Richard dawkins az Ördög Káplánja Válogatott tanulmányok

Egy hozzám nagyon közel álló, gyönyörű hatéves kislány, apjának szeme fénye, szentül meg van győződve arról, hogy Thomas, a mozdony tényleg létezik. Hisz a Télapóban is, és ha majd felnő, fogtündér szeretne lenni. Ő és iskolás barátai a tiszteletre méltó felnőttek komoly és ünnepélyes világában hisznek, amelyben a fogtündérek és a Télapó is léteznek. A kislány olyan korban van, amikor bármit elhisz, amit mondanak neki. Ha azt hallja, hogy a boszorkányok békává változtatják a hercegeket, elhiszi. Ha azt hallja, hogy a rossz gyerekek mindörökké a pokolban fognak égni, rémálmai lesznek. Épp most jöttem rá, hogy az apja beleegyezése nélkül egy római katolikus apácához viszik hetente hittanórára ezt a drága, nyílt szívű, könnyen becsapható hatéves teremtést. Vajon milyen esélyei vannak?

Az evolúció úgy alakította az embergyerekeket, hogy magukba szívják a körülöttük élők kultúráját. Nyilvánvaló, hogy hónapok alatt meg kell tanulniuk a nyelv alapjait. A beszédhez szükséges rengeteg szón felül az információk egész tárházát kell magukévá tenniük, hogy legyen miről beszélniük. A beszéd szemantikai és szintaktikai szabályai csak nehezítik a dolgot, és az idősebb agyaktól még jóval azelőtt kell mindezt átvenniük, hogy elérnék felnőtt méretük felét. Mikor valakit úgy programoztak, hogy nagy hatékonysággal szívja magába a hasznos tudást, nehéz lenne egyúttal kizárni a veszélyes és romboló információkat. A betöltendő gondolatbitek és a másolásra váró gondolatkodonok számát figyelembe véve nem csoda, hogy a gyerekek ilyen hiszékenyek, és hogy ilyen könnyen válnak holdkórosok, szcientológusok és apácák prédájává. Az immunhiányos betegekhez hasonlóan a gyerekek is nyitva állnak az olyan mentális fertőzések előtt, amilyeneknek egy felnőtt minden erőfeszítés nélkül ellenállna.

A DNS is tartalmaz parazita kódokat. A sejtek gépezete hihetetlenül jól másolja a DNS-t. Úgy látszik, mintha kifejezetten törekedne a másolásra, pontosan úgy, ahogy egy gyerek próbálja a szülei nyelvét imitálni. Ezzel párhuzamosan a DNS is törekszik arra, hogy lemásolják. A sejtmag, a benne zakatoló kifinomult, gyors és pontos másológépezet miatt egyenesen paradicsom a DNS számára.

A sejt gépezete olyan barátságosan viselkedik a DNS-sel szemben, hogy nem csodálkozunk, ha a DNS-parazitákkal — vírusokkal, viroidokkal, plazmidokkal és más szedett-vedett genetikai útitársakkal — szemben is hasonlóan viselkedik. A parazita DNS ráadásul gond nélkül képes beépülni magába a kromoszómába is. Az „ugráló gének" és az „önző gének" egyes szakaszai kivágják vagy kimásolják magukat a kromoszómákból, és valahová máshová illeszkednek be. A halálos rákkeltő géneket szinte lehetetlen megkülönböztetni a legitim génektől, amelyek közé befurakodtak. Az evolúció folyamán valószínűleg folyamatos a „törvényes" és a „törvényen kívüli" gének közti oda-vissza forgalom. A DNS csak DNS. Az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a vírus DNS-ét a gazda DNS-étől, a jövő generációkra való várható átvitel módja. A kórokozót hordozó „törvényes" gén DNS-e olyan DNS, amely arra törekszik, hogy a jövő generációkhoz hímivarsejt vagy petesejt útján, ortodox módon jusson el. A „törvényen kívüli" vagy parazita DNS olyan DNS, amely az előzőnél gyorsabb, nem az együttműködésre épülő módszert keres, hanem inkább a tüsszentés cseppjei vagy egy vérfolt segítségével próbál meg a jövő generációkhoz eljutni.

A hajlékonylemezen lévő adatok számára a számítógép éppolyan zümmögő paradicsom, mint a DNS számára az öt megduplázni igyekvő sejtmag. A számítógépeket és a hozzájuk tartozó lemez- és szalagolvasókat a magas fokú hűség jegyében tervezték. Csakúgy, mint a DNS-molekulákról, a mágneses bájtokról sem mondhatjuk szó szerint, hogy „le akarják" magukat másolni. Mindazonáltal írhatunk egy olyan programot, amely úgy működik, hogy megduplázza magát. Nemcsak az adott gépen belül, hanem átterjedhet más számítógépekre is. A komputerek olyan jól másolják a bájtokat, és olyan hűen követik a bájtokban lévő utasításokat, hogy az önszaporító programok számára könnyű prédát jelentenek: szélesre tárják kapuikat a szoftverparaziták pusztítása előtt. Ha elég cinikusak vagyunk, és ismerjük az önző gén és mém elméletét, elmondhatjuk, hogy a modern személyi számítógépek válogatás nélküli hajlékonylemez- és e-mail-forgalmukkal szinte keresik maguknak a bajt. A mostani számítógépvírus-járványra tekintve csak az a meglepő, hogy az ilyen sokat váratott magára.

A számítógépvírusok olyan kódok, amelyek létező, legitim programokba illesztik be magukat, és felborítják ezek normális működését. Hajlékonylemezeken vagy hálózatokon terjedhetnek. Ezeket technikailag meg kell különböztetni a „férgektől", amelyek önmagukban is teljes programok, és amelyek általában hálózaton keresztül terjednek. Ezektől még jobban különböznek a „trójai falovak", amelyek a destruktív programok harmadik kategóriáját képezik. A falovak nem önmagukat sokszorosítják, hanem pornográf, vagy más okból vonzó tartalmuknál fogva az emberekre bízzák, hogy sokszorosítsák őket. A vírusok és a férgek olyan programok, amelyek azt mondják a számítógép nyelvén, hogy „kettőzz meg engem". Olyan dolgokat is csinálhatnak, amelyek nyilvánvalóvá teszik a jelenlétüket, és valószínűleg kielégítik titokban bujkáló alkotóik hiúságát. Ezek a mellékhatások lehetnek „humorosak" (mint például az a vírus, amely a Macintosh beépített hangszórójából a „ne ess pánikba!" kiáltást hallatja, legtöbbször ellenkező hatást érve el ezzel); lehetnek rosszindulatúak (mint például azok, amelyek a képernyőn megjelenő vigyorgó figyelmeztetés után letörlik a merevlemezt); lehetnek politikaiak (a Spanish Telecom nevű a telefondíjak, a Beijing vírus a diákok lemészárlása ellen tiltakozik); vagy lehetnek pusztán hatás nélküliek (a programozó nem volt képes az alacsony szintű rendszerhívások megfelelő kezelésére, ami a hatékony vírus vagy féreg előállításához szükséges). A híres internet-féreggel, amely 1988. november 2-án az Egyesült Államok számítógépeinek túlnyomó többségét megbénította, nem akartak (nagyobb) károkat okozni, de a vírus az ellenőrzés alól kikerülve 24 óra alatt körülbelül 6000 számítógép memóriáját tömte tele exponenciálisan szaporodó kópiáival.

A mémek most a fény sebességével terjednek a világban, és olyan gyorsan szaporodnak, hogy a muslicák és az élesztősejtek elbújhatnának mögöttük. Válogatás nélkül nyergelnek át eszközről eszközre, médiumról médiumra, és jószerivel megállíthatatlanok. (Ismét Dennett.)

A számítógépvírusok nincsenek az elektronikus hordozókhoz kötve, mint amilyenek a lemezek és a hálózatok. Egyik számítógépből a másikba vezető útjuk a nyomdafestéktől, az emberi szembe érkező fénysugáron, az optikai idegimpulzuson, és az ujjak izmainak összehúzódásán át is vezethet. Egy számítógépes magazint széles körben elítéltek azért, mert olvasói érdeklődésére számítva leközölte egy vírus programjának írott változatát. Nem vitás, hogy az infantilis emberek egy bizonyos csoportja nagyon is vonzódik a vírusokhoz (itt a hímneműekről kell leginkább beszélni), ezért a vírusok előállításával kapcsolatos bármiféle „hogyan kell" információ közreadása joggal minősíthető felelőtlenségnek.

Én nem is teszek közzé víruskódokat. De vannak a hatékony vírustervezésnek olyan trükkjei, amelyek már elég jól ismertek, sőt nyilvánvalóak, így semmi kárt nem teszek azzal, ha megemlítem ezeket, hiszen témám kifejtéséhez mindez elengedhetetlen. E trükkök abból az igényből erednek, hogy a vírust szaporodása és terjedése közben ne lehessen kimutatni.

Az a vírus, amely túlságosan termékeny, könnyen észrevehető a számítógépen, mivel a zavar jelei hamar megmutatkoznak. Éppen ezért sok vírus először azt ellenőrzi a gépen, hogy már rajta van-e. Mellékesen szólva, ez lehetőséget ad a vírus elleni védekezésre is, az immunizációval analóg módon. Abban az időben, amikor az egyik vírus ellen még nem létezett speciális vírusirtó program, a merevlemezemen egy korai stádiumban észrevett fertőzésre én magam reagáltam egy egyszerű „oltással". Ahelyett, hogy letöröltem volna a vírust, inkább hatástalanítottam a benne kódolt instrukciókat, de a vírus héját, a rá jellemző külső „aláírással" együtt, érintetlenül hagytam. Elméletben az ezután érkező ugyanilyen vírusoknak fel kell ismerniük a saját fajtájuk aláírását, aminek hatására nem fogják még egyszer megfertőzni a rendszert. Azt nem tudom, hogy ez az oltás valóban működött-e, de abban az időben tanácsos volt a külsejét érintetlenül hagyva „kizsigerelni" a vírust, ahelyett, hogy szőröstül-bőröstül eltávolítanánk. Ma már jobban tesszük, ha a problémát egy szakemberek által írt vírusirtó programmal próbáljuk megoldani.

A túlságosan virulens vírusokat gyorsan kimutatják és hatástalanítják. Az a vírus, amely azonnal és teljesen tönkreteszi a számítógépet, nem jut el sok helyre. Lehet a hatása igen mulatságos – például letörölhet egy doktori disszertációt, vagy valami hasonlóan vicces dolgot művelhet –, ám nem lesz belőle járvány. Ezért vannak olyan vírusok, amelyek hatása nehezen kimutatható, mindazonáltal rendkívül pusztító. Van egy típus, amely ahelyett, hogy letörölné a lemezek szektorait, csak a lemezen lévő táblázatokat támadja meg, és néhány véletlenszerű változtatást hajt végre a sorokba és oszlopokba írt (általában pénzügyi) adatokban. Más vírusok úgy rejtőznek el, hogy véletlenszerűen lépnek működésbe, például csak minden tizenhatodik megfertőzött merevlemezt törölnek le. Megint más vírusok az időzített bomba elvét követik. A legmodernebb számítógépek már „figyelnek" a dátumra, és a vírusok úgy vannak beállítva, hogy egy bizonyos napon fejtsék ki hatásukat világszerte, például péntek 13-án, vagy április elsején, a bolondok napján. A parazita szemszögéből nézve teljesen mindegy, hogy milyen pusztító a támadás hatása, ha már elég sok lehetősége adódott, hogy elterjedjen (zavarba ejtő az analógia az öregedés Medawar/Williams-féle teóriájával; eszerint halálos és majdnem halálos gének áldozatai vagyunk, amelyek csak akkor lépnek működésbe, ha már bőven volt időnk a szaporodásra). Védekezésként egyes nagyobb cégek odáig mennek, hogy számítógépparkjuk egy gépén előreállítják a naptárt egy héttel, hogy vészjelző kanári módjára még a nagy nap előtt felfedje az időzített bomba elvén működő vírusokat.

A számítógépvírusok okozta járványok előre látható módon fegyverkezési versenyt indítottak el. A vírusirtó szoftverek ma már hatalmas üzletet jelentenek. Ezek az ellenanyagprogramok a trükkök egész tárházát vetik be. Néhányat bizonyos ismert vírusok ellen készítettek. Mások azt figyelik, hogy nem próbál-e valami a memória rendszerterületének érzékeny részein matatni, és ha igen, azt jelzik a felhasználónak.

Elvben a vírusokat jóhiszeműen, sőt, egyenesen jó szándékkal is lehetne alkalmazni. Harold Thimbleby¹³⁴ találta ki a „liveware" szót, és a fertőzéselv olyan – ma már létező – alkalmazásait jelölte vele, amelyekkel egy adatbázis több példányát is naprakészen lehet tartani. Minden alkalommal, amikor egy adatbázist tartalmazó lemez kapcsolódik a számítógéphez, a program megvizsgálja, vajon van-e a gép merevlemezén másik hasonló adatbázis is. Ha igen, az adatbázis mindkét példányát frissíti egymás adataival. Így, kis szerencsével, nem számít, hogy például melyik kolléga lemezéről került be egy új bibliográfiai hivatkozás a rendszerbe. Az újonnan bevitt információ hamarosan megfertőzi az összes kolléga lemezét, és járványként terjed el a körön belül. Thimbleby liveware-je nem teljesen vírusszerű: nem képes arra, hogy magától felmenjen más számítógépekre, és ott károkat okozzon. Az adatokat csak a saját, már létező adatbázisai között terjeszti, és egyetlen gépet sem fertőz meg, hacsak nem kifejezetten ezt akarja a tulajdonosa.

Mellesleg Thimbleby, akit nagyon aggasztott a vírusok okozta fenyegetettség, kimutatta, hogy bizonyos fokú védelmet jelent az is, ha mások által ritkán használt számítógépes rendszert használunk. Az egyedüli ok, amiért ma mindenki PC-t vesz, egyszerűen az, hogy már nagyon sokan vettek eddig is. Szinte minden hozzáértő tudja, hogy minőség és felhasználóbarátság tekintetében a rivális, kisebbségben lévő rendszer sokkal jobb. Az elterjedtség azonban önmagában is értéket jelent, ami túlsúlyba került a minőséggel szemben. Vegyél olyan gépet, amilyent a kollégád is használ (még ha az nem is a legjobb) – mondja az érvelés –, és akkor kihasználhatod a megosztott szoftverek előnyeit, és azt, hogy sokkal többféle program áll a rendelkezésedre. Ám a vírusjárvány eljövetelével ez a „haszon" a visszájára fordult. Nem csak arról van szó, hogy ma már alig merünk elfogadni egy-egy lemezt a kollégánktól. Arra is figyelnünk kell, hogy ha egy hasonló típusú komputert használó nagyobb közösséghez csatlakozunk, egyúttal a vírusok nagyobb közösségéhez is csatlakoztunk – sőt, kiderülhet, hogy ez aránytalanul nagyobb.

Visszatérve a vírusok lehetséges jótékony alkalmazásához, akadnak olyan elképzelések, hogy használjuk ki a „rablóból válik a legjobb pandúr" elvet, és gyógyítsuk a kutyaharapást szőrivel. Az egyik egyszerű megoldás az lenne, hogy vesszük az egyik, már létező vírusirtó programot, és egy ártalmatlan vírusra szereljük, mint egy robbanófejet. „Közegészségügyi" szempontból ennek a vírusirtó programnak a járványszerű terjedése nagyon hasznos lehetne, mivel pontosan azok a számítógépek lennének leginkább kitéve neki, amelyeket – a kalóz programok szabados csereberéjének köszönhetően – leginkább veszélyeztetnek a vírusok. Egy alaposabb vírusirtó program képes lehet arra is, hogy – mint az immunrendszer – „megtanulja," vagy „kifejlessze" az összes lehetséges vírus megtámadásának képességét is.

Más, a számítógépes vírusok elvén működő alkalmazásokat is el tudok képzelni, és bár ezek nem teljesen önzetlenül tevékenykednének, ahhoz azért mégis eléggé konstruktív módon, hogy ne lehessen ezeket öncélú vandalizmussal vádolni. Például egy számítógépes cég valószínűleg szeretné megismerni a vásárlók szokásait, hogy ezek alapján alakítsa tovább a jövő termékeit. Vajon a felhasználók az ikonokat, vagy a szöveges megjelenítést kedvelik jobban? Milyen mélységig ágyazzák egymásba a könyvtárakat? Folyamatosan használnak egy adott programot, mondjuk egy szövegszerkesztőt, vagy állandóan ide-oda váltanak, például egy író- és egy rajzolóprogram között? Sikerül-e a felhasználóknak egyből a kívánt helyre vinniük az egérmutatót, vagy időpazarló igazításokkal kell a célra vadászniuk, amit sürgősen orvosolni kell?

A cég persze kiküldhet kérdőíveket is, ám a visszaküldött válaszok nem lennének jellemzőek az összes felhasználóra, meg aztán a számítógéppel kapcsolatos szokások értékelésében valószínűleg elég pontatlanok lennének. Jobb megoldásnak látszik egy piackutató program. A felhasználókat megkérnék, hogy telepítsék ezt a szoftvert, amely szép csendben figyelne, és feljegyezné a billentyűzet és az egér használatát. Az év végén felkérnék a felhasználókat, hogy küldjék be lemezen a piackutató program adatait. Ám a legtöbb ember nem venné a fáradságot, hogy együttműködjön, ráadásul jó néhányan ezt a magánéletük és a merevlemezük szentsége súlyos megsértésének tekintenék.

A cég szempontjából a tökéletes megoldás egy vírus lenne. Mint minden vírus, ez is titokban terjedne, és önmagát szaporítaná. De nem lenne rosszindulatú, és nem is szellemeskedne. Az önmagát megtöbbszöröző rakéta egy piackutató robbanófejet hordozna. A vírust titokban szabadítanák rá a felhasználók táborára. A közönséges vírusokhoz hasonlóan ez is hajlékonylemezen és e-mailen terjedne. Ahogy számítógépről számítógépre vándorolna, szép titokban statisztikát készítene a különféle rendszerekről és a felhasználók szokásairól. A járványok terjedésének megfelelően minden vírus időnként módot találna arra is, hogy visszajusson a kibocsátó cég egyik számítógépére. Itt visszafejtenék az információkat, és az adatokat hozzátennék a többi vírus által „hazahozott" adatokhoz.

A jövőbe tekintve nem irreális elképzelni az időt, amikor vírusok, jók és gonoszak, annyira mindenütt jelenlévők lesznek, hogy legitim programok és vírusok ökológiai rendszeréről beszélhetünk majd, melyek együtt alkotják a szilikoszférát. Jelenleg egy programot úgy reklámoznak, hogy mondjuk „kompatibilis a 7-es rendszerrel". A jövőben akár olyan is előfordulhat, hogy „a 2008-as vírusösszeírás minden vírusával kompatibilis; minden ismert rosszindulatú vírussal szemben ellenálló; az alább felsorolt jótékony vírusok minden előnyét kihasználja..." Elképzelhető, hogy a szövegszerkesztők bizonyos funkciókat, például a szavak megszámolását és a sorkeresést, átadják egyes barátságos vírusoknak, amelyek önállóan vizsgálják majd a beírt szöveget.

Ha még messzebb nézünk a jövőbe, akár integrált szoftverrendszerek is létrejöhetnek, de nem úgy, hogy valaki megtervezi ezeket, hanem úgy, mint ahogy egy ökológiai rendszer, például egy trópusi esőerdő növekszik. Kölcsönösen kompatibilis vírusokból álló csoportok fejlődhetnek ki, mint ahogy a genomokat is kölcsönösen kompatibilis génekből álló csoportoknak tekinthetjük. Én már azt is javasoltam, hogy a genomjainkat tekintsük gigantikus víruskolóniának. A gének azért működnek együtt a genomban, mivel a természetes szelekció azoknak a géneknek kedvezett, amelyek történetesen közös vonásokat mutattak a teljes génkészleten belül. A különféle génkészletek a kölcsönösen kompatibilis gének más-más kombinációi irányába fejlődhetnek. Elképzelem azt az időt, amikor ehhez hasonlóan a számítógépvírusok is a más vírusokkal való kompatibilitás irányába fejlődnek, és közösségeket, csoportokat hoznak létre. Persze lehet, hogy mindez nem történik meg. Mindenesetre úgy látom, hogy ez a gondolat inkább ijesztő, mint izgalmas.

A komputervírusok jelenleg még nem fejlődnek a szó szoros értelmében. Emberi programozók találják ki őket, és fejlődésről csak olyan korlátozott értelemben beszélhetünk, mint ahogy az autók vagy repülők fejlődéséről. Az idei modellt a tervezők a tavalyi modell apró módosításaival nyerik, és így, többé-kevésbé tudatosan, az utóbbi évek tendenciáját követik – laposabbá teszik például a hűtőrácsot vagy az autó bármilyen más elemét. A számítógépvírus-programozók egyre rafináltabb trükköket találnak ki, hogy túljárjanak a vírusirtó programokat írók eszén. De a vírusok ez idáig még nem hoztak létre mutációkat, és nem fejlődtek tovább a természetes szelekció révén. A jövőben lehet, hogy ez megtörténik. Ám jövőbeni működésüket nem befolyásolja, hogy természetes szelekcióval vagy emberi tervezés által jöttek létre. Az evolúció mindkét fajtája azt eredményezi, hogy egyre tökéletesebbek és rejtettebbek lesznek, és az is várható, hogy bizonyos mértékben a számítógépek világában tevékenykedő, más vírusokkal is kompatibilissá válnak.

A DNS-vírusok és a számítógépvírusok ugyanazon okból terjednek: létezik olyan környezet, ahol egy gépezet képes megduplázni és elterjeszteni őket, valamint engedelmeskedik a bennük foglalt parancsoknak. Ez a két környezet sorrendben a sejtes szervezet, és a számítógépek és adatkezelő rendszerek közössége által létrehozott környezet. Vajon van még ezen kívül olyan környezet, amely ilyen paradicsomi állapotokat kínál a szaporodásra?

Már utaltam rá, hogy a gyerekekbe programozott hiszékenység milyen hasznos a nyelv és a hagyományos bölcsesség elsajátításánál, és hogy milyen könnyen kihasználják ezt az apácák, holdkórosok és társaik. Általánosságban szólva, mindnyájan információt cserélünk egymással. Nem dugunk hajlékonylemezeket egymás koponyájába, de fülünkön és szemünkön keresztül mondatokat cserélünk. Megjegyezzük egymás mozgás- és beszédstílusát, és ez hatással van ránk. Kívülről fújjuk a hirdetések zenés szlogenjeit, és feltehetően engedelmeskedünk is az üzeneteknek, különben a keményfejű üzletemberek nem költenének ennyi pénzt arra, hogy teleszórják velük az étert.

Gondoljunk arra a két dologra, amit egy vírus, vagy más efféle parazita replikátor, egy barátságos közegtől megkíván: a két dologra, amelyek oly barátságossá teszik a sejtekből álló szervezetet a parazita DNS számára, valamint a számítógépeket a számítógépvírusok számára. Ez a két dolog, egyrészt, az a készség, hogy a közeg egy információt pontosan megkettőzzön, esetleg némi hibával, amit aztán a továbbiakban pontosan másol; másodszor pedig az a készség, hogy az ily módon megduplázott, kódolt információkban lévő parancsoknak engedelmeskedjék. A sejtes szervezet és az elektronikus számítógépek egyaránt kiválóak e vírusbarát környezet létrehozásában. De hogyan állunk az emberi aggyal? A másolás hűségét tekintve minden bizonnyal kevésbé tökéletes, mint a sejt vagy az elektronikus számítógép. Mindazonáltal még mindig elég jó; mondjuk annyira, mint egy RNS-vírus, habár a DNS-vírus hibás szövegolvasás ellen kidolgozott ellenőrzési rendszerének tökéletességét nem éri el. Az agy – különösen a gyermeki agy – adatmásoló képességének bizonyítékát maga a nyelv szolgáltatja. Bernard Shaw Higgins professzora pusztán a beszéd alapján képes megállapítani, hogy az emberek London mely részén nőttek fel. A fikció persze még semmire sem bizonyíték, de mindenki tudja, hogy Higgins kitalált képessége csupán felnagyított változata annak, amivel mindnyájan rendelkezünk. Minden amerikai meg tudja különböztetni a déli tájszólást a középnyugatitól, a művelt new-englandi beszédet a tanyasitól. Minden New York-i meg tud különböztetni egy bronxit egy borooklynitól. Hasonló a helyzet minden országban. Mindez azt jelenti, hogy az emberi agy képes a meglehetősen pontos másolásra (különben a newcastle-i akcentus például nem lenne elég stabil ahhoz, hogy felismerhető legyen), de hibákat is vét (különben a kiejtés nem változna, és egy nyelv minden beszélője ugyanazt a kiejtést örökölné, mint amit távoli ősei használtak). A nyelv azért fejlődik, mert nagyon stabil, ugyanakkor apró változásokra is képes, ami egy rendszer fejlődésének előfeltétele.

A vírusbarát környezet második követelménye – vagyis az, hogy engedelmeskednie kell a kódolt instrukcióknak – éppen úgy igaz az agyra, mint a sejtekre vagy a számítógépekre, csupán az arányok mások. Néha engedelmeskedünk egymás parancsainak, néha nem. Mindenesetre beszédes tény, hogy a gyerekek túlnyomó többsége világszerte követi szülei vallását, és nem fordul más vallások felé. A térdhajtás, a Mekka felé hajlongás, a fal felé történő ritmikus bólogatás, a mániás rázkódás – a vallások által kínált, önkényes és céltalan mozgásminták száma önmagában is meglehetősen nagy – parancsait sokan követik, ha nem is szolgaian, mindenesetre meglehetősen magas arányban.

Kevésbé baljós és ismét főként a gyerekekre jellemzők a különféle „divatőrületek" mint az olyan viselkedés kirívó példái, melynek több köze van a járványtanhoz, mint a racionális választáshoz. A jojók, a hulahoppkarikák és a tiki-takik – a szorosan ezekhez tartozó tevékenységekkel együtt – végigsöpörnek az osztályokon, és időről időre átterjednek az egyik iskoláról a másikra, és a terjedés e módja csak lényegtelen részletekben különbözik például a kanyaró terjedésétől. Tíz évvel ezelőtt akár ezer mérföldeket is utazhatott valaki az Egyesült Államokban anélkül, hogy egy sildjével hátrafelé fordított baseballsapkát látott volna. Ma már a hátrafordított baseballsapka az általános. Nem tudom, hogy a visszafordított sapka terjedésének pontosan milyen földrajzi mozzanatai voltak, de nyilvánvaló, hogy elsősorban a járványtani szakemberek tudnák ezt pontosan kivizsgálni. Nem kell a „determinizmus" érvrendszeréhez fordulnunk; nem kell azt állítanunk, hogy a gyerekeknek muszáj a társaik viseletét utánozniuk. Elég csak annyit mondanunk, hogy sapkaviseletüket statisztikailag kimutatható módon befolyásolja társaik viselete.

Bármennyire is hétköznapinak tűnnek, ezek a divatőrületek még részletesebb bizonyítékkal szolgálnak arra vonatkozóan, hogy az emberi elme, különösen a fiataloké, olyan, amilyent kívánatosnak találtunk egy információs parazita számára. Az mindenképpen igaz, hogy az elme kézenfekvő célpontja lehet egy számítógépvírushoz hasonló fertőzésnek, még akkor is, ha a parazita szempontjából nem jelent olyan ideális környezetet, mint a sejtmag vagy az elektronikus számítógép. Érdekes volna belülről nyomon követni, mikor valakinek az elméje egy „vírus" áldozatává válik. Ez lehet egy szándékosan előállított parazita, mint amilyenek napjaink komputervírusai. De lehet egy véletlenül kialakult, tudattalanul kifejlődött élősködő is. Mindkét esetben – de különösen akkor, ha a kialakult parazita sikeres elődök hosszú sorára tekinthet vissza – joggal várhatjuk, hogy ez a tipikus „elmevírus" képes lesz arra, hogy sikeresen megduplázza magát.

Az egyre hatékonyabb elmeparaziták progresszív evolúciójának két jól látható vonása lesz. Azok az új „mutánsok" (akár a véletlen, akár tervszerű tevékenység révén alakultak ki), amelyek hatékonyabban terjednek, nagyobb számban fordulnak majd elő. Azok az ideák, amelyek egymás társaságában könnyebben megélnek, amelyek a génekhez hasonlóan kölcsönösen támogatják egymást, csoportokba állnak majd össze, csakúgy, mint ahogy azt a jövő számítógépvírusairól feltételeztem. Várható, hogy a replikátorok egymással kölcsönösen kompatibilis csoportokban terjednek majd agyról agyra. Ezek a csoportok aztán falkákba állnak össze, amelyek talán már elég stabilak lesznek ahhoz, hogy kiérdemeljenek egy közös nevet, mint például római katolicizmus vagy vudu. Az már csak részletkérdés, hogy az analógia értelmében egy-egy ilyen falkát nevezünk vírusnak, vagy ennek az összetevőit. Az analógia különben sem valami precíz dolog, mint ahogy a számítógépvírus és a számítógépféreg közti megkülönböztetést sem lehet egészen pontosan kidolgozni. A lényeg az, hogy az elme barátságos környezetet jelent az élősködő, önszaporító gondolatok és információk számára, és az elmék jellemzően meglehetősen fertőzöttek.

A számítógépvírusokhoz hasonlóan, a sikeres elmevírusokat is nehéz lesz a fertőzött agyban kimutatni. Ha magunk egy ilyen vírus áldozatai vagyunk, az a valószínű, hogy nem tudunk erről, sőt határozottan tagadjuk ezt. Elfogadva, hogy egy vírust igen nehéz saját magunkban kimutatni, vajon milyen árulkodó jeleket figyeljünk, amelyek már joggal keltik fel a gyanút? Erre a kérdésre úgy válaszolok, hogy elképzelem, hogyan írná le egy orvosi tankönyv a fertőzött tipikus tüneteit (akit itt önkényesen férfinak tekintek).

2. A hit erejét és megingathatatlanságát a betegek általában pozitív erényként állítják be, annak ellenére, hogy nem tényeken alapszik. Sőt, gyakran úgy érzik, hogy minél kevesebb tényre támaszkodik, annál értékesebb a hit (lásd később). E paradox elképzelésnek, amely szerint a hit esetében a tények hiánya egyenesen erénynek számít, hasonlít egy önmagára hivatkozó, ezért önfenntartó számítógépes programhoz.¹³⁵ Ha egy hittételt elfogadunk, az automatikusan aláássa tagadásának lehetőségét. A „tények hiánya mint érték" elv csodálatosan egészíti ki mindezt, ahogy a hittel szövetkezve, egymást kölcsönösen támogató vírusprogramokká állnak össze.

3. Ide tartozik a hitben szenvedők egy másik, gyakori tünete is: az a meggyőződés, hogy a „rejtély" önmagában is jó dolog. A rejtélyeket megfejteni így aztán már nem is érdem. Inkább élvezzük ezeket, és leljük kedvünket megoldhatatlanságukban.

Bármely cselekedet, amely egy rejtély megfejtésére irányul, súlyosan veszélyezteti az elmevírus terjedését. Így aztán nem volna meglepő, ha a „rejtélyeket nem szabad megfejteni" elv a vírusok egymást kölcsönösen támogató csapatának egyik igen előkelő tagja lenne. Vegyük az „átváltozás rejtélyét". Az még egyáltalán nem rejtélyes, és könnyen elhihető, hogy átváltozáskor a bor szimbolikus vagy metaforikus értelemben Krisztus vérévé válik. De az átváltozás római katolikus értelmezése ennél sokkal többet állít. A bor „szubsztanciájában" – anyagában és lényegében – is Krisztus vérévé válik; az, hogy a bor megjelenése továbbra is borszerű marad, csupán mellékes körülmény, „nem érinti a lényeget". Hétköznapi nyelven fogalmazva az átváltozásról azt tanítják, hogy a bor „szó szerint" átváltozik Krisztus vérévé. Akár a homályos arisztotelészi, akár az őszintébb köznapi megfogalmazást tekintjük, az átváltozás csak akkor lehetséges, ha megerőszakoljuk az olyan szavak és kifejezések jelentését, mint „anyag" vagy „szó szerint". Bár a szavakat újradefiniálni nem bűn, de ha erre az esetre olyan kifejezéseket használunk, mint „anyagában" és „szó szerint", milyen szavakat használjunk, ha egyszer tényleg azt akarjuk mondani, hogy valóban történt valami? Ahogy Anthony Kenny írja le saját zavarodottságát szeminarista korában: „Az egészből annyit értettem, hogy az is lehetséges, hogy az írógépem maga az átváltozott Benjamin Disraeli..."

Tévedhetetlen tekintélybe vetett hitük arra kötelezi a római katolikusokat, hogy az átváltozás „rejtélyére" hivatkozva elhiggyék: a bor fizikai valójában vérré változott, annak ellenére, hogy a megjelenése nem ezt támasztja alá. A „rejtély" szó, mint látjuk, mindent megmagyaráz. Legalábbis azok számára, akiknek agyát már jól előkészítették a társult háttérfertőzések. Pontosan ugyanez a trükk működik a „Szentháromság rejtélyében" is. Ezek a rejtélyek nem azért vannak, hogy megoldják, hanem azért, hogy megfélemlítsenek. A „rejtély mint érték" elv segítségére siet azoknak a katolikusoknak, akik egyébként nem lennének hajlandóak arra, hogy az „átváltozás" és a „három az egyben" nyilvánvaló képtelenségében higgyenek. Vagyis az a hit, hogy a „rejtély érték", önmagára hivatkozó kör. Ahogy Douglas Hofstadter írhatta volna, a hit rejtélyessége arra készteti a hívőt, hogy állandósítsa a rejtélyt.

A „rejtély mint önérték" fertőzés egyik extrém tünete Tertullia-nus Certum est quia impossibile est (bizonyos, mert lehetetlen) mondata. Ez az őrület útja. Ide kívánkozik Lewis Carroll Fehér Királynője, aki Alice azon kijelentésére, hogy „a lehetetlent nem hiheti el az ember", azzal vágott vissza, hogy „Szerintem nincs elég gyakorlatod... Én a te korodban naponta fél órán át csak ezt gyakoroltam. Volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot is elhittem." Vagy itt van Douglas Adams Elektromos Szerzetese, egy háztartási berendezés, amelyet úgy programoztak, hogy elhiggye helyettünk, amit kell. Ez „képes arra, hogy olyan dolgokat is elhiggyen, amit nehezen hinnének el Salt Lake Cityben", és amely az olvasónak való bemutatás pillanatában éppen azt hitte el, hogy a tapasztalat ellenére minden földi tárgy egységesen rózsaszínű. Ám ezek a Fehér Királynők és Elektromos Szerzetesek már nem olyan viccesek, ha kiderül, hogy a való életben e virtuóz elhívők tiszteletre méltó teológusok. „Ezt mindenképpen el kell hinni, mert abszurd" (ismét Tertullianus). Sir Thomas Browne egyetértőleg idézi Tertullianust, és még tovább megy: „Azt hiszem, a valódi hit számára nem lehet elég lehetetlenség a vallásban. És azt kívánom, hogy hitemet a legnehezebb próbáknak vethessem alá; mivel a szokásos és látható dolgoknak hitelt adni nem hit, hanem meggyőződés."¹³⁶ Az az érzésem, hogy a puszta őrületnél vagy szürrealista nonszensznél érdekesebb dolog működik itt; valami, ami hasonló ahhoz a csodálathoz, amit akkor érzünk, amikor egy zsonglőrt vagy egy kötéltáncost figyelünk. Úgy látszik, mintha a hívő azáltal próbálna magának még nagyobb presztízst kivívni, hogy riválisainál is nevetségesebb dolgokat képes elhinni. Vajon ezek az emberek nem azért próbálgatják – tréningezik – hívőizmaikat, nem azért edzik magukat a leglehetetlenebb dolgokon is, hogy aztán gond nélkül elfogadják azokat a valószínűtlenségeket, amelyeket nap, mint nap megkívánnak tőlük?

Mikor ezt írtam, a The Guardian 1991. július 29-ei száma váratlanul egy gyönyörű példával szolgált. Egy rabbival közölt interjút, aki azt a bizarr feladatot vállalta magára, hogy aprólékosan megvizsgálja az élelmiszer-ipari termékek kóser mivoltát mindjárt az összetevőik keletkezésének helyén. Épp azon tépelődött, vajon elutazzon-e Kínába, hogy alaposan megvizsgálja azt a mentolt, ami a köhögés elleni cukorkákba kerül.

Próbált már ellenőrizni kínai mentolt?... borzasztóan nehéz volt, különösen azért, mert az első levélre, amit küldtünk, a legjobb kínai angolsággal a következő választ kaptuk: „A termékben nincsen kóser"... Kína csak mostanában kezdte engedélyezni a kóser-vizsgálók beutazását. A mentollal valószínűleg semmi gond nincs, de addig nem lehetünk ebben egészen biztosak, amíg a saját szemünkkel nem láttuk.

Ezek a kóser-ellenőrök egy forródrótot üzemeltetnek, és a gyanús csokoládékkal vagy csukamáj olajjal kapcsolatban beérkező vészjelzéseket rögzítik, percre pontosan. A rabbi azon sóhajtozott, hogy az a zöldek hatására megindult trend, miszerint egyre kevesebb mesterséges ízesítő anyagot és színezéket használnak, „nagyon megnehezíti a kóser életet, mivel ezeket most mind vissza kell követnünk". Mikor a riporter megkérdezte, hogy miért foglalkozik ezekkel a nyilvánvalóan értelmetlen dolgokkal, nagyon pontosan kifejtette, a dolognak épp az az értelme, hogy nincs értelme:

A kasrut törvényeinek többsége indoklás nélküli, isteni vallási előírás, és pontosan ez itt a lényeg. Könnyű nem megölni valakit. Nagyon könnyű. Nem lopni már egy kicsit nehezebb, mivel időnként kísértésbe eshetünk. Az istenben való hitnek ezért nem túl erős bizonyítéka az, ha teljesítem az Ő akaratát. De ha azt mondja, hogy délidőben nem ihatok meg egy csésze tejeskávét a vagdalt hús és a zöldborsó után, az már próbatétel. Ilyenkor csakis azért teszek meg valamit, mert így mondták. És ez nehéz dolog.

Helena Cronin hívta föl a figyelmemet egy lehetséges analógiára, ami e között, és Amotz Zahavi ivari szelekcióval kapcsolatos hátrányelve, valamint a jelzések szelekciójáról és evolúciójáról szóló elmélet között áll fenn.¹³⁷ Zahavi teóriáját, amely egy időben már divatjamúltnak számított, sőt sokszor a nevetség tárgyává vált, Alan Grafen¹³⁸ rehabilitálta okosan, és most már az evolucionista biológusok is egyre komolyabban veszik. Zahavi azt mondja például, hogy a pávák pontosan azért fejlesztették ki abszurd módon terhes, rikítóan színes (vagyis a ragadozóik számára igen feltűnő) legyezőfarkaikat, mert igen terhes és veszélyes, és ez imponál a tojóknak. A pávakakas ezzel azt mondja: „Nézd csak, milyen fitt és erős vagyok, hiszen még azt is megengedhetem magamnak, hogy ezt a lehetetlenül nagy farkat hordjam magamon."

Hogy elkerüljük a Zahavi által kedvelt szubjektív stílusból eredő esetleges félreértéseket, hozzá kell tennem, hogy a biológusok között elfogadott szokás a természetes szelekció tudattalan cselekedeteit megszemélyesíteni. Grafen lefordította ezt az érvelést egy ortodox darwini matematikai modellre, és így is működik. Ebben már nem hivatkozik a pávák és tojóik benső tudatára vagy szándékaira. Cselekedeteik lehetnek akár automatikusak, akár szándékosak, tetszés szerint. Mi több, Zahavi elmélete elég általános ahhoz, hogy ne kelljen hozzá darwinista alátámasztás sem. Zahavi elméletéből akár egy virág is tanulhatna, amely a nektárját próbálja rásózni egy vonakodó méhre. De ugyanez igaz egy eladóra is, aki meg akarja győzni ügyfelét.

Zahavi elképzelésének premisszája az, hogy a természetes szelekció a nőstények (vagy általánosabban, a hirdetési üzenetek befogadóinak) kételkedését jutalmazza. A hím (vagy az üzenet küldője) csak egyetlen módon igazolhatja az erejével (vagy bármilyen más minőségével) való kérkedést: úgy, ha ezzel bebizonyítja, hogy egy igazán költséges hátrányt is el tud viselni – olyant, amilyent csak egy valóban erős (jó minőségű stb.) hím tud elviselni. Ezt a költséges igazolás elvének is nevezhetnénk. És most jön a lényeg. Vajon lehetséges, hogy egyes vallási dogmák nem annak ellenére virulnak, hogy nevetségesek, hanem pontosan azért, mert nevetségesek? Minden ímmel-ámmal vallásos ember el tudja hinni, hogy a kenyér szimbolikusan Krisztus testét jelképezi; de arra, hogy elhiggyen egy akkora őrültséget, mint az átváltozás, már csak egy valódi, vérbő katolikus képes. Ha az ember ezt el tudja hinni, bármiben képes hinni, és ezek az emberek azt is megtanulják, hogy mindezt erénynek lássák (hitetlen Tamás története a bizonyság).

Most térjünk vissza a hit mentális vírusával való fertőzöttség tüneteinek felsorolásához, és az esetleges másodlagos fertőzésekhez.

A fenyegetés, hogy megölik Salman Rushdie-t, a kiváló regényírót, csak a legutolsó a példák hosszú, szomorú sorában. Azon a napon, amikor ezt írtam, a Sátáni versek japán fordítóját holtan találták a szobájában: gyilkosság áldozata lett. Mindez egy héttel azután történt, hogy a könyv olasz fordítóját merénylőinek majdnem sikerült megölniük. Mellesleg e tünet ellenkezője, a mozlimokat ért „sérelmek" miatti „együttérzés", aminek a canterbury érsek és más keresztény vezetők is hangot adtak (ami a Vatikán esetében már a nyílt bűnpártolás határát súrolta), egy már korábban már diagnosztizált tünet megnyilvánulása, vagyis azé, hogy a hit, legyen bármily visszataszító is az eredménye, tiszteletre méltó, pusztán azért, mert hit.

A gyilkosság persze extrém megnyilvánulás. De van ennél még extrémebb is: a hit militáns szolgálatában elkövetett öngyilkosság. A hangyakatonák példáját követve, amelyeket arra programoztak, hogy feláldozzák életüket az ő génjeiket is hordozó peték védelmében, a fiatal arabokat is arra tanítják, hogy a szent háborúban meghalni a leggyorsabb út a mennyországba. Még ha az őket kihasználó vezetőik hisznek is ebben, az sem kisebbíti a brutális hatalmat, amit az „öngyilkosbevetés-vírus" gyakorol a hit nevében. Az öngyilkosság, akárcsak a gyilkosság, kétélű kard: lehet, hogy a reménybeli megtértek visszariadnak vagy elfordulnak egy olyan vallástól, amely annyira bizonytalan, hogy ilyen taktikához folyamodik.

Nyilvánvaló, hogy ha túl sokan áldozzák fel magukat, a hívők forrása kiapadhat. Ez történt a közismert, hitből fakadó öngyilkosságok esetében, bár itt nem szerepeltek csatába küldött „kamikazék". A Népek Temploma szekta kihalt, amikor vezetőjük, Jim Jones tiszteletes kivezette követőinek nagy részét az Egyesült Államokból az ígéret Földjére, a guyanai „Jonestown"-ba, ahol közülük több mint kilencszázat – először a gyerekeket – beszélt rá arra, hogy ciánt igyanak. E hátborzongató ügyet teljes egészében feltárta a San Francisco Chronicle néhány munkatársa.

Jones, „az Atya", összehívta a seregét, és azt mondta nekik, hogy ideje a mennyekbe indulni.
„Nemsokára találkozunk – ígérte – egy másik helyen."
E szavak folyamatosan szóltak a tábor hangszóróiból.
„A haldokló méltósága hatalmas. Szolgáljon ez minden halni készülőnek példaként."¹³⁹

Mellékesen szólva, az éber szociobiológus szakértő figyelmét nem kerüli el az a tény sem, hogy az öngyilkosságot megelőző időkben Jones kijelentette, hogy „kizárólag neki van joga szexuális kapcsolatot létesíteni" (feltehetően ezt azért a partnereinek is megengedte). Jones kapcsolatait egy titkárnő szervezte. Felhívta a kiválasztottat, és azt mondta neki: „az Atya nagyon utálja ezt a dolgot, de hát itt van ez a hatalmas belső kényszer, volna szíves tehát...?" Áldozatai nem csak nők voltak. Egy 17 éves fiú követője elmondta, hogy amikor a szekta még San Franciscóban volt, Jones többször is elvitte őt egy-egy ocsmány hétvégére egy hotelba, ahol „egyházi kedvezmény járt Jim Jones tiszteletesnek és fiának". Ugyanez a fiú mondta:

Tiszteltem és rettegtem tőle. Több volt számomra, mint atya. A szüleimet is megöltem volna érte.

Ami Jim Jones tiszteletes esetében igazán figyelemreméltó, az nem az önző viselkedése, hanem követőinek szinte emberfeletti rászedhetősége. E bámulatos hiszékenység láttán kételkedhet valaki is abban, hogy az emberi elme fogékony a rosszindulatú fertőzésekre?

Kétségtelen, hogy Jones tiszteletes csupán néhány ezer embert irányított. De ez különleges eset, a jéghegy csúcsa. A vallási vezetők utáni vágy széles körben elterjedt. Legtöbben bátran lefogadnánk, hogy senkinek sem lenne nagy sikere, ha kiállna a televízióban, és azt mondaná, jó sok körítéssel: „küldjétek el a pénzeteket, hogy abból másokat is bepalizhassak, hogy aztán ők is elküldjék a pénzüket". Mindazonáltal ma az Egyesült Államok minden nagyobb városában legalább egy olyan televíziós adó működik, amely teljes egészében ennek az átlátszó bizalmi trükknek szenteli műsoridejét. És igencsak megszedik magukat. Ekkora hiszékenység láttán nehéz nem érezni valami kelletlen szimpátiát a csillogó öltözetű szélhámosok iránt. Egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy nem minden becsapott ember gazdag, és hogy gyakran az özvegyek szerény adományain híznak az evangélisták jó kövérre. Egyszer még azt is hallottam, hogy egyikük azt az elvet hívta segítségül, amit éppen most azonosítottam Zahavi költségesigazolás-elvével. Az Isten csak akkor értékeli nagyra az adományokat – mondta szenvedélyes őszinteséggel –, ha azok olyan nagyok, hogy az már fáj. Idős nincstelenek gurultak oda kerekes székeiken, hogy elmondják, mennyivel boldogabbak azóta, amióta odaadták megmaradt vagyonkájukat akárki tiszteletesnek.
5. A beteg észreveheti, hogy hitének semmi köze a tényekhez, annál több a járványtanhoz. Vajon miért hiszek én éppen ebben, és nem valami másban – kérdezheti magától? Azért, mert megvizsgáltam a világ vallásait, és azt választottam, amelyik számomra a legmeggyőzőbb volt? Szinte biztos, hogy nem. Ha hiszünk valamiben, óriási annak a statisztikai valószínűsége, hogy ez a hit ugyanaz, amiben szüleink és nagyszüleink is hittek. Nem vitás, hogy a magasba törő katedrálisok, a felkavaró zene, a megindító történetek és példázatok segítenek ebben. De a hitet meghatározó, messze legfontosabb változó a születés véletlene. A hit, amiben ma oly szenvedélyesen hiszünk, teljesen más lenne, és nagyban ellentmondana a mostaninak, ha épp egy más helyen születtünk volna meg. Járványtan, és nem tanúbizonyság.

6. Ha a beteg ritka kivételként a szüleiétől eltérő vallást követ, a magyarázat továbbra is járványtani lehet. Biztos, ami biztos, az is elképzelhető, hogy tárgyilagosan végignézte a világ vallásait, és a legmeggyőzőbbet választotta magának. Ám, az statisztikailag sokkal valószínűbb, hogy egy különösen potens fertőző ágensnek volt kitéve – egy John Wesley-nek, egy Jim Jonesnak vagy egy Szent Pálnak. Itt most horizontális átvitelről beszélünk, mint a kanyaró esetében. Előzőleg vertikális átvitelről volt szó, ahogyan például a Huntington-kór terjed.

7. A beteg benső érzései ijesztően hasonlíthatnak a szexuális szerelem érzéséhez. Ez nagyon hatékony erő az agyban, így nem meglepő, hogy egyes vírusok úgy formálódtak, hogy kihasználják ezt. Avilai Szent Teréz híresen orgazmikus látomása olyan közismert, hogy szükségtelen itt idézni. Komolyabb megfogalmazásban, a nyers érzékiségtől eltávolodva írja le megindító vallomásában Anthony Kenny filozófus azt a gyönyört, amely azokra vár, akiknek sikerül az átváltozás misztériumában hinniük. Beszámol római katolikus pappá szenteléséről, amivel felhatalmazást nyert arra, hogy misét celebráljon, majd elevenen visszaemlékezik
...az első hónapok szenvedélyes izgalmára, mikor már lehetőségem volt misét mondani. Régebben lassan, és nehezen ébredtem, de most, arra a kivételes jelentőségű cselekedetre gondolva, amelyet immár jogom volt megtenni, már korán kipattantam az ágyból, felindulva, tele izgalommal. Ritkán mondtam nyilvános misét: legtöbbször egyedül celebráltam a mellékoltárnál, és a kollégium egy fiatalabb tagja volt a ministránsom és a gyülekezetem egyszerre. Ám ez semmit sem változtatott az áldozatbemutatás ünnepélyességén vagy a megszentelés érvényességén.
Jézus papjának kiváltságos helyzetében megérintettem Krisztus testét, és ez egészen lenyűgözött. Az Úrfelmutatás igéi után csak bámultam a szent ostyát, homályos szemmel, ahogy egy szerelmes néz a szeretett lény szemébe... Papságom kezdete úgy maradt meg az emlékezetemben, mint a beteljesülés és a reszkető boldogság napjai; olyan valami, ami rendkívül értékes, de túlságosan törékeny ahhoz, hogy sokáig tartson, mint ahogy egy romantikus szerelmi kaland is gyorsan véget ér az össze nem illő felek házasságának realitásában.¹⁴⁰
Dr. Kenny megindítóan hitelesen számol be arról, hogy fiatal papként úgy érezte, mintha szerelmes volna a felszentelt ostyába. Milyen ragyogóan sikeres vírus! Ugyanezen az oldalon Kenny azt is megmutatja nekünk, hogy a vírus érintés útján terjed – ha nem is szó szerint, mindenesetre ahhoz hasonlóan –, a fertőzött püspök kezétől az új pap feje tetején át:

A katolikus dogma szerint minden érvényesen felszentelt pap a kezek érintésének töretlen egymásutánja révén kapja a rangját, amely a felszentelő püspök kezétől egészen a tizenkét apostol egyikéig vezet... bizonyára sok évszázadra visszamenő feljegyzések vannak a kezek e láncolatáról. Engem nagyon meglepett, hogy a papok nem igyekeznek ennek segítségével megtalálni spirituális őseiket, nem próbálják megtudni, ki szentelte fel az ő püspöküket, ki az őt felszentelő püspököt, és így tovább, egészen II. Gyuláig, V. Celestinig vagy VII. Gergelyig, vagy talán Nagy Gergelyig.

Igen, ez engem is meglep.