hagyományos, régi módszerekkel) rutinszerűen ellenőrizni fogja az ujjlenyomatokat. Az ott lakók kizárása érdekében szükségük van a családtagok ujjlenyomatára is, és ennek általában szívesen vetik alá magukat az emberek. Nyilvánvaló, hogy a DNS-ujjlenyomat esetében is ugyanezt az elvet kell követni, de ha nincs nemzeti adatbázis, sokan nem akarnák ezt a vizsgálatot. Feltehetően egy hagyományos, régi típusú, nemzeti ujjlenyomattár ellen is tiltakoznának, de ennek nincs gyakorlati jelentősége, mert túl sok időt venne igénybe az ujjlenyomatok összevetése. A DNS-ujjlenyomat nem vet föl ilyen nehézségeket. A számítógép hatalmas adatbázisból is gyorsan kikeresné az egyezéseket.

Milyen természetűek akkor a felmerülő emberjogi problémák? Akiknek nincs rejtegetnivalójuk, azoknak nincs is mitől tartaniuk? Talán így van, de sok embernek mégis jogos indokai vannak arra, hogy elrejtse a róla szóló információkat, ha nem is a törvény, de a többi ember elől. Minden korosztályban meglepően nagy azoknak a száma, akik genetikailag nem kapcsolódnak ahhoz az emberhez, akit az apjuknak gondolnak. Finoman fogalmazva, nem biztos, hogy a DNS-vizsgálatok perdöntő eredménye hozzájárulna boldogságuk fokozásához. Ha létezne egy nemzeti adatbázis, nehéz lenne kizárni a jogosulatlan hozzáférés lehetőségét. Ha egy szenzációhajhász bulvárlap kiszimatolná, hogy a hercegi rang hivatalos várományosát valójában az erdőkerülő nemzette, a Címerügyi Testület megrökönyödése legfeljebb mulattató lenne. De a teljes népesség esetében könnyű elképzelni a szabadon hozzáférhető apasági információk okozta családi háborúságokat és szenvedést. Ámbár a nemzeti DNS-adatbázis léte nem sokat változtatna a helyzeten. Egy féltékeny férj már ma is megteheti, hogy kis nyál- vagy vérmintát vetet az állítólagos gyermekétől, és összehasonlíttatja a sajátjával. Ezzel bebizonyíthatja azt, amit már amúgy is gyanított, hogy nem ő a vér szerinti apa. Egy nemzeti adatbázis ehhez csak annyit tenne hozzá, hogy a teljes férfilakosság gyors átvizsgálásával azt is meg lehetne állapítani, hogy ki is az igazi!

Általánosabban szólva, az emberi sokféleség vizsgálata az egyik a között a néhány dolog között, amelynél jó (bár szerintem nem perdöntő) okkal lehet ellenezni a tudás elfogulatlan keresését: annak a nagyon kis számú területnek az egyike, amelyet jelenleg jobb, ha figyelmen kívül hagyunk. Lehet, hogy a huszonegyedik század végére az orvosok képesek lesznek arra, hogy a fogantatás pillanatában megmondják, ki, mikor, milyen okból fog meghalni. Jelenleg az ilyen determinisztikus előrejelzés csak az olyan gének hordozóinál lehetséges, mint amilyen a Huntington-kór.³⁴ A többiek esetében a biztosítási matematikusok csak egy bizonytalan statisztikai előrejelzést tudnak adni, amit a dohányzásra, az italfogyasztásra és egy gyors orvosi vizsgálatra alapoznak. Az egész életbiztosítási üzlet azon alapszik, hogy az ilyen becslések bizonytalanok és statisztikai jellegűek. Azok, akik idős korban halnak meg, támogatják azokat (azok utódait), akik fiatalon. Ha eljön a nap, amikor a determinisztikus előrejelzés (a Huntington-kór kimutatásával együtt) általánossá válik, az életbiztosítás, ahogy ma ismerjük, romjaiba dől. Ezt a problémát meg lehet oldani (feltehetően egy általános, kötelező életbiztosítással, ahol nem vizsgálják az emberek veszélyeztetettségét). A szorongást azonban, ami minden embert kísér majd, már sokkal nehezebb lesz feloldani. A dolgok mai állása szerint mindnyájan tudjuk, hogy meg fogunk halni, de legtöbbünk nem tudja, hogy mikor, így nem érzi úgy, hogy halálra van ítélve. Ez megváltozhat, és a társadalomnak fel kell készülnie az abból adódó a nehézségekre, hogy az emberek nagy küzdelmek árán megpróbálják lelkiállapotukat e helyzethez igazítani.

Etika

Már az előzőekben is érintettem néhány etikai kérdést. A tudománynak nincs módszere arra, hogy eldöntse, mi etikus, és mi nem. Ez a társadalomra és az egyénre tartozik. De a tudomány tisztázhatja a felteendő kérdést és a zavaró félreértéseket. Ennek végeredménye általában a gyakorlatias „nem lehet kétféleképpen csinálni" típusú érvelés szokott lenni. Öt példát mutatok be, mielőtt a „tudomány és etika" témakör a szokásostól eltérő kifejtésébe kezdenék.

A tudomány nem képes megmondani, hogy az abortusz rossz-e vagy sem, de azt igen, hogy az az (embriológiai) kontinuum, amely varrat nélkül kapcsolja a nem érző magzatot az érző felnőtthöz, analóg azzal az (evolúciós) kontinuummal, amely az embert a többi fajhoz köti. Ha az embriológiai kontinuum még inkább varrat nélkülinek tűnik, ez csak azért lehet, mert az evolúciós kontinuumot szétszaggatta a véletlenszerű kihalások sora. Nem szabad, hogy az etika alapvető elvei a kihalás esetlegességén alapuljanak.³⁵ Mint mondtam, a tudomány nem tudja megmondani, hogy az abortusz gyilkosság-e, de figyelmeztethet arra, hogy következetlenek vagyunk, ha az abortuszt gyilkosságnak tartjuk, de egy csimpánz megölését nem. Nem lehet kétféleképpen megítélni.

A tudomány nem tudja megmondani, hogy szabad-e egy teljes emberi lényt klónozni. De azt megmondhatja, hogy egy Dolly-típusú klón tulajdonképpen egy ikertestvér, akinek más a kora. Azt is megmondja, hogy ha tiltakozunk az emberek klónozása ellen, nem hozhatunk fel olyan érveket, hogy „a klónnak nem lenne teljes személyisége", vagy „a klónnak nem lenne lelke". A tudomány nem képes megmondani, hogy van-e bárkinek is lelke, de azt igen, hogy ha a normális egypetéjű ikreknek van, akkor a Dolly-típusú klónoknak is van.³⁶ Erről nem lehet kétféleképpen vélekedni.

A tudomány nem tudja megmondani, hogy az őssejtek klónozása „tartalék szervek" előállítása céljából jó-e vagy rossz. De fel tudja tenni a kérdést nekünk, hogy vajon az őssejtklónozás mennyiben esik más erkölcsi megítélés alá, mint a szövettenyésztés, amely már régóta elfogadott gyakorlat. A szövettenyésztés évtizedek óta a rákkutatás legfőbb támasza. A híres HeLa-sejtvonalat, amely eredetileg Henrietta Lackstól származik, 1951 óta tenyésztik a világ minden laboratóriumában. Egy tipikus laboratórium, mondjuk a University of California laboratóriuma, 48 liter HeLa-sejtet termel naponta, amit az egyetem kutatói rutinszerűen használnak fel. A HeLa-sejtek teljes napi mennyisége tonnákra tehető – mindez Henrietta Lacks gigantikus klónja. Ebben a fél évszázadban, amióta ez a tömegtermelés beindult, még senki sem tiltakozott ellene. Azoknak, akik az őssejtkutatások betiltásáért agitálnak, el kell magyarázniuk, hogy miért nem ellenzik a HeLa-sejtek tömegtermelését is. Ezt nem lehet kétféleképpen csinálni.

A tudomány nem mondja meg, hogy helyes-e megölni Maryt, hogy megmentsék a vele összenőtt ikertestvérét, Jodie-t (vagy hogy helyes-e mindkettőt hagyni meghalni).³⁷ De azt megmondja, hogy a méhlepény valódi klónja annak a bébinek, akit táplál. Teljes joggal „ferdíthetnénk" bármely placenta történetét úgy, hogy az tulajdonképpen az általa táplált csecsemő ikerpárja, amit aztán kidobnak, miután betöltötte szerepét. Valószínű, hogy senki sem érzett még kísértést arra, hogy a méhlepényét Marynek nevezze el; de ugyanezzel az erővel megkérdőjelezhető annak az érzelmi bölcsessége is, aki ezt a nevet egy szív és tüdő nélküli, csupán primitív aggyal rendelkező sziámi ikernek adta. Ha most valaki „csúszós lejtőt" vagy „a későbbi bajok alattomos kezdetét" látja mindebben, gondolja meg a következőket.

1998-ban egy televíziós konyhaművész új ínyencséget „szolgált fel" a képernyőn: emberi méhlepényt.

Gyöngyhagymával hirtelen kisütötte a placentaszeleteket, és a kétharmadát pürévé keverte. A maradékot brandyvel flambírozta, majd zsályával és zöld citrom levével ízesítette. A méhlepényhez tartozó bébi családja húsz barátjukkal együtt mindezt megette. Az apa olyan ízletesnek találta az egészet, hogy tizennégy adaggal fogyasztott.

Az újságok az eseményt mint mókát tálalták. Ámbár azoknak, akik a csúszós lejtők miatt aggódnak, fel kell tenniük a kérdést, hogy ez a televíziós vacsora miért nem számított kannibalizmusnak? A kannibalizmus az egyik legrégibb és legerősebb tabunk, és a „csúszós lejtő" és „későbbi bajok alattomos kezdete" stílusú érvekkel vitatkozók jobban tennék, ha komolyan vennék e tabu legenyhébb megszegését is. Azt gyanítom, hogy ha a televíziós főnökök eleget tudtak volna ahhoz, hogy megértsék: a placenta a baba valódi klónja, sohasem engedték volna képernyőre ezt a vacsorát, különösen most, a Dolly-gerjesztette klónozásviták közepén. A dolgokat nem lehet kétféleképpen megítélni.

Végül, eléggé sajátos szemszögből szeretnék a tudomány és az etika kérdésköréhez nyúlni: a tudományos igazság etikai megítéléséről szólok. Azt állítom, hogy az objektív igazság néha éppolyan védelemre szorul, mint amennyit a személyiségi jog ad az egyének számára. Vagy legalább azt kellene kimondani, hogy a kereskedelmi jogot egy kicsit több képzelőerővel kell alkalmazni. Először tehát erről szólok, Károly herceg legújabb felhívásához kapcsolódva, aki közpénzt követelt az „alternatív orvoslás" terén végzett kutatások támogatására.

Ha egy gyógyszergyár reklámozni kívánja a fejfájás-csillapító tablettáját, először kettős vak kísérleti körülmények között kell bizonyítania, hogy a tabletta valóban csillapítja a fejfájást. A kettős vak kísérlet azt jelenti, hogy sem a betegek, sem a kísérlet végrehajtói nem tudják, hogy melyik beteg kapott gyógyszert, és kontrollként melyik kapott placebót. Ha a tabletta nem megy át ezen a teszten – ha számos fárasztó kísérlet ellenére nem lehet megkülönböztetni a semleges placebótól –, azt hiszem, a gyógyszergyárnak fel kell készülnie egy kereskedelmi jog alapján lefolytatott vizsgálatra.

A homeopátiás gyógyszerek nagy üzletet jelentenek, és úgy hirdetik ezeket, hogy többféle módon is hatékonyak, bár még sohasem bizonyították be, hogy bármilyen hatásuk is lenne. Személyes beszámolókat már sokat hallottunk, de ez nem bizonyíték, mivel a placebohatásnak óriási ereje van. Pontosan ez az, amiért az „ortodox" gyógyszereket kötelező kettősvak próbákon tesztelni.³⁸

Ezzel nem akarom azt mondani, hogy minden, úgynevezett alternatív orvosi eljárás ugyanolyan haszontalan, mint a homeopátia. Amennyire ismerem ezeket, néhány közülük hatásos lehet. De hatékonyságukat be is kell bizonyítani kettős vak placebokontrollos vagy valami ezzel egyenértékű kísérleti helyzetben. Ha pedig átmennek ezen a vizsgán, semmi okunk rá, hogy továbbra is „alternatív" orvoslásnak nevezzük ezeket, hiszen a medicina fő áramlatának részévé válnak. Ahogy a kiváló újságíró, John Diamond nemrég a The Independent hasábjain oly megindítóan írta (mint oly sok más, rákban haldokló betegben, kegyetlen módon benne is hamis reményeket ébresztett egy sor tetszetős sarlatánság):

Valójában nincs olyan, hogy alternatív orvoslás; csak olyan orvoslás van, ami működik és olyan, ami nem ... Nincs alternatív pszichológia vagy anatómia, vagy idegrendszer, mint ahogy Londonnak sincs alternatív térképe, amely megengedné, hogy Chelsea-ből úgy jussunk el Battersea-be, hogy közben nem kelünk át a Temzén.

De ezt a fejezetet ennél jóval radikálisabb hangon kezdtem el. Ki akartam terjeszteni a rágalmazás fogalmát úgy, hogy azok a hazugságok is beleessenek, amelyek talán nem ártanak az egyénnek, de az igazságnak magának igen. Úgy húsz évvel ezelőtt, jóval korábban, minthogy Dolly megmutatta volna, mindez lehetséges, megjelent egy olyan könyv, amely részletekbe menően taglalta, miként klónoztatta magát egy gazdag dél-afrikai ember, egy Darwin álnevű tudós segítségével. Sci-fiként a mű ellen nem emelhettek volna kifogást, de mindezt valós tényként adták el. Dr. Derek Bromhall beperelte a szerzőt és a kiadót, arra hivatkozva, hogy tudományos hírnevének súlyos károkat okozott az, hogy őt is idézték a nevezett könyvben. Az én álláspontom az, hogy a dr. Bromhall hírnevén esett csorbától függetlenül sokkal jelentősebb az a kár, ami a tudományos igazságon esett.

Azóta ezt a könyvet elfelejtették az emberek, és én is csak példaként hoztam fel. Nyilvánvaló, hogy ezt az elvet általánosan is ki szeretném terjeszteni a tudományos igazság minden szándékos hamisítására és félremagyarázására. Miért kellene Derek Bromhallnak bebizonyítania, hogy személyes sérelem érte, amikor eljárhatnánk egy könyv ellen azért is, mert felelőtlenül hazugságokat terjesztett a világegyetemről? Mint az eléggé nyilvánvaló, nem vagyok jogász; de ha az volnék, nem érezném állandó szükségét annak, hogy a dolgokban azt keressem, vajon egyes emberek jogai sérültek-e vagy sem, hanem inkább azon igyekeznék, hogy az igazságot magát védjem. Nincs kétségem afelől, hogy erre azt mondanák – amiről magam is meg vagyok győződve –, nem a tárgyalóterem a legalkalmasabb hely erre. De tágabb értelemben, ha azt kérnék tőlem, hogy egyetlen kifejezéssel jellemezzem szerepem mint a tudományos ismeretterjesztés professzora, azt hiszem, az elfogulatlan igazság ügyvédje meghatározást használnám.

1.5

Esküdtbíráskodás³⁹

Az esküdtbíróság valószínűleg az egyik legrosszabb jó gondolat, ami valaha is létezett. Kitalálóit aligha érheti vád: még azelőtt éltek, mielőtt a statisztikai mintavétel és a kísérleti körülmények általános elveit tisztázták volna. Nem voltak tudósok. Most egy analógia segítségével fejtem ki mondanivalómat, és ha a végén valaki azon az alapon utasítja el érveimet, hogy az emberek nem ezüstsirályok, akkor bizonyára nem sikerült jól elmondani, amit akartam.

A felnőtt ezüstsirálynak élénksárga a csőre, s ennek végén feltűnő piros pötty ékeskedik. A kicsik megcsipkedik ezt a piros pontot, s ez arra készteti a szülőket, hogy ételt öklendezzenek fel nekik. Niko Tinbergen Nobel-díjas zoológus, régi oxfordi mesterem, egy sorozat kartonból készült sirályfejet állított a tojásból kikelt fiókák elé, melyeket más-más színű és formájú csőrrel és más-más színű pöttyel láttak el. Tinbergen minden szín- és formakombináció esetében megmérte a sirályfiókák preferenciáját, oly módon, hogy megszámolta, adott idő alatt hányszor csipkedték azt meg. Arra kereste a választ, hogy vajon a sirályfiókák preferenciája beépített-e az olyan hosszú sárga dolgok iránt, melyeknek a végén piros pont van. Ha igen, ez arra utalna, hogy a gének gondoskodnak a részletes ismeretekről a fiatal madarak számára arról a világról, amelyben éppen kikelnek – a világról, amelyben az étel egy felnőtt ezüstsirály csőréből jön.

Most ne foglalkozzunk a kísérlet miértjével, és az eredményével sem. Inkább azt gondoljuk át, milyen módszert alkalmazzunk, hogy az eredmény korrekt legyen, és elkerüljük a ránk leselkedő csapdákat. Így olyan általánosítható elvekhez jutunk, amelyek éppúgy vonatkoznak az ember által felállított bíróságokra, mint a sirályfiókákra.

Először is nyilvánvaló, hogy egynél több fiókát kell vizsgálnunk. De hányat? Kettő elég? Nem, és még a három sem, és innen már statisztikai szemlélettel kell gondolkodnunk. Egyszerűsítsük le a dolgokat. Tegyük fel, hogy ebben a kísérletben csak a sárga csőrön lévő kék és piros pöttyöket hasonlítjuk össze, melyeket mindig szimultán mutatunk meg. Ha csak két fiókát tesztelünk egymástól függetlenül, tegyük fel, hogy az első a pirosat választja. Ennek véletlenszerű esélye 50%. Most tegyük fel, hogy a második fióka is a pirosat választja. Ennek a véletlenszerű valószínűsége szintén 50%, még akkor is, ha a madár színvak lenne. 50% tehát annak az esélye, hogy két véletlenszerűen választó fióka ugyanazt választja (vagyis a négy lehetőség – piros-piros, piros-kék, kék-piros, kék-kék – fele). De három fióka sem elég. Ha leírjuk az összes lehetőséget, azt találjuk, hogy kizárólag a szerencse alapján 25%) a valószínűsége az egyöntetű ítéletnek. Huszonöt százalék esély arra, hogy helytelen okból egyöntetű következtetésre jussunk, elfogadhatatlanul magas.

Mi a helyzet akkor tizenkét becsületes és tiszteletre méltó fióka esetén? Hát, igen. Ha tizenkét fiókának egymástól függetlenül ajánljuk fel a két alternatíva közti választás lehetőségét, a véletlenül meghozott azonos ítélet esélye 1:1024-hez, ami kielégítően csekély valószínűség.

Most azonban tegyük fel, hogy tizenkét fiókánkat nem egymástól függetlenül vizsgáljuk, hanem együtt, egy csoportban. Vegyünk tizenkét csipogó fiókát, és a kavargó csoport közepén eresszünk le egy piros pöttyös és egy kék pöttyös csőrű bábut, melyekre egy-egy automatikus csipkedésszámláló berendezést szereltünk. Most tegyük fel, hogy a fiókakollektíva 532-szer csipkedi meg a piros pöttyös csőrt, a kéket pedig egyszer sem. Vajon ez a jelentős különbség azt bizonyítja, hogy a tizenkét fióka jobban szereti a pirosat? Egyáltalán nem. A csipkedések száma nem független adat. Lehet, hogy a fiókák hajlamosak rá, hogy utánozzák egymást (mint ahogy hajlamosak a „célkövetésre" is). Ha az egyik fióka történetesen a pirosat csípte meg először, lehet, hogy a többiek utánozzák őt, és az egész fiókacsapat őrjöngő utánzó csipkedésben tör ki. Ami azt illeti, a házityúkok csibéi pontosan ezt csinálják, és nagyon valószínű, hogy a sirályfiókák is ezt teszik. De ha mégsem, még akkor is fennáll az a tény, hogy ezek az adatok nem függetlenek, ezért a kísérlet nem lehet érvényes. Szigorúan véve tizenkét fióka egyenértékű egyetlen fiókával, és csipkedéseik – legyenek bármely számosak – annyit érnek, mint egyetlen csippentés: mindez csupán egyetlen független eredményhez vezet.

Visszatérve az esküdtszékhez, miért jobb a tizenkét ítélkező az egynél? Nem azért, mert így bölcsebbek, többet tudnak, vagy gyakorlottabbak az ésszerű megokolásban. Biztosan nem, és még ott a bosszúvágy is. Gondoljunk azokra a mérhetetlen károkra, melyeket értelmetlen becsületsértési ügyekben hozott ítéleteikkel okoztak a bíróságok. Gondoljuk csak meg, hogyan hozzák ki az álszent, ripacskodó jogászokból a legrosszabbat. A tizenkét bíró csak azért jobb az egynél, mert többen vannak. Ha egyetlen bíróra bíznánk az ügyeket, az olyan lenne, mintha egyetlen fióka viselkedéséből ítélnénk meg az összes ezüstsirály viselkedését. Tizenkét fej azért jobb egy fejnél, mert a tények tizenkétszeres értékelését reprezentálja.

De ahhoz, hogy ez az érv működjön, a tizenkét értékelésnek valóban egymástól függetlennek kell lennie. Ami persze nincs így. A tárgyalóterembe zárt tizenkét férfi és nő olyan, mint a tizenkét főből álló fiókacsapat. Nem biztos, hogy valóban egymást utánozzák, de lehetséges. Ez elég ahhoz, hogy érvénytelenítsünk egy elvet, miszerint az esküdtszék többet ér, mint egyetlen bíró.

A gyakorlatban – ezt már jól dokumentálták, és saját emlékeimre támaszkodva is állíthatom, mivel voltam olyan szerencsétlen, hogy három esküdtszékben is szolgáltam – az esküdtszékek egy vagy két hangadó erőteljes hatása alatt állnak. Nagyon nagy a nyomás, hogy azonosuljunk az egyhangúlag hozott ítélettel, ami még inkább aláássa a független adatok elvét. A bírák számának növelése nem segít, vagy csak keveset (ha az elvet szigorúan vesszük, semmit sem). Amit növelnünk kellene, az a független ítélkező egységek számának növelése.

Furcsamód a bizarr, amerikai stílusú televíziós ítélkezés valódi lehetőséget villant fel az esküdtbíráskodás továbbfejlesztésére. Az olyan ügyek során, mint amilyen a Louise Woodward-⁴⁰ vagy az O. J. Simpson-ügy volt, szó szerint ezrek követték figyelemmel a bizonyítékokat országszerte, éppolyan szorgalommal, mint ahogy azt az esküdtszék tette. A tömeges betelefonálás igazságosabb ítélethez vezethet, mint az esküdtszék. De sajnos az újságok cikkei, a rádiós talk-shaw-k és a közönséges pletyka megsértenék az adatok függetlenségének elvét, és máris visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk. A tárgyalások közvetítésének minden esetben szörnyű következményei lettek. A Louise Woodward-tárgyalás kezdetén a helyesírási és nyelvtani hibáktól hemzsegő gonosz internet-hozzászólások következtében – melyeket a hírhajhász újságírók azonnal megszellőztettek – a szerencsétlen vezetőbírónak meg kellett változtatnia a telefonszámát, és testőrt kellett fogadnia.

Lehet javítani ezen a rendszeren? Vajon jobb lenne, ha a tizenkét esküdt tizenkét, egymástól elkülönített helyen lenne, és álláspontjaikat külön-külön kérdeznék ki, hogy ezáltal valóban független adatokhoz jussanak? Ha valaki ezt azért ellenzi, mert bizonyára lennének olyanok, akik nem tudnák megfogalmazni a gondolataikat, vagy túl ostobák ahhoz, hogy meghozzák az ítéletüket, felmerül a kérdés, hogy az ilyen embereket miért engedik egyáltalán az esküdtszék közelébe. Lehetne hivatkozni a kollektív bölcsességre is, amely a téma egy asztal körül történő, közös kivesézésében gyökerezik. De ez továbbra sem elégíti ki az adatok függetlenségének elve által támasztott kívánalmakat.

Akkor minden esetet két különálló bíróságnak kellene megítélnie? Vagy háromnak? Vagy tizenkettőnek? Ez túl drága lenne, legalábbis akkor, ha mindegyik esküdtszék tizenkét tagból állna. Két hattagú bíróság, vagy három négytagú bíróság valószínűleg javítana a jelen helyzeten. Vajon nincs mód arra, hogy összemérjük az ilyen alternatív lehetőségek érdemeit, vagy az esküdtbíráskodás és az egyedüli bíró által hozott ítélet értékét?

De igen, van. Én ezt a két ítélet egybehangzósági tesztjének fogom hívni. Ez azon az elven alapszik, hogy ha egy döntés érvényes, két független próbálkozásnak is ugyanazt az eredményt kell hoznia. Próbaképpen megfinanszíroznánk, hogy két független bíróság tárgyalja ugyanazt az ügyet, és az esküdtszék tagjainak tilos lenne a másik esküdtszék tagjaival beszélniük. A végén a két esküdtszéket két, egymástól elszigetelt helyiségbe zárnánk, és megnéznénk, hogy ugyanazt az ítéletet hozzák-e, vagy sem. Ha nem, egyik ítélet sem bizonyult minden ésszerű kétséget kizárónak, és ez jogos kételyeket vetne fel az esküdtrendszerrel kapcsolatban.

Ahhoz, hogy az egyetlen bíró által hozott ítéletek kísérleti összehasonlítását elvégezhessük, két gyakorlott bírót kell választanunk, akik ugyanazt az esetet tárgyalják, és ítéletük meghozatala előtt nem beszélhetnek egymással. Amelyik rendszer adott számú kísérlet után több egybehangzó ítéletet hoz, az a jobb rendszer, legyen ez az esküdtbíróság vagy az egyedül ítélkező bíró. Ha az egybehangzósági arány elég magas, még némi bizalmunk is lehet benne a jövőre tekintve.

Fogadna valaki arra, hogy két független esküdtbíróság ugyanazt az ítéletet hozná a Louise Woodward-esetben? Vagy el tudna-e valaki képzelni akár még egy olyan esküdtszéket, amely ugyanazt az ítéletet hozná az O. J. Simpson-ügyben? Két bíró viszont szerintem nagyobb valószínűséggel érne el magas pontszámokat az egybehangzósági teszten. Ha valami súlyos bűnténnyel vádolnának, a következőképpen szeretném az ügyem tárgyalását. Ha tudom, hogy bűnös vagyok, egy széthúzó esküdtszék elé szeretnék kerülni – minél tudatlanabb, előítéletesebb, szeszélyesebb, annál jobb. De ha ártatlan vagyok, és a független döntéshozók ideális rendszere nem elérhető, kérem, hogy egyetlen bíró ítélkezzen felettem!

1.6

Kristálygömb és a kristálytiszta igazság⁴¹

Az egyik ünnepelt filmsztár „fürdéskor minden alkalommal négy kvarckristályhasábot helyez a fürdőkádjába". Ez bizonyára valamilyen misztikus kapcsolatban áll a meditáció következő receptjével:

A meditációs szobában elhelyezett négy kvarckristályt úgy kell „programozni", hogy lágy, szerető, pihentető kristályenergiát sugározzon a meditációs csoport minden tagjára. A kvarckristályok így pozitív kristályenergia-mezőt generálnak, amely mindenkit körülölel a teremben.

Az ilyen nyelvezet trükkösen átverős. Eléggé „tudományosnak" hangzik ahhoz, hogy rászedje az ártatlanokat. A „programozás" olyan dolog, amit a számítógéppel szoktak végezni. De a szó semmit sem jelent, ha kristályokra vonatkoztatjuk. Az „energia" és a „mező" a fizika pontosan meghatározott fogalmai. De nincs olyan dolog, hogy „szerető" vagy „kristály-" energia, legyen az pozitív, vagy sem.⁴²

A New Age tana azt is javasolja, hogy tegyünk egy kvarckristályt a vizeskancsónkba. „Hamarosan te is élvezheted kristályvized szikrázó tisztaságát." Lássuk, hogyan működik ez a trükk! Az, aki nincs tisztában a világ valóságával, egyfajta „költői" asszociáció útján a „kristálytiszta vízre" gondolhat. De ennek pont annyi értelme van, mintha valaki a (ragyogó) elme fénye mellett próbálna meg olvasni, vagy (kemény) rábeszéléssel próbálná a paplan alatt az erekcióját elősegíteni.

Következő alkalommal, ha megfázott, próbálja ki a következőt: vegye kézbe a személyes kvarckristályát, vizualizáljon sárga fényt, és sugározza át rajta. Ezután tegye a kristályt egy kancsó vízbe, és másnap igyon ebből a vízből kétóránként egy-egy csészével. El fog ámulni az eredménytől!

Ha megfáztunk, kétóránként vizet inni amúgy is jó gondolat. Ha kvarckristályt is teszünk a vízbe, az nem ront a helyzeten. A sárga fény „vizualizálása" pedig sem a kristály, sem a víz összetételén nem változtat.

Az ehhez hasonló áltudományos badarságok zavarba ejtően nagy súllyal vannak jelen korunk kultúrájában. Példáimat azért korlátoztam a kristályokra, mivel valahol meg kell húzni a határt. De a „csillagok éneke" ugyanúgy megtenné, mint az „angyalok", vagy a „csakrák", a „telepátia", a „kvantumgyógyítás", a „homeopátia" vagy a „varázspálca". Az emberi hiszékenységnek nincs határa. Tanulékony, könnyen rászedhető fejőstehenek vagyunk, a kuruzslók és sarlatánok önkéntes áldozatai, akiknek készséggel tejelünk, hogy ők minél gazdagabbak legyenek. Bárki jól élhet abból, ha prostituálja a tudomány nyelvét – és csodáját.

De hát ez az egész – a kristálygömbbámulás, a csillagjegyek, a születési hónapra utaló kövek, és a többi – nemcsak ártatlan tréfa? Ha az emberek olyan zagyvaságban akarnak hinni, mint az asztrológia vagy a kristályok gyógyító ereje, miért ne tehetnék? Talán, mert olyan szomorú arra gondolni, hogy mit veszítenek. A tudomány oly sok valódi csodát mutat meg nekünk! A világegyetem épp elég misztikus ahhoz, hogy ne szoruljon rá a boszorkánymesterek, sámánok és médiumok trükkjeire, melyek a legjobb esetben is csak agyatlan kikapcsolódásnak tekinthetők. Rosszabb esetben viszont veszélyes profitvadászatnak.

A való világ, ha a tudomány módszereivel helyesen értelmezzük, mélységesen gyönyörű, és minden esetben érdekes. Megéri egy kis valódi erőfeszítést tenni azért, hogy megértsük, és ne vezessenek félre a hamis csodák, a prostituált áltudomány. Példáért nem kell messzire mennünk: itt van mindjárt maga a kristály.

Egy kristályban, például a kvarckristályban vagy a gyémántban, az atomok precízen ismétlődő rend szerint helyezkednek el. A gyémánt atomjai – megannyi egyforma szénatom – úgy állnak, mint a katonák a parádén, a különbség csupán annyi, hogy sokkal pontosabban, sokkal rendezettebben feszítenek, mint a legjobban képzett őrezred tagjai, és ezek az atomkatonák sokkal többen vannak, mint ahány ember élt a földön, és ahány ember még élni fog. Képzeljük el, hogy annyira összezsugorodunk, hogy mi leszünk az egyik atom egy gyémánt közepén. E gigantikus parádé egyik katonájaként elég furcsa helyzetbe kerültünk, mert a sorok három dimenzióban rendeződnek el. Egy hatalmas halraj talán jobb képet ad erről.

A halraj minden tagja egy-egy szénatomnak felel meg. Képzeljük el, hogy lebegnek a térben, tartják a távolságot egymástól, és a megfelelő szöget is, olyan erők segítségével, melyek láthatatlanok, de amelyeket a tudósok már teljesen felderítettek. De ha egy halraj szerepel a példánkban, és tartani akarjuk az arányokat, akkor olyan nagynak kellene lennie, mint a Csendes-óceán. Bármely valamirevaló méretű gyémántban atomok százmilliói állnak egy-egy egyenes vonalban.

A szénatomok másfajta rácsszerkezetben is el tudnak rendeződni. Hogy visszatérjünk a katonai analógiához, más, alternatív alakzatokba is fel tudnak fejlődni. A grafit (a ceruza bele) szintén szén, de nyilvánvalóan nem gyémánt. A grafitban az atomok hatszögű lapokat alkotnak, olyanokat, mint a csirkehálón a lyukak. Minden lap lazán kötődik az alatta és a felette állóhoz, és ha a szerkezet nem teljesen egységes, a lapok könnyen elcsúsznak egymás mellett, és ezért olyan jó kenőanyag a grafit. A gyémánt viszont egyáltalán nem síkos. Legendás keménysége folytán megkarcolja a legkeményebb anyagokat is. A lágy grafit és a kemény gyémánt atomjai azonosak. Ha valaki rá tudná venni a grafitkristály atomjait, hogy a gyémántkristály szerkezetébe rendeződjenek, hamar gazdag lenne. Meg is lehet tenni, de hatalmas nyomás és nagyon magas hőmérséklet kell hozzá – olyan körülmények, amilyenek a föld mélyében valaha a természetes gyémántot létrehozták.

Ha a grafitlap hatszögekből áll, és néhány ötszög kerül a hatszögek közé, el lehet képzelni, hogy ez a lapokat felgörbíti. Helyezzünk kiszámított módon 12 ötszöget 20 hatszög közé, és a lap teljes gömbbé hajlik. A geometriában ezt csonkított ikozaédernek hívják. Ez az, ami a varrott futball-labda foltjainak mintázatát kiadja, így tehát a futball-labda olyan alakzat, amibe elméletileg a szénatomok spontán is elrendeződhetnek.

Mióta a buckygömböket fölfedezték, a kémikusok rájöttek, hogy ezek csak egy nagy család, a buckycsövek, és más „fullerének" speciális esetei. A szénatomok elvileg Aladdin csodálatos kristálybarlangjának formájába is összeállhatnak – ami újabb aspektusa annak az egyedülálló tulajdonsághalmaznak, amely a szenet az élet alapvető elemévé teszi.

Nincs meg minden atomnak ez a képessége arra, hogy összeálljon a saját fajtájával. Másfajta kristályok nemcsak egy, hanem többféle „katonából" állnak, valamilyen elegáns mintázatba rendeződve. A kvarckristályban a szén helyett szilícium és oxigén szerepelnek; a konyhasó nátrium- és klórionokból (elektromos töltéssel bíró atomokból) áll. A kristályok természetes módon azon vonalak mentén törnek el, amelyek eltérnek a mindent átfogó katonai alakzattól. Ezért van az, hogy a sókristály négyszögletes alakú, míg a hatszögű óriás bazaltoszlopok úgy állnak, ahogy, és amiért a gyémántkristályok, nos, gyémánt formájúak.

Minden kristály „önmagát szereli össze" a helyi viszonyoknak megfelelően. Összetevői, a „katonák", szabadon lebegnek a vízben, és spontán módon kapcsolódnak egy, már kialakult kristály felületén lévő „üres helyhez", ahová pontosan odaillenek. így az oldatban a kristály egy apró „mag" – talán valami szennyeződés – köré növekedhet, mint ahogy a gyöngy egy homokszem köré nő a kagylóban. A buckygömböknek, a kvarckristályoknak, a gyémántoknak egyáltalán nem bonyolult a szerkezetük. Az önösszeszerelés elve az élő szervezetekben is tetten érhető. A DNS-t (az örökítő molekulát, minden élet középpontját) tekinthetjük egy hosszú, spirál alakú kristálynak is, amelyben a kettős spirál egyik fele a másik mintájára szereli össze magát. A vírusok úgy állítják össze magukat, mintha gondosan felépített, komplex kristályfürtök lennének. A T4 bakteriofág (vírus, amely baktériumokat fertőz) feje pontosan úgy néz ki, mint egy kristály.

Menjenek el egy múzeumba, és nézzék meg az ásványtani gyűjteményt! Vagy akár menjenek el egy New Age boltba, és a különféle csecsebecsék, becsapós giccsek és vicik-vacakok között nézzék meg a kiállított kristályokat is! A kristályok semmit sem tesznek, ha meditációra akarjuk őket „programozni", vagy ha barátságos, szerető gondolatokkal akarjuk őket „felszentelni". Semmilyen betegségünkből nem gyógyítanak meg, és nem töltik meg a szobánkat „belső békével" vagy „pszichikai energiával" sem. De sokan közülük tényleg gyönyörűek, és csak növeli szépségüket, ha ismerjük a kristályok szerkezetének, a lapocskák egymással bezárt szögeinek, a bennük felizzó szivárvány színeinek hátterében álló okokat, melyek mélyen, az atomi rácsozat mintázatában gyökereznek.

A kristályok nem vibrálnak a misztikus, szerető energiától. De egy sokkal szigorúbb és érdekesebb értelemben valóban vibrálnak. Vannak olyan kristályok, amelyeknek elektromos töltésük van, amely megváltozik, ha fizikailag deformáljuk őket. Ez a „piezoelektromos" hatás, amit a Curie testvérek (Mary férje és az ő bátyja) fedeztek fel 1880-ban. Ezt például a hagyományos lemezjátszók hangszedőjénél használják (a deformációt itt a lemez barázdái okozzák), és egyes mikrofonokban is (a deformáció itt a levegőben terjedő hanghullámok hatására jön létre). A piezohatás visszafelé is működik. Ha elektromos mezőbe megfelelő kristályt helyezünk, az ettől ritmikusan deformálódik. Ennek az oszcillációnak az ideje rendkívül pontos lehet. A kvarcórákban ezt alkalmazzák az inga vagy a rugós kerék helyett.

Hadd mondjak még valamit a kristályokról, ami valószínűleg a legcsodálatosabb tulajdonságuk az összes közül. Ha maradunk a katonai metaforánál, úgy képzeljük, hogy mindegyik katona legfeljebb egy vagy két méterre van a másiktól. Ám a kristályok belseje szinte teljesen üres. Az én fejem átmérője 18 centiméter. Hogy tartsuk az arányokat, a kristályparádén a szomszédomnak több mint egy kilométer messze kellene állnia! Nem csoda, hogy a neutrínóknak nevezett apró részecskék (amelyek még az elektronoknál is kisebbek) egyszerűen átmennek a Földön, és úgy jönnek ki a másik oldalán, mintha az itt sem lenne (a testünkön másodpercenként átlagosan egy halad át).

De ha a szilárd testek jórészt üres térből állnak, miért nem látjuk ezeket üres térnek? Miért érezzük a gyémántot tömörnek és keménynek, és nem törékeny, lyukakkal teli valaminek? A válasz a saját evolúciónkban rejlik. Érzékszerveinket, minden más részünket, a darwini természetes szelekció formálta számtalan generáción keresztül. Azt hihetnénk, hogy e szerveink azért vannak, hogy a dolgok valódi természetéről adjanak nekünk képet. De közelebb járunk az igazsághoz, ha azt fogadjuk el, hogy érzékszerveink feladata használható információt adni a világról, ami segít minket a túlélésben. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy érzékszerveink segítenek az agyunknak abban, hogy megfelelő modellt állítson fel a világról, és ez a modell az, amiben mi mozgunk. Ez egyfajta „virtuális valóság", amely a valódi világot szimulálja. A neutrínók átmennek a sziklán, de mi nem tudunk. Ha megpróbáljuk, összetörjük magunkat. Ezért agyunk a szikla szimulált képét keménynek és szilárdnak alkotja meg. Majdnem olyan ez, mintha érzékszerveink így szólnának hozzánk: „az ilyen tárgyakon nem lehet keresztülmenni". Ez jelenti azt, hogy valami „szilárd". Vagyis ezért érzékeljük ezeket „szilárdnak".

Ugyanígy rengeteg dolog van a világegyetemben, amit felfedezésük után is nehéz megértenünk. Einstein relativitáselmélete, a kvantummechanikai határozatlanság, a fekete lyukak, az ősrobbanás, a táguló világegyetem, a geológiai idő rettentő lassúsága – mind olyan dolgok, amelyeket nagyon nehéz felfogni. Nem csoda, hogy a tudomány sok embert megrémít. De a tudomány azt is meg tudja mondani, hogy miért olyan nehéz ezeket a dolgokat megérteni, és hogy miért ijesztőek az erre irányuló erőfeszítések. Felkapaszkodott majmok vagyunk, és agyunk eredetileg csak arra szolgált, hogy a kőkorszaki Afrika szavannáin az evilági részletek megértésével segítsen minket a túlélésben.

Nehéz kérdések ezek, és egy ilyen rövid cikk nem is alkalmas arra, hogy a dolgok mélyére hatoljunk. Már akkor elégedett leszek, ha sikerült meggyőzően elmondanom, hogy a kristályokhoz tudományos módon közelítve sokkal felvillanyozóbb, sokkal felemelőbb és sokkal meglepőbb dolgokat tapasztalhatunk annál, mint amit a New Age guruk és a paranormális igét hirdetők a legvadabb álmaikban elképzelnek. Az igazság az, hogy a guruk és igehirdetők víziói még csak nem is nevezhetők vadaknak. A tudomány eredményeihez képest legalábbis, nem.

1.7

A posztmodernizmus meztelen!⁴⁴
Alan Sokal – Jean Bricmont: Intellektuális imposztorok (Intellectual Impostures) könyvének recenziója

Tegyük fel, hogy van egy intellektuális szélhámos, akinek nincs semmi mondanivalója, de erős vágyat érez arra, hogy sikeres legyen a tudományos életben, klikket szervez és tiszteletteljes tanítványokat gyűjt maga köré, és azt szeretné, hogy cikkeit a diákok a világ minden táján sárga szövegkiemelővel szenteljék meg tiszteletük jeléül. Milyen irodalmi stílusban kell magát kifejeznie? Biztosan nem tisztán és világosan, mivel az egyszerűség megmutatná a tartalom hiányát. Akkor lenne esélye, ha valami ilyesmit írna:

Tisztán láthatjuk, hogy nincs bi-univokális összefüggés a lineáris kifejezési lánc vagy archi-írás – amely a szerzőtől függ – és e között a multireferenciális, multidimenzionális gépies katalízis között. Az arányok szimmetriája, a keresztirányúság, expanziójuk szenvedő, nem diszkurzív jellege: e dimenziók együttesen eltávolítanak minket a kirekesztett közép logikájától, és megerősítenek az ontologikus binarizmus elutasításában, amit már előzőleg is kritizáltunk.

Ez egy idézet Félix Guattari pszichoanalitikustól, az egyik divatos francia „entellektüeltől", akit oly kiválóan pellengérezett ki Alan Sokal és Jean Bricmont Intellektuális imposztorok (Intellectual Impostures) című ragyogó könyvében. A könyv múlt évi franciaországi megjelenése szenzációnak számított, és most angolul is megjelent a javított, teljesen átírt változat. Guattari még sokáig folytatja ebben a stílusban, és Sokal és Bricmont véleménye szerint „emberemlékezet óta ez a legbriliánsabb mélange, amit tudományos, áltudományos, és filozófiai zsargonból szőttek". Guattari közeli munkatársának, a néhai Gilles Deleuze-nek hasonló tehetsége volt az íráshoz:

Először is, a rendkívüliség-események megfelelnek a heterogén sorozatoknak, amelyek egy olyan rendszerbe szerveződnek, amely se nem stabil, se nem instabil, hanem „metastabil", és egy olyan potenciális energiával vannak felruházva, amelyben a sorozatok közti különbségek eloszlanak... Másodsorban, a rendkívüliségeknek van egy autoegységesülési folyamatuk, amely mindig mobil, és oly mértékben kimozdult a helyéről, hogy a paradox elem keresztezi a sorozatokat, és arra készteti őket, hogy rezonáljanak, összevonva a hasonló rendkívüli pontokat egyetlen véletlenszerű pontba; az összes kibocsátást, az összes kockavetést egyetlen dobásba.

Ez Peter Medawar egy korábbi megjegyzését juttatja az eszembe, mikor egy bizonyos francia intellektuális stílust jellemzett (és miközben olvassuk, vegyük észre, hogy Medawar saját elegáns és tiszta prózája milyen ellentétben áll vele):

A stílus – de micsoda stílus! – elsőrendű fontosságú tárggyá vált. Szerintem öntelt, nagyvilági és beképzeltséggel teli. Valóban emelkedett ugyan, de ez engem inkább a balettra emlékeztet, ahogy időről időre megdermed egy-egy kitartott pózban, mintha a kitörő tapsot várná. Ennek sajnálatos hatása volt a modern gondolat minőségére is...

Medawar egy más helyen ugyanezt veszi célba, más szögből:

Meg is tudom határozni a világos gondolat ellen indított suttogókampány kezdetét. A Times Irodalmi mellékletének hasábjain megjelent egy strukturalizmusról szóló írás, melyben a szerző azt állította, a mélységük okán zavaros és tekervényes gondolatokat a legjobban a szándékoltan homályos és nehezen értelmezhető prózában lehet kifejezni. Micsoda eszetlen, abszurd gondolat! Egy légós tisztet juttat eszembe, aki Oxfordban, a háború alatt azt javallotta, amikor az erős holdfény kezdte gyengíteni a civilek elsötétítéssel kapcsolatos fegyelmezettségét, hogy vegyünk fel sötét szemüveget. Ő azonban csak viccnek szánta az egészet.

Ezt Medawar 1968-as Lecture on 'Science and Literature' című írásából idéztem, amit újra megjelentetett a Pluto's Republic (Pluto köztársasága)⁴⁵ könyvében. Medawar ideje óta a suttogókampány harsányabb hangra kapcsolt.

Deleuze és Guattari olyan könyveket írtak, és olyan könyvek írásában vettek részt, melyeket az ünnepelt Michel Foucault „a legjobbak legjobbjai között" emlegetett, és mint mondta: „Egy napon talán e századot deleuze-iként fogják emlegetni." Ám Sokal és Bricmont megjegyzi, hogy

E szövegekben csupán néhány érthető mondat található, melyeknek egy része banális, más része pedig téves. Néhányra ezek közül kitértünk a lábjegyzetekben. Ami a többit illeti, az olvasóra bízzuk az ítéletet.

Az olvasónak azonban nehéz dolga van. Nem kétséges, hogy vannak olyan gondolatok, amelyek olyan mélyek, hogy legtöbbünk nem is értené azt a nyelvet, amelyen ki lehet ezeket fejezni. Ám az sem kétséges, hogy olyan nyelv is van, amely azért érthetetlen, hogy elrejtse a valódi gondolat hiányát. De honnan ismerhetjük fel ezeket? Mi van akkor, ha egy szakértő szemnek kell eldöntenie, hogy a király valóban meztelen-e? A mi esetünkben, honnan tudhatjuk meg, hogy a divatos francia „filozófia", melynek követői és élharcosai szinte elfoglalták az amerikai tudományos élet fontosabb pozícióit, egy eredendően mély dolog vagy csak szélhámosok és sarlatánok üres retorikája?

Sokal és Bricmont a New York University és a University of Louvain fizikaprofesszorai. Kritikájukat csak azokra a könyvekre korlátozták, amelyek vették a bátorságot, hogy a fizika és a matematika eszköztárához nyúljanak. Ezen a területen biztosak lehetünk benne, hogy tudják, mit beszélnek, és ítéleteik mindig egybehangzóak, mint például Lacan esetében, akinek nevét sok bölcsészkaron mélységes tisztelet övezi Amerikában és Nagy-Britanniában is, részben kétségtelenül azért, mert úgy tesz, mintha valóban értene a matematikához:

...bár a tömörség jegyében Lacan jó néhány matematikai kulcsszót használ, önkényesen keveri ezeket, a jelentésükre való legcsekélyebb tekintet nélkül. A tömörség általa adott „definíciója" nemcsak hamis, hanem tökéletes badarság.

Továbbmenve, idézik Lacan egyik igencsak figyelemreméltó okfejtését:

Így ezt a jelentést algebrai módszerrel számíthatjuk ki a következők szerint:

Nem kell ahhoz matematikusnak lenni, hogy lássuk, milyen nevetséges ez az egész. Aldous Huxley egyik figuráját juttatja eszembe, aki Isten létét azzal bizonyította be, hogy számokra osztotta fel a nullát, miáltal a végtelent származtatta valahonnan. A következő okfejtésben, amely a maga nemében teljesen tipikus, Lacan oda lyukad ki, hogy a merevedésre képes szerv

...egyenértékű a fentebbi jelentés √-1 eredményével, azzal a jouissance-szal, hogy kijelentésének koefficiensével helyreállítja a hiányzó kijelentő funkcióját (-1).

Nem kell Sokal és Bricmont matematikai szakértelme ahhoz, hogy felismerjük: e dolog szerzője szélhámos. De nem lehet, hogy akkor, amikor nem tudományos témákról beszél, hitelesen szól? Ám annak a filozófusnak, akit azon kaptunk, hogy a péniszt négyzetgyök mínusz eggyel teszi egyenlővé, már nem hiszek el semmit, főként, ha olyan dolgokat emleget, amelyekről én semmit sem tudok.

A feminista „filozófus", Luce Irigaray szintén azon szerzők egyike, akinek Sokal és Bricmont egész fejezetet szentelt. Könyve egy szakaszában – amely meglehetősen hasonlít Newton Principiá-jának (a „megerőszakolás kézikönyvének") közismert feminista leírására – Irigaray azt állítja, hogy az E=mc