Richard dawkins az Ördög Káplánja Válogatott tanulmányok

Ennek a résznek – és e rész első írásának – a címét A fajok eredetéből vettem. Darwin úgy fogalmazott, hogy fény derül majd az ember eredetére, és be is váltotta ígéretét Az ember származásában. De én most ennél tágabb értelemben, mindarra a fényre gondolok, amit Darwin eszméi vetettek a sok különböző tudományterületre. Tulajdonképpen az is fölmerült, hogy ez legyen az egész könyv címe. E rész első fejezete, a Fény derül majd (2.1), az az előszó, amit mostanában írtam Az ember származása új diákkiadásához, amelyet a Gibson Square Books jelentetett meg. Miközben írtam, rájöttem, hogy Darwin sokkal messzebbre látott előre, mint ahogy azt eddig hittem.

A győzedelmes Darwin (2.2) című írásomat a második Ember és állat szimpóziumhoz készítettem, amelyet Washingtonban tartottak, 1991-ben. Az alcíme: Darwinizmus mint univerzális igazság volt. Az „univerzális darwinizmus" kifejezést a Darwin halálának századik évfordulója alkalmából rendezett, 1982-es cambridge-i konferencián vezettem be. A darwinizmus nemcsak olyan valami, ami történetesen az élet alapja ezen a földön. Jó okunk van azt hinni, hogy magának az életnek a fundamentuma, és univerzálisan érvényes mindenütt, ahol élet található. Ha ez így van, Darwin gondolatainak fénye sokkal messzebbre vetül, mint ahogy azt ez a nyájas és szerény ember valaha is álmodta volna.

Az egyik terület, ahol jó lenne egy kis világosságot gyújtani, a kreacionista propaganda sötét alvilága. A szerkesztői és a vágószobákban ülő televíziós producereknek olyan nyilvánvalóan nagy a hatalmuk, hogy szinte csodával határos, hogy csak ilyen ritkán élnek vissza vele. Tony Benn veterán szocialista parlamenti képviselőről mondták, hogy interjúk alkalmával mindig bekapcsolta a saját magnóját is, nehogy később meghamisítsák a szövegét. Meglepő módon én nem tapasztaltam ilyet, és csak egyetlen eset volt, amikor egy ausztrál kreacionista szándékosan megtévesztett. Ez a gyalázatos történet arra késztetett, hogy közreadjam Az információs kihívás (2.3) című írásomat, amely keletkezésének körülményei magából az írásból kiolvashatók.

„Ördög, született Ördög; nem ragad rajt / Az emberséges nevelés."⁵³ Jó lenne tudni, amit talán maga Shakespeare sem tudott, hogy hány sorát idézik könyv nélkül az emberek, de azt gyanítom, hogy ő is nehezen tűrné a természet vagy nevelés kérdésének mai klisészerű túlhangsúlyozását. 1993-ban özönvízszerűen öntötték el a nyilvánosságot az X-kromoszóma „homoszexualitás génjéről" szóló publikációk, ezért a Daily Telegraph felkért, hogy rántsam le a leplet a „genetikus determinizmus" mítoszáról. E felkérés eredménye az a cikk, melyet itt A génjeink nem mi vagyunk (2.4) címmel szerepeltetek.

Irodalmi ügynököm, John Brockman, olyan karizmatikus ember, aki bármikor meg tudja győzni ügyfeleit és másokat is arról, hogy minden mást félretéve csak az általa szerkesztett könyvön dolgozzanak, akár a saját jól felfogott érdekeik ellenére is. Hírneves meghívottjainak listájához tartozni igen nagy megtiszteltetés, és akik belépnek szalonjának ajtaján (http://www.edge.org), még föl sem ocsúdtak, máris azon kapják magukat, hogy a nyomtatott változat korrektúráján dolgoznak. A Moore-törvény gyermeke (2.5) az én futurológiai hozzájárulásom e magával ragadó online szimpóziumhoz, melynek címe A következő ötven év volt.

2.1

Fény derül majd⁵⁴

Az emberiség A fajok eredetének hiányzó láncszeme. A híres „Fény derül majd az ember eredetére és történetére" mondat olyan szándékos bagatellizálás, amely a tudomány területén csak Watson és Crick kijelentéséhez hasonlítható: „Nem kerülte el a figyelmünket, hogy az általunk feltételezett sajátos párosítás a genetikai anyag egy lehetséges másolódási mechanizmusát sugallja." Mire Darwin végül 1871-ben nekilátott a fény derítésének, mások már előtte jártak. Az ember származásának nagyobbik része nem az emberről szól, hanem Darwin „másik" elméletéről, a szexuális szelekcióról.

Az ivari szelekció és az ember származása közti szemmel látható kapcsolatból kiindulva Darwin úgy gondolta, hogy az előbbi által érthetjük meg az utóbbit, különösen az emberi rasszok kialakulását, mely téma sokkal jobban izgatta a viktoriánus kor embereit, mint manapság minket. De, ahogy azt Michael Ruse tudománytörténész és tudományfilozófus megjegyezte nekem, a két téma ennél szorosabban kapcsolódott egymáshoz. Ezek voltak ugyanis Darwin, és a természetes szelekciót vele párhuzamosan felfedező Alfred Russel Wallace közti nézetkülönbségek forrásai is. Wallace sohasem fogadta el az ivari szelekciót, legalábbis annak kidolgozott, darwini formáját. Noha ő találta ki a darwinizmus szót, és magát „Darwinnál is darwinistábbnak" tartotta, visszahőkölt az emberi gondolkodás darwini felfogásának materializmusától. A Wallace-szal szembeni nézetkülönbségek nagy jelentőségűek voltak Darwin számára, mivel e két nagy ember egyébként szinte minden másban egyetértett. Darwin a következőket írja Wallace-nak levelében, 1867-ben:⁵⁵

Azért érdekel mostanában annyira az ivari szelekció, mert nemrég majdnem elhatároztam magam, hogy kiadok egy kisebb esszét az emberiség származásáról, és még mindig szilárdan hiszem (bár erről nem tudtam meggyőzni önt, ami számomra a lehető legnagyobb csapás), hogy az ivari szelekció játszotta az emberi rasszok kialakulásában a legnagyobb szerepet.

Az ember származását és Az ivari szelekciót tehát Darwin Wallace-nak adott kétágú válaszának is tekinthetjük. De az is lehetséges – és aki olvassa e fejezeteket, meg fog bocsátani neki –, hogy egyszerűen csak elragadta őt az ivari szelekcióval kapcsolatos lelkesedése.

Az ivari szelekcióval kapcsolatos Darwin és Wallace közötti nézetkülönbségeket elemzi Helena Cronin, a darwinista történész és filozófus The Ant and the Peacock⁵⁶ (A hangya és a páva) című elegáns könyvében. Egészen napjainkig követi nyomon e két vonulatot, és az ivari szelekcióval kapcsolatos elméleteket wallace-i és darwini kategóriákba sorolja. Darwinnak nagy örömöt okozott az ivari szelekció. Mint természetbúvár, rajongott a hím bogarak és fácánok extravagáns magamutogatásáért, mint teoretikus és tanár tudta, hogy a túlélés csak a reprodukció mint cél eszköze. Wallace gyomra nem vette be, hogy az esztétikai hóbort elegendő magyarázatot szolgáltasson a rikító színek és más szembeötlő tulajdonságok kifejlődéséért, melyeknek indokát Darwin a nőstények (vagy néhány fajnál a hímek) választásában látta. Miután már meggyőződött arról, hogy az egyes hímekre jellemző tulajdonságok a nőstények elkápráztatására fejlődtek ki, Wallace még akkor is ragaszkodott ahhoz, hogy az általuk reklámozott tulajdonságoknak haszonelvűeknek kell lenniük. A nőstények nem azért választják a hímeket, mert csinosak, hanem mert jól tudnak gondoskodni róluk, vagy valami hasonlóan értékes tulajdonsággal rendelkeznek. Wallace modern követői, mint például William Hamilton⁵⁷ és Amotz Zahavi⁵⁸, a rikító színeket és más szexuálisan vonzó tulajdonságokat a minőség – például az egészség vagy parazitamentesség – csalhatatlan és egyértelmű jelének tartják.

Darwinnak ezzel semmi problémája nem lett volna, de ő azzal is számolt, hogy az esztétika önmagában is szelekciós erőként hathat a természetben. A nőstény agyában valami egyszerűen vonzódik a fényes tollakhoz vagy bármihez, ami arra a fajra jellemző, és ez elegendő nyomás ahhoz, hogy a hímeknél kifejlődjenek ezek, még akkor is, ha ez előnytelen a hím saját túlélése szempontjából. A huszadik századi darwinisták vezetője, R. A. Fisher az elméletet szilárd teoretikus alapokra helyezte azzal a megállapításával, hogy a nőstények preferenciái genetikai kontroll alatt állnak, így a természetes szelekció éppúgy megváltoztathatja ezeket, mint a vonzónak tartott hím tulajdonságokat.⁵⁹ A nőstények preferenciáit meghatározó gének (amelyeket mindkét nem örököl), és az ezzel párhuzamos, a hímek magamutogatását meghatározó gének (amelyeket szintén mindkét nem örököl) közti interakció gondoskodik arról a koevolúciós hajtóerőről, amely egyre szertelenebb szexuális „hirdetések" kifejlesztéséhez vezet. Azt gyanítom, hogy Fisher elegáns magyarázata, R. Lande újabb elméleteivel kiegészítve, kibékíthette volna Darwint és Wallace-t, hiszen nem hagyta figyelmen kívül a nőstények vonzódását sem mint valami adott, önkényes tulajdonságot. A dolog lényege az, hogy a nőstények a jövőre vonatkozó vonzódása illeszkedik a múltból öröklöttekhez.⁶⁰

A darwini és wallace-i ivari szelekció közti különbségre tehát figyelnünk kell, amikor Az ember származása középső, lényeges fejezeteit olvassuk. Másrészt Darwin tisztán megkülönböztette az ivari és a természetes szelekciót, amit ma nem mindig vesznek figyelembe. Az ivari szelekció a faj egyik neméhez tartozók versengését jelenti a másik nem megnyerése érdekében. Ez általában a hímeken idéz elő olyan változásokat, amelyek segítségével vetélytársaik fölé kerekedhetnek, akár úgy, hogy legyőzik őket, akár úgy, hogy vonzóbbakká válnak a nőstények számára. A pénisz mint behatolásra képes szerv, a természetes szelekció és nem az ivari szelekció megnyilvánulása. A hímnek nélkülözhetetlen a pénisz a reprodukálódáshoz, akár vannak versenytársai, akár nincsenek. De a hím fehérbarkójú cerkófmajmoknak (Cercopithecus aethiops) égszínkék herezacskójuk és rikítóan vörös péniszük van, amellyel a domináns egyedek gyakran kérkednek más hímek előtt. Ha ezt nem maga a szerv, hanem a színe miatt teszik, Darwin ivari szelekcióról beszélne.

Ha meg akarjuk állapítani valamiről, hogy az szexuálisan szelektált adaptáció vagy sem, végezzük el a következő gondolatkísérletet: Képzeljük el, hogy az adott ivar minden versengő képviselőjét elvarázsolnánk valahová. Ha így megszűnik az adaptációs nyomás, akkor az adaptáció szexuálisan szelektált volt. A cerkófmajom esetében joggal gondolhatjuk azt, amit bizonyára Darwin is feltételezne: hogy ha egy varázspálcával kizárnánk a versenyből a rivális hímeket, a pénisz és a herezacskó maradna, de a vörös és kék színük elhalványulna. A díszes színek az ivari szelekció produktumai, a spermatermelő és a behatolást lehetővé tevő haszonelvű szerv a természetes szelekció terméke. Darwin nagyon megörült volna e barokkos, tüskés végű pénisznek, melyet W G. Eberhard írt le Sexual Selection and Animal Genitalia⁶¹ (Az ivari szelekció és az állati ivarszervek) című könyvében.

A kiváló amerikai filozófus, Daniel Dennett úgy tartja, hogy Darwin agyában született meg a legnagyszerűbb gondolat, amit ember valaha is kitalált.⁶² Ez magától értetődően a természetes szelekció gondolata volt, de én még ideérteném az ivari szelekciót is, mint ugyanannak a gondolatnak egy másik részét. Ám Darwin nemcsak nagy gondolkodó volt, hanem jelentős lexikális tudással felvértezett természetbúvár is, aki képes volt arra (ami egyáltalán nem következik az előzőekből), hogy tudását fejben tartva, konstruktív módon használja azt. Kiváló enciklopédistaként hatalmas mennyiségű információt gyűjtött össze, és lehetősége volt a világ minden tájáról érkező megfigyeléseket összevetni, melyeket lelkes természetbúvárok küldtek neki. Minden úriembert pedánsan felsorolt, akik „hozzájárultak a tárgyhoz", és néhányat megdicsért mint „megbízható megfigyelőt". Én úgy találom, hogy viktoriánus prózastílusában van valami szenvedélyes vonzerő, nem számítva azt az érzést, hogy bebocsátást nyertünk minden idők egyik legnagyobb elméjének társaságába.

Megsejtései és előrelátása mellett (Michael Ghiselin azt mondta, hogy legalább egy évszázaddal járt kora előtt⁶³) Darwin a viktoriánus kor gyermeke volt, és könyvét a kor kontextusában kell olvasni, hibáival együtt. Ami a legkellemetlenebbül hangzik a modern ember fülének, az az a megkérdőjelezhetetlen viktoriánus előfeltevés, hogy az állatok, és különösen az emberek, a fokozatosan növekvő felsőbbrendűség létráján helyezkednek el. Mint minden viktoriánus, Darwin is szívesen beszélt egyes fajokról, mint „a természet létrájának alsó fokain elhelyezkedőről". Bár egyes modern biológusok is így tesznek, ez teljesen helytelen, mivel az élő fajok mind egymás unokatestvérei, melyek közös ősünktől származva pontosan ugyanolyan hosszú idő alatt fejlődtek ki.⁶⁴ Egy tanult modern ember sohasem gondolna az emberi fajra ilyen hierarchikus módon, ám egy tanult viktoriánus igen. Külön erőfeszítést igényel, hogy legyűrjük ellenérzésünket, amikor ilyesmit olvasunk:

Először túlzó feltevésnek tűnik, hogy a négerek feketesége az ivari szelekció révén alakult ki [vagyis hogy ez vonzó volt az ellenkező nem számára] ... A Pithecia satanasra emlékeztető koromfekete bőr, a fehér szemgolyó, a feje tetején növő haj – mindez egy kis méretű négeren, egészen nevetséges.⁶⁵

Történelmi infantilizmus lenne, ha egy adott évszázadban keletkezett írást egy másik évszázad politikailag színezett szemüvegén keresztül néznénk. Már a címe, Az ember származása, hallatán is feláll a szőr azok hátán, akik naiv módon csak a mi időnk erkölcsei szerint akarnak gondolkodni. Ám lássuk be, milyen értékes leckét ad az erkölcsök mulandóságáról egy olyan történelmi dokumentum, amely annak idején megsértette a század tabuit! Ki tudná megmondani, hogy leszármazottaink hogyan ítélnek majd meg minket?

Kevésbé nyilvánvaló, de éppilyen fontos megérteni a tudományos élet légkörében beállott változásokat. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt a tényt, hogy Darwin genetikája Mendel előtt született. Korának intuitív módon elfogadható keveredésesöröklés-teóriája nem egyszerűen hibás, hanem súlyosan hibás volt, és ez különösképpen igaz a természetes szelekciót tekintve. A darwinizmus és a keveredéses örökléstan összeférhetetlenségére A fajok eredetéről írt, ellenséges hangú recenziójában már rámutatott Fleeming Jenkin skót mérnök. A különbségek a keveredések során lassan eltűnnek, így a természetes szelekciónak nem marad tere, hogy kifejtse hatását. De Jenkinnek fel kellett volna ismernie, hogy a keveredéses öröklődés elmélete nemcsak a darwini teóriával nem fér össze, hanem a nyilvánvaló tényekkel sem. Ha igaz lenne, hogy a különbségek lassan eltűnnek, minden generációnak egyformábbnak kellene lennie, mint az azt megelőző. Mára már minden egyednek a megkülönböztethetetlenségig hasonlónak kellene lennie a másikhoz. Darwin a következő frappáns választ adta Jenkinnek: bárhogy is áll a helyzet, tény hogy rengeteg öröklődő variáció létezik, és ennyi nekem éppen elég.

Gyakran mondják, hogy a talány megfejtése valahol Darwin polcain hever, a Brunn Natural History Society egyik kiadványának felvágatlan lapjain, ott, ahol Gregor Mendel Versuche über Pflanzen-Hybriden című dolgozata is pihen. Sajnos ez a szívbemarkoló történet csak egy modern legenda. Két rangos tudós (Cambridge és Down House – Darwin otthona – képviseletében), akik jól ismerik Darwin személyes könyvtárát, semmilyen bizonyítékot nem találtak arra vonatkozóan, hogy valaha is előfizetett volna erre a kiadványra, és az iratok alapján ez nem is valószínűsíthető.⁶⁶ Fogalmuk sincs, hogy honnan eredhet ez a felvágatlan kiadványról szóló legenda. De mivel már közszájon forog, könnyű észrevenni, hogy a történet regényessége milyen nagymértékben hozzájárult terjedéséhez. Érdemes lenne egy levéltári kutatást végezni ebben a témában, kiegészítve egy másik modern legendával, egy szeretetre méltó valótlansággal, miszerint Darwin visszautasította volna Marx ajánlatát, mikor az A tőke egy dedikált példányával akarta megajándékozni őt.⁶⁷

Mendel valóban birtokában volt annak a felismerésnek, amire Darwinnak szüksége lett volna. E felismerés és a Jenkin-féle bírálat közti kapcsolat azonban nem lett volna azonnal nyilvánvaló egy viktoriánus gondolkodó számára. Sőt, nem volt nyilvánvaló még Mendel munkájának 1900-as újrafelfedezése után sem – amely végül 1908-ban a Hardy-Weinberg-szabályhoz vezetett –, egészen addig, amíg Fisher 1930-ban⁶⁸ rá nem világított Mendel és Darwin elméleteinek szoros kapcsolatára. Ha az öröklés részegységekben történik, a különbségek nem tűnnek el, hanem minden generációval újraképződnek. A neodarwinista evolúció tana pontosan azt mondja, hogy a gének gyakorisága változik a teljes génkészleten belül. Különösen fájdalmas, hogy Darwin már nagyon közel volt ehhez a felfedezéshez. Fisher⁶⁹ idéz egy Huxleyhez írt, 1857-es leveléből:

Mostanában egyre többet töprengek azon, csak úgy, nagy vonalakban, hogy a megtermékenyítés általi szaporodásról kiderülhet, hogy az két különálló egyed egyfajta keveredése, és nem valódi összeolvadása; vagyis inkább számtalan egyedről kellene beszélni, mivel mindegyiknek megvannak a maga szülei és azok ősei. Ezt viszont nem tudom másképpen értelmezni, mint úgy, hogy a kereszteződött formák igen nagymértékben visszatérnek az ősi formákhoz. De mindez, természetesen, végtelenül nyers és kidolgozatlan.

Fisher elmésen jegyezte meg: a mendelizmusban van valami tetszetős és magától értetődő, ami a közép viktoriánus kor bármely gondolkodóját hozzásegíthette volna ahhoz, hogy karosszékében ülve felfedezze azt (idézet a 111. oldalon). Azt is hozzátehette volna, hogy a részegységekből álló öröklődéssel szembesülünk akkor is, amikor a nemiségre gondolunk (mint ahogy azt elég gyakran tesszük). Mindnyájunknak van egy férfi és egy női szülőnk, ám mindegyikünk vagy férfi, vagy nő, és nem vagyunk kevert hermafroditák. Nagyon érdekes, hogy Darwin maga is pontosan rámutatott erre, egy Wallace-nak⁷⁰ írt, 1866-ban kelt levelében, amit Fisher bizonyára idézett volna, ha ismeri.

Kedves Wallace-om! ... Nem hiszem, hogy megértette, mit is értek azon, hogy bizonyos variációk nem keverednek. Ez nem a termékenységre vonatkozik; egy példa majd megvilágítja ezt. Kereszteztem a Painted Lady és a Purple cukorborsókat, melyek nagyon különböző színű variációk, aminek az lett az eredménye, hogy még ugyanabban a hüvelyben is megtaláltam mindkét változatot, ám átmenetek nem voltak. Azt hiszem, valami hasonló dolog történhet az Ön pillangóival és a Lythrum három formájával is; és bár ezen esetek előfordulása csodálatos dolog, nem hiszem, hogy csodálatosabb annál, hogy a világon minden nősténynek jól meghatározottan vagy hím, vagy nőstény leszármazottja van... Őszinte tisztelettel Ch. Darwin


E ponton Darwin közelebb áll ahhoz, hogy megelőzze Mendelt, mint annál a passzusnál, amelyet Fisher idéz, sőt még a saját mendeli kísérleteit is megemlíti a cukorborsóval. Különösen hálás vagyok dr. Seymour J. Grate-nek a New York University tanárának, aki teljesen véletlenül megtalálta ezt a levelet egy, a Darwin és Wallace közötti levelezést dokumentáló kötetben, a londoni British Libraryben, és azonnal felismerve jelentőségét, elküldött egy másolatot nekem.

Darwin másik befejezetlen témája, amit később Fisher oldott meg, a nemek arányának kérdése volt, az, hogy miként változik ez a természetes szelekció során. Fisher Az ember származásának második kiadásából idéz, amelyben Darwin körültekintően jegyzi meg:

Régebben azt gondoltam, hogy ha a két nem egyenlő aránya előnyös az adott fajra nézve, az a természetes szelekció következménye, de most már látom, hogy az egész probléma olyan bonyolult, hogy jobb, ha a megoldást a jövőre bízzuk.

Fisher saját megoldása⁷¹ nem hivatkozik a faj által élvezett előnyre. Ehelyett rámutatott, hogy minden egyednek egy apja és egy anyja van, a hímek hozzájárulása az utódokhoz tehát egyenlő kell hogy legyen a nőstényekével. Ha a nemek aránya eltérne az 50/50 százaléktól, és minden más változatlan maradna, a kisebbségben lévő nem egyedei több leszármazottat tudhatnának magukénak, és ez olyan irányba befolyásolná a szelekciót, hogy kiegyensúlyozza a nemek arányát. Fisher joggal használt gazdasági nyelvezetet a szóban forgó stratégiai döntés kifejtésére. A természetes szelekció azoknak a szülőknek kedvez, amelyek aránylag több táplálékot vagy más szükséges ellátást nyújtanak a kisebbségben lévő nem tagjai számára. Ez a korrekciós szelekció addig folytatódik, amíg a hím leszármazottakra eső teljes ráfordítás egyensúlyban nem lesz a nőstényekre fordítottal. Emiatt végül egyenlő számú hím és nő egyed lesz, kivéve azokat a helyzeteket, amikor az egyik nemre többet kell költeni, mint a másikra. Ha például egy hím felneveléséhez kétszer annyi élelem kell, mint egy nőstényéhez (például azért, hogy elég erősek legyenek ahhoz, hogy hatékonyan vetélkedhessenek a faj többi hímjével), a nemek aránya úgy stabilizálódik, hogy kétszer annyi nőstény legyen, mint hím. Vagyis a stratégiai választás egy hímhez nem egy, hanem két nőstény lesz. Fisher meggyőző logikáját többen is továbbfejlesztették, és sok más irányba kiterjesztették, például W. D. Hamilton⁷² és E. L. Charnov⁷³.

Még egyszer, és Az ember származása második kiadásából vett fenti idézet ellenére, az első kiadásban Darwin maga is rendkívül közel került Fisher későbbi gondolataihoz, bár annak a szülői ráfordítással kapcsolatos gazdasági megfogalmazása nélkül:

Vegyük azt az esetet, hogy egy faj valami ismeretlen okból, amire az imént céloztam, túl sok egyedet képez az egyik nemből – most mondjuk azt, hogy a hímekből –, amelyek feleslegesek és haszontalanok, vagy csaknem haszontalanok. Helyreállhat-e a nemek közti egyensúly a természetes szelekció által? Mivel minden tulajdonság változó, biztosra vehetjük, hogy lesznek olyan párok, amelyeknek valamivel kevesebb felesleges hím utóda születik, mint a többinek. Ezeknek, feltéve, hogy a leszármazottak száma nem változik, szükségszerűen több nőstény utóda lesz, vagyis ezek a párok produktívabbá válnak. Egyenlő esélyek mellett a produktívabb párok nagyobb számú leszármazottjából több lesz a túlélő, amelyek öröklik azt a tendenciát, hogy több nőstény utódot hozzanak létre, és kevesebb hímet. Így megindul a nemek kiegyenlítődésének folyamata.

Sajnos Darwin kihagyta ezt a bekezdést a második kiadásból egy óvatosabb bekezdés kedvéért, amelyet később Fisher is idézett. Azért is olyan lenyűgöző, hogy Darwin már részben megelőlegezte Fisher gondolatait Az ember származása első kiadásában, mert, ahogy Alan Grafen rámutatott, Fisher érvei olyan tényen alapulnak, amely még nem volt nyilvánvaló Darwin számára, tudniillik, hogy a két szülő minden leszármazott esetében egyenlő arányban járul hozzá annak genetikai állományához. Tény, hogy régen a spermium, illetve a petesejt elsőbbségét hirdető iskolák azt tanították, hogy kizárólag a férfi, illetve kizárólag a nő felelős az öröklődésért.

Fisher a nemek arányával kapcsolatos elméletének forrását pedánsan kinyomozta A. W. F. Edwards cambridge-i professzor⁷⁴, aki maga is Fisher egyik kiemelkedő tanítványa volt. Edwards nemcsak Darwin elsőbbségét vette észre az érvelést illetően, hanem azt a különös tényt is, hogy Darwin később kihúzta ezt a második kiadásból. Arra is rámutatott, hogy többen is magukévá tették Darwin érvelését, akiknek írásait Fisher valószínűleg ismerte. Először a jénai Carl Düsing értelmezte Darwin levezetését 1884-ben, és gyakran idézte is azt. Később, 1908-ban, az olasz statisztikus, Corrado Gini tárgyalta érveit, kritikus módon. Végül 1914-ben J. A. Cobb eugenetikus adta meg azt a formát az elméletnek, amely már mindazt a finomítást tartalmazta, amelyeket Fisher 1930-ban közzétett, beleértve a szülői ráfordítás gazdasági szemszögből való tárgyalását. Úgy látszik, Cobb nem volt tudatában Darwin elsőbbségének, de Edwards meggyőzően állítja, hogy Fisher ismerte Cobb munkáját. Edwards megjegyzi, hogy